A Nürnbergi huszonkettő

Örült volt-e Hess?
(idézet: A Nürnbergi huszonkettő – 1981)

Örült volt-e Hess?

Katonai mentőkocsi hajtott be a börtön területére, s két őr ugrott ki belőle. Két dzsipre való katona tolatott mögéjük. A kocsi hátsó ajtaján át vékony, zavart arcú férfi lépett a földre. Rudolf Hess visszatért Németországba.

A borotválatlan és szenvtelen Hesst a madley-i repülőtéren ültették gépre Angliában, Abergavenny közelében, Monmouthshire-ben. Először a Nürnberg melletti Furthba repült, ahová érte küldtem a mentőkocsit és az őrséget. Hess szürke öltönyt és gyűrött filckalapot viselt, és két táskát cipelt.

Négy évvel és öt hónappal korábban hagyta el Németországot, amikor egy Messerschmidt gépen szenzációs magányos repülőutat tett Skóciába. Maga vezette a vadászgépet, s amikor kifogyott az üzemanyaga, ejtőernyővel kiugrott, és sikeresen földet ért. Egy polgárőr parancsnokságra vitték, ahol kijelentette, hogy Hamilton herceggel kíván találkozni. Aztán előadta küldetését: azért érkezett, hogy előkészítse a béketárgyalásokat Hitlerrel.

Winston Churchill miniszterelnök éppen Oxfordshire-ben töltötte a hét végét baráti körben, és „A Marx testvérek vadnyugaton” című amerikai burleszkfilmet nézte, amikor a Downing Street 10-ből sürgősen telefonhoz hívták. „Hess Skóciába érkezett!” – mondta a hitetlenkedő hivatalnok a vonal másik végén. Aztán Hamilton herceg lépett a kagylóhoz, aki közben már találkozott a hármas számú nácival, és magyarázatot fűzött az eseményhez. Hess közölte vele, hogy találkozni szeretne a királlyal és a legfelsőbb brit hadvezetéssel. Ő beszélte rá Willi Messerschmidtet, a repülőgépgyárost, hogy bocsásson rendelkezésére egy vadászgépet. Tárgyalni akart.

Hessnek balszerencséje volt, utazása kudarccal végződött. Nem láthatta a királyt, és csak alacsony rangú brit hivatalnokok tárgyaltak vele. A háború hátralevő részét börtönben töltötte; egy ideig a londoni Towerben őrizték.

Most végre hazatért. Egyenesen a vizsgálószobába került, ahol ruházatát és testét alaposan átkutatták, nincsenek-e nála öngyilkosság elkövetésére alkalmas eszközök. A kihallgatóhelyiség felé menet ott haladtam Hess és az őr mögött, amikor láttam, hogy éppen Göringet vezetik felénk a folyosón. Hess azonnal felismerte Göringet, megállt, és karját náci köszöntésre lendítette. Göring meglepetve bámult rá, de nem viszonozta a tisztelgést; ez tilos volt a börtönben.

Meg is mondtam Hessnek: „Így többé ne köszönjön. Ezt nem tűrjük. Ebben a börtönben ez a mozdulat visszataszító.”

Rám nézett mélyen ülő, fekete szemével. „A náci köszöntés – felelte szenvtelenül – nem visszataszító.”

Közöltem vele, hogy a nürnbergi börtönben én szabom meg, melyik köszöntés milyennek minősül s azt is, hogy visszataszító-e vagy sem. Aztán véget vetettem a kialakuló folyosói szópárbajnak, és Hesst az irodámba kísértettem. Göring vigyorogva ment tovább az őrével.

Leültem az íróasztalomhoz, szemközt az álló Hess-szel. Hideg, üveges tekintettel nézett rám.

Tolmácsomhoz fordultam és közöltem: „Ismertetjük a fogollyal a börtönszabályzatot …” Hess közbeszólt: „Nincs szükség tolmácsra. Értem amit mond. Beszélek angolul.”

„Márpedig, Hess, ennek ellenére tolmácsot fogunk használni – feleltem. — A foglyokkal mindig tolmács révén érintkezem.” Ezután részletes felvilágosítást kapott, mit várunk el tőle. Hallgatott. Arca kifejezéstelen, tekintete üres maradt. Aztán – továbbra is szenvtelen arccal – így szólt: „A vizsgálószobában elvették tőlem a csokoládémat. Adják vissza. Meg akarom tartani … Mérgezett. Ez volt az angolok egyik próbálkozása, hogy megmérgezzenek. Félre akarom tenni a védekezésem számára. Mértékletességemmel az angolok többi kísérletét is meghiúsítottam, hogy eltegyenek láb alól. De bizonyos betegségek támadtak meg. Az angolok bánásmódjától gyomorbántalmaim keletkeztek.”

Az őr elment és elhozta a kérdéses édességet, három tábla bontatlan angol csokoládét, amelyeknek a csomagolása most is éppen olyan érintetlen volt, mint amikor kikerültek a gyárból. Hess azt állította, hogy mint bizonyítékra, szüksége van rájuk.

Őrült volt-e? Az újságcikkek azt a benyomást keltették az emberben, hogy az. A szövetséges tisztek jó része is így vélekedett.

Megnéztem Hesst: a szemét, csontvázszerű testét, bozontos szemöldökét. Szúrósan nézett, és nyilván tele volt indulatokkal. De attól kezdve, hogy ez az elnyűtt kabátos, pilótabakancsos figura a csokoládéról kezdett beszélni, arra a meggyőződésre jutottam, hogy egész őrültsége merő megjátszás. Akkoriban szóbeli és írásbeli jelentéseimben is kifejtettem: közönséges szimuláns.

Később ezt meg is mondtam neki. Igaz, volt benne valami abnormális: „őrülten” haragudott rám, amiért nem hittem neki. Elcsörtetett 12×16 láb (kb. 3,6×4,8 m) nagyságú kőcellájába, és elhelyezkedett, mialatt a tisztek leltárba vették a holmiját.

Másnap, amikor végigjártam a börtön területét, ismét alaposan megvizsgáltam a még mindig kijavítatlan hézagokat a falban. Tudtam, hogy őrségem nem elég erős, hogy egy direkt támadásnak vagy kiszabadítási kísérletnek ellenálljon. Valójában egy ilyen támadás ekkoriban a siker minden reményével kecsegtetett volna.

Az SS-katonák még mindig ott dolgoztak a börtön körül a falomlásokon, és önmagukban is veszedelmes erőt képviseltek, amellyel számolni kellett.

Aztán bekövetkezett, amitől féltem.

Göring egy őr kíséretében haladt a nyitott függőfolyosón. Ez az átjáró híd a börtönt és az Igazságügyi Palotát kötötte össze. Az őr fegyvert viselt, mivel elhagyta a börtön területét. Ha a börtön területén belül maradtak volna, ő is, mint mindenki más, fegyvertelen lett volna.

Mivel az őrnél pisztoly volt, a szabályzat szerint hat lépés távolságban kísérte a foglyot; így akartuk elejét venni ugyanis, hogy a kéziharcban járatos fogoly esetleg váratlan támadást intézhessen az őr ellen. Göring elöl baktatott, tekintetét az Igazságügyi Palota felé fordítva. A fal teteje felől hirtelen surrogó hang, majd tompa koppanás hallatszott, Göring mögött súlyos, nyolchüvelykes SS-bajonett fúródott a deszkapallóba. Az őr előkapta 45-ősét és fölpillantott. De senkit sem látott.

Csak egyvalaki tudhatja, hogy a rohamkést Hermann Göringnek szánták-e vagy pedig az őrnek, hogy Göring elmenekülhessen – az, aki dobta. És azt sem fogjuk sohasem megtudni, mit tett volna Göring, ha cinkosának sikerül megölnie az őrt. Ha pedig Göring hagyja ott a fogát, ugyan ki bizonyíthatta volna, hogy nem az amerikaiak ölték meg?

Az eset éles fényt vetett őreink létszámának szánalmas voltára. Még ma is mindig ez jut eszembe, valahányszor előszedem a már rozsdamarta bajonettet nürnbergi emlékekkel teli dobozomból.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Tragikus évforduló van ma!

Moszkvában 1991 decembe 25 – én este Gorbacsov elmondta a televízióban az ő elhíresült beszédét. MEGSZŰNIK A SZOVJETUNIÓ!

A Kreml kupolájának zászlórúdjáról bevonták a Szovjetunió állami lobogóját.

Másnap, 1991 december 26 – án a Duma (parlament) szentesítette a Szovjetunió végét.

ENNEK A TÖRTÉNELMI TRAGÉDIÁNAK MA VAN A 29. ÉVFORDULÓJA!

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A Nürnbergi huszonkettő

Ketyeg a pokolgép
(idézet: A Nürnbergi huszonkettő – 1981)

Ketyeg a pokolgép

Foglyainkkal keresztülhajtottunk a csontváz épületek és a hatalmas romhalmaz között. Ennek a helynek valaha Nürnberg volt a neve. Rongyos, vézna emberek mászkáltak a bombák által szétszórt téglakupacokon. A szabad ég alatt apró tüzek égtek, amelyeknél családok főzték az ételüket; látni lehetett, hogy a magasban, a kettévágott helyiségekben is emberek laknak.

Végül megálltunk a nürnbergi börtön előtt. A börtön is súlyosan megsérült a szövetségesek pusztító erejű bombázásaitól és a tüzérség lövedékeitől, s a magas kőkerítés hézagait még csak részben foltozták be. A hatalmas Igazságügyi Palotának, amely a börtönépület mögött rajzolódott ki a ködben, csak egyik szárnya sérült meg. Éppen rohamosztagos hadifoglyok javították; közülük sokan a hajdan oly rettegett SS rangjelzéseit viselték.

Amint keresztülhaladtunk a kapun, elég aggasztó gondolat ébredt bennem: milyen közel is vannak ezek a katonák saját foglyaimhoz. Amikor pedig aznap este elhelyeztem a foglyokat celláikban, még kellemetlenebb híreket kellett hallanom. Valójában ezek közül a veszedelmes alakok közül, akiket az Igazságügyi Palotán láttam dolgozni jóval a börtönünk falai fölött, minden ötvenre csak egyetlen őr jutott. Akadálytalanul beleshettek a vezetésem alatt álló börtön udvarába, és alig volt akadálya, hogy egy jól megválasztott pillanatban be is hatoljanak.

És ha mindez nem lett volna elég, hogy egy börtönparancsnoknak álmatlan éjszakákat okozzon, hát jött még rosszabb is. A börtönépület két szárnya már tele volt civil német bűnözőkkel. És ennek a börtönrészlegnek nemcsak a parancsnoka volt közismert náci, hanem az őrszemélyzet zömét is annak tartották. Milyen ellenállást fejtenének ki ezek az emberek, hogy megakadályozzák az őrizetükre bízott rabokat a kitörésben, és abban, hogy benyomuljanak az én épületszárnyamba? Ha Mondorfban puskaporos hordó tetején ültem, itt meg valóságos pokolgép ketyegett alattam.

Sietve barikádot emeltünk börtönrészlegünk és a többi épületrész közé, és az akadályhoz őrséget állítottunk. Géppuskás őröket helyeztem el a börtönudvar kerítésfalának tetején, még többet az udvar négy sarkában álló tornyokba, és követeltem, hogy a nácikat a szomszédos épületszárnyakon végzett munkáról azonnal távolítsák el. Ugyanezek az emberek végezték a javítási munkákat a külső börtönfal három nagy omlásánál, melyeket a szövetségesek bombái okoztak, s amelyek elég nagyok voltak, hogy akár egy teherautó is áthajtson rajtuk. Éppen nagyságuk aggasztott a legjobban. Ha valami fanatikus banda a fejébe veszi, hogy egy teherautót megrak nagy hatóerejű robbanóanyaggal és nagy sebességgel keresztülrobog a falon a börtönépülethez, mindnyájan a levegőbe repülünk. Nem lett volna szabad ilyen hamar Nürnbergbe vezényelni bennünket!

Őreim parancsot kaptak, hogy minden szökevényt azonnal lőjenek le; a szökés csábítása ugyanis az ilyen lazán őrzött foglyok között igen nagy lehetett. Mi lett volna a következménye, ha valóban lelövünk egy szökevény főbűnöst? Mi történt volna a börtönben? Mi történt volna Európában? Vannak esetek, amikor az ember kiad egy parancsot, de közben azt szeretné, azért imádkozik, hogy bárcsak sohase kerülne sor a teljesítésére. Ha agyonlőnénk egy magas rangú német hadifoglyot, annak iszonyú visszhangja lenne mindenfelé, mi pedig talán a megszálló erők bármely más részlegénél világosabban láttuk, milyen harag zúdulna ránk, ha valami baj történne. Szilárdan elhatároztuk: nem szabad alkalmat szolgáltatnunk arra, hogy bárki, akár jogosan, akár jogtalanul, összehasonlítást tegyen a között a bánásmód között, amelyet mi tanúsítunk foglyaink iránt és a között, amelyet a németek tartogattak az ő foglyaik számára.

