A szocializmus építése a Szovjetunióban

A termelőeszközök társadalmi tulajdona
a szocialista termelési viszonyok alapja –

A szocializmus építése a Szovjetunióban

(idézet: Politikai gazdaságtan tankönyv – SZIKRA)

 

A népgazdaság szocialista rendszere és a szocialista tulajdonA szocialista társadalom gazdasági alapja — a népgazdaság szocialista rendszere és a termelőeszközök szocialista tulajdona. A népgazdaság szocialista rendszere és a termelőeszközök szocialista tulajdona a tőkés gazdasági rendszer felszámolása, a termelőeszközök magántulajdonának, az ember ember által való kizsákmányolásának megszüntetése nyomán valósult meg.

Marx és Engels annak, a kapitalizmus védelmezői által terjesztett koholmánynak leleplezése során, amely szerint a tudományos kommunizmus programja általában a tulajdon megszüntetését követeli, a következőket írták: „A kommunizmust nem az jellemzi, hogy általában meg akarja szüntetni a tulajdont, hanem az, hogy a polgári tulajdont akarja megszüntetni”.: Marx—Engels. A Kommunista Párt Kiáltványa. Lásd Marx—Engels. Válogatott művek. 1. köt. Szikra 1949. 23. old.* Egyetlen társadalom sem képzelhető el egy bizonyos, történelmileg meghatározott tulajdonforma uralma nélkül. A proletárforradalom megszünteti a termelőeszközök magántulajdonát, s ennek uralmát a termelőeszközök szocialista tulajdonának uralmával váltja fel.

A szocializmusban a termelőeszköz már nem tőke, vagyis nem a kizsákmányolás eszköze. A szocialista társadalomban nincsenek olyan osztályok, amelyek monopolisztikusan birtokolják a termelőeszközöket, s nincsenek olyan osztályok sem, amelyek meg vannak fosztva a termelőeszközök tulajdonától. A szocializmusban a termelőeszközök társadalmi tulajdont képeznek. A termelési folyamat tényezői — a munkaerő és a termelőeszközök, itt új alapon egyesülnek. Ez az alap a városokban és a falvakban egyaránt megvalósult nagyüzemi szocialista termelés. A szocializmusban, minthogy a termelőeszköz többé nem tőke, a felhalmozott munka nem oszlik állandó és változó tőkére. A társadalom által felhalmozott munka egész tömege, vagyis a termelőeszközöknek és fogyasztási cikkeknek a termelés folytatása céljából a társadalom rendelkezésére álló egész tömege a nép érdekeit szolgálja, és nem lehet kizsákmányolás eszköze. „A polgári társadalomban az eleven munka csak eszköz a felhalmozott munka gyarapítására. A kommunista társadalomban a felhalmozott munka csak eszköz a munkások életfolyamatának kitágítására, gazdagítására, fejlesztésére”.: Marx—Engels. A Kommunista Párt Kiáltványa. Lásd Marx—Engels. Válogatott művek. 1. köt. Szikra 1949. 24—25. old.* A szocializmus körülményei között a társadalmi tulajdon osztatlanul uralkodik a népgazdaság minden területén. A Szovjetunióban 1950-ben a termelőeszközök 99,4%-a szocialista tulajdonban volt. A társadalmi tulajdon osztatlan uralmának megvalósulásával végleg lelepleződött a burzsoázia ideológusainak az a hazug elmélete, hogy a tőkés magántulajdon örökkévaló és megingathatatlan.

A termelőeszközök társadalmi tulajdonba vétele és a kizsákmányolás minden néven nevezendő formájának megszüntetése a népgazdaság új, szocialista rendszerének valóra válását jelentette.

A népgazdaság szocialista rendszere alapjában különbözik a gazdaság kapitalista rendszerétől, és döntő előnyökkel rendelkezik a tőkés gazdasági rendszerrel szemben.

  1. A népgazdaságszocialistarendszerének feltételei között a termelőeszközök társadalmi tulajdonban, vagyis a szocialista állam vagy a kolhozok és más szövetkezetek által képviselt dolgozók tulajdonában vannak, s ennek folytán a munka termékei ugyancsak a dolgozók tulajdonát képezik; a tőkés gazdasági rendszer feltételei között a termelőeszközök a kapitalisták és földbirtokosok magántulajdonában vannak, s ennek folytán a munka termékei ugyancsak a kapitalisták és földbirtokosok tulajdonát képezik.
  2. A népgazdaságszocialistarendszere azt jelenti, hogy megszűnt az embernek ember által való kizsákmányolása, s a termelés célja az egész társadalom növekvő anyagi és kulturális szükségleteinek maximális kielégítése; a tőkés termelés célja a maximális tőkés profit biztosítása a dolgozók kizsákmányolása, tönkretétele és leigázása útján.
  3. A szocialista termelés tervszerűen fejlődik; a dolgozók anyagi jólétének szakadatlan emelkedése, vásárlóképességük szüntelen növekedése — egyre nagyobb mértékben ösztönöz a termelés bővítésére, s egyszersmind megbízható garancia a túltermelési válságokkal és a munkanélküliséggel szemben;a tőkés termelés spontán módon fejlődik, a termelés növelésének útjában áll a tömegek proletárhelyzete és a dolgozók vásárlóképességének viszonylagos csökkenése, akiknek fogyasztását a tőke igen alacsony színvonalra korlátozza, s ez a körülmény elkerülhetetlenül túltermelési válságokat idéz elő, a munkanélküliség és a tömegnyomor növekedését vonja maga után.
  4. A szocializmusban minden egyes dolgozó munkájának mennyisége és minősége szerint részesül az anyagi javakban, s a nemzeti jövedelem elosztása a dolgozók jólétének rendszeres emelése, a városokban és falvakban folyó szocialista termelés bővítése, a társadalmi vagyon gyarapítása érdekében valósul meg;a kapitalizmusban a nemzeti jövedelem elosztása a kizsákmányoló osztályok és nagyszámú élősdi kiszolgálójuk meggazdagodása érdekében történik.
  5. A szocialista rendben az államhatalom a város és a falu dolgozóinak kezében van, a munkások, parasztok és értelmiségiek a kommunizmus aktív építői, maguknak, az egész társadalom javára dolgoznak;a tőkés gazdasági rendszer azt jelenti, hogy a társadalomban a hatalom a kapitalisták kezében van, akik ezt a hatalmat a vagyonos osztályoknak megfelelő és előnyös rend fenntartására használják fel, a proletariátus és a parasztság dolgozó tömegei pedig olyan osztályokat alkotnak, amelyeket kizsákmányolnak, s amelyek kénytelenek a kapitalistáknak és a földbirtokosoknak dolgozni.

A társadalmi tulajdon a szocialista rend alapja, a haza gazdagságának és hatalmának forrása, valamennyi dolgozó jómódú és kulturált életének forrása. A társadalmi tulajdon szent és sérthetetlen. A Szovjetunió Alkotmánya a szovjet társadalom minden polgárát arra kötelezi, hogy óvja és gyarapítsa a társadalmi tulajdont. Azok, akik vétenek a szocialista tulajdon ellen, a nép ellenségei, és elnyerik a törvény szerint kijáró büntetésüket.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

I. Fejezet – „Das Teufelswerk”

(idézet: És a varsói gettó felkelt)

1

  1. Fejezet

Das Teufelswerk

  1. szeptember 1-én megindult a hitleri hadigépezet Lengyelország ellen. Megkezdődött a második világháború, a világtörténelem egyik legszörnyűbb katasztrófája, amelyben különösen tragikus sors várt Lengyelország lakosságára.

Történészek, jogtudósok, politikusok, írók évtizedek óta keresik a választ, hogy Hitler miért éppen a lengyel területeket szemelte ki s tette a háború legbarbárabb haláltáborává. Az évszázados lengyel-német ellentétek? Bosszú Versailles-ért? Revanstörekvések? Keleti expanziós tervek? A lengyel nép ellenállása? Melyek voltak azok a fő tényezők, amelyek ezeket a döntéseket befolyásolták?

Úgy tűnik, Hitler számára Lengyelország az első perctől kezdve nagyon fontos volt. Elsősorban a villámháború sikere szempontjából. Be kellett robbannia Európába, meg kellett győznie a világot legyőzhetetlenségéről. Lengyelország emellett a nagy kísérlet terepe is volt, a mágus „Sonderlaboratoriuma”, amelynek boszorkánykonyháján kikísérletezhette az „Új Európa” torzszülötteit. Itt jutott előszője olyan lehetőséghez, hogy megvalósítsa az új területi és népességi viszonyok kialakítására irányuló elképzeléseit, és hozzálásson további keleti expanziós terveinek előkészítéséhez.

Arról, hogy a német kormánynak a szeptemberi támadás idején megvolt-e a kikristályosodott koncepciója Lengyelország jövőjét illetően, megoszlanak a vélemények.

Mint az a történeti irodalomból köztudott, s mint Martin Broszat ismert német történész1 is nyomatékosan felhívja rá a figyelmet, Hitler külpolitikai céljai már a háborút megelőzően is messze túlmentek az 1914-es határok egyszerű visszaállításán, illetve a versailles-i szerződés következményeinek a felszámolásán, s a lengyel kérdést, a lengyel területek sorsát messzemenően ezeknek a törekvéseknek rendelték alá.

1938-ig még semmi jel nem mutatott arra, hogy a lengyel kormány feltétel nélküli hűsége esetén Németország ne részesítené Lengyelországot ugyanolyan szövetségesi előnyökben, mint például Magyarországot vagy Romániát. „Sőt úgy tűnik – írja Broszat -, Hitler egészen 1938-ig azt tartotta szem előtt, hogy a Lengyelországgal való szövetség a jövőben is felhasználható külpolitikájának eszközeként, hogy majd az adott pillanatban, amikor pozíciója már kellően meg lesz alapozva, átalakíthassa ezt a szövetséget csatlósviszonnyá, az országot felhasználhassa bolsevikellenes expanziójához és a Kelet gyarmatosításához olyan politikai bázisként, amely hatalmas területre terjed ki, jóval messzebb, mint bármilyen határrevízió.”2 Lényegében ugyanezt az álláspontot képviseli Hitler-életrajzában3 Alan Bullock, aki a második világháború előtti német-lengyel együttműködés alapját a lengyelek hagyományos oroszgyűlöletében látja.

Hitler első, igazán nyíltan agresszív fellépése Lengyelországgal szemben Danzig (Gdansk) és a danzigi folyosó követelése volt 1938 végén. A történészek többsége megegyezik abban, hogy ezek a követelések nem annyira a tényleges német igényeket fejezték ki, hanem sokkal inkább annak kipuhatolására szolgáltak, vajon Varsó hajlandó-e áldozatok árán is fenntartani a német-lengyel szövetséget, s a nyugati hatalmak Csehszlovákia Münchenben történt feláldozása után a továbbiakban is biztosítják-e Németország számára a „szabad cselekvés lehetőségét Keleten …”4 A lengyel kormány elutasította Hitler Danzigra vonatkozó követeléseit; tisztában volt azzal, hogy ennek átadását Poznan és Felső-Szilézia visszakövetelése követné. Azt hiszem, mégis hiba lenne, ha az utóbb bekövetkező események okát csupán vagy elsősorban ebben az elutasításban keresnénk. Semmi biztosíték sincs ugyanis arra, hogy a lengyel kormány ellenkező magatartása esetén Hitler kevésbé lett volna agresszív Lengyelországgal szemben. Hiszen miközben Ribbentrop német külügyminiszter és a lengyel politikusok 1938 végén és 1939 első heteiben még javában folytatták „barátságos” tárgyalásaikat, a Wehrmacht vezérkara már dolgozott a Fall Weiss, a Lengyelország elleni hadműveleti terv előkészítésén. Hitler 1939. május 23-án a birodalmi kancellária épületében tartott bizalmas megbeszélésen közölte a vezérkar képviselőivel: „Danzig egyáltalán nem vita tárgya; ez a mi keleti életterünk kiterjesztésének kérdése”.5

Hitler a „keleti élettéren”, a „Lebensraumon” mindig elsősorban a Szovjetunió területét értette. Ezt már a „Mein Kampf”-ban megmondta, s még határozottabban megfogalmazta a külpolitikáról 1928-ban készített kéziratában, mely a „Hitlers zweites Buch” címet viselte, és 1961-ben került nyilvánosságra.6

1938 végén és 1939-ben Hitler éppen ezeknek az elképzeléseknek a megvalósítása érdekében látott hozzá a lengyel területek megszerzéséhez, mégpedig olyan eltökélten, hogy a német nemzetiszocialista kormány már a háború kirobbanásának veszélyét is vállalta. Hitler kezdettől fogva számolt azzal a lehetőséggel, hogy Anglia nem tartja be a Lengyelországnak nyújtott garanciákat. Már az említett, 1939. májusi értekezleten figyelmeztette a jelenlevőket, hogy „Lengyelország kérdése nem szakítható el a nyugati hatalmakkal folyó vitáktól. Lengyelország megóvásának kérdése tehát elesik.”7 Elképzeléseit illetően nem hagyott semmi kétséget. 1939. augusztus 22-én, tehát közvetlenül a háború kitörése előtt a vezérkar tagjaival tartott értekezleten leszögezte: „Elsődleges feladat Lengyelország elpusztítása. Nemcsak egy bizonyos vonalig kell eljutnunk, hanem meg kell semmisítenünk az ellenség életerejét. Lengyelország elpusztításának még akkor is alapvető célnak kell lennie, ha esetleg kitör a háború. Az évszakra való tekintettel gyorsan kell dönteni … Ne legyetek irgalmasak, legyetek brutálisak, a jog mindig az erősek oldalán van.”8

A Lengyelország elleni szeptemberi hadjárat néhány hét alatt befejeződött. A lengyel haderő hősies ellenállása és a lakosság aktív támogatása ellenére a lengyel honvédelem összeomlott, a kormány külföldre menekült, az ország nagy részét megszállták a németek.9

  1. október első felében Hitler főhadiszállásán megszületett a döntés a lengyel területek felosztásáról. Hitler október 8-i rendeletével Nyugat-Poroszországot, Poznan vidékét, Észak-Sziléziát és a ciechanówi területeket – mintegy 91 974 négyzetkilométert, a lengyel állam negyedét – közvetlenül a Német Birodalomhoz csatolták. Ezzel a Német Birodalom határa az 1914-es határhoz képest is 140-200 kilométerrel keletebbre tolódott. Az így bekebelezett rész az első világháború előtt Németországhoz tartozó lengyel területeknek mintegy a kétszerese volt, bár a végső határvonalat a hadiállapotok közepette nem állapították meg pontosan.

