A baloldali emberek értékrendje

Milyen a baloldali ember erkölcse?

A baloldaliság alapgondolata a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség”. A baloldal olyan társadalmat akar, ahol ez megvalósítható. Ez a népi demokrácia keretében működő szocializmus, ami elvezet a kommunizmushoz, ahol már nincs szolgaság, élősködés és kizsákmányolás. A szocializmus átmeneti társadalom a dolgozó nép érdekében szervezve, de ha az egyéni érdekek erősen kedveznek még a kapitalizmusnak, akkor a proletárdiktatúrának meghatározó szerepe van. A szovjetunió és a népi demokráciák kénytelenek voltak ezen az úton járni. Minden eredményük ellenére az egyéni érdek győzött a közösség érdeke felett és visszajött a kizsákmányolók diktatórikus hatalma, a polgári „demokrácia”.

Miért nem valósíthatja meg a baloldali értékeket a polgári „demokrácia”?

A polgári „demokrácia” klasszikus alapgondolatát a kapitalizmus nem valósíthatja meg, mert a termelőeszközök magántulajdona ezt nem teszi lehetővé. A kapitalista gazdaság célja a tőkések minél nagyobb profitja, ami a konkurencia miatt a proletár minél nagyobb kizsákmányolását is jelenti. A kizsákmányolás és az élősködés az maga a kapitalizmus, ami alapvetően ellenkezik a baloldali erkölccsel. A polgári parlamentek kizárólag a kapitalisták érdekeit tükrözik, ami a baloldal elveivel szembeni ellenséges diktatúra megvalósulása. A kapitalista gazdaság a proletár bérrabszolgák kizsákmányolásán alapul, a polgári parlamentben ezért nem lehet képviselője a többségnek, a népnek, a szolgáknak. A létszámarányosan sokkal nagyobb népképviselő hamar elnyomná az élősködők érdekeit, ha ezt diktatúrával nem nyomná el a polgári „demokrácia”. A jobboldalnak meg kell értenie és értik is, a nép kizsákmányolása nem valódi érdeke a prolinak, ezt csak diktatúrával lehet érvényesíteni.

Miért lehet azt mondani, hogy a polgári „demokrácia” diktatúra a proletár bérrabszolgáknak, a népnek?

Mivel a polgári „demokráciában” a proletár bérrabszolga sem a gazdasági, sem a politikai hatalomban nem vesz részt, az érdeke sehol sincs érdemben képviselve, ami így polgári diktatúra, még akkor is, ha a jogállami keretek érvényesülnek. A törvényhozásban a dolgozó nép érdeke, mint a legnagyobb tényező nem szerepel sehol, mert semmilyen hatalma nincs, és erről gondoskodik a tőkésállam, hogy ne is legyen.

Miért nem érvényesül a szabad választási lehetőség a polgári „demokráciában”?

A demokrácia az nem lehet népuralom a kapitalizmusban. A demokráciában az érdekek megjelennek a törvényhozói joggal rendelkező parlamentben. Az érdekelteknek képviselővel kell rendelkezniük, de a dolgozó népnek, a többségnek nincs képviselője a kapitalista parlamentben. A kapitalisták képviselői, a dolgozók osztályellenségei hozzák a törvényeket, a kapitalista érdekeknek megfelelően. A választások befolyásolásához szükséges minden eszközzel a kizsákmányolók rendelkeznek, így a választás csak arról szólhat, ki fogja legközelebb kizsákmányolni a dolgozókat, melyik kapitalista érdekcsoport érdekei valósulnak meg.

Lenin
A marxizmus három forrása és három alkotórésze
„Marx tanítása az egész civilizált világon a burzsoá tudománynak (a hivatalosnak és a liberálisnak egyaránt) legnagyobb ellenségeskedését és gyűlöletét váltja ki maga ellen. A burzsoá tudomány a marxizmusban valami „ártalmas szekta „-félét lát. Más állásfoglalást nem is lehet tőle várni, mert „elfogulatlan” társadalmi tudomány nem lehetséges olyan társadalomban, amely az osztályharcon épül fel. Így vagy amúgy, de az egész hivatalos és liberális tudomány védelmezi a bérrabszolgaságot, a marxizmus viszont könyörtelenül hadat üzen ennek a rabszolgaságnak. A bérrabszolgaság társadalmában elfogulatlan tudományt várni — ez éppoly bárgyú naivság lenne, mint elfogulatlanságot várni a gyárosoktól abban a kérdésben, hogy fel kell-e emelni a munkások bérét a tőke profitjának rovására.

