A harc súlypontja: Sztálingrád

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

A harc súlypontja: Sztálingrád

A szovjet hadvezetés számára már 1942. július közepén világossá vált, hogy az ellenség a Volgához tör Sztálingrádnál, és igyekszik elfoglalni az országnak ezt az iparilag és hadászatilag igen fontos körzetét. Július 14-én a sztálingrádi területen bevezették a hadiállapotot.

Sztálingrád körzetének elfoglalása azt a nagy veszélyt jelentette, hogy elvész az utolsó közlekedési útvonal, amely a Szovjetunió központi körzeteit a Kaukázussal összeköti. Éppen itt vezetett az ország fő ütőere, amelyen a hadsereg és a népgazdaság számára nélkülözhetetlen bakui olajat szállították.

Sztálingrád, a polgárháború hős városa, a Volga-vidék iparának szíve a Volga mentén 100 000 négyzetkilométernyi területen kibontakozó grandiózus csata középpontjává vált.

A harcoló hadsereg rendkívül súlyos helyzetbe került. A Délnyugati és Déli Front visszavonuló csapatai már képtelenek voltak feltartóztatni az ellenség nyomását és megakadályozni kijutását a Volgához. Erőik a végletekig kimerültek.

A növekvő veszély elhárítása érdekében az Állami Honvédelmi Bizottság és a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása sürgős intézkedéseket tett az ellenség visszaverésének megszervezésére.

Még június végén-július elején felújították a Volga és a Don között 1941 őszén megkezdett sztálingrádi védelmi övezet építését. A helyi párt- és szovjetszervek felhívására naponta több tízezer sztálingrádi vett részt ennek az övezetnek az építésében.

„1941 októberétől 1943 februárjáig a védelmi létesítményeken összességében 225 000 munkás, kolhozparaszt, hivatalnok, háztartásbeli és diák dolgozott. Ide irányítottak 9000 lovas kocsit, több mint 1000 gépkocsit és 392 traktort.

A kiépített terepszakasz teljes hosszúságában mintegy 3860 kilométer volt, s összesen 21,5 millió köbméter földet mozgattak meg. A legfontosabb irányokban 1863 kilométer hosszúságban harckocsiárkokat, harckocsifalakat és ellenfalakat, valamint 203 500 tűzfészket rendeztek be. Ehhez 19,75 millió köbméter földet emeltek ki” – írta „A sztálingrádi pártszervezet a kemény megpróbáltatások napjaiban” című emlékiratában A. Sz. Csujanov, a sztálingrádi területi és városi pártbizottság egykori első titkára.

Július 20-án a városi pártaktíva gyűlésén A. Sz. Csujanov ismertette az SZK(b)P Központi Bizottságának utasításait, amelyek elrendelték, hogy növelni kell a hadiipari termékek – különösen a harckocsik – gyártását, és további pótlólagos intézkedéseket kell tenni a Volgához vezető utak megerősítésére.

A katonai parancsnokság hatékony intézkedéseket tett a sztálingrádi irány lezárására. A Sztálingrádhoz vezető távoli megközelítési útvonalakon, a Don mellett és a nagy folyókanyarban, 50 kilométeres sávban a tartalék hadseregek – a 63., 62. és 64. hadsereg6 – A 63. hadseregnek V. I. Kuznyecov tábornok, a 62. hadseregnek augusztus 3-ig V. J. Kolpakcsi, szeptember 5-ig A. I. Lopatyin, majd V. I. Csujkov tábornok volt a parancsnoka, míg a 64. hadseregnek augusztus 4-ig V. I. Csujkov, azután M. Sz. Sumilov tábornok.* – bontakoztak szét. Július 12-én a Délnyugati Front csapatainak és tábori vezetésének bázisán létrehozták a Sztálingrádi Frontot Sz. K. Tyimosenko marsall parancsnoksága alatt. E front egyesítette a fenti három tartalék hadsereget, valamint a Délnyugati Front Don mögé visszavonult 21. hadseregét és 8. légi hadseregét.

A Sztálingrádi Frontnak azt a feladatot adták, hogy állítsa meg és ne engedje a Volgához az ellenséget. Július második felében a front állományába osztották be az egykori Délnyugati Front épen maradt és oda visszavonult 28., 38. és 57. hadseregének egységeit, valamint a Sztálingrád körzetében megalakult 1. és 4. harckocsihadsereget. A front hadműveleti alárendeltségébe került még a Volgai Katonai Flottilla is.

Július 17-én a sztálingrádi irányban megindult a 6. német hadsereg támadása. A korábban ebben az irányban harcoló 4. páncéloshadsereget a Kaukázus felé fordították, és átadták az „A” csoportnak. Ez azt bizonyította, hogy a hitleristák túlértékelték a délen elért sikereiket.

Július 17-én a 6. hadsereg elővédjei harcba léptek a Csir-folyó mentén a Sztálingrádi Fronthoz tartozó 62. és 64. hadsereg elővédosztagaival. Ezek a harcok egyben a nagy sztálingrádi csatának a kezdetét jelentették. Hat napon át vívtak hősi küzdelmet a szovjet elővédosztagok harcosai. Makacsságukkal és szívósságukkal szertefoszlatták az ellenség illúzióit, azt a reményét, hogy könnyen és gyorsan eljut Sztálingrádhoz. Az ellenségnek meg kellett erősítenie 5. hadseregét részint az „A” csoporttól, részint a Voronyezs alól kivont hadosztályokkal. Amint a szovjet elővédosztagok visszavonultak a fő védőöv előre berendezett állásaiba, a Sztálingrádi Front ellen már a hitlerista Wehrmacht legjobb 18 hadosztálya tevékenykedett.

Az erő- és eszközfölény az ellenség oldalán volt. Az is előnyére szolgált, hogy a szovjet csapatoknál igen kevés volt a páncéltörő és légvédelmi tüzérség, és több hadosztály lőszerhiánnyal küzdött. A hadosztályok többsége a főhadiszállás tartalékából érkezett, s ezért nem rendelkezett harci tapasztalatokkal. A védelmi terepszakaszok műszakilag gyengén voltak kiépítve.

Ilyen körülmények között kezdte meg az ütközetet a Sztálingrádi Front a nagy Don-kanyarban. Ez az ütközet augusztus 10-ig tartott, és a sztálingrádi védelmi hadművelet első szakaszát jelentette. Ezekben a napokban az ellenség többször megpróbálta áttörni a védelmet, bekeríteni a Don jobb partján levő szovjet csapatokat, lendületes rohammal elérni a Volgát, és menetből elfoglalni Sztálingrádot. Ám a Sztálingrádi Front harcosainak hősies ellenállása keresztülhúzta a fasiszta hadvezetés számításait. A hitlerista csapatok hosszú és véres harcokra kényszerültek. A július 23-tól augusztus 10-ig tartó 19 napos ütközetben mindössze 60-80 kilométert tudtak előrenyomulni, s Kalacs és Abganyerovo körzetében elérték Sztálingrád külső védelmi övezetét.

A nagy Don-kanyarban vívott harcok során vitézül küzdöttek a 62. és a 64. hadsereg csapatai, valamint K. Sz. Moszkalenko tábornok 1. harckocsihadserege és V. D. Krjucsenkin tábornok 4. harckocsihadserege. E két utóbbit még a teljes megszervezés befejezése előtt vetették ütközetbe. Július 25-27-e között a két harckocsihadsereg sikeres ellencsapásokat mért az ellenségre, A. M. Vaszilevszkij tábornok, vezérkari főnök általános irányításával, aki mint a főhadiszállás képviselője, július 23-án érkezett Sztálingrád körzetébe. Az ellenséget megállították a sztálingrádi védelem külső vonalánál, így az átmenetileg beszüntette támadását.

A hitleristák azonban nem törődtek bele abba, hogy meghiúsult a tervük, Sztálingrád egy lendületből való elérése. Minthogy a nyugatról és délnyugatról mért csapásokkal nem értek el eredményt, a német fasiszta hadvezetés elhatározta: két találkozó irányú erős csapással tör ki a Volgához és foglalja el Sztálingrádot. A két csapás a következő volt: Trjohosztrovszkaja körzetéből keleti irányban a 6. hadsereg és Abganyerovo körzetéből észak felé a 4. páncéloshadsereg erőivel. Ennek az elgondolásnak az értelmében készítette elő hét napon át a „B” hadseregcsoport parancsnoksága az új hadműveletet.

A sztálingrádi védelemre készülve a szovjet hadvezetés több sürgős intézkedést foganatosított. Augusztus 9-én a főhadiszállás helyrehozta az augusztus 5-én elkövetett hibát, vagyis, hogy a Sztálingrádi Frontot felosztotta két önálló frontseregtestre: a tulajdonképpeni Sztálingrádi Frontra V. N. Gordov tábornok vezetésével és a Délkeleti Frontra A. I. Jerjomenko tábornok parancsnoksága alatt. E napon direktívát adtak ki a Sztálingrád alatt tevékenykedő frontok egységes vezetésére, és arra, hogy a Sztálingrádi Front a továbbiakban a Délkeleti Front parancsnokának, A. I. Jerjomenkónak alárendeltségébe tartozik. Augusztus 13-án N. Sz. Hruscsovot kinevezték a Sztálingrádi és a Délkeleti Front haditanácsának tagjává.

Andrej Ivanovics Jerjomenko paraszti családból származott. 1918-ban lett a párt tagja, s amikor szervezni kezdték a Vörös Hadsereget, rögtön önként belépett. A polgárháború végén hadosztályparancsnok volt. A két háború között fontos parancsnoki posztokon teljesített szolgálatot a fegyveres erőknél. Közvetlenül a Nagy Honvédő Háború előtt hadseregparancsnok volt a Távol-Keleten. Az 1941-es szmolenszki ütközet napjaiban a Nyugati Front parancsnokhelyettesi beosztását töltötte be. Később, Moszkva hősi védelmének idején, hozzáértéssel irányította a Brjanszki Front csapatait. Amikor kinevezték a Sztálingrádnál levő front parancsnokává, A. I. Jerjomenko már gazdag tapasztalatokkal rendelkezett a hadműveleti seregtestek vezetése terén.

Augusztus 8. és 15. között a Délkeleti és a Sztálingrádi Frontnál befejezték a védelmi terepszakaszok erődítési munkáit és az anyagi erők összpontosítását. Előkészítették a védelemre a belső és a külső védelmi övezetet, kibontakoztak a védelmi jellegű munkák magában a városban, és új tartalékokat vontak a városhoz. A sztálingrádi irányban védő csapatok helyzete észrevehetően megszilárdult. Intézkedtek, hogy a sztálingrádi gyárak fokozzák a fegyverzet és a harci technikai eszközök, különösen a harckocsik gyártását. A gyárak, a közlekedési csomópontok és a volgai vízi szállítás munkájának irányítására megérkezett a Szovjetunió Népbiztosi Tanácsának képviselője, V. A. Malisev és több más felelős beosztású személy.

  1. augusztus 12-én a Délkeleti Front haditanácsa megbeszélést tartott, amelyen részt vett J. N. Fjodorenko tábornok, a Honvédelmi Népbiztosság páncélos csapatainak főcsoportfőnöke, A. A. Goregljada, a harckocsiipari népbiztos helyettese, A. Sz. Csujanov, a városi védelmi bizottság elnöke, K. A. Zadorozsnij, a Sztálingrádi Traktorgyár igazgatója és A. M. Saposnyikov, a párt Központi Bizottságának gyári pártszervezője. Ezen a megbeszélésen a haditanács a következő harci feladatot állította a pártszervezet elé: 7-9 nap alatt kettőzzék meg a város gyárai a harckocsigyártást. Mire a döntő harcok megkezdődtek a város távoli megközelítési útvonalain, ezt a feladatot teljesítették. Az arcvonal megkapta a sztálingrádiaktól a megígért mennyiségű harckocsit.

A helyzet azonban továbbra is rendkívül feszült volt. A hitlerista csapatok nyugat felől 60-70 kilométerre, dél felől mindössze 20-30 kilométerre álltak a várostól. Az erőviszonyok mind a szárazföldön, mind pedig a levegőben az ellenségnek kedveztek. Mert ha az élőerők vonatkozásában az erőviszonyok egyenlőek voltak is, a tüzérség és a repülőerők mennyiségét tekintve az ellenség kétszeresen, harckocsikban négyszeresen múlt felül bennünket. A kevés vasútvonal, amelyet az ellenséges légierő egyébként is állandóan támadott, korlátozta a főhadiszállás által a Sztálingrád körzetébe folyamatosan küldött tartalékok összpontosítását. A két front hatalmas, 800 kilométeres sávban védett, miközben igen nagy hiányt szenvedett emberben és tüzérségben.

A fasiszta csapatok fölényre tettek szert élőerőben és eszközökben, s megragadták a kezdeményezést is. Nagy mennyiségű szállító gépkocsival rendelkeztek, s ez jelentős fölényt biztosított nekik a manőverezés terén.

Ilyen körülmények között bontakozott ki augusztus 15. és 17. között a harc a védelmi övezetekben, és változatlan hevességgel tartott szeptember 12-ig. A szovjet csapatoknak ez a Sztálingrádba vezető közeli utakon vívott elkeseredett küzdelme alkotta a sztálingrádi védelmi hadművelet második szakaszát. Augusztus 15-től kezdték visszaverni a Sztálingrádi Front csapatai a 6. hadsereg északnyugat felől jövő támadását, míg a városba délnyugat felől vezető útvonalakon augusztus 17-től kezdték meg a harcot a Délkeleti Front csapatai az ellenség 4. páncéloshadseregével.

Augusztus 23-a a súlyos védelmi ütközet egyik emlékezetes napja lett a sztálingrádi védők számára. Ezen a napon a 6. hadsereg 14. páncélos hadteste Sztálingrádtól északra, Rinok település körzetében elérte a Volgát, és a városban védő 62. hadsereget elvágta a Sztálingrádi Front többi erőitől.7 – Ennek következtében augusztus 29-én a 62. hadsereget átadták a Délkeleti Frontnak.*

A német légierő barbár módon bombázta Sztálingrádot. Azon a napon az ellenséges légi kalózok több mint 2000 bevetésben támadták a várost. Áldozataik békés lakosok voltak; iparvállalatokat és kulturális értékeket semmisítettek meg.

A fasiszták biztosak voltak benne, hogy gyorsan győzni fognak; úgy vélték, hamarosan elérik a délen folyó nyári támadás céljait. Igyekeztek „véglegesen megoldani” Leningrád sorsát is. A szárazföldi csapatok vezérkara még július 19-én parancsot adott a Leningrád elleni támadásra; követelte, hogy foglalják el a várost, a várostól északra lépjenek kapcsolatba a finnekkel, s ennek eredményeképpen kapcsolják ki a harcból a szovjet Balti Flottát.

Manstein 11. hadseregét – amelyet a korábbi tervek szerint át akartak dobni Kubánba – most északnak irányították, hogy „foglalja el Leningrádot, ezzel szabadítsa fel a Karél-félszigeten levő finn hadosztályokat, s teremtse meg a szárazföldi összeköttetést Finnországgal”. A Leningrád elleni támadást augusztus 23-án vitatták meg a Wehrmacht főhadiszállásán. Itt határozták meg a hadművelet célját is: az első szakaszban elvágni Leningrádot, és kapcsolatot létesíteni a finnekkel, a második szakaszban bevenni és a földdel egyenlővé tenni a várost.

Így hangzott a nácik „ítélete” a magát megadni nem akaró város felett. A Leningrád elleni következő roham kezdetét a hitleristák szeptember 14-re tették, abban reménykedve, hogy addigra megtörik Sztálingrád védőinek akaratát. A Goebbels hivatalának ellenőrzése alatt álló nyugat-európai sajtóorgánumok, a város elestét várva, már előkészítették speciális különkiadásukat. Az egyik ilyen belga különkiadáshoz, a „Légion”-hoz, szeptember 16-i dátummal, öles betűkkel a következőket szedték ki: „Elesett Sztálingrád. Hetekig tartó elkeseredett csaták után az európai csapatok megtörve a szovjet hadseregek ádáz ellenállását, ma elfoglalták az orosz védelem utolsó védőbástyáját.” De az ilyenfajta közlemények kinyomtatására nem került sor, mert a szovjet csapatok védelme erősebbnek bizonyult a német támadásnál.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

„Varsó zsidó lakossága védekezik”

(idézet: És a varsói gettó felkelt)

4

  1. Fejezet

Varsó zsidó lakossága védekezik

Egy másik érdekes írás, Bemard Borg visszaemlékezése, már az áprilisi felkelés közvetlen előzményeibe, a felkészülés folyamatába nyújt betekintést. Borg leírja, hogy az ő körzetükben, amelyet a Leszno-Smocza-Nowolipie utcát határolta, körülbelül 150 aktív harcosból álló ZOB-szervezet tevékenykedett. Volt ott még néhány másik laza csoport is; ezek nem álltak szervezetileg kapcsolatban a ZOB-bal, de támogatták. Összesen 13 harci csoport alakult a környéken. Fegyverzetük igen vegyes volt, sok esetben csak késekkel szerelték fel magukat. Rádiójuk is volt a Leszno utca 72. szám alatti házban. Egy elvtárs mindig mellette ült. A híreket sokszorosították és naponta több száz példányban szétküldték. „A központi gettóban fejlettebb volt a nyomdatechnika – írja Borg. – Ott könnyebben és nagyobb példányszámban nyomtattak, mint a gettó többi részében. Az utolsó napig kapcsolatban álltunk a lengyelekkel. A találkozóhely a Chlodna utca 49. volt, ahol összekötőnket egy lengyel elvtárs, Kowalski várta. Az egyik legjobb összekötő Tolek elvtárs volt (a másik nevére nem emlékszem). Utolsó napig csempészte a fegyvereket és az irodalmat az árja oldalról a gettóba.