A Nürnberget ért súlyos szövetséges bombatámadások folytán sok épület roskadozott. Elég volt a legkisebb rezgés, hogy egész falak omoljanak a földre. A mérnökök hosszú és kemény munkával állították helyre a régi Igazságügyi Palotát és a tárgyalótermet, ahol a történelmi jelentőségű pert kellett majd megrendezni. Egy nap azután minden előzetes jel nélkül, hatalmas dörej és porfelhő közepette, a teljes tárgyalóterem leomlott, egészen az alagsorig. Ez azt jelentette, hogy az egész építkezést elölről kellett kezdeni.

Világosan láttuk, hogy több őrre van szükségünk, méghozzá a lehető legrövidebb időn belül. Rajtunk volt a világ szeme, egyetlen hibás lépést sem tehettünk.

De megint csak kőfalként magasodott föl előttünk egyes személyek közönye. Ezeket nem is érdekelte, lesz-e nürnbergi per vagy sem. Mihelyt a katonák a tengerentúli szolgálat köteles pontszámát teljesítették, csomagoltak és hazautaztak, nem törődve azzal, milyen szükség van rájuk a háborús bűnösök őrzésénél. Egy ízben a rendelkezésemre álló zászlóaljnyi erő elenyésző létszámú csoporttá zsugorodott. Követeltem, hogy a nürnbergi börtön személyi állományának minden más támaszponttal szemben elsőbbsége legyen. De ezt sohasem sikerült elérnem. A legjobb emberek a rendfenntartáshoz kerültek. Őszintén meg kell mondanom – anélkül, hogy azt a néhány igazán kiváló katonát, aki vezetésem alatt szolgált, bírálni akarnám: én a kiselejtezett emberanyagot kaptam, ezenkívül pedig néhány nagyon középszerű tisztet. Az Egyesült Államokból hozzám vezényelt emberek így gondolkodtak: „Nem kértük, hogy a tengerentúlra küldjenek bennünket, azt meg egyáltalán nem, hogy börtönbe osszanak be.”

Egyik tábornokunk álláspontja pedig, aki a megszálló erők – mondhatni – legfontosabb posztját töltötte be, közismert volt. Kifejezetten nem szimpatizált a törvényszékkel. Valójában azt remélte, hogy az egész ügy kudarcot vall. És ennek az embernek a szeszélyétől függött, teljesülnek-e várakozásaim a legfőbb német háborús bűnösök őrzéséhez szükséges emberanyag tekintetében!

A börtönben általában kétszázötven foglyot őriztünk. Az újonnan érkezőkkel és a távozókkal együtt összesen négyszázötvenen mentek át a kezem alatt. A különböző cellákban ott volt az a „legfőbb” húsz ember, akiknek különböző bíróságok elé kellett majd állniuk, továbbá azok, akiket tanúként tartottak fogva, végül a gyanúsítottak, akiket kihallgattak. Mintha ez nem lett volna elég, hamarosan még egy csoport női fogoly is érkezett, holott nem rendelkeztünk női őrszemélyzettel.

Az egyik női fogoly Margaret Blank volt, a hírhedt kémnő, aki sikerrel közeledett Európa néhány legfontosabb államférfijához, sőt némelyikük ágyasa is lett. Lehetett valami rejtett szekszepilje, én azonban nem találtam rajta semmi vonzót.

Mialatt a legkülönbözőbb utakon igyekeztem női őrszemélyzetet szerezni, Fräulein Blank alaposan kihasználta a helyzetet. Egy alkalommal megállt cellája közepén, és az őr szeme láttára ledobálta valamennyi ruhadarabját. Az őr, szerencsére, illemtudó módon viselkedett. Utasította a foglyot, hogy azonnal öltözzék fel, az esetet pedig jelentette. Szerencsém volt. Más börtönökben, ahol hasonló viszonyok uralkodtak, az őrök olykor összeszűrték a levet a női foglyokkal.

Az erőviszonyok csak ez után az eset után változtak meg a javamra. Kértem egy csoport női segédszolgálatost meg egy nővért, és mindenekelőtt kértem, hogy osszák be hozzám Grace Auer századosnőt, akit az Egyesült Államokban és a Scotland Yardon képeztek ki katonai rendőrré. Néhány lusta és konok ember irodáján át kellett utat törnöm ahhoz, hogy kérésemet teljesítsék, de a végén csak sikerült. Éppen ideje volt.

Frau Himmler, Hitler hírhedt SS-vezérének felesége érkezett meg kihallgatásra a kislányával. Levetkőztették, átkutatták, és egy fiola ciánkálit találtak a kabátja hajtókájába varrva.

Egy másik börtönben a hírhedt Ilse Koch, a „buchenwaldi szajha” teherbe is esett, mégpedig állítólag egy őrtől.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A Nürnbergi huszonkettő

Göring ismét repül
(idézet: A Nürnbergi huszonkettő – 1981)

Göring ismét repül

1945. augusztus 12-én, vasárnap, meleg, napsütéses reggelre ébredtünk Mondorfban. A foglyok celláikban foglalatoskodtak. A poggyászhelyiségben gondosan megjelölve súlyos bőröndök, hátizsákok, útitáskák hevertek egymás hegyén-hátán. A főbűnösök indultak Nürnbergbe, a perre.

Parancs ment Metzbe, hogy küldjenek át két C-47-es gépet Luxemburgba személyek elszállítása céljából. A repülési irány kivételével az utasokra vonatkozó minden információt a legszigorúbb titokként kezeltünk, még a pilóták sem tudtak semmit. Két közönséges katonai mentőautó állt meg a Palace Hotel előtt; tizenöt kézitáskás fogoly kilépett a kapun és beszállt. Három-három fegyveres őrt helyeztem mindkét kocsiba, s amikor a mentőkocsik ajtaját bezárták, személyautóba ültem. Végighajtottunk az álmos, kora reggeli csendbe merült Mondorfon és egész Luxemburgon. Nem voltak motoros kísérőink és nem szirénáztunk, semmi sem árulkodott arról, kiket is szállítanak a mentőkocsik. Amikor megérkeztünk a repülőtérre, a legtávolibb zugba irányítottak bennünket, ahol már ott várt a két fakó színű repülőgép, s körben ott üldögélt és napozott a legénység is.

Fiatal hadnagy lépett elő fogadásomra, amint kiszálltam a kocsiból. Közöltem Robert Densonnal, a 305-ös csapatszállító egység parancsnokával, hogy döntő fontosságú feladatot kell végrehajtania. Rámutattam az éppen bekanyarodó mentőkocsikra. „Ha meglátja a »betegeket«, fenemód meglepődik.”

Aztán előbújtak a nácik, egyik a másik után. Denson egyszeriben felismerte von Papent, aztán Jodlt, Dönitzet és Göringet. Göring egyik kezében a vörös kalapdobozt vitte, a másikkal pedig öv nélküli nadrágját igyekezett fenntartani. Most, hogy lefogyott, az égszínkék egyenruha sem feszült rajta valami pompásan. Nadrágja leesett volna, ha elereszti. Ráadásul nagy nap volt ez az életében: évek óta ez volt az első 24 óra, amikor semmiféle kábítószert sem szedett.

A foglyokat, az őröket és a pilótákat széles félkörbe állítottuk, én pedig elmagyaráztam, kinek miként kell viselkednie. Menetleveleket írattam alá. A csomagokat berakták a gépekbe, aztán a németek is fölkapaszkodtak a lépcsőkön. Figyelmeztettem Denson hadnagyot: „Mindenki tudja, hogy ezek itt iszonyú emberek. De nem a mi dolgunk, hogy ítélkezzünk felettük, vagyis hogy az igazságszolgáltatást a kezünkbe vegyük.” A hadnagy elvigyorodott: – „Úgy gondolja, uram, hogy senki se hagyja el a gépet ejtőernyő nélkül?”

Mindkét gépen huszonnyolc ember számára volt férőhely a géptörzs fala mentén. A gépek nem voltak szigetelve, bekárpitozva. Csak a legszükségesebb felszerelés volt bennük: egy kis „kübli” a törzs végében és egy vizelőtölcsér az egyik ajtón. A gép farában egy ejtőernyősök elhelyezésére vagy egy dzsip szállítására alkalmas lapos plató húzódott. Az ajtók és a vészkijáratok csukva voltak, de nem lehetett őket bezárni.

Mindegyik gépbe két-két kísérőt helyeztünk el, de csak az egyik volt 45-ös pisztollyal felfegyverezve. Úgy gondoltuk, annál jobb, minél kevesebb esélye van bárkinek is fegyvert kaparintani a kezébe. Mindkét őrnél volt azonban egy-egy „gumiszalámi”, rövid bunkósbot, amellyel a legvadabb embert is le lehet csillapítani. A fegyveres őr mindkét gépben hátul foglalt helyet, ahonnan jól láthatta az őrizeteseket. Beszálláskor Göringtől el akarták venni kalapdobozát, de ő azt kérte, hadd tarthassa magánál. Zavargás esetére bilincseket is vittünk magunkkal a gépeken, de nem volt szükség rájuk.

Hamarosan mindenki útra készen állt. Én az első gépen utaztam. Mivel az egyik fogolynak enyhe szívpanaszai voltak, Denson úgy döntött, hogy alacsonyan, 4000 láb magasságban repül. Ellenőriztük az ejtőernyőket az ülések alatt, becsatoltuk a biztonsági öveket, s a gépek kigurultak a kifutópályákhoz.

Fölszálltunk. Von Papen arca szürke volt, Göring viszont nyomban vidám fecsegésbe kezdett és szakértelemmel magyarázta az alattunk elterülő tájékozódási pontokat. A többiek azonban ügyet sem vetettek a kövérre. Tűnődők voltak és komorak. Göring lelkesen mutogatott lefelé, amint átrepültünk a Rajna felett, és oldalba bökte szomszédját. „Jól nézze meg! – mondta hangosan. – Most látja utoljára!”

Nem sokkal később az egyik őr előrejött. „Göring azt kérdezi, nem jöhetne-e a pilótafülkébe körülnézni. Én azt mondtam neki, hogy ez lehetetlen.” Denson hadnagy egy pillanatig elgondolkodott. „Nem, szó sem lehet róla. Itt kézigránátok és géppisztolyok vannak, meg a saját fegyvereink. Még csak az kellene, hogy átvegye az irányítást.”

A géptörzs farában Streicher kornyadozott; erőt vett rajta a légibetegség.

Nürnberg felett komor, borús volt az idő. Amikor a pilóta letette a földre a jó öreg „libuskát”, a gép kétszer-háromszor is megugrott a betonon. Egyik-másik német aggodalmas arcot vágott, de a gép hamarosan megállt. Amikor Denson hadnagy a pilótaülésből kilépve végigment a gépen, Göring kinyúlt, s megrángatta a nadrágja szárát. „Gut masina” – mondta az öreg pilóta savanyúan.

A repülőtér félreeső zugában, távol a főépülettől, ahová a torony irányított bennünket, egyetlen katonai fényképész várt ránk. Utasították, hogy készítsen felvételeket érkezésünkről, de még csak nem is céloztak rá, hogy kik lesznek a jövevények. A fényképész egymás után lőtte el villanófényeit a félhomályban. Amikor Göring kászálódott le a lépcsőn, újra fölemelte a gépét. Izgatottan megnyomta a gombot, hogy megcsinálja élete nagy fölvételét. De semmi sem történt, a gép nem exponált. Göring és a többiek pillanatok alatt bemásztak a várakozó kocsikba, és villámgyorsan eltűntek. A fényképész majdnem sírva fakadt.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A Nürnbergi huszonkettő

Lehallgatjuk a foglyokat
(idézet: A Nürnbergi huszonkettő – 1981)

Lehallgatjuk a foglyokat

A bajkeverő Echer bírónak igaza volt. A börtönben a foglyok beszélhettek egymással. Kiülhettek a kertbe a tavaszi napsütésben és kibeszélhették, ami a szívükön feküdt. Nyilván véleményt cseréltek a kihallgatásról, ami nap mint nap tizenhat kihallgatószobában folyt; kétségkívül panaszkodtak egymásnak és – amint azt leveleik világosan megmutatták – együtt sütötték ki, mit is írjanak Eisenhower tábornoknak. Csakhogy semmiféle törvényes alapunk nem volt arra, hogy elkülönítsük őket, s ezt Echer is tudhatta volna.

De sejtettük, hogy fontos titkokat közölnek egymással. Elhatározták, hogy az összerablott és elrejtett holmik ügyében, az olyan emberek holléte ügyében, mint Bormann, vagy a háborús atrocitásokért való felelősség kérdésében nem szolgálnak nekünk adatokkal. Beláttuk, hogy bizonyos módon olyan értékes információkhoz juthatnánk, amelyek a per során semmiképpen sem fognak felszínre bukkanni; egyszerűen csak hallgatóznunk kellene. Amit meg akartunk tudni, alapvető fontosságú volt az igazságszolgáltatás, egyben a történelem számára. S talán csak egyetlen módon lehetett hozzáférni …

A nácik idővel gyanakvással és bosszúsággal teltek el amerikai börtönőreik iránt. Bántotta őket a rideg fegyelem, amit érkezésük után azonnal bevezettünk. S ha egy-egy amerikai – fogságba esésükkor – elnézően bánt is velük, ebből mostanra már semmi sem maradt. Ha tehát azt akartuk, hogy csökkentsük gyanakvásukat, ha azt akartuk, hogy feloldódjanak, miért ne „adhatnánk át” őket az angoloknak?

