A náci párt a hatalom útján

 A Führer végső harca a hatalomért -4
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

„A Führer végső harca a hatalomért”

A Papen-kormány még aznap, november 17-én benyújtotta lemondását, amit a birodalmi elnök azzal a feltétellel fogadott el, hogy ügyvezető kabinetként továbbra is helyén marad a tárgyalások befejezéséig.

Hindenburg november 18-an és 19-én fogadta azoknak a pártoknak a vezetőit, amelyekre számíthatott a „nemzeti koncentráció” kormányának megalakításában. Amint az várható volt, a centrum és a Német Néppárt nem támasztott akadályokat, nem hangzott el viszont az egyértelmű igen a német nemzetiek és a nemzetiszocialisták részéről.

Hitlert 19-én 11 óra 30 perckor fogadta a birodalmi elnök, miután Meissner és Schleicher előzetesen tájékoztatta őt és Göringet. Így Hitlert nem érte váratlanul Hindenburg ajánlata, amelyet négyszemközti beszélgetésük alkalmával tett. A birodalmi elnök valóban meg akarta nyerni a náci pártvezetőt, s ajánlata nem volt csupán formális, ahogyan azt Hitler a megelőző, Schleicherrel folytatott megbeszéléskor érezte. Bizonyította ezt az, hogy eszmecseréjük majd egy órát tartott, és később Meissnert is bevonták. Amikor Hitler elhagyta az elnök dolgozószobáját, az órák 12 óra 40 percet mutattak. Megállapodásra azonban egyelőre nem került sor. Hindenburg egyelőre csupán tájékozódni kívánt a nemzetiszocialisták álláspontjáról, s előterjeszteni újabb javaslatát. Az ajánlat lényege az volt, hogy a nemzetiszocialista pártvezető megbízást kap ugyan kormányalakításra, a kabinetnek azonban még megalakulása előtt bizonyítania kell, hogy „munkaképes parlamenti többséggel rendelkező egységes programja van”. S erre Hitler nem tehetett azonnal ígéretet.

A náci pártvezetés még aznap Göringet bízta meg annak kipuhatolásával, hogy mennyiben hajlandók a polgári pártok az NSDAP programja alapján az együttműködésre. A két középpárt, a centrum és a Bajor Néppárt ismét határozottan leszögezte, hogy kész támogatni a Hitler vezette „nemzeti koncentrációt”, a német nemzetiek vezetője, Hugenberg azonban visszautasította Göring meghívását. Válaszában közölte, hogy egyedül Hitlerrel kíván tárgyalni, ami egyet jelentett azzal, hogy komoly feltételeket kíván támasztani. Hitler tudta, miről van szó: a német nemzetiek csupán egy olyan kormány támogatását tartották lehetségesnek, amelyben pártjuk legalábbis a nemzetiszocialistákkal egyenlő hatalommal rendelkezik. További feltételük volt, hogy a kormány ne parlamenti alapokon működjön, hanem elnöki kabinetként, ami Hindenburg személyén keresztül biztosíthatta volna a képviselőházban mindössze 52 mandátummal rendelkező nemzetiek súlyát. A német nemzetiek ellenállása miatt az NSDAP számára nem maradt más hátra, mint hogy rávegye Hindenburgot feltételei módosítására. Hugenberg és a Német Néppárt nélkül ugyanis nem volt képes a követelt „munkaképes parlamenti többséget” biztosítani. Ez volt az oka annak, hogy Hitler a birodalmi elnökhöz intézett „expozéjában” végül is elutasította a parlamenti megoldást: „Csak egyetlen kérésem van Méltóságodtól, hogy számomra csupán azt a hatalmat és helyzetet biztosítsa, amelyet elődeimtől sem tagadott meg, és akik Méltóságod nevének tekintélyére és jelentőségére közel sem szolgálhattak annyira rá, mint ahogyan arra én képes vagyok.” Kifejtette továbbá, hogy amennyiben elfogadná az elnök által felkínált lehetőséget, az mindenképpen a nemzetiszocialista mozgalom „megsemmisülésével” végződne. Sőt ennél is tovább ment: „És akkor nem katonai diktatúra következne, hanem a bolsevista káosz.”

Hogy mind Hindenburg, mind pedig Hitler komolyan igyekezett megoldást találni, azt bizonyítja, hogy az „expozé” után sem szakadt meg az eszmecsere. Az elkövetkező napokban több iratváltásra került sor. Egyrészt Hindenburg pontosította kívánalmait. A parlamenti többség fejében kész volt további engedményekre. „Teljhatalmat” kínált három lényeges korlátozással: az elnöki kivételes hatalmat biztosító 48. cikkely nem módosítható, a miniszterek listájának végleges jóváhagyása az elnök hatáskörében marad, továbbá a külügyminiszter és a hadügyminiszter személyének kijelölése is őt illeti.

Hitler válasza sem volt egyértelműen elutasító. November 23-i hosszú levelében nem tartotta teljesíthetetlennek Hindenburg kívánságait. A kormány megalakításának menetrendjére a következő javaslatot tette: 1. Hindenburg kérjen tőle programot. 2. A program elfogadása után jóváhagyásra benyújtja a kormánylistát, 3. Hadügyminiszternek Schleichert, külügyminiszternek Neurathot fogja javasolni. 4. Ezt követi a kancellár kinevezése és a kormány összetételének jóváhagyása. 5. „A birodalmi Elnök Úr megbíz engem azzal, hogy teremtsem meg e kormány alkotmányos munkájának előfeltételeit, amelynek érdekében biztosítja számomra azt a teljhatalmat, amit ezen igen kritikus és nehéz időkben sohasem tagadott meg más parlamentáris birodalmi miniszterelnököktől sem.”

A dokumentumból kitűnik, hogy Hitler valóban megegyezésre törekedett. Hindenburg válasza viszont egyértelműen elutasító volt. A bevezető sorokban a következő szerepel: „A birodalmi Elnök Úr tudomásul veszi az Ön válaszát, amely szerint kilátástalannak ítéli egy parlamentáris többségi kormány alakításának kísérletét, és ezért visszaadja felhatalmazását.” Ezt követően pedig a korábbi indoklás: „A birodalmi Elnök Úr ilyen körülmények között attól tart, hogy az Ön által vezetett elnöki kabinet szükségszerűen pártdiktatúrához fog vezetni, annak minden következményeivel. Rendkívüli módon kiélezi a német népen belüli ellentéteket – s hogy ehhez hozzájáruljon, azt sem esküje, sem pedig lelkiismerete nem teszi lehetővé.”

Hitler nem késett a válasszal. Igyekezett egyértelműen kimutatni, mégpedig elsősorban a közvélemény számára, az elutasító dokumentumban foglaltak valótlanságát. A Meissnernek címzett és még aznap, november 24-én délután nyilvánosságra hozott levelében leszögezte: „1. Sohasem kíséreltem meg, hogy a parlamenti többségi kormány alakítását reménytelennek tüntessem fel, csupán az ehhez biztosított feltételeket ítéltem nem kielégítőnek. 2. Rámutattam arra, hogy amennyiben feltételeket szabnak, úgy azokat alkotmányosan alapozzák meg. 3. Sohasem kívántam elnöki kabinet élére kerülni, a német kormányválság megoldására tett javaslatom semmiféle összefüggésben nincs ezzel a kifejezéssel. 4. Másokkal ellentétben szilárdan hangsúlyoztam a népképviselettel való alkotmányos együttműködés szükségességét, és kifejezetten biztosítottam, hogy csak e törvényes előfeltételek alapján kívánok dolgozni. 5. Én nem csupán hogy semmiféle pártdiktatúrát nem helyeztem kilátásba, hanem most is, akárcsak ez év augusztusában, kész voltam arra, hogy a kormány alapjainak szélesítése érdekében szóba jöhető valamennyi párttal tárgyalásokat folytassak. E tárgyalásokat azonban eredménytelenségre kárhoztatta az, hogy fennmaradt az az elképzelés, amely szerint a Papen-kabinetet mindenképpen fenn kell tartani elnöki kabinetként… 6. E felismerés következtében mindig is óvtam egy olyan kísérlettől, amely végül is csupán a puszta erőszakhoz vezet, és éppen ezért bukásra van ítélve. 7. Én sohasem voltam hajlandó, és az elkövetkezendőkben sem leszek hajlandó arra, hogy az általam létrehozott mozgalmat a német nép érdekeitől eltérő más érdekeknek rendeljem alá…”

Az NSDAP hétpontos válaszában nyilvánvalóan hazugság volt a pártdiktatúra törekvésének tagadása. (Néhány hónappal korábban, július 23-án Drezdában tartott választási beszédében egyértelműen bejelentette, hogy célja valamennyi más párt betiltása és az „egypártrendszer” bevezetése.) Megfelelt viszont a valóságnak az, hogy kísérlete a „munkaképes parlamenti többségi kormány” alakítására a német nemzetiek ellenállásán bukott meg, akik ragaszkodtak az elnöki kabinet rendszeréhez. Sőt az a furcsa helyzet is előállt – és ezt Hitler nem hagyta kihasználatlanul -, hogy az általa javasolt kormányhatalom valóban jobban megfelelt még a weimari alkotmánynak is: hiszen élén az ország legnagyobb pártja állt volna, s mindenképpen nagyobb támogatásra számíthatott a parlamentben az elnöki kabineteknél. Így joggal hivatkozhatott az alkotmányosságra, a parlamentáris rendszerre, a „népképviselet” fokozott figyelembevételére, bár ezt éppoly kevéssé vette komolyan, mint politikai ellenfelei.

Hitler így látszólag az alkotmányosság megtestesítőjeként léphetett fel a német nemzetiek programjával szemben. Hugenberg ugyanis, aki örömmel üdvözölte a tárgyalások végét, a következő nyilatkozatot tette közzé: „A legutóbbi hónapok fejleményei kezdetét jelentik a káros párt- és parlamenti uralom, valamint a birodalom és Poroszország dualizmusa felszámolásának. A Német Nemzeti Néppárt mindkettőt előrelépésnek ítéli. Üdvözöljük a birodalmi Elnök által hozott döntést, s ennek értelmében támogatjuk az elnöki kabinet gondolatát. Ennek során azonban mindenképpen el kell kerülnünk azokat a hibákat, amelyek megbénították a leköszönt kormányokat. A programpontok és feladatok előkészítésén alapuló többségi kormány gondolata ugyancsak emlékeztet az előző évek irányvonalára, s a Nemzeti Néppárt egyáltalán nem tartja kívánatosnak a korábbi tapasztalatok alapján azt, hogy a korábbiak megismétlődjenek. A jelenlegi súlyos válsághelyzet középpontjában valójában a személyi kérdések megoldásának nehézségei vannak.”

A kormányválság átmenetileg a német nemzetiek programja alapján oldódott meg, ez azonban korántsem jelentette azt, hogy a tényleges, akár az uralkodó osztályon belüli, akár a német társadalom egészében feszülő ellentétek tompultak volna.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A náci párt a hatalom útján

A Führer végső harca a hatalomért -2
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

„A Führer végső harca a hatalomért”

Augusztus második felében tárgyalások kezdődtek a náci párt és a Centrumpárt között. A mindeddig egymással élesen szembenálló két párt vezetőit a papeni diktatúrával és a német nemzetiekkel szembeni politikai fenntartások közelítették egymáshoz. A megbeszélés eredményeképpen augusztus 30-án a centrum képviselőinek támogatásával Göringet választották meg a birodalmi parlament elnökévé. Az NSDAP törekvése nyilvánvaló volt: ha a kormányvezetést nem kaphatta meg, a parlamentben kívánta biztosítani vezető szerepét.

Göring már a parlament tulajdonképpen formális, a tisztségviselők megválasztására korlátozott nyitó ülésén megkezdte a támadást a kormány ellen. A centrummal közösen kérelmet nyújtottak be az elnökség azonnali összehívására, az elnökség megválasztása után ugyanis a centrum és az NSDAP megkezdte „árnyékkormányának” szervezését, s ennek parlamenti keretéül kívánták az elnökséget felhasználni. Hindenburg azonban elutasította a kérelmet.

Nem utolsósorban az NSDAP taktikájának eredményeképpen Papen tárgyalási kísérletei sorra kudarcot vallottak: a szociáldemokrata párt még a tárgyalásoktól is elzárkózott, a centrum pedig nem volt hajlandó kormánytisztségek vállalására. A kormány bázisának kiszélesítése így nem járhatott sikerrel, s nem maradt más hátra, mint hogy újabb szükségrendeletekkel tegyen kísérletet az egyre súlyosbodó válsághelyzet enyhítésére. Papen és környezete a gazdasági élet fellendítésére tett kísérletet – egyoldalúan a dolgozók rovására.

Szeptember 4-én elnöki szükségrendeletet adtak ki „A gazdaság élénkítéséről”, majd 5-én kormányrendeletet „a munkaalkalmak növeléséről és biztosításáról”. A két rendelet korlátlan jogkörrel hatalmazta fel a kormányt a szociálpolitikai törvények módosítására, valamint a társadalombiztosítás újraszabályozására. Lehetőséget adott arra, hogy a munkaadók jelentős adókedvezményben részesüljenek, amennyiben új munkaalkalmakat biztosítanak, sőt ebben az esetben a korábbi bérszerződéseket is módosíthatták. Hasonló előnyöket lehetett szerezni úgy is, ha a munkaadó „veszélyeztetett” vállalkozásnak nyilvánította üzemét vagy vállalatát: a bérek csökkentését és az adókedvezményt a csőd elkerülésére hivatkozva is kérhette.

A két újabb szükségrendelet a korábbiaknál is nagyobb felháborodást váltott ki. A német nemzetieken kívül valamennyi párt támadásba lendült. A kommunisták és a szociáldemokraták a munkások jogainak védelmében hangsúlyozták, hogy a rendeletek egyáltalán nem teremtenek újabb munkaalkalmakat (az év végéig csupán mintegy 40 000 munkahely létesült, ugyanakkor a munkanélküliek száma már a hatmillióhoz közelített), viszont a munkaadók mindenképpen fel fogják használni a lehetőséget a bérszerződések módosítására. A munkáspártok aggodalma nem volt alaptalan. A bérszerződésekben újraszabályozott órabérek az 1930. decemberihez képest 22%-kal csökkentek.

A parlament második ülésén, szeptember 12-én minden korábbinál élesebb összecsapás robbant ki.

A parlament ülését a nemzetiszocialista elnök, Göring nyitotta meg. A fő vitatéma a két szükségrendelet volt, amelyeket Papen terjesztett a képviselőház elé. A tiltakozás szinte egyöntetű volt, csupán a német nemzetiek és a néppártiak sorából hangzottak helyeslő közbekiáltások. A rendeletekkel szemben két tervezet is készült: a szociáldemokraták népszavazást javasoltak a szeptember 4-i elnöki szükségrendelet hatályon kívül helyezésére, a kommunisták emellett bizalmatlansági indítvány benyújtására is felkészültek. A kommunista indítvány vitája került először napirendre. Amint hamarosan kiderült, a képviselők nagy többsége mindkét javaslattal egyetértett. A mindinkább ingerültté vált Papen ekkor elhagyta a termet és a birodalmi elnökhöz sietett, hogy még a szavazás előtt felhatalmazást kapjon a parlament feloszlatására. Nem volt távol sokáig, de mire visszatért, s megindult a szónoki emelvény felé, hogy szót kérjen a képviselőház elnökétől, a képviselők már döntöttek. Hiába lobogtatta kezében Papen az elnöki meghatalmazást és kiáltotta bele a nagy hangzavarba tartalmát, Göring nem adta meg neki a szót, amíg a szavazás be nem fejeződött. Az eredmény: a Reichstag 513 szavazattal 42 ellenében és 5 tartózkodással megtagadta a rendeletek jóváhagyását. Ekkora vereséget kormány még nem szenvedett a weimari köztársaság megalakulása óta, s ezzel az elnöki diktatúra intézményrendszere is alapjaiban rendült meg.

Papen helyzete mégsem volt teljesen reménytelen. Az elkövetkező napokban ugyanis a szociáldemokrata párt és a centrum változtatott merev ellenállásán. Amint azt Hindenburghoz intézett levelükben kifejtették, nem kívántak szembehelyezkedni a parlament feloszlatásáról szóló elnöki rendelettel, megelégedtek azzal, hogy a „népképviselet jogainak megóvására” alakított parlamenti bizottság folytathassa tevékenységét. E lépés megbontotta a kormány ellen részben spontán, az érdekazonosságon alapuló, részben tudatosan (NSDAP-Centrumpárt) alakított „egységfrontot”. Egyben keresztülhúzta a nácik azon számítását is, hogy a parlamentet saját hatalmi törekvéseik szolgálatába állítsák. Göring e nyilatkozatok után meg sem kísérelte a Reichstag újbóli összehívását, amire pedig mint parlamenti elnöknek módja lett volna.

Papen időt akart nyerni, hogy a nem várt, bár egyáltalán nem a kormányának szóló támogatást kihasználhassa. Hogy legalább az alkotmányosság látszatát mentse, szeptember 17-én újabb választásokat írtak ki november 6-ra. Nem mondott le a „forradalmi konzervatív államvezetés” folytatásáról – ahogyan irányvonalát a kormány október 7-i ülésén nevezte -, a szociáldemokraták és a centrum leszerelése érdekében azonban hajlandónak mutatkozott némi engedményre. Október 4-én a kollektív szerződésekben megszabott bérfeltételek figyelembevételét ajánlotta a munkáltatóknak, október 18-án pedig rendeletben enyhítette a szociális járadékok és támogatások, elsősorban a munkanélküli-segély kilátásba helyezett csökkentését. Mindez azonban kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megszilárdítsa a kormány helyzetét.