… Az egyik fagyos estén – írja a továbbiakban Borg úgy január vége felé, mi, a ZOB egységében levő LMP tagjai, összegyűltünk Halinka Rochman lakásán, a Leszno utca 42. számú házban. A fegyverek kezeléséről terveztek előadást. Heten voltunk … Tudtuk, hogy ma valami új dologról lesz szó. Mint minden előadás előtt, kis időt a politikai és szervezeti kérdések megbeszélésére fordítottunk. A bevezetés után megtudtuk, hogy egy újfajta »tojással« (kézigránáttal) fogunk megismerkedni. Mindnyájan félkörben közelebb húzódtunk az asztalhoz, szabad helyet hagyva Janeknak (Szwarcfus). A táncoló fénynyelv újra és újra megvilágította Janek karcsú, szép, magas alakját, felfelé fésült világosszőke haját, hosszúkás, sápadt arcát, kék szemeit … »Mielőtt rátérünk a dolgokra, valamit el kell mondanom« – kezdte Janek, és értékelte a varsói gettóban lezajlott januári harcok tapasztalatait. Mint katonai szakértő meghatározta a fő irányokat. Elmondta, feltétlenül szükséges, hogy valamennyi harci csoport kaszárnyába vonuljon, hogy az ellenség hirtelen támadása esetén gyorsan mozgatni lehessen a szervezetet. Azután majd az ellenség elleni gyors támadás és gyors visszavonulás taktikáját kell alkalmazni, lehetőleg elkerülve az állóharcot. A harcnak mindig tömegesnek kell lennie, egyéni akciókra nem kerülhet sor, nehogy megismétlődjék, ami a januári harcok alatt történt …

A januári harcok után világossá vált, hogy ez csak kezdetét jelentette a varsói gettó végső megsemmisítésének. Pártbizottságunk a Többens- és Schultz-gyár területén elhatározta: gyors tempóban egybegyűjti a Zsidó Harci Szervezet tagjait, általános és gyors katonai kiképzést szervez, elkészíti a terveket, megteremti a fegyver- és élelmiszer-ellátás feltételeit. Szwarcfus és Hersz Kawe kapta a megbízást a harci tervek kidolgozására és a katonai felkészítésre. Janek Szwarcfus volt a Többens- és Schultz-terület tényleges parancsnoka.”27

A Borg visszaemlékezésében szereplő Janek Szwarcfus joggal bírálta a januári taktikát. A harcok ekkor főként az egyéni találékonyságra és önfeláldozásra épültek. Ez természetesen sokkal nagyobb áldozatot követel, mint a jól szervezett tömegharc. A kegyetlen, embertelen, gőgös ellenség mégis megtorpanásra kényszerült. Félbe kellett szakítania tervezett akcióját. Legalább 20 német SS és csendőr elesett, 50 pedig megsebesült. S ha ez a veszteség nem is volt arányban az elhurcolt zsidók számával, és a harcolók veszteségeivel, mindez azt bizonyította, hogy a varsói gettó talpra állt, kész az ellenség akcióinak visszaverésére. „Varsó zsidó lakossága január 18-tól kezdve állandó harcban áll a megszállókkal és kiszolgálóikkal”- állapította meg a ZOB vezetősége.28

Mint a fent idézett visszaemlékezésből kiderült, a vezetés a januári harcokból levonta a kellő tanulságokat. Hozzálátott a megfelelő taktika kidolgozásához, amely a sajátos helyzetben sokszoros túlerővel támadó ellenséggel szemben valami védelmet biztosíthat és hatásos lehet. Új és új erőket szerveztek be, s ezúttal nem is nehezen, mert a januári események bizalmat és szeretetet ébresztettek a ZOB egységei iránt.

A katonai és a politikai felkészítés mellett a ZOB parancsnoksága azzal is ébren tartotta az ellenállás szellemét és bizonyította harci elszántságát, hogy állandó kemény harcot folytatott az árulók ellen. Továbbra is végrehajtottak népítéleteket a Gestapo zsidó ügynökei a zsidó rendőrség tagjai ellen. A rendőröket, az SS tagjait, a gestapósokat félelem fogta el, ha erősebb őrizet nélkül léptek ki a gettó utcáira.

Ez a pánikhangulat egyébként erősödött az ellenállási mozgalom hatása alatt, s a gettó falain kívül is szinte az egész főkormányzóság területén érzékelhető volt. Hans Frank már az1942. december 9-i kormányülésen arról panaszkodott, hogy „állandóan növekszik a minden németet fenyegető veszély … Talán be kellene vezetni azt az elvet, hogy a németeknek nem szabad egyedül mutatkozniuk esténként a kivilágítatlan helyeken.”29

Himmler mindenesetre elérkezettnek látta az időt arra, hogy végre érvényt szerezzen a német kormány korábbi döntésének. 1943. február 16-án egyidejűleg utasította Oswald Pohl SS- Obergruppenführert, az SS gazdasági hivatalának vezetőjét és Krügert, a főkormányzóság SS-egységeinek főparancsnokát a varsói gettó teljes likvidálására és az összes értékek elszállítására.

„1. Elrendelem, hogy a varsói gettóban koncentrációs tábort létesítsenek.

  1. Minden Varsóban élő zsidót át kell vinni ebbe a táborba, a zsidóknak tilos magánvállalatoknál dolgozni.
  2. A varsói gettóban működő eddigi magánvállalatokat áttelepítik a koncentrációs táborba (állami vállalatokként).
  3. Az egész varsói koncentrációs tábort üzemeivel és lakóival együtt a lehető leggyorsabban át kell telepíteni Lublinba és környékére, lehetőleg úgy, hogy a termelés ne szenvedjen károsodást.”30

A Krügernek küldött utasítás még azt is tartalmazza, hogy az intézkedést biztonsági okok indokolják. „A gettó elpusztítására és koncentrációs tábor alakítására azért van szükség, mert másként soha nem fogunk Varsóban nyugalmat elérni …”31

A varsói gettó ellen hozott halálos ítéletek sorában kétségtelenül ez volt a végső. A gettó sorsa végleg megpecsételődött.

A végrehajtás tervének kidolgozásával Pohlt és Krügert bízták meg. Krügernek az embereket kellett megsemmisítenie, Pohlnak az anyagi javakat összegyűjtenie.

A német hatóságok igen óvatosan láttak hozzá az emberek és a gépek átszállításához. Először a Hallmann-asztalosüzemeket akarták áttelepíteni, amelyet a kovácsműhely követett volna. Többens gyártulajdonosnak azonban – aki az áttelepítés irányítását magára vállalta – csalódnia kellett. Az asztalosműhely ezer dolgozója közül alig 20-30 jelentkezett az önkéntes kitelepítésre. A ZOB csoportjai pedig, hogy megakadályozzák az értékes gépek és nyersanyag elszállítását, az egyik február végi éjszakán felgyújtották a szállításra előkészített nyersanyagot és gépeket, súlyos milliókkal károsítva meg a német vállalatokat.

Eredménytelenül végződtek a többi üzem kitelepítésére irányuló kísérletek is. Február végén, márciusban megszaporodtak és mind nagyobb visszhangot váltottak ki a szabotázsakciók. Március 13-án pedig olyan eseményekre került sor a gettóban, amelyek nemcsak a ZOB, hanem talán még inkább a megszállók számára szolgáltak figyelmeztetőül.

A dolog úgy indult, hogy a megszállók meg akarták félemlíteni a gettó lakosságát. 13-án 2 és 4 óra között e célból a gestapós Brandt „pacifikációs” akciót hajtott végre. A Mila, Zamenhof és Nalewka utca által bezárt körzetekben minden arra haladót lelőttek, kikergették az embereket a lakásokból, s velük is végeztek. 200 embert, közöttük 14 gyereket gyilkoltak meg. A ZOB gyorsan akcióba lépett. Feltartóztatta és kizavarta a gettóból azt az 50 SS-t, akiket von Sammern erősítésül küldött. Így Brandt emberei kénytelenek voltak elhagyni a gettó területét, amit a ZOB újabb, a januári akcióhoz hasonló jelentőségű sikerként könyvelhetett el.32

Ezekben a hetekben sokkal szorosabbá vált az együttműködés mind a gettó területén szerveződött ellenállási csoportok között, mind pedig a ZOB és a lengyel ellenállás között. Ennek egyik megnyilvánulása volt az a felhívás, amely „A zsidó fiatalok levele a falon túli elvtársakhoz” címet viselte, s a közös cél és a közös harc jegyében íródott. Hozzá hasonlót mindkét fél részéről többet is idézhetnénk. De tükröződött ez abban is, hogy a harcosok nagy része, akiknek lett volna lehetőségük és voltak is kapcsolataik ahhoz, hogy kimeneküljenek a gettóból, vállalták az ottmaradást és a közös harcot.

Márciusban, áprilisban a varsói gettó lényegében már a ZOB kezében volt. Tekintélye a zsidó lakosság egészében szinte osztatlanná lett. A ZOB parancsnoksága jól látta, hogy már csak napok kérdése a végső összecsapás, de azzal is tisztában volt, hogy súlyos, egyenlőtlen harcot kell vállalnia. Mint számára egyetlen kedvező tényezővel, csakis a város topográfiai helyzetével számolhatott, amit pontosan ismert. A gettó szűk utcácskái, átjáróházai az ellenállóknak kedveztek, bár sokszor akadályozták is a menekülést. Éppen ezért a zsidó ellenállás vezetői kettős taktikát dolgoztak ki. Úgy tervezték, hogy a harcok első fázisát a föld felett vívják meg, a második fázist viszont a föld alá húzódva, a bunkerekben, a föld alatti folyosórendszerben, partizántaktikát alkalmazva.

A ZOB parancsnoksága – a felkelés vezetősége – négy fő egységre oszlott. Az első egység a gettó központi részét, a Nalewki, Gesia, Mila, Wolynska és Stawki utca által bezárt részt tartotta megfigyelés alatt. Ebben a csoportban volt Fondaminski, a LMP gettóbizottságának titkára és a ZOB két parancsnoka, Anielewicz és Rojzenfeld.

A második egység Jurek Grynszpan, Sara Zagiel, Edelman és Berlinski vezetésével a kefeüzemek területét ellenőrizte. A harmadik egység Eliasz Gutkowski irányításával a Muranówski téren vette be magát. A negyedik az ún. termelő gettóban helyezkedett el (Leszno, Nowolipia, Karmelicka utca); itt harcolt Szache Fajngold, Róza Rozenfeld, Hersz Kawe, Jan Szwarcfus, Dawid Nowodworski, Eliazar Geller stb. Az egységek kisebb harci csoportokra oszlottak. Hogy milyen erőt képviselt a ZOB a felkelést megelőzően, arra nézve nagyon eltérnek az adatok. Januárban 50 csoport volt, ebből 5 maradt. Márciusban 22 csoportról írnak, csoportonként 20-30 fővel, ami körülbelül 600 szervezett harcost jelentett. Ez a szám később változott, és nincs benne a ZOB-hoz nem csatlakozott ellenállók száma, akik szintén lehettek pár százan. Mindenesetre számuk elenyésző volt Sammern – majd Stroop – több ezres, jól felfegyverzett és mindenre elszánt egységeivel, ágyúival, tankjaival és repülőgépeivel szemben.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A sztálingrádi csata előtörténete

A voronyezsi ütközet

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

  1. Sztálingrád és a Kaukázus hősi védelme

A voronyezsi ütközet

  1. június végén megkezdődött keleten a német Wehrmacht újabb nagy támadása. A tavaszi sikerektől megrészegülve, a hitleristák azt remélték, hogy könnyen és gyorsan elérik e támadás fő célját. „Az oroszok ellenállása igen gyenge lesz” – jelentette ki igen magabiztosan Hitler a főhadiszállásán tartott június 24-i megbeszélésen. Ám a fasiszta politikusok és stratégák ezúttal is túlértékelték erőiket, és lebecsülték a szovjet hadsereg harci erejét, ellenállási képességét. A „Dél” hadseregcsoport június 28-30-án elkezdődött támadása (körülbelül 90 feltöltött hadosztállyal) már az elején nem a hitlerista hadvezetés terve szerint bontakozott ki. A Kurszk irányából a Don felé törő „Weichs”4–A „Weichs”-csoport állományába a 2. és a 4. német páncélos, valamint a 2. magyar hadsereg tartozott.*-csoport – amelyet a 4. légiflotta nagy erői támogattak – kezdetben sikereket ért el a Brjanszki Front két hadseregének csatlakozásán való áttöréskor. De a szovjet csapatok Voronyezs körzetében kiépített szilárd védelme megállította. A főhadiszállás hadászati tartalékából a Donhoz irányított egységekkel megerősített Brjanszki Front hősi ellenállása arra kényszerítette az ellenséget, hogy módosítsa a megkezdett támadás tervét. A 4. páncéloshadsereg Voronyezs körzetében kezdett harcolni.

Ezekről az eseményekről írta később Fuller angol történész: „Megkezdődött az ütközet Voronyezsért, és ahogy látni fogjuk, ez lett a németek számára az egész háború egyik legvégzetesebb ütközete … A Voronyezstől északra összpontosult orosz csapatok időben érkeztek, hogy megmentsék a helyzetet, s talán az oroszok számára az egész hadjáratot. Kétségtelen, hogy a dolog lényege éppen ez volt.”

Valóban, a szovjet csapatok Voronyezs környéki kemény védelmi harca – ahol július 7-től létrehoztak egy új frontseregtestet, a Voronyezsi Frontot, N. F. Vatutyin tábornokkal az élen – meghiúsította a németeknek azt a tervét, hogy a voronyezsi irányban bekerítsék a Brjanszki Frontot, majd a Délnyugati Frontot is, amely ellen a 6. német hadsereg Volcsanszk körzetéből, az 1. német páncéloshadsereg pedig Szlavjanszk körzetéből mért csapást. Az ellenség „fő hadműveletének” tervén megjelent az első repedés.

A fasiszta hadvezetés több különleges intézkedést tett. Július 3-án megérkezett Hitler a „Dél” hadseregcsoport törzséhez. Július 7-én befejeződött a keleti fronton harcoló csapatok irányításának korábban eltervezett átszervezése. A „Dél” csoportot két részre osztották: az „A” hadseregcsoportra List tábornagy vezetésével és a „B” hadseregcsoportra von Bock5 – Az „A” hadseregcsoport állományába került a 11., a 17. és a 1. német páncélos-, valamint a 8. olasz hadsereg. A „B” hadseregcsoport a 2., a 6. és a 4. német páncélos-, valamint a 2. magyar hadseregből lett megszervezve.* parancsnoksága alatt. Mivel Hitler elhatározta, hogy maga irányítja a két hadseregcsoportot, megparancsolta: telepítsék közelebb a Wehrmacht főhadiszállását az általa vezetendő hadműveletek körzetéhez. Július 16-án a legfelsőbb vezetés törzse, valamint a szárazföldi csapatok vezérkara Kelet-Poroszországból a Vinnyica melletti fő szálláshelyre települt át.

A szovjet csapatok tovább vonultak vissza, hogy elkerüljék a bekerítést. A főhadiszállás parancsára július 7-én este a Délnyugati és a Déli Front megkezdte visszavonulását a Don mögé, s tíz nap alatt sikeresen végre is hajtották ezt a feladatot.

A führer parancsaitól hajszolt német csapatok üldözőbe vették a Délnyugati és a Déli Front visszavonuló hadseregeit. A szovjet hadvezetés sürgős intézkedéseket tett, hogy megállítsa az ellenség további előrenyomulását, és megakadályozza a fasiszta csapatok kijutását a Volgához és a Kaukázusba. Ám a két front meggyengült csapatai nem bírták el a túlerőben levő ellenség nyomását. Július közepére a déli hadászati arcvonalat az ellenség 150-400 kilométer mélyen áttörte. Az ellenséges csapások arra kényszerítették a szovjet csapatokat, hogy Voronyezsig vonuljanak vissza, s feladják a Donyec-medencét, meg a Don jobb partján elterülő gazdag mezőgazdasági területeket. A német fasiszta csapatoknak sikerült elérniük a nagy Donkanyart, elfoglalniuk Rosztovot, az alsó szakaszon átkelniük a Donon, és ezzel közvetlenül veszélyeztették Sztálingrádot és az Észak-Kaukázust.

Ezzel aztán meg is kezdődött a második világháború két leghatalmasabb csatája: a sztálingrádi és a kaukázusi, amelyek egyszerre zajlottak, egymással szoros hadműveleti-hadászati összefüggésben.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

„Varsó zsidó lakossága védekezik”

(idézet: És a varsói gettó felkelt)

3

  1. Fejezet

Varsó zsidó lakossága védekezik

A ZOB január 22-ére tüntetést szervezett az elesettek emlékére. Hatalmas tüzet akartak gyújtani a Muranowski téren, nyílt támadást akartak indítani a gettó rendőrsége ellen, és más látványos jelekkel is kifejezésre akarták juttatni, hogy felkészültek a harcra.