Hosszú, éjszakákba nyúló töprengések után irodámban a következő tervet állítottam össze. Elhitetjük velük, hogy Németországba mennek, hogy végre megszabadulnak Mondorftól és a Palace Hoteltől, megszabadulnak a „goromba” amerikaiaktól és a „kulturált” angolok veszik át őket.

Szereztünk Dalheimben egy magas fallal övezett, német stílusban épült kúriát, amely mindössze három és fél mérföldnyire volt tőlünk. A brit titkosszolgálat tisztjeivel és egyik legragyogóbb elektronikai szakértőjükkel hozzáfogtunk az előkészületekhez. Az épülethez hozzátoldottunk egy titkos helyiséget, amelynek csak kívülről volt ajtaja, a ház belsejéből azt sem lehetett tudni, hogy létezik. Ebbe a helyiségbe költözött be Wood százados, a híradástechnikai és elektronikai szakértő, becenevén Woody. Száz meg száz yardnyi drótot, apró mikrofonokat, kapcsolókat, rádiócsöveket és egy hanglemezvágó gépet hozott magával. A gép közönséges viaszlemezeket „vágott”.

Woody ebből a helyiségből indult ki drótjaival, beásta őket a falak alá, keresztülvezette a kerten, föl, egy hatalmas szomorúfűz ágai közé, ahová mikrofonkötegeit is elrejtette. (Ma, amikor követségi koktélpartik olajbogyóiba rejtett drótnélküli mini mikrofonokról olvasok, föl tudom mérni, meddig terjedt Woody szakértelme. Bámulatos munkát végzett.)

A házat aztán teleraktuk német bútorral, és néhány „udvarias” brit őr is beköltözött. Aznap délelőtt csukott amerikai mentőautóban Mondorfból Dalheimbe hajtottam a hosszú, kanyargós úton, amely ötven mérföld hosszúságban tekergett, szemben a három és fél mérföldes egyenes úttal. A majdani utasokban azt a benyomást kellett keltenünk, hogy délkeleti irányba mennek, Németország felé, jóllehet valójában északnak kocsikáztak, és el sem hagyták Luxemburg területét. Rossz, hepehupás utakat választottunk, hogy a kétórás utazás emlékezetes odisszeának tűnjék.

Végül minden készen állt. Kiszivárogtattuk a hírt, hogy egyes foglyok azonnal útnak indulnak, mások pedig hamarosan követik őket. Azokat választottuk, akik nem rejtették véka alá náci társaikról alkotott véleményüket, azokat, akik nyíltan és dühösen másokat tettek felelőssé saját bűneikért. A kiválasztottak között természetesen első volt a szószátyár Göring, a ravasz és rosszmájú von Papen, aztán Horthy admirális. Horthy röviddel ezelőtt arcátlanul beszélt egyik tisztemmel, azt hangoztatva, hogy a tiszt tőle mint államfőtől nem veheti el a derékszíját. Odamentem hozzá és alaposan lehordtam, ő pedig dühöngött. Úgy látszott, őt is érdemes lesz kiválasztani. Kesselringet is elvittük. Valamennyien – de különösen Göring – alig tudták leplezni örömüket, hogy kiszabadulnak a kezem közül. Beültettük őket egy mentőkocsiba, lezártuk az ablaknyílásokat, és nekivágtunk a „hosszú útnak”.

Horthy alig várta, hogy megszabaduljon amerikai őreitől. Nem is tudta leplezni megkönnyebbülését, hogy elhagyhatja Mondorfot, s jól lehetett hallani fecsegését hátul a kocsiban. Minden bal kéz felőli kanyarba lassan, széles ívben fordultunk be, így nem lehetett tudni, hogy egyáltalán bekanyarodtunk. Ha viszont jobb kéz felé fordultunk, éles kanyarban, hirtelen pörgettük meg a volánt, hogy megerősítsük azt a látszatot, mintha délkelet felé igyekeznénk. Hepehupás utakon ugráltattuk a mentő kocsit; az utasok nyilván összevissza dülöngéltek, mintha igen nagy sebességgel haladnának. Körülbelül két óra múlva érkeztünk a házhoz, amely valójában mintegy tíz percre esett a Palace Hoteltól. Az őrök és a foglyok gémberedetten másztak ki a kocsiból.

A házban Göring alaposan megnézte a súlyos teuton bútorzatot és a tapétát. „Ezt a házat ismerem! – mondta ujjongva a többieknek. – Heidelberg közelében vagyunk. Felismerem a tapétát.” Utoljára még vidáman végigmértek, amint hátat fordítottam, hogy visszainduljak Mondorfba.

Aznap éjjel hálószobában aludtak, matracos, párnás ágyban. Továbbra sem lehetett olyan holmijuk, amellyel öngyilkosságot kísérelhettek volna meg. Olyan kevesen voltak az angol őrszemélyzethez képest, hogy azok szigorú 24 órás őrséget szervezhettek és minden szökési kísérletet megakadályozhattak. Mégis, az új, „gentleman módjára viselkedő” őrök ellenére is, a németek tele voltak gyanakvással. Fojtott hangon beszéltek egymáshoz, s Göring egyszer-kétszer oldalba is bökte Kesselringet és a kandallóra mutatott. „Lehallgatóberendezések is lehetnek” – suttogta.

De amikor megtudták, hogy kimehetnek a kertbe, sőt nyugágyakat is vihetnek magukkal, melyeket alaposan megvizsgálhattak, valamennyien földerültek. Ez volt az a hely, ahol végre „magukban” lehettek!

Mivel a kertben csak egyetlen árnyékos hely volt, a nap pedig meglehetős forrón tűzött, természetesen a szomorúfűz árnyékába hurcolták széküket.

Woody csak vigyorgott hét lakattal lezárt „idegközpontjában”. Német torokhangok pattogtak a mikrofonokban hangosan és tisztán, s ezeket a gép azonnal a fekete lemezekre vágta.

„Príma” – emelte az égnek hüvelykujját a diadal jeleként Woody, aki ujjongva hajolt a műszerek fölé. A hírszerzés emberei felrakták a fülhallgatót, és elégedetten bólogattak egymás felé. Tetszett nekik, amit hallottak. Mindez sokkal kényelmesebb volt, mint a kérdések és feleletek végtelen sora.

A németek csaknem egész nap bizalmasan beszélgettek a kertben. Amikor a nap lement és az árnyékok megnyúltak, odább vitték a székeket és a nyugágyakat az ártatlan külsejű öreg fűzfától. Woody gondosan elrakta a frissen vágott lemezeket, és másnapra újakat készített ki. A foglyok megvacsoráztak és lefeküdtek. Mindenki boldog volt.

A következő nap esős volt és szomorú. De még szomorúbb volt az, hogy vendégeink bent maradtak a házban. Súlyos csalódást jelentett ez számunkra, de aztán még ennél is rosszabb következett. Sürgős utasítást kaptunk, hogy Mondorfból 24 órán belül át kell költöznünk Nürnbergbe. Ezt a bajt Echer zúdította a nyakunkba. A nürnbergi börtön még távolról sem állt készen, de amit ő a londoni illetékeseknek mondott, az megtette hatását. „Odafenn” szerették volna, ha a nácik mihamarább elkerülnek a Palace Hotelből.

A parancs meghökkentett és fölbosszantott. Woody, aki annyi órán át fáradozott, amíg kidolgozta a lehető legtökéletesebb rendszert, hogy értékes információkat szerezhessünk a náciktól, vigasztalhatatlan volt. „Hogyan is tehettek ilyet?”- kérdezte.

A négy foglyot azonnal felszólítottuk, hogy szedjék a cókmókjukat. Mogorván távoztak a kényelmes hálószobákból, és ismét beültek a csukott mentőkocsiba. Ezúttal egyenesen igyekeztünk vissza Mondorfba a három és fél mérföldes úton, és amikor néhány perc elteltével megpillantották a Palace Hotelt, foglyaink elképedtek. Hogyan érhettek vissza Németországból ilyen hamar? Aztán rájöttek, hogy felültették őket. Von Papen iszonyúan haragudott rám. Göring nemcsak dühöngött, hanem még zavarban is volt. Azt állította cimboráinak, hogy jól ismeri a házat!

Most újra együtt voltak a többiekkel csupasz celláikban, és készülődtek az újabb utazásra, hogy szembenézzenek az ismeretlen jövővel. Nem sok idő múltán már életükért kellett küzdeniük bíráik színe előtt.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A Nürnbergi huszonkettő

Filmvetítés a főbűnösöknek
(idézet: A Nürnbergi huszonkettő – 1981)

Filmvetítés a főbűnösöknek

Ahogyan a nyári napsütés egyre melegebb lett, a foglyok derékig meztelenre vetkőztek, és kifeküdtek napozni. Különös gyülekezetei alkottak.

Jodl, Kesselring és Keitel barnult le a legjobban. Ők hárman minden alkalmat megragadtak, hogy behunyják a szemüket és magukba szívják a forróságot. Mintha tudták volna, hogy nem sok részük lesz már benne. Az egyik sarokban Dr. Robert Ley és az undorító Julius Streicher ült egymás mellett kiközösítetten és egymás társaságára utaltan. Ley arcára rá volt írva több éves alkoholizmusa; alkonyaikor is hunyorogva, vaksin pislogott.

Streicher azt állította, hogy „szíve mélyén” teljesen megváltozott az álláspontja a zsidókkal szemben. „Amikor elfogtak – mondta -, megvertek, pofonütöttek, és egy néger a számba köpött. Krumplihéjon tartottak. Aztán egy napon egy másik táborba vittek. Tiszta szobát kaptam. Egy amerikai egy kancsó kakaót és kekszet hozott. Lerakta az asztalra és kiment. Távozóban visszaszólt: »Ezt tőlem kapta, Streicher úr. Tudja meg, hogy zsidó vagyok.« Összeroppantam, és sírva fakadtam. Ez volt számomra a legsúlyosabb büntetés. Mindig azt állítottam, hogy nincs jó zsidó, ez az eset pedig bebizonyította, hogy tévedtem.”

Filmhíradók és újságcikkek alapján a közvéleményben olyan kép alakult ki a náci vezetőkről, mint akik kifogástalan egyenruhát viselő, könyörtelen emberek, s ridegen, rettenthetetlenül gyakorolják hatalmukat. Von Ribbentrop megjelenését, öltözetét sohasem érhette kifogás. Most viszont görnyedt volt, öregedő, és kisebb, mint az ember gondolta volna. Szeme táskás és fáradt.

Mivel a német borbély csak másnaponként tudott sort keríteni rájuk, a foglyok állandóan borostásak voltak. Amikor von Ribbentrop elnyűtte szürke öltönyét, amelyben elfogták, a ruha valósággal lógott rajta. Kopott ruhájával és borostás arcával igencsak vigasztalan látványt nyújtott.

A tábornokok igyekeztek a politikusoknál több tartást és méltóságot mutatni. Sokan továbbra is begombolva viselték magas, szoros gallérjukat, nyakukon a vörös és aranyszínű rangjelzésekkel; a vezérkari tiszteknek széles vörös sáv húzódott a nadrágszárán. Zubbonyukon, a leszedett kitüntetések helyén – az uniformis fakult színével ellentétben – világosabb foltok látszottak. Keitel – nyakán levő kelései miatt – nyitva hordta zubbonya gallérját, és zsebkendőt dugott mögé.

Hogy a foglyokat emlékeztessük helyzetük súlyosságára és felfrissítsük tunya memóriájukat, elhatároztuk, hogy bemutatjuk nekik a buchenwaldi haláltáborról készült filmeket.

Mielőtt az első vetítés estéjén leoltottuk a lámpákat, kiálltam az összegyűjtött ötvenkét ember elé, és a következőket mondtam: „Mindjárt látnak egy filmet, amely a németeknek a foglyokkal szemben elkövetett kegyetlenkedéseiből mutat be néhány konkrét esetet. Maguk tudnak ezekről a dolgokról, és semmi kétségem sincs afelől, hogy sokuk aktívan is részt vett ilyesmiben. A filmet nem azért mutatjuk be, hogy tájékoztatást nyújtsunk arról, amit már úgyis tudnak, hanem azért, hogy rádöbbentsük magukat arra, hogy minderről mi is tudunk. És azzal is legyenek tisztában, hogy nem azért bánunk tisztességesen magukkal, mintha megérdemelnék, hanem azért, mert a rosszabb bánásmód méltatlan lenne hozzánk.”

Ekkor a gépész leoltotta a lámpákat, és a vetítőgép surrogni kezdett. Biddle százados, egyik beosztottam, a fal mellett ült, hogy feljegyezhesse a nácik reagálását. A csonttá aszott emberekkel való iszonyú kegyetlenkedés jelenetei villantak fel a vásznon.