A választási kampányban valamennyi korábbi ellenzéki párt Papent és az elnöki diktatúra rendszerét támadva hirdette meg programját. E programok azonban rendkívül különbözőek voltak.

A kommunista párt a mind erőteljesebb diktatórikus törekvéseket, a parlament kikapcsolását jelentő feloszlató intézkedést és a szükségrendeleteket támadva a fokozódó fasiszta veszélyre hívta fel a figyelmet. Amint azt Ernst Thälmann a párt központi bizottságának ülésén tartott beszámolójában megállapította: „Németországban a fasizálódási folyamat igen gyors ütemével találjuk magunkat szemben, a burzsoáziának azzal a törekvésével, hogy áttérjen a nyílt fasiszta diktatúrára. Meg kell kísérelnünk, hogy az egész párttagságban tudatosítsuk a jelenlegi helyzet rendkívüli súlyosságát.” Az Antifasiszta Akció jelszavait a pártvezetés kiegészítette az internacionalizmust fokozottabban hangsúlyozó jelmondatokkal, ezzel kívánta ellensúlyozni a polgári pártok és az NSDAP nacionalista és soviniszta követeléseit. Így a párt a versailles-i szerződés elleni, valamint a jóvátétel fizetésének beszüntetését követelő nyilatkozatához megnyerte a francia testvérszervezet támogatását is; a két párt akciójának összehangolásáról Thälmann és Maurice Thorez állapodott meg.

A szociáldemokrata párt választási követelései szinte teljes egészében gazdasági követelésekre korlátozódtak. Szerepelt ezek között „az államcsínyre törekvő dinasztiák” javainak és a nagybirtokoknak a kisajátítása, a bankok és a kulcsiparágak államosítása, valamint a gazdaság „tervszerű irányításának” megvalósítása, s leszögezték: mindez „az egész közösség javára, egy szocialista államakarat megvalósulásával válik elérhetővé”.

Az NSDAP nem változtatott korábbi választási jelszavain és taktikáján. Hatalmas tömeggyűlések, erődemonstrációk és plakátok, röplapok százezrei hirdették a párt célját: a válságból kivezető út a nemzetiszocialista rend, a „Führer” eszméinek megvalósulása. A választási kampány új „színfoltja” volt az 1926-ban alakított Hitler-Jugend, az NSDAP ifjúsági szervezetének első országos találkozója. A Potsdam melletti léghajókikötőben 110 000 fiatal gyülekezett az ország valamennyi pontjáról, hogy közel hétórás menetben tisztelegjen a náci vezetők előtt. (A szervezet tagsága az 1932. májusi 35 000-ről 1933 januárjára egymillióra növekedett.) A találkozón Hitler, majd Baldur von Schirach, a HJ vezére mondott „gyújtó hatású” beszédet, a náci ifjúságnak ígérve a jövő nagynémet birodalmát.

Az NSDAP választási kampánya azonban most sem volt mentes zavaró körülményektől. Amíg 1930-ban az ellenzéki sajtó egy osztrák lap által publikált, Hitler meglehetősen kétes családfájával keltett feltűnést, az 1932-es elnökválasztások idején pedig Röhm homoszexualitását tárta a nyilvánosság elé, most Hitler legújabb szeretője, Eva Braun öngyilkossági kísérletének részletes ismertetésével leplezte le a „mintapolgár” magánéletének botrányát. (Eva Braunnal Hitler a házi fényképésze, Heinrich Hoffmann műtermében ismerkedett meg, ahol a 17 éves lány asszisztensként dolgozott. Kapcsolatuk 1931-ben vált szorosabbá, s elképzelhető, hogy meghitt viszonyuk volt az oka Hitler unokahúga és akkori szeretője, Geli Raubal öngyilkosságának.) Hitler oly nagy jelentőséget tulajdonított az esetnek, hogy választási hadjáratát félbeszakítva sietett vissza Münchenbe, hogy tisztázza a helyzetet.

A náci párt számára azonban most sem Hitler hálószobatitkainak lelepleződése jelentette a fő veszélyt.

Szeptembertől, a szükségrendeletek megjelenése után hatalmas sztrájkhullám borította el Németországot. A bércsökkentések és a munkáselbocsátások ellen mintegy 1100 munkabeszüntetést jelentettek a munkaügyi miniszternek. Különösen nagy sztrájkok robbantak ki a Ruhr-vidéken, többek között a Thyssen- és a Krupp-műveknél. A náci pártvezetésen belül megoszlottak a vélemények a sztrájkok megítéléséről, pontosabban arról a taktikáról, amelyet a munkabeszüntetések kapcsán a legcélszerűbbnek ítéltek. Hitler egyértelműen a sztrájkok támogatása ellen foglalt állást, pártjának „forradalmi szárnya” azonban a munkások megnyerésének lehetőségét látta felcsillanni. Gregor Strasser és Goebbels, ennek az irányzatnak két fő képviselője, tisztában volt azzal, hogy meglehetősen kockázatos taktikát javasolnak, de úgy vélték, hogy az NSDAP-nek nincs más választása. Amint azt Goebbels a november 3-án kirobbant berlini közlekedési sztrájk idején kifejtette: „Az egész sajtó veszett támadást intéz ellenünk, bolsevistáknak nevez bennünket; ennek ellenére nem tehetünk mást. Amennyiben megtagadjuk támogatásunkat a közlekedési munkások legelemibb létfeltételeiért folytatott harcától, úgy a dolgozó nép körében elért szilárd helyzetünk meginogna.” Emellett a náci pártban is mind nagyobb elégedetlenség volt tapasztalható a kormányintézkedések hatására, s az üzemi sejtek a pártvezetés beleegyezését meg sem várva a sztrájkok támogatása mellett döntöttek.

Amire Hitler számított, bekövetkezett. A választás utolsó napjaiban a párt kasszái üresen tátongtak; az „adományok” folyama elapadt. A párt egyik napról a másikra elveszítette támogatóinak jó részét, de a munkásságot sem tudta maga mellé állítani. Ezt tükrözték a november 6-i választások eredményei.

A választásokon az NSDAP több mint kétmillió szavazatot veszített. Részesedése a leadott szavazatokból a korábbi 37,4%-ról 33,1%-ra csökkent. Vele szemben viszont megerősödött a kormánypolitikát támogató Német Nemzeti Néppárt és a Német Néppart, amelyek több mint egymillióval növeltek szavazataikat, és ezzel a leadott szavazatok 10,3%- ára tettek szert a korábbi 7,3%-kal szemben. Ez utóbbi csoport előretörése egyértelműen az NSDAP rovására történt, ugyanis a Centrumpárt jelentéktelen, 0,7%-os veszteséggel, a kisebb jobboldali pártok pedig 0,1%-os nyereséggel zárták a választásokat. (Megállapítható továbbá, hogy az NSDAP-t érintette legérzékenyebben az, hogy az előző választáshoz képest mintegy másfél millióval kevesebben járultak az urnákhoz.)

Jelentős volt viszont a kommunista párt megerősödése. A párt majd 700 000-el növelte szavazatainak számát, és a korábbi 14,6%-ról 16,86%-ra a részesedését. Súlyos veszteségeket szenvedett a szociáldemokrata párt: 710 000 szavazóval és 1,2%-os csökkenéssel (21,6%-ról 20,4%-ra) kellett fizetnie sztrájkellenes, központi gazdasági intézkedéseket sürgető politikájáért.

A választás fő vesztese az NSDAP volt. Mégpedig kettős értelemben. Egyrészt Hitler több választási beszédében, legutóbb november 5-én, „óvakodva a túlzásoktól”, ígéretet tett arra, hogy pártja legalábbis a korábbi eredményt el fogja érni. Másrészt meghiúsult az a lehetőség – s ez volt a fontosabb —, hogy az NSDAP a centrummal, és az azt támogató Bajor Néppárttal együtt többségi ellenzéki blokkot alkothasson a leendő parlamentben. Nem változtak a „hagyományos” pártviszonyok annyiban, hogy továbbra sem alakíthattak „kormányképes” többséget a volt weimari koalíció pártjai (a szociáldemokraták, a demokraták és a centrum), s a volt Harzburgi Front (az NSDAP és a német nemzetiek) erői sem növekedtek. Összesítve a munkáspártok is korábbi súlyukkal azonos mértékben képviselhették érdekeiket oly módon, hogy a szociáldemokraták veszteségeit a kommunista párt előretörése éppen hogy ellensúlyozni tudta (mindössze egy munkáspárti képviselővel több jutott mandátumhoz).

Ez utóbbi kombinációk azonban, amelyeknek a korabeli sajtó igen nagy teret szentelt, már egyáltalán nem feleltek meg az egyes pártok törekvéseinek.

Az NSDAP még a választások előtt éles ellentétbe került a német nemzetiekkel, és lemondott a centrummal való együttműködésről is. Hitler a már említett november 5-i nagygyűlésen már nevetségesnek nevezte a centrum által felkínált porosz miniszterelnöki tisztséget, s utalva az 1932. júliusi államcsínyre (amikor Papen egyszerűen kitessékelte a szociáldemokrata Braun-Severing-kabinetet) kijelentette: „És mit jelentene ez számomra? Braun vagy Severing szerepét kellene nekem eljátszanom? Azok boldogok voltak, ha egy puszta címhez hozzájuthattak. Egyáltalán nem látom szükségét annak, hogy eljátsszam ezt a szerepet, amikor a tényleges hatalommal a birodalom miniszterelnöke és a valódi hatalommal Bracht úr [Papen megbízottja — Sz. G.] rendelkezik.”

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A náci párt a hatalom útján

A Führer végső harca a hatalomért -1
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

„A Führer végső harca a hatalomért”

A náci történetírás az 1932 augusztusától 1933 januárjáig terjedő időszakot az NSDAP, illetve, ami számára ezzel egyet jelentett, „A Führer végső harca a hatalomért” főcímmel tárgyalja, s nem is teljesen alaptalanul. A pártvezetés a választások után egyértelműen arra a következtetésre jutott, hogy az NSDAP nélkül nem oldható meg az ország politikai válsága. Ettől kezdve Hitler egyértelműen és határozottan pártjának követelte a kormányhatalmat. Hasonló volt a miniszterelnök, Papen helyzetelemzésének végkövetkeztetése is, a megoldást azonban nem a nemzetiszocialista kabinetben látta, hanem korábbi törekvéseinek megfelelően a nemzetiszocialisták megnyerésében egy jobboldali kormánykoalíció számára. Amint azt a választásokat követő napon az Associated Press hírügynökségnek adott nyilatkozatában megfogalmazta: „Most jött el az a pillanat, amikor a nemzetiszocialista mozgalomnak aktívan közre kell működnie az ország újjáépítésében. Ahhoz, hogy a nemzet parlamentáris életét egészségesebbé tegyük, alkotmányreformra van szükség, egy felsőház létrehozására, valamint a választási rendszer reformjára. Az államforma megváltoztatása nem lehet vita tárgya.”

A külföldnek szánt, s éppen ezért igen visszafogott, a válság súlyosságát enyhíteni igyekvő nyilatkozatból kiderül, hogy a Papen-kormány, és természetesen Hindenburg, bár döntött arról, hogy a nemzetiszocialistákat bevonják a kormányba, azt továbbra is csak a „parlamenti többség” biztosítása érdekében tartották szükségesnek. A fasiszta diktatúrával nem értettek egyet. Tisztában voltak azzal is, hogy a nemzetiszocialisták befolyását ellensúlyozniuk kell, ezt szolgálta volna a választás reformja, s különösen a jobboldal konzervatív erőinek befolyását biztosító felsőház létrehozásának kilátásba helyezése. Ez az elképzelés volt a tárgyalási alap Papen, Schleicher és Hindenburg részéről az augusztus elején Hitlerrel folytatott megbeszélésen az NSDAP kormányrészvételéről.

Az Associated Pressnek adott Papen-nyilatkozat nyilvánvalóan nem maradt ismeretlen a náci pártvezetők előtt. Hitler azonban a felajánlott kormányrészvételnél többet akart: a kancellári kinevezést. Ennek érdekében hajlandó volt felújítani — természetesen vezető szerepének elismerése mellett — a jobboldal szövetségét. Göring és Gregor Strasser nem értett ezzel egyet. Véleményük szerint a koalíciós kormányzat nem biztosíthatta a nemzetiszocialisták hegemóniáját, sőt azt sem tartották valószínűnek, hogy a jobboldal támogatni fogja Hitler kancellári törekvéseit. Végül azonban Hitler álláspontja kerekedett felül, amelyet írásban juttatott el a politikai élet „szürke eminenciásához”, Schleicherhez.

Schleicher ismerte Hindenburg álláspontját, tudta, hogy a birodalmi elnök egyelőre feltétlenül megbízik Papenben, s nem fog hajlani Hitler kérésére. Ennek ellenére találkozót javasolt a náci pártvezérnek. A találkozóra augusztus 5-én került sor Fürstenbergben.

Már a beszélgetés első perceiben mindkét tárgyalófelet meglepetés érte. Schleichert elsősorban azért, mert a várttal ellentétben Hitler nem egyszerűen a kancellári megbízásra pályázott, hanem olyan kabinet lehetőségét kérte, amely a Brüning- és a Papen-kormányhoz hasonlóan szükségrendeletekkel kormányozhat. Ez pedig NSDAP-kabinet esetében egyet jelenthetett akár a totális fasiszta diktatúrával is. Emellett szöges ellentétben volt Hindenburg elképzelésével a „szolid parlamenti többségre támaszkodó kormányról”. Schleicher mindezzel tisztában volt, s azzal is, hogy Hindenburg ennél kisebb engedményekre sem hajlandó. Mindenesetre megpróbálta Hitlert lebeszélni követeléséről. Arra azonban ügyelt, hogy a tárgyalások nehogy holtpontra jussanak, s a beszélgetést végül is úgy zárták le, hogy lényegében semmiben sem állapodtak meg. Ami Hitlert meglepte, az Schleicher rendkívül barátságos modora és — ez félrevezette a náci vezetőt – engedékenysége volt. Úgy hagyhatta el Fürstenberget, mint lehetséges kancellár jelölt, aki előtt csupán néhány további tárgyalás áll.

A náci vezérkar a hétvégét Hitler kedvelt pihenőházában, Obersalzbergben töltötte. Az egyszerű, üvegverandás, díszesen faragott faház egy domboldalon állt egy fáktól körülvett tisztáson. Kerítés nem övezte a hatalmas területet, helyette SS legények és két farkaskutya — Hitler kedvencei, társaságukban szívesen fényképeztette magát – őrizte a „pihenők” nyugalmát.

Hitler beszámolóját a Schleicherrel folytatott tárgyalásokról és különösen optimizmusát a várható fejleményekről nem osztották egységesen a jelenlévők. Különösen Goebbels óvta a „Führert” attól, hogy túlzott reményeket tápláljon. Nem bízott abban, hogy a hatalmat olyan egyszerűen megkapja a párt, mint ahogyan azt Hitler remélte. Javasolta, hogy a tárgyalások mellett újabb erődemonstrációkkal támasszák alá követelésüket. Naplójában Goebbels augusztus 8-án a következő bejegyzést tette: „Az egész párt felkészült arra, hogy a hatalmat megragadja. Az SA tagjai elhagyták munkahelyeiket, s készen állnak.”

Valóban. Amikor Hindenburg augusztus 10-én kelet-poroszországi birtokáról Berlinbe érkezett, az utcákon szinte polgárháborús kép fogadta. De nemcsak Berlinben mozdult meg a föld. Különösen nagy felháborodást keltett országszerte az SA Lötzenben és Leobschütz környékén augusztus 8-án elkövetett két bestiális gyilkossága, amelynek során revolverlövésekkel végeztek a szociáldemokrata védelmi szervezet, a Birodalmi Lobogó két tagjával. A kormány próbálkozásai a terrorhullám megfékezésére eredménytelenek maradtak. Az augusztus 9-én kiadott két újabb szükségrendelet („A birodalmi elnök rendelete a politikai terror ellen” és a „A birodalmi kormány rendelete különleges bíróságok felállításáról”) gyorsított bírósági eljárást, a korábbiaknál súlyosabb büntetéseket, sőt halálbüntetést is kilátásba helyezett „erőszakos politikai cselekményekért”. Mindez azonban nem rettentette vissza az NSDAP vezetőit. A szükségrendeletek megjelenését követő napon Potempában újabb merényletre került sor. Az SA tagjai megtámadták a kommunistákkal rokonszenvező népszerű antifasiszta földmunkást, Konrad Pietzucht, kegyetlenül összeverték, majd meggyilkolták. (A potempai gyilkosok ügye jól jellemzi a korabeli állapotokat. A rögtönítélő bíróság augusztus 22-én halálbüntetést rótt ki az öt gyilkosra, az NSDAP nyomására azonban – Hitler az ítélet napján külön táviratban fejezte ki szolidaritását az elítéltekkel – szeptember 2-án az ítéletet életfogytiglani fegyházra változtatta. Nem kellett azonban sokáig fegyházban „sínylődniük”: néhány héttel Hitler hatalomra jutása után, március közepén a győzteseknek kijáró, náci módra szervezett diadalmenettel hagyhatták el börtönüket.)

Augusztus 9-én újabb találkozóra került sor Hitler és Schleicher között. E találkozó a náci szkeptikusokat igazolta: Schleicher most már elzárkózott minden követelés elől, és meglehetősen egyértelműen adta Hitler tudtára, hogy nem számíthat kancellári kinevezésére. A végső döntést azonban nem mondta ki, s bár a megbeszélést mindketten eredménytelennek ítélték, további tárgyalásokban állapodtak meg.