Ezek az ún. bekebelezett keleti területek (eingegliederte Ostgebiete) hivatalosan a birodalom részeként szerepeltek, de egészen 1944-194 5-ös kiürítésükig „külső területeknek” tekintették őket. Ide csak útlevéllel lehetett beutazni, illetve innen kiutazni, és külön szabályok rendezték státusukat. Minden esetre ezeken a területeken a lengyel nemzeti életet teljes mértékben lehetetlenné tették, beleértve az iskoláztatást és a nyelvhasználatot is. Az első perctől fogva megindult a lengyel és a zsidó lakosság szervezett kitelepítése ezekről a területekről, s helyükbe megbízható németeket telepítettek.10

Lengyelország központi területeiből október 12-én főkormányzóságot létesítettek. Ennek teljes neve: „Generalgouvernement für die besetzten polnischen Gebiete”. Október 25-én a megszálló katonai parancsnokságot polgári kormányzat váltotta fel. A hatalmat főkormányzóként Hans Frank birodalmi miniszter, a Német Jogtudományi Akadémia elnöke vette át, aki mint az országrész teljhatalmú ura vonult be a krakkói Wawelba, a lengyel királyok ősi palotájába.

Ennek a közigazgatási felosztásnak az értelmét legkorábban és legvilágosabban talán Göring gazdasági direktívái fogalmazták meg. Ő, mint a Német Birodalom négyéves tervéért felelős birodalmi miniszter, már 1939. október közepén egyértelműen leszögezte, hogy gazdasági hasznosítás szempontjából más szerep vár az ún. bekebelezett területekre és más a Generalgouvernementre. „Míg az előbbi országrészekben a gazdaság fejlesztését kell szorgalmaznunk, meg kell tartanunk a gazdasági erőt és a tartalékokat, s arra kell törekednünk, hogy ezek a területek a lehető leggyorsabban beépüljenek a német gazdaságba, a főkormányzóság területéről el kell szállítani minden, a német hadigazdaságnak hasznos nyersanyagot, gépet stb. Azokat a vállalatokat, amelyek nem feltétlenül szükségesek ahhoz, hogy a lakosság a lehető legalacsonyabb szinten fenntartsa életét, Németországba kell szállítani.11 A Hitler főhadiszállásán tartott október 17-i értekezleten kimondták: a főkormányzóságot sem gazdaságilag, sem pénzügyileg nem kell kímélni, éppen ellenkezőleg, mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy ott fennmaradjon a „polnische Wirtschaft”, azaz a tervszerűtlenség és a káosz. Miután ez a terület a jövőben katonai felvonulási terület lesz, az utakat, a vasutakat, a közlekedési vonalakat kell csupán rendben tartani. „Különösen szigorú és tudatos nemzetiségi háborút” kell folytatni, s ennek érdekében – tették hozzá – nem kell figyelembe venni semmiféle korlátozást.12

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A háború előestéje

– Útját állni az agressziónak

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

1939 tavaszán feszült katonapolitikai helyzet alakult ki Európában. A fasiszta Németország fontos gazdasági és hadászati pozíciókat foglalt el Európa szívében.

A Szovjetunió határozott lépéseket tett, hogy útját állja az agressziónak, biztosítsa a békét Európában, miközben leleplezte az imperialista célokat a fellángoló háborúban. A Népszövetségben küzdött egy hatásos kollektív biztonsági rendszer megteremtéséért. Ugyanebből a célból a Szovjetunió még 1935-ben kölcsönös segélynyújtási szerződést írt alá Franciaországgal és Csehszlovákiával. A két gazdaságilag fejlett országgal kötött szerződés szilárd alapja is tényleges eszköze lehetett volna a kollektív biztonságnak, a háború megelőzésének az európai kontinensen. Ám a müncheni alku bebizonyította a francia és a csehszlovák kormány ellenséges viszonyát a Szovjetunióhoz, a két ország lemondott arról a katonai segítségről, amelyet a szovjet kormány ajánlott fel nekik abban az esetben, ha ők is magukra vállalják a megfelelő kötelezettségeket.

A megnövekedett háborús veszély körülményei között a Szovjetunió békepolitikája, javaslatai az agresszor megfékezésére óriási jelentőségűek voltak. A Szovjetunió teljesen elszánta magát, hogy útját állja a fasizmusnak. A szovjet kormány megtett minden lehetőt, hogy erőit egyesítse azoknak a burzsoá államoknak az erőivel, amelyeknek nem volt érdekük a világháború kirobbantása.

1939 tavaszán Németország és Olaszország politikájában világosan kirajzolódott az agresszió kiszélesítésének tendenciája. 1939. április 14-én az olasz csapatok elfoglalták Albániát. Németország április 28-án kijelentette, hogy felbontja az 1935. június 18-án megkötött angol-német tengeri szerződést, ugyanakkor megszüntette az 1934. január 26-án megkötött megnemtámadási egyezményt Lengyelországgal. Nagy-Britannia és Franciaország uralkodó köreiben komoly aggodalom keletkezett. Több sürgős intézkedést tettek, hogy biztosítsák magukat Németországgal szemben és nyomást gyakoroljanak rá. Segítséget szavatoltak Lengyelországnak arra az esetre, ha Németország megtámadja. Ugyanilyen ígéretet kapott Görögország, Románia és Törökország. Ám mindennek nem volt lényeges hatása a nemzetközi viszonyokra, és nem változtatta meg a hitleri Németország politikáját. Nyomása fokozódott Lengyelországra. Nagy-Britannia és Franciaország 1939 márciusában – azzal a céllal, hogy hatással legyenek Németországra – tárgyalásokat kezdett a Szovjetunióval a Németország elleni közös tevékenységre vonatkozó szerződés megkötéséről.

A szovjet kormány, megértve, hogy reális veszély egy közeli háború, kész volt minden szükségeset megtenni, hogy a béke fennmaradjon és hatásos intézkedések szülessenek az agresszió ellen. A tárgyalások alapjául az alábbi feltételeket állította fel a Szovjetunióra, Nagy-Britanniára és Franciaországra nézve kötelezően:

– 5-10 évre szóló segítségnyújtási szerződés, a katonai segítséget is beleértve, ha a szerződő felek bármelyikét agresszió érné Európában;

– mindennemű segítséget, katonai segítséget is megadnak a Balti-tenger, a Fekete-tenger és a Szovjetunió határai között levő kelet-európai államoknak, ha azokat agresszió érné;

– a legrövidebb időn belül megvitatni és megvalósítani a három államra vonatkozó katonai segítség formáit és mértékét;

– egymástól függetlenül, a három állam egyetértése nélkül az agresszorokkal nem lehet semmilyen tárgyalásokba bocsátkozni, és nem lehet velük békét kötni.

A Szovjetunió részéről ez komoly lépés volt a három ország erőfeszítésének a fasiszta agresszió elleni egyesítésére, azzal a céllal, hogy együttesen megakadályozzák a második világháborút. A tárgyalások azonban 1939 augusztusának közepéig elhúzódtak, s bebizonyították: az angol és francia uralkodó körök igyekeznek egyoldalú kötelezettségeket ráerőszakolni a Szovjetunióra, ami elkerülhetetlenül háborúba sodorta volna Németországgal, Nagy-Britannia és Franciaország pedig távol tartotta volna magát ettől.

Nagy-Britannia és Franciaország szovjetellenes politikája különösen megmutatkozott azokon a katonai tárgyalásokon, amelyek a Szovjetunió kormányának kezdeményezésére 1939. augusztus 12-én kezdődtek Moszkvában. A szovjet katonai küldöttség, K. J. Vorosilov honvédelmi népbiztos vezetésével, nemcsak arra kapott felhatalmazást, hogy tárgyalásokat folytasson, hanem, hogy olyan katonai megállapodást is aláírjon, amelynek célja egy európai háború kirobbantásának a megakadályozása. A küldöttség az angol-francia-szovjet fegyveres erők együttműködésének három lehetséges változatát javasolta a fasiszta Németország agressziója esetén.

Az első változatra akkor került volna sor, ha a fasiszta Németország megtámadja Nagy-Britanniát és Franciaországot. A szovjet küldöttség kijelentette, hogy ha a német fasiszta csapatok Nagy-Britannia és Franciaország ellen támadnak, a Szovjetunió kiállítja a 70 százalékát azoknak a fegyveres erőknek, amelyeket Nagy-Britannia és Franciaország maga közvetlenül vet be Németország ellen, vagyis ha Nagy-Britannia és Franciaország 90 hadosztályt állít ki, akkor a Szovjetunió 63 lövész- és 6 lovashadosztályt a megfelelő haditechnikával, összesen tehát mintegy 2 millió embert. E változatban az is szerepelt, hogy Lengyelország a Nagy-Britanniával és Franciaországgal kötött szerződés értelmében köteles minden erejével részt venni a háborúban.

A második változatra akkor került volna sor, ha Németország agressziója Lengyelország és Románia ellen irányul. Ebben az esetben Lengyelország és Románia az arcvonalra küldenek minden fegyveres erőt, Franciaország és Nagy-Britannia nyomban hadat üzen Németországnak, és megindul ellene. A Szovjetunió ugyanannyi hadosztályt ad, mint Nagy-Britannia és Franciaország. A szovjet csapatokat ebben az esetben át kell engedni a vilnai folyosón, Galícián és Románián.

A harmadik változat arra az esetre szólt, ha Németország Finnország, Észtország és Lettország területének felhasználásával agresszióját a Szovjetunió ellen irányítja. Ebben az esetben Franciaország és Nagy-Britannia köteles nyomban hadba lépni Németországgal, s a Szovjetunió által bevetett erők és eszközök 70 százalékát az arcvonalba irányítani. Lengyelország megindul Németország ellen legalább 45 hadosztállyal, ha pedig a háború kiterjed Romániára is, köteles abban minden erejével részt venni.

A Vörös Hadsereg vezérkarának főnöke, B. M. Saposnyikov kijelentette a katonai küldöttségek tárgyalásain azt, ha a hitleri Németország megtámadná a szomszédos országokat, a Szovjetunió kész 8-20 nap alatt nagy katonai erőket kiállítani, vagyis 120 lövészhadosztályt, 16 lovashadosztályt, 5000 nehézlöveget, 9-10 000 harckocsit, 5-5500 harci repülőgépet.

Ezek a tények, amelyeket a burzsoá sajtó gondosan elhallgat, arról tanúskodnak, hogy a Szovjetunió következetesen harcolt az agresszió megfékezéséért s azért, hogy az emberiséget megmentse az áldozatoktól, a pusztításoktól.

Nagy-Britannia és Franciaország kormánya nemcsak hogy nem hajlott a Szovjetunió reális javaslatainak az elfogadására, hanem minden módon a katonai bizottság tárgyalásainak a megszakítására törekedett. Másodrangú személyeket küldött Moszkvába, olyan utasításokkal ellátva, amelyeket így lehet jellemezni: késleltessék a tárgyalásokat, mereven zárkózzanak el a francia-angol elképzelések megvitatásától, vagy ismertetésétől. „Az angol kormánynak semmi olyan határozott kötelezettséget nem áll szándékában magára vállalni, amely megkötné a kezét bármely más helyzetben. Éppen ezért a katonai megállapodással kapcsolatban arra kell törekedni, hogy amennyire csak lehetséges, korlátozzuk a legáltalánosabb megfogalmazásokra” – hangzott az egyik utasítás.

Az angol és a francia vezérkar egyidejűleg olyan jellegű feladatokat adott képviselőinek, mint: a legrészletesebben tudják meg a szovjet hadsereg és haditengerészeti erők létszámát és állapotát, győződjenek meg mielőbb mozgósítási lehetőségükről, ismerjék meg a szovjet hadvezetés hadászati terveit. A küldöttségeknek speciális kérdőíveket adtak át, amelyeket fejből kellett megtanulniuk, s melyeket Moszkvába utazásuk előtt meg kellett semmisíteniük. A küldöttségeknek tisztázniuk kellett, melyek a Szovjetunió politikájának alapvető elvei a háború viselésének kérdésében, melyek a szovjet vezérkar nézetei a német és olasz hadászati kérdésekről, mekkora olajkészletekkel rendelkezik a Szovjetunió, melyek a szovjet repülőgépbenzin mutatói. Könnyű tehát megérteni, milyen célokkal érkeztek Moszkvába Nagy-Britannia és Franciaország katonai küldöttségei. Igen távol álltak attól a gondolattól, hogy a fasiszta Németország kollektív megfékezése érdekében egyesítsék a katonai erőfeszítéseket. És teljesítették is kormányaik elvárásait: zsákutcába vitték a tárgyalásokat, s ily módon megértették Hitlerrel, hogy a Szovjetuniónak nincsenek szövetségesei, hogy nyitva áll az út a fasiszták előtt a Szovjetunió megtámadására.

A tárgyalások tehát dugába dőltek és megszakadtak. Ezért minden felelősség a francia és az angol félt terheli. Ezenkívül az angol kormány a moszkvai tárgyalásokkal egy időben titkos tárgyalásokat folytatott Hitlerrel, igyekezve összehozni az imperialista államok tömbjét a Szovjetunió ellen.

Ezekre a tárgyalásokra 1939 júliusának végén, augusztusának elején került sor Londonban. Angol részről Halifax külügyminiszter, Hudson külkereskedelemügyi miniszter és H. Wilson, Chamberlain közvetlen tanácsosa, német részről H. Wohlthat, a négyéves tervek előkészítésénél Göring tanácsadója, Dirksen, a londoni német nagykövet és Kerdta követségi tanácsos vett részt.

Nagy-Britannia miniszterelnöke, Chamberlain, nemcsak tudott ezekről a tárgyalásokról, hanem szenvedélyes híve is volt Nagy-Britannia és Németország közeledésének. „Chamberlain a fasiszta államokkal való megbékélés felülmúlhatatlan szószólója volt – írja az angol újságíró házaspár, William és Zelma Cowtsy. – Arra számított, hogy a kiéhezett fasiszta farkasokat kielégíti engedményekkel, s ha étvágyuk tovább nő, hálából Nagy-Britanniának és Franciaországnak, kelet felé fordulnak és felfalják a Szovjetuniót.”