Hans Frank zsebkendőt tartott szája elé, és azt gyömöszölgette 15 percen keresztül. Von Ribbentrop nem bírta sokáig, fölállt és kiment. Kesselring halálsápadt lett. Streicher csak ült és szünet nélkül ujjaival malmozott. Göring mintha nemigen figyelt volna a filmre. A végén hangosan megjegyezte – hallja aki akarja: „Ilyen filmeket szoktunk mutogatni orosz hadifoglyainknak.” Dönitz főtengernagy így vicsorgott: „Ha ez az amerikai igazságszolgáltatás, miért nem lőnek agyon mindjárt itt engem?”

Az 55 éves Walter Funk, a német Reichsbank hajdani elnöke, kihallgatást kért tőlem. Funk apró termetű, köpcös, kopasz, jellegtelen emberke volt. Igen súlyos felelősség terhelte a zsidó vagyon elkobzásáért.

Funk ott állt előttem elnyűtt csíkos ruhájában, amely túlságosan bő volt számára, s a következőt jelentette ki: „Valamit el kell mondanom önnek, uram.” Azzal sírva fakadt. Hajdani nemi betegsége roncsoló szervi hatásait viselte, s a férfiasságnak még nyomát sem lehetett megfigyelni rajta. Ujjait facsargatva folytatta: „Gonosz ember voltam, ezredes, és beszélni akarok róla.”

Aztán akadozva eldadogta, hogy ő a felelős, amiért a zsidó foglyokat úgy ölték meg, hogy az aranyat könnyűszerrel ki lehessen szedni a fogukból. Ő üttette ki élő emberek aranyfogait, ha pedig meghaltak, akkor már igazán nem kímélték őket.

Néztem ezt az embert, és felfordult a gyomrom.

Azzal folytatta, hogy ő adott parancsot valamennyi hadifogoly munkatáborban az arany és a szemüvegek összegyűjtésére, hogy később a németek felhasználhassák ezeket. Azt tapasztalta, hogy a zsidó rabbik öltözetén a hímzések nemesfémeket tartalmaznak, következésképp ezeket is hozzátétette a Reichsbankban a német háborús erőfeszítések céljaira gyűjtött aranyhoz.

Én mindeddig egyszerűen nem hittem el, hogy valaha kiadhattak ilyen borzalmas parancsot, amilyenről most Funk vallomást tett. Ő pedig ott ült velem szemben és bevallotta. Felszólítottam, hogy távozzék.

Nem tudom, mit remélt vallomásától az alázatos és szomorú Funk. Talán elnéző bánásmódot, amiért kipakolt mindent, mielőtt még vád alá helyezték volna? Vagy talán félelemből tette, esetleg szégyenkezési rohamában? Mindenesetre ez volt az utolsó vallomása ennek az alaknak, akiből azt se nézte volna ki az ember, hogy egy benzinkutat igazgasson, nemhogy a Birodalmi Bankot.

Hónapokkal később a nürnbergi vádlottak padján derűsen állt fel és letagadta, hogy ilyesféle parancsokhoz bármi köze lett volna. Bizonyára valaki más volt az … Saját ügyében elmondott tanúvallomásában megesküdött, hogy nem volt tudomása ezekről a parancsokról. „Ha történt is hasonló – mondta Funk -, arról egészen mostanáig nem volt tudomásom.”

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A Nürnbergi huszonkettő

A mondorfi szörnyeteg
(idézet: A Nürnbergi huszonkettő – 1981)

,,A mondorfi szörnyeteg

Eisenhower tábornok még mindig tajtékzott a haragtól amiatt, hogy az a bizonyos amerikai tiszt tapintatlan módon barátkozott Göringgel. A németek viszont a véleményük szerint primitív börtönviszonyok miatt dühöngtek. S mindennek tetejébe végül is két hónap elteltével a sajtó felfedezte titkunkat.

Egy párizsi újság riportere kiszimatolta Mondorfot és a titokzatos jövés-menést a Palace Hotelben. Egy álló napig ott ólálkodott, kikérdezte a helybelieket, és összerakta a mozaikokat. Aztán telefonon leadta a maga kis sztoriját. A németek a legnagyobb kényelemben élnek – jelentette. „Érdemes nácinak lenni” című cikkében az újságíró azt állította, hogy a foglyok királyi módon élnek, éjjel-nappal lesik a kedvüket és a legjobb ételeket szolgálják föl nekik.

Csaknem ezzel egy időben egy másik vállalkozó szellemű újság is megtalált bennünket, de egészen más képet festett a börtönről, amelyet a lapban közölt cikk szerint a kegyetlenkedés és a borzalmas börtönviszonyok jellemeztek. A cikk „mondorfi szörnyeteg”-ként beszélt rólam.

Úgy döntöttem, ezek után az lesz a legjobb, ha a külvilág megtudja az igazságot, másképp hajmeresztő találgatások látnak napvilágot. Sajtófogadást rendeztünk tizenhat újságíró számára. Mindent megnézhettek, amit akartak, s bármilyen kérdést feltehettek. A világ végre igaz képet kapott arról, hogyan bánnak itt azokkal, akik nyomorúságba döntötték Európát. A vizslató és hitetlenkedő riportercsoport kísérgetése külön fáradságot jelentett számomra egy olyan időpontban, amikor a dolgok amúgy sem mentek valami fényesen. Problémát jelentett, hogyan érintkezzem fölötteseimmel, az expedíciós haderők főhadiszállásával. Az egyetlen eszköz, amelynek segítségével a háború utáni idők legalapvetőbb titkait megtárgyalhattam, egy közönséges, rejtjel nélküli telefon volt. Aztán megjelentek az oroszok is. Közölték, hogy beszélni akarnak a foglyokkal. Parancsot kaptam, hogy mindenben álljak szövetségesünk rendelkezésére.

Amikor Göring hírét vette az orosz delegáció látogatásának, megrettent. Üzent nekem az őrrel. Semmi szín alatt sem akarja látni őket. Az amerikaiaktól, angoloktól, franciáktól minden alkalommal el volt ragadtatva. De az oroszok! Az más; ez a gondolat kijózanítólag hatott Hitler hajdani „jobbkezére”. Visszaüzentem Göringnek, aki izgatottan járkált cellájában föl-alá, hogy márpedig mindenkivel beszélnie kell, ha utasítást kap rá. Az oroszok pedig – akik valójában nem is tudták, mennyire fél tőlük Göring – néhány nap alatt elvégezték, amit akartak, anélkül, hogy a birodalmi marsallt formálisan kihallgatták volna. Göring ekkor gurult csak dühbe igazán! Azt állította, hogy előre kitervelt módon megalázták.

Meglátogatott bennünket Echer cseh főbíró is, ez a titokzatos ember, akinek a beosztását és küldetésének célját sohasem sikerült kiderítenem. Echer főbíró azonban igen rövid idő alatt igen nagy károkat okozott Mondorfban. Kellemes arcú ember volt, akinek mosolytól sugárzó arca maga volt a színtiszta őszinteség. Londonból érkezett, ahol a Katonai Törvényszék jogi munkáját végezték, s felhatalmazása volt, hogy bárkivel beszélhet, akivel csak akar. Egész idő alatt, amíg ott téblábolt a cellák körül, rossz előérzetem volt személyével meg küldetésével kapcsolatban.

Távozása után nem kellett soká várnom, hogy beigazolódjék, nem csalt a hatodik érzékem. Echer visszament Londonba, és elmondta a jogászoknak, hogy semmire sem fognak jutni a mondorfi kihallgatásokkal, mivel a foglyok szabadon beszélhetnek egymással, és együtt üldögélnek meg sétálnak a börtönudvaron. Azt állította: nem lehet őket megakadályozni abban, hogy védelmükben együttműködjenek és hamis tanúvallomásokat készítsenek elő. Magánzárkát javasolt a számukra.

Echer látogatása feltárta, milyen hihetetlenül rossz volt az összeköttetés Mondorf, az expedíciós haderők főhadiszállása és a londoni tárgyaláselőkészítő bizottság között. Olyanok voltunk, mint három egymástól elvágott sziget.

Ha valami sürgős titkos közlendőm volt a főhadiszállás számára, az volt a legegyszerűbb, ha kocsiba ültem és behajtottam hozzájuk Reimsbe. Ha Echer londoni jogászkollégáival akartam tárgyalni a kihallgatásokról vagy a majdan Nürnbergben teendő intézkedésekről, nem tehettem mást, repülőre kellett szállnom. De még akkor is maradt egy problémám: Londonba érve fogalmam sem volt, hol tartják megbeszéléseiket a jogászok. És úgy látszott, hogy senki sem tudja!

A kellemetlenség ellenére, amit közvetlenül távozása után okozott, jó viszonyban maradtam Echerrel; barátságosan beszélgettünk, amikor Nürnbergben ismét megjelent közöttünk, sőt egy rövid látogatásra magával vitt Csehszlovákiába is.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A Nürnbergi huszonkettő

No, de én herceg vagyok
(idézet: A Nürnbergi huszonkettő – 1981)

No, de én herceg vagyok …”

Június elején meg kellett állapítanom, hogy a börtön kiépítése nem halad olyan ütemben, mint ahogyan szerettem volna. A kudarc fenyegetésével kellett szembenéznem, s ez a helyzet aztán a per végéig kínzott. Sohasem volt elegendő és megfelelő kaliberű emberem, akivel a háború befejezése utáni időknek ezt az egyik legfontosabb feladatát elvégezhettem volna. Egyre jobban elkeseredtem. Féltem, ha még az építkezés befejezése előtt hírek szivárognak ki foglyainkról, abba a szörnyű helyzetbe sodródunk, hogy fegyverrel kell visszavernünk a luxemburgi népet, saját szövetségeseinket, ráadásul éppen egy olyan pillanatban, amikor a legbigottabb keresztény is szentül azt vallja: az Úristennek a szeme se rebben, ha ezeket a kegyetlen gonosztevőket utoléri a végzetük.

Hogy megteremtsem biztonságukat egy kívülről érkező támadással szemben, kidolgoztuk a börtön földi védelmi rendszerét. A védelemnek négy fő célja volt: megvédeni a börtönt az erőszakos támadásokkal szemben, megakadályozni a hadifoglyok szökését vagy kiszöktetését, megakadályozni a berendezések, felszerelések megrongálását, elfojtani a zendülést vagy rendbontást.

Folytonos szirénahangnak vagy az automata fegyverekből kilőtt sorozatoknak kellett jeleznie, ha támadás fenyeget, vagy ha valamelyik hadifogoly megszökik. Ugyanakkor azonnal erősítést kell kérnünk a Luxemburg 340-től, a luxemburgi amerikai helyőrségtől. Ezalatt géppuskás szakaszoknak és lövészeknek kell elfoglalniuk a stratégiailag fontos pontokat. Tervet dolgoztunk ki szükség esetén valamennyi bizalmas iratunk elpusztítására. Amilyen fontosak voltak a foglyok a szövetségesek számára, éppen olyan fontosak lehettek szabadlábon levő cinkosaik számára is, ha azok elég vakmerők lennének ahhoz, hogy – szervezett fegyveres csoport élén – megpróbálják kiszabadítani a foglyokat. Ami a másik oldalt, az antifasisztákat illette, közöttük is lehettek olyanok, akik annyira gyűlölték a nácikat, hogy számolhattunk a börtön megrohanásával. Ugyanolyan kényelmetlen gondolat volt számomra, hogy a népharag rögtönzött bitófára juttatja a rám bízott gonosztevőket, mint esetleges kiszabadításuk a neonácik részéről.

Az általam kibocsátott őrszabályzatot nemcsak az őrök, hanem az őrizetesek is pontosan ismerték. A VII. rész leszögezte:

„Amennyiben valamelyik fogoly szökést kísérel meg, az őrnek vagy az őrszemélyzet bármely tagjának, aki észleli az esetet, le kell lőnie a szökevényt. A szökevények próbálkozásait olyan körülmények határozzák meg, mint a közeli elrejtőzés lehetősége, idegen személyek közreműködése, közlekedési eszközök jelenléte, a gyors mozgás lehetősége. A parancsnok a legteljesebb mértékben támogatja az őrséget a szökések megakadályozásában. Zendülés, rendbontás vagy szervezett szökési kísérlet esetében az őrnek önállóan kell intézkednie a szükséges rendszabály alkalmazásával.”

Ezeket a parancsokat szó szerint kellett értelmezni. Ha valakit le kell lőni, azt lőjék is le, akár szökésben levő németről, akár zendülő csoportról van szó.

A jó, sűrű levesektől, a marhahústól és a főzelékektől a foglyok láthatóan hízásnak indultak, Göring pedig kezdte leadni súlyfeleslegét. Az étel ugyanolyan minőségű volt, mint amit a saját embereink ettek. Jobb azonban nem.

Hamarosan csatlakozott a társasághoz a fensőbbséges Dönitz főtengernagy is, aki mindannyiunkat lenézett, amerikaiakat és börtöntársakat egyaránt. Aztán megérkezett Dr. Robert Ley, a munkaügyek hajdan rettegett náci vezetője, aki az ivás rabja lett. Később meghozták Kesselring vezértábornagyot, s utána még vagy ötven magas rangú náci tisztviselőt és katonatisztet. Valamennyien hamar megszokták, hogy kávét és levest reggelizzenek, bár ez éles ellentétben állt korábbi fényűző életmódjukkal.