De ez még nem minden. A filozófia története és a társadalmi tudományok története teljes világossággal mutatja, hogy a marxizmusban nyoma sincs semmiféle „szektáriusságnak”, hogy a marxizmus nem valami begubózott, megcsontosodott tanítás, amely a civilizált világ fejlődésének országútjától távol jött létre. Ellenkezőleg, Marx lángelméje éppen abban nyilatkozik meg, hogy azokra a kérdésekre adott választ, melyeket az emberiség leghaladottabb elméi már felvetettek. Marx tanítása a filozófia, a politikai gazdaságtan és a szocializmus legnagyobb képviselői tanításának egyenes és közvetlen folytatásaként jött létre.

Marx tanítása mindenható erejű, mert igaz. Teljes és összhangzatos tanítás ez, mely az embereknek egységes világnézetet nyújt, olyat, mely semmilyen babonával, semmilyen reakcióval, a burzsoá elnyomás semmilyen védelmével nem egyeztethető össze. Jogos örököse a legjobbnak, amit az emberiség a XIX. század folyamán a német filozófia az angol politikai gazdaságtan, a francia szocializmus képében alkotott.

társadalmi érdek az egyéni felett. kooperáció. társadalmi újraelosztás.

A marxizmusnak erről a három forrásáról és egyben három alkotórészéről fogunk röviden beszélni.

A marxizmus filozófiája a materializmus. Európa egész újabb-kori története folyamán s különösen a XVIII. század végén Franciaországban, ahol döntő harc játszódott le mindenféle középkori limlom ellen, az intézményekben és az eszmékben uralkodó hűbériség ellen, a materializmus bizonyult az egyetlen következetes filozófiának, mely hű maradt a természettudományok minden tanításához, ellenségesen állt szemben a babonákkal, az álszenteskedéssel stb. A demokrácia ellenségei ezért minden erejükkel azon voltak, hogy „megcáfolják”, aláássák, megrágalmazzák a materializmust, és védelmükbe vették a filozófiai idealizmus különböző formáit, amely végeredményben, egy vagy más módon, mindig a vallást védelmezi vagy támogatja.

Marx és Engels a legelszántabban síkra szálltak a filozófiai materializmusért, és nem egyszer magyarázták, milyen mélységesen hibás bárminemű eltérés ettől az alaptól. Nézeteik a legvilágosabban és legrészletesebben Engels „Ludwig Feuerbach” és „Anti-Dühring” c. műveiben vannak kifejtve, amelyek éppúgy, mint a „Kommunista Kiáltvány”, minden öntudatos munkás kézikönyvei.

De Marx nem állt meg a XVIII. század materializmusánál, hanem továbbfejlesztette a filozófiát. Gazdagította a német klasszikus filozófia, különösen Hegel rendszerének vívmányaival, amely egyébként Feuerbach materializmusához vezetett. E vívmányok legfőbbje a dialektika, vagyis a fejlődésről szóló tanítás, annak legteljesebb, legmélyebb és minden egyoldalúságtól mentes formájában, az örök fejlődésben levő anyagot tükröző emberi tudás viszonylagosságáról szóló tanítás. A természettudomány legújabb felfedezései — a rádium, az elektronok, az elemek átalakulása — fényesen igazolták Marx dialektikus materializmusát, a polgári filozófusok tanai ellenére, akik „újra” visszatérnek a régi, rothadt idealizmushoz.

Elmélyítve és kifejlesztve a filozófiai materializmust, Marx végig is vitte azt: a természetre vonatkozó megismerését kiterjesztette az emberi társadalom megismerésére. Marx történelmi materializmusa a tudományos gondolkodás hatalmas vívmánya volt. A történelemre és a politikára vonatkozó nézetekben eladdig uralkodó zűrzavar és önkény helyébe bámulatosan egyöntetű és összhangzatos tudományos elmélet lépett, amely megmutatta, hogyan fejlődik a társadalmi életnek egyik formájából — a termelőerők növekedése következtében — egy másik, magasabb-rendű forma, — például a jobbágyrendszerből a kapitalizmus.