A hangulatváltozás, a tudatos harci készülődés nemcsak a baloldali szervezetek és a ZOB tevékenységén volt lemérhető. A jobboldali, konzervatív polgári szervezetek is felhagytak addigi lemondó, a halálba belenyugvó vagy egyezkedő politikájukkal. A jobboldali cionista (Betar) szervezet tagjaiból és a lengyel hadsereg volt tagjaiból alakult Zsidó Katonai Szövetség is harcra hívott: „Könyörtelen harc a megszállók ellen, utolsó csepp vérünkig!” – hirdette. Kemény szavakkal próbálta felrázni a zsidóságot. „Készüljetek a harcra! Legyetek résen! Harcolunk! Célunk, hogy felébresszük nemzetünket. Jelszavaink népünk körében: »Ébredj és harcolj! Ne veszítsd el a reményt, hogy megmenekülhetsz!« Hidd el, a menekvés nem abban van, ha akarat nélküli juhnyájként megyünk a halálba. A menekülés magasabb rendű dologban van: a harcban! Aki harcol az életéért, annak van esélye, hogy megmenekül. Aki eleve lemond a védekezésről, az azonnal vesztett! Arra csak a megalázó halál vár Treblinka fojtogató gépezetében. Ébredj népem, és harcolj! Minden anya váljon kölykét védő oroszlánná! Egyetlen apa se nézze nyugodtan gyermeke halálát! Ne ismétlődhessenek meg még egyszer szégyenletes pusztulásunk korábbi eseményei! Félre a rezignációval és a hitetlenséggel! Félre rabszolgalelkünkkel! Fizessen minden csepp zsidó vérért ellenségünk a saját vérével! Váljon nálunk minden ház erődítménnyé! Ébredj népem, és harcolj! …”18

A két idézett dokumentum azt bizonyítja, hogy a korábban igen eltérő nézeteket valló politikai erők most ugyanazért a célért szinte azonos hangnemben buzdítanak harcra, az aktív védekezés gondolatának igyekszenek megnyerni az embereket. Nagyon kevés írásos dokumentum maradt a zsidó ellenállási mozgalom konspirációs irodalmából, így különösen nehéz rekonstruálni a különböző irányzatok állásfoglalását. Nemcsak a gettóból, de az egész lengyelországi ellenállási mozgalomból is csak töredékesen maradtak fenn röpiratok, sajtótermékek.

De ezekből is és a visszaemlékezésekből is kiderül, hogy az ellenállási mozgalom 1942 végén-1943 elején gyorsan terjedt a gettóban; ebben a döntő szerep a Koordinációs Bizottságé és a ZOB-é volt. Ezek a szervezetek felrázták a lakosság nagy részét, szavuk viszonylag sokakhoz eljutott. A gettó lakosságát többségében életerős fiatalok alkották, akikben az élni akarás és a bosszúvágy erősebben dolgozott, mint korábban a sok szenvedéstől, megaláztatástól kimerült betegekben, öregekben.

A ZOB 1943. január 22-re tervezett akciója nem valósult meg. A németek megelőzték az ellenállási mozgalmat. Január17-ről 18-ra virradó éjjel behatoltak a gettóba. Megsejtették talán, hogy valami készül, és meg akarták azt előzni? Hiszen feltehetően ismerték a zsidó ellenállási mozgalom tevékenységét, terveit. Vagy már korábban is erre a napra tervezték akciójukat? Nem lehet pontosan tudni. Sokan ezt azzal hozzák összefüggésbe, hogy január 17-én a lengyel ellenállási mozgalom Varsóban jelentős akciókat hajtott végre, s ez késztette volna az SS vezetőit gyorsabb cselekvésre. Mindenesetre eldöntötték, hogy január 18-án 16 000 zsidó munkást kitelepítenek állítólag Lublinba, az ottani munkatáborokba. 18-án reggel fél nyolckor von Sammern parancsnoksága alatt erős SS-egységek hatoltak be a gettó területére, és megkezdték az emberek összefogdosását. Az üzemek vezetői parancsot kaptak, szólítsák fel az embereket az önkéntes jelentkezésre. Az akciónál Teodor van Eupen-Malmédy, a treblinkai haláltábor parancsnoka asszisztált.

Az eredmény a németek számára megdöbbentő volt. Alig néhányan jelentkeztek. A megszállók a varsói gettóban először találták szemben magukat szervezett ellenállással. Az ellenség támadása váratlan volt ugyan, a ZOB-ot felkészületlenül találta, a harci csoportok alig tudtak összegyülekezni, ám a ZOB parancsnoksága gyorsan cselekedett. Pár soros röplapot adott ki: „Zsidók! A megszálló hozzákezdett megsemmisítésetek második szakaszához. Ne menjetek önként a halálba! Védekezzetek!”19 Elsőként az Ostdeutsche Baustelle gyár munkásai tanúsítottak ellenállást. Egy fiatal lány, Emilia Landau gránátot dobott a németek közé. Több német meghalt, a lányt is agyonlőtték. De cselekedete jeladásul szolgált. A varsói gettó területén, megkezdődött a zsidó-német háború. Még ezen a napon több utcában és más üzemek területén is sor került fegyveres összeütközésekre. Nagyobb harc a Zamenhof utcában bontakozott ki, ahol a ZOB egyik egysége öt revolverrel, gránátokkal, benzines palackokkal fogadta a megszállókat.

A zsidók ellenállása nagy riadalmat keltett a németek körében. „Die Juden schiessen!” – kiabálták összevissza. A már összefogott zsidók kihasználták a zűrzavart és elmenekültek. Védekeztek az emberek az egyes házakban is. Taktikájuk az volt, hogy beengedték a németeket a ház belsejébe, és ott támadtak rájuk minden oldalról. Sokukat megsebesítették és lefegyverezték ily módon. De harc folyt az üzemekben és a rakodótéren is.

Az eredmény felülmúlta a várakozást. A ZOB első fegyveres akciója következtében Sammern január 21-én kénytelen volt félbeszakítani akcióját és kivonulni a gettó területéről. Himmler parancsát, hogy első lépésként 16 000 zsidót, majd pár nap leforgása alatt az összeset el kell távolítani Varsóból, nem sikerült végrehajtani. A náciknak csak 6000 embert sikerült elhurcolniuk, de azokat is úgy, hogy kézigránátot dobtak a bunkerekbe, és az életben maradt embereket erőszakkal kirángatták onnan. Később ezzel is felhagytak, mert a pincékből tűz fogadta őket.

A ZOB egységeinek küzdelme január 18-21-én meglepte a német megszállókat is, de ennél talán még fontosabb volt, hogy óriási visszhangot váltott ki mind a gettó, mind Varsó egész lakossága körében.

„A zsidó lakosság ébredezik a letargiából – írta a Glos Warszawy „Halálkerület Varsóban” című cikkében. – Senkinek nincs már illúziója az iránt, hogy mit tartogat a hitlerista bestia azok számára, akik megmenekültek a pogromból. Ezért szeptemberben az ellenállás kivégezte Jákob Lejkint, a rendőrség helyettes vezetőjét. November végén végrehajtották a halálos ítéletet Izrael Fürst felett, aki összekötő volt a zsidó gmina és a német hatóságok között. Fürst Gestapo-ügynök volt, a zsidó lakosság kirablásából gazdagodott meg …”20 A Glos Warszawy egy másik számában beszámolt a január18-án kirobbant eseményekről „Varsó zsidó lakossága védekezik” – hirdette a cikk címe, s további harcra buzdított.

Nem csupán a kommunisták, hanem a lengyel ellenállás minden árnyalata (a szélsőjobboldali ún. falangista elemeket kivéve) megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy a megmaradt zsidóság felhagy passzivitásával és küzd az életéért, de legalábbis a becsületéért. A lengyel szocialista jobboldalnak a Wolnosc, Równosc, Niepodleglosc (WRN – Szabadság, Egyenlőség, Függetlenség) néven szerveződő csoport WRN című illegális lapjában a következő címmel közölt cikket 1943. február 5-én: „Fegyveresen álltak ellent a varsói gettóban”. Ebben többek között a következőket olvashatjuk: „Fegyveresen álltak ellent a varsói gettóban, amikor január 18-21. között a németek megint elkezdték gyilkolni a zsidókat. Ugyanúgy, mint ősszel, a német rendőri erők leblokkolták a házakat és elhurcolták a lakókat a rakodótérre, ahol bekergették a Treblinkába menő vagonokba. Most azonban a németek más magatartást tapasztaltak a zsidók részéről, mint a korábban. Általánossá vált, hogy a blokád alá vett házak lakói a parancs ellenére nem hagyják el házaikat, sőt akkor sem, amikor a rendőrök behatoltak a házakba, és öldökölni kezdtek. Akiket elhurcoltak, azok megpróbáltak elmenekülni, néha sikerrel, leggyakrabban azonban életüket vesztették … Néhány esetben elszántabb volt a zsidó lakosság, ugyanis a német utasításokkal való szembeszállás sokszor fegyveres ellenállás formáját öltötte … a lakosság elbarikádozta a házak, lakások kapuit, és a csendőröket kézigránátokkal, revolvertűzzel várta …”21

Az illegális lengyel sajtó nap mint nap újabb és újabb hírekkel szolgált a zsidóság hangulatváltozásairól, fokozódó harci elszántságáról és a küzdelem első jelentősebb eredményeiről.

A lengyel emigráns kormány jobboldali köreinek szócsöveként ismert Biuletyn Informacyjny is elismerő szavakkal szólt erről „Önvédelem a varsói gettóban” című cikkében. „Hősi magatartásuk – olvashatjuk a varsói zsidókról -, az a körülmény, hogy nem vesztették el méltóságukat ezekben a szomorú pillanatokban, tiszteletet vált ki és a lengyel zsidók történetének egyik legszebb lapját jelenti.”22 Későbbi, február 25-i számában talán még nagyobb elismeréssel ír: „A zsidók ellenállnak” – hirdeti nagy betűkkel.23

A januári eseményeknek a lengyelországi zsidóságra gyakorolt, szinte leírhatatlanul nagy hatását tükrözik a visszaemlékezések is. „A gettó utolsó periódusában, úgy 1943 körül, a kefegyár fémrészlegére kerültem dolgozni, a Swietojarska utcai épületbe. A januári akció idején már ott voltam – olvashatjuk az egyikben. – A januári akció, a ZOB első önvédelmi akciója, fordulatot hozott a gettó pszichikai állapotában. Az emberek ettől a perctől kezdve csak a védekezésre gondoltak. Még az idősebb nemzedék képviselői is meg voltak győződve arról, hogy ellent kell állni. Hozzájárult ehhez az az akció is, amire körülbelül egy hónappal később került sor, amikor zsidó gestapósokat likvidáltak nálunk, Mietek Rosenberg házában. Mivel a szomszédban laktam, pontosan ismerem a történetet. A lakásba behatolt egy csoport ellenálló. A jelenlevők közül mindenkinek megkérdezték a nevét, majd felszólították őket, hogy vegyék le a zakójukat. Miután ellenőrizték az igazolványokat, a gyerekeket átvitték a másik szobába, ahol egyikük elmagyarázta nekik, hogy azok az emberek, akik odaát vannak mind árulók. A csoport parancsnoka ezután parancsot adott »Fiúk, tűz!« Csak azokra lőttek, akik zakó nélkül, ingben voltak.”24

A visszaemlékezés írója azután elmondja, hogy a januári akció után keresni kezdte a kapcsolatot a ZOB-bal. Ez nem volt könnyű. Végül sikerült kapcsolatba lépnie a Lengyel Munkáspárt egyik tagjával, Sara Zagiellel.

„Emlékszem az egyik ülésre Mirski mérnök lakásán – írja. – Sara elmondta, hogy olyan forradalmi szervezetet képvisel, amelynek az a célja, hogy fegyveres ellenállást szervezzen és megakadályozza az elmúlt év júliusában lezajlottak megismétlődését. Taktikaként bunkerépítést javasolt. A szervezet célja, jelentette ki, hogy megteremtsük a kiterjedt ellenállás alapjait a gettó területén. Továbbá azt hangoztatta, hogy fel kell kelni, az emberek egy része meneküljön az erdőkbe. Azt is mondta, hogy gárdistáknak tekint minket, elhozta a Népi Gárda újságjait, beszélt a szervezett partizánegységekről, arról, hogy magunknak kell fegyvert szereznünk a németektől. Szólt az ellenállási szervezet struktúrájáról, hierarchiájáról is stb.”25

Egy másik résztvevő, akinek nevét is ismerjük, Mojzesz Flamenbaum, a következőképpen emlékezik vissza: „1943 eleje volt. Az Oksako-üzem területén dolgoztam ekkor a Szczeszliwa utcában. Régen tudtam, hogy valami készül, de még nem tartoztam a földalatti szervezethez. Mi, fiatal munkások, már régen megszerveztünk egy titkos kört, volt saját rádiókészülékünk is. Régi ismerősöm, egy lengyel fémmunkás révén kapcsolatba léptem a keresztény oldallal … Sőt, át is mentem oda és személyesen találkoztam vele … Kapcsolatba léptem egy másik lengyel munkással, Kaczorral, és egy lengyel orvossal, Chmielewskivel. Mindez még 1942 vége felé történt. A lengyel elvtársak segítettek, hogy átdobjunk zsidókat az erdőkbe, a partizánokhoz.” Később leírja, hogy maga is gondolt az erdőbe menekülésre, de olyan utasítást kapott, miszerint „a pártnak az a véleménye, hogy most nem kell elküldeni az embereket az erdőbe, a gettóban kell maradni és várni a parancsra”. Szymon Kaufman bevonta a vezetése alatt álló harci csoportba, amely a Szczeszliwa, Stawki, Mila és Smocza utcát fogta át. A csoport politikai irányítója Goldberger mérnök, az LMP tagja volt.26

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A sztálingrádi csata előtörténete

Harc a kezdeményezésért

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

1942 tavaszán a szovjet fegyveres erők újabb súlyos megpróbáltatások elé néztek. Harkov körzete és a Kercs-félsziget a legsúlyosabb harcok központi színterévé vált. Az itt lezajló események nemcsak a délnyugati irányban, hanem az egész szovjet-német arcvonalon is kedvezőtlen helyzet kialakulására vezettek.

Harkov körzetében május 12-én kezdődött a harctevékenység azzal, hogy a Délnyugati Front csapásmérő csoportosításának csapatai támadásba mentek át. Harkovtól északra és délre áttörték a 6. német hadsereg védelmét. Háromnapos súlyos harcokban a front csapatai Volcsanszk körzetéből kiindulva 25 kilométert, a barvenkovói kiszögellésből kiindulva 20-30 kilométert nyomultak előre. Május 14-én estére kedvező feltételek alakultak ki a gyorsan mozgó magasabbegységek bevetésére, hogy kifejlesszék a sikert, és befejezzék az ellenséges csoportosítás bekerítését Harkov körzetében. De ezt a kedvező helyzetet nem használták ki. A Délnyugati Front parancsnoksága, amelyet megtévesztettek azok a felderítési adatok, melyek szerint az ellenség hatalmas páncélos csoportosítást összpontosít Zmijev körzetében – nem vetette be a gyorsan mozgó magasabbegységeket. Végeredményben nem használták ki a kezdeti sikert, a front csapatainak támadási üteme erősen lelassult. Csak május 17-én reggel vetették ütközetbe a hadsereg második lépcsőit. De az időt elszalasztották. Az ellenség végre tudta hajtani erőinek átcsoportosítását, és május 17-én maga ment át támadásba Kramatorszk és Szlavjanszk körzetéből a Déli Front csapatai ellen. Ugyanakkor megindult az ellenséges támadás Harkov keleti és Belgorod déli körzetéből a Délnyugati Front ellen. A Déli Front 9. hadseregének csapatai nem készültek fel az ellenséges csapás elhárítására. Nem tudtak ellenállni az ellenséges túlerőnek, s a balszárny-magasabbegységek kezdtek harcolva visszavonulni az Északi-Donyec mögé, a jobbszárnyon harcoló magasabbegységek pedig Barvenkovo felé és tovább északnyugati irányban.

A Harkov körzetében kialakult bonyolult helyzet sürgősen azt követelte, hogy a szovjet csapatok szüntessék be a támadást, és a barvenkovói csoportosítás főerőit fordítsák az ellenség kramatorszki csoportja ellen.

Ám a legfelsőbb főparancsnok, a Délnyugati Front haditanácsának jelentéseire hivatkozva, amelyek szerint szükséges és lehetséges is a támadás folytatása, elvetette a vezérkarnak azt az elgondolását, hogy szüntessék be a hadműveletet.

A Délnyugati Front csapatai tovább támadtak Harkov irányában, s ez még jobban megnehezítette a helyzetet.

A délnyugati irány csapatai csak május 19-én délután kaptak parancsot a támadás beszüntetésére, az egész barvenkovói kiszögellésben a védelembe való átmenetre és arra, hogy hárítsák el az ellenség csapását, és állítsák vissza az eredeti helyzetet. Csakhogy, mint azt a későbbi események megmutatták, ez a parancs már későn érkezett. Ráadásul a rosszul megszervezett csapatvezetés következtében szó sem lehetett összehangolt ellencsapásról. A Délnyugati Front 6. hadseregének csapatai arra kényszerültek, hogy elszigetelten lépjenek harcba, és képtelenek voltak megállítani az ellenség előrenyomulását.

Május 23-án a „Kleist” hadseregcsoport, amely Kramatorszk körzetéből kiindulva támadott, Balaklejától 10 kilométerre délre egyesült a 6. német hadsereg egységeivel. Ily módon átvágták a barvenkovói kiszögellésben harcoló szovjet csapatok harcrendjét, és visszavonulási útjaikat keletre az Északi-Donyec mögé.