A tárgyalásoknak igen messzemenő céljai voltak. Tárgyaltak egy angol-német kölcsönös megnemtámadási szerződésről, a befolyási övezetek tiszteletben tartásáról és kiszélesítéséről, a szárazföldi, haditengerészeti és repülőerők számának korlátozásáról.

Ennek bizonyítására elegendő megismerni Dirksen londoni német nagykövet feljegyzését Wohlthat beszélgetéséről, amelyet az Hudsonnal és Wilsonnal folytatott. Többek közt Dirksen azt írta, hogy Nagy-Britannia 1939 júliusában-augusztusában kitartóan törekedett a Németországgal való kölcsönös megnemtámadási szerződés megkötésére. „Ily módon … felvetődnének és megoldódnának oly nagy jelentőségű kérdések, mint a közel-keleti probléma, amely zsákutcába jutott, mint Danzig és Lengyelország, amely háttérbe szorulna és elveszítené jelentőségét. Sir Horace Wilson határozottan kijelentette Wohlthat tábornoknak, hogy a kölcsönös megnemtámadási szerződés lehetővé tenné Nagy-Britanniának a Lengyelország iránti kötelezettségektől való megszabadulást. Ily módon a lengyel probléma élessége számottevően csökkenne.”3 – Dokumenti i matyeriali kanuna vtoroj mirovoj vojni. (Közvetlenül a második világháborút megelőző dokumentumok és anyagok.) 2. sz. Moszkva 1948. 75. old.*

E vitathatatlan tények kétségtelenül azt bizonyítják, hogy az angol kormány a fasiszta agresszió megfékezésére irányuló háromhatalmi egyezmény megkötésére hivatott moszkvai tárgyalások idején a Szovjetunió háta mögött egyezkedett a hitlerista kormánnyal.

Abban a válságos helyzetben, amikor a háború közeledett a szovjet határokhoz, a Szovjetunió kormánya kereste annak módjait, hogyan háríthatná el a veszélyt. Miután a szovjet kormánynak tapasztalnia kellett, hogy az angol és a francia kormány nem akarja megoldani a fenyegető fasiszta agresszió elleni harc fő kérdéseit, a lengyel kormány pedig nyíltan elutasítja a Szovjetunió katonai segítségét, kénytelen volt elfogadni a Németországgal való tárgyalásokat. Nem volt számára más választás.

  1. augusztus 23-án Moszkvában aláírták a tíz évre szóló szovjet-német megnemtámadási szerződést. Ez az európai erőviszonyok alapos megváltozását eredményezte, és megzavarta azt a tervet, hogy már 1939-ben háborúba sodorják a Szovjetuniót.

Még egy körülményt figyelembe kell venni. 1939 nyarán a Halhin-Gol körzetében konfliktust provokáló Japán számított rá, hogy Németország háborúba lép a Szovjetunióval. Ez arra kényszerítette volna az országot, hogy rendkívül súlyos helyzetben kétfrontos háborút viseljen. A szovjet-német megnemtámadási egyezmény megkötésével a japán militaristáknak ezek az elképzelései meghiúsultak.

A Szovjetunió és Németország közötti egyezmény pozitív szerepet játszott országunk védelmi képességének az erősítésében is. Megkötésével a szovjet kormány egy rendkívül szükséges időhöz jutott, amely lehetővé tette a Szovjetunió védelmi képességének fokozását. A közel kétéves békés időszak igen sokat jelentett országunk számára.

Az utóbbi időben Nyugaton széles körű propagandahadjárat bontakozott ki a háború keletkezési okainak az átértékelésére. Ideológiai ellenségeink – meghamisítva a történelmi tényeket – elferdítetten ábrázolják a háború előestéjén folytatott szovjet külpolitikát, megpróbálják lejáratni a szovjet kormánynak az európai biztonság érdekében tett lépéseit, arra törekednek, hogy összezavarják a háború előtti helyzetről alkotott képet, és hamis közvéleményt alakítsanak ki.

Durván megváltoztatva az 1939. augusztus 23-án megkötött szovjet-német megnemtámadási egyezmény alapgondolatát és jellegét, valamint e szerződés létrejöttének körülményeit, a burzsoá ideológusok megpróbálják befeketíteni a Szovjetuniót, oly módon ábrázolni a helyzetet, mintha a szerződés aláírásával a Szovjetunió elősegítette volna a második világháború kirobbanását. Sőt mi több, az imperializmus legreakciósabb védelmezői azt a hazugságot terjesztik, miszerint a 30-as évek végén reális veszélyként fenyegetett a szovjet fegyveres erők Európába történő behatolása, Hitlert pedig, aki „megelőző háborút” indított a Szovjetunió ellen, Európa és az egész világ kommunizmustól való „megmentőjének” tüntetik fel.

Az ilyesfajta ideológiai diverziónak a célja világos. A ködösítés módszerével, olyan történelmi „tények” fabrikálásával, amelyek elkendőzik a háború igazi okait, torzan ábrázolva a háborút megelőző politikai helyzetet, a reakciós történészek arra törekednek, hogy felmentsék a háború kirobbantásának felelőssége alól a német fasizmust és a nemzetközi imperializmust, és elképesztő hazugságokat terjesztenek a Szovjetunió politikájáról. Például Tippelskirch kijelenti, hogy a Szovjetuniónak sokkal inkább ínyére volt a németekkel való megegyezés, mint az angolokkal és franciákkal, hogy a szovjet állam tette meg az első lépéseket a Németországgal való szerződés megkötése érdekében, s még a Nagy-Britanniával és Franciaországgal folytatott tárgyalások befejezése előtt aláírta azt.

A második világháború előestéjének eseményeivel foglalkozva a nyugati reakciósok váltig erősítgetik: „A Szovjetunió elpártolt az agresszor elleni kollektív harc ügyétől, Oroszország megcsalta szövetségeseit (Angliát és Franciaországot – a szerk.), amikor megegyezett Hitlerrel.” Például az oxfordi egyetem professzora, M. Below kijelenti: a szovjet-német közeledés a Szovjetunió régtől folytatott és következetes külpolitikai irányvonalának a következménye volt. Ő és a hozzá hasonló történelemhamisítók azt terjesztik, hogy a második világháború okait nem a fasiszta államok politikájában, nem az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország irántuk tanúsított engedékenységében, hanem a szovjet kormány politikájában kell keresni, amely – úgymond – feladta a nyugati kormányokhoz való közeledést. De elegendő felidézni a háború előtti években folytatott szovjet politika alapvető tényeit és dokumentumait, hogy meggyőződjünk: éppen a Szovjetunió tett meg minden tőle telhetőt a háború elkerülése érdekében.

Idézzünk fel néhány történelmi tényt. Amikor egyre reálisabbá vált a Németország részéről fenyegető háború, a szovjet kormány több ízben javasolta Nagy-Britannia és Franciaország kormányának erőfeszítéseik egyesítését, 5-10 évre szóló kölcsönös segélynyújtási és együttműködési egyezmény megkötését, ha Európában agresszió robbanna ki. Az angol és a francia kormány kitért egy ilyen szerződés megkötése elől. A második világháború kirobbantása előtt két héttel még folytak Moszkvában a szovjet kormány kezdeményezésére megindult tárgyalások a szovjet, az angol és a francia katonai bizottságok között. Ezeken a tárgyalásokon egyetlen kérdést vitattak meg: egy közös tevékenységi tervnek a kidolgozását arra az esetre, ha a fasiszta Németország agresszióra szánná magát. Ám az angol-francia küldöttek megszakították e tárgyalásokat. Valójában néhány nappal a szovjet-német egyezmény aláírása után K. J. Vorosilov honvédelmi népbiztos a sajtónak adott tájékoztatójában jogosan jelentette ki: „Nem azért szakadtak meg a Nagy-Britanniával és Franciaországgal folytatott katonai tárgyalások, hogy a Szovjetunió megnemtámadási egyezményt kötött Németországgal, hanem fordítva, a Szovjetunió többek közt éppen amiatt kötötte meg a megnemtámadási szerződést Németországgal, mert a Franciaországgal és Nagy-Britanniával folytatott katonai tárgyalások az áthidalhatatlan ellentétek miatt zsákutcába jutottak.”

1939 nyarán, amikor a politikai válság elérte tetőpontját, a Szovjetunió teljes határozottsággal kész volt megfékezni a fasiszta agresszort, megakadályozni a háborút. És ha akkor Nagy-Britannia és Franciaország kormánya teljes megértéssel viseltetik a Szovjetunió politikája, a szovjet kormány gyakorlati javaslatai iránt, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy a történelem más úton haladt volna. Ám Nagy-Britannia és Franciaország burzsoá kormánya más utat választott. Gyűlölve a szocialista államot, számítva arra, hogy a német fasizmus kezével fojtja majd meg azt, a hitleristákat ösztönözték a második világháború kirobbantására. Abban reménykedtek, hogy a fasiszta agressziót kelet felé, a Szovjetunió ellen fordítják.

A szovjet kormány és a kommunista párt akkor nehéz választás előtt állt: vagy háborúba keveredik a fasiszta Németországgal az angol és francia ellenséges politika eredményeképp kialakult elszigeteltség kedvezőtlen körülményei között és ezzel veszélyezteti a szocializmus eredményeit, vagy a háború elodázásával lélegzetvételi szünethez jut, s megmenti a Szovjetuniót, a szocializmus országát, a világproletariátus reményeinek előretolt bástyáját. Pártunk a második utat választotta, s a Szovjetunió népeit elvezette a német fasizmus és a japán militarizmus feletti törvényszerű győzelemig.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A Nürnbergi huszonkettő

A függöny legördül

A „Time” újságírója, akinek rólam adott jellemzését könyvem elején idéztem, azt írta rólam, hogy szerettem a munkámat. Mostanáig igyekeztem elkerülni minden személyes nyilatkozatot arról, milyen érzés is volt ezek között az emberek között élni. Magam sem tudom, hogyan szeretheti valaki a munkáját, ha olyan embereket bíznak rá, amilyenek ezek voltak. És hogyan szeretheti valaki azt a munkát, amelyet eredetileg sokkal magasabb rangban levőknek ajánlottak föl, azok azonban elborzadtak tőle, és visszautasították.

Ahogyan a tárgyalóteremben az iszonyú történet kibontakozott, sok embert annyira megráztak az írásos, a filmre vett vagy a szóbeli bizonyítékok, s annyira elteltek az erőszak képeivel, hogy az emberi természetbe vetett hitük szinte összeomlott. Én azonban nem engedtem abból a meggyőződésemből, hogy a világon sokkal több a jó ember, mint a gonosz.

A múló hónapok során egyetlen, mindent elborító, fájó tanulságot kellett újra meg újra levonnunk magunkban: soha többé nem engedheti meg a világ, hogy ilyen aljas emberek kerüljenek magas pozíciókba. De egyáltalán hogyan kerülhettek oda?

Németországban az történt, hogy gengsztereknek engedték át a kormányzást, s az országnak és a népnek kellett fizetnie mindezért. Hasonló dolog történt akkor is, amikor a pápa bevezette az inkvizíciót, és ártatlan embereket kínoztak halálra. Könyörtelen élőlény az ember, aki a történelem folyamán kényére-kedvére pusztította az élővilágot.

Sohasem hallottam még olyan iszonyú lényekről és nem is láttam olyan visszataszító szörnyeket, mint ezeket bíráik előtt. Hogyan tehettek szert hatalomra, hogyan hajthattak végre ilyen borzalmas cselekedeteket? Végül is arra a következtetésre jutottam, hogy sok minden egy bizonyos „összképen” múlik.*

* Andrus ezredes elmefuttatásához ezen a ponton megjegyzést kell fűznünk. Amint egész könyvéből kitűnik, a szerző tisztességes, kötelességtudó katona volt, aki az adott körülmények között igyekezett a lehető legjobban teljesíteni a rábízott feladatot. A fasiszta főbűnösök iránt érzett megvetése is szilárd alapokon nyugszik, sokkal kevésbé látja azonban tisztán azokat a történelmi körülményeket, amelyek lehetővé tették Hitler hatalomra jutását Németországban. Nyilvánvaló, hogy a fasizmust a burzsoá rend általános válsága juttatta nyeregbe német földön, nem pedig az az „összkép”, amelyet a hitlerizmus néhány pöffeszkedő képviselője önmagáról kialakított. – A szerk.*

Ezek a banditák ragyogó egyenruhákban feszítettek, s jártukban-keltükben ott hemzsegett körülöttük a talpnyalók hada. Olyan impressziót alakítottak ki magukról, amely az újságok, a rádió és a filmek révén „összképpé” sűrűsödött. A hamis „összkép” követelményeinek pedig immár meg kellett felelniük. Hogy növelhessék az „összkép” ragyogását, azoknak, akik hordozták, mindig tovább és tovább kellett menniük.

Először mintegy kísérletképpen, később elfásulva, végül pedig könnyedén hajtották végre borzalmas mészárlásaikat. Annyira eltompultak a jó és a rossz iránt, hogy a börtönben töltött hónapok alatt egyáltalában nem éreztek bűntudatot, hanem csak képmutató és kínos felháborodást az ellenük felhozott vádak miatt.

Amikor azonban végül vereséget szenvedtek és bebizonyosodott bűnösségük, legtöbbjükről kiderült, hogy siránkozó, gyáva alak. Alig vagy egyáltalában nem rendítette meg őket, hogy a haláltáborokban milliókat pusztítanak el, mint a legyeket. Mindez csak egy probléma „megoldása” volt számukra. (Ma sem találkozhatom úgy ezzel a szóval, hogy ne jutna eszembe, hogyan használták a németek, akik számára a „megoldás” egész népek kiirtását jelentette.)

Most viszont, amikor saját bőrükre ment a dolog, megrémültek. Göring is, Kaltenbrunner is, ez a két, ocsmányságában is félelmetes figura, csaknem meghalt a félelemtől.