Amíg Julius Streicher meg nem érkezett, azt hihettük, hogy az ebédlőben sem lesz semmi probléma. Németország első számú zsidófalója, pornográfia gyűjtője és a hírhedt „Der Stürmer” című szennylap egykori kiadója éppen 161 cm magas volt. Erősen kopaszodott, apró disznószeme üvegesen csillogott, s nyírott Hitler-bajuszt viselt. Annyira el volt telve gyűlölettel, hogy láthatóan reszketett, ha csak kimondta a „zsidó” szót. Dönitz és mások nyomban félrehúzták széküket, és nyíltan megtagadták, hogy egy asztalnál üljenek vele. Véleményük szerint Streicher volt Németország első számú bűnözője. Én viszont kijelentettem: „A Wehrmacht és a flotta nincs többé, és nem létezik az önök állama sem. Önök között nincsenek különbségek. Következésképpen mindenkivel együtt kell étkezniük, akit az asztalukhoz ültetek.” Leyt is elkerülték. A züllött külsejű doktort pizsamában fogták el. Azt mondta a katonáknak, hogy nincs más ruhája, így hát akik elfogták, azok adtak neki egy tábori zubbonyt és egy khakiszínű nadrágot, ami sehogyan sem állt rajta. „Olyan, mint valami csavargó a New York-i Boweryban” – jegyezte meg egyik tiszttársam, amikor Ley becsoszogott.

Philipp von Hessen, aki Hitler római követe volt a harmincas években, ugyancsak a gyanúsítottak között volt, őt is behozták hát kihallgatásra a Palace Hotelbe. Helyzete és az iránta tanúsított bánásmód semmiben sem különbözött a többi fogolyétól. Rövid ideje tartózkodott a börtönben, amikor egyszer történetesen ugyanakkor érkezett egy csapóajtóhoz, mint – ellenkező irányból – az őrszemélyzet egyik tagja. Philipp herceg meggyorsította lépteit, és a katonát megelőzve átfurakodott az ajtónyíláson, sőt félre is lökte a karjára vetett vastag télikabáttal. Mivel ezzel megsértette a börtönszabályzatot, amely a foglyoknak az őrzőikkel szemben tanúsítandó magatartását is előírja, behívattam és rendreutasítottam. Dúlt-fúlt. „Nekem elsőbbségem van mindenkivel szemben – jelentette ki dacosan. – Én Fülöp hesseni herceg vagyok!”

„Lehet, hogy herceg voltmielőtt a vezetésem alatt álló börtönbe került – közöltem vele -, itt azonban nincsenek ilyen megkülönböztetések. Ön fogoly, akit bűncselekmények elkövetésével gyanúsítanak; be kell tartania a börtönszabályzatot, alkalmazkodnia kell a helyzethez!” Aztán utasítottam, hogy távozzék.

Göring, aki ismételten szemtelenkedett, sőt gorombáskodott őreivel, kiszámíthatatlan volt. Egyik reggel beléptem a drótsövénnyel elkerített területre. Mármost a szokásos viselkedési szabályok szerint, ha a börtönparancsnok belép, a raboknak fel kell állniuk. Kesselring nyilvánvalóan nem vette észre, hogy beléptem, és ülve maradt kerti székében. Az őr később elmondta, hogy amikor távoztam, Göring odasietett Kesselringhez a teraszról, ahol addig ült, és jól lehordta, amiért nem kelt fel és nem állt vigyázzba. Ez nyilván újabb alkalom volt számára, hogy a tekintélyét és fensőbbségét hangsúlyozza a többiekkel szemben. Soha egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy saját magát a többiek fölé ne tolja. Mindazáltal szép lassan visszahúzta szarvacskáit, amikor látta, hogy a börtönben senkit sem érdekel botcsinálta főparancsnoki szerepe. Az pedig alaposan lehűtötte, amikor egyszer ebédkor az asztalánál felszolgáló német hadifogolynak így panaszkodott: „Még a kutyáimat sem etettem ilyen silány moslékkal!” A hadifogoly visszafordult és megjegyezte: „Nos, ha ez igaz, akkor ön a kutyáit jobban tartotta, mint bennünket, akik a légierőnél az ön parancsnoksága alatt szolgáltunk.”

Bár a Luftwaffe főparancsnoka fogyott valamennyit, még mindig elég nehéz volt ahhoz, hogy széke összetörjön, amint ráül. Ha történetesen az asztalra ül, az is azonnal összeroskadt volna, mert eleve úgy terveztük, hogy összeroskadjon, nehogy a foglyok ráállva fölakaszthassák magukat. Göringgel ellentétben von Ribbentropnak az ügyeletes őrszemélyzettel gyűlt meg a baja. Nem vetette be az ágyát. Őt is rendreutasítottuk, megintettük lehetetlen magatartásáért.

Ezzel a két önsajnálattal eltelt emberrel éles ellentétben Wilhelm Keitel, az OKW (Oberkommando der Wehrmacht = a véderő főparancsnokság) hajdani vezérkari főnöke, ez a kemény porosz, két éjszakát is az ágya szélén ülve töltött. Kelés volt a nyakán és emiatt nem tudott lefeküdni. Erről azonban egy árva szót sem szólt az őreinek. Azonnal orvosi kezelésben részesült, és párnát kapott, hogy lefekhessen és kipihenhesse magát. Vélt jogaihoz makacsul ragaszkodott. Ő is a többiekkel tartott, amikor azok nem sokkal Mondorfba érkezésük után papírt és írószert kértek, hogy levelet írjanak Eisenhower tábornoknak.

Keitel fogalmazta a méltatlankodó beadványt:

„Excellenciás uram!

Ön nem habozott, sőt egyenesen követelte, hogy én mint az OKW vezérkari főnöke aláírjam a kapitulációs okmányokat és ezzel a német nép és a történelem ítélőszéke előtt magamra vegyem a felelősséget. Néhány nappal később utasítást adott, hogy az OKW vezérkari főnöki tisztéről mondjak le, s internáljanak mint hadifoglyot. Az amerikai kapitulációs bizottságnak a német hadsereg főparancsnokságához Flensburgba kiküldött vezetője lehetőséget adott, méghozzá félreérthetetlenül és az Ön nevében, hogy a vezérkarból egy tisztet vehessek magam mellé állandó kísérőként és személyes segédtisztként. Engedélyt kaptam továbbá, hogy tisztiszolgát és ötszáz font súlyú poggyászt hozzak magammal, s kísérőimmel együtt jöjjek a börtönbe, amint ez nemzetközi szokás, és megfelel a genfi egyezményben a rangombeli hadifogoly tisztekre vonatkozó megállapodásoknak. Ehelyett azonban a mondorfi börtönben olyan bánásmódban részesítenek, mintha közönséges bűnözők között volnék. Cellámon nincsen ablaktábla. Továbbá minden tekintetben nyilvánvaló számomra, hogy kifejezetten megtagadják tőlem a hadifogoly tisztekkel általában szokásos bánásmódot is. A börtönparancsnok vagy helyettese kijelentette, hogy sem magyarázatot adni, sem a helyzeten változtatni nem áll módjában. Ruhadarabjaimat egy bizonyos korlátolt mennyiségen kívül elvették, s csaknem minden toalettholmimtól is megfosztottak. Sem a mostani, sem az előző háborúban kapott kitüntetéseimet nem hagyták meg birtokomban. Még a szemüvegemet is elvették.

Tudatában vagyok, hogy az Ön parancsai és intézkedései előtt meg kell hajolnom még akkor is, ha azok ellenkeznek a legmagasabb rangú tisztekkel való bánásmód nemzetközileg elismert szokásaival. Mindazáltal úgy hiszem, jogom van választ kérni az alábbi kérdésekre.

Tábornok úr!

1. Hadifogoly vagyok-e, megfelelően a genfi egyezményben lefektetett nemzetközi jognak s megfelelően az Ön nevében 1945. május 13-án kapott felvilágosításnak, vagy nem vagyok hadifogoly? Ha nem, miért nem?

2. Ha nem vagyok hadifogoly, miért tagadják meg tőlem a vezértábornagyi rangomat megillető bánásmódot és körülményeket?

3. Rendelkezésemre bocsátják-e a személyem körüli szolgálatok végzésére és kényelmem biztosítására az Önök által kifejezetten felajánlott segédtisztet?

3. a) Milyen korlátozások vonatkoznak erre a bizonyos tisztre – akit itt egyszerűen letartóztattak – bánásmód tekintetében és abban a tekintetben, hogy rendelkezésemre állhasson?

b) Visszaküldhetem-e ezt a tisztet az OKW-ra, feloldva őt a nekem teljesítendő szolgálatok alól? Felválthatja-e őt egy másik tiszt?

c) Hogyan veheti fel a kapcsolatot ez a tiszt az OKW-val (az Ön főhadiszállásán működő német bizottság útján)?

4. Tábornok úr! Mielőtt elhagytam Flensburgot, képviselője az Ön nevében felajánlotta nekem azt a lehetőséget, hogy 500 fontnyi poggyászt hozzak magammal. Mi ennek a mennyiségnek pusztán az egyharmadára szorítkoztunk. Ezért szerfölött különösnek tartom, hogy itt, vezértábornagy létemre, olyan alapvető eszközöktől is megfosztanak, mint amilyen a borotva, a szájvíz stb., s alig néhány holmival kell beérnem.

5. Azt a tényt sem hallgathatom el, hogy katonai tekintélyemet súlyosan megsértették, amikor marsallbotomat és a két háborúban szerzett kitüntetéseimet elvették tőlem.

KEITEL,
vezértábornagy.”

Ugyanezen a napon Dönitz főtengernagy a következő levelet írta Eisenhowernak:

„Tábornok úr!

Tisztelettel közlöm a következőket:

Május 23-án a szövetséges inváziós haderők főparancsnokának flensburgi képviselője, Rooks tábornok, nekem és az OKW főparancsnok-helyettesének, Jodl tábornoknak, a következő tájékoztatást adta: az Ön döntése alapján a birodalmi kormányt és az OKW-t feloszlottnak kell tekinteni. Dönitz főtengernagy és Jodl tábornok hadifogolynak minősülnek, s még aznap átszállítandók egy hadifogolytáborba.

Ez esetben egy nem katonai jellegű, civil gyűjtőhelyre vittek bennünket, mely a körülmények tekintetében internáló táborra emlékeztetett. Itt katonai fegyelem alatt olyan bánásmódban részesítenek, amely megszégyenítő és ellentétes a genfi egyezménnyel. Így például elvették katonai kitüntetéseimet és személyes holmimat, eltekintve – ez utóbbiak esetében – a legszűkebb minimumtól.

Kérem magam és Jodl tábornok nevében, hogy gondoskodjanak a rangunkbelieket megillető elszállásolásról, és részesítsenek olyan bánásmódban, amely nem sérti bemocskolatlan katonai tisztességünket.

Maradok kiváló tisztelettel,

DÖNITZ,
főtengernagy.”

Kesselring ezt írta:

„Tábornok úr!

A nyugati és déli főparancsnokságon hozzájárultam a délnyugati hadseregcsoport fegyverletételéhez, végrehajtottam a G-hadseregcsoport fegyverletételét, és előkészítettem az utat a teljes fegyverletételhez. Igyekeztem rendben lebonyolítani a demobilizációt.

Tudom, hogy a fegyverletételi okmányok aláírásával minden jogomat elveszítettem. Azzal is tisztában vagyok, hogy semmilyen támogató hatalom (Svájc) nem áll mögöttem. De azt nem tudtam, hogy ilyen megalázó bánásmódban lesz részem, mivel úgy érzem, mindig lovagias ellenfél voltam, és békében, háborúban egyaránt negyvenéves becsületes szolgálat áll mögöttem.

Mindezért a következő kérdésekben Önhöz fordulok, Tábornok úr, mint korábbi lovagias ellenfelemhez, mint katonatiszthez és mint főparancsnokhoz:

1. Úgy indultam el, hogy a VII. hadtesthez, Önhöz visznek el. A mondorfi internálótáborba érkeztem. Útiholmimat a látogatásnak megfelelően választottam meg. Személyes tartozékaim kiegészítésére vonatkozó kérésemet mind ez ideig nem teljesítették.

Segédtisztemet az augsburgi átmenőtáborban visszatartották. Kérem, hogy rendeljék ide, s ugyanakkor tisztiszolgámat, Moeller törzsőrmestert is adják mellém a nyugati főparancsnokság vezérkarától.

2. A helyiség, amelybe elszállásoltak, nemcsak beosztásommal és korommal nem egyeztethető össze, hanem egészségemre is ártalmas.

Minthogy csak nem régen gyógyultam fel egy súlyos koponyaalapi törésből, rendes ágyat kértem, amely kérés teljesítését a német és az angol orvos egyaránt kívánatosnak minősítette. Az ágyat mind ez ideig nem kaptam meg. 1914 óta ízületi reumám van, és betegségem egyre erősödik, amióta szobám ablakát leszerelték. Kérésemet, hogy az ablakot tartsák csukva, nem teljesítették.