Az Északi-Donyectől nyugatra elvágott magasabbegységek egy csoportba egyesültek F. J. Kosztyenko tábornok, frontparancsnok-helyettes vezetésével. Május 24. és 29. között a bekerítésben harcoló csoport egységei, önálló osztagokkal és csoportokkal, áttörték a német csapatok arcvonalát, és átkeltek az Északi-Donyec keleti partjára.

A bekerített szovjet csapatoknak igen súlyos harcokat kellett vívniuk a túlerőben levő ellenséggel. A fasiszta légierő maradéktalanul uralta a légtért. A csapatok nagy hiányt szenvedtek lőszerben, üzemanyagban és élelmiszerben. A szovjet katonák több vakmerő kitörési kísérlete eredménytelenül végződött. Csak néhány csoportnak sikerült áttörnie az Északi-Donyec bal partjára. Sok katona és tiszt elesett az egyenlőtlen küzdelemben. Közöttük volt F. J. Kosztyenko, L. V. Bobkin, A. M. Gorodnyanszkij, K. P. Podlasz tábornok.

Ily módon a szovjet csapatok 1942. májusi harkovi támadó hadművelete súlyos kudarccal végződött. E kudarc fő oka az volt, hogy rosszul szervezték meg a frontok közötti együttműködést, lebecsülték a hadműveleti biztosítás kérdéseit, és súlyos hibákat követtek el a csapatvezetés megszervezésében.

Az elért siker kiaknázására törekedve, a német hadvezetés nyomban hozzákezdett még két részleges támadó hadművelet előkészítéséhez, hogy ezzel is javítsa a szovjet-német arcvonal déli szárnyán tervezett nagy támadás megindításának feltételeit. E hadműveletek végrehajtása a 6. hadseregre és az 1. páncéloshadseregre hárult, miután ez utóbbi a „Dél” csoport jobbszárnyáról átcsoportosult a Balakleja, Szlavjanszk szakaszra. Június 10. és 26. között az ellenség egymást követően két hadműveletet indított a volcsanszki és a kupjanszki irányban. Végül is súlyos védelmi harcok után a Délnyugati Front balszárnyán levő csapatoknak vissza kellett vonulniuk az Oszkol-folyó mögé. Itt megszervezték a védelmet, és elhárították az ellenségnek azokat a kísérleteit, hogy átkeljen a folyón és elfoglalja annak keleti partját.

Ezzel egy időben harcok folytak a szovjet-német arcvonal más szakaszain is. Az északnyugati irányban az ellenség arra kényszerítette a szovjet hadvezetést, hogy a Volhov-folyó mögé vonja vissza a 2. csapásmérő hadsereget, amelyet a harcok során igen érzékeny veszteségek értek. Nem járt sikerrel a szovjet csapatoknak az a próbálkozása sem, hogy felszámolják a gyemjanszki ellenséges csoportosítást. Az arcvonal nyugati szakaszán az ellenség nem tudta megsemmisíteni a „Közép” hadseregcsoport hátában tevékenykedő szovjet csoportot, amelynek P. A. Belov tábornok3 – P. A. Belov csoportjának állományába az 1. gárda lovashadtest és a 4. légideszanthadtest önálló egységei tartoztak.* volt a parancsnoka. Június 20-ig a csoport csapatainak egy része áttört a Kalinyini és a Nyugati Front sávjába, a többi pedig partizántevékenységre tért át az ellenség mögöttes területein.

A harkovi irányban folytatott harctevékenységgel egy időben nem kevésbé heves ütközet bontakozott ki a Kercs-félszigeten.

A Krímben tovább folytatta tevékenységét a 11. német hadsereg, amelynek az állományában akkor 13 gyalogos-, egy páncélos- és egy lovashadosztály volt.

A 41. számú direktívának megfelelően a hitlerista hadvezetés elhatározta, hogy elfoglalja az egész Krím-félszigetet, és felszabadítja 11. hadseregét a délnyugati irányú „fő hadműveletben” való részvétel céljára. E hadsereg parancsnoksága – öt hadosztályt hagyva Szevasztopol körülzárására a szárazföld felől – főerőit a Kercs-félszigeten való támadásra összpontosította. A csoportosítást a 8. önálló repülőhadtest és a 4. német légiflotta főerői támogatták. Az ellenség így kétszeres erőfölénybe került repülőerők tekintetében.

Május 8-án az ellenség 11. hadseregének csapásmérő csoportosítása támadásba lendült a Krími Front csapatai ellen. A főcsapást az ellenség a Feodoszijai-öböl partja mentén mérte. A 44. szovjet hadsereg első lépcsőjében védekező két lövészhadosztály nem bírta ki a nagyszámú zuhanóbombázóval támogatott három német hadosztály csapását, és keleti irányban visszavonult. E hadosztályok sávjában az arcból indított támadással egy időben az ellenség kisebb deszantot is partra tett.

Bonyolult helyzet alakult ki. Az ellenség arra törekedett, hogy bekerítse, az Azovi-tenger partjához szorítsa és megsemmisítse a Krími Front közepén és jobbszárnyán levő csapatokat. Azért az ellenség csapásmérő csoportosításának fő erőit észak felé, az Azovi-tenger partjának irányába fordította. A főhadiszállás azt követelte, hogy vonják vissza a csapatokat a Töröksánchoz, és szervezzenek szilárd védelmet. De a frontparancsnokság és a hadsereg-parancsnokságok nem tudták kellőképpen megszervezni a csapatok visszavonulását. Az ellenségnek sikerült bekerítenie Ak-Monajnál a front erőinek egy részét, és május 15-én elfoglalnia Kereset.

A szovjet hadvezetés kénytelen volt úgy dönteni, hogy evakuálja a csapatokat a Kercs-félszigetről. Május 14. és 21. között a csapatok átkeltek a Kercsi-szoroson a Tamany-félszigetre és a Csuska-földnyelvre. Az átkelés hallatlanul nehéz volt. Az ellenséges légierő veszteségeket okozott a csapatoknak, mind a behajózás és a partraszállás, mind pedig a szoroson való átkelés idején. Ezekben a napokban mintegy 120 000 embert, köztük több mint 23 000 sebesült harcost és parancsnokot sikerült hátraszállítani. A Krími Front magasabbegységeihez és egységeihez tartozó személyi állomány egy része nem tudott átkelni a Tamany-félszigetre és a Krímben maradt. A fogságtól megmenekült harcosokból partizánosztagokat szerveztek a kercsi kőfejtők vidékén, és ezek hősiesen harcoltak a német fasiszta megszállók ellen egészen 1944 tavaszáig, vagyis a Krím teljes felszabadításáig.

A krími arcvonalon elszenvedett vereség az 1942-es tavasz fájó eseménye volt. Május folyamán a Krími Front több mint 176 000 embert vesztett. A Kercs-félszigeten vívott ütközetekben a szovjet hadsereg sok tapasztalt parancsnoka esett el. A hitleristák megkaparintották a szovjet csapatok csaknem valamennyi nehézfegyverét és harci technikai eszközét.

A kudarcok elsősorban azzal magyarázhatók, hogy a Krími Front parancsnoksága és a csapatoknál tartózkodó L. Z. Mehlisz tábornok, a főhadiszállás képviselője nem volt képes megszervezni a fasiszta csapatok visszaverését, majd a front hadseregeinek a Kercs-félszigetről való kivonását. A frontparancsnokság nem szervezte meg a hadseregek együttműködését, valamint a szárazföldi csapatok és a repülőerők együttműködését. A front katonai légierőit szétaprózták, és azok nem harcoltak közös tevékenységi terv alapján.

A Krimi Front csapatainak veresége nagymértékben rontotta a Szevasztopolt védő Tengermelléki Hadsereg helyzetét. A német hadvezetés Szevasztopol körzetében összpontosította a 11. hadsereg főerőit, azzal a feladattal, hogy rövid idő alatt foglalják el a várost.

Június 2-án az ellenség megkezdte az ötnapos tüzérségi és légi előkészítést, június 7-én reggel pedig rohamra indította a gyalogságot. Elkeseredett harcok lángoltak fel. Az ellenséges légierő napi 600-1000 bevetésben támadott. Szevasztopol hős védői rendre visszaverték az ellenséges rohamokat. Életüket nem kímélve küzdöttek a Tengermelléki Hadsereg harcosai és a fekete-tengeri matrózok. A katonák és a tisztek számára a hősiesség volt a természetes magatartásforma. A szevasztopoli védelmi harcokban különösen kitűnt a 25. „Csapajev” lövészhadosztály (parancsnok T. K. Kolomijec tábornok), a 95. lövészhadosztály (parancsnok A. G. Kapitohin ezredes) és a 172. lövészhadosztály (parancsnok I. A. Laszkin ezredes). A katonai vitézség és bátorság nagyszerű példáit adták a 8. és a 7. tengerészgyalogos dandár harcosai is, élükön parancsnokukkal, P. F. Gorpiscsenko és J. I. Zsigyilov ezredessel.

Június 12-én I. V. Sztálin táviratot küldött Szevasztopol védőinek. A táviratban ez állt: „Forrón üdvözlöm Szevasztopol dicső védőit – a vöröskatonákat, vöröstengerészeket, a parancsnokokat és a politikai munkásokat, akik férfiasan küzdenek minden talpalatnyi szovjet földért, akik csapásokat mérnek a német hódítókra és román talpnyalóikra.

A szevasztopoliak önfeláldozó harca hősiességre lelkesíti az egész Vörös Hadsereget és a szovjet népet.

Biztos vagyok benne, hogy Szevasztopol dicső védői méltóképpen, becsülettel teljesítik a haza iránti kötelességüket …”

A város védői között számos nő volt, s közülük sokan kaptak hősiességükért magas kormánykitüntetéseket. Nyina Onyilova géppuskakezelő és Ljudmilla Pavlicsenko mesterlövész – akik még Odessza védelménél kitüntették magukat -, valamint Marija Bajda felderítő megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést.

  1. J. Petrov tábornok Tengermelléki Hadserege napról napra súlyosabb helyzetbe került. A szűnni nem akaró ellenséges rohamok visszaverése közben nagy ember- és anyagi veszteségeket szenvedtek, amit nem tudtak pótolni. A tartalékokat felhasználták. Június közepétől a harcok hihetetlenül hevessé váltak, a város védőinek erői apadtak. Égetővé vált a lőszerhiány, az erősödő blokád miatt egyre nehezebben tudtak lövedéket szállítani Szevasztopolba. A kapott lőszermennyiség a szükségesnek csupán egyharmadát tette ki. Ezért június végén a tüzérség kénytelen volt áttérni a közvetlen irányzású tüzelésre. A harcok egyre gyakrabban mentek át kézitusába. Az ellenlökéseket szórványos géppuskatűzzel és kézigránátokkal támogatták.

Június közepén tört át Szevasztopolba a Fekete-tengeri Flotta utolsó szállítmánya (a flotta parancsnoka F. Sz. Oktyabrszkij altengernagy, a haditanács tagja N. M. Kulakov ellentengernagy volt). Június 26-án a „Taskent” nevű flottilla-vezérhadihajón megérkezett az utolsó kiegészítés, a 142. lövészdandár. Ettől az időponttól kezdve Szevasztopolba lőszert, élelmiszert és katonát csak tengeralattjárókon tudtak szállítani, igen csekély mennyiségben és számban. Június 30-án a főhadiszállás parancsot adott a szevasztopoliaknak a város elhagyására. Este megkezdődött a csapatok kiszállítása Szevasztopolból, s július 3-ig tartott hihetetlenül nehéz körülmények között, mivel a város a tenger felől is blokád alatt volt. Nem sikerült teljes egészében evakuálni a csapatokat. A parton maradtak önfeláldozóan küzdöttek mindaddig, míg tartott a lőszerük, ennivalójuk és ivóvizük. Az egyenlőtlen, hősi harc egyes szakaszokon július 9-ig tartott. Szevasztopol védőinek egy része betört a hegyekbe, s 1944 tavaszáig partizánosztagokban harcolt.

Szevasztopol kiürítésével befejeződött az a nyolchónapos védekezés, amely mint a hosszú városvédelem, mint a védők tömeges hősiességének és önfeláldozásának példája került be a történelembe. A hitleristáknak 250 napra volt szükségük ahhoz, hogy megtörjék a szevasztopoliak szívósságát.

Szevasztopol hősi védelmének emlékére „Szevasztopol védelméért” érdemérmet alapítottak, amellyel a városnak több mint 39 000 védőjét tüntették ki. A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége 1965. május 8-i rendeletével a hős város, Szevasztopol, megkapta a Lenin-rendet és az Arany Csillag Érdemérmet.

Június végére tehát az egész szovjet-német arcvonalon erősen rosszabbodott a szovjet hadsereg helyzete. Az 1942-es tavaszi hadműveleteket – amelyekkel a főhadiszállás a nagy nyári támadáshoz akarta megteremteni a feltételeket – a németek megállították, így azok nem fejlődhettek ki. A tavaszi ütközetekben a szovjet hadsereg érzékeny veszteségeket szenvedett. A hadászati kezdeményezés elveszett, a főhadiszállás kénytelen volt lemondani a támadó hadjáratról és döntést hozni a hadászati védelembe való átmenetre. A fronton elszenvedett sikertelenségek következtében a szovjet kormány elrendelte az iparvállalatok evakuációjának második lépcsőjét a déli körzetekből. A szovjet hadsereg és a szovjet nép ismét átélte a vereségek és kudarcok keserűségét. A fasiszta hadvezetés elérte a 41. számú direktívában meghatározott „főhadművelet” lefolytatásához szükséges kedvező feltételeket

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A szocializmus építése a Szovjetunióban

A társadalmi munka a szocializmusban

A szocializmus építése a Szovjetunióban

(idézet: Politikai gazdaságtan tankönyv – SZIKRA)

 

A munka jellege a szocializmusban. Az anyagi érdekeltség elve. A szocialista termelési viszonyok megvalósulása döntő változást jelent a munka jellegében. A munka a szocializmusban — kizsákmányolástól mentes munka. A munkás számára „évszázadokon át idegennek végzett munka, a kizsákmányolok javára folytatott kényszermunka után először nyílik lehetőség arra, hogy sajátmagának dolgozzék, méghozzá úgy dolgozzék, hogy a modern technika és kultúra minden vívmányára támaszkodik”1Lenin. Hogyan szervezzük meg a versenyt? Lásd Lenin Művei. 26. köt. Szikra 1952. 421. old.*

Míg a kapitalizmusban a kényszerű munka közvetlenül mint magánmunka jelentkezik, a szocializmusban a munka közvetlenül társadalmi jellegű. A termelőeszközök társadalmi tulajdona lehetővé és szükségessé teszi, hogy a munkát társadalmi méretekben tervszerűen szervezzék meg.

Döntő módon megváltozott a dolgozó ember társadalmi helyzete. A kapitalizmussal ellentétben, ahol az ember helyzetét társadalmi származása és vagyona határozza meg, a szocialista társadalomban az ember helyzete csak munkájától és egyéni képességeitől függ.

A kizsákmányolástól való megszabadulás és a dolgozó ember társadalmi helyzetének megváltozása fordulatot idéz elő az embernek a munkáról alkotott nézeteiben, megteremti a munkához való új viszonyt. Míg a kizsákmányoló rend évszázadokon át a dolgozók sok nemzedékébe a munkától, mint súlyos és megszégyenítő tehertől való idegenkedést oltotta be, a szocializmus a munkát becsület, dicsőség és hősiesség dolgává, s mindinkább alkotó jellegűvé teszi. A szocialista társadalomban a dolgozó embert, ha jól dolgozik, kezdeményező készségről tesz tanúságot a termelés tökéletesítése terén, tisztelet és dicsőség övezi. … a szocializmusban igen nagy jelentősége van az anyagi érdekeltség elvének, annak, hogy a dolgozó anyagilag érdekelve legyen munkája eredményében, a termelés fejlesztésében. Ezt az érdekeltséget az biztosítja, hogy a munkás társadalmi helyzete a munka eredményétől, termelőtevékenységének eredményétől függ.

Az az elv, amely szerint minden dolgozónak anyagilag érdekelve kell lennie a munka eredményében, a szocialista gazdálkodás egyik legfontosabb elve. Lenin hangsúlyozta: „a népgazdaság minden jelentős ágát a személyes érdekeltségre kell építeni”.: Lenin. Az új gazdasági politika és a politikai népművelési bizottságok feladatai. Lásd Lenin Művei. 33 köt. Szikra 1953. 53. old.*

Az anyagi érdekeltség elvét a legszélesebb körben alkalmazzák a munkások és alkalmazottak bérezése, a kolhozokban a jövedelem elosztása, az önálló elszámolás megszervezése, az iparcikkek és mezőgazdasági termékek árának megállapítása stb. terén.

Mindez szükségessé teszi, hogy „a társadalom és az állam, a legszigorúbban ellenőrizze a munka mértékét és a fogyasztás mértékét2Lenin. Állam és forradalom. Lásd Lenin Művei. 25. köt. Szikra 1952. 504. old.* A szocialista társadalom ellenőrzi, hogyan vesznek részt az emberek a munkában, figyelembe veszi a dolgozók szakképzettsége tekintetében mutatkozó különbségeket, minden egyes dolgozó számára meghatározza a munkanormát és a munkabért. Mindaddig, amíg a munka még nem vált a társadalom tagjainak túlnyomó többsége számára természetes szükségletté, a szocialista államnak úgy kell megszerveznie a társadalmi munkát, hogy az, aki többet és jobban dolgozik, nagyobb részt kapjon a társadalmi munka termékéből.