Az NSDAP nem csupán a terrorral kívánta fokozni nyomását a kormányra. Augusztus 12-én az SA két vezetőjét, Röhmöt és Wolf Heinrich von Helldorff grófot bízták meg azzal, hogy keressék fel Papent, s közöljék vele: a párt és az SA csak egyetlen megoldást fogad el – Hitler kancellári kinevezését (Helldorff az SA berlini parancsnoka, később a város rendőrfőnöke, majd 1944-ben a Hitler elleni merénylet egyik támogatója volt).

Hitler kilátásai mégsem voltak reménytelenek. Köztudott volt már ekkor, hogy maga Papen is mind kilátástalanabbnak ítéli a kormány helyzetét, amelynek immáron be kellett érnie egyedül a német nemzetiek támogatásával. Ezért Hindenburg Berlinbe érkezésekor a kormányfő kihallgatást kért az elnöktől, és felajánlotta lemondását. Hindenburg azonban mereven elzárkózott ettől a megoldástól, sőt arra is nehezen lehetett rávenni, hogy találkozzon a „leszerelt káplárral”. Így Papennek nem maradt más hátra, mint hogy bekapcsolódjon a tárgyalásokba.

Papen igen barátságosan fogadta Hitlert és a náci vezetőket, s egyáltalán nem zárkózott el az elől, hogy kívánságaikat teljesítse, egyetlenegyet kért csupán: időt. Hindenburg véleményét ismertetve kifejtette: „A birodalmi elnök úr ma még nem kész arra, hogy, Önnek felajánlja a kancellári tisztséget, mivel kevéssé ismeri Önt. Mindeddig csupán egy ellenzéki pártot vezetett, mégpedig olyan programmal, amelynek sok pontjával nem tudunk egyetérteni. Másrészt azonban az Ön programjának a belpolitikai élet legfontosabb kérdéseivel kapcsolatos részével a legnagyobb mértékben egyetértünk és pozitívan értékeljük. Sőt a gazdaságpolitika területén is egyetértésre juthatunk. A birodalmi elnök úrnak éppen ezért az a véleménye, hogy Önnek hazafias kötelessége az Ön által irányított és jelentős politikai dinamikával rendelkező mozgalmat az ország érdekeinek szolgálatába állítania. Az idő megköveteli valamennyi jó német együttműködését.”

Hitlert ugyan megelégedéssel töltötték el Papén dicsérő szavai, a kancellár által mondottakból azonban egyelőre nem értette, hogyan képzeli Hindenburg a továbbiakat. Kérdésére Papen felajánlotta, hogy amennyiben az NSDAP hajlandó tisztségeket vállalni kormányában, úgy Hitler alkancellárként képviselhetné pártjának érdekeit. S nem is akármilyen kilátásokkal. Papen ugyanis azt is közölte, hogy ő nem ragaszkodik a kancellári poszthoz, majd szavát is adta: „Magam fogom benyújtani lemondásomat, amint a birodalmi elnök az Ön mozgalmával folytatott bizalomteljes és gyümölcsöző együttműködés alapján jobban megismerkedik Önnel.”

Papen ajánlata nem elégítette ki a náci vezetőt. A megoldással Frick sem értett egyet. Kifejtették, hogy amennyiben Hitler nem kapja meg a kancellári kinevezést, semmiféle kormányfelelősséget nem vállalnak: „…a hatalmas mozgalom nem rendelheti alá magát semmiféle más miniszterelnöknek. A mozgalom követeli, hogy engem a kormány élén láthasson.” S miután Hitler azt az újabb javaslatot is visszautasította, hogy esetleg a párt által megjelölt más személyt nevezzenek ki alkancellárnak (ezáltal ugyanis Hitler elkerülhette volna, hogy a „másodhegedűs” szerepére kényszerüljön), a tárgyalások holtpontra jutottak.

Hitlernek ezután már csak egyetlen, meglehetősen formális kérdése volt. Korábbi, a Papen-kormány támogatását kilátásba helyező, az augusztus 8-a utáni terrorhullámmal már lényegében megszegett ígéretére utalva, azt kérdezte, hogy értékelheti-e úgy a tárgyalásokat, mint amelyek teljesen eredménytelenül végződtek, s ezzel visszanyertnek tekintheti-e mozgalma ellenzéki szabadságát. A mind borúsabb Papennek azonban volt még egy aduja, nem érte váratlanul a kérdés. Előzőleg sikerült ugyanis rávennie Hindenburgot, hogy az agg elnök személyesen is próbálja engedményekre bírni a náci vezetőt, amennyiben ez neki nem sikerülne. Így közölhette Hitlerrel, hogy az általa elmondottak még nem jelentik a végső döntést, s felajánlotta a találkozást Hindenburggal.

A Hitlerrel folytatott megbeszélés után Papén azonnal Hindenburghoz sietett, akit Schleicher társaságában talált. Ismertette a történteket, majd kifejtette álláspontját, amely szerint a birodalmi elnök is ajánlja fel az alkancellári tisztséget, kilátásba helyezve tekintélyének teljes támogatását. Hindenburg egyetértett a javaslattal. Úgy vélte, személyes közbenjárása elegendő lesz Hitler meggyőzéséhez. Remélte továbbá, hogy – akárcsak Papen rábeszélése idején – most is eredményt érhet el, ha a náci vezérnek a „nemzet iránti elkötelezettségére” hivatkozik. Schleicher nem volt ilyen derűlátó. Javasolta, hogy mindemellett határozottan mondják meg Hitlernek azt is: amennyiben a mozgalom semmiféle együttműködésre nem hajlandó, úgy annak következményei lesznek. Hogy mik, arra nem tett konkrét javaslatot, de a fenyegetést mindenképpen szükségesnek tartotta.

A Papentől távozó Hitler és Frick az NSDAP berlini főhadiszállására, a minden kényelemmel berendezett „Hotel Kaiserhof”-ba sietett. A náci vezetők tanácskozásán ismét megoszlottak a vélemények a várható eredményt illetően, Hitler azonban most is derűlátó volt. Úgy vélte, a kormánynak nincs más választása, mint hogy elfogadja feltételeit – a német nemzetiek támogatására nem lehet országos politikát alapozni. Remélte, hogy Hindenburg, nem utolsósorban éppen a nácik által szított egyre nagyobb zűrzavar hatására, megelégeli Papen tehetetlenségét, s vonzónak fogja találni az általa felajánlott „nyugalmat és rendet”.

Hitler optimizmusa környezetére is kiterjedt, a náci főhadiszállás egyre inkább kormányhivatalra és katonai parancsnokságra kezdett hasonlítani. Bel- és külföldi újságírók rohamozták a párt két sajtófőnökét, Otto Dietrichet és Ernst Hanfstaenglt, SA-vezetők és politikusok adták egymás kezébe a kilincset. Közismert tekintélyek, mint Friedrich Werner von Schulenburg gróf (Hitler későbbi moszkvai nagykövete, majd 1944 júliusában a Hitler elleni összeesküvés résztvevője és áldozata) folyamodtak képviselői mandátumkérelemmel az NSDAP titkárságához, mégpedig oly nagy számban, hogy külön nyomtatványt kellett készíteni az elutasító válaszok számára (Schulenburg mellett ilyen nyomtatványt kapott a nagy múltú von Massow tábornok is).

Másnap, augusztus 13-án délben azonban nem Hindenburg, hanem Schleicher kérette magához Hitlert. A beszélgetés után a náci vezető a Goebbels családhoz ment. Kedvelte a szónoki emelvényeken tomboló, jelenlétében azonban behízelgő modorú Goebbelset, akit polgári jólét övezett, s kitűnő süteményeket készítő feleségét, Magdát. A sütemények a vegetáriánus Hitler gyengéi közé tartoztak, most azonban az édesség sem deríthette jókedvre. A Schleicherrel folytatott beszélgetés ugyanis végleg szertefoszlatta reményeit: a kancellári kinevezéshez Hindenburg nem járult hozzá. Csekély vigasz volt számára, hogy a várt elnöki fogadásra mégis sor kerülhet.

Délután három óra volt, amikor megszólalt a telefon: Hitlert az elnöki palotába szólították. Amikor az elnök személyi titkára, Meissner Hindenburghoz vezette, Hitler nem állta meg, hogy meg ne kérdezze még a lépcsőn felfelé haladva: hajlandó-e őt a birodalmi elnök kinevezni? Meissner kitért a válasz elől. S erre jó oka volt – csak Schleicher szavait ismételhette volna meg.

Hindenburg, amint Hitler belépett és túljutottak a kötelező udvariassági formaságokon, a tárgyra tért. Szokott katonás modorában, bár a tőle kevéssé megszokott diplomatikus formák között, kijelentette, hogy örömmel üdvözölné a nemzetiszocialisták részvételét a kormányban, s ez nem volt más, mint a már várt elutasítás. Hitler válaszában megismételte a Schleichernek és Papennek elmondott érveit, valamint követelését a teljes és korlátlan kormányhatalomra. Hindenburg a követelést most már egyértelműen elutasította, azzal magyarázva álláspontját, hogy „Isten, saját lelkiismeretem és a haza előtt nem vállalhatom annak felelősségét, hogy egy olyan pártra ruházzam a teljes kormányhatalmat, amely határozottan szembenáll a másképpen gondolkodókkal”. Miután azonban Hitler erőltetetten elszánt hangon levonta a tárgyalásokból a végkövetkeztetést: „így nem marad más lehetőség számomra, minthogy ellenzékbe vonuljak”, Hindenburg is megkísérelte az ellentétek tompítását. Előbb határozott, kemény hangot használt Schleicher tanácsát követve: „Figyelmeztetem Önt arra, hogy ellenzékét a lovagiasság szabályait betartva vezesse, s legyen tudatában annak a felelősségnek és kötelességnek, amellyel hazájának tartozik. Semmi kétségem sincs az Ön hazaszeretete iránt. Azok ellen a terror- és erőszakos cselekedetek ellen azonban, amelyekben sajnálatos módon az SA- alakulatoknak is részük van, a lehető legkeményebben fogok fellépni.” Majd békülékenyen hozzátette: „Igaz, mi mindketten régi bajtársak vagyunk, s én azt kívánom, hogy azok is maradjunk, hiszen később útjaink ismét találkozhatnak. Ezért már most szeretném Önnek bajtársi jobbomat nyújtani.”

Hitler leverten távozott az elnöki palotából, bár Hindenburg nagyvonalú gesztusa kétségtelenül hatást gyakorolt rá. Visszatérve a Goebbels család körébe, már azt is fontolgatta, hogy elfogadja az alkancellári kinevezést. Úgy gondolta – s ezt Goebbelsnek is kifejtette -, hogy a kezdeményezés már kezdetektől a kezében lenne, s ehhez hamarosan a tényleges hatalmat is megkapná. Nem tartott Papentől, bízott abban, hogy a mögötte felsorakozott erők elegendő támaszt jelentenek számára még abban az esetben is, ha a kancellár, meggondolva magát, mégis ragaszkodna vezető szerepéhez.

Döntésének megváltoztatására azonban Hitlernek nem maradt ideje. A berlini lapokban már este megjelent a kormány közleménye a tárgyalásokról, amelyben egyértelműen az NSDAP-t marasztalták el a tárgyalások eredménytelenségéért.

A párt az ezt követő hetekben taktikát változtatott: az SA mérsékelte akcióit (sőt közvetlenül a tárgyalások után két hétre „szabadságolták” tagjait), s a párt képviselőinek megtiltották, hogy az augusztus 30-i parlamenti nyitó ülésen botrányt provokáljanak – így Zetkin beszéde alatt is meg kellett elégedniük néhány közbekiáltással. E taktikával az NSDAP célja kettős volt: egyrészt Hindenburg állításával szemben bizonyítani kívánta, hogy kézben tudja tartani a mozgalmat, másrészt újabb szövetségeseket kívánt megnyerni parlamenti pozícióinak megerősítéséhez.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A náci párt a hatalom útján

Két választás Németországban
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

Amikor 1932. június 4-én Hindenburg elnök feloszlatta a mindössze két éve működő parlamentet, a hivatalos indoklás a következőképpen hangzott: a Reichstag „a legutóbbi hónapokban a német országrészekben lezajlott [helyi] parlamenti választások eredményei alapján nem felel meg többé a német nép akaratának”. Szinte szó szerint ismételte a „Gazdaságpolitikai Egyesülés” 1931. júliusi petícióját, s nem szinte, hanem valóban betűről betűre Hitler januártól többször is megismételt tételét az „elavult” parlamentről. A birodalmi elnök célja a parlament feloszlatásával és az új választásokkal az volt, hogy Papen számára lehetővé tegye lehetőleg „szolid” parlamenti többség alakítását. E parlamenti többség azonban nyilvánvalóan csak a náci párt bevonásával alakulhatott ki. A kommunista és a szociáldemokrata pártra Papen természetesen nem számíthatott és nem is számított, a polgári középpártok mandátumai pedig nem csupán elégtelenek voltak számára, hanem új választások esetén várhatóan további csökkenésükkel kellett számolni. S ezzel tisztában voltak e pártok vezetői is, éppen ezért nem támogatták a náci párt által korábban, május elején a parlamentben is beterjesztett indítványt. Egyedül az NSDAP helyi választási eredményei jelezték, hogy a párt minden korábbi eredményét túl fogja szárnyalni.

A náci propaganda soha nem látott erővel vetette bele magát a választási küzdelembe. Hitler megszervezte harmadik úgynevezett „Németországi Repülését”. A Dornier 1720 a legkorszerűbb utasszállító gépek egyike volt a korszakban. Fedélzetén Hitler mellett ott voltak legtapasztaltabb szervezői és agitátorai, s természetesen személyi biztonságán őrködő SS- legényei is. Hitler 50 városban tartott nagygyűlést, s plakátok ezreivel, repülőgépekről leszórt röplapok százezreivel, sőt beszédének részleteit rögzítő hanglemezek osztogatásával is törekedett növelni népszerűségét. (Mindez nem kis pénzbe került. Egyes adatok szerint az NSDAP csupán 1932 második felében mintegy 80 millió márkát költött propagandára.)

Az 1932. július 31-én megtartott választások eredménye nem okozott meglepetést. Az NSDAP a minden korábbinál nagyobb, az 1919-es 83%-ot is egy százalékkal meghaladó részvétellel megtartott választásokon a leadott érvényes voksok 37,36%-át szerezte meg (választóinak száma 13 779 111). A náci párt megerősödése nem volt lebecsülendő. Annál is inkább, mivel bár a korabeli közvéleményben az áprilisi elnökválasztások második fordulójában Hitlerre leadott 36,8% élt, valósabb összehasonlítási alapul szolgál az első forduló 30,1%-a, amikor a német nemzetiek és a Stahlhelm többsége saját jelölt híján még nem sorakozott fel Hitler mögött. A legjelentősebb különbség azonban az volt, hogy amíg az áprilisi elnökválasztásokon elért 36,8% nem érintette a pártok közötti parlamenti erőviszonyokat, most az NSDAP, 230 képviselőjével, már a Reichstag legnagyobb parlamenti frakcióját mondhatta magáénak. Szavazatarányuk, és ami ebből következett, képviselői mandátumaik száma nem csupán a szociáldemokratákét (21,6%, 133 mandátum) haladta meg, hanem a két munkáspárt együttes eredményét is. (A kommunista párt 14,6%-ot szerzett és 89 képviselője került a Reichstagba, így a két munkáspárt összesített szavazataránya 36,2% volt, mandátumaik száma pedig 222.)

Figyelemre méltó volt továbbá, hogy az NSDAP, ha az 1930-asnál kisebb mértékben is, de most is a jobboldaltól vont el szavazatokat. Súlyos vereséget szenvedett a mind jellegtelenebbé váló Német Néppárt: 1 257 866 szavazatot s ezzel mandátumainak több mint háromnegyedét veszítette el. Katasztrofális volt a junkerek agrárérdekeit képviselő párt veresége is, amelynek korábbi több mint egymilliós tábora mindössze 90 000-re apadt. Hasonló arányú volt a Gazdaságpárt veresége, a korábbi 1 362 400 helyett csak 146 900 szavazatot szerzett. A korábban sem túl jelentős Német Parasztpárt szavazatainak kétharmadával, a szintén agrár jellegű Birodalmi Agrárszövetség felével, a Német-Hannoveri Párt szintén kétharmadával járult hozzá a nácik előretöréséhez. A jobboldali pártok közül a legkevesebb szavazatveszteséget most a német nemzetiek szenvedték el. Táborukat mindössze 280 000 szavazó hagyta el, s így részesedésük 7%-ról 5,9%-ra csökkent, ami egyértelműen jelezte, hogy Hugenberg politikája továbbra is számíthatott a nagybirtok és a reakciós finánctőke egy részének támogatására.

A jobboldalon belüli erőeltolódás azt mutatta, hogy bevált az NSDAP taktikája, amely nem a más pártokkal kötött szövetségre, hanem azok választóinak elhódítására törekedett. A náci párt – ellentétben az 1930-as helyzettel – most már nem csupán a jobboldal legerősebb pártja, hanem e csoporton belül korábbi 44,4%-os részesedését 78,3%-ra növelte. Ez utóbbinak különös jelentősége volt. Amíg 1930-ban és azt követően megvalósíthatónak tűnhetett a nemzetiszocialisták alárendelése, Hugenberg elképzeléseinek megvalósítása, az 1932-es választások után ennek minden esélye megszűnt. Az NSDAP mögött a finánctőkés körök mellé már a legreakciósabb agrárkörök is felsorakoztak, a párt túlsúlya egyértelműen kizárt minden olyan parlamenti megoldást, amely a hagyományos jobboldalra kívánta alapozni az elnöki diktatúra rendszerét.