Amikor szertefoszlott a talmi csillogás, szívszorító rettegés, könnyek és magyarázkodások maradtak csupán. Minderre az egyik legjellegzetesebb példa Sepp Dietrich vezérezredes, Hitler testőrparancsnoka volt. Dietrich, aki éppoly iszonyatos volt, mint a Németországban garázdálkodó többi SS, Malmédyben, Belgiumban az 1944-es ardennes-i csata folyamán hidegvérrel lekaszáltatott százhuszonöt amerikai hadifoglyot. Sorba állíttatta és agyonlövette őket csupán azért, mert sok gondot jelentett volna az ellátásuk.

Eljött a nap, hogy szemtől szemben álltam Dietrichhel. Fogolyként vezették be az irodámba. Én pedig tudtam, hogy kötelességem úgy bánni ezzel az alakkal, mint aki „ártatlan, amíg bűnösségét be nem bizonyítják”. Leszámítva egy dühödt szópárbajt Göringgel, talán ekkor álltam a legközelebb ahhoz, hogy fizikai erőszakot alkalmazzak.

„Ön Sepp Dietrich?” – kérdeztem hivatalos hangon.

„Ó, igen, ezredes úr! – mondta nyájasan, és kezét dörzsölgette. – Én vagyok az.” Bizalmasan mosolygott rám, mint „tiszt a tisztre”. Fölrémlett előttem az arca, amint, kiadja a parancsot és tucatjával löveti agyon katonáimat. Vérbe borult a szemem.

„Tegye le a kezét és álljon vigyázzba! – kiáltottam rá az asztal fölött. – Ön hadifogságban van és nem bizalmas csevegésen!” Teljesen kihozott a sodromból; amilyen gyorsan csak lehetett, befejeztem a kihallgatását, és kivitettem a helyiségből.

Ha visszagondolok a vádlottak padján kuporgó emberekre, legelőször is a Streicher arcán ülő gonoszság jut eszembe; aztán szinte látom a ripacskodó, széttárt karú Göringet, amint mormogással, felhördülésekkel kíséri az elhangzó tanúvallomásokat; látom Hesst, aki örökké olvasott, csodálkozva mustrálgatta a bírákat vagy éppen a gyomrát fájlalta, ami mind, mind része volt a különcség látszatát kelteni akaró, gondosan felépített szerepjátszásnak. Látom Fricket, amint ott ül vastag tweed-kabátjában, mereven, nehézkesen, se holtan, se elevenen. Látom Rosenberget, aki vagy lecsúszott a padon, vagy nyugtalanul izgett-mozgott.

Funkra kétsoros kék öltönyt adtunk, hogy szalonképessé tegyük, ezt az embert azonban egyáltalán nem lehetett szalonképessé tenni. Teljesen magába roskadtan ült a vádlottak padján, mintha annyi ereje sem volna, hogy kihúzza magát. Fejét a kezén nyugtatta, és úgy nézett, mintha a puszta létezéshez sem lenne elég ereje, mintha gerinctelen puhány volna. Engem mindig az „Alice csodaországban” című könyv mormotájára emlékeztetett.

Ma már egyedül Rudolf Hess tartózkodik Spandauban, ez a tragikus alak, Nürnberg és a náci Németország mementója. Számomra a Napóleon bebörtönzése óta legkritikusabb börtönmunka mementója is.

„Vajon nem kellene-e elengedni neki az életfogytiglani börtönbüntetés hátralevő részét? – kérdezgetik sokan. – Nem bűnhődött-e meg eléggé?”

De mennyi az az elég? És vajon azoknak, akik leülik a tíz, tizenöt, húsz évet – vagy mint Hess, egész életüket -, megfelelő büntetés-e, hogy elszakítják őket bűntársaiktól?

Egyik este cellájának félhomályában az iszonyatos Hans Frank, akit Lengyelország sohasem fog elfelejteni, kijelentette nekem: „Ezer évbe telik, amíg Németország jóváteheti bűneit!”

A háború pokol. Rendkívüli állapot. Olyanokat is borzalmas helyzetbe sodor, akik gyűlölik az erőszakot. De az emberiség sem katonáknak, sem politikusoknak nem adhat többé fehér lapot ahhoz, hogy ördöggé változzanak.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A Nürnbergi huszonkettő

A bitófa alatt

A bizottságban levő tisztekkel egyeztettük óráinkat. Majdnem éjfél volt.

A tanúk összegyűltek a tornateremben a három feketére festett akasztófát megvilágító lámpasor alatt. Tizenhárom lépcsőfok vezetett fel minden egyes emelvényhez, melyek nyolc láb szélesek és nyolc láb (kb. 2,5 x 2,5 m) hosszúak voltak, az akasztófák vízszintes ágán pedig már ott lógtak a kötelek.

A tanúk asztalánál a négy hatalom tábornokai és tisztjei ültek. A kivégzést végrehajtó csoport tagjai még jártak-keltek, az utolsó ellenőrzéseket végezték. Két külön kiszemelt német tanú is jelen volt; egyikük a bajor miniszterelnök, Dr. Wilhelm Hoegner. Az egyik akasztófa emelvényén már fönn állt az Egyesült Államok katonai ítéletvégrehajtója, John C. Woods tiszthelyettes, a Texas állambeli San Antonióból. Az őrmester tizenöt év alatt több mint háromszáz katonát akasztott föl. Már az előző év augusztusában közölték vele, hogy ő fogja végrehajtani a nürnbergi halálos ítéleteket, mire azt felelte, hogy különös örömmel hajtja végre ezt a feladatot.

Valamivel éjjeli 1 óra előtt áthaladtam az elítéltek épületének esőmosta udvarán, s hangosan felolvastam a Nemzetközi Katonai Törvényszék által kezembe adott ítéleteket. A tolmács szavai messze hangzottak a hűvös éjszakában: „Tod durch den Strang – Kötél általi halál.” Ezután mintegy tizedmagammal, köztük a két némettel, a tolmáccsal és egy másik tiszttel, végigjártam az egyes cellákat, és ismét felolvastam az ítéleteket. Iszonyú feladat volt. A német tanúk elfordultak és félrehúzódtak, az egész helyzet láthatóan igen nagy hatást tett rájuk.

Azután az őrök odavitték az elítélteknek ruháikat, és valamennyien át is öltöztek, kivéve Streichert, aki erre nem volt hajlandó. Amikor von Ribbentropnak bevitték a ruháját, még egy rövid utolsó imát mondott Gerecke tiszteletessel.

Mivel Göring öngyilkos lett, a bizottság megparancsolta, hogy a rabokat az őreikhez kapcsoló bilincseket vegyék le és az akasztófához vezető út tartamára kezüket kötözzék össze a hátuk mögött. Amikor Ribbentrop elkészült, beszóltam az ajtón: „Kövessen!” Felkelt, és lejött a tornaterembe. Én előtte mentem, háta mögött a két pap kísérte, két oldalán pedig őrök haladtak. Valamennyiünk számára hosszú volt az út.

Amikor elértük a tornaterem ajtaját, oldalt léptem, és amint az elítélt elhaladt mellettem, levettem a fejemről a lakkozott acélsisakot. Az ajtón belül egy őrnagy állt és két katonai rendőr; ők vették át a foglyok kíséretét. Ribbentrop szeme összeszűkült, amint megpillantotta az akasztófákat. Lassan, saját erejéből indult feléjük a két pappal az oldalán.

Egy ezredes nyers hangon utasította a hivatalos tolmácsot: „Kérdezze meg az elítélt nevét!” A tanúk tekintete a barna ruhás, kék inges, gesztenyebarna nyakkendős német felé fordult, aki tisztán, érthetően válaszolt: „Joachim von Ribbentrop”.

Ismét fölpillantott az akasztófákra, és megindult fölfelé a tizenhárom lépcsőfokon. Feje fölött az akasztófa kiálló végéről fémgyűrű lógott le a rákötözött vastag kötéllel.

Woods, a kövérkés, zömök hóhér előrelépett, és a tizenhárom csomóval megkötözött hurkot az elítélt nyakába helyezte. Egyik segédje lehajolt, és a lábát kötözte össze. Ekkor Gerecke tiszteletes, aki Ribbentroptól balra állt, rövid imát mondott. A halálraítéltet megkérdezték, akar-e még valamilyen nyilatkozatot tenni. Ribbentrop bólintott, és erőteljes hangon így szólt: „Isten óvja Németországot. Utolsó kívánságom, hogy Németország egységét megőrizzék, a Kelet és a Nyugat pedig megértésre jusson.” Az alezredes intésére a hóhér ismét előrelépett, és fekete csuklyát húzott Ribbentrop fejére. Közben Ribbentrop Gereckéhez fordult és suttogva mondta: „Még találkozunk …”

A fekete csuklya ráborult az elítélt arcára. Éjjel 1 óra 16 perckor Woods tiszthelyettes előrenyúlt, meghúzta a csapóajtó fogantyúját, és az elítélt belezuhant a halálba.

Néhány perc elteltével egy orosz orvos sztetoszkóppal a nyakában s egy amerikai orvos villanylámpával a kezében belépett az emelvényről lógó fekete függöny mögé. 19 perccel azután, hogy a test lezuhant, előjöttek és bejelentették – „az elítélt meghalt”.

Ekkor felvezettem a következő elítéltet. Hangosan mondta be a nevét: „Wilhelm Keitel!” A frissen vasalt tábornagyi egyenruhába öltözött 63 éves Keitel fellépkedett a második emelvény lépcsőfokain, és katonás hátraarcot csinált, mintha csapatszemlére érkezett volna. Percekkel előbb teljesen összeroppant és sírt a cellájában, miközben Gerecke föladta neki az utolsó kenetet. Most azonban nyoma sem volt könnyeinek; állát feszesen előretartotta. Amikor megkérdezték, van-e mondanivalója, vágott egyet a fejével: „Kérem a mindenható Istent, hogy legyen irgalmas a német néphez. Mindent Németországért. Köszönöm!” Miközben a tolmács a jegyzőkönyv számára följegyezte utolsó szavait, Keitel Gereckéhez fordította a fejét: „Szívből köszönetét mondok önnek és azoknak, akik önt ideküldték.” Woods rátette a hurkot Keitel nyakára, és fejére vonta a csuklyát. Aztán meghúzta a fogantyút, Keitel pedig, miközben lezuhant, hatalmasat kiáltott, hogy csak úgy zengett tőle az egész tornaterem: „Deutschland über alles!”

Miután a két orvos megvizsgálta Keitelt és bejelentette, hogy meghalt, két katona két hordágyat hozott be. Az egyiket az első állványzat elé tették, a hóhér pedig az övén függő tokból előhúzott rohamkéssel elvágta a kötelet. Azután a másik kötélhez lépett és azt is elvágta.

Most a forradásos Kaltenbrunner következett. Viseltes kabátot és alatta gyapjúpulóvert viselt; a lépcsőn a katolikus pap vezette fel. Amikor megkérdezték, van-e mondanivalója, Kaltenbrunner így szólt: „Teljes szívemből szerettem német népemet. És hazámat is. Népem törvényei szerint kötelességemet teljesítettem, és sajnálom, hogy ezt a népet ezúttal olyanok vezették, akik nem voltak katonák, s hogy elkövették azokat a bűnöket, amelyekről nekem nem volt tudomásom.”

Rosenberget éjjel 1 óra 47 perckor adtam át a kivégzőosztagnak. Az akasztófa alatt kijelentette, hogy nincs mondanivalója, s két perccel azután, hogy belépett a tornaterembe, lezuhant a halálba.

Ezután Hans Frank következett, aki könyörtelen kiskirályként uralkodott Lengyelországban. Amikor elértük a tornaterem ajtaját és levettem sisakomat, Frank hozzám fordult és így szólt: „Ezredes, szeretnék köszönetet mondani hozzám való jóságáért.” De nem engedték meg, hogy végigmondja, amibe belekezdett. Az ajtóban álló őrnagy megragadta, és előrelökte az akasztófa felé. Nemcsak a németek tudnak könyörtelenek lenni – gondoltam, Semmi sem sürgetett bennünket, hogy Frankot mintegy az idővel versenyezve akasszuk föl.

Az őrök végül is felöltöztették Streichert saját ruhájába. Háta mögött összekötözött kézzel az egyes számú emelvényre tolták föl. Amikor felért, szembefordult és felkiáltott: „Heil Hitler!” Az ezredes kurtán kiadta a parancsot: „Kérdezze meg az elítélt nevét!” Streicher izzó tekintettel vetette oda a tolmácsnak: „Nagyon jól tudjátok a nevemet!” Ez az ember, akinek puszta neve százezrek számára az üldözést és a mészárlást jelentette, most ott állt csuklyával a fején, kötéllel a nyakában. Amikor a papok az akasztófa alá vezették, a fekete szöveten keresztül is kiáltozott: „Purim ünnep, 1946!” (Ezzel az izraelita farsangünnepre utalt, amely a bibliai Eszter történetével függ össze.)

Amikor a hóhér odalépett a fogantyúhoz, Streicher ráordított: „Téged meg fölakasztanak majd a bolsevikok!” És mielőtt lezuhant volna a kinyíló csapóajtón keresztül, még egy kiáltás tört át a vastag álarcon: „Adele, drága feleségem …” Aztán meghalt.

Amikor a hóhér éjjel 2 óra 26 perckor Sauckel nyakáratette a hurkot, az elítélt így kiáltott: „Ártatlanul halok meg! Az ítélet rossz. Kérem Istent, hogy óvja Németországot és tegye ismét naggyá.” Őt Jodl követte („Köszöntlek német hazám …”), végül a bicegő Arthur Seyss-Inquart. „Remélem – mondta hogy ez a második világháború tragédiájának utolsó felvonása. Remélem, hogy a jelenlegi nyomorúságban bölcsesség száll a népekre, s ez megértésre vezet a nemzetek között, végül remélem, hogy béke lesz a Földön. Hiszek Németországban.” Aztán őt is fölakasztották.