A munka mint a szocialista társadalom tagjainak kötelessége. A munkához való jog megvalósulásaA szocializmus és a munka elválaszthatatlanok. A szocializmus véget vetett a tőkés rend kirívó ellentmondásának, hogy tudniillik a társadalom kizsákmányoló felső rétege parazita életmódot folytat, a dolgozó tömegek pedig a megerőltető munka igájában görnyednek, amit csak a munkanélküliség időszakainak kényszerű tétlensége szakít félbe. A szocializmus azáltal, hogy megszüntette a termelőeszközök tőkés tulajdonát, megszüntette azokat a feltételeket is, amelyek között egyik osztály — a termelőeszközök birtokosainak osztálya egy másik osztálynak — a termelőeszközöktől megfosztott emberek osztályának munkájából élhetett. A termelőeszközök társadalmi tulajdonának megvalósítása azt jelenti, hogy minden állampolgár egyformán köteles részt venni a társadalmi munkában, mert a szocializmusban az emberek létfenntartásának forrása kizárólag a személyes munka. A Szovjetunióban a munka minden munkaképes állampolgárnak kötelessége és becsületbeli ügye.

A szocialista rendszer nemcsak minden munkaképes ember egyenlő munkakötelezettségét valósította meg először az emberiség történetében, hanem minden állampolgárnak a munkához való egyenlő jogát is. Ezzel a szocializmusban a dolgozó tömegek évszázados álma vált valóra. A munkához való jog a termelőeszközök társadalmi tulajdonán alapul, melynek révén minden polgár egyformán munkához juthat a köztulajdonban levő földön és üzemekben. A munkához való jog nem egyéb, mint a társadalom minden munkaképes tagjának joga arra, hogy munkája mennyiségének és minőségének megfelelő munkabérrel díjazott, biztosított munkát kapjon. A munkához való, s a Szovjetunió Alkotmányában törvényhozásilag rögzített jog reális biztosítéka a népgazdaság szocialista szervezete, a társadalom termelőerőinek szakadatlan fejlődése, a gazdasági válságok lehetőségének kiküszöbölése és a munkanélküliség megszüntetése.

A munkanélküliség, ami a kapitalizmusban valósággal ostora a dolgozóknak, a Szovjetunióban egyszer és mindenkorra megszűnt, s így a munkást nem fenyegeti az a veszély, hogy bármelyik pillanatban utcára kerülhet, és elveszti megélhetését. A szovjet nép hatalmas vívmánya, hogy a városokban megszűnt a munkanélküliség és a holnap bizonytalansága, a falvakban pedig véget ért az elnyomorodás és a pauperizmus.

A munkához való jog megvalósulása lehetővé teszi, hogy a társadalom munkaerőforrásait sokkal nagyobb mértékben használják ki a termelés fejlesztése, érdekében. A szocializmusban a termelés szakadatlan növekedése törvényszerűvé teszi a munkások és alkalmazottak számának állandó emelkedését.

A Szovjetunió népgazdaságában a munkások és alkalmazottak száma az egyes évek végén a következőképpen alakult: 1928-ban 10,8 millió, 1932-ben 22,8 millió, 1937-ben 27 millió, 1940-ben 31,5 millió, 1953-ban 44,8 millió.

A városi munkanélküliség megszüntetése, az agrártúlnépesedésnek, s ezzel a falusi nyomornak a felszámolása, a szocialista termelés állandó növekedése — mindez merőben megváltoztatja az üzemek munkaerőellátásának feltételeit. Míg a kapitalizmusban a munkaerőkereslet spontán módra, a munkanélküliek és az agrártúlnépesedés tartalékseregéből nyer kielégülést, addig a szocializmusban az üzemek munkaerőellátása tervszerűen, a munkaerő szervezett toborzása, szervezett kiképzése és elosztása révén történik.

A szocialista termelésnek a legfejlettebb technika alapján történő szakadatlan növekedése megköveteli a dolgozók kulturális és műszaki színvonalának állandó emelkedését, a szakképzett munkások arányának növekedését a népgazdaság minden ágában.

A munka szerinti elosztás a szocializmus gazdasági törvénye. A szocialista termelési mód az elosztás megfelelő formáját is meghatározza. Engels a szocialista társadalomról a következőket írta: „az elosztást, amennyiben tisztán gazdasági szempontok fogják irányítani, a termelés érdeke szabályozza majd, a termelést pedig olyan elosztási mód fogja leginkább előmozdítani, amely a társadalom minden tagja számára lehetővé teszi, hogy képességeit a lehető legsokoldalúbban kiképezze, megtartsa és gyakorolja”.: Engels. Anti-Dühring. Szikra 1950. 206. old.* A szocializmusban ennek a követelménynek a munka szerinti elosztás felel meg leginkább.

A kommunizmus első fokán a termelőerők még nem érték el a fejlődésnek olyan magas fokát, amely biztosítja a szükségletek szerinti elosztáshoz elengedhetetlen termékbőséget. Ezért az anyagi javak elosztásának egyetlen lehetséges és egyben szükséges módja a munka szerinti elosztás. A munka szerinti elosztás azáltal, hogy biztosítja minden egyes dolgozó személyes anyagi érdekeltségét munkája eredményében, hatalmas hajtóereje a termelés fejlődésének. A munka szerinti elosztás a munka termelékenységének emelésére ösztönöz, s ugyanakkor a termelők jólétének növekedését is elősegíti.

A munka szerinti elosztás következtében, amely az egyes dolgozók részesedését a társadalmi munka termékében közvetlenül a társadalmi termelésben való részvételük mértékétől teszi függővé, a dolgozók egyéni érdekei egybefonódnak az ország, az állam érdekeivel.

A munka szerinti elosztás szükségessé teszi a szakképzett és nem szakképzett munka közötti különbség szigorú figyelembe vételét. A szakképzett munka magasabb díjazása a dolgozónak szakképzettségével arányban álló magasabb javadalmazást biztosít, és a tanulatlan munkásokat arra ösztönzi, hogy előrehaladjanak, igyekezzenek a szakmunkások kategóriájába jutni. Ez előmozdítja a dolgozók kulturális és műszaki színvonalának emelkedését, s a szellemi és a fizikai munka közötti lényeges különbségek fokozatos megszűnésére vezet.

A munka szerinti elosztás tehát objektív szükségszerűség, a szocializmus gazdasági törvénye.

A munka szerinti elosztás gazdasági törvénye megköveteli a termékeknek közvetlenül az egyes dolgozók által végzett munka mennyiségétől és minőségétől függő elosztását, megköveteli, hogy a szocialista társadalom tagjai nemre, korra, fajra és nemzetiségre való tekintet nélkül egyenlő munkáért egyenlő bért kapjanak. A munka díjazása az iparban és a mezőgazdaságban egyaránt ennek a törvénynek a követelményeire épül.

A marxizmus egyenlőségen nem a fizikai és szellemi képességek egyenlőségét érti, hanem a társadalmi, gazdasági egyenlőséget. A szocializmus szempontjából ez azt jelenti, hogy mindenki számára egyenlően megszűnik a termelőeszközök magántulajdona és a kizsákmányolás, egyenlően szabad az út a társadalmi termelőeszközökkel folytatott munkához, egyenlő a munkakötelezettség, egységes a munka díjazásának elve.

A szocialista munkakooperáció. A szocializmus az előző társadalmi alakulatokhoz képest új, magasabb fokot jelent a munkakooperáció történelmi fejlődésében. A szocialista munkakooperáció a kizsákmányolástól megszabadult, s az elvtársi együttműködés és kölcsönös segítés szálaival egymáshoz fűzött dolgozóknak a legfejlettebb technikán alapuló együttműködése.

szocialista kooperációt új, valamennyi előző alakulattól elvileg különböző munkafegyelem jellemzi. A társadalmi munka tőkés szervezete az éhség fegyelmén alapul, s a kapitalizmusban a dolgozók óriási tömege: kapitalisták által kizsákmányolt bérrabszolgák és földesurak által kizsákmányolt nyomorgó parasztok tudatlan és megfélemlített tömege. A szocialista munkafegyelem az országuk gazdáivá vált dolgozók tudatos, elvtársi fegyelme. A szocializmusban a munkafegyelem betartása a dolgozó tömegek elsőrendű érdeke. A dolgozóknak a szocialista munkafegyelem szellemében való nevelése a szocialista állam egyik legfontosabb feladata.

Sok dolgozó együttes munkája igazgatást igényel, amely egybehangolja a dolgozók tevékenységét, megszervezi közöttük a szükséges termelési kapcsolatokat. A szocialista munkakooperáció feltételezi az egyszemélyi vezetés határozott és következetes érvényesülését a termelési és igazgatási apparátus valamennyi láncszemében. Az egyszemélyi vezetés az állami szocialista vállalatok igazgatásának módszere, s azon alapul, hogy a dolgozók tevékenységét a munkafolyamat vezetőjének akarata irányítja. Az egyszemélyi vezetés a tömegeknek a termelés során tanúsított messzemenő alkotó kezdeményezésével párosul.

A tőkés kizsákmányolás felszámolásával megszűnt az igazgatás terén megnyilvánuló, s a kizsákmányolástól elválaszthatatlan despotizmus is, amely a tőke mindenhatóságát, a vállalkozónak és igazgatási apparátusának önkényét, a munkástömegek jogfosztottságát jelentette. A szocialista társadalomban a vállalatok, trösztök, főigazgatóságok és minisztériumok vezetői a nép megbízottaia nép, a szocialista állam szolgái. A kapitalizmusban a nép ellenségének tekinti a gazdasági vezetőket — az igazgatókat, üzemvezetőket, műhelyfőnököket és munkavezetőket, mert ezek a kapitalisták érdekében, a kapitalisták profitja érdekében vezetik az üzemet. A szocializmusban a gazdasági vezetők a nép bizalmát élvezik, mert nem kapitalisták profitja érdekében, hanem az egész nép érdekében igazgatják az üzemeket.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A sztálingrádi csata előtörténete

Újabb megpróbáltatások küszöbén

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

  1. fejezet / A szovjet hadsereg visszaveri
    a fasiszta Wehrmacht
    második támadását

 

  1. A sztálingrádi csata előtörténete

Újabb megpróbáltatások küszöbén

A hitlerista stratégák az 1941-1942-es téli vereségek után ismét összeszedték erőiket, s 1942 tavaszán új támadást indítottak ugyanazokkal a politikai célokkal, amelyeket 1941-ben nem sikerült elérniük.

De már megváltoztak a háború folytatásának feltételei. A szovjet állam külpolitikai sikerei és a szovjet hadsereg moszkvai győzelme keresztülhúzta a náciknak azt a számítását, hogy a Szovjetunió elleni háborúba bevonják Törökországot és Japánt, amelynek kormányai várakozó álláspontra helyezkedtek, és formálisan semlegesek voltak. Nem váltak valóra a náci vezetőknek azok a reményei, hogy a Szovjetunió elszigetelődik. Valójában az agresszív fasiszta tömb államai szigetelődtek el.

1942 tavaszára jelentősen megszilárdult a Szovjetunió belső helyzete és fegyveres erőinek állapota. Addigra már lényegében befejeződött az iparvállalatok 1941 nyarán megkezdett áttelepítése a keleti körzetekbe. E vállalatok jelentős része fokozni kezdte hadifontosságú termelésének ütemét. Ez lehetővé tette a szovjet hadsereg jobb technikai ellátását, s ennek alapján sor kerülhetett a fegyveres erők nagyarányú szervezeti tökéletesítésére. 1942 májusában-júniusában megszüntették az irány-főparancsnokságokat, és valamennyi frontot és flottát közvetlenül a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállásának rendelték alá. Néhány változás történt a központi katonai apparátusban is. A vezérkar főnöke májusban A. M. Vaszilevszkij tábornok lett. Valamivel később G. K. Zsukovot kinevezték a honvédelmi népbiztos első helyettesévé és a legfelsőbb főparancsnok helyettesévé. A szovjet hadsereg repülőerőinek A. A. Novikov tábornok, a távolsági légierőnek A. J. Golovanov tábornok lett a parancsnoka. 1942 nyarán számottevően megerősödött a Politikai Főcsoportfőnökség apparátusa, amelynek főnöke A. Sz. Scserbakov, az SZK(b)P Központi Bizottságának és Moszkvai Bizottságának titkára lett.

Fejlődött, erősödött maga a fegyveres erő is. Harci tapasztalatokra tett szert, szilárdabb lett. A harcoló hadsereg létszáma 1942. május 1-én több mint 5,5 millió fő volt. A hadsereg 4000-nél több harckocsival, közel 43 000 löveggel és aknavetővel, 1200-nál több reaktív tüzérfegyverrel s több mint 3000 harci repülőgéppel rendelkezett. De még elég szép számmal voltak elavult könnyű harckocsik és repülőgépek. Egészében véve a szovjet hadsereg még mindig nem került technikai fölénybe az ellenséggel szemben, és még mindig nem volt olyan mozgékony, mint a német hadsereg.

Az 1941-1942-es téli hadjáratban elszenvedett veszteségek következtében a német fasiszta hadsereg valamit gyengült. De egy sor intézkedéssel a hitlerista hadvezetésnek nemcsak hogy sikerült 1942 tavaszára pótolni a keleti arcvonalon levő csapatainak veszteségeit, de 1942 elejéhez viszonyítva, még mintegy 700 000 fővel növelni is tudta fegyveres erőinek létszámát. 1941 decembere és 1942 áprilisa között több mint 40 hadosztályt dobtak át a keleti arcvonalra. Az ellenség magasabbegységeinek átlagos mennyisége (beleszámítva a csatlósok csapatait is) elérte a 217 hadosztályt és 20 dandárt. Feltöltöttségük a szervezési táblák szerintinek 80-90 százaléka volt. Németország öt légiflottájából három a Szovjetunió ellen tevékenykedett, úgyszintén a csatlósok repülőerőinek zöme is. A fasiszta tömb szovjet-német arcvonalon tevékenykedő fegyveres erőinek állományában 1942. május 1-én 6,2 millió tiszt és katona, 43 000 löveg és aknavető, több mint 3200 harckocsi és rohamlöveg, 3400 harci repülőgép, körülbelül 300 különféle típusú vízfelszíni hajó és 44 tengeralattjáró volt.

Két terv, két stratégia

Melyek voltak a fasiszta csapatok moszkvai veresége után a két fél katonapolitikai céljai és hadászati döntései?

Az erők és az eszközök kimerülése következtében 1942 márciusában leállt a szovjet hadsereg téli támadása. Még nem sikerült tartalékot előkészíteni. A szovjet hadvezetés ezt figyelembe vette a szovjet hadsereg további tevékenységére vonatkozó tervek kidolgozásakor. Az e tervekben foglaltak igen nagy részben függtek attól, sikerül-e időben felfedni az ellenség elgondolásait.

A hitlerista stratégák – mivel biztosak voltak benne, hogy a közeljövőben nem nyitják meg ellenük a második frontot Európában – hatalmas támadásra készültek a szovjet-német arcvonalon.

A Wehrmacht-főparancsnokság hadászati elgondolásának az volt az alapja, hogy „a súlypont az 1942-es esztendőben határozottan a keleti fronton lesz”.

Hitler a japán nagykövettel, Oshimával 1942. január 3-án folytatott beszélgetésében kijelentette: „A szovjeteket már a következő nyáron megsemmisítjük. Semmi nem mentheti meg őket. A nyár a katonai összecsapás döntő állomása lesz. A bolsevikokat olyan messze űzzük, hogy soha nem férhetnek hozzá az európai kultúrföldhöz … Úgy vélem, egyelőre az arcvonal közepén nem folytatunk támadó hadműveleteket. Célom a déli arcvonalon indított támadás. Elhatároztam, amint az idő megjavul, újra csapást mérek a Kaukázus irányában. Ez a legfontosabb irány. El kell jutni az olajhoz, Iránba és Irakba … Természetesen arról is gondoskodom, hogy megsemmisítsük Moszkvát és Leningrádot.”

A német fasiszta hadsereg nyári támadásának a tervét 1942. március 28-án vitatták meg a Wehrmacht főhadiszállásán. A megbeszélés egyik résztvevője, Warlimont tábornok írta később: „Hitler, a németeket ért kudarcok ellenére, újból visszatért fő elgondolásához, amelyhez 1940 decemberében és 1941 nyarán tartotta magát. Újból a hosszan elhúzódó arcvonal legszélső szárnyain akarta összpontosítani a legnagyobb erőfeszítéseket. A különbség csak az volt, hogy a szárazföldi hadsereget ért és még nem egészen pótolt veszteségek miatt kénytelen volt a célokat egymás után maga elé tűzni, a déli szakasszal, a Kaukázussal kezdve. Moszkva, mint támadási cél … egyelőre teljesen tárgytalanná vált.” Ma már az ellenség sok okmánya ismert, s ezek kellő alapossággal megvilágítják a fasiszta hadvezetés 1942 nyarára vonatkozó terveit.

Az új keleti támadó hadjárat célját és általános elgondolását először Hitler 1942. április 5-én kiadott 41. számú direktívájában fogalmazták meg, majd a júliusban aláírt 44. és 45. számú direktívában konkretizálták. A nyári támadás célja az volt, hogy újból megragadják a hadászati kezdeményezést, megsemmisítsék a szovjet hadsereg erőit, elfoglalják a Szovjetunió legfontosabb politikai, gazdasági és katonai központjait, s az országot elvágva a külvilágtól, befejezzék vele a háborút. A hitlerista hadvezetés hadászati elgondolása az volt, hogy „tartva a helyzetet a középső arcvonalszakaszon, északon el kell foglalni Leningrádot, és szárazföldi összeköttetést kell teremteni a finnekkel, az arcvonal déli szárnyán pedig meg kell valósítani a Kaukázusba való áttörést”.