Választások Nemzetgyűlés
1919. I. 19.
1. Reichstag
1920. VI. 6.
2. Reichstag
1924. V. 4.
3. Reichstag
1924. XII. 7.
Választásra jogosultak száma 36 304 084 35 949 774 38 371 052 38 952 645
A résztvevők aránya 83,02% 79,17% 77,44% 78,8%
Pártok szavazat % szavazat % szavazat % szavazat %
képviselő képviselő képviselő képviselő
Nemzetiszocialisták
(NSDAP)
1 918 310 6,5 906 946 3
32 14
Német Nemzeti
Néppárt
3 121 500 10,26 4 249 100 15,1 5 696 368 19,5 6 205 324 20,5
44 71 95 103
Német Néppárt 1 345 600 4,42 3 919 400 13,9 2 694 317 9,2 3 049 215 10,1
19 65 45 51
Kisebb pártok 484 800 1,62 869 800 3,08 2 754 263 9,4 2 365 080 7,76
7 9 29 29
Német Centrumpárt 5 980 200 19,6 5 083 600 18 4 860 027 16,6 5 250 169 17,34
91 85 81 88
Német Demokratikus Párt 5 641 800 18,55 2 333 700 8,3 1 655 049 5,7 1 917 765 6,3
75 39 28 32
Szociáldemokraták 13 826 400 45,48 11 151 200 39,55 6 008 713 20,5 7 880 963 26
185 186 100 131
Kommunisták 589 500 2,07 3 693 139 12,6 2 708 345 9
4 62 45
Összesen 30 400 300 100 28 196 300 100 29 281 186 100 30 283 805 100
421 459 472 493

Reichstag-választások Németországban. 1919—1933

4. Reichstag
1928. V. 20.
5. Reichstag
1930. IX. 14.
6. Reichstag
1932. VII. 31.
7. Reichstag
1932. XI. 6.
8. Reichstag
1933. III. 5.
41 224 678 42 982 912 44 226 835 44 401 004 44 685 764
75,6% 82% 84% 80,5% 88,77%
szavazat % szavazat % szavazat % szavazat % szavazat %
képviselő képviselő képviselő képviselő képviselő
810 127 2,6 6 379 672 18,3 13 779111 37,4 11 737 010 33,1 17 277 180 43,9
12 107 230 196 288
4 381 563 14,2 2 457 686 7 2 186 661 5,9 3 019 099 8,8 3 136 760 8
73 41 37 52 52
2 679 703 8,7 1 693 878 4,85 436 012 1,2 661 796 1,8 432 312 1,1
45 30 7 11 2
4 326 912 14,1 4 868 673 14 1 122 491 2,6 1 102 409 3 634 693 1,6
51 72 11 12 7
4 657 796 15,2 5 185 637 14,8 5 792 506 15,7 5 326 067 15 5 498 457 14
78 87 97 90 92
1 479 374 4,8 1 205 521 3,45 371 799 1 336 451 1 334 242 0,8
25 20 4 2 5
9 152 979 29,8 8 575 244 24,5 7 959 712 21,6 7 247 956 20,4 7 181 629 18,3
153 143 133 121 120
3 264 793 10,6 4 590 160 13,1 5 369 698 14,6 5 980 162 16,86 4 848 058 12,3
54 77 89 100 81
30 753 247 100 34 956 471 100 36 882 354 100 35 471 745 100 39 343 331 100
491 577 608 584 647

Talán még jelentősebb változás volt, s ez tovább korlátozta Papent, hogy a kormányzatnak már arra sem volt lehetősége, amire Brüning idején még törekedhetett: a polgári középpártok bevonásával sem hozhattak létre jobboldali parlamenti többséget. Az NSDAP nélkül az összes többi polgári pártra, a demokratáktól a német nemzetiekig, a Reichstag 608 mandátumából mindössze 156 jutott, miközben a nemzetiszocialisták önmagukban 230 képviselővel rendelkeztek.

A Papen kormány irányvonalára ez utóbbi tényező különösen nagy hatással volt. Pedig a polgári középpártok megnyerésének egy német nemzetiek vezette koalíció számára a korábbiaknál jobb esélyei lehettek volna. A választási eredmények ugyanis azt mutatták, hogy a weimari alapokhoz még legkövetkezetesebben ragaszkodó demokrata Német Állampárt befolyása jelentősen csökkent: szavazóik mintegy háromnegyedét veszítették el; a hajlékonyabb Centrumpárt és a vele együtt már Brüninget is támogató Bajor Néppárt viszont még némileg növelni is tudta szavazatainak számát. Ez azonban 1932 nyarán már nem jelentette volna a Hindenburg által megkívánt „szolid” parlamenti többség létrejöttét.

A német társadalomban bekövetkezett politikai változások irányát mutatta az is, hogy a munkáspártok – a kommunista párt jelentős szavazatnyeresége ellenére – veszítettek korábbi befolyásukból. Részesedésük a leadott szavazatokból az 1930-as 37,6%-ról 35,9%-ra csökkent. A munkásmozgalom számára igen jelentős változás volt a forradalmi baloldal előretörése, ami egyet jelentett a kommunista párt antifasiszta programjának térnyerésével. A „bolsevizmus” azonban — amivel Hitler nap mint nap riogatta a polgárokat és zsarolta a reakciót – a kommunisták minden erőfeszítése ellenére sem vált olyan hatalommá, amely ellensúlyozhatta volna a diktatúrát egységesen támogató polgári pártok befolyását. A szociáldemokrata párt pedig továbbra sem változtatott alapvetően taktikáján: a korábbinál élesebben fordult ugyan szembe a minden kompromisszumot visszautasító Papen-kabinettel, a megoldást viszont nem az egységfrontban, hanem a polgári pártokkal kötött egyezkedésben vélte felfedezni. Pedig ennek mind kevesebb esélye volt: a demokraták meggyengültek, és a centrum is mind egyértelműbben jobbra tolódott. Még ha sikerült volna is valamilyen módon az együttműködés, az így létrejövő parlamenti ellenzék sem ellensúlyozhatta a jobboldalt; a centrum, a demokraták és a szociáldemokraták összesített szavazataránya (38,6%) és a 234 mandátum alig haladta meg a nemzetiszocialisták eredményét (37,4% és 230 mandátum), s messze elmaradt a jobboldal erejétől. Ez utóbbi azt jelentette, hogy a volt weimari koalíció felújítása még abban az esetben sem kínált volna megoldást, ha az időközben kiéleződött ellentéteket sikerül is áthidalni. Ennek ellenére a szociáldemokrata párt, tekintettel a fasiszta veszélyre, minden korábbi kompromisszumon túlmutató engedmények árán is hajlandó volt elősegíteni a polgári-szociáldemokrata ellenzéki blokk kialakulását. Ez egyrészt a pártnak a forradalmi irányzattól való még határozottabb elkülönülésével járt, másrészt kihívta maga ellen a kommunista mozgalom éles bírálatát, amely egyedül a munkásegység, az egységfront kibontakoztatásában látott lehetőséget az egyre erősödő fasiszta mozgalom elleni fellépésre.

Németország Kommunista Pártjának (Kommunistische Partei Deutschlands) vezetősége, felmérve a március-áprilisi elnökválasztások óta eltelt hónapokban bekövetkezett változásokat, arra a következtetésre jutott, hogy a nácizmus előretörése lelassult, ugyanakkor a forradalmi politikát támogatók, a változást sürgetők tábora jelentősen bővült. A párt igen nagy arányú előretörésében — szavazataikat 30,1%-kal növelték, amíg az NSDAP csupán 19,6%-kal — egyértelműen a választásokat megelőző Antifasiszta Akció egységfront irányvonalának igazolását látták. Bíztak abban, hogy az akció az elkövetkezendő időszakban még jelentősebb sikereket ér el. A párt tömegbázisának szélesítését és az egységfront gondolatának elmélyítését szolgálták az augusztus 14-től országszerte megrendezett „Antifasiszta Üzemi Hetek”.

A kommunista párt őszinte egységfront óhajának adott hangot a súlyos betegsége ellenére a Reichstag megnyitására Berlinbe érkező Clara Zetkin, akinek megjelenésével a kommunista párt alkalmat kapott arra, hogy a parlamentben elsőnek fejthesse ki nézeteit. Zetkin volt ugyanis a képviselőház legidősebb tagja, s így ő nyithatta meg augusztus 30-án a parlament ülésszakát. A 76 éves kommunista képviselőnő – a nácik fenyegető közbekiáltásaitól nem zavartatva magát – éles hangon ítélte el a fasizmus gaztetteit, hazug propagandáját. Rámutatott arra, hogy a nácizmus előretörése a legreakciósabb német imperialista körök támogatásának köszönhető, amelyeknek eltökélt szándéka, hogy a fasiszta diktatúra kegyetlen eszközével érjék el céljukat. A hatalomra törő fasiszta diktatúrával szemben az ellenállás egyetlen lehetőségét az egységfrontban jelölte meg: „A pillanat valamennyi dolgozó egységfrontját követeli a fasizmus visszaszorítása érdekében. Az egységfront az egyetlen lehetőség arra, hogy a rabszolgasorban sínylődök és kizsákmányoltak megóvják erőiket és szervezeteiket, sőt fizikai létüket. E kényszerítő történelmi szükségszerűségben felül kell emelkedni valamennyi bénító, az erőket megosztó politikai, szakszervezeti, vallási és világnézeti ellentéten.”

Az egységfront politika előtérbe helyezése, az Antifasiszta Akció kibontakoztatása jelentős előrelépés volt a kommunista párt politikájában. A fasiszta diktatúrával szemben a proletárdiktatúra kivívásának hangsúlyozása fő stratégiai célkitűzésként ugyan továbbra is napirenden maradt, azonban mind központibb helyet foglaltak el a munkásosztály és a haladó értelmiség számára érthetőbb és elfogadhatóbb, mindennapi követeléseket megfogalmazó jelszavak – a munkanélküli-segély biztosításától a demokratikus jogokat korlátozó szükségrendeletek visszavonását sürgető parlamenti indítványokig és „a nyílt fasiszta diktatúra hatalomra jutásának” megakadályozására hozandó védelmi intézkedésekig. A kommunista párt tisztában volt azzal – amint azt Thälmann augusztus 3-án, a párt területi titkárainak országos konferenciáján hangsúlyozta -, hogy a fasizmus hatalomra jutása „évtizedekre vetné vissza a munkásmozgalmat”.

A szociáldemokrata párt választások utáni taktikáját alapvetően téves helyzetértékelése határozta meg. A súlyos vereség ellenére a pártvezetés bizakodó volt, sőt optimista. A párt elnöke, Wels a választás napját, július 31-én a „demokrácia győzelmi napjának” nevezte. Hasonlóan vélekedtek a területi szervezetek vezetői is. Így a hannoveri pártlap, a Volksstimme augusztus 1-i számában a választásokat értékelve a következőket írta: „Tehát a hatalomátvételből semmi sem lett, és soha nem is lesz belőle semmi. A választás megmutatta, hogy a jobboldali pártok nem tudják és sohasem fogják tudni megszerezni a többséget Németországban.” S mindezt egy olyan területi szervezet lapja írta, ahol a nemzetiszocialisták 49,5%-ot kaptak (sőt még a német nemzetiek is a korábbi 8%-ról 8,4%-ra növelték szavazataik arányát), s ezzel Schleswig-Holstein után (51%) a legnagyobb arányú győzelmüket aratták. A szociáldemokrata értékelések alapja az áprilisi elnökválasztáson elért náci eredmény és a júliusi közötti „mindössze” 0,6%-os különbség volt, s az a Wels által többször hangsúlyozott meggyőződés, hogy az uralkodó körök, és személy szerint Hindenburg sohasem fogják támogatni Hitler kancellárjelöltségét. Ennek megfelelően a párt a parlamenti manőverekre korlátozta tevékenységét, és a „kivárás” álláspontjára helyezkedett. Célja a Papen-kabinet megbuktatása volt, amit különféle, jórészt rögtönzött ellenzéki javaslatokkal kívánt elősegíteni. Csupán elősegíteni, mivel nem saját erőiben bízott, hanem a polgári „demokratikus” pártok előretörésében. A pártvezetőség elsősorban azzal foglalkozott, hogyan ellensúlyozza a kommunista előretörést, miképpen „konkurráljon” a nagy visszhangot kiváltó kommunista követelésekkel.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Adolf Hitler és a náci párt – 11

(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

A gazdaságpolitikai ,,program”

1930. december 15-én, majd az újév harmadik napján tanulságos vitának lehettek fültanúi a német rádióállomások hallgatói. Gottfried Feder, a náci párt gazdasági szakértője és a szociáldemokrata egyetemi tanár, Erik Nölting ült a mikrofon elé, hogy kifejtsék pártjaik elképzeléseit a gazdasági válság megoldásáról. Egyikük sem mérte szűkmarkúan az ígéreteket: a mintegy hatmillió munkanélkülinek közmunkákat, illetve munkanélküli-segélyt, a dolgozóknak biztos munkaalkalmat, az iparnak új megrendeléseket, a mezőgazdaságnak magasabb felvásárlási árakat és vámvédelmet kínáltak. Egységes, átfogó elképzelés azonban egyik oldalon sem hangzott el.

Hasonló összevisszaság jellemezte a náci parlamenti frakció 1930 októberében beterjesztett „nagyvonalú” gazdasági programját, majd törvénytervezetét. A két dokumentumról a Birodalmi Bank Statisztikai (Tudományos) Részlege készített szakértői véleményt: „… az NSDAP Birodalmi Vezetése mellett működő Gazdasági Tanács által kidolgozott javaslatok arra irányulnak, hogy a tömegeket korlátok között tartsák. Egy olyan pártnak, amely egyrészt a kapitalista gazdasági vezetőkkel (Krupp, Thyssen, Kirdorf, Abbé, Mannesmann, Siemens) kacérkodik, ugyanakkor nem akar kiábrándulást kelteni a szocialista munkásságban… sőt ezek mellett arra is törekszik, hogy nagyszámú támogatót nyerjen meg a mezőgazdaságból, másrészt azonban nem mond le saját ideológiájának megvalósításáról, szükségszerűen valamennyi irányzat számára a legmesszebbmenő engedményeket kell tennie. Így gazdaságpolitikai javaslataik olyan kuriózumok, amelyek bizonyosan egyedülállóak a gazdaságtörténetben.”

A nemzetiszocialista gazdaságpolitika egységes, kormányképes politikává formálását az elkövetkező időszakban sem sikerült megvalósítani. Pedig nem kis erők siettek a párt segítségére. Az 1931. január 1-én a Gazdasági Tanács helyébe lépett NSDAP Gazdaságpolitikai Részlege élére már valódi szakértő került Otto Wagner személyében. Első teendőinek egyike volt, hogy eltávolítsa „a kispolgári fantasztákat”, s helyükre olyan kitűnő erőket hívjon meg (többségük nem is volt tagja az NSDAP-nek), akik a nagymonopóliumok és bankok megbízásából kapcsolódtak be a munkába, mint Emil Georg von Stauss, a Német Bank igazgatója, Otto Christian Fischer a legnagyobb vegyipari monopóliumtól, az IG Farbentől, Hans von Lucke, a Flick-konszern egyik nagyvállalata felügyelő tanácsának elnöke, valamint Hermann Cordemann, a Siemens-konszern gazdasági szakértője, akit Siemens személyesen bocsátott az NSDAP rendelkezésére.

Az 1931. március elején belső használatra elkészült, „Az NSDAP gazdaságpolitikai alapelvei és céljai” című dokumentum a jelentős erőfeszítések ellenére is csak részben felelt meg a várakozásoknak. Igaz, a szerzők célja nem egy végleges gazdasági program kidolgozása volt, csupán a nagytőke, a bankok és a nagybirtokosok számára kívánták összefoglalni nézeteiket, hogy a nácizmussal már rokonszenvezők mellé újabb tekintélyes támogatókat szerezzenek. Ezzel magyarázható, hogy bár a dokumentumban kifejtett gyakorlati gazdaságpolitikai program nem lépett túl a korábbról jórészt már ismert általánosságokon, azok az olvasók, akiknek szánták, mégis érdeklődéssel vehették kézbe. Az írás egy pontban ugyanis határozott és egyértelmű volt – azok körének meghatározásában, akik érdekeinek képviseletére a mozgalom vállalkozott: „A nemzetiszocializmus az egyén legmagasabb fokú tevékenységének és a kultúra alapjának előfeltételeként tekint a személyi tulajdonra… A személyes képességek szabad kifejtésének lehetősége és annak serkentése egy egészséges versennyel jótékony hatással lesz a népgazdaság teljesítőképességének fokozására… A nemzetiszocializmus ma is elismeri a gazdaság vezetőinek jogát a vállalatok autoritatív vezetésére, a munkásság szociális védelmét meghatározó, törvényekkel szabályozott kereteken belül.”

A dokumentumban már egyetlen szó sem esik az államosításról, a nagyáruházak bérbeadásáról, vagy az „élősködő tőke” kisajátításáról. A magántulajdon szentségének elfogadása s az „autoritatív”, a tekintélyelven alapuló vezetés elismerése jórészt leszerelte azok fenntartásait, akik a nemzetiszocializmus „forradalmi” frázisaitól visszariadva ellenezték a fasiszta diktatúrát. Ezzel szemben a dokumentumban s általában a korszak valamennyi hasonló tervezetében szereplő, pontosabban azonban nem körvonalazott „szociális védelmet” ígérő törvényekre utalás csak alárendelt szerepet játszhatott.