A tíz holttestet – Göringével együtt, akinek tetemét mint „jelképesen felakasztottat” hajnali 2 óra 54 perckor szintén behozták a tornaterembe – a fal mellett egy függöny mögött rakták le, hogy lefényképezzék őket. A híradós hadtest fényképésze, Maurice S. McLaughlin hadnagy nyolc-nyolc felvételt készített minden egyes holttestről. Lefényképezte őket felöltözötten és ruhátlanul. A holttestek közül néhánynak véres volt az orra és a szája, és vérfoltok voltak az ingükön. Az orruk sérült meg. Amikor keresztülzuhantak a csapóajtón és fönnakadtak a nyakuknál fogva, a csapóajtó visszalendült a zsanéron, és az arcukba vágódott. Woods azonban megnyugtatott, hogy ez már a halál beállta után történt. Az emelvények felállításánál ő maga intézkedett a legapróbb kérdésekben is, s minden egyes elítélt testsúlyát és testmagasságát lemérte. Göring testsúlya 87,09 kg volt, magassága 177,8 cm; von Ribbentrop 73,12 kg súlyú, és 185,4 magas volt; Keitel 80,28 kg, 186,6 cm, Kaltenbrunner 77,91 kg, 195,5 cm, Rosenberg 74,84 kg, 180,3 cm, Frank 77 kg, 177 cm, Frick 71,6 kg, 170 cm, Jodl 69 kg, 171 cm, Seyss-Inquart 74 kg, 180,3 cm.

Hajnali 4-kor a holttesteket két szigorúan őrzött teherautóra rakták; a kocsik kihajtottak a börtönből, és megindultak München felé. Az újságírók tucatjai, akik egész éjszaka a börtön előtt várakoztak az esőben, a kocsik után eredtek. A kísérő katonai gépkocsi azonban keresztbe fordult előttük az úton, és egy tiszt kilátásba helyezte, hogy tüzet nyit rájuk. A teherautók továbbrobogtak hátborzongató rakományukkal a titkos úticél, Dachau felé. Még egyszer utoljára befűtötték a szörnyű kemencéket, amelyek annyi emberéletet követeltek. Most azoknak a holttestét lökték beléjük, akik valaha emberi testekkel tömték meg a kemencéket. Hamvaikat kikotorták, összegyűjtötték és titokban egy folyóba szórták.

Még egy fontos feladat várt rám. Teljes bizonyosságot akartam afelől, hogy Göring ékkövekkel kirakott hatalmas hadijelvény-gyűjteményének egyetlen darabja sem marad fenn, bárkit is utánzásra vagy ereklyegyűjtésre csábítva. Valamennyi ékkővel kirakott jelvényt darabokra törettem. A nemesfémeket beolvasztottuk, a drágaköveket egybegyűjtöttük. Amikor pedig eredetüket már lehetetlen volt felismerni, átadtuk az új német gazdasági szerveknek. A Göring után fennmaradt egyéb értéktárgyakat leltár szerint átadtuk a feleségének.

Még mindig szégyenkezve gondolok arra, hogy Németországon kívül is akadtak, akik meg akarták kaparintani a halott Göring relikviáit. Amikor visszatértem irodámba, távirat várt az Egyesült Államokból. Egy gazdag üzletember 25 000 dollárt kínált azért a kötélért, amelyre Göringet fel kellett volna akasztani.

Nem sokkal ezután megkaptam a négyhatalmi bizottság által kijelölt tiszti tanács jelentését a vizsgálatról, melyet Göring öngyilkossági körülményeinek felderítésére folytattak. A bizottság leszögezte az alábbiakat:

„1. Göring már letartóztatásakor birtokában volt a méregnek, s meg is tartotta egészen október 15-ének éjszakájáig, amikor felhasználta.

  1. Alapos okkal feltételezhető, hogy Göring a mérget egy ideig köldöknyílásában rejtette el.
  2. Alaposan állítható továbbá, hogy a méreg nem volt a köldökében mindvégig, amíg a börtönben tartózkodott, s hogy bizonyos alkalmakkor tápcsatornájában rejtegette.
  3. A vécécsésze lehajló pereme alatt kis nyílás volt, melyben egy ideig jól el lehetett rejteni a mérget anélkül, hogy felfedezték volna, kivéve egy egészen különleges kutatást.
  4. A biztonsági intézkedések megfeleltek a per különleges követelményeinek, és megfelelően is hajtották végre őket.
  5. Hangsúlyozandó:a) hogy az éppen szolgálatot tevő őr Göring haláláért nem vádolható kötelességmulasztással,b) hogy az Egyesült Államok fegyveres erőinek más börtönőreit sem illetheti a hanyagság vádja, c) hogy semmi ok sincs az ügyben felelősnek tartani a különleges börtönben szolgálatot teljesítő német fogolymunkásokat.

A tiszti tanácsnak – fejeződött be a jelentés – az ügyben rendelkezésére állnak az orvosok és egyéb szakértők jelentései, valamint a laboratóriumi vizsgálatok eredményei.”

A négyhatalmi bizottság egyik tagja később elmondta, hogy Göring arra a bizonyos papírlapra három búcsúlevelet írt; egyet hozzám, egyet a feleségéhez és egyet a német néphez. Húsz évig tűnődtem, vajon mi körül forogtak Göring utolsó gondolatai.

Öt nappal Göring halálának 20. évfordulója előtt levelet kaptam az amerikai fegyveres erők washingtoni levél- és irattárától. A levél a „Hermann Göring (öngyilkossági) esetének kivizsgálására összeült bizottság vizsgálati jelentésének AM jelű mellékletéről” készült fényképmásolatot tartalmazta. Ez volt Göring hozzám írott búcsúlevele. Október 14-én keltezte, vagyis egy nappal halála előtt. A következőképp szólt:

„A parancsnoknak! A fiolát letartóztatásom óta magamnál hordtam. Amikor Mondorfba vittek, három fiolám volt. Az elsőt a ruhámban hagytam, hogy a kutatáskor megtalálják. A másodikat vetkőzéskor a fogas alá dugtam és öltözködéskor ismét magamhoz vettem. Ezt Mondorfban és itteni zárkámban olyan jól elrejtettem, hogy a gyakori és igen alapos kutatások során sem bukkanhattak rá. A tárgyalások alatt magamnál tartottam (a fiolát) magas szárú lovaglócsizmámban. A harmadik fiola még mindig toalett-táskámban van a kerek bőrápolókrémes dobozban, a krémbe nyomva. Ezt Mondorfban kétszer is magamhoz vehettem volna, ha szükségem lett volna rá. Senki sem vádolható azok közül, akik a kutatást végezték, mivel a fiolát gyakorlatilag lehetetlen volt megtalálni. Csak különös véletlen folytán találhatták volna meg.

Dr. Gilbert közölte velem, hogy az Ellenőrző Bizottság a kivégzés módjának golyó általi halálra való megváltoztatása iránti kérelmemet elutasította.

HERMANN GÖRING”

Göring öngyilkossága után egyéb személyes gondjaim is támadtak. Feleségemet, aki az utolsó napokban ott volt velem Nürnbergben, súlyos tüdőbajjal kórházba kellett vinni.* – Mrs. Andruson az Egyesült Államokban nagyobb mellkasi műtétet hajtottak végre, ezután felgyógyult, és ma is egészséges. – A szerző megjegyzése.* Azonnal el kellett hagynom Nürnberget. Az egyik „jól értesült” újság nyíltan megírta, azért menesztettek, amiért lehetővé tettem az őrizetemre bízott Göring öngyilkosságát.

Karácsony este a Hadügyminisztérium a következő nyilatkozatot tette közzé: „Válaszul a sajtóban megjelent híresztelésekre, melyek B. C. Andrus ezredesnek, a nürnbergi fegyház korábbi parancsnokának az Egyesült Államokba való visszatérésével kapcsolatban kaptak szárnyra, a Hadügyminisztérium a mai napon kijelenti, hogy Andrus ezredesnek a szolgálat alóli felmentése semmi kapcsolatban sincs Hermann Göring öngyilkosságával. Andrus ezredes 31 hónapig teljesített tengerentúli szolgálatot, s ennek alapján a Hadügyminisztérium hazatelepítési irányelveinek megfelelően visszatérhetett az Egyesült Államokba.

A Hadügyminisztérium egyben nyilvánosságra hozza azt a levelet, melyet Robert P. Patterson hadügyminiszter kapott Robert H. Jacksontól, aki a háborús bűnösök nürnbergi perében az Egyesült Államok főügyészeként szerepelt. A levél a következőképpen hangzik:

»Kedves Miniszter úr!

Szeretném figyelmébe ajánlani B. C. Andrus ezredes munkáját, akit a nürnbergi per vádlottainak őrzésével bíztak meg. Szorgalmáról, intelligenciájáról és a vállalt felelősséghez minden tekintetben való hűségéről nemcsak engem győzött meg, de mindenkit, aki a perrel valamilyen kapcsolatban állt. Mélységesen sajnálom, hogy családi betegség következtében kénytelen volt felmentését kérni megbízatása alól, ugyanakkor pedig – mivel értesültem róla, hogy ezt a helyzetet felületes módon egyesek félremagyarázták – kérem, helyezzék el ezt a levelet az ezredes dossziéjában, ahogyan azt egy nehéz feladatot végrehajtó, kiváló katonatiszt megérdemli.

ROBERT H JACKSON«”

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A szocialista rend

A szocializmus építése a Szovjetunióban

(idézet: Politikai gazdaságtan tankönyv – SZIKRA)

 

A nemzetek gazdasági egyenlőtlenségének felszámolása. A szocializmus, amely felszámol mindennemű kizsákmányolást, a nemzetek elnyomását szülő okokat is gyökeresen megszünteti. A szocialista rend véget vet a nemzetek politikai, gazdasági és kulturális egyenlőtlenségének, és biztosítja kivétel nélkül minden nép gazdasági és kulturális felemelkedését. „A magántulajdon és a tőke elkerülhetetlenül szétválasztja az embereket, nemzeti viszálykodást szít és fokozza a nemzeti elnyomást, viszont a kollektív tulajdon és munka éppolyan elkerülhetetlenül közelebb hozza egymáshoz az embereket, aláássa a nemzeti viszálykodás gyökereit és megszünteti a nemzeti elnyomást. A kapitalizmus nemzeti elnyomás nélkül éppúgy elképzelhetetlen, mint ahogy a szocializmus is elképzelhetetlen az elnyomott nemzetek felszabadítása nélkül, nemzeti szabadság nélkül”.: Sztálin. A párt soronlevő feladatai a nemzeti kérdés terén. Lásd Sztálin Művei. 5. köt. Szikra 1951. 21. old.*

A proletariátus diktatúrájának megteremtésével a Szovjetunióban megszűnt a nemzetek politikai egyenlőtlensége, a nemzeti elnyomás és gyarmati kizsákmányolás rendszere. A további feladat az volt, hogy felszámolják a nemzetiségek gazdasági egyenlőtlenségét, véget vessenek annak a gazdasági és kulturális elmaradottságnak, amelyet számos nép a múlttól örökölt. Ezt a feladatot csak a szocialista építés alapján lehetett megoldani.

A Szovjetunióban megszűnt a különböző nemzetiségek gazdasági és kulturális fejlettsége terén a burzsoá-földesúri rendtől örökölt egyenlőtlenség, megszűnt az egyenlőtlenség az előrehaladott Közép-Oroszország és az elmaradott nemzetiségi vidékek között. A cári Oroszország egykori nemzetiségi vidékei gyarmatokból és félgyarmatokból önálló és fejlett államokká — szovjet szocialista köztársaságokká váltak. Az azelőtt elmaradott nemzeti köztársaságokban és nemzetiségi területeken létrejött a szocialista nagyipar, megvalósult a kolhozrend, az egyes nemzetiségeken belül népes munkásosztály keletkezett, s nagy számban képeztek szakmunkásokat, kialakult a nemzeti értelmiség. A nemzetiségi vidékek hatalmas arányú gazdasági fellendülését a dolgozók anyagi jólétének gyors növekedése, kulturális színvonaluk óriási mértékű emelkedése kísérte.

A szovjet ipar általános gyors fejlődési üteme mellett a nemzeti köztársaságokban az ipar különösen gyorsan fejlődött. A nagyipar össztermelése 1940-ig 1913-hoz képest a Szovjetunió egészét tekintve csaknem 12-szeresére, a Kazah SZSZK-ban 20-szorosára, a Grúz SZSZK-ban 27-szeresére, a Kirgiz SZSZK-ban 153-szorosára, a Tadzsik SZSZK-ban 308-szorosára növekedett.

A szovjet hatalom megvalósulása után 48 olyan kis nép, amelynek addig saját írása sem volt, nyelvének megfelelő ábécéhez jutott. Míg a forradalom előtt a nemzetiségi vidékek lakosságának túlnyomó része írástudatlan volt, a szocialista forradalom nyomán a nemzeti köztársaságok lakosságának zöme már 1939-re írástudóvá vált. 1940-ig az általános- és középiskolai tanulók száma 1914—1915-höz képest a következő arányban emelkedett: az Azerbajdzsán SZSZK-ban 9-szeresére, az örmény SZSZK-ban 9,4-szeresére, a Kazah SZSZK-ban 10,9-szeresére, a Turkmen SZSZK-ban 35-szörösére, a Kirgiz SZSZK-ban 47-szeresére, az Üzbég SZSZK-ban 73-szorosára, a Tadzsik SZSZK-ban 822-szeresére.

A szocializmus felépítése következtében a nemzetek gyökeresen megváltoznak. A társadalmi viszonyok forradalmi átalakítása nyomán a tőkés társadalmat alkotó burzsoá nemzetek helyét új, szocialista nemzetek foglalják el, amelyek a régi, burzsoá nemzetek alapján keletkeznek. A kapitalizmus ellentétes érdekű osztályokra és csoportokra tagolja, a szocializmus viszont a társadalmi tulajdon és a közös érdekek alapján egyesíti a nemzeteket. Minden szocialista nemzet egységes, a munkásosztály vezette dolgozókból áll.

A szocializmus győzelme megszilárdította a Szovjetunióban élő népek gazdasági és politikai érdekeinek egységét, és formájában nemzeti, tartalmában szocialista kultúrájuk felvirágzására vezetett.