Úgy tervezték, hogy ezeket a feladatokat egymás után oldják meg. Először a „fő hadműveletet” akarták végrehajtani délnyugati irányban „azzal a céllal, hogy megsemmisítsék a Dontól nyugatra levő ellenséget, elfoglalják a kaukázusi olajvidékeket, és átkeljenek a Kaukázus gerincén”. Az északi hadműveletek során el akarták foglalni Leningrádot, majd a kirovi vasútvonalat. Ezt a délen levő szovjet csapatok megsemmisítése, a kaukázusi olajvidékek megszerzése, valamint a gazdag mezőgazdasági körzetek – a Don középső és alsó folyása meg a Kubán mentén levő területek megszállása után akarták megvalósítani. A nyugati irányban, ahol nagy szovjet erők voltak, az ellenség kezdetben feltartóztató és részleges támadó tevékenységet akart folytatni, hogy megjavítsa hadműveleti helyzetét, és tartalékokat szabadítson fel. Erre azért volt szüksége, hogy biztosítsa az 1942 őszétől Moszkva ellen tervezett döntő jelentőségű támadó hadműveletek előkészítését és lefolytatását, s ezzel a háború győztes befejezését.

Ily módon a fasiszta hadvezetés elképzelése szerint Németország fegyveres erőinek az 1942-es nyári támadás során a „Barbarossa”-tervben meghatározott célokat kellett elérniük. A főcsapást az ellenség a déli szárnyon akarta mérni. Minthogy a szovjet hadsereg ellenállása megnőtt, a Wehrmacht már nem volt képes úgy eljárni, mint 1941-ben, vagyis egyidejűleg csapásokat mérni a többi hadászati irányban is.

A harmadik birodalom vezetői arra számítottak, hogy ha az egyetlen, délnyugati irányban összpontosítják tartalékaikat, elérhetik, hogy a kaukázusi olaj elvesztésével a Szovjetunió még inkább meggyengül. Németország számára viszont lehetővé válik a háború sikeres folytatása, és a német csapatok Kaukázusontúlra való kijutásával a Szovjetunió elveszti a Kaukázuson és Iránon keresztül tartott kapcsolatát a világgal. Sőt, a nácik nem alaptalanul reménykedtek abban, hogy ha csapataik betörnek a Kaukázusontúlra, bevonhatják Törökországot is a Szovjetunió elleni háborúba. „Látható tehát, hogy a Kaukázus a német fasiszták agresszív terveiben milyen fontos helyen szerepelt. Olajban és egyéb hadászati nyersanyagforrásokban gazdag területe, ipari és mezőgazdasági bázisa az egész háború alatt bűvkörében tartotta őket. A Kaukázuson keresztül vezető utakat a fasiszta stratégák úgy tekintették, mint az ázsiai és afrikai agresszió kiterjesztésének fontos irányait, melyek végső soron a világuralom megszerzésére vezetnek” – írta A. A. Grecsko, a Szovjetunió marsallja a „Harc a Kaukázusért” című könyvében.1 – A. A. Grecsko: Harc a Kaukázusért. Zrínyi Katonai Kiadó 1970. 31. old.*

Hogy titokban tartsa az új támadó hadjárat főcsapási irányát és a szovjet hadvezetésben azt a véleményt alakítsa ki, hogy a nyugati irányban várható nagyarányú támadás, a „Közép” hadseregcsoport törzse a Szárazföldi Csapatok Főparancsnokságának utasítására kidolgozta és megkezdte a hadműveleti-hadászati megtévesztésül szánt „Kreml” elnevezésű hadműveletet.

De a fasiszták melléfogtak. Tervüket idejében felfedték, s ennek segítségével a Legfelsőbb Főparancsnokság megalapozott hadászati döntéseket hozhatott. Még 1942. március második felében a következőket jelentették a vezérkar vezetőinek: „… a tavaszi támadás előkészítését bizonyítja a német csapatok és anyagi eszközök átdobása. Január 1. és március 10. között átdobtak 35 hadosztályt2 – Ténylegesen valamivel kevesebbet dobtak át.*, s állandóan érkezik az emberfeltöltés a harcoló hadseregekhez. Intenzív munka folyik a megszállt szovjet területek vasúthálózatának helyreállítása érdekében, erőltetett ütemben folyik a harci- és szállítógépek, a lőszer, a tüzérség szállítása …

Nincs kizárva, hogy a németeknek a keleti fronton várható döntő támadásával egy időben Japán is megtámadja a Szovjetuniót, és a németek nyomást gyakorolnak Törökországra, hogy engedje át a német csapatokat a Kaukázusba … A németek nem képesek végrehajtani a szükséges erőátcsoportosításokat az arcvonalon, nem tudják megismételni széles arcvonalon a támadást. Minden erejüket egymást követő hadműveletek előkészítésére összpontosítják: először az a céljuk, hogy elfoglalják a Kaukázust és a murmanszki (kirovi – a szerző) vasútvonalat, majd kiterjesszék a hadműveleteket északra, Moszkva és Leningrád elfoglalása végett. E feladatok teljesítésével elérnék a fő hadászati célt: elszigetelnék a szövetségesektől a Szovjetuniót, megfosztanák az olajtól, s ha nem is zúznák teljesen szét, de olyan mértékben térdre kényszerítenék, hogy elvesztené minden jelentőségét. Ez a német hadvezetés elképzelésének lényege. A tavaszi támadás fő súlya az arcvonal déli szakaszára tevődik át, északon kisegítő csapással, és ugyanakkor támadás színlelésével a központi arcvonalszakaszon, Moszkva ellen.”

A következtetés teljesen adott volt: „Németország olyan döntő támadásra készül a keleti fronton, amely kezdetben a déli szakaszon bontakozik ki, majd utána kiterjed északra is. Németország a csatlósaival együtt a tavaszi támadásra mintegy 65 hadosztályt készít fel … A tavaszi támadás legvalószínűbb időpontja 1942 áprilisának közepe vagy májusának eleje.”

Miután részletes adatokkal rendelkezett az ellenség elgondolásáról és intézkedéseiről, továbbá figyelembe vett más tényezőket: a külpolitikai helyzetet, az ország és a fegyveres erők gazdasági és hadászati lehetőségeit, a Szovjet Legfelsőbb Főparancsnokság kidolgozta a további katonai tevékenységre vonatkozó terveket.

  1. K. Zsukov tanúsága szerint I. V. Sztálin, a legfelsőbb főparancsnok, mérlegelve a háborús kilátásokat 1942-ben, feltételezte, hogy a hitleristák 1942 nyarán képesek lesznek arra, hogy egy időben két hadászati irányban folytassanak nagy támadó hadműveleteket: a legvalószínűbb, hogy a moszkvai irányban és az ország déli részén. Ő leginkább a moszkvai iránytól félt, ahol az ellenségnek több mint 70 hadosztálya összpontosult.

Az 1942. évi tavaszi és nyár eleji szovjet terveket illetően Sztálin úgy vélte, hogy még nem rendelkeznek elegendő élőerővel és eszközzel ahhoz, hogy nagy támadó hadműveleteket indítsanak. Szerinte a közeli jövőben meg kell elégedni az aktív hadászati védelemmel, de ezzel egy időben több részleges támadó hadműveletet is kell folytatni a Krím-félszigeten, Harkov környékén, a lgov-kurszki és a szmolenszki irányban, továbbá Leningrád és Gyemjanszk környékén.

Meg kell mondani, hogy a vezérkar vezető munkatársai – B. M. Saposnyikov marsall, a vezérkar főnöke és helyettese, A. M. Vaszilevszkij tábornok, úgyszintén G. K. Zsukov, a főhadiszállás tagja – elvben ugyanazon a véleményen voltak, mint a legfelsőbb főparancsnok, csak bizonyos fenntartásokkal. B. M. Saposnyikov egyebek közt úgy vélekedett, hogy aktív hadászati védelemre kell szorítkozni, a nyár elején fel kell őrölni és el kell véreztetni az ellenséget, majd utána erőt gyűjtve, széles arcvonalon ellentámadásba kell átmenni.

Egészében véve a vezérkarban kialakult az a szilárd vélemény, hogy a harcoló hadseregnek 1942 tavaszára és nyár elejére az a legközelebbi fő feladata, hogy átmeneti hadászati védelem keretében, az előre jól kiépített védelmi terepszakaszokon folytatott védelmi harcokkal és erős ellencsapásokkal ne csak meghiúsítsa az ellenség előkészített csapásait, hanem ássa is alá annak erőit, s a legkisebb szovjet veszteségekkel ily módon teremtse meg a kedvező feltételeket egy döntő támadásba való átmenethez. A vezérkar véleménye az volt, hogy az ideiglenes hadászati védelemre való átmenet során a fő figyelmet a központi iránynak kell szentelni.

Az ország lakossága számára az volt a fő feladat, hogy 1942. május-júniusnál nem későbbre hatalmas tömegben bocsásson rendelkezésre kiképzett tartalékokat, nagy mennyiségű fegyvert, lőszert, harckocsit, repülőgépet és más harci technikai eszközt hozzon létre, továbbá biztosítson minden szükséges anyagi erőforrást a csapatok számára az elkövetkezendő támadás idejére.

A szovjet fegyveres erők 1942. évi nyári hadjáratának végleges tevékenységi tervét március végén vitatták meg és hagyták jóvá a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállásának megbeszélésén. A terv lényege az volt, hogy a hadászati védelemre való átmenettel egy időben néhány irányban részleges támadó hadműveletet kell folytatni, hogy javítsák a hadműveleti helyzetet, és megelőzzék az ellenséget a támadó hadműveletek kibontakoztatásában. A főhadiszálláson folytatott megbeszélés azzal végződött, hogy I. V. Sztálin kiadta az utasítást: készítsenek elő és a közeljövőben hajtsanak végre részhadműveleteket Leningrádnál, Gyemjanszk körzetében, a szmolenszki és a lgov-kurszki irányban, Harkov körzetében és a Krím-félszigeten.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

„Varsó zsidó lakossága védekezik”

(idézet: És a varsói gettó felkelt)

2

  1. Fejezet

Varsó zsidó lakossága védekezik

1942 őszén már minden üzem „teljes gőzzel” dolgozott, és nagy mennyiségű hasznos árut termelt, úgy-ahogy elviselhető életkörülményeket biztosítva több ezer embernek. „A nagyobb élelmiszeradagok, az újabb és újabb megrendelések, a három nemzetiségű (német-lengyel-zsidó) vezetőség ígérgetései kezdték megnyugtatni a közvéleményt, amely mintha megfeledkezett volna arról, mennyit értek a korábbi garanciák. Újból hinni kezdték, hogy a kialakult helyzet már a háború végéig fog tartani. Keringtek ugyan olyan hírek, hogy »elsejétől« vagy »tizenötödikétől« újabb korlátozásokat, illetve újabb szállítmányokat terveznek stb. De, amikor elmúlt néhány »elseje« vagy »tizenötödike«, már nem hittek többé ezeknek a »kitalálásoknak«.”11

„Még most is sokszor elgondolkozom azon – írja a fentebbi visszaemlékezéseket papírra vető Goldman -, vajon ezek a pletykák nem valamiféle kulisszák mögötti erőktől származtak-e, s vajon nem ezeknek a nézeteltérései tették-e lehetővé, hogy ez a »városrész« még 1943-ig fennmaradt. Mindenesetre én nem tartoztam azok közé, akik hittek benne, hogy a meglévő állapotok tartósak lehetnek.”12

Mint a későbbi események bizonyították, a gettó lakosságának nagy része ezeket a viszonylagos békés napokat megpróbálta arra is felhasználni, hogy búvóhelyeket építsen, élelmiszert gyűjtsön vagy a védekezés egyéb módjait kidolgozza. Goldman például azt is leírja visszaemlékezéseiben, hogy barátaival ezekben a napokban titkos folyosót épített a föld alatt a keresztény oldal felé, amely búvóhelynek, illetve a menekülés biztosított útjának tűnt váratlan fejlemények esetére. A titkos folyosókról, alagútrendszerekről Ringelblum is írt feljegyzéseiben, és archívuma anyagában is számos beszámolót és utalást lehet erre találni. Ringelblum leírja, hogy a gettó területén valóságos titkos iparág alakult ki a búvóhelyépítés legrafináltabb módjainak kieszelésére.

A gettó lakossága megpróbált tehát kialakítani egy sajátos védelmi rendszert a maga számára. „Időközben a »shopok« szervezeti szempontból is tovább erősödtek – írja Goldman -, és így javult a dolgozók helyzete és közérzete. Voltak persze néhányan, akik kellemetlen meglepetéseket jósolgattak, de a többség éberségét elaltatta az eluralkodott nyugalom.” „Attól a néhánytól, akik vagyonuk vagy odaadó barátaik segítségével átjutottak a keresztény oldalra, csak azt hallottuk, hogy ott milyen nagy veszedelmek leselkednek rájuk, és milyen kolosszálisak a kiadásaik. Egyre inkább elterjedt az a meggyőződés, hogy a védekezés egyetlen útja: a termelést a lehető legmagasabb szinten tartani. Ezért azután a fő jelszó az lett: »Mindent a termelésért!«”13

Az illegális szervezetek, a baloldali pártok kétségbeesetten próbálták felrázni a varsói zsidóságot és szertefoszlatni a terjedő veszedelmes illúziókat. A Bund illegális lapjának, az Ojf der Wachnak egyik februári számában, a „Legyetek éberek” című cikkben például a következőket olvashatjuk: „A bizonytalan jövő megmérgezi a varsói zsidó településen élő rabszolgák minden percét. Nap mint nap újabb hírek, újabb pletykák születnek a varsói gettó sorsáról, híresztelések elpusztításának terminusáról: két-három hét, három-négy hónap életet adnak még nekünk. Állandó nyugtalanságban, idegeink kimerülésének végső határán őrlődünk remény és kétségbeesés között.

Hát a szörnyű tapasztalatok még mindig nem tanítottak meg minket semmire? Még mindig hagyjuk, hogy a hitlerista gyilkosok, a zsidó gestapósok, az árulók vagy a hiszékeny emberek által terjesztett híresztelések elkábítsanak minket?

Nem kétséges – írja a továbbiakban a Bund lapja -, hogy a hitleristák az összes zsidó kiirtását tűzték célul maguk elé. Ezt fokozatosan, szakaszonként csinálják, taktikájuk a becsapás, a hazugság … Ismerjük már az igazságot Treblinkáról, ahol igen kirafinált aljassággal gyilkolták meg apáinkat, anyáinkat, testvéreinket, gyermekeinket, szeretteink százezreit … Ne higgyük tehát egy percig sem, hogy újabb zsidó gettókat alakítanak … Az Umschlagplatzot megszüntették, az »illegálisoknak« amnesztiát ígértek, állítólag minden zsidót alkalmaznak és élelmiszer-fejadagokat adnak mindenkinek. Ezek cinikus gúnyolódások! A gyilkos játszik még egy kicsit a fegyvertelen áldozattal, mielőtt fejére sújtana a véres bárddal. Zsidók! Varsói gettó polgárai, legyetek éberek! Ne higgyetek az SS-banditák szavának, semmilyen ígéretének!” A cikk a továbbiakban a közelmúltból idézett esetek egész sorával bizonyítja, hogy amikor állítólag munkára toborozták az embereket, nem munkára vitték őket, hanem elpusztították. Tehát valójában a megsemmisítés nem szűnt meg, csak lelassult. Figyelmeztet a cikk arra is, hogy újra érkeznek a levelek az állítólag keletre telepítettektől. Megint megpróbálják elhitetni az emberekkel, hogy keleten a németek új gettókat állítottak fel, s oda telepítik a varsói zsidókat. „Ne felejtsük el, hogy Lublin mellett van Belzec, ahol több tízezer zsidót pusztítottak el ugyanúgy, mint Treblinkában. Ne legyenek illúzióink!”

„Ne higgyetek a zsidó közvetítőknek, a shopok vezetőinek és a mestereknek! Ezek ellenségeitek. Ne hagyjátok, hogy becsapjanak. Ne hagyjátok magatoknak bebeszélni, hogy a jobb szakemberek, a tapasztalt munkások, a számokkal bírók biztonságban vannak, és ezért ki szabad adni a gyengébbeket, a védteleneket.

Mindenki veszélyben van! Senki se merészelje kezét nyújtani ahhoz, hogy testvéreit, társait, szomszédját vagy munkatársát vágóhídra hajtsák! A pusztulástól féltünkben ne váljunk magunk is férgekké! Segítsünk egymáson! Azokat az aljas árulókat, akik az ellenségnek segítenek, ki kell vetnünk sorainkból. Ne hagyjátok magatokat kiirtani, mint a birkák! Készüljetek fel saját életetek védelmére! Ne felejtsétek el, hogy mi, zsidó polgári lakosok is, a szabadság és az emberiség harci frontján állunk!

Az ellenség súlyos egyezséget kínál. Védjük férfiasan és bátran tisztességünket! Éljen a szabadság!”14

A Bund cikkének kemény szavai rendkívül bonyolult problémákat érintenek. Már nem a „minden mindegy” hangulatával kellett szembenézniük a gettó illegális szervezeteinek, hanem az aktív védekezésre, az árulók elleni nyílt fellépésre, az egymás iránti szolidaritásra kellett mozgósítaniuk. Valami megváltozott a hangnemben, de az egész atmoszférában is.