E dokumentum lett tehát a tárgyalási alap Hitler és a nagytőke között. A náci pártvezér előbb bizalmas meghallgatást kért a legjelentősebb monopoltőkésektől és bankároktól, sorra látogatta őket otthonaikban, majd júniusban megbeszélést folytatott Stiness-szel, augusztusban mintegy 40 vezető szén és acélipari vezetőt látott vendégül, majd szeptemberben és decemberben berlini főhadiszállásán, a „Hotel Kaiserhof”-ban fogadta Thyssent, Vöglert, Ernst Theodor Brandit, Ernst Poensent és Fritz Springorumot. A találkozók többségét most is Kirdorf hozta össze. A megbeszélésekről, akárcsak magáról a dokumentumról, egyetlen sor sem jelent meg a náci sajtóban. S nem véletlenül: az elhangzottak korántsem feleltek meg annak a „forradalmi” programnak, amit a náci propaganda nap mint nap hirdetett.

Hitler elsősorban azokkal a körökkel tárgyalhatott eredményesen, amelyek a válság körülményei között mindjobban rászorultak az állami szubvenciókra.

Az első eredmények sem várattak sokáig magukra. Az NSDAP központi pénztárkönyvében hamarosan több százezer márkás „adományok” jelentek meg: egyedül Thyssen 600 000 márka körüli összeget juttatott a náci pártnak.

A pénzügyi mellett nem volt lebecsülendő a polgári körök politikai támogatása sem: a polgári sajtóban a nácik céljaival rokonszenvező cikkek jelentek meg, az NSDAP különféle rendezvényein többen közülük személyesen is részt vettek, szakembereket delegáltak az üzemekben működő, 1931 márciusában létrehozott Nemzetiszocialista Üzemi Sejtszervezetekbe. Ezen túl a Frankfurt am Mainban alakult, a jelentősebb monopóliumokat (Krupp, IG Farben) és reakciós földbirtokosokat képviselő „Gazdaságpolitikai Egyesülés” 1931 júliusában beadványt juttatott el a birodalmi elnök Hindenburghoz, amelyben az NSDAP kormányalakítására tettek javaslatot. „Nem gondolunk államcsínyre, sem pedig erőszak alkalmazására, csak a demokrácia alaptörvényének érvényesítésére, amely szerint a kormánynak élveznie kell a nép bizalmát. Ez pedig egyet jelent azzal, hogy a legerősebb nemzeti párt vegye át a kormányzatot.”

Ennek megfelelően már a nemzetiszocialista kormányprogram kifejtésére is vállalkozhatott Hitler, amikor 1932. január 27-én elfogadta a Ruhr-vidéki iparbárók klubjának meghívását.

A Düsseldorfban megtartott – s most kivételesen meglehetősen szerény, mindössze egyórás — előadás többet ígért és többet is követelt, mint a korábbiak. A vállalkozói szabadság, az új beruházások, a hatalmas állami megrendeléseket jelentő közmunkák beindítása mellett meghirdette az újrafegyverkezés programját, s ami talán még rokonszenvesebben csengett hallgatóságának fülében, a szakszervezetek betiltását is.

A találkozónak az adott különös jelentőséget, hogy Hitler néhány nappal előbb utasította vissza a miniszterelnök, Brüning, valamint Groener és Schleicher ajánlatát, amelyben a Hindenburg elnöki megbízatásának meghosszabbításához való hozzájárulásáért cserében kedvezményeket, ellenkező esetben a párt tevékenységét korlátozó intézkedéseket helyeztek kilátásba. Hindenburg és köre ugyanis el akarta kerülni az újabb választásokat; és nem amiatt a hivatalosan hangoztatott ok miatt, amely szerint a feszült politikai légkörben megtartott választások csak újabb összecsapásokhoz, sőt polgárháborús körülményekhez vezethetnének, hanem jóval inkább az 1931-es helyi parlamenti választások eredményei miatt. (Az NSDAP ugyanis valamennyi választáson jelentősen előretört: Schaumburg-Lippében 26,9%-ot, Oldenburgban 37,2, Hamburgban 25,9, Hessenben 37,1 %-ot szerzett. Különösen az oldenburgi választások eredménye keltett feltűnést: az NSDAP első ízben vált egy helyi parlament legerősebb frakciójává.) Hitler azonban – nem utolsósorban ezeknek az eredményeknek a hatására – saját elnökjelöltsége mellett döntött. S ez nemcsak kihívást jelentett Hindenburggal szemben, hanem egyben szakítást is a szélsőjobboldal egységét megtestesítő Harzburgi Fronttal.

Az 1931 októberében létrehozott Harzburgi Frontban az NSDAP mellett részt vettek a Hugenberg vezette német nemzetiek, a Stahlhelm Düsterberggel és Seldtével az élen, és támogatta a szövetséget a reakciós agrárérdekeket képviselő legjelentősebb nagybirtokos szervezet, a Birodalmi Agrárszövetség is. Hitler elnökjelöltségével az NSDAP lényegében megszegte korábbi megállapodásukat, amelynek értelmében a szövetség közösen fog munkálkodni egy „valóban nemzeti kormány” megalakítása érdekében. Egyben megmutatta, hogy a náci párt nem hajlandó magát alávetni Hugenbergnek és – ami ezzel egyet jelentett – a hatalomért folytatott harcban vezető szerepre tart igényt a szélsőjobboldalon belül. Hitler e célnak kívánta megnyerni Düsseldorfban az iparbárók klubjának tagságát. S hogy hallgatóságát érzelmileg (?) is a náci elképzelések elfogadására hangolja, befejezésül a hatásos és korábbi előadásain jól bevált fordulatot alkalmazta – felidézte a bolsevizmus rémképét: „A bolsevizmus, amennyiben nem álljuk útját, éppoly alapvető változást fog hozni a világ számára, mint valamikor a kereszténység… Háromszáz éven belül, amennyiben ez a mozgalom továbbfejlődik, Leninben már nem csupán az 1917-es év forradalmárát fogják látni, hanem egy világtan megalapítóját…”

A finánctőke felsorakozása az NSDAP mögött hosszan tartó folyamat volt. A náci pártnak nyújtott sokoldalú segítség mellett a legbefolyásosabb monopóliumok és bankok képviselői egy másik lehetőséget sem vetettek el. Jelentős csoportjaik értettek ekkor még egyet Schleicher és részben a német nemzetiek tervével, akik a diktatúrát szélesebb, a nemzetiszocialistáktól a polgári középpártok jobbszárnyáig terjedő összefogásra kívánták alapozni. Az NSDAP viszont 1932 januárjától vagy egyértelműen megtagadott minden együttműködést, vagy — amennyiben azt céljai megkövetelték – olyan engedményeket tett (mint a Papen-kormány megalakulását megelőző tárgyalásokon), amelyek betartására vezetői egy pillanatig sem gondoltak komolyan. Mindezek ellenére a párt taktikája eredményes volt. Ezt már bizonyította az elnökválasztás március 13-i első fordulójában elért 30,1%, s még inkább a német nemzetiek jelöltjének visszalépését követően, az április 10-i második fordulóban megszerzett 36,8%. A Papen-kormány megalakításakor a támogatást kilátásba helyező, eleve kétértelmű s néhány napon belül megszegett ígéret is elegendő volt ahhoz, hogy Hindenburg visszavonja az NSDAP-t betiltó rendeletét, sőt teljesítse a nácik kívánságát: feloszlassa a parlamentet és új választásokat írasson ki.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Őszirózsás forradalom Magyarországon 1918

Őszirózsás forradalom Magyarországon 1918
(idézet: A Magyar nép története – Rövid áttekintés)

Az 1918-as magyar polgári demokratikus forradalom
A forradalom feladatai

Az Osztrák-Magyar Monarchia katonai összeomlása felszínre hozta Magyarország társadalmi, politikai, gazdasági elmaradottságából adódó problémákat, melyek az 1917-es Októberi Szocialista Forradalom fényében még élesebben rajzolódtak ki. Az 1848—49-es befejezetlen polgári forradalom még megoldásra váró kérdései összefonódva jelentkeztek mindazokkal az égető problémákkal, melyeket az imperializmus korszaka vetett fel. A háború természetesen ezeket az ellentmondásokat rendkívül kiélezte. A cári Oroszországhoz hasonlóan a 20. század első évtizedeiben Magyarország is »forradalomtól terhes«. Egyre inkább nyilvánvalóbbá válik, hogy a magyar nép csak forradalmi úton lesz képes megoldani az előtte álló nagy feladatokat.

Melyek voltak azok az elsőrendű feladatok, melyek megoldásra vártak? Legfontosabb többek között:

1. A béke kivívása. Szakítani az imperialista Németországgal és haladéktalanul befejezni a háborút.

2. Magyarország függetlenségének kivívása, vagyis szakítani a magyar népet évszázadok óta elnyomás alatt tartó Ausztriával.

3. Felosztani a nagybirtokokat, földet adni a nincstelen parasztságnak, biztosítani a munkásosztály, a dolgozó nép politikai jogait, rendezni legfontosabb szociális követeléseit.

4. Rendezni viszonyunkat az eddig elnyomott nemzetiségekkel.

Mindezeknek a feladatoknak a végrehajtása a magyar munkásosztályra várt. A magyar tőkés és nagybirtokos-osztály eljátszotta szerepét az első világháborúban. A közép- és kisburzsoázia ennek a feladatnak megoldására nem volt képes, a nagyburzsoázia uszályában haladt. A dolgozó parasztság egymagában a munkásosztály szövetsége, vezetése nélkül nem oldhatta meg ezeket a kérdéseket.

A monarchia katonai összeomlása — bár előre várható volt — mégis, ami az új feladatokat illette, az összes osztályokat készületlenül találta. Az uralkodóosztályok a katonaság, csendőrség, rendőrség szétesése után tanácstalanok voltak. A burzsoázia antantbarát rétegeinek nevében fellépő Károlyi-csoport tömegek nélkül áll, így csak a Szociáldemokrata Pártra támaszkodva képes cselekedni. A SzDP vezetők, pedig fékezik, le akarják szerelni a dolgozók forradalmi elszántságát és erejét.

A magyar munkásosztály a kommunisták iránymutatása segítségével ugyanakkor már látta a követendő utat. Az 1917-es Nagy Októberi Szocialista Forradalom példát mutatott a magyar dolgozó nép számára is.

Az orosz és magyar dolgozók sok tekintetben hasonló helyzete, elnyomottsága, nagyfokú kizsákmányoltsága, a magyar munkásságban és parasztságban könnyen érthetővé tette, hogy az Októberi Szocialista Forradalomban saját problémáiról is szó van. Ezt bizonyítja az a közel százezer magyar hadifogoly, aki örömmel, lelkesedéssel csatlakozott 1917-ben a Vörös Hadsereghez és vére hullásával tett hitet az orosz és magyar nép közös küzdelme mellett.

»A hadifogoly, a nincstelen földműves vagy ipari munkás a magyar viszonyokra, az Esterházyak, a grófok földjére vagy a Weiss Manfréd-gyárra gondolt, amikor csatlakozott az orosz forradalomhoz« — mondotta Rákosi Mátyás. (Rákosi Mátyás: Építjük a nép országát. Harmincéves a Magyar Kommunista Párt. Szikra, 1949. 63. old.)

Az 1917-es forradalomból hazatérő lelkes hadifoglyok magukkal hozták az Októberi Szocialista Forradalom szellemét. A magyar munkásosztály, a dolgozó nép vágyainak, törekvéseinek szárnyat adtak, irányt mutattak Lenin és Sztálin eszméi.

Ilyen körülmények között természetes, hogy csakis a munkásosztály — mely előtt az orosz forradalom példája lebegett — harcolhatta ki a forradalom győzelmét.

A forradalom győzelme

A dolgozó tömegek erőfeszítéseinek első eredményeként 1918 október 25-én lemondott a Wekerle-kormány és megalakult a Magyar Nemzeti Tanács. Károly király még ingadozott, a kormány lemondását nem fogadta el. A dolgozó nép azonban nem várt. Hatalmas tüntetések folytak; október 28-án a tüntetők a Lánchídnál összeütköztek a rendőrséggel. Október 30-ról 31-re virradó éjjel kitört a forradalom és a hatalom végkép a Nemzeti Tanács kezébe ment át, a Forradalmi Katonatanács segítségével.

Az éjtszaka folyamán a Keleti pályaudvaron két, frontra induló menetzászlóalj megtagadta a vonatbaszállást és csatlakozott a Nemzeti Tanácshoz. A budapesti térparancsnokságot, hol a katonai parancsnokság székelt, a tömeg elfoglalta, úgyszintén a telefonközpontot. Másnap reggel, 31-én a munkásosztály a külvárosokból, a gyárakból beözönlött a fővárosba. Birtokába vette az utcát, éltette a forradalom győzelmét; az ellenforradalmi katonai parancsnokok mozdulni sem mertek. A polgári demokratikus forradalmat a munkásosztály győzelemre vitte.

A forradalom első lépéseiben szinte ellenállás nélkül győzedelmeskedett. A reakció nem látott lehetőséget az ellenállásra, az úri rend látszólag letette a fegyvert. A régi parlament önként kimondta a feloszlatást.

Az események rohamosan követték egymást: November 3-án a Monarchia Padovában megkötötte a fegyverszünetet. November 11-én Károly lemondott az osztrák császári trónról, 13-án pedig a magyar királyi trónról.

A dolgozó tömegek nyomására november 16-án kikiáltották a független magyar köztársaságot. A forradalom, bár győzelmét a munkásosztály vívta ki, mégis célkitűzéseit, jellegét, az új hatalom osztályuralmát tekintve, polgári forradalom volt. De ugyanakkor, hasonlóan a februári orosz forradalomhoz, megjelentek a munkásosztály hatalmi szervei is, a munkás- és katonatanácsok. A hatalom viszont egyre inkább a polgári kormány kezében összpontosult. A Magyar Nemzeti Tanács antant-barát pártjai (Károlyi-párt, Radikális-párt) és a Szociáldemokrata Párt a burzsoá rend megszilárdítására törekedtek. A munkástanácsok a szociáldemokraták közreműködésével a kormány függvényeivé váltak.

A kormány intézkedései

A Károlyi-kormányzat mindent megtett, hogy a dolgozó nép valóban forradalmi törekvései meghiúsuljanak. A burzsoázia antant-barát elemei, akik kormányra jutottak, a magyar uralkodóosztályok tartalékát képviselték már a világháború alatt, arra az esetre, ha a monarchia a háborút elveszítené.

A Károlyi-kormányzat természetesen igyekezett eltitkolni igazi jellegét, ebben minden segítséget megkapott a Szociáldemokrata Párttól, melynek vezetői arra törekedtek, hogy a burzsoázia hatalmát megszilárdítsák, a forradalom továbbfejlesztését megakadályozzák.

A kormányt, mely az antantra támaszkodott, váratlanul érte, hogy a november 3-i fegyverszüneti egyezmény ellenére az antantcsapatok behatoltak Magyarországra. Az antant imperializmus megmutatta könyörtelenségét, nem tett különbséget a békét akaró Magyarország és a régi Habsburg-hatalom között. Csak a belgrádi — Magyarország számára igen előnytelen — katonai egyezmény aláírása után (ezt a kormány 1918 november 8-án kötötte Belgrádban Franchet d’Esperey tábornokkal, a balkáni antanthaderők parancsnokával) állnak meg ideiglenesen az antantcsapatok.

A kormány a legfontosabb polgári reformok végrehajtásához felemásan nyúlt. A halogatás, határozatlanság minden rendelkezésén meglátszott. A Buza Barna-féle földreformrendelet csak 1919 februárjában látott napvilágot. A földreform igen sok kibúvót tett lehetővé. Az 500 holdas nagybirtokokat meghagyták, sőt egyes családok kezében még több is megmaradhatott. Mind a földreform rendelkezései, mind annak lassú végrehajtása elkeserítette a parasztságot.

Az ellenforradalom szervezkedése és a klérus

Az államapparátus a régi rend híveinek kezében maradt. A kormány tétlenül tűrte a reakció szervezkedéseit. A Károlyi-kormányzat szabadságot biztosított a demokrácia minden rendű és rangú ellenségének. Nem csoda, hogy ezek rövidesen magukhoz tértek és hozzákezdtek az ellenforradalom szervezéséhez.

A polgári és szociáldemokrata miniszterek elősegítették az egyre nyíltabb reakciós megmozdulásokat. Székesfehérvárott, Makón a grófok, főpapok követelték a régi rendszer visszaállítását.

A katolikus főpapság, mely hű támogatója volt a Habsburg-hatalomnak és minden erejéből segítette az első imperialista háborút, a magyar polgári forradalom kitörésekor taktikát változtatott. Miként József főherceg felesküdött fiával együtt a Magyar Nemzeti Tanácsnak, hasonlóképpen cselekedett a klérus is. Csernoch János hercegprímás, majd az egész püspöki kar egységesen hűségfogadalmat tett a Nemzeti Tanács előtt.

Ugyanakkor a klérus egyszerre több irányban is hozzálátott a régi rendszer visszaállításához.

Egyrészt bent az országban szervezte az ellenforradalmat. 1919 február 3-án Székesfehérvárott az ellenforradalom nyílt zászlóbontása a klérus támogatásával és részvételével történt. Ugyanakkor a klérus emberei igyekeztek beépülni a vezető helyekre és így elősegíteni a forradalom elvetélését.