3. A legelemibb kényelemtől való megfosztottságom egészíti ki a személyemet érő méltatlan bánásmódot.

4. Kitüntetéseim (gyémántjaim), a személyes viselkedésemért kapott dekorációk (pilótajelvény, érem a 200. frontrepülésért) elvétele, marsallbotom elkobzása mind része annak a bánásmódnak, amely kiszolgáltatott személyemet sújtja.

Így mérgezik egyesek Tábornok úr a békés jövendő légkörét.

KESSELING
tábornagy”

Göring ezt írta Eisenhowernak:

„Tábornok úr!

Miután szárnysegédemet a szabad elvonulást kérő levéllel Önhöz küldtem, közölték velem, hogy minden rendben van, induljak útnak, s majd egy amerikai tábornok fogad.

Ezután átmentem a 36. amerikai hadosztályhoz. Másnap közölték velem, hogy először a VII. hadtesthez kell mennem, s csak onnét mehetek a főhadiszállásra. Kérdésemre, hogy mennyi idő múlva térhetek vissza a szálláshelyemre, azt a választ kaptam, hogy körülbelül tíz nap múlva. Augsburgban egy fogolytáborba vittek. Több ízben kihallgattak. Végül kétnapos kihallgatásban volt részem, amelyet az (amerikai) légierő tisztjei vezettek, s kifejezetten a légierő problémáiról volt szó. Mi több, értékes felvilágosításokat is adtam az uraknak, mivel sejtelmem sem volt, hogy hadifogoly vagyok.

A kihallgatásokat követő napon repülőgéppel Mondorfba szállítottak. Az Ön főhadiszállásához intézett kérés alapján engedélyt kaptam, hogy magammal vigyem inasomat, aki nem katona. Adjutánsomnak nem sokkal később kellett volna utánam jönnie. Mikor bekerültem a mondorfi táborba, olyan bánásmódban részesítettek, mely engem mint a legmagasabb rangú német katonatisztet és tábornokot mélyen megrendített. Itt döbbentem rá először, hogy nemcsak hadifogoly vagyok, hanem az alább felsorolt különleges bánásmód szenvedő alanya is:

1. Szobám ablaka ráccsal van lezárva, az ablaktáblát pedig eltávolították, jóllehet az idő esős és hideg. A szobában mindössze a következők találhatók: egy heverő két pokróccal vánkos nélkül, egy kis méretű szék, egy mosdókagyló; villanyvilágítás nincs; az ajtón belülről nincsen zár vagy kilincs.

2. 51 éves inasomat azonnal elvették mellőlem, és hadifogoly szolgálattételre osztották be.

3. Toalettfelszerelésemből mindössze egy szivacsot, egy szappant, egy fogkefét hagytak nálam (fésűt már nem). Könyveimet, dohányzókészletemet, takaróimat stb. elvették.

4. Legsúlyosabban a személyemet mint katonát ért megaláztatás érintett, amennyiben kitüntetéseimet (beleértve az 1914-1918-as kitüntetéseket is) és marsallbotomat elvették.

Szándékosan nem térek ki további részletekre, melyeket mindenképpen végletesen nyomasztónak érzek. Az itteni szövetséges tisztek azt állítják, hogy parancsot teljesítenek s igen korrektül viselkednek. Nem hinném azonban, hogy Excellenciád kívánja, s vajon tudja-e, milyen megalázó rám nézve ez a bánásmód, s mennyire ellentétben áll azzal az elbánással, amelyben más magas rangú amerikai és angol tisztek részesítettek, jóllehet nem voltak rangombeliek.

Legjobban az bánt, hogy szilárdan hittem a szabad elvonulásban s abban, hogy visszatérhetek családomhoz, s ott várhatom be a fontosabb intézkedéseket. Ezek után természetesen az Ön rendelkezésére álltam volna. Tábornok úr, kérem, adjon választ a következő kérdésekre:

1. Visszakaphatom-e inasomat személyes szolgálatomra? Ha nem, inasom hazatérhet-e, mivel ő nem katona és már 51 éves?

2. Szolgálatomra mellém rendelhető-e segédtisztem, von Brauchitsch ezredes, vagy személyi tisztem, Klass százados?

3. Lehetséges-e – a szabad elvonulásomat és a családomhoz való visszatérésemet illető félreértés miatt -, hogy néhány órára feleségemhez és gyermekemhez repüljek, hogy legalább a legszükségesebb intézkedéseket megtehessem érdekükben s búcsút vehessek tőlük? Tisztában vagyok azzal, hogy ez utóbbi kérésem szokatlan. Mégis úgy gondolom, hogy teljesíthető, hiszen a szabad elvonulásban bízva, azonnal útnak indultam. Egyébként néhány nappal több idő állt volna rendelkezésemre, mielőtt még az ellenséges csapatok elérték főhadiszállásomat.

Maradok legmélyebb tiszteletem kifejezésével,

HERMANN GORING,
birodalmi marsall.”

A leveleket továbbítottam Eisenhower tábornoknak, megjegyzéseket fűzve azokhoz a pontokhoz, amelyek kimondottan Mondorfra vonatkoztak. Megírtam, hogy Kesselring pontosan ugyanolyan bánásmódban részesül, mint a többiek; szobáját a kapott parancsok értelmében úgy rendeztük be, hogy az öngyilkosság lehetőségét kiküszöböljük. Kitüntetéseinek és marsallbotjának elkobzása azt az utasítást követi, amely szerint a foglyoktól minden olyan holmit el kell venni, amivel sérülést okozhatnak akár maguknak, akár másnak.

Keitel esetében az ablaktáblák hiánya, a ruhadarabok korlátozása és a körömtisztítók, zsebkések, szemüvegek elvétele a kapott parancsok szerint történt. Német háborús bűnösök elkövettek már öngyilkosságot ilyen eszközökkel. Ebből a megfontolásból kellett elvenni a kitüntetéseket is, amelyek hosszú tűjével a fogoly magában vagy másokban kárt tehet. Közöltem továbbá: Keitelről azt jelentették, hogy a kihallgatok számára folytonos nehézségeket támasztott, s megfontolás tárgyát képezi, ne foganatosítsak-e vele szemben fegyelmi intézkedéseket.

Göring leveléhez a következő megjegyzést fűztem:

„Ez a fogoly (31 G 350 013) kábítószer-élvező. Az orvos azon fáradozik, hogy csökkentse adagját. A kábítószer, amelyet a fogoly szed, most van elemzés alatt; minden valószínűség szerint parakodein.

A fogoly naponta kétszer húsz-húsz tablettát szed. Az orvos minden harmadnap az egyszeri adagot tizennyolc tablettára csökkenti. A fogoly hol fölényeskedik, hol siránkozik. Egy személyi inast hozott magával és azt állítja, hogy ehhez Patch tábornoktól kapott engedélyt, miután Patch tábornok az intézkedés megerősítéséért magával Eisenhower tábornokkal beszélt telefonon. Lehet, hogy ez az úgynevezett inas 51 esztendős, mindenesetre teljesen alkalmas mindazoknak a munkáknak az elvégzésére, amelyeket itt, mint a hadifoglyok munkacsoportjának tagjára, rábíznak.

A szóban forgó fogoly bútorzatának és ruházatának korlátozásai megfelelnek a kapott parancsoknak. Mindazok a tárgyak, amelyeket elszedtek tőle, beleértve a marsallbotot, alkalmasak, hogy velük a fogoly akár magában, akár másban kárt okozzon.”

Dönitz kérelmével kapcsolatban megjegyeztem: „Ez a fogoly egyáltalán nem részesül olyan bánásmódban, amely megalázná vagy ellentétben állna a genfi egyezménnyel. Minden olyan holmit, amivel akár magában, akár másokban kárt tehetne, utasításra elkoboztak tőle az előző öngyilkosságok eredményeképpen.”

A legmagasabb rangú náci tisztek voltaképpen rossz pillanatban árasztották el panaszleveleikkel Eisenhower tábornokot. A főparancsnok alig tíz nappal korábban valóságos dührohamot kapott amiatt, hogy amerikai katonatisztek magas rangú német tisztekkel fraternizálnak, amiről az otthoni lapok részletesen be is számoltak.

A tábornok nyomban a következő parancsot adta ki:

„Az Egyesült Államok sajtója jogos méltatlankodással számolt be arról az állítólagos barátságos és szívélyes bánásmódról, amelyben bizonyos magas rangú nácik és egyéb német katonatisztek elfogatásukkor részesültek.

Amennyiben ilyen esetek valóban előfordultak, kifejezett parancsom ellenére történtek. Már korábban is utasítást adtam, hogy semmiféle barátkozásnak helye nincs, hogy a magas rangú németek szállása a legegyszerűbb berendezésre szorítkozzon, s hogy valamennyi fogoly ellátása szigorúan az illető fogolykategória részére előírt mértékű legyen.

Egy esetben állítólagos magas rangú amerikai katonatisztek lefényképeztették magukat, amint éppen azzal a nácival fognak kezet, akinek már puszta neve is mindannak jelképe, ami ellen harcoltunk. Ha ez valóban megtörtént, az eset mélységesen felháborító.

A jövőben minden hasonló esetet azonnal megtorlok; a jelen hadjárat sikeres befejezése után nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy a közvéleményre tett hatást bármely tiszt meggondolatlan akciója lerombolja. Haladéktalanul tegyen lépéseket avégett, hogy minden illetékes személy kapjon újból határozott utasítást ez ügyben. Amennyiben jelenleg valaki az Ön őrizetében van a fentebb említett magas rangú német tisztek közül, ebben az esetben azonnal küldje ki főhadiszállása magas rangú képviselőjét, hogy az a szóban forgó egyének elszállásolását és a velük szemben tanúsított bánásmódot ellenőrizze.

Ha valóban történt olyasmi, amiről a hazai sajtó beszámolt, az a kívánságom, hogy legalább a hadtestparancsnok vagy más illetékes parancsnok rendelje maga elé a fegyelemsértő tiszteket, s fejezze ki határozott rosszallásomat amiatt, hogy a fraternizálásra vonatkozó tilalmamat ilyen flagráns módon megsértették.

Eisenhover”

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A Nürnbergi huszonkettő

Megérkeznek a vendégek
(idézet: A Nürnbergi huszonkettő – 1981)

Megérkeznek a vendégek

Még nagyban folyt a drótsövények felállítása és a szálloda átalakítása börtönné, amikor híre jött, hogy a szörnyűséges dachaui koncentrációs tábor százhatvan luxemburgi illetőségű túlélője közeledik a városkához. Amikor a gépkocsikaraván első teherautói felbukkantak, kimentem, hogy fogadjam őket. Félix luxemburgi herceg ugyanakkor a szálloda felé indult, hogy engem üdvözöljön. Elkísérte ugyanis a hajdani táborlakókat, mármint azt a néhányat, aki nem veszett oda.

A beteg, kiéhezett emberek imbolyogva-támolyogva másztak le a kocsikról az úttestre. Egyeseket úgy segítettek le, másokat ölben cipeltek. Sokan olyanok voltak, mint az eleven csontváz; bőrük sárgás színű és pergamenszerű, szemük mélyen besüppedt az üregébe. Félix herceg, aki jól tudta, kik laknak a Palace Hotelban, zavarban volt. Érkezésüknek mindenfelé híre ment, és a Luxemburg egész területéről idesereglett rokonok és barátok ott tolongtak Mondorf utcáin, hogy köszöntsék az életben maradottakat. Mi lesz, ha a tömeg felfedezi titkunkat?

Férfiak és nők könnyes szemmel ölelték magukhoz szeretteiket; sírtak, amikor megpillantották anyjukat vagy apjukat, fivérüket vagy nővérüket, fiukat vagy lányukat, aki visszatért a halálból.

Amint ott álltunk és figyeltük az eseményeket, láttam, hogy hirtelen megváltozik az emberek magatartása. Dühös morgás futott végig a tömegen. Ujjal mutogattak a gyülekezőhelyüktől néhány háztömbnyire álló Palace Hotelre, aztán kiáltozni kezdtek. Nem volt szükség tolmácsra, hogy rájöjjek: mindent tudnak.

Ezektől az összeaszott, megkínzott emberektől mindössze pár száz lépésnyire ott bújtak meg azok, akik felelősek voltak szenvedéseikért. Az emberek dühös darazsakként zúgtak. Mi, amerikaiak, feszélyezetten néztünk egymásra. Láttuk, hogy nagyon csúnya helyzet alakulhat ki. „Könnyen meglehet, hogy most jön a lincselés” – jegyezte meg valaki suttogva. Mindannyian tudtuk, mit jelent, ha egy önbíráskodó csoport megrohanja a drótkerítést. Foglyaink védelmében tűzparancsot kell kiadnunk és éppen derék szövetségeseinket öljük meg? Ekkor Félix herceg hirtelen a tömeg elé lépett. Az imént vezettem körül a börtön területén, és megmutattam, valójában milyen bánásmódban részesülnek a foglyok, s mennyire nem felelnek meg a valóságnak azok a híresztelések, hogy a nácik szállodai kényelemben élnek. Amikor a herceg beszélni kezdett, a tömeg valósággal itta a szavait. Az az érzésem, ha Monsieur Bovard, Mondorf polgármestere nem figyelmeztet az életben maradottak érkezésére és nem hoz össze Félix herceggel, nem lehetett volna megmenteni a helyzetet.