A Szovjetuniónak a szocializmusból a kommunizmusba való fokozatos átmenet szakaszába lépése. A szocializmus győzelmével a Szovjetunió új fejlődési szakaszba, a szocializmusból a kommunizmusba való fokozatos átmenet szakaszába lépett. … A kommunizmus olyan társadalmi rend, amelyben nincsenek osztályok és osztálykülönbségek, minden termelőeszköz köztulajdonban van, a termelőerők színvonala biztosítja a termékbőséget, s a társadalmi élet vezérelve a „mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint” elv. … A szocializmus és a kommunizmus egy és ugyanannak a kommunista társadalmi-gazdasági alakulatnak két foka. A szocializmus a kommunista társadalmi alakulat alsó foka, a kommunizmus pedig ennek az alakulatnak fejlettebb foka, felső foka. A szocializmus fejlődése a kommunizmus anyagi-termelési bázisának létrehozására és termékbőségre, a nép jólétének és kulturális színvonalának óriási arányú emelkedésére vezet. Ilyenformán a társadalmi fejlődés szocialista szakaszának befejezése egyszersmind a kommunizmusba való fokozatos átmenet megvalósítását is jelenti. Az egész népnek — a munkásosztálynak, a parasztságnak és az értelmiségnek egyaránt létérdeke a kommunista rend megteremtése; minden dolgozó aktív építője a kommunizmusnak, amely a társadalom anyagi és kulturális virágzásának teljét jelenti.

Fontos mérföldkő volt a kommunizmusba vezető úton a harmadik ötéves terv. Az első három és fél év során (1938-tól 1941 júniusáig) sikeresen teljesítették a harmadik ötéves tervben megjelölt feladatokat. Az ipar, mindenekelőtt a nehézipar újabb, jelentős fejlődést ért el, tovább erősödött és még jobban fellendült a mezőgazdaság.

A szovjet népnek a kommunizmus felépítésére irányuló békés alkotó munkáját 1941-ben félbeszakította a fasiszta Németországnak és csatlósainak a Szovjetunió ellen indított hitszegő támadása.

A Szovjetunió Nagy Honvédő Háborúja (1941—1945) az Oroszország történetéből ismert valamennyi háború között a legsúlyosabb volt. A háború bebizonyította, hogy a Szovjetunió a világ legszilárdabb és legéletképesebb társadalmi és államrendje. Bebizonyosodott, hogy a szovjet rend nemcsak a gazdasági és kulturális fellendülés megszervezésének legjobb formája — a békés építés éveiben, hanem minden népi erőnek az ellenség visszaverése érdekében történő mozgósítása szempontjából is a legjobb forma — háború idején. … Az ország hathatós védelmének a háború idején felhasznált hatalmas gazdasági bázisa már a háború előtti ötéves tervek éveiben, az iparosítás és a kollektivizálás politikájának megvalósítása során létrejött.

1940-ben a Szovjetunióban termeltek: 15 millió tonna nyersvasat, vagyis csaknem 4-szer annyit mint 1913-ban; 18,3 millió tonna acélt, vagyis 4 és félszer annyit mint 1913-ban; 166 millió tonna szenet, vagyis 5 és félszer annyit mint 1913-ban; 31 millió tonna olajat, vagyis 3 és félszer annyit mint 1913-ban; 38,3 millió tonna árugabonát, vagyis 17 millió tonnával többet mint 1913-ban; 2,7 millió tonna magvasgyapotot, vagyis 3 és félszer annyit mint 1913-ban.

A szocialista rend lehetővé tette, hogy a legrövidebb idő alatt jól megszervezett és gyorsan fejlődő hadigazdaságot teremtsenek a Szovjetunióban. A szovjet állam gazdasági alapja hasonlíthatatlanul életképesebbnek bizonyult, mint az ellenséges államok gazdasága. A szovjet állam, az ország több fontos vidékének ideiglenes elvesztése folytán előállott hihetetlenül nehéz körülmények között, a szocialista tervgazdaság előnyei következtében idejében meg tudta oldani az anyag-, munkaerő- és pénzforrások legmesszebbmenő mozgósítását és leghatékonyabb kihasználását. A szovjet állam nagyszámban épített új üzemeket, s gondoskodott az ipari termelésnek a győzelem biztosításához szükséges erőteljes növeléséről. Bár az ország gazdaságát óriási károk érték, a nagyarányú szocialista felhalmozás biztosította, hogy az ipari beruházások a háború végén túlszárnyalják a háború előtti színvonalat. A háború folyamán szakadatlanul tökéletesedett az ipari termelés technikája és szervezése, rohamosan növekedett a szovjet fegyverzet mennyisége és javult a minősége. A kolhozok és a szovhozok, a főbb mezőgazdasági vidékek ideiglenes ellenséges megszállása ellenére, alapjában komoly fennakadás nélkül ellátták a hadsereget és az országot élelmiszerrel, az ipart pedig nyersanyaggal. A kolhozrend kiállta a háború súlyos megpróbáltatásait, s bebizonyította életerejét.

A szovjet emberek sikeresen teljesítették a negyedik ötéves tervet (1946—1950), amelynek fő feladata az ország háború sújtotta vidékeinek helyreállítása, az ipar és a mezőgazdaság háború előtti színvonalának helyreállítása, majd jelentős túlszárnyalása volt. Az ipar terén a negyedik ötéves tervet határidő előtt teljesítették.

A negyedik ötéves terv sikeres teljesítése nagy lépést jelentett a szovjet társadalom gazdasági és kulturális fejlődésében. Az ötödik ötéves terv (1951—1955), s a Kommunista Párt és a szovjet kormány által a szocialista termelés és a közfogyasztás további növeléséről ezt követően hozott határozatok feladata az volt, hogy biztosítsák a Szovjetunió további előrehaladását a kommunizmus felé.

A szocializmus győzelme a Szovjetunióban — óriási nemzetközi jelentőségű tény. Ez a győzelem újabb hatalmas csapást mért az imperializmus világrendszerére, még jobban megingatta annak pilléreit. A szocializmus megvalósulásával teljes nagyságában megmutatkozott a népgazdaság szocialista rendszerének fölénye a tőkés rendszerrel szemben. A kapitalizmusnak körülbelül egy évszázadra, a feudalizmusnak körülbelül két évszázadra volt szüksége ahhoz, hogy fölényét a megelőző termelési módokkal szemben bebizonyítsa. A szocialista gazdasági rendszer már az átmeneti időszak éveiben, vagyis nem egészen húsz év alatt bebizonyította, hogy a kapitalizmussal szemben vitathatatlan fölényben van. A gyakorlatban bizonyosodott be a marxizmusnak, a munkásosztály forradalmi világnézetének helyessége, a szocialista forradalom lenini elméletének helyessége. Ez erősítette a dolgozó tömegeknek a munkásosztály erejébe, a szocializmus világméretekben megvalósuló végleges győzelmébe vetett hitét.

Rövid összefoglalás

  1. A kapitalizmus és a szocializmus közötti átmeneti időszak folyamán a Szovjetunióban a gazdaság valamennyi ágában felszámolták a kapitalista elemeket, a szocialista rendszer a népgazdaság egyetlen rendszerévé vált, létrejött a szocialista társadalom gazdasági bázisa. A szocializmus győzelme a Szovjetunió Alkotmányában,a világ legdemokratikusabb alkotmányában jutott kifejezésre, amelyben ezt a győzelmet törvényhozási úton rögzítették.
  2. A szocializmus olyan rend, amely a termelőeszközök társadalmi tulajdonának két formáján, az állami tulajdonon (köztulajdonon) és a szövetkezeti-kolhoztulajdonon alapul, olyan rend, amelynem ismeri az embernek ember által való kizsákmányolását, amelyben a népgazdaság a dolgozók növekvő szükségleteinek a termelés szakadatlan növekedése útján történő minél teljesebb kielégítése céljábóltervszerűen fejlődik, s amelyben megvalósul a munka szerinti elosztás elve.
  3. A szocialista társadalom két baráti osztályból — a munkásosztályból és a parasztságból, továbbá a munkásosztállyal és a parasztsággal szorosan összeforrott értelmiségből tevődik össze. A szocializmus győzelme a dolgozók anyagi és kulturális helyzetének gyökeres megjavulására, a város és a falu, a szellemi és a fizikai munka közötti ellentét felszámolására, a nemzetek közötti egyenlőtlenség megszüntetésére és új, szocialista nemzetek kialakulására vezetett.
  4. A szocializmus győzelmével a Szovjetunió a szocializmusból a kommunizmusba való fokozatos átmenet szakaszába lépett. A szocialista rend előnyei folytán a Szovjetunió gazdasági és katonai győzelmet aratott a Nagy Honvédő Háborúban. A háború után a Szovjetunió igen rövid idő alatt helyreállította a népgazdaságot, elérte a népgazdaság újabb, hatalmas arányú fellendülését, és sikeresen folytatja útját a kommunizmus felé. A szocializmus győzelme a Szovjetunióban világtörténelmi jelentőségű tény. Ez a győzelem a gyakorlatban bizonyította be a szocializmus fölényét a kapitalizmussal szemben.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A Nagy Honvédő Háború története

Előszó

Egyre távolodnak tőlünk a Nagy Honvédő Háború évei. Már több mint három évtizede, hogy a fasiszta Németország hitszegő módon a Szovjetunióra támadt, és elkeseredett küzdelemben térdre kényszerült. Azóta nagyon megváltozott a világ, de továbbra sem csökkent a kegyetlen háborús idők iránti érdeklődés.

A Nagy Honvédő Háború a legsúlyosabb és legkönyörtelenebb volt mindazon háborúk közül, amelyet az orosz népnek valaha is viselnie kellett. Ez a háború a szovjet nép történetének nemcsak drámai, hanem hősi korszaka is volt. E háború tömegével szülte a szocialista hazát odaadóan védelmező szovjet embermilliók önfeláldozásának és helytállásának példáit. És minél inkább távolodunk a nyugtalan és hősies időszaktól, annál hatalmasabbaknak tűnnek a nép hőstettei, annál teljesebben ismerjük fel a történtek jelentőségét.

  1. június 22. – ez a nap úgy szerepel a naptárakban és a tankönyvekben, mint a Szovjetunió elleni német fasiszta agresszió kezdetének a napja – a fasizmus ellen küzdő haladó erők harcában is új szakaszt nyitott, s nyitánya lett a rabló Harmadik Birodalom pusztulásának is.

A Szovjetunió elleni fasiszta agresszió ideológiai alapja, az antikommunizmus, világosan kirajzolódott a nácik politikai és hadászati doktrínájában. A Szovjetunió elleni háború előkészítése során, majd kirobbantásakor Hitler nemcsak azt a célt tűzte tábornokai elé, hogy szerezzenek „életteret” – vagyis kaparintsák meg Ukrajnát, Belorussziát, a Kaukázust és hazánk más körzeteit hanem azt is, hogy semmisítsék meg a Szovjetuniót, mint politikai és gazdasági rendszert. A hitleristák a Szovjetunió elleni háborút a „bolsevik Oroszország” elleni háborúnak tervezték.

Ily módon a népeinkre rákényszerített véres háború próbára tette a szovjet szocialista társadalom alapjainak, gazdasági és erkölcsi-politikai erejének szilárdságát, és alapos próbának vetette alá minden vonatkozásban katonai szervezetét. E háború élet-halál küzdelem volt két elvileg különböző – a szocialista és a kapitalista – társadalmi-gazdasági rend, valamint homlokegyenest ellenkező két ideológia – a kommunista és a burzsoá ideológia – között.

A német fasizmus hosszú időn át és nagy gonddal készítette elő a Szovjetunió megtámadását. Az imperialista világreakció pedig aktívan segédkezett ebben. A fasizmusban, a hitleristák zabolátlan nemzetiszocialista rendszerében látta azt a reális erőt, amelynek segítségével még egyszer meg lehet próbálkozni azzal, hogy a világ első szocialista államát, mely a dolgozóké, elpusztítsa.

Ám az imperialista ragadozók közötti ellentéteket a Szovjetunióval szembeni osztálygyűlöletük sem tudta megszüntetni vagy enyhíteni. A német imperializmus célját kifejezve Hitler és tábornokai a fasiszta Németország expanziós politikájának végcéljaként a világuralom megteremtését tűzték ki. És a Szovjetunió elpusztítását a világuralomhoz vezető út legfontosabb szakaszának tekintették. Hitler hatalomra jutása után egy évvel nyíltan megmondotta: „Szovjet-Oroszország – kemény dió. Aligha kezdhetem vele.” És nem vele kezdte a véres agressziót.

Hamarosan azután, hogy a Wehrmacht rajtaütésszerű támadásai nyomán elesett Lengyelország, Dánia, Norvégia, Franciaország és más európai országok, Hitler csak egy dologra gondolt: minél gyorsabban leszámolni a Szovjetunióval, a fasizmus elvi és végsőkig kérlelhetetlen ellenségével, a német imperializmus világuralmi törekvésének akadályával.

A Szovjetunió elleni háborúban könnyű győzelemre számítva, a harmadik birodalom vezetői azt remélték, hogy már 1941 őszén hozzáláthatnak India, Irán, Irak, Egyiptom, a Szuezi-csatorna megszerzéséhez. Spanyolország és Portugália elfoglalása után pedig a hitleristák azt tervezték, hogy megszerzik Gibraltárt, elvágják Angliát a nyersanyagforrásaitól, majd magát Nagy-Britanniát is elfoglalják.

A fasiszta Németországgal vívott háborúban tehát az a világjelentőségű kérdés dőlt el: vagy helytáll a Szovjetunió és akkor a haladó erők győzedelmeskednek a világon, vagy fennmarad a fasizmus, amely az emberiséget évtizedekkel visszavetette volna.

A fasiszta Németország vezetői, a német imperialista monopóliumok királyai mozgósították saját országuk és a leigázott államok anyagi és embertartalékait, hogy egy rövid ideig tartó – vagy ahogyan ők nevezték: villámháborúban szétzúzzák a Szovjetuniót. Minden számításuk abból indult ki, hogy a háború nem tart tovább nyolc hétnél, de az elbizakodott Jodl tábornok, Hitler egyik legbizalmasabb katonai tanácsadója, még ennél is kevesebbre számított. „Támadásunk után három héttel összeomlik ez a kártyavár” – jelentette ki.

De mindez csak illúzió volt. Az események másképp alakultak. A kommunista párt nevelte és vezette szovjet nép és hadserege jól megértette, milyen szörnyű veszély fenyegeti soknemzetiségű hazánkat. Egységes harci táborba tömörülve, nem kímélve erőt és anyagi eszközöket, falként állta útját az agresszornak.