Hock János a Nemzeti Tanács elnöke, a Horthy-korszak alatt 1933-ban az ellene indított per során nyíltan megmondta, hogy miért vállalta el a Nemzeti Tanács elnökségét.

»Rávitt egyrészt az a gondolat, hogy mérséklő erőmmel talán meg tudom akadályozni a túlhágásokat. Másrészt rávitt az én főpásztorom könyörgése.« Elmondta Hock, hogy felkereste Csernoch János hercegprímást és tanácsot kért tőle, miképp cselekedjék, elvállalja-e a Nemzeti Tanács elnökségét. Csernoch ekképp felelt: »Összetett kezekkel kérlek, tedd meg. Amíg te állasz ott, addig van horgonya a társadalmi rendnek és a keresztény gondolatnak. Ha te onnan elmégy, nincs többé fék, mely a rohanó kocsit feltartóztassa. Egyházadnak tartozol ezzel a szolgálattal. Tedd meg!«

Hock János az egyháztól kapott utasítás értelmében vállalta el az elnökséget és mindent elkövetett a forradalom megbuktatására.

A klérus emellett összeköttetésben állt a Habsburg-házzal, IV. Károllyal és már akkor megtette az előkészületeket a restaurációhoz. A klérus ugyanakkor támogatta az antant segítségével folyó ellenforradalmi szervezkedéseket is.

A reakciós ellenforradalmi tisztek különítményeket szerveztek a köztársaság ellen, ellenforradalmi politikai tömegszervezetek jöttek létre, mint pl. a MOVE. Az ellenforradalom a sajtóban a nacionalizmus szításán keresztül igyekszik hangulatot kelteni a köztársaság ellen.

A gyárosok szabotálták a termelést. Tömegesen tették ki az utcára a munkásokat. A földbirtokosok húzták a tavaszi mezőgazdasági munkálatok befejezését. A Károlyi-kormány mindezek ellenére nem tett semmit az ellenforradalmi szervezkedésekkel szemben.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Adolf Hitler és a náci párt – 7

(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

A „legalitás” programja és a párt új szervezete

Hitler és társai az 1924. április 1-én zárult perben kirótt 5 éves börtönbüntetés helyett nyolc hónap múlva szabadultak, s azonnal hozzákezdtek terveik megvalósításához.

A propagandaapparátus, a szervezeti keretek helyreállítása és az új elvek meghirdetése nem sok időt vett igénybe. 1925. február 26-án ismét megjelent a Völkischer Beobachter, első oldalán a párt új programját ismertető, „A Nemzetiszocialista Német Munkáspárt újjáalakításának alapvető irányvonala” című cikkel. Másnap Hitler már megtarthatta első nagygyűlését, amelynek helyszínéül nem véletlenül választották a puccs volt főhadiszállását, a „Bürgerbräukeller”-t. Hitler beszéde, amit a párt hivatalos újjáalakításának bejelentése követett, meggyőzhette a mintegy négyezres hallgatóságot, hogy a náci pártvezetés valóban megváltoztatta korábbi elképzeléseit. „A Németország jövője és mozgalmunk” címmel megtartott előadásában Hitler a hatalom legális eszközökkel történő megragadásának programját ismertette az egybegyűltek előtt. S ez valóban újdonságnak számított.

A náci pártvezetés még a börtönben döntött arról, hogy a korábbiakkal ellentétben nagyobb figyelmet fog szentelni az ország politikai életének, mindenekelőtt a választásokban rejlő propagandalehetőségek kihasználásának. A vereségből és az azt követő bajorországi és országos változásokból levonhatták azt a következtetést, hogy a kibontakozó gazdasági és politikai stabilizáció, ha mégoly ingatag alapokon nyugszik is, mindenesetre véget vetett a párt létrejöttének kedvező, s célja mellett módszereit is meghatározó „puccs-pszichózisnak”, amit elsősorban a konzervatív-monarchista körök tápláltak, s hatalmi bázisa maga a Reichswehr volt.

A választásokon való részvétel mellett szólt az első kedvező tapasztalat is. Még a párt betiltása idején, öt nappal az NSDAP vezetői ellen hozott bírósági ítélet után, az április 6-án megtartott bajor választásokon a párt nem várt sikert ért el: a Bajor Népi Blokk a 129 mandátumból 23-at szerzett meg, és Gregor Strasser személyében első ízben léphetett nemzetiszocialista szónok a parlament emelvényére. Sikert ért el a párt a május 4-i országos választásokon is. A Nemzetiszocialista Szabadságmozgalommal összefogva megszerezték a leadott szavazatok 17%-át, ami 32 mandátumot biztosított számukra (ebből 10 az NSDAP-é; a képviselők között foglalt helyet Feder, Röhm, Frick és Gansser). A májusi választások azonban meglepetéssel is szolgáltak: a párt nem a két bajor választókörzetben kapta a legtöbb szavazatot (itt 17, illetve 10,2%-ot szereztek, ami az összesített áprilisi 17%-hoz képest mintegy 4%-os visszaesést jelentett), hanem az északi Mecklenburgban (20,7%) és a bajor választókörzetekkel északról határos Frankenben (20,7%). Mindez – ha még nem is egyértelműen – utalt arra, hogy a náci párt fő bázisát és támogatóit mindinkább az északi országrészben fogja megtalálni, és jelezte befolyásuk csökkenését Bajorországban.

A párt szervezeti egységének helyreállítása nem volt különösebben nehéz, annak ellenére, hogy Hitler már az első pillanattól kezdve ragaszkodott a teljhatalomhoz. Már a február 26-i tömeggyűlésen leszögezte: „Ha valaki úgy jön hozzám, hogy feltételeket támaszt, úgy azt fogom válaszolni neki: Barátocskám, várd meg előbb az én feltételeimet. Nem fogom a tömegek kegyeit keresni. Egy év múlva majd ítélhetnek párthíveim. Ha helyesen cselekedtem, akkor minden rendben van, ha helytelenül cselekedtem, visszahelyezem hivatalomat az Önök kezébe. Addig azonban állapodjunk meg: a mozgalmat egyedül én vezetem, és velem szemben senki sem támaszthat követeléseket, amíg a felelősséget személyesen én viselem. És én ismét maradéktalanul vállalom a felelősséget mindenért, ami a mozgalomban történik.”

Hitlernek kedvezett az, hogy a Nemzetiszocialista Szabadságmozgalom már február elején a bomlás jeleit mutatta, majd Ludendorff, Graefe és Gregor Strasser kilépését követően jelentéktelen csoporttá zsugorodott. (Graefe február 17-én újjáalakította ugyan az Észak-Németországban tevékenykedő Német Népi Szabadságpártot, s megpróbálta felvenni a versenyt az NSDAP-vel, azonban hamarosan elvesztette párthíveinek többségét.)

Március 12-én a Bajor Népi Blokk is beszüntette tevékenységét. Esser, Frick, Feder és Streicher Hitlert ismét az egész nemzetiszocialista mozgalom vezetőjének ismerték el.

A pártegység mellett a párt önállóságát kívánta hangsúlyozni a nemzetiszocialista képviselők kiválása a korábbi választási koalíciókból. Április 29-én a birodalmi parlamentben a konzervatív (völkisch) blokkból kiválik a négy náci képviselő; szeptember 22-én Bajorországban alakul önálló parlamenti frakció. Az elhatárolódás azonban még korántsem éles; így például a birodalmi parlamentben annak érdekében, hogy a szélsőjobboldal frakciót alkothasson, a nácik már júniusban hozzájárultak a „Népi Munkaközösség” létrehozásához. Hasonló okokból Württembergben is fennmaradt a koalíció, de itt a vezetés az NSDAP kezébe került. (Az itteni Nemzetiszocialista Szabadságmozgalom 1927 nyarán olvad be a náci pártba.)

A pártvezetés egységének, pontosabban egyszemélyi vezetésének biztosítását és a „legális hatalomátvétel” irányvonalának elfogadtatását követően került sor a párt szervezeti felépítésének meghatározására. Különösen az utóbbi, a puccstervek feladása követelt jelentős változtatásokat. Korábban elegendőnek ítélték, ha a párt a hadsereg mintájára szervezett és irányított SA mellett a jórészt véletlenszerűen alakult és a vezetéshez is csupán lazán kapcsolódó helyi csoportok (Ortsgruppe) hálózatára támaszkodik. Ezek tevékenysége ugyanis, amennyiben egyáltalán elkülönültek a „védelmi” szervezettől, a helyi propagandán kívül csupán arra korlátozódott, hogy a különféle gyűlések és felvonulások alkalmával mozgósítsák a tagságot. (Hogy milyen tökéletlenül, azt többek között a puccskísérletet követő felvonulás is megmutatta: az akkor 55 787 tagot számláló NSDAP alig kétezer tagját tudta mozgósítani.) A „legalitás” irányvonala azonban háttérbe szorította a fegyveres csoportok fontosságát, jóllehet ezekre a későbbiekben is le nem becsülhető szerep várt. A parlamenti mandátumok megszerzéséhez azonban tömegekre volt szükség, nem tízezrekre, hanem milliókra. Ehhez a pártnak nem csupán szervezeti felépítésén kellett változtatnia. Ki kellett lépnie Bajorország határai közül is. A korábbi kísérletek megmutatták, hogy a nemzetiszocializmus eszméi más országrészekben is találhatnak pártfogókat. Az 1924-es bajorországi választási eredmények egyben azt is jelezték, hogy a párt éppen „szülőföldjén” számíthat a legkevésbé bázisának szélesítésére. Mindezt figyelembe véve a pártvezetés úgy döntött, hogy a szervezetek egész országra kiterjedő hálózatát kell létrehozni, területi elv alapján.

Az NSDAP szervezeti felépítésében a legmagasabb egység a „Gau”, a tartományi szervezet volt. A Gau körzetekre, a körzetek helyi csoportokra, a helyi csoportok szekciókra, a szekciók sejtekre tagolódtak. Később a tagság növekedésével a sejteken belül is kisebb csoportokat hoztak létre, az úgynevezett blokkokat. Az egységek élén teljhatalmú vezető (Leiter) állt, akinek hatásköre azonban csak a felsőbb utasítások pontos végrehajtására korlátozódott. A centralizáció tökéletes volt: sem a Gauleitereknek, sem pedig az alsóbb szintű egységek vezetőinek nem volt egymással kapcsolata, s így tanácskozó fóruma sem. Szervezetileg egyedül a közvetlenül felettük álló vezetőhöz tartoztak, a Gauleiterek pedig egyedül Hitlernek tartoztak feltétlen engedelmességgel.

A Gauk szervezése 1925-ben kezdődött, és az év végére már 23 tartományi szervezet alakult. A Gauleiterek között a náci párt akkori és későbbi időszakának olyan hírhedt alakjai voltak, mint Gregor Strasser (Alsó-Bajorország), Julius Streicher (Franken), Robert Ley (Dél-Rajna-vidék) és Joseph Goebbels (Észak-Rajna-vidék). Júliusban az északnémet területeken, valamint a Szászországban és Türingiában folyó szervező munka segítése érdekében Goebbelst és Gregor Strassert megbízták a Nemzetiszocialista Levelek című, kéthetenként megjelentetett lap kiadásával, ami már egyértelműen jelezte a párt terjeszkedésének irányát. (A Gauk területének határai később többször is módosultak – 1938-ban, Ausztria bekebelezését követően számuk 41 volt -, szervezetük és működésük azonban mindvégig az 1925-ben meghatározott elveken alapult.)

Az SA és az SS

A párt új szervezetének formálódását jelzi, hogy az első időszakban a helyi csoportok mellett működő „védelmi” szervezetek is központi irányítás alá kerültek. Most már nem csupán arról volt szó, hogy a párt megbízott vezetője hangolja össze tevékenységüket, hanem külön, a Gauktól és az alsóbb szintű pártszervektől teljesen független szervezetet alakítottak belőlük.

Az alapot az SA jelentette, amelynek újjászervezésével és ideiglenes vezetésével a parancsnokhelyettesi címmel felruházott Ernst Röhmöt bízták meg, még 1924. április 1-én. (Az SA-Kommandeur továbbra is Göring maradt, aki a letartóztatás elől sikerrel menekült el az ausztriai Innsbruckba.) A terv megvalósulását egy ideig hátráltatta, hogy Röhm nem értett egyet az SA semmiféle alárendelésével: a párttól független szervezetet követelt, amelynek, a korábbiakhoz hasonlóan, az NSDAP hívei mellett más szélsőjobboldali csoportok is tagjai lehettek volna. A vita végül is Röhm lemondásával zárult. Az SA szervezését ideiglenesen a Gauleiterekre bízták. Végül 1926. november 1-én létrehozták az SA Legfelsőbb Vezetőségét (Oberste SA-Führung), amit a korábbi elképzeléseknek megfelelően élesen elválasztottak a párt politikai szervezetétől. Irányításával Franz von Pfeffert bízta meg Hitler, mivel természetesen az SA vezetője is közvetlenül az ő fennhatósága alá tartozott.

Az SA első válságát még továbbiak követték. 1930. augusztus 29-én Pfeffer kényszerült lemondásra, amiért nem értett egyet Hitler egyre egyértelműbb „parlamentáris” vonalával. Ekkor Hitler végleg a saját hatáskörébe vonta az SA-t. Ezt követően a szervezet élére vezérkari főnök került, elsőnek átmenetileg Otto Wagner. Hitler ugyanis ekkor már ismét régi harcostársát, Röhmöt kívánta megbízni az SA irányításával. A Bolíviában katonai szolgálatot teljesítő Röhm végül is elfogadta Hitler ajánlatát, s hazatért, hogy 1931. január 1-én átvegye az SA vezetését. A harmadik válság már az ő nevéhez fűződött, s 1934. június 30-július 2-án vérfürdővel ért véget. (Hitler ekkor nemcsak Röhmöt és a „renitenskedő” SA-vezetőket gyilkoltatta meg, hanem egyúttal leszámolt azokkal is, akik korábban szembe merészeltek szegülni vele. Az áldozatok között ott volt Kahr, a későbbi bírálók közül Gregor Strasser, s aki utolsónak akart akadályokat gördíteni elébe: az elődkancellár, Schleicher.)

Részben az SA első válságával magyarázható, hogy az 1923 májusában a náci pártvezetés védelmére létrehozott „Hitler- rohamcsapat” is nagyobb szerepet kap. Nevét Védcsapatra (Schutzstaffel – SS) változtatták, és országos szervezetté tették. Az SS vezetője az első időszakban Hitler volt, ami már önmagában is jelezte az elitegység fontosságát. (Az SS irányításával később Julius Schrecket bízták meg, 1926 áprilisában Joseph Berchtold, 1927 márciusától 1928 decemberéig Erhard Heiden, majd végül a hírhedtté vált Heinrich Himmler került a szervezet élére.) Az SS önállósága azonban csak rövid ideig tartott. 1926 novemberében egységeit besorolták az SA Legfelsőbb Vezetőségének irányítása alá. Parancsnoka ettől kezdve az SS Birodalmi Vezető (Reichsführer SS) címet viseli. Az SA és az SS viszonya sohasem volt zavartalan, feltételezhetően Hitler maga is tett róla, hogy egyik szervezet se nőhessen a fejére (nemritkán alkalmazott módszere volt ez a párton belül is). A Röhm-Himmler vetélkedésből végül is Himmler került ki győztesen (1934 júliusától az SS önálló szervezetté alakult), holott erre kezdetben nem sok esélye volt. Röhm a párt élgárdájához tartozott, tekintélye és hatalma volt az SA-nál szélesebb körökben is, többek között a Reichswehrben. Hitler azonban ekkor már mind kevésbé tűrt meg környezetében olyan figurát, aki csak a legkisebb mértékben is csorbíthatta tekintélyét. Röhm közismert homoszexualitása ellen nem emelt volna kifogást, az azonban, hogy egykor a főnöke volt, s erről a „régi szép időkről” emlékezve gyakran beszélt is baráti körben, még ellenszenvesebbé tette számára.

Az SA válságai, majd az 1934. évi „hosszú kések éjszakája” azonban korántsem magyarázható pusztán Hitler ellenszenvével, vagy Himmler intrikáival. Az ok a szervezet kettősségében rejlett. Az 1925-ben megállapított céllal szemben, amely szerint az SA-nak a hatalom megragadásának fegyveres eszközéből át kell alakulnia védelmi szervezetté, Hitler hatalmas erőszakszervezetet hozott létre: amíg az egész NSDAP-nek 1930 szeptemberében mindössze 293 000 tagja volt, az SA 100 000 főt számlált. Az SS létrehozása az SA-n belül ugyancsak azt mutatta, hogy a rendfenntartó és védelmi feladatoknál (ez ugyanis az SS hatáskörébe került) nagyobb és más jellegű célok megoldására is alkalmas testületet teremtett. Hogy melyek ezek a célok, az mindvégig tisztázatlan maradt, vagy legalábbis a szokott alapossággal és részletességgel kidolgozott SA szabályzatban nem szerepelt. Nyilvánvaló azonban, s erre utal Hitler több ízben is elhangzott „legalitásnyilatkozata”, így például az 1932. március 18-án kiadott közlemény, hogy az SA a tömegek megfélemlítésének, a rendzavarás és a tudatosan keltett politikai feszültségek eszköze volt, nem pedig „védelmi szervezet”. Sőt: az SA-gyakorlatok és hasonló erődemonstrációk és titkos „összpontosítások” — ilyen volt az 1932-es első választást megelőzően elrendelt márciusi készenlét, ami azután okot szolgáltatott az SA betiltására – azt is jelezték, hogy Hitler sohasem mondott le egyértelműen a hatalom megragadásának erőszakos útjáról.