„A varsói gettó lakosságának hangulatában 1942 utolsó hónapjaiban kétségtelen változás volt észlelhető – írja T. Brustin és T. Berenstein, a Zsidó Történeti Intézet bulletinjében megjelent cikkében.15 Ehhez a változáshoz bizonyára hozzájárult, az a viszonylagos nyugalom is, amiről a fentiekben szó volt, de valami más is jelentkezett. Ez már nem a nagy kitelepítést megelőző 1942. nyári hangulat volt. A nyugodtabb napok új értelmet nyertek, s ehhez feltétlenül hozzájárult a Zsidó Harci Szövetség, a ZOB létrejötte és tevékenysége. Harci szervezeteket alakítottak az üzemek területén is, természetesen mély illegalitásban. Hozzákezdtek a katonai kiképzéshez, jelentős politikai felvilágosító munkát folytattak. Rendkívül szívós munkával rombolták az illúziókat, s megpróbálták rávenni a gettó lakosságát, hogy felkészüljön a fegyveres harcra az ellenség ellen. A felkészülés időszaka volt ez, annak megértetése, hogy csakis és kizárólag a védekezés, a fegyveres ellenállás ad esélyt a túlélésre.

Más volt persze már a háttér is. Sztálingrád után sok minden megváltozott a háború menetében, nagyot fordult a kocka. A németek már nem előretörőben voltak, hanem védekezésbe szorultak. Mind többen figyeltek fel a hitlerizmus érlelődő válságának tüneteire.

1942 végén-1943 elején lázas előkészületek folytak a gettóban. A meglehetősen elhúzódó politikai konszolidáció eredményeképpen végül a zsidó ellenállási mozgalomban stabilizálódtak az erőviszonyok. A legnagyobb szerepet a baloldali demokratikus áramlat játszotta: ez a Bund csatlakozása és a Zsidó Harci Szervezet megalakulása után meghatározóvá vált a gettó illegális életében. A ZOB élén ismert közéleti emberek álltak: Mordechaj Anielewicz (Haszomer Hacair), Michal Rojzenfeld (LMP), Marok Edelman (Bund), Ichak Cukierman (Hechaluc) és Hersz Berlinski (Lengyel Szocialisták – Baloldal). A szervezet felvette a kapcsolatot a lengyel ellenállással; tagjait a lengyel emigráns kormány és a Honi Hadsereg vezetősége is elismerte a lengyelországi zsidó lakosság képviselőiként, sőt bevették őket abba a tanácsba, amely a kormány hazai Delegatúrája mellett alakult a zsidók megsegítésére. Természetesen szoros kapcsolatot tartottak fenn a Lengyel Munkáspárttal is. A Lengyel Munkáspárt tagjai már korábban igen nagy szerepet játszottak az erők konszolidálásában és abban, hogy a varsói zsidóságot felkészítsék az aktív harcra. 1942. december végére-1943. január elejére a gettó életének és közhangulatának tényleges irányítója a Zsidó Koordinációs Bizottság, a ZOB és az illegális ellenállási szervezetek váltak.

A harcra készülőket összehangoló Koordinációs Bizottság és a ZOB tevékenysége kiterjedt a lakosság szociális és egészségügyi támogatására is. Önsegélyező szervezetet hoztak létre a rendelkezésre álló sovány eszközök felhasználásával: az üzemek munkásainak önkéntes adójára, társadalmi gyűjtésre, a Vöröskereszt küldeményeire stb. támaszkodhattak. Megpróbáltak munkát szerezni a nem dolgozóknak, segítették a betegeket, sőt a titkos iskolák újjászervezését is megkísérelték.16

Fő tevékenységüket mégis abban látták, hogy felrázzák a zsidó lakosságot a letargiából, aktív önvédelemre serkentsék és kiszabadítsák a gyilkos illúziók béklyójából. Ezt szolgálták az árulók megbüntetésére, illetve halálos ítéletük végrehajtására irányuló, fentebb már említett akciók is.

A baloldali ellenállási mozgalom nem elégedett meg azzal, hogy várakozzék a megszállók újabb akciójára, de megpróbált kezdeményezni, támadást szervezni – nyilvánvalóan azért, hogy hozzászoktassa a gettó lakosságát az aktív ellenálláshoz, s lelkileg is és gyakorlatilag is felkészítse a küzdelemre. Január elején röpiratok terjedtek a gettóban a varsói zsidóság pusztításának fél évvel azelőtti szörnyű eseményeire emlékeztetve. A felhívás egy nagyobb tüntetés és tiltakozó megmozdulás előkészítését szolgálta.

„Január 22-én lesz fél esztendeje, hogy elkezdődött Varsóban a kitelepítési akció – hangzik a felhívás. – Mindnyájan nagyon jól emlékszünk a borzalmas napokra, amikor testvéreink közül 300 000-ret a treblinkai haláltáborba küldtek. Azóta eltelt hat hónap, hat olyan hónap, amikor halálfélelemben éltünk, nem tudva, mit hoz számunkra a következő nap. Mindenünnen jöttek a hírek, hogy megsemmisítik a zsidókat Németországban, a főkormányzóságban, a megszállt országokban. Ezeket hallva minden nap, minden órában vártuk, mikor kerül ránk a sor. Most már megértettük, hogy a hitlerista gyilkosok csak azért hagynak még élni minket, mert ki akarják használni munkaerőnket az utolsó cseppig, végső verejtékünkig, utolsó leheletünkig. Rabszolgák vagyunk. Ha a rabszolga nem hajt hasznot, agyonverik. Ezt mindnyájunknak meg kell értenie, és nem szabad megfeledkeznünk róla.

Az utóbbi hetekben bizonyos körökben hírek terjedtek el bizonyos levelekről, amelyek állítólag azoktól a zsidóktól érkeztek, akiket kitelepítettek Varsóból, és most állítólag Pinsk vagy a Bobrujsk melletti táborban élnek. Ezeket a híreket azok a zsidók terjesztik, akik a Gestapo szolgálatában állnak. A véres gyilkosok így akarják megnyugtatni a zsidó lakosságot, hogy az elkövetkező kitelepítés nyugodtan, minden nehézség nélkül mehessen végbe, minimális erőbevetéssel és német részről áldozatok nélkül. Arra törekszenek, hogy a zsidók ne építsenek maguknak búvóhelyeket, ne álljanak ellent. Zsidók, ne terjesszétek ezeket az aljasságokat!

Ne segítsetek az ügynököknek! A gestapós bűnözők olyan fizetséget kapnak majd, amilyet megérdemelnek.

Zsidó néptömegek! Közeledik az idő! Készen kell állnotok az ellenállásra és arra, hogy nem engeditek megnyúzni magatokat, mint a bárányokat. Egyetlen zsidó se szálljon be a vagonokba! Azok pedig, akiknek nincs lehetőségük rá, hogy az aktív ellenállásban részt vegyenek, álljanak passzívan ellent, bújjanak el. Lwówból hírt kaptunk, hogy a zsidó rendőrség 3000 zsidót kitelepített. Varsóban ez már nem következhet be, biztosíték erre a Lejkin elleni merénylet. A mi jelszavunk most a következő:

Mindenki álljon készen arra, hogy emberhez illően fogadja a halált!”17

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A moszkvai győzelem nemzetközi jelentősége

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

 

  1. A moszkvai győzelem nemzetközi jelentősége

 

A gyökeres fordulat kezdete a háborúban

 

Az, hogy a szovjet hadsereg védelemből támadásba ment át, és Moszkva alatt szétzúzta a német fasiszta csapatokat, óriási nemzetközi visszhangot váltott ki, és világtörténelmi jelentőségű volt. A moszkvai győzelem tovább erősítette az antifasiszta koalíciót, aktivizálta a németek által megszállt országokban az ellenállási mozgalmat, és erősítette Európa leigázott népeiben azt a meggyőződést, hogy felszabadulnak a fasiszta iga alól.

 

A német fasizmusnak a második világháborúban elszenvedett első nagy veresége, a moszkvai vereség, feltárta a hitlerista stratégia minden fogyatékosságát, megfosztotta a német fasiszta hadsereget a sebezhetetlenség és a legyőzhetetlenség nimbuszától. Az egész világ látta, hogy míg a nyugat-európai országok harcmezőin a náciknak sikerült könnyen és gyorsan, különösebb ember- és anyagi veszteségek nélkül elérni háborús céljaikat, addig Moszkva alatt – ahová a fasiszta hódítók csak nagy veszteségek árán öt hónap alatt jutottak el – döntő válaszcsapást kaptak. Önbizalmuk és a Szovjetunió könnyű legyőzéséhez fűzött reményeik elpárologtak, s ezzel összefüggésben összeomlottak azok a számításaik és terveik is, amelyeket a világuralom megszerzéséért megvalósítandó további akciókra kidolgoztak. Ahelyett, hogy csapatokat tudtak volna kivonni a szovjet-német arcvonalról – mint ahogy azt 1941 szeptemberében elképzelték -, Hitler kénytelen volt új hadosztályokat átdobni oda nyugatról. Ahelyett, hogy csökkenteni tudták volna szárazföldi csapataik számát, ahogy azt a német hadvezetés korábban feltételezte, növelni kellett létszámukat. A náciknak sürgősen hozzá kellett látniuk a fegyver- és lőszergyártás pótlólagos bővítéséhez, éppen akkor, amikor elképzeléseik szerint csökkenteniük kellett volna. A náci vezetők hibás számításairól tanúskodik az is, hogy általában nem készítették fel a német hadsereget a télre.

 

A moszkvai győzelem a szovjet hadászat győzelme volt a hitleristák stratégiája felett. A tartalékok felkészítése és alkalmazása a kellő időben és a kellő helyen, az ellentámadásba való átmenet idejének pontos meghatározása, a maximális harci sikert hozó főcsapási irányok kiválasztása s egészében véve olyan bonyolult probléma megoldása, mint a győzelem kivívása, amikor nem volt meg a mennyiségi fölény emberben, fegyverzetben és harci technikai eszközökben – mindez fényesen tanúskodott a szovjet hadászati vezetés magas színvonaláról. Az ellenség feletti győzelem megszervezéséből alaposan kivette részét a Legfelsőbb Főparancsnokság, kivették részüket a frontok és a hadseregek parancsnokságai és törzsei, továbbá a csapatok harctevékenységét vezető magasabbegység- és egységparancsnokok, az egész parancsnoki és politikai munkásállomány.

 

Az ellenség éppen ott szenvedett megsemmisítő vereséget, ahol a végső győzelmet várta a Szovjetunió felett. Moszkvánál a szovjet hadsereg végérvényesen szétzúzta a Szovjetunió elleni villámháború stratégiáját. Ahelyett, hogy learatták volna a várt győzelmet, a náci hadseregeknek nyugat felé kellett visszavonulniuk. A „villámgyors” győzelem helyett hosszú háború várt a hitleristákra, amelytől pedig úgy félt a náci Németország politikai és katonai vezetése.

 

A fasiszta csapatok Moszkva alatti szétzúzásával gyökeres fordulat kezdődött a második világháború menetében.

 

E történelmi jelentőségű győzelem koronát tett a harcok első tíz hónapjának eredményeire; ezek során eldőlt a szovjet állam sorsa, eldőlt az a kérdés, hogy továbbra is szabadon élhetnek-e a szovjet emberek, vagy elvesztik a Nagy Októberi Szocialista Forradalom vívmányait, a szovjet államiságot, s a német imperialisták rabjaivá válnak. Elkeseredett harc folyt az életért, a szovjet társadalomért, a szabadságért és függetlenségért, a kommunista eszmékért. A súlyos megpróbáltatások ideje jött el. A szovjet nép és fegyveres erői megismerték a katonai vereségeknek, a szülőfaluk és városok, egész területek és köztársaságok kényszerű feladásának keserűségét. A szovjet emberek átélték a népgazdaság háborús vágányokra való átállításából eredő nehézségeket, az üzemek, a szovhozok, a kolhozok keletre történő áttelepítéséből és az új körzetekben való munkába állításukból származó nélkülözéseket.

 

Jóllehet a fasiszta agresszornak sikerült megszállnia Karélia egy részét, a Baltikumot, Belorussziát, Moldovát, majdnem az egész Ukrajnát, a Krímet és az Oroszországi Szövetséges Köztársaság néhány körzetét, de nem tudta szétzúzni a Szovjetunió fegyveres erőit, nem tudta megsemmisíteni a szovjet államot. A szovjet nép – követve Lenin tanácsait, aki a világ egyetlen szocialista államának megvédelmezésére intett az imperializmus ármánykodásaival szemben, és tudatosítva a szülőhaza sorsa iránti teljes felelősségét – minden erejét, sőt fiainak életét is odaadta, hogy megállítsa az ellenséget, majd megszervezze szétzúzását. És bár 1941 decemberéig a hadászati kezdeményezés az ellenség kezében volt, a szovjet hadsereg a maga önfeláldozó harcával egymás után tépte foszlánnyá a hitlerista hadvezetés elképzeléseit.

 

Öt és fél hónappal azután, hogy a fasiszta Németország hitszegően megtámadta a Szovjetuniót, az ellenséget megállították, és a szovjet-német arcvonalon a német fegyveres erőkre rámérték az első hatalmas válaszcsapást. A szovjet fegyveres erők magukhoz ragadták a kezdeményezést, és nyugat felé űzték vissza az ellenséget. Az ellentámadás, majd később a szovjet-német arcvonal nagy részére kiterjedő és 1942. április 20-ig tartó általános támadás során a szovjet hadsereg 150-400 kilométerre vetette vissza az ellenséget az arcvonal különböző szakaszain, és teljesen megtisztította a megszállóktól a Moszkvai és a Tulai területet, a Leningrádi, a Kalinyini, a Szmolenszki, az Orjoli, a Kurszki, a Harkovi, a Donyeci terület és a Kercs-félsziget egy részét. A szovjet csapatok több mint 60 várost és 11 000-nél több más lakott helységet szabadítottak fel, s megszabadítottak a fasiszta rabságtól sok millió szovjet embert.

 

A tél folyamán a szovjet fegyveres erők szétzúztak mintegy 50 ellenséges hadosztályt. A német szárazföldi csapatok a szovjet-német arcvonalon 1941-1942 telén több mint 400 000 – a háború kezdetétől közel egymillió – embert vesztettek. Az egykori hitlerista tábornokok a háború után megjelent emlékirataikban kénytelenek voltak elismerni, hogy „a korábban legyőzhetetlennek tartott német hadsereg a pusztulás szélére jutott”, hogy „az orosz csapások ereje és az ellentámadás lendülete … megingatta a frontot … és majdnem jóvátehetetlen katasztrófához vezetett”. A veszteségek pótlására és az arcvonal megszilárdítására Hitlernek 1941 decembere és 1942 áprilisa között 39 hadosztályt, hat dandárt és nagy mennyiségű menettartalékot kellett más országokból és Németországból keletre irányítania.

 

A nehéz téli viszonyok közepette a szovjet hadsereg elkeseredett fegyveres harcokat vívott. A szovjet csapatok harci tapasztalatokra tettek szert, általánosították azokat, és tökéletesítették harci mesterségüket. Az erős és kegyetlen ellenséggel vívott harcokban tanúsított hősies helytállásért a szovjet kormány a háború kezdetétől 1942. április 30-ig 11 hadosztályt, két dandárt, 27 ezredet, 18 zászlóaljat és tüzérosztályt, egy századot és egy osztagot, egy sorhajót és öt tengeralattjárót tüntetett ki Lenin-renddel és Vörös Zászló Renddel. Ugyanezen idő alatt három hadtestet, 30 hadosztályt, 12 dandárt és 54 ezredet szerveztek gárdaalakulattá. Ezek képezték a Szovjet Gárda alapját, amelynek sorai azután állandóan gyarapodtak.

 

Örökre bekerültek a háború és a szovjet állam történetébe a moszkvai csata hőseinek a nevei. Több tízezer harcost és parancsnokot tüntettek ki érdemrendekkel és érdemérmekkel. Egymilliónál több ember kapta meg a Moszkva Védelméért emlékérmet. A 110 legbátrabb harcost a Szovjetunió Hőse címmel tüntették ki. Közöttük volt 28 hős panfilovista, V. V. Talalihin, A. N. Katrics, J. M. Gorbatyuk, V. A. Zajcev pilóta, V. A. Grigorjev harckocsizó, P. D. Sztyemaszov tüzér. Moszkva, a Szovjetunió fővárosa, a hősök városa lett.

 

A moszkvai győzelem a történelemhamisítók görbe tükrében

 

Az egykori hitlerista tábornokok és néhány burzsoá történész a német csapatok moszkvai vereségét a korán beálló téllel, a nagy hóval és a fagyokkal próbálják magyarázni. Tudatosan elhallgatják a szovjet állam lehetőségeinek, a szovjet társadalmi rend szilárdságának megítélésével kapcsolatos tévedéseket. Közismert, hogy az 1941-es Moszkva környéki éghajlati, meteorológiai és más természeti adottságok nem voltak valami rendkívüliek. Egyébként a szovjet csapatok is ugyanolyan körülmények között harcoltak, mint a fasiszta csapatok.

 

A német csapatok moszkvai vereségének egyéb okai között a burzsoá történészek megemlítik a szovjet hadsereg állítólagos nagy erőfölényét. Ez nyilvánvaló hamisítás. Vajon komolyan lehet venni Tippelskirch hitlerista tábornoknak azt az állítását, hogy a szovjet csapatok Moszkvánál majdhogynem hússzoros fölényben voltak? A valóságban, amint arra már rámutattunk, az ellenség a harci technikai eszközök mennyiségében, de nemegyszer élőerőben is, felülmúlta a szovjet csapatokat a moszkvai csatában.