Nehéz és hosszú úton jutott el a Szovjetunió a győzelemig. Csaknem négy évig tartott a véres háború. A Barents-tengertől a Kaukázus lábáig terjedő hatalmas arcvonalon éjszaka és nappal szakadatlanul folytak az elkeseredett csaták és ütközetek.

Hitler a keleti arcvonalon vetette be a kapitalista világ akkor leghatalmasabb, technikailag tökéletesen felszerelt, a korszerű háború viselésére gondosan kiképzett német fasiszta Wehrmacht főerőit. A szovjet emberek átélték a balsikereket és a vereségeket, különösen a háború első, legnehezebb hónapjaiban. Az ellenségnek sikerült mélyen behatolnia országunkba, Leningrád és Moszkva közvetlen közelébe kerülnie, majd elérte a Volgát és a Kaukázus előhegyeit.

Figyelemmel kísérve a Nagy Honvédő Háborút, azon az úton, amelyen a szovjet nép eljutott világtörténelmi jelentőségű győzelméig, a következő szakaszokat lehet megkülönböztetni: a fasiszta agresszorok Moszkva alatti szétzúzása, amely keresztülhúzta a hitlerista villámháborús tervet; a szovjet hadsereg hatalmas győzelme a sztálingrádi és a Kaukázusért vívott csatában; az ellenséges csapatok szétzúzása a kurszki kiszögellésben és a Dnyepernél; a fasiszta hódítók teljes kiűzése a Szovjetunió területéről; Ausztria, Albánia, Bulgária, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Lengyelország, Magyarország, Norvégia, Románia népeinek felszabadítása a fasiszta megszállás alól és végül a végső győzelem a fasiszta koalíció fölött.

A megpróbáltatások súlyos éveiben a szovjet emberek határtalan odaadást tanúsítottak a szocialista haza és a kommunista párt iránt. Eszmei meggyőződésük a tömeges hősiesség forrásává vált. Önfeláldozóan védelmezve szocialista hazájukat, véres ütközetekben oltalmazva Moszkvát és Leningrádot, Odesszát és Sztálingrádot, szétzúzva a fasiszta hordákat Belorussziában, Ukrajnában, a Baltikumban, nemcsak a szovjet földet szabadították fel a fasiszta megszállás alól, hanem védelmezték szocialista életformájukat, kommunista ideológiájukat is.

A népek iránti barátság és a proletár internacionalizmus szellemében nevelt szovjet emberek nagyon jól megértették a történelem által rájuk bízott felszabadító küldetést. Nem kímélték erejüket, nem sajnálták az anyagi eszközöket, hogy a fasizmus által leigázott népek reményeinek és várakozásainak megfeleljenek. Arról volt szó, hogy megóvják a világ első szocialista államát, a szocializmus előretolt bástyáját, az egész haladó emberiség álmát. A szovjet emberek jól megértették, hogy a rájuk erőszakolt háborúnak nemcsak nemzeti, hanem nemzetközi jelentősége is van: tudták, hogy a földgolyó minden részén izgalommal figyelik a népek a szocializmus országának a fasiszta tömbbel vívott hősi párviadalát. A szovjet nép helytállásától, a fasiszta agresszorokkal vívott harc kimenetelétől függött az emberiség sorsa.

A szovjet nép megállította és megsemmisítette az agresszort, hirtelen fordulattal megváltoztatta az egész második világháború menetét, és elpusztította a német fasiszta államot. Önfeláldozó harccal nemcsak saját hazáját óvta meg, hanem sok nép létét, szabadságát és függetlenségét is. És ez az óriási jelentősége annak a győzelemnek, amelyet a Szovjetunió kivívott a Nagy Honvédő Háborúban.

Az elmúlt háború – éppúgy, mint bármely más háború – elsősorban fegyveres küzdelem volt. Próbaköve a szemben álló felek katonai doktrínájának, a fegyveres erők szervezési elveinek, harcászatának, hadművészetének és hadászatának. A hatalmas területeken lefolyt bonyolult és gyakran ellentmondásos katonai események feldolgozása, a hatalmas mennyiségű és sokrétű haditechnikát megmozgató ütközetek és hadműveletek gondos tanulmányozása, mély elemzése és belőlük a helyes következtetések levonása komoly elméleti és gyakorlati feladat. Hiszen a szocialista állam fegyveres védelmének gazdag tapasztalatait kell általánosítani, azokat a tapasztalatokat, amelyeknek a jelentősége napjainkban is rendkívül fontos.

De van egy másik oka is az elmúlt háború története iránti érdeklődésnek. A szovjet emberek és az egész haladó emberiség aktívan harcol világszerte a békéért. Éberen figyelik az imperialisták mesterkedéseit, és nem akarják, hogy ismét fellángoljon a háború tüze. És ahhoz, hogy sikeresen lehessen harcolni egy új háború veszélye ellen, ismerni kell a háború természetét, azt, hogy hogyan keletkezik és kik készítik elő. Hiszen a háború sokáig érlelődik, mielőtt elkezdenének hullani a bombák, dörögni az ágyúk. „Minden valamennyire jelentős háborút jóval korábban készítettek elő” – tanította Lenin.

Az elmúlt háború tanulságait nem szabad feledni. És teljesen érthető a jóakaratú embereknek az a törekvése, hogy megértsék, miért lehetett az emberiséget beletaszítani a véres háborúba, miért nem lehetett azt elhárítani, és melyek voltak azoknak az erőknek a forrásai, amelyek szétzúzták az agresszort.

A Nagy Honvédő Háború ma már történelem. Tanulmányozni lehet tankönyvekből, történeti munkákból és a résztvevők emlékirataiból. És attól, hogy mennyire objektívan világítják meg a háború okait, jellegét, lefolyását és következményeit, nagyban függ a háború egészéről alkotott elképzelés hűsége.

Sajnos, a burzsoá történészek között szép számmal akadnak olyanok, akik nem az igazságot, hanem az imperialisták érdekeit szolgálják. Az Egyesült Államokban, Angliában, Franciaországban, a Német Szövetségi Köztársaságban rengeteg könyv lát napvilágot, amely a második világháború történetével foglalkozik. Közöttük vannak figyelemre méltóak is. De vannak a történelmet meghamisító publikációk is, s ezeket a reakciós burzsoázia felhasználja a Szovjetunió és a többi szocialista ország elleni ideológiai harcban. Ezen irományok fő célja az, hogy meghamisítsák a második világháború okait, jellegét és eredményeit, elkendőzzék a Szovjetunió döntő szerepét az antifasiszta koalíció által kivívott győzelemben, s igazolják a reakciós, imperialista körök szovjetellenes, militarista törekvéseit. Amikor meghamisítják a háború történetét, a szovjet hadsereg felszabadító küldetését, eszmei ellenségeink arra törekednek, hogy hamis közvéleményt formáljanak.

De a burzsoá történelemhamisítók semmiféle erőfeszítése nem képes lejáratni vagy meghamisítani azt a nagyszerű hőstettet, amelyet a szovjet emberek hajtottak végre a világ népei előrehaladásának és szabadságának érdekében.

A haladó emberiség kellőképp értékeli a szovjet nép döntő szerepét a hitlerizmus szétzúzásában. A világ népei nem kívánják, hogy megismétlődjék a világtragédia, és a Szovjetunióval vállvetve harcolnak, hogy a földgolyón a béke és a nyugalom uralkodjék.

Az imperialista világban vannak azonban erők, amelyek az agresszió és a revans politikáját folytatják. Új világháború kirobbantására törekednek, semmibe veszik a legutóbbi, második világháború tanulságos tapasztalatait. „Nemzetközi politikánk hivatását abban látjuk, hogy erősítsük a békét, amelyre szükségünk van a kommunizmus építéséhez, amelyre szüksége van minden szocialista országnak, minden állam népének. Ezért mi a jövőben is ellenszegülünk az agresszió politikájának és segítjük világszerte azoknak a körülményeknek a felszámolását, amelyek agresszív háborúkat szülnek.”1 – Az 50 éves Szovjetunió köszöntése. Kossuth Könyvkiadó 1973. 45. old.*

A Nagy Honvédő Háborúnak már igen széles körű – történeti, szépirodalmi és memoár – irodalma van. Jelen kötetünk széles körű érdeklődésre tarthat számot. Szerzői – a Szovjetunió Honvédelmi Minisztériuma Hadtörténeti Intézetének tudományos munkatársai – igyekeztek könnyen érthető formában az olvasó elé tárni, hogyan készítették elő a Szovjetunió elleni agressziót, milyen elkeseredett küzdelem bontakozott ki a Nagy Honvédő Háború ütközeteinek színterén, hogyan zúzta szét a szovjet nép és a szovjet hadsereg a kommunista párt vezetésével a fasizmust, hogyan védte meg a szocializmus országát és milyen döntő mértékben járult hozzá Európa és az egész világ népeinek a fasiszta rabságtól való megmentéséhez.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A Nürnbergi huszonkettő

Göring halálán van!”

Villanyoltás volt az elítéltek celláiban. Ezután már csak sápadt derengés világította meg az ágyukon fekvő embereket. Az őrök az ajtók kémlelőnyílásain át figyelték, amint a tizenegy halálraítélt nyitott szemmel hever vagy gyötrődve forgolódik fekvőhelyén. Az időpont nem volt többé titok. Bizonyosan tudták mindannyian, hogy az akasztások éjfél után kezdődnek.

Hermann Göring – mint említettük – korábban tárgyalt Gerecke tiszteletessel, hogy magához vehesse az úrvacsorát. Gerecke kénytelen volt visszautasítani a kérést. A tiszteletes szomorúan fölállt, jó éjszakát kívánt Göringnek, és kijött a zárkából. Még körülbelül egy óra volt hátra a villanyoltásig, amikor Göring leült az asztalhoz, és írni kezdett.

Végül összehajtogatta a papírt, és a vécéhez ment. Néhány másodperccel később súlyos léptekkel visszament az ágyához, bebújt a takaró alá, de ébren hevert, kezét – a börtönszabályzatnak megfelelően – a takarón kívül nyugtatva. Elgondolkodva nézte a mennyezetet. Az őr a zárkaajtónak támaszkodva állt, és nem vette le szemét a kémlelőnyílásról.

Göring azonban már végrehajtotta élete utolsó hadicselét. Miközben a vécén ült – ahol a kémlelőlyukon át csupán lábszárát és lábfejét lehetett látni, kihasználta az egyetlen helyet, ahol kivonhatta magát a folytonos megfigyelés alól talán a vécécsészéből, talán az anusából előszedett valamit, és a szájába dugta. Szájában már ott volt az apró üvegfiola. Abban a percben, amikor elharapja az üveget és a ciánkáli befolyik a szájüregébe, meghal.

Este 10 óra 45 perc volt. Göring csukott szája keskeny résként húzódott még mindig puffadt arcában. Odanézett a kémlelőlyukra, s a tekintete találkozott az őr tekintetével. Ekkor állkapcsa hirtelen mozdulatával keményen ráharapott az üvegcsére. A ciánkáli beomlott a szájába, és lecsorgott fuldokló torkán. Hirtelen összerándult, torkából hörgés tört fel, és szinte azonnal meghalt.

Az őr látta, hogy az elítélt összerándul és hallotta a hörgést. Odakiáltott a folyosón tartózkodó többi őrnek, közben pedig felnyitotta és kitárta a cellaajtót. Göring testén gyors rángás futott végig, szája tátogott. Mire a többi őr és egy tiszt berohant a cellába, szeme már üvegesen meredt a mennyezetre. A Reichsmarschall halott volt.

Gerecke tiszteletes éppen az őrség pihenőhelyiségében tartózkodott, amikor az egyik őr berontott: „Jöjjön gyorsan, tiszteletes úr, Göringnek görcsei vannak!” Én a négyhatalmi bizottság tagjaival éppen a három órán belül végrehajtandó kivégzések utolsó részleteit tárgyaltam. Végigrohantunk a folyosón. Gerecke előbb ért Göring fekvőhelyéhez, mint én. Lehajolt, és imát súgott a fekvő ember fülébe, de az már nem hallhatta. Arca zöldes színt öltött. A takarókat leszedték róla; kilátszott fekete selyem pizsamanadrágja és a talpa felé görcsösen behajlított lábujjai. Egyik, világos színű pizsamakabátba bújtatott karja lecsüngött a földre. Szeme csukva volt.

Az egyik őr – vagy talán Gerecke – kétrét hajtott kis papírlapot nyújtott át nekem. „Az ágyán találtuk” – mondta. A papírt elvettem, és parancsot adtam, hogy a történteket közöljék valamennyi fogollyal, s ugyanakkor kettőzött figyelemmel vigyázzanak rájuk. Aztán a kezemben vittem a papírt – olvasatlanul – a bizottság irodájába, ahol az öngyilkossággal kapcsolatos vizsgálat szinte haladék nélkül megkezdődött. Meg sem próbáltam elolvasni, mi áll a papíron; ha ugyanis megteszem, előítéletem támadhatott volna. Minthogy Göringet az én gondjaimra bízták, én voltam az, akit közvetlenül felelőssé lehetett tenni a történtekért.

Utasítottam az orvosokat, hogy menjenek a zárkába és várják meg a négyhatalmi bizottság tagjait, akik maguk is oda mennek. Mihelyt a bizottság értesült Göring öngyilkosságáról, azt az utasítást adta, hogy a többi kivégzendőnek bilincseljék meg a kezét. Az utasításnak megfelelően mindegyik halálraítéltet őréhez bilincseltettem, szabadon hagyva jobb kezüket, hogy megehessék éjféli vacsorájukat.

Ezután megkérdeztem az egyik doktort, hogy véleménye szerint mi volt Göring halálának az oka. A bizottság felhatalmazott, hogy a sajtó részéről megjelent nyolc hivatalos tanút, akiket a börtön egyik helyiségében együtt tartottunk bezárva, tájékoztassam Göring halálának ismert részleteiről. Azt az utasítást kaptam továbbá, hogy a közeli Faber-kastélyban tartózkodó újságírókat is hívjam be, amilyen gyorsan csak lehet.