Mindez időről időre kiélezte a pártvezetés és az SA közötti ellentéteket, s végül a hatalmi helyzetéhez továbbra is ragaszkodó Röhm-csoport felszámolásával záródott.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Polgári forradalom és nemzeti szabadságharc

Polgári forradalom és nemzeti szabadságharc – A szabadságharc bukása
(Idézet: A Magyar nép története – Rövid áttekintés 1951)

5 A szabadságharc bukása
»Szörnyű idő, szörnyű idő!
S a szörnyűség mindegyre nő …
Minden tagunkból vérezünk,
Hogy is ne? villog ellenünk
A fél világnak kardja.«

(Petőfi Sándor: Szörnyű idő…)

A trónfosztás, a független magyar köztársaság kikiáltása önmagában bátor és helyes tett volt, népi köztársaságunk legszebb történelmi hagyományainak egyike. Következménye azonban mégsem a forradalom erőinek növekedése, hanem gyengülése lett.

A békepárt kísérlete az ellenforradalommal való megalkuvásra
Az országgyűlés soraiban ugyanis ekkor már ismét többségben voltak azok az elemek, akik a forradalom következetes végigharcolása helyett, mint a hadseregben Görgey, csak addig akarták vinni a forradalmat, amíg az udvarral magukra nézve kedvező alkut nem köthetnek. Ezek az elemek szeptemberben kénytelenek voltak visszavonulni, amint azonban nyilvánvalóvá lett, hogy a baloldal nem képes szilárdan saját kezébe venni a forradalom irányítását, ismét felütötték fejüket és szervezkedni kezdtek. Debrecenben már formálisan is megalakították pártjukat, a »békepárt«-ot: a megalkuvás pártját s minden erejükkel harcbaszálltak nem az ellenforradalom, hanem a forradalmi baloldal felszámolásáért. Csakhamar Görgeyvel is akcióegységre léptek, tisztázva politikájuk közösségét.

A baloldal terve forradalmi diktatúra megteremtésére
A radikális baloldal képviselői hamar felismerték azt a veszélyt, amelyet a megalkuvás erőinek egyre nyíltabb szervezkedése jelentett. Ezért Madarász és társai már 1849 márciusában azt követelték Kossuthtól, hogy oszlassa fel a megalkuvókat tömörítő országgyűlést, állíttassa haditörvényszék elé az áruló Görgeyt és hozzon létre saját vezetése alatt álló diktatórikus kormányzatot a forradalom megmentésére. Kossuth azonban elutasította a baloldal javaslatait, mert nem bízott abban, hogy a baloldal elég erős lesz a forradalmi diktatúra fenntartására. S Kossuth bizalmatlansága indokolt volt. A baloldal Debrecenben, ebben a nagy parasztvárosban még olyan vékony plebejus tömegbázissal sem rendelkezett, mint Pesten. De Madarászék a paraszttömegek aktív támogatását sem tudták megszerezni maguknak, mert még ekkor sem ismerték fel annak szükségességét, hogy a parasztság kielégítése érdekében tovább kell menni a feudális viszonyok felszámolásának terén s így nem is állottak ki a jobbágyfelszabadítás továbbfejlesztése mellett. És maga a baloldali politikusok kis csoportja is meggyengült a szabadságharc megindulása óta, amennyiben sokan közülük, elsősorban a márciusi ifjak táborából a frontra mentek, hogy fegyverrel a kezükben védjék a forradalmat. Petőfi, Vasvári és még számosan mások életüket is feláldozták a forradalom életéért.

Táncsics a forradalmi diktatúráért és az agrárdemokráciáért
Táncsics Mihály volt az egyetlen baloldali politikus, aki helyesen értékelve a forradalom megmentésének feltételeit, összekapcsolta a forradalmi diktatúra és az agrárdemokrácia megvalósításának követelését. Táncsics nemcsak a forradalmi diktatúra bevezetését követelte, hanem azt is, hogy az állam sajátítsa ki a 2000 holdnál nagyobb birtoktesteket, a hazaárulók és a főpapok birtokait s ezeket a kincstári birtokokkal együtt osszák szét a zsellérek között úgy, hogy minden zsellér kapjon 6 — 15 holdnyi földet. Táncsics felismerte, hogy csak a parasztság kielégítése teremtheti meg az áldozatrakész harcosoknak azt a széles táborát, amely szükséges a forradalom végső győzelmének eléréséhez. Követeléseit azonban ő sem valósíthatta meg, mert mögötte épúgy, mint a nemesi radikálisok mögött, nem állott olyan városi plebejus tömeg, amely képes lett volna megszervezni és harcba vinni a parasztságot a forradalmi diktatúráért és a földosztásért. A feudális maradványok teljes felszámolásának elmaradása miatt pedig paraszttömegeink lassan kezdtek kiábrándulni a forradalomból, amelynek győzelméért a szeptemberi napokban még oly lelkesedéssel szálltak síkra.

A békepárt felülkerekedése
Kossuth, nem bízván abban, hogy a forradalmi diktatúra megvalósítható lesz s hogy a forradalom osztálybázisa balfelé, a nép felé kiszélesíthető, a forradalom osztálybázisát jobbfelé, a békepárt felé igyekezett kiszélesíteni. A függetlenségi nyilatkozat elfogadtatásával többek között az is volt a célja, hogy a békepárt előtt elzárja az udvarral való alkudozások útját s a békepártot a forradalom oldalán való kitartásra kényszerítse. A békepárti képviselők valóban csak fogcsikorgatva, megtorlástól való félelmükben szavazták meg a függetlenségi nyilatkozatot s ezáltal valóban elvesztettek minden reményt azirányban, hogy az udvar hajlandó lesz tárgyalni velük, akik maguk is a trónfosztásra szavaztak. Ettől azonban semmivel sem lettek jobb forradalmárok! Sőt csak az tudatosult bennük, hogy Kossuth gyengének érzi magát és a baloldalt a velük való szakításra. Ezért azután még fokozták a baloldal ellen intézett támadásaik hevességét. Sikerült is eltávolítaniok a politikai élet porondjáról legveszedelmesebbnek tartott ellenfelüket, a baloldal vezetőjét, Madarász Lászlót, a rendőrség erőskezű főnökét. Madarászt lopással vádolták meg, s mivel ő Pesten maradt iratok hiányában nem tudta tisztázni magát, erkölcsileg lehetetlenné vált.

A Szemere-kormány megalakulása
A függetlenségi nyilatkozat elfogadása és Kossuthnak kormányzó-elnökké választása után a Honvédelmi Bizottmány átadta helyét a Szemere Bertalan elnökletével megalakult kormánynak. Az új kormányból kimaradt Madarász s nem volt egyetlen más következetesen baloldali tagja sem. A baloldal elkeseredetten, a békepárt örömmel fogadta a kormány megalakulását, s az valóban egyre inkább a békepártban kereste politikájának támaszát. A békepárt pedig, hogy az udvar szemében jóvátegye a függetlenségi nyilatkozat megszavazásával elkövetett »bűn«-ét, mindent elkövetett a forradalom megbuktatásának érdekében.

Buda ostroma
Különösen kártékonyán érvényesült a békepárt politikája a további hadműveletekben. Görgey a komáromi győzelem után megint csak nem üldözte a megvert, de meg nem semmisített ellenséget Ausztria területén is, hanem csapataival visszafordult és a még osztrák megszállás alatt álló Buda várát kezdte ostromolni. Buda ostromával a honvédsereg három értékes hetet töltött el, s ezalatt az ellenforradalom ismét rendezni tudta sorait, hogy azután minden addiginál nagyobb erővel rohanjon rá hazánkra.

A reakciós nagyhatalmak összefogása és intervenciója
Júniusban 165 ezer főnyi osztrák sereg támadta meg Julius Haynau tábornagy vezetésével Magyarországot. A bevonuló osztrákok azonban nem jöttek egyedül. Észak és kelet felől 193 ezer főnyi orosz hadsereg sietett segítségükre Iván Paszkevics herceg parancsnoksága alatt. A magyar kormány mindössze 172 ezer főnyi sereget tudott szembeállítani a hatalmas túlerővel.

A cári csapatok intervencióját az a katonai egyezmény előzte meg, amelyet Ferenc József június elején kötött Varsóban I. Miklós cárral, Európa zsandárjával. Ebben az egyezményben a két reakciós uralkodó a magyar forradalom vérbefojtására szövetkezett. Az egyezmény megkötését helyeselte az angol kormány is. Palmerston angol külügyminiszter a parlamentben kijelentette: »Mivel az európai szabadság érdekében áll, hogy Ausztria fennmaradjon, minden, ami oda irányulna, hogy Ausztria nagyhatalmi állásából másodrangú hatalommá süllyedjen, ártalmas volna Európára nézve … Magyarország függetlensége közszerencsétlenség …« Mikor pedig Palmerston értesült a cári intervenció megindulásáról, röviden csak ennyit mondott a londoni orosz követnek: »Végezzenek minél előbb.«

A magyar kormány helytelen külpolitikája
Anglia állásfoglalása a cári intervenció kérdésében megmutatta a magyar kormány külpolitikájának elhibázott voltát. Kossuth már 1848-ban számos követet küldött a nyugateurópai nagyhatalmak kormányaihoz, hogy azokat a magyar forradalom támogatására bírja. Kossuth azt remélte, hogy a nagyhatalmak közötti ellentétek hatására azok egyike vagy másika a magyar forradalom mellett s Ausztriával szemben fog állást foglalni. Kossuth azonban tévedett, követei nem értek el eredményt. A magyar kormány külpolitikája éppen azért volt helytelen, mert elsősorban az európai nagyhatalmak egymásközti ellentéteire épített. Igaz ugyan, hogy például Angliának nem állott érdekében a cári Oroszország erősödése, hiszen az vetélytársa volt a Balkánon és a Közel-Keleten, ahol mindketten terjeszkedni igyekeztek, s igaz ugyan, hogy például a cári Oroszországnak nem állott érdekében Ausztria erősödése, hiszen Ausztria akadályt jelentett számára balkáni terjeszkedésének útjában, de a nagyhatalmak sietve elfeledték egymásközti ellentéteiket akkor, amikor a magyar forradalom ellen kellett összefogniok. Valamennyien tartottak ugyanis attól, hogy a magyar forradalom győzelme Európaszerte mindenütt, saját birodalmaikban is új lendületet fog adni az elnyomott tömegek forradalmi mozgalmainak. S ettől sokkal inkább féltek, mint egymás megerősödésétől. A cár például így fogalmazta meg ezzel kapcsolatos nézeteit: »Nem avatkoztam volna be, ha nem a mi bőrünkről volna szó, vagyis, ha nem látnám, hogy a bécsi és a magyar gazemberek nemcsak Ausztria ellenségei, hanem az egész világ rendjének és nyugalmának ellenségei is, … gonosztevők, világpusztítók, akiket saját nyugalmunk érdekében ki kell irtani.«

A magyar kormánynak tehát nem arra kellett volna törekednie, hogy megszerezze magának az angol vagy a francia kormány bizalmát és támogatását, hanem arra, hogy szövetségre lépjen minden európai forradalmi néppel, elsősorban a románokkal és a szerbekkel. Ennek feltétele azonban az volt, hogy a magyar kormány teljesítse a magyarországi nemzetiségek jogos követeléseit. A magyar kormány 1849 nyarán folytatott is ennek érdekében tárgyalásokat román és szerb politikusokkal. Júliusban Kossuth megállapodott Nicolae Bálcescuval, a nagy román forradalmárral, hogy a kormány bizonyos autonómiát biztosít a magyarországi románoknak s hogy a magyar és a román forradalmárok egymással szövetségben fognak harcolni Magyarország és a román fejedelemségek felszabadításáért. Sőt az országgyűlés július 28-án elfogadta Európa első demokratikus nemzetiségi törvényét is, amely bizonyos korlátozott autonómiában részesítette a magyarországi nemzetiségeket. Mindezek az intézkedések azonban már elkéstek. A magyar szabadságharc közvetlenül bukása előtt állott.

A szabadságharc bukása
A honvédsereg ugyanis nem tudott megbirkózni az ellenség erőfölényével. Görgey számára egyetlen lehetőség volt adva ahhoz, hogy ebben a válságos helyzetben a siker reményével vegye fel a harcot az ellenséggel: a nyugati határszélen felvonult magyar főerőkkel döntő ütközetre kellett volna kényszerítenie és így megsemmisítenie Haynau csapatait, hogy azután teljes erejével Paszkevics ellen fordulhasson. Ez a megoldás annál is inkább kecsegtetett reménnyel, mert Paszkevics csapatainak harci szellemét nagyon lerontotta az a körülmény, hogy az orosz katonák jelentős része komolyan rokonszenvezett a magyar forradalommal. Ha pedig az ellenséges erők ilyen megosztása nem sikerült volna, akkor Görgeynek sürgősen egyesülnie kellett volna a kormány által erre megjelölt helyen, a Temesközben az erdélyi és délvidéki csapatokkal.

A fegyverletétel
Görgey azonban sem döntő ütközetre nem tudta rábírni Haynaut, sem a visszavonulással nem sietett. A többi, egymástól elszigetelt magyar hadtesteket végzetes vereségek érték, amíg Görgey Aradra érkezett. A fegyelem addigra teljesen felbomlott a csapatokban, a készletek kimerültek, a pénz értéke hirtelen felére csökkent. Kossuth és a kormány augusztus 11-én lemondott és a hatalmat Görgeyre ruházták. Görgey pedig két nappal később letette a fegyvert a cári csapatok előtt. Ez a dicstelen ceremónia tett pontot a szabadságharc végére. »A forradalom elbukásához nemcsak a cár és az osztrák császár együttes erőfölénye, de az akkori nemzeti összefogás belső gyengesége is hozzájárult,« állapítja meg Rákosi elvtárs. A vereséget azonban — folytatja — »főleg idegen, reakciós erők okozták, amelyek a magyar nép belső ellenségeinek külföldről jöttek segítségére,« — s így »nem elsősorban a saját belső gyengéi, hanem a nemzetközi erőviszonyok kedvezőtlen alakulása verte le« a magyar forradalmat. (Rákosi Mátyás: Építjük a nép országát, Bp, 1949, 107., 474—475. 1.)

Az ellenforradalom megtorlása
Haynau véres megtorlással akarta elvenni népünk kedvét egyszersmindenkorra minden forradalmi megmozdulástól. Ezért október 6-án, Latour halálának évfordulóján tizenhárom forradalmi tábornokot kivégeztetett Aradon s ugyanaznap még a megalkuvó volt miniszterelnököt, Batthyány Lajost is főbelövette Pesten. Ezeket a gyilkosságokat számos más kivégzés követte. Többezer forradalmárt ítéltek súlyos fegyházbüntetésre, a honvédsereg volt tagjait pedig besorozták a császári hadseregbe. A forradalom számos vezetője csak úgy menthette meg életét, hogy elmenekült az ország határain túl. Az udvar egyedül Görgeynek kegyelmezett meg.

Népünk emlékezetéből azonban a reakció mégsem tudta kitörölni a forradalom emlékét. A forradalom — bukása ellenére is — rávezette Magyarországot a kapitalista fejlődés útjára. A következő évtizedekben osztállyá szerveződött a magyar munkásság s magasra emelte Kossuth, Petőfi és Táncsics sok vihart látott, de végül mégis diadalmaskodó zászlaját.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Magyarország német megszállása 1944. március 19

Magyarország német megszállása 1944. március 19
(idézet: Magyarország története)

Magyarország a német megszállás időszakában
1. A német megszállási rendszer
A német megszállás közvetlen előzményei
Várakozásteljes feszültség és dermedt tehetetlenség jellemezte a magyar politikai életet 1944 első hónapjaiban. Az évet mindenki a döntés és kibontakozás esztendejének tekintette. A kibontakozás aktív formálására azonban a Kállay-kormány egyre képtelenebbnek bizonyult; politikája nem igazodott a nemzetközi helyzet alakulásához, tárgyalásai a nyugati hatalmakkal elakadtak, másodrendű kérdésekre összpontosultak.

Mind a szélsőjobb-, mind a baloldal — felismerve, hogy holtpontra jutott a kormány politikája — saját elképzelése irányában igyekezett azt onnan kimozdítani.

Az Imrédy-párt és a Magyar Nemzeti Szocialista Párt közös nyilatkozatában a németek mellett való végső harcra szólított fel, a kormánypárt egy csoportja pedig memorandumban tette szóvá a legális baloldal — a Kisgazdapárt és a Szociáldemokrata Párt — erősödését, s határozottabb szélsőjobboldali politikát követelt. A baloldal akcióit a Békepárt memoranduma vezette be, amely a Kállay-politika csődjére hivatkozva, éles és félreérthetetlen szakítást követelt a reakcióval, de a korábban Kállay politikájában még valamelyest bízó Bajcsy-Zsilinszky is úgy vélte, Kállay quieta non movere elve az országot egy Quisling-rendszer gyalázatába és katasztrófa felé sodorja.