 

Maga Hitler a fasiszta hadsereg vereségéért és visszavonulásáért a tábornagyokat és tábornokokat hibáztatta. A hadseregparancsnokokat és a hadseregcsoport-parancsnokokat bűnösöknek nyilvánította a szilárd csapatvezetés hiányáért. 1941 decemberének második felében a felső parancsnoki állomány köréből egész sor embert leváltott. Menesztette Bock tábornagyot a „Közép” hadseregcsoport éléről, s helyébe Kluge tábornagyot állította. Ugyanerre a sorsra jutott a szárazföldi csapatok főparancsnoka, Brauchitsch tábornagy is. Helyébe Hitler önmagát nevezte ki. December 25-én a csapatok „önkényes” visszavonásáért megfosztotta beosztásától Guderian tábornokot, a 2. páncélos hadsereg parancsnokát, és még korábban a „Rosztov alatti kudarcért” a „Dél” hadseregcsoport parancsnokát, Rundstedt tábornagyot. Ugyanez lett a sorsa az „Észak” hadseregcsoport parancsnokának, Leeb tábornagynak is. A szovjet-német arcvonalon elszenvedett vereség után, 1941-1942 telének elején, Hitler a felső vezetés 35 tábornokát váltotta le. Ez volt a hitlerista Németország katonai vezetésének első komoly válsága.

 

A szovjet hadsereg moszkvai győzelmének nem a fagy, a sár vagy a hó, nem a számbeli fölény volt a döntő oka, hanem a szovjet harcosok magas fokú erkölcsi szelleme, a szovjet állam sorsa iránti felelősségérzete, a szocialista haza és a kommunista párt iránti határtalan odaadása, a lenini eszmék legyőzhetetlenségébe és igazságába, a náci megszállókkal vívott felszabadító harc igazságosságába vetett hite. A hatalmas moszkvai győzelem lényege éppen az, hogy rendkívül nehéz körülmények között, az ellenséggel szembeni erőfölény nélkül született meg.

 

Minél távolabb kerülünk az 1941-1942-es tél eseményeitől, annál világosabban látjuk nagyságukat. A téli győzelmek, amelyek közül az első helyen a moszkvai győzelem áll, a szovjet hadsereg első nagy győzelmei voltak. A moszkvai csata még nem hozott döntő fordulatot a háború menetében, csak annak kezdetét jelentette. De élesen megváltoztatta a fegyveres harc további jellegét és az egész háború lefolyását. A Szovjetunió elleni náci villámháborús terv teljes kudarca, a hadászati kezdeményezésnek a szovjet fegyveres erők által hosszú időre való megragadása világosan megmutatta, hogy a háború más útra tért: hosszan tartóvá vált, és a fasiszta Németország biztos pusztulását hozta.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

„Varsó zsidó lakossága védekezik”

(idézet: És a varsói gettó felkelt)

1

  1. Fejezet

Varsó zsidó lakossága védekezik

1942 végén a német megszállók úgy látták, hogy a lengyel területeken gyakorlatilag leszámoltak a zsidósággal. Az a 10-15 százalék, aki még megmaradt, úgyis elhull a keserves munkakörülmények közepette, ha nem, fokozatosan meg lehet tőlük szabadulni. Most már határozottabban lehet folytatni a „Generalplan Ost” további elképzeléseinek megvalósítását, a lengyelek nagy tömegeinek elpusztítását.

  1. november végén, mintegy másfél éves előkészítés után, a német biztonsági szervek Himmler közvetlen utasítására hozzáfogtak az ún. Zamojszczyzna kiürítéséhez és kolonizálásához. A lublini körzet négy járása tartozott ehhez a területhez: a zamojski, a bilgorjarski, a tomaszowski és a hrubieszowski járás. A vidék híres volt kitűnő földjéről és termékeny nagybirtokairól, amelyek egy részét a megszállók az SS főhivatalnokai között akarták elosztani. Úgy tervezték, hogy a főkormányzóság délkeleti részén kialakítanak egy németek által lakott sávot, amely aztán a további telepítések kiindulópontjává is lehet.1

A terület kiürítésének első szakasza 1942 novemberétől 1943 márciusáig tartott. A németek a tervek szerint 140 000 embert akartak innen elhurcolni. Végeredményben 41 080-at sikerült is, a többiek az erdőkbe, a szomszéd járásokba menekültek, hátramaradt javaikat felgyújtották, s ahol lehetett, kaszával, kapával szálltak szembe a behatoló német egységekkel.

A megszállók 20 percet adtak a parasztoknak, hogy személyes holmijukat összeszedjék, utána átmeneti táborokba hurcolták őket. A gyerekeket elszakították szüleiktől. Az összefogdosott parasztokat „felhasználhatóságuk” szerint négy kategóriába osztották. A fiatal munkaképes embereket Németországba irányították munkára, az öregeket és a betegeket pedig Auschwitzba és Majdanekbe küldték.

1942-1943 során a Zamojczyzna területén több mint 30 000 gyereket szakítottak el szüleitől. Körülbelül négy és fél ezer közülük Németországba került – a német faj erősítésére -, több ezren estek áldozatul a különböző járványoknak, a fagyhalálnak még az átmeneti táborokban vagy útközben. Legnagyobb részük Auschwitzban és Majdanekben pusztult el. A megszállóknak ez az újabb kegyetlen akciója és a parasztok hősies ellenállása fokozta a lakosság elkeseredését és az ellenállási mozgalom aktivitását.

Pawel Finder, a Lengyel Munkáspárt titkára 1943. január19-én az alábbi rejtjeles táviratot küldte Georgi Dimitrovnak, a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottsága főtitkárának: „Január 15-e óta eddig nem tapasztalt méretű razziákat tartanak. Magában Varsóban három nap leforgása alatt több tízezer embert szedtek össze, korra és nemre való tekintet nélkül. Utcákon és a lakásokban szedik össze az embereket, gyűjtőhelyre viszik, majd keleti irányba elszállítják őket. A razziákat a Gestapo és az SS irányítja. Sok a halálos áldozat.”2

Himmler 1943. január 11-én Müllernek, a Gestapo főnökének küldött levelében arra figyelmeztet, hogy „a bandák szabotázstevékenysége a főkormányzóságban olyan méreteket öltött, hogy gondolkoznunk kell azon, mit is kezdjünk velük … A bandák mindezen támadásainak kezdeményezője természetesen az olyan nagyvárosok proletariátusa, mint amilyen Varsó.”3 Éppen ezért az SS birodalmi vezetője többek között azt követelte, hogy mindazokat a proletár elemieket, akik a bandákkal való kapcsolatokkal gyanúsíthatok, legyenek azok férfiak vagy nők, le kell tartóztatni, koncentrációs táborba kell küldeni Lublinba, Auschwitzba vagy a birodalomba. A megszálló hatóságok különösen attól féltek, hogy a lengyelek és a zsidók együttesen lépnek fel.

A varsói gettó likvidálása 1942 őszén hirtelen maradt abba. 1942. július 19-én Himmler még olyan utasítást adott Wilhelm Krügernek, a főkormányzóság SS-főparancsnokának, hogy december 31-ig a főkormányzóság egész területén meg kell semmisíteni a zsidóságot. Varsóban a gettó területén működő ipari üzemeket február 16-ig koncentrációs táborokká kell átalakítani, és azonnal hozzá kell kezdeni lakóinak a lublini SS-táborokba való áttelepítéséhez. Ilyen módon Varsó területén teljesen fel kell számolni a zsidó városrészt. Ezzel Himmler nemcsak azt akarta elérni, hogy a területet megtisztítsa a gyűlölt „zsidó elemtől”, de jelentős lépésnek tekintette a felé is, hogy „Varsót, ezt a milliós várost” pacifikálják, hiszen véleménye szerint ez a város „az anarchia és a felkelés tűzfészke”.4

Ha ennek ellenére Himmler 1942 őszén beleegyezett abba, hogy átmenetileg félbe szakítsák a varsói gettó felszámolását, azt elsősorban gazdasági okok magyarázzák. A hadseregnek egyelőre szüksége volt a gettó üzemeiben előállított termékekre, az üzemek áttelepítése pedig nem ment olyan gyorsan, amint azt előzőleg a német biztonsági szervek gondolták. Átmenetileg tehát olyan döntés született, hogy Varsóban és Lublinban kell létrehozni koncentrációs tábort, az ott maradt zsidóság számára. Elképzelhető persze, hogy az üzemek német tulajdonosai sem lelkesedtek ingyenes zsidó munkaerőre épülő, igen jól jövedelmező üzemeik áttelepítéséért, hiszen Lublinban lényegében az SS kötelékébe tartozó üzemekbe kellett volna beolvadniuk. Mindenesetre ezt a feltevést alátámasztja az az éles kirohanás, amit Himmler 1943. január eleji varsói látogatása alkalmával a német magánvállalatok tulajdonosai, elsősorban személy szerint a sok milliós haszonnal dolgozó Többens ellen intézett, akit azzal fenyegetett meg, hogy ellenőrizteti a vagyonát, őt magát pedig kiküldi a frontra.5

Himmler váratlanul jelent meg Varsóban. Úgy látszik, merénylettől tartott, mert erős őrizettel érkezett. „Elöl teljes katonai készültséggel két páncélautó haladt – írja a gettó illegális lapja, a Wiadomosci, 1943. januári, 6. számában. Hátul két páncélos zárta be a sort … Himmler személyautóban ült, állig felfegyverzett SS-tisztek vették körül. A felvonulás puszta, kihalt utcákon haladt végig.”6

Az SS birodalmi vezetője indulatosan támadt a helyi vezetőkre, s magyarázatot követelt tőlük az átmeneti őszi leállás után: miért nem hajtották végre a Führernek a gettó teljes likvidálására vonatkozó utasítását? Megjelenése kétségtelenül nagy riadalmat keltett. Az SS és a SiPo helyi vezetői gyors haditervet dolgoztak ki, amit Keitel tábornokkal, a hadseregfőparancsnokkal is egyeztettek. Ígéretet tettek rá, hogy az eredeti terv értelmében a varsói gettót február 16-ig teljesen likvidálják, az ipari üzemeket pedig maradéktalanul áttelepítik Lublinba. Ezután a főkormányzóság területén már csak Lublinban és Auschwitzban maradnak zsidók, tehát nyugodtan jelenthetik a Führernek, hogy egyik legfontosabb feladatukat a főkormányzóság területén teljesítették. A feladat végrehajtásával von Sammern-Frankenegget, Varsó SS- és SiPo-főparancsnokát és dr. Hahnt, a rendőrség parancsnokát bízták meg.

Hogy Himmler kirohanása mennyire volt indokolt, hogy mi is történt a kulisszák mögött, azt az SS és a Gestapo belső iratanyagának ismerete nélkül nehéz eldönteni. A német biztonsági szervek, amikor a varsói gettó megsemmisítését félbeszakították, feltehetően nem úgy képzelték el, hogy ott az élet a korábbi formák között visszaáll: csupán arra gondolhattak, hogy a továbbiakban már nagyobb megrázkódtatások nélkül, főleg az ipari termelés folyamatosságának biztosításával kell a kitelepítést véghez vinni – ennek érdekében csak a megsemmisítő akciót kell félbeszakítani. Mégis 1942 októberétől – bár megváltozott a gettó státusa és területileg sokkal kisebb helyre szorult össze – átmenetileg viszonylagos nyugalmi állapot jött létre. Semmi jel nem mutatott koncentrációs tábor létrehozására. Sőt, a helyzet annyira stabilizálódni látszott, hogy a gettóban megbújva élők egy része is előmerészkedett rejtekhelyéről.

A varsói maradványgettó lakossága 1942 végén két csoportra oszlott. Az egyik az ún. nyilvántartottaké, a másik az illegálisan ott élőké volt, akik munkaviszonnyal nem rendelkeztek. Ezeket „vadaknak” (dzikich), törvényenkívülieknek is nevezték. Az egyes munkahelyek számára a megszálló hatóságok kontingenseket állapítottak meg. Ezekbe a kontingensekbe csak a ténylegesen dolgozókat volt szabad felvenni, bár néhány üzem illegálisan továbbra is beleszámította a dolgozók gyermekeit és feleségét is.

A „nagy kitelepítés” után a nyilvántartottak számára 295 lakóházat jelöltek ki, 133 házat „vadak” foglaltak el. Ez utóbbiak minden pillanatban számíthattak az erőszakos kitelepítésre vagy arra, hogy helyben agyonlövik őket. 1942 októberében a megszálló hatóságok utasították a Judenratot, hogy készítsen pontos nyilvántartást az egyes lakótömbök lakóiról. A nyilvántartás – amelynek adatait az illegális archívum egyik munkatársa feldolgozta – 35 533 személyt foglalt magában. Közülük 4500 olyan személy volt, akinek nem volt munkahelye, de önként vállalta, hogy összeírják. Az új nyilvántartástól függetlenül az általános számítások szerint 1942 októberében kb. 60 000 ember élt a legkülönbözőbb körülmények között a varsói gettóban. Nagy részük (majdnem a fele), mint azt a fenti adatok bizonyítják, illegálisan, azaz „vadként”. A lakosság zöme 20 és 50 év közötti férfi volt. Kilenc éven aluli gyermek a lakosságnak csupán 1,4, 60-79 év közötti öreg pedig 1,5 százaléka volt. A lakosság egyharmada (32,5 százalék) a 30-39 évesek, 24 százaléka a 20-29 évesek, 19 százaléka pedig a 40-49 évesek korosztályába tartozott.7 A fenti adatokból világosan kitűnik, hogy a megsemmisítő akció legsúlyosabban a gyermekek és az öregek körében pusztított, csaknem 99 százalékukat érintette. Elvitték a nők nagyobb részét, s zömmel a produktív életkorban lévő férfiak maradtak életben.

Az októberben összeírt embereknek már csak kis része, kb. egyharmada lakott a volt gettó területén, a maradványgettóban. A többiek, mintegy 27 700 ember, a gettó új falain kívül élt shopok körül, illetve azok területén. 1942 végére, 1943 januárjára a varsói gettó mindössze néhány utcára zsugorodott. Az üzemek „a Gesia utcától délre” helyezkedtek el a Leszno, Prosta, Nowolipie, Nowolipki, Karmelicka, Zelazna utcában. A shopok és a gettó területe között csak a Gestapo külön engedélyével lehetett közlekedni. Így sikerült a megmaradt zsidóság egyes csoportjait szinte hermetikusan elzárni egymástól. A rendőri feladatokat az üzemek területén a zsidókból, ukránokból, volksdeutschokból verbuvált őrség, az ún. Werkschutz látta el. A varsói ellenállási szervezetek novemberi jelentése ezekről a következőket írta: „A zsidó Werkschutz kiszolgálja a német vezetőséget, a gettórendőrség »hagyományait« követi.”8 Tehát lényegében ugyanazt a szerepet tölti be, mint a rendőrség, csak talán származása volt tarkább az előzőnél.

A német megszállók cinizmusára jellemző, hogy a tömeggyilkosság szörnyű hónapjait követően úgy viselkedtek, mintha mi sem történt volna. Ígéreteket tettek, hogy kiadják az élelmiszer-fejadagokat azoknak is, akik nincsenek nyilvántartva, sőt ha valaki a keresztény oldalról hazatér, az is kaphat fejadagot. (Ezzel nyilvánvalóan a bujkálókat szerették volna előcsalogatni.) Elkezdtek törődni a gyerekekkel stb.

Mindenesetre a gettó kezdett regenerálódni. Megindult a földalatti kereskedelem, a csempészés is. Olyan hangok hallatszottak, hogy megnyitják a zsinagógákat, a színházakat, a mozikat. S bár a lakosság bizalma nem nőtt, életösztöne erősebb volt gyanakvásánál. November 26-án az utcán 26 embert agyonlőttek, ez mégsem szolgált kellő figyelmeztetésül. A fennmaradt visszaemlékezésekből kiderül, hogy az emberekben még a legsúlyosabb körülmények között is mekkora az élni akarás. „Az idő kivételesen gyönyörű. Nem szoktunk hozzá, hogy az idő ilyen kegyes legyen hozzánk – jegyezte fel Alfred Lewin 1942. november 1-én. – A zsidók szabadon fellélegeztek, az utca tele van sétáló emberekkel … a Mila és Zamenhof utca megtelt az életben maradt zsidókkal.”9

A szétvert, izolált gettó lakossága megpróbálta valahogy berendezni az életét. Magukra maradt emberek új élettársat kerestek, megözvegyültek házasodtak össze, egészen fiatal gyerekek kötöttek házasságot. S újra megjelent a sajátos újgazdagok legújabb rétege, akik a pillanatnyi lehetőségeket kihasználva – „éljünk, ameddig lehet” jelszóval – hangos dáridókkal próbálták feledtetni a közelmúlt kísértő emlékét.

Az üzemek területén, bár a munkakörülmények embertelen, rabszolgajellege nem változott, sőt a bezártság következtében még fokozódott is, rendszeresebbé, kiegyensúlyozottabbá vált a munka. „Úgy tűnt – írja az egyik visszaemlékező -, hogy stabilizálódás következett be … A gyárak vezetősége élelmiszer-ellátmányt kapott, és gyári konyhákat állítottak fel. Az élet- és munkaviszonyok a gyárakban kezdtek visszaállni a régi kerékvágásba.”10

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!