Amikor később más újságírókat is értesítettünk, valóságos pánikba estek, és megrohanták a telefonokat. Akadt olyan riporter is, aki előre megírta cikkét, s benne Göring akasztását is részletezte a többiekével együtt. Az újságot visszavonták, mielőtt kikerült volna New York utcáira; ez a hamis riport azonban nyilván százezrekbe került. Valamennyi kérdésre csak azt felelhettem: „Göring meghalt. Öngyilkosságot követett el. Megmérgezte magát. A négyhatalmi bizottság most folytatja a vizsgálatot. Részletekkel nem szolgálhatok.”

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A Nürnbergi huszonkettő

A tizenegyedik óra

Mint a vihar előtti csend, olyan némaság telepedett a zárkaépület földszintjére. A tizenegy halálraítélt várakozott, s közben szüntelenül kérdezgette az őröket: „Mit gondolnak, mikor lesz?” De csak találgatásokat vagy vállvonogatásokat kaptak feleletül.

Fölöttük voltak elhelyezve azok, akiket életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek, a második emeleten pedig azok, akik enyhébb büntetést kaptak.

Két hét múlt el végső vergődésben a halálraítéltek fölött. Egyikük-másikuk lázas sietséggel hosszú kegyelmi kérvényeket írt a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz, Truman elnökhöz és a brit miniszterelnökhöz, Clement Attlee-hez. De minden kérlelés hiábavaló volt.

Göring külön kérést nyújtott be, hogy az akasztófa helyett állítsák inkább kivégzőosztag elé. Az Ellenőrző Bizottság mérlegelte kérelmét, de elutasította. A hivatalos elutasítást Gilbert vitte be Göringhez. Valószínűleg ez volt az a pillanat, amikor az összeroppant és vereséget szenvedett Reichsmarschallban megfogamzott utolsó szörnyű elhatározása: öngyilkos lesz.

Letartóztatása óta, tizennyolc hónapon keresztül megvoltak hozzá az eszközei. Volt még egy utolsó fiola ciánkálija, melyet zárkájának, ruházatának, saját személyének sokszori szigorú átkutatása során sem találtunk meg. Ezt a fiolát időnként a zárkájában levő vécécsésze keskeny pereme alá dugva őrizte, máskor pedig (ezt később búcsúlevelében közölte) a sárgarézből és üvegből készült fiolát végbelében vagy kövér hasának redői között, köldökében rejtegette. Amikor a tárgyalóterembe indult, testének zugaiból előszedte a fiolát, és csizmája szárába dugta. Egész idő alatt ügyesen dugdosta a mérget egyik rejtekhelyről a másikra. Most ütött az óra, hogy használja is …

Amint Göring ott feküdt hanyatt az ágyán, terveket szövögetve élete utolsó óráira, végigfutott a hír a cellákon: „Október 14-én lesz.”

Valójában egy nappal későbbre tűztük ki a dátumot, de a napot is, az órát is szigorú titokban tartottuk. Még a papok sem tudták, amíg én magam meg nem mondtam nekik. Igen nehéz volt számukra – miközben egyáltalán nem irigylésre méltó feladatukat végezték -, hogy nem tudták, mikor kell a legtöbb bátorítást nyújtaniuk. De még nehezebb lett volna, ha előre tudják az időpontot s mégsem beszélhetnek róla. „Göring valósággal elárasztott kérdéseivel” – panaszolta Gerecke tiszteletes kimerülten.

Amikor már közel volt a végső pillanat, Göring megvallotta, hogy hisz egy mindenható erőben, melyet Istennek nevez, de nem hisz a szentírás érvényességében és Jézus Krisztus isteni mivoltában. Célzásokat tett arra, hogy magához venné az úrvacsorát. Gerecke azonban elhatározta, hogy nem szolgáltathatja ki a szentséget olyasvalakinek, aki megtagadja Krisztust.

Göringhez hasonlóan Rosenberg is az utolsó pillanatig elutasította az evangéliumot. Gerecke erről így számolt be: „Úgy gondolja, szép, ha valaki olyan együgyű, hogy elfogadja a kereszt meséjét úgy, ahogyan én beszélek róla.”

O’Connor atya szintén el volt foglalva Kaltenbrunnerrel, Funkkal és Seyss-Inquarttal; meggyóntatta és megáldoztatta őket. Megíródtak a búcsúlevelek, elhangzottak az utolsó kívánságok. Göring közölte a börtön borbélyával, hogy ha meghal, elviheti a borotvapamacsát és a borotváját.

Streicher hat levelet írt. Ribbentrop csak egyet vagy kettőt, idejét inkább olvasással töltötte. Keitel különös kívánsággal állt elő: német népdalt akart hallani a harmóniumon.

Október 14-én éjszaka intézkedtem, hogy a legszigorúbb biztonsági őrség vegye körül a börtönt. Az összes lehető fényforrást bekapcsoltuk, az állványzatot pedig beszállítottuk, hogy a három akasztófát fel lehessen állítani a tornateremben, a börtön területén emelkedő különálló épületben.

Azt akartam, hogy a halálraítéltek csak a legutolsó pillanatban tudják meg, hogy kivégzésük ideje elérkezett. Csak a legutolsó pillanatban, amikor ruhájukat megkapják, akkor tudhatják meg.

Este, mielőtt az akasztófákat fölállítottuk volna, engedélyt adtam az amerikai őrök két csapata közötti szokásos kosárlabda-mérkőzésre. A titkot, hogy a tornatermet használjuk fel a kivégzésre, csak én tudtam és rajtam kívül még egy vagy két személy, leszámítva a négyhatalmi bizottságot. Az őrök kemény, zajos mérkőzést játszottak, s amíg a meccs tartott, nyilván senki sem tudott aludni. Ha gyanította is valaki, hogy a tornateremben lesz a kivégzés, a mérkőzés aznapra elfeledtette vele ezt a gondolatot.

Késő este, amikor a megizzadt játékosok elvonultak zuhanyozni, a komor arcú kivégzőosztag belépett az átjárófolyosó falán külön erre a célra vágott ajtón, és megkezdte munkáját a tornateremben. Az épület tűzfalába is ajtót vágtunk, hogy a foglyok ne láthassák, amint becipelik az állványzatot. A hordágyakat, amelyeken majd ki kellett hordaniuk a holttesteket, ugyancsak elraktuk, hogy ne legyenek szem előtt; a holttestek elszállítására szolgáló teherautók is csendesen gördültek be az udvarra.

A rabok iszonyú életéből már csak órák maradtak hátra …

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A szocializmus anyagi-termelési bázisa

A szocializmus építése a Szovjetunióban

(idézet: Politikai gazdaságtan tankönyv – SZIKRA)

 

A szocializmus anyagi-termelési bázisának fő vonásai. A Szovjetunióban a két hatalmas átalakulás — az ország szocialista iparosítása és a mezőgazdaság kollektivizálása nyomán létrejött a szocializmus anyagi-termelési bázisa. A szocializmus anyagi-termelési bázisán a népgazdaság valamennyi ágát felölelő, s a legfejlettebb technikán és a kizsákmányolástól mentes dolgozók munkáján alapuló nagyüzemi gépi termelést értjük.

A szocializmus anyagi-termelési bázisa a nagyüzemi gépi termelés új, a kapitalizmuséhoz képest magasabb fejlődési fokát jelenti, s gyökeresen különbözik a tőkés társadalom anyagi-termelési bázisától.

A szocialista termelés a termelőeszközök társadalmi tulajdona folytán országos méretekben egyesített termelés, és az egész társadalom érdekében tervszerűen fejlődik. A szocialista termelés fejlődése nem ütközik a termelőeszközök magántulajdonával összefüggő akadályokba.

A szocialista ipar. A szocialista ipar messzemenően koncentrált, technikailag élenjáró, s a társadalmi tulajdon alapján országos méretekben egyesített ipar. A szocialista ipar vezető szerepet tölt be a népgazdaságban; élenjáró technikával látja el a népgazdaság valamennyi ágát. Ezt a termelőeszközöket előállító iparágak gyorsabb ütemű fejlődése, a gépgyártás magas fejlettségi színvonala teszi lehetővé. A nehézipar a szocialista gazdaság döntő jelentőségű alapja.

A Szovjetunió iparának termelési állóalapjai 1953-ig 1940-hez képest több mint kétszeresükre, 1913-hoz képest pedig 22-szeresükre növekedtek. A nagyipar össztermelése 1953-ig 1913-hoz képest (összehasonlító árakon számítva) 30-szorosára emelkedett. Az ipari termelés 1953-ig 1940-hez képest több mint 2,5-szeresére, ezen belül a gépgyártás csaknem 4-szeresére nőtt. A nehézipar egyes fő ágainak termelése 1913 és 1953 között a következőképpen növekedett: a széntermelés 29 millió tonnáról 320 millió tonnára, az ásványolaj-termelés 9 millió tonnáról 52 millió tonnára, az acéltermelés 4,2 millió tonnáról 38 millió tonnára, a cementtermelés 1,5 millió tonnáról 16 millió tonnára, a villamosenergia-termelés 1,9 milliárd kilowattóráról 133 milliárd kilowattórára. A gépgyártás részesedése az ipari termelésben 1938-ban 27%, 1950-ben 39% volt. Az Egyesült Államokban a háború előtt a gépgyártás az egész ipari termelés 17,6%-át, Németországban 14,6%-át, Angliában 16,2%-át szolgáltatta.

A közlekedési állóalapok a Szovjetunióban 1913-tól 1953-ig 7,7-szeresükre növekedtek. 1953-ig, 1913-hoz viszonyítva, valamennyi közlekedési ág együttes teherforgalma 8-szorosára, ezen belül a vasutak teherforgalma 12-szeresére növekedett.

A szocialista mezőgazdaság. A korábban szétaprózott parasztgazdaság társadalmasítása, a kolhozok és szovhozok létrehozása lehetővé tette a gépek széleskörű alkalmazását, a fejlett agrotechnika alkalmazását a mezőgazdaságban, és biztosította a mezőgazdasági termelés fellendítéséhez szükséges feltételeket.

A Szovjetunió mezőgazdaságában fontos szerepet töltenek be a nagy állami gazdaságok: a korszerű technikával felszerelt szovhozok. 1954-ben az országban körülbelül 5000 gabonatermelő, állattenyésztő (hús- és tejtermelő, sertés-, juh- és lótenyésztő), gyapottermesztő és egyéb szovhoz volt.

1954-ben a Szovjetunió mezőgazdaságában 1 260 000 traktor (15 lóerős traktorokra átszámítva), 326 000 gabonakombájn, 370 000 tehergépkocsi és sok más mezőgazdasági gép volt. Ennek folytán jelentősen emelkedett a mezőgazdasági munkák gépesítésének színvonala.

A gépek bevezetése gyökeresen megváltoztatta a mezőgazdaság energetikai forrásainak összetételét. 1916-ban az igaerő a mezőgazdaság energetikai forrásainak 99,2%-át, a mechanikai hajtóerő pedig csak 0,8%-át képezte. 1940-ben az igaerő aránya 22%, a mechanikai hajtóerőé 78%, 1953 elején ennek megfelelően 9%, illetve 91% (ezen belül a traktoroké 35%, a tehergépkocsiké 29%, a kombájnmotoroké 15%, az elektromos berendezéseké 3%, a másfajta hajtóerőké 9%) volt.

A technikai haladás útjai a szocializmusban. A szocializmusban a technikai haladás fő útjai a következők: a termelés gépesítése és automatizálása, a népgazdaság villamosítása, a vegyi eljárások messzemenő alkalmazása a termelésben.

kolhozokban 1953-ban csaknem az egész szántást gépesítették; az ősziek vetésének gépesítése elérte a 93%-ot, a tavasziaké a 83%-ot; majdnem teljesen gépesítve van a gyapot, a cukorrépa és más ipari növények vetése; a kalászosok vetésterületének 77%-áról kombájnokkal takarították be a termést. A kolhozokban befejezés előtt áll a fő mezei munkák gépesítése. A szovhozokban már majdnem teljesen gépesítették a fő mezőgazdasági munkákat. Nagy arányokban bontakozik ki a munkaigényes műveletek gépesítése az állattenyésztés, a zöldségtermesztés, a kertészet, a szállítás, a mezőgazdasági termékek be- és kirakása terén, valamint az öntözésnek és a mocsaras területek lecsapolásának gépesítése.

A háború utáni időszakban a szovjet gépipar évente 600—700 nagyteljesítményű új géptípust konstruál, és kezd gyártani. A gépipar 1940-ben 84 féle, 1950-ben pedig már 222 féle mezőgazdasági gépet és szerszámot állított elő.

Az ipar villamosítása tekintetében a Szovjetunió már a második ötéves terv végén az első helyet foglalta el a világon. 1952-ig az ipar villamosenergia fogyasztása 1940-hez képest 1,8-szeresére emelkedett. A háború utáni időszakban a villamosságot fokozott ütemben kezdték bevezetni a mezőgazdaságban. 1954 elején a falusi villanytelepek kapacitása ötszöröse volt az 1940. évinek; a kolhozok 30%-a használt villamosenergiát.

Rövid összefoglalás

A szocializmus anyagi-termelési bázisa a népgazdaság valamennyi ágát felölelő nagyüzemi gépi termelés. A szocializmusban a gép a munkások és a parasztok munkájának gazdaságos felhasználását és megkönnyítését, a nép jólétének növelését szolgálja.

A szocializmus anyagi-termelési bázisa a korszerű, élenjáró tudomány és technika legújabb vívmányaira támaszkodik. … A szocializmusban a technikai haladás fő útja a termelés gépesítése és automatizálása, a népgazdaság villamosítása és a vegyi eljárások messzemenő alkalmazása.

A szocializmus biztosította a termelés tervszerű és ésszerű területi elhelyezését, közelebb vitte a termelést a nyersanyagforrásokhoz és a fogyasztási területekhez, biztosította a nemzetiségi vidékek gazdasági elmaradottságának megszüntetését, s az ipart közelebb vitte a mezőgazdasághoz. A termelés szocialista területi elhelyezése lehetővé teszi a természeti kincsek és a munkaerőforrások célszerű hasznosítását, óriási megtakarításokat eredményez a nyersanyag és a termékek szállítási költségei terén, s fontos tényező a szocialista termelés fejlődésének meggyorsulása és az ország védelmi képességének erősödése szempontjából.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!