Félix herceg, bár maga nem volt államfő, csupán a nagyhercegnő férje, erőteljes egyéniségnek, született vezetőnek bizonyult. Amikor a nácik megszállták a nagyhercegséget, csatlakozott az angolokhoz, és dandártábornokként szolgált náluk.

A szörnyűséges menetoszlop másik végén torzonborz fiúcska álldogált, akinek ugyancsak nagy szüksége lett volna a borbélyra. A 14 esztendős Károly herceg is elment Dachauba az övéihez, és anyjának, Sarolta nagyhercegnőnek segédkezett a luxemburgiak hazahozatala körüli teendők végzésében. Ott ápolta honfitársait attól a pillanattól kezdve, hogy az amerikaiak felszabadították a tábort. Karjában tartotta a haldokló férfiakat és nőket, azokat, akik túl messze jutottak, semhogy hazatérhettek volna. A fiú ruhája összepiszkolódott, ő pedig zavarban volt rendetlen külseje miatt, és elmaradozott a tömegtől. Az emberek azonban észrevették, tapsolni kezdtek, és hívogatták. Karon fogtam, s megmondtam neki, hogy népe szeretetből hívja; erre félénken odament az emberekhez. Kezet fogott velük; mindenki boldog volt.

Azok az alakok pedig, akik ott gunnyasztottak az egyik legelőkelőbb mondorfi hotel üres, csupasz szobáiban, egyelőre biztonságban voltak.

Nem sokkal később mentőkocsi kanyarodott a főkapu elé, és szánalmas emberroncsot emeltek ki belőle. Dr. Hans Frank érkezett meg, Lengyelország egykori náci főkormányzója. Frank, akit „a krakkói zsidók mészárosa” néven emlegettek, igen rossz bőrben volt. Öngyilkosságot kísérelt meg; átvágta a csuklóját és a torkát. Amikor bedugattam a kórházi ágyba és odaállítottam melléje az őrt, még mindig nagyon gyengének látszott. Elfogatásakor átadta személyes naplóját, ezt a 38 kötetes perdöntő bizonyítékot, amelyben minden tettét följegyezte. Aztán megpróbált végezni magával. Nyomban megkezdődött a 45 éves, fekete szemű, kopaszodó, sápadt, szőrös kezű Frank talpraállítása, hogy a bűnös szembenézhessen bíráival.

Frankot csapattisztek és katonák követték, akiket a szövetségesek Németország legkülönbözőbb pontjain ejtettek fogságba. Közöttük pedig minden második-harmadik napon fölbukkant egy-egy példány a legmagasabb rangúak közül is. Hamarosan Joachim von Ribbentrop érkezett szapora léptekkel. Hamburgban fogták el, ahol álnéven rejtőzködött. Tele volt alázattal és önsajnálattal.

A hajdani pezsgőügynök, aki a náci Németország külügyminiszteri posztját töltötte be, szintén öngyilkossági gondolatokat forgatott a fejében. Amikor az angolok kihallgatták, ciánkálival telt fiolát találtak nála, ugyanolyat, amilyennel mások is megmenekültek a felelősségre vonás elől.

A miniszter urat bejegyeztük a mondorfi névsorba, értékeit pedig zár alá helyeztük, miután leltárt készítettünk róluk. 24 410 birodalmi márkára rúgó pénzösszeg volt nála, valamint egy Longine karóra. A negyedik emelet egyik kiürített nappalijában helyeztük el, nadrágszíját, nyakkendőjét és cipőfűzőjét pedig elszedtük tőle arra az esetre, ha még mindig öngyilkosság járna a fejében. Rácsos ablakán át az egyik őrtoronyban álló katonát nézhette egész nap. Ribbentropnak, aki hozzászokott a harmadik birodalom luxuséletéhez, a többi börtönlakóhoz hasonlóan, nem volt villany a szobájában, borotvapengéjét pedig a reggeli borotválkozás után le kellett adnia. Őszes haja hosszúra nőtt, bő sportinget viselt, zakót nem. Közben a kórházban Frank állapota javult; az őrt visszavontuk mellőle. Úgy látszott, lelkiereje is visszatért, és meggyőzte az orvosokat, hogy többé nem lesz öngyilkos. Hamarosan talpra állt, és egyre azt hajtogatta az ápolóknak, mennyire hálás a segítségükért. „Megmentették az életemet” – mondta. Paradox módon éppen az öngyilkossági kísérletén túl levő Frank volt az, aki aggódni kezdett von Ribbentropért. Von Ribbentrop ugyanis mind búskomorabbá vált. Az ügyeletes börtöntiszt ezt írta róla jelentésében: „Von Ribbentrop internált, 31 G 35 002, igen deprimáltnak látszik, állandóan magába roskadtan üldögél. Az amerikai személyzet tagjait, ha a közelébe mennek, feszülten figyeli. Az esetleges probléma megállapítása érdekében utasítottam Bock alhadnagyot, hogy folytasson beszélgetést a fogollyal. Úgy látom, igen erősen foglalkoztatja a háborús bűnösök küszöbönálló pere. Lehangoltnak, kedvetlennek látszik, és – akárcsak megérkezése idején – nagyon ritkán mosolyog. Véleményem szerint veszély nincs, az állandó megfigyelést azonban folytatjuk.”

Frank kihallgatásra jelentkezett. „Szeretném, ha beleegyezne, ezredes, hogy egy szobában lakjam von Ribbentroppal. Azt hiszem, segíteni tudnék rajta. Biztos vagyok benne, hogy öngyilkosságot akar elkövetni, mint ahogyan én is megpróbálkoztam vele. Azt hiszem, én vagyok az, aki erről le tudja beszélni, és aki a leginkább segíteni tud rajta.” Köszönetet mondtam Franknak, de kijelentettem, hogy kérése nem teljesíthető. Orvosaim és tisztjeim feladata, hogy figyeljék Ribbentropot.

Kínosan precíz intézkedéseket tettünk, hogy elhárítsuk az öngyilkossági kísérleteket. Amikor a foglyok megérkeztek, azonnal anyaszült meztelenre vetkőztettük őket, és a börtönorvos tüzetes testi vizsgálatot tartott. Az illető ruházatát és személyi holmiját ugyancsak alaposan átvizsgáltuk. Öngyilkosság elkövetésére alkalmas eszközöket találtunk is egyenruhákba varrva vagy cipősarokba rejtve. Voltak, akik lábbelijük talpára ragasztószalaggal borotvapengéket erősítettek. Elszedtünk tőlük mindenféle ollót, borotvát, borotvapengét, körömtisztítót, cipőfűzőt, nyakkendőt. Elkoboztunk minden nadrágtartót, szuszpenzort, zsineget, órát és vágószerszámot. Lefoglaltuk a vasalt sarkú csizmákat és azokat a hosszú tűket, amelyek a különféle szalagokat, kitüntetéseket, rangjelzéseket rögzítették. Melléjük került továbbá minden bot, sétapálca, nádpálca.

1945. május 20-án a Luftwaffe égszínkék egyenruhájában, parádésan bevonult a német hierarchia második embere: Hermann Göring. Amikor behozták az irodámba, dőlt róla a veríték. Hatalmas alak volt, s a züllött gonosztevő zubbonya alatt csak úgy rengett a háj. Megmérték: a mérleg mutatója 264 fontot (119,5 kilogrammot) jelzett.

Göring tizenhat egyforma, monogrammal ellátott bőrönddel, egy vörös kalapdobozzal és inasával, Robert Kropp-pal érkezett. Lepillantottam a birodalmi marsall körmeire. Izzó vörösre voltak lakkozva. Később jelentették az orvosok, akik megvizsgálták, hogy lábujjain is ugyanilyen élénk színűre volt lakkozva a körme. Göring csuromvizes volt, gondolom, az idegességtől. De hamar kimutatta, hogy bár ideges, mégis faragatlan, nagyhangú fráter. Foglyul ejtői ünnepséget rögtönöztek tiszteletére; egy tapintatlan amerikai katonatisztet le is fényképeztek, amint átkarolja Göring vállát. A tüzetes kihallgatás érdekében koktélpartikat rendeztek számára, hogy „megolajozzák” a beszélőkéjét. Aznap, amikor bemászott a repülőgépbe, amely elhozta Augsburgból, már azt hitte, egyenest Eisenhower elé vezetik. Ehelyett azonban börtönben találta magát, amerikaiak között, akik hűvös udvariassággal, tartózkodóan bántak vele.

A birodalmi marsall dühöngött, amikor fölvitték a szobájába. Valaha elegáns lakosztály lehetett, most azonban csupaszon tátongott, megfosztva teljes korábbi berendezésétől. A könnyű, összecsukható ágyon még vánkost sem talált.

Kisvártatva azután, hogy fölkísérték a lépcsőn, kopogtattak az ajtómon. Amerikai őrszem jelentkezett, kezében Göring egyik finom bőrkofferével. „Úgy gondoltam, ezredes, ezt látnia kell.” Kinyitotta a koffert, s elém tárult a legnagyobb gyógyszerkollekció, melyet valaha is láttam. Visszahívtam Göringet. Parakodein tabletták voltak. A „szíve miatt” szedte őket. A bőröndben vagy húszezer tabletta lehetett; Göring naponta negyvenet nyelt le belőlük: húszat reggel és húszat este.

A parakodein – amint a doktor elmagyarázta – német készítmény, és akkor használják, ha nincs kéznél elegendő morfium. Hatása ugyanaz, csak éppen hatszorta gyengébb az ópiumtablettáénál. Göring elmondta, hogy valaha morfinista volt, és bár tizenkét évvel ezelőtt elvonókúrán tartózkodott Svédországban, ahol meg is gyógyították, később visszaesett, s azóta parakodeint használ.

Ereztem, hogy Göring jelenti számomra az első súlyos problémát. Mert nemcsak az volt a feladatom, hogy biztonságban megőrizzem ezt az embert, hanem az is, hogy a per idejére megfelelő szellemi és testi állapotba hozzam. Másnap az FBI, a Szövetségi Nyomozó Iroda egyik munkatársa éppen visszautazott az Egyesült Államokba, miután egy ideig ő hallgatta ki az újonnan érkező foglyokat. Vállalta, hogy mintát vigyen Göring gyógyszeréből főnökének, J. Edgar Hoovernak, analízis céljából. A válasz csaknem postafordultával megérkezett. Hoover a gyógyszert átadta Dr. Nathan B. Eddynek, a kábítószer-élvezet egyik világviszonylatban is legkiválóbb szakértőjének, aki az Egyesült Államok egészségügyi minisztériumában a kábítószer-vizsgálati osztályt vezette, s pontos előírást kaptunk, hogyan szoktathatjuk le ezt a hájas embert a kábítószerről. A doktor arról is biztosított, hogy az elvonókúra okozta reakciók sokkal enyhébbek lesznek, mint ha morfiumról lenne szó.

Az orvosi vizsgálat a következőket állapította meg Göringről: „Elhízott, 53 év körüli férfi; erősen izzad, nehezen lélegzik, de súlyos betegsége nincs; pulzusa 84, gyakori extrasystolés kontrakciókkal; kilégzése 28; vérnyomása 135/85; testsúlya 120 kg; bőre nedves, lágy és sárgás színű az arcfelület kivételével, amely vörös. Mindkét keze erőteljesen és szabálytalanul reszket, a jelek szerint igen zaklatott és izgatott. Fertőző vagy járványos betegsége nincs. Teste jó felépítésű, de erősen elhízott, petyhüdt, és általában igen rossz fizikai kondícióban van.

Állítása szerint nem volt újabb keletű vagy akut betegsége, balesete vagy rosszulléte. Gyakori és visszatérő szívrohamai pericardiális fájdalmakban, dyspnoeában (légzési zavarok), erős izzadásban és idegességben nyilvánultak meg. Ezek a rohamok főleg az utóbbi néhány évben jelentkeztek és az utóbbi hónapokban váltak gyakorivá. A közelmúltban nem feküdt kórházban, de már nagyon régóta (a pontos dátum nem ismeretes) minden este és reggel húsz-húsz tabletta parakodeint szed orálisan, s ez – állítása szerint – elengedhetetlen jó közérzetéhez.”

A katonák Göring ruhadarabjain minden egyes varrást kínos aprólékossággal átvizsgáltak. Göring – a „barátságos” amerikai tisztek egyéb ajándékai között – egy doboz Nescafét is hozott magával. Az őr, aki a holmiját vizsgálta, ujjával mélyen belekotort a dobozba, és valami kemény, fémes tárgyra akadt. Kiszedte: apró ciánkális ampulla volt. Réztokba foglalták be, s olyan volt, mint egy kisöbű fegyverbe való töltényhüvely. A rézfoglalat aprócska üvegbuborékot tartott, olyasfélét, mint egy villanykörte a telefonközpont kapcsoló tábláján. Az üvegcse belsejében a vizsgálatot végzők borostyán színű folyadékot és finom, fehér üledéket találtak; annyi ciánt, amennyi egy tucat emberrel is azonnal végezne. Ugyanakkor más nyomozók egy második ampullát is találtak Göring egyik egyenruhájába varrva.