Kállayt sem a szélsőjobb-, sem a baloldal érvei nem győzték meg; az egyikre nem tudott, a másikra nem akart hallgatni, saját korábbi politikájának megfelelő új tervek kidolgozásán tűnődött, s 1944 márciusában valamiféle semleges állapotba való óvatos visszavonulásban látta a megoldást. Úgy akart szakítani a németekkel, hogy az oroszokkal ne kelljen semmiféle egyezségre lépni. Az volt az álláspontja, hogy Magyarországnak időt kell nyernie, mivel idővel a körülmények javulhatnak. Ennek értelmében katonailag a Kárpátok vonulatának önálló védelmére készült fel. E koncepció azonban nemcsak a szovjet hadsereg ereje következtében mutatkozott irreálisnak, hanem a németek álláspontja miatt is. A szovjet csapatok ekkor már közeledtek a magyar határokhoz, s a német politikai és katonai vezetés tisztában volt Magyarország döntő stratégiai jelentőségével. Magyarország esetleges kiválása az egész német balkáni front összeomlásának veszélyével fenyegetett. A Kállay-kormány kiugrási kísérleteiről és tárgyalásairól a német hírszerző szolgálat többnyire tájékozva volt, és Hitler semmiképpen nem engedhette a német délkeleti front veszélybe hozását Magyarország kiválásával. A cselekvés, az ország megszállása mellett döntött.

1944 februárjában napirendre került a Magyarország megszállására 1943 szeptemberében kidolgozott terv konkrét katonai és politikai előkészítése. A szovjet fronton katasztrofális vereségeket szenvedő német erőket nem lehetett meggyengíteni, de — az év tavaszán várt invázió ellen — a nyugati partokat védő csapatok átcsoportosítása is nehézségekbe ütközött. Ilyen körülmények között a náci vezetés politikai és katonai okok következtében egyaránt a megszállás minél békésebb módját kereste. A magyar belpolitikai helyzetet elemző német jelentések nem zárták ki a megszállás békés lehetőségét, úgy vélték, hogy amennyiben a német szervek meg tudják nyerni Horthy hozzájárulását, ellenállástól nem kell tartaniuk. Ezért hívta meg Hitler Horthyt a megszállást jelentő Margarete-terv végrehajtása előtti napra, 1944. március 18-ára, egy utolsó beszélgetésre. Ötödször találkozott ekkor Magyarország kormányzója a német kancellárral, ezúttal ismét a Salzburg melletti Klessheim kastélyban. Már az alig egy évvel korábbi itteni találkozó sem nélkülözte a feszültséget, a mostani egyenesen drámai volt. Horthy — akinek egyébként néhány józanabb tanácsadója, figyelembe véve a határon észlelhető német csapatösszevonásokat, Hitler meghívásának elhárítását javasolta — először megdöbbenéssel és felháborodással utasította vissza a megszállást. A német vezetők és a kormányzó kíséretének tárgyalásai azonban végül azzal zárultak, hogy Horthy, midőn a nap folyamán harmadszor beszélt Hitlerrel, tudomásul vette a másnapra jelzett megszállást, s a kíséretében levő vezérkari főnök éjszaka az ellenállást megtiltó utasítást küldött a magyar hadseregnek. A német csapatok bevonulásáról az éjszaka folyamán értesülő Kállay miniszterelnöknek a hadsereg vezetői egyébként is az ellenállás lehetetlenségét és értelmetlenségét fejtették ki.

A Sztójay-kormány kinevezése
1944. március 19-én a magyar határokat három irányból átlépő, mintegy 8-9 hadosztálynyi német hadsereg nem került összeütközésbe a számban őket felülmúló, bár fegyverzetben alattuk maradó magyar katonasággal. Néhány helyi csatározás és Bajcsy-Zsilinszky Endrének a letartóztatására érkező gestapósokra leadott lövései jelképezték ebben a pillanatban az ellenállást. A magyar baloldali erők politikai és szervezeti befolyása sokkal gyengébb volt annál, semhogy a hadsereg vagy legalább a hadsereg egy részének támogatása nélkül, sőt annak ellenére képesek lettek volna azonnal szélesebb körű ellenállást kibontakoztatni. Ennek nehézségeit tovább fokozta, hogy Horthy néhány napi huzavona után hivatalosan is leváltotta Kállayt, s ha a kormány összetételére nézve nem is akceptálta a németek minden kívánságát, Sztójay Döme volt berlini követ miniszterelnöki kinevezésével a legfőbbet, a bábkormány kinevezését teljesítet. Az új kormány kinevezése a jogfolytonosságot, a megszállás baráti jellegét látszott igazolni; a megalakulását követően, március 23-án közzétett nyilatkozat szerint ugyanis a német csapatok előzetes megegyezés alapján jöttek be az országba.

A megszállás és a kormányalakítás között eltelt néhány nap nem múlt el események nélkül: a bevonuló német katonai egységeket a Gestapo csoportjai kísérték, s ezek már az első napon megkezdték a baloldali vagy angol orientációjú politikusok, újságírók, gazdasági vezetők letartóztatását. A Szociáldemokrata Párt ismert vezetői, Peyer, Buchinger, Mónus mellett a kisgazdapárti Bajcsy-Zsilinszky, Nagy Ferenc, a legitimista politikusok, mint Apponyi György, Sigray Antal, a német származású, de náciellenes Gratz Gusztáv, a polgári liberális Rassay, valamint néhány zsidó nagytőkés, Aschner, Chorin, és nem utolsósorban a volt belügyminiszter, Keresztes-Fischer találkoztak hamarosan a Gestapo börtöneiben. Bethlen illegalitásba vonult, Kállay pedig a török követségen kapott ideiglenes menedéket. A megszállással egyidejűleg megkezdődött a zsidó lakosság üldözése; néhány száz embert azonnal letartóztattak, s internáló táborba zártak.

A két világháború közötti magyar politikai vezető réteg nem bővelkedett koncepciózus, tehetséges államférfiakban. Sztójay Döme, az új miniszterelnök azonban még ebben a gárdában is a lista végén foglalt helyet. Nemcsak Bethlen helyzetfelmérő képessége és politikai rutinja, Teleki emberi gondolkodásmódja és műveltsége hiányzott belőle, de még Darányi adminisztrációs készségével vagy Imrédy gazdasági szakértelmével sem rendelkezett. Hivatásos katonatisztként kezdte pályáját, s egyike volt azoknak, akik a Gömbös-korszak militarizáló hulláma hátán kerültek diplomáciai szolgálatba. Közel 10 évet töltött Berlinben, ahol közvetlen közelről figyelve Hitler s a Harmadik Birodalom felemelkedését, a náci Németország mániákus csodálójává, magyarországi szószólójává lett. A magyar politikai életben járatlan diplomatát a németek bizalma tette posszibilissé a miniszterelnöki székre. A német külügyminisztérium bizton számíthatott rá, nem utolsósorban éppen gyengesége, szűklátókörűsége, politikai tapasztalatlansága miatt: Berlinben helyesen vélték úgy, hogy éppen ezek a „kvalitásai” teszik majd tehetetlen bábuvá az új német követ és birodalmi megbízott, Magyarország tényleges irányítója, Edmund Veesenmayer kezében. Veesenmayer, az ambiciózus és tehetséges SS-Standartenführer, mint Ribbentrop embere került a háború alatt a német külügyminisztérium kötelékébe, s kedvenc kifejezését idézve: „a mézeskalács és a korbács politikájával” eredményesen intézett el már jó néhány feladatot. A német felsőbbrendűség pökhendisége párosult nála bizonyos taktikai érzékkel a leigázandó partnerek ügyes kijátszására és felhasználására. A terror és elnyomás politikáját képviselte, de hajlandó volt — ha jónak látta — a diplomáciai játékokra is. Kezdeményezője volt a békés megszállás gondolatának, Horthy és a magyar vezető réteg további felhasználására irányuló tervnek. Az első napok sikere után úgy tűnt, alkalmas lesz a dolgok irányítására, úgy, hogy a magyar hatóságok és szervek bizonyos mozgásszabadságát fenntartva, a megszállási rendszer olyan formáját vezesse be, mely mentesíti a németeket a közvetlen közigazgatási és rendőri feladatoktól, s így viszonylag kevés katonát vesz igénybe, ugyanakkor biztosítja, hogy a német politika legfőbb magyarországi céljai a kormányon, a hadseregen és más magyar szerveken keresztül érvényesüljenek.

A megszállás gazdasági és politikai következményei
A németek az ország megszállásával mindenekelőtt Magyarország háborúból való kiválását akarták megakadályozni, s az ilyen irányban tevékenykedő politikai erőket kívánták felszámolni. Egyidejűleg azonban arra is törekedtek, hogy biztosítsák Magyarország nagyobb katonai részvételét a háborúban, fokozzák a magyar gazdasági élet kiaknázását, és végül, de nem utolsósorban a megszállt országok s részben a többi csatlós ország példájára megvalósíthassák az ún. zsidókérdés megoldását, azaz a magyarországi zsidó lakosság deportálását és kiirtását.

A Sztójay-kormány megalakulásával úgy tűnt, sikerült a hatalomból kirekeszteni mindazokat, akik a háborúból való kiugrással vagy a németekkel való szembefordulással kacérkodtak. A kormány, mintegy 22 évvel a Bethlen-féle Egységes Párt megalakulása s elnevezésének későbbi változásaitól független szakadatlan kormányzása után ismét több párton nyugodott. Sztójay ugyanis a volt kormánypárt, a MÉP több prominens jobboldali politikusa mellett miniszteri tárcákat bízott az Imrédy-féle Magyar Megújulás Pártja egyes képviselőire — akiket elsősorban a német külügyminisztérium támogatott —, és helyet kapott a kormányban a Himmler támogatta Magyar Nemzeti Szocialista Párt is. A kormány tehát a szélsőjobboldali erők kezébe került. A politikai élet gleichschaltolása azzal a március 29-i rendelettel folytatódott, mely a Szociáldemokrata Párt és a Kisgazdapárt, valamint a Parasztszövetség feloszlatásáról intézkedett, a szakszervezetek és a munkásegyletek élére pedig kormánybiztost jelölt ki. A magyarországi politikai baloldal felszámolása számos liberális párt és egyesület feloszlatásával folytatódott, majd a volt kormánypárt megtisztítására került sor. 27 képviselőt kizártak, köztük Kállay volt miniszterelnököt és Keresztes-Fischer Ferenc volt belügyminisztert, akiket nyugati orientációjúnak tekintettek.

Természetesen a kormány a hatalomnak csak egyik — s a háború idején a kormány és a vezérkar között kialakult hatalmi dualizmusnak nem is mindig legdöntőbb — faktorát alkotta. Fontos kérdés volt, mi lesz a hadsereg álláspontja és további sorsa. Az előzetes német tervek, melyek még bizonytalanok voltak a megszállás lebonyolításának módozatait illetően, a hadsereg lefegyverzését tartották a helyzet stabilitása biztosítékának. Március 19-e után Veesenmayer és mások is ellenezték ezt, mert úgy vélték, hogy összeegyeztethetetlen lenne a szuverenitás látszatának megőrzésével, másrészt arra gondoltak, hogy az újabb szovjet katonai sikerek következtében a galíciai német vonalakban keletkezett réseket a magyar hadsereggel lehetne betölteni. A hadsereg kérdése egyébként Horthy személyéhez is kötődött. Az agg kormányzó nem utolsósorban azzal indokolta megmaradását hivatali posztján, hogy így módja nyílhat a helyzeten enyhíteni, s adandó alkalommal a hadsereget belátása szerint felhasználhatja. Érthető tehát, hogy midőn még egy héttel a megszállás után is bizonytalanság uralkodott e kérdésben, s még tartott a magyar csapatok kaszárnyazárlata, Horthy világossá tette a kérdést: amennyiben a hadsereghez hozzányúlnak, lemond — jelentette ki —, ellenkező esetben viszont hajlandó a hadsereget „a bolsevizmus leverésére” a németek rendelkezésére bocsátani. A súlyos katonai helyzet mellett — melynek következtében már ezekben a napokban csökkenteni kellett a megszálló német csapatok létszámát — bizonyára a magyarországi helyzet megoldásának egyszerűbb lehetősége is hozzájárult március 28-án Hitler döntéséhez: nem fegyverzik le a magyar hadsereget, hanem fokozatosan bevetik a keleti fronton. A hadsereg, s különösen annak vezetése, eddig is elsősorban németbarát kezekben volt. Veesenmayernek azonban sikerült újabb jelentős személyi változásokat kikényszerítenie Horthynál. Így nemcsak a legfelsőbb katonai vezetés került német ellenőrzés alá, hanem az alacsonyabb szerveknél is ott működtek a német ellenőrző tisztek. Formailag a hadsereg intakt maradt, s alkalmas volt arra, hogy a lakosság körében fenntartsa a szuverenitás látszatát, Horthyban pedig azt az illúziót, hogy rendelkezik az eseményeket adandó alkalommal módosítani képes hatalom eszközeivel.

A német vezetés számára a magyar hadsereg fenntartása lehetővé tette, hogy a megszálló erőket májusra már mintegy 50-60 ezer emberre (alig több mint 4 hadosztály) csökkentsék. A Wehrmacht és a Waffen-SS megszálló egységei mellett a Gestapo és más biztonsági szervek mintegy 1000 embere — köztük a hírhedt „zsidótlanító” Eichmann-különítmény — szolgálta a német megszállási rendszert. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy a megszállási rendszer messzemenően támaszkodhatott és támaszkodott a magyar államapparátusra. Tény, hogy a német megszállási rendszer az állami szuverenitás lényegesen több attribútumát hagyta meg a Sztójay-kormánynak, mint bárhol másutt Európában. A németek jórészt megelégedtek a felső posztokon végrehajtott személycserékkel, a politikai élet gleichschaltolásával (új miniszterek, főispánok, néhány felső katonai és rendőri vezető kicserélése), s ezáltal elérték, hogy a magyar államgépezetet érdekeiknek megfelelően tudják működtetni. Az államigazgatás átszervezését mindenekelőtt az Imrédy-párthoz tartozó Jaross belügyminiszter s két hírhedt szélsőjobboldali államtitkára, Baky László és Endre László irányította. Lecseréltek a 41 főispán közül 29-et, továbbá Budapest főpolgármesterét, a magyarországi városok polgármestereinek 2/3-át, a Nemzeti Bank, a Rádió, a kormánylapok vezetőségét, s helyükre zömmel a Magyar Megújulás Pártja és részben a Magyar Nemzeti Szocialista Párt embereit ültették. Betiltottak közel 200 egyesületet, más egyesületeket pedig új vezetés alá helyeztek. Gleichschaltolták a sajtót: több száz lap és folyóirat betiltásával. A német könyvégetés mintájára zúzdába küldték számos neves magyar író, költő, tudós (Kiss József, Ignotus, Molnár Ferenc, Jászi Oszkár stb.) munkáit.

Üldöztetés szakadt a háború alatt a németek elől Magyarországra menekült lengyel katonákra, más emigránsokra, a náci hadifogolytáborokból megszökött francia és angol katonákra. A politikai elnyomás, a csendőr- és Gestapo-terror kettős ereje fordult a baloldal ellen, s a totális fasizmus elveinek megfelelően Jaross belügyminiszter a baloldal fizikai kiirtásával fenyegetőzött. A politikai viszonyok átalakítására irányuló program szerves része volt a megmaradt jobboldali pártok fasiszta egységpártba tömörítése. Ez viszont nemcsak a kormányban részt vevő három politikai pártot érintette volna, de a kormányon kívül maradt, Szálasi vezette Nyilaskeresztes Pártot is. Veesenmayer azonban helyesen ismerte fel, hogy Horthy bizalmát s támogatását csak úgy lehet biztosítani, ha Szálasit egyelőre háttérben tartják. Sem a nyilasokat, sem a vezetőjüket nem becsülte sokra, s úgy vélte, jobban szolgálja a német érdekeket, ha a nyilasok nem vesznek részt a kormányzásban, viszont — ha kell — a kormánnyal szemben mindig felhasználhatják őket. Szálasi magának és pártjának követelte a kulcspozíciókat, személyi követelései így ezután újból és újból gátat vetettek az egységes fasiszta párt létrejöttének, amit egyébként más súlyos személyi ellentétek is gátoltak. Így a totális fasiszta rendszer eme jellegzetes szerve végül is nem született meg Magyarországon, de Veesenmayer jelentéseiből úgy tűnik, erre a németek nem is fektettek nagy súlyt.

A németek áprilistól kezdődően szilárdan ellenőrzésük alatt tartották az országot, s mintegy 2-3 hónapon át úgy tűnt, hogy a magyar szervek segítségével zavartalanul biztosíthatják céljaikat.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Jeles nap a mai!

November 7.

Mindannyian tudjuk – vagy legalábbis kellene hogy mindannyían tudjuk – hogy 1917 – ben ezen a napon győzött Oroszországban a kommunisták vezette forradalom.

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme pedig máig ható, minden vonatkozásában történelemformáló jelentőségű esemény volt. Átrajzolva az addigi világ politikai és gazdasági térképét, népeket – országokat emelt ki a nyomorból, milliárdnyi ember számára emberhez méltó életfeltételeket teremtve.

ÉLJEN A NAGY OKTÓBERI SZOCIALISTA FORRADALOM EMLÉKE!

ÉLJEN A NAGY OKTÓBERI SZOCIALISTA FORRADALOM ESZMÉJE!

Negyven esztendővel a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme után, 1957 november 7 – én Budapesten megalakult és hivatali esküt tett a Magyar Népköztársaság Forradalmi Munkás – Paraszt Kormánya.

Miniszterelnöke Kádár János lett.

1957 november 7- én kezdetét vette a magyarok 32 éven át tartó aranykora!

Ennek éppen ma 62 éve!

ÉLJEN ÖRÖKKÉ A MAGYAR NÉPKÖZTÁRSASÁG EMLÉKE!

ÉLJEN ÖRÖKKÉ A SZOCIALIZMUS ESZMÉJE

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!