Göringnek „titkos fegyvereivel” együtt leltárba vett és a fegyverraktárban zár alá helyezett értékei a következők voltak: 1 db arany Luftwaffe-jelvény; 1 db arany Luftwaffe-jelvény gyémántokkal, 1 db asztali óra; 1 db Movado gyártmányú utazóóra, 1 db nagyalakú személyi toalett-táska, 1 db ametiszttel kirakott arany cigarettadoboz, Pál jugoszláv herceg monogramjával, 1 db ezüst gyógyszeres szelence, 1 db arany és selyem szivardoboz, 1 db gyémántokkal kirakott, Cartier márkájú négyszögletes óra, 1 db aranylánc arany irónnal és tollkéssel, 3 db kulcs, 1 db smaragdköves gyűrű, 1 db gyémántköves gyűrű, 1 db rubinköves gyűrű, 4 db féldrágakő gomb, 1 db kisméretű gyémántberakásos sasmadár, 1 db gyémánt tű a légierő jelzésével, 4 db féldrágakő mandzsettagomb, 1 db arany bross (örökzöld gally), 1 db gyöngyvégű tű, 1 db tű gyémántokból kirakott horogkereszttel, 1 db óratok (platina, ónix és gyémánt) a légierő jelzésével, 1 db személyi pecsét (ezüst), 1 db apró óraszerkezet ipari gyémántokkal, 1 db Pour le Mérite érdemérem, 1 db első osztályú Vaskereszt (1914-es), 1 db Gross Kreuz, 1 db arany öngyújtó, 1 db karóra, 2 db régi norvég inggomb, 1 db iránytű réztokban, 1 db Hermann Göring feliratú töltőtoll, 1 db ezüst szivarvágó, 1 db bross, 1 db ezüst óra, 1 db lapis lazuli mandzsettagombkészlet; 1 db szív alakú ezüst doboz, 1 db platina Vaskereszt, 1 db aranyozott irón, 1 db nagyméretű svájci karóra, 81 268 birodalmi márka készpénz.

Göring minden reggel megkapta a húsz tablettáját, s este megint mind a húszat. Május 26-án, „beköltözésének” hatodik napján azután mind a reggeli, mind az esti adagot tizenkilenc tablettára csökkentettük. Mivel a markába fogta és úgy tömte a szájába, nem is vette észre a hiányt. Naplóm tartalmazza az elvonókúra történetét.

„Május 29. – Az adagot tizennyolc tablettára csökkentettük, s mikor Göring leszámolta őket, észrevette a csökkenést. Elfintorította az arcát, más módon nem reagált.

Május 31. – A fogoly légcsőhurutot kapott; a további elvonást felfüggesztettük.

Július 16. – Göring eléggé felépült ahhoz, hogy folytatni lehessen az elvonókúrát. Az adagot tizenhét tablettára mérsékeltük látható reakció nélkül; a fogoly a csökkenést észre sem vette.

Július 19. – A dózist tovább csökkentettük, esetenként tizenhat tablettára. Göring megszámolta a tablettákat, észrevette a csökkenést, és méltatlankodva megjegyezte: »Napról napra kevesebb és kevesebb!« Felkereste a német orvost, fejfájásról panaszkodott, és nyugtátokat kért; gyógyszerek helyett azonban hőbesugárzással kezelték.

Július 23. – Az adagot tizenöt tablettára redukáltuk. A fogoly jó kondícióban van, sokat fogyott, szemmel láthatóan semmilyen panasza nincs, kivéve, hogy nagyobb dózisokat szeretne.

Július 25. – Az adagot tovább csökkentettük tizennégy tablettára. Göring fejfájásról és álmatlanságról panaszkodik. A német orvos igyekezett megnyugtatni, ő azonban visszautasította a kezelést. Sanford hadnagyhoz, az egyik katonai nyomozóhoz fordult, és panaszt emelt, amiért »gyógyszeradagját« annyira lecsökkentették, hogy éjszakánként aludni sem tud. Elmondta, hogy július 25-én hajnali háromtól kezdve nem aludt.

Július 26. – Az adagot tizenhárom tablettára csökkentettük. A páciens testsúlyát mától kezdve naponta mérjük, őt magát naponta orvosi vizsgálatnak vetjük alá. (Július 24-én pulzusa 62 volt, kilégzése 18, testsúlya 112 kg, vérnyomása 220/150.) Külseje, fizikai állapota javult, lelkiállapota nem a legjobb.”

Aztán továbbra is napi egy tablettával csökkentettük az adagokat. Az erős kábítószer-élvezők elvonási tüneteivel ellentétben Göringnek az egész elvonókúra idején semmiféle riasztó szimptómája nem volt. Siránkozott és panaszkodott, amikor minden második marék tablettában eggyel kevesebbet talált, de sem testileg, sem pszichésen nem lépett fel nála semmi olyasmi, ami súlyosabban megkínozta volna. Augusztus 12-re teljesen leszoktattuk a kábítószerről.

Az elvonókúra azonban így is elég sok gondot okozott. Jól mutatta ezt az a különös eset, amely egyik este éppen azután történt, hogy lefeküdtem. Hirtelen erősen dörögni kezdett az ég, majd villámok csapkodtak, és zuhogott az eső. De mire végre elaludtam volna, a telefon riasztott fel. „Göringnek szívrohama van!” Kiugrottam az ágyból, és átrohantam a börtönbe, ahol az alvástól duzzadt szemű Pflücker doktor csatlakozott hozzám; ő maga is hadifogoly, aki kényszerből szolgált a Wehrmachtban, és szívből utálta a nácikat. A doktor igen büszke volt hivatására; teljesen megbízhattam benne. Belépett Göring cellájába, és megvizsgálta a nácit. „Csak egy kis szívdobogás” – mondta Pflücker. Göringet, a második számú nácit, pánikba ejtették a természet erői. Hazamentem és lefeküdtem. De sajnos ezzel még nem fejeződött be a „szívroham”. Valami kósza hírek elszállingóztak róla Angliába, s Jackson ügyésznek is a fülébe jutottak; jogászunk Londonban készült fel a nürnbergi perre. „Andrus ezredes elszedte Göringtől a gyógyszereit, aki ezért szívrohamot kapott” – hangzott a hír. – „Nem fogja megélni a pert.”

Kisvártatva izgatott telefonhívások futottak be az irodámba: „Mi történik tulajdonképpen?”

Láttam, az egyetlen mód az ügy tisztázására az lesz, ha átvitetem Göringet a mondorfi kórházba és megvizsgáltatom. Alaposan meg is vizsgálták, és kardiogramot is vettek róla. A kardiogram erőteljes, egészséges szívre vallott, én pedig megmutattam Göringnek a leletet.

„Nézze csak, Göring, semmi baja sincs a szívének. Ha baja volna, az orvosok szerint nem bírta volna ennyi ideig a borzalmas kövérségét.” Ijedt, lehangolt arca egyszerre földerült. Színpadiasan megdöngette a mellét. „Semmi bajom” – mondta. A mosoly azonban hamar lefagyott az arcáról, amikor még hozzátettem: „Nem »rohamai« vannak, hanem egyszerűen csak fél!”

Felhívtam telefonon Paul Hawley tábornokot, a hadműveleti körzet egészségügyi parancsnokát, és kértem, küldjön ki egy pártatlan vizsgálóbiztost, ha lehet gyógyszer-, kábítószer- és szívspecialistát. „Kérem a Göringnél alkalmazott kezelés felülvizsgálatát” – mondtam neki.

Douglas M. Kelley doktort küldték ki, aki később egyike volt a nürnbergi per pszichiátereinek. Megvizsgálta Göringet, és jelentést küldött Hawley tábornoknak.

Megállapította, hogy a fő náci egészségi állapota elfogatása óta javult, s mindez az akkor még csak részleges elvonókúra eredménye. Szívének semmi baja, csupán az ijedtségtől kapott szívdobogást. A rohamok egyébként ritkultak, ahogyan egyre jobban leszokott a kábítószerről.

Göring később azzal hencegett, hogy saját akaratereje révén szokott le a kábítószer-élvezetről. Az igazság viszont az, hogy az elvonókúra alatt úgy siránkozott és nyafogott, mint egy elkényeztetett kölyök.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A Nürnbergi huszonkettő

Mondorf-les-Bains, a puskaporos hordó
(idézet: A Nürnbergi huszonkettő – 1981)

Mondorf-les-Bains, a puskaporos hordó

Jelentkeztem a követségen, ahol titkos utasításokat kaptam. Eisenhower tábornok – mondták – haladéktalanul Párizsba rendelt, ahol egy új, „elsőrangú fontosságú” feladattal fognak megbízni. Útra keltem; repülőgépem alatt elmaradtak az angol mezők. Párizsban a következő parancsot kaptam: „Menjen Mondorf-les-Bains-be, Luxemburgba. Feladata, hogy átvegye egy titkos vizsgálati központ, fedőnevén az ASHCAN (vagyis »hamuvödör«) parancsnokságát, ahol a legfelsőbb náci vezetőket hallgatják ki az Egyesült Államok nevében.”

Ugyanitt megtudtam, hogy az angoloknak is van egy hasonló vizsgálati központjuk. Fedőneve DUSTBIN (vagyis „szemétláda”). Valakinek, aki a háttérben a fedőnevek kiagyalásával foglalkozott, ugyancsak fanyar humora lehetett.

Mondorf akkoriban aprócska luxemburgi gyógyfürdőhely volt, vagy egy tucat szállodával. Árnyas, fasor szegélyezte utcái voltak, és egy parkja. A Palace Hotelben működött az ASHCAN. Ez a szálloda megérkezésemkor korábbi előkelősége valamennyi maradványából kivetkőzött már. A pompás függönyöket és bútorokat kihordták. Az ágyak és a vastag, ruganyos matracok halomba rakva vártak az elszállításra. Végigmentem a szabadon hagyott átjárókon, és mindenütt üres szobákat, egyszerű, összehajtható tábori ágyakat és szalmazsákokat találtam, párnát pedig sehol.

Az épületet cölöpkerítés vette körül, de nem teljesen. A géppuskás őrök négy őrtornyából kettő állt készen, s az esetleges támadóktól mindössze egyetlen drótsövény védelmezte ezt a „börtönt”.

Eszembe jutott a georgiai fegyintézet nyakas börtönlakóival és vasgolyós-láncos intézkedéseivel.

Ez a szálloda a maga nyolc emeletével és csilláros társalgóival valaha Európa leggazdagabb polgárainak kényelmét szolgálta. Most viszont Európa leggonoszabb polgárainak adott szállást. A csillárokat leakasztották és leszerelték, több mint 1600 ablaktáblát emeltek le és cseréltek ki törhetetlen plexiüveggel. Kívülről valamennyi ablakra rácsot szereltek.

Már itt találtam a nácik ötödik hadoszlopának hírhedt figuráját, Dr. Arthur Seyss-Inquartot, a quislinget, aki kiárusította Ausztriát, később pedig a hollandok gyűlöletes elnyomója lett. Magas, vékony ember volt, egyik lába rövidebb, észrevehetően bicegett. Kifejezéstelen, szemüveges arca egyáltalán nem mutatta, milyen kegyetlenség és gonoszság lappang mögötte.

A Palace Hotel titkát olyan jól őrizték, hogy csak az amerikai legénység, a német foglyok és a kis Mondorf lakóinak szűk köre tudta, kik is a „vendégek”. Mindenkiben, aki belénk botlott, azt a benyomást keltettük, hogy alkalmi utánpótlási állomás katonái vagyunk. De amint első este ott ültem irodámban, bizony jócskán kibővítettem a legsürgősebb hiánylistát.

Szükségünk volt reflektorokra, drótkerítésre szerelhető elektromos riasztóberendezésre, álcázó hálóra, hogy védve legyünk a légi felderítéssel szemben, négy őrtoronyra, új és jól képzett őrszemélyzetre, még több gépfegyverre, megfelelő ellátásra és orvosokra.

Börtönszabályzatot kellett kidolgoznom a foglyok számára, azután ideiglenes repülőteret építtetnem. Nem volt elegendő írógépünk; szükségünk volt egy telexberendezésre, s kevés volt az írnokunk.

Mindenekelőtt – s ezt világosan láttam, amikor aznap éjjel ágyba bújtam – tudomásul kellett vennünk, hogy a külső behatolás veszélye szerfölött reális akár fanatikus nácik részéről, akik megkísérlik kiszabadítani vezéreiket, akár a luxemburgi lakosság részéről, akik a velük szemben tanúsított kegyetlen bánásmód miatt nemcsak a nácikat gyűlölték, hanem általában minden németet. Ügyeltem, nehogy megvesztegethessék az őröket, nehogy orvlövészek vehessék célba a foglyokat vagy információkat csempésszenek ki róluk, s végül ügyeltem, nehogy a foglyok öngyilkosságot kövessenek el. Még magában a börtönben is tartani kell a gyilkosságoktól, hiszen néhány esetben összezártak már halálos ellenségeket is.

Mondorf – s ezt külön figyelmeztetés nélkül is tudtam – igazi puskaporos hordó volt.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!