Mint ahogy az emberi megismerés visszatükrözi a tőle függetlenül létező természetet, vagyis a fejlődésben levő anyagot, éppúgy az ember társadalmi megismerése (azaz a különböző filozófiai, vallási, politikai stb. nézetek és tanítások) visszatükrözi a társadalom gazdasági szerkezetét. A politikai intézmények a gazdasági alapon emelkedő felépítmények. Látjuk például, hogy a modern európai államok különböző politikai formái arra szolgálnak, hogy megszilárdítsák a burzsoázia uralmát a proletariátus felett.

Marx filozófiája a végigvitt filozófiai materializmus, mely az emberiségnek — különösen pedig a munkásosztálynak — a megismerés hatalmas eszközeit adta.

Marx, miután felismerte, hogy a gazdasági szerkezet az az alap, amelyen a politikai felépítmény emelkedik, mindennél nagyobb figyelmet fordított ennek a gazdasági szerkezetnek a tanulmányozására. Főművét — „A tőké”-t — Marx a modern, vagyis a kapitalista társadalom gazdasági szerkezete tanulmányozásának szentelte.

A Marxot megelőző klasszikus politikai gazdaságtan Angliában, a legfejlettebb kapitalista országban, alakult ki. Adam Smith és Dávid Ricardo, a gazdasági szerkezetet tanulmányozva, megvetették a munkaértékelmélet alapját. Marx folytatta az ő művüket. Szilárdan megalapozta és következetesen továbbfejlesztette ezt az elméletet. Kimutatta, hogy minden áru értékét az áru előállítására fordított társadalmilag szükséges munkaidő mennyisége határozza meg.

Ott, ahol a polgári közgazdászok tárgyak közötti viszonyt láttak (áru cseréjét áru ellenében), Marx ott emberek közötti viszonyt tárt fel. Az áruk kicserélése az egyes termelők közötti, a piac közvetítésével létrejött kapcsolatot fejezi ki. A pénz azt jelenti, hogy ez a kapcsolat egyre szorosabbá válik, és elszakíthatatlanul egy egésszé fűzi össze az egyes termelők egész gazdasági életét. A tőke ennek a kapcsolatnak további fejlődését jelenti: áruvá válik az ember munkaereje. A bérmunkás eladja munkaerejét a föld, a gyár, a munkaeszközök tulajdonosának. A munkás munkanapjának egy részét arra fordítja, hogy fedezze önmaga és családja fenntartásának költségeit (munkabér),” a munkanap másik részében pedig ingyen dolgozik, a kapitalistának termeli az értéktöbbletet, a profit forrását, a tőkésosztály gazdagságának forrását.

Az értéktöbbletről szóló tanítás Marx gazdasági elméletének sarkköve.

A tőke, melyet a munkás munkája hozott létre, elnyomja a munkást, tönkreteszi a kistulajdonosokat és létrehozza a munkanélküliek hadseregét. Az iparban a nagyüzem győzelme szembeötlő, de a mezőgazdaságban is ugyanezt a jelenséget látjuk: a nagyüzemű kapitalista mezőgazdaság fölénye egyre nő, a gépek alkalmazása egyre nagyobb méreteket ölt, a parasztgazdaság a pénztőke hurokjába kerül, hanyatlik és tönkremegy az elmaradt technika nyomása alatt. A mezőgazdaságban mások a kistermelés hanyatlásának formái, de maga a hanyatlás kétségtelen tény.

A kistermelést tönkretéve, a tőke a munka termelékenységének fokozódását idézi elő, és monopolhelyzetet teremt a legnagyobb tőkések egyesülései számára. A termelés maga egyre társadalmibbá válik, a munkások százezrei és milliói kapcsolódnak be a tervszerű gazdasági szervezetbe, — de a közös munka termékét elsajátítja a maroknyi tőkés. Nő a termelés anarchiája, egymást érik a válságok, egyre veszettebb a hajsza a piacok után, egyre bizonytalanabb a néptömegek megélhetése.

A tőkés rendszer, amikor a munkásoknak a tőkétől való függését fokozza, egyszersmind létrehozza az egyesített munka óriási hatalmát.

Marx végigkísérte a kapitalizmus fejlődését az árugazdaság első csíráitól, az egyszerű cserétől, legmagasabb formájáig, a nagyüzemi termelésig.

S valamennyi kapitalista ország tapasztalatai, a régieké és az újaké egyaránt, évről évre mind több és több munkásnak mutatják meg szemléltetően Marx e tanításának helyességét.

A kapitalizmus az egész világon győzött, de ez a győzelem csak előjátéka a munka győzelmének a tőke fölött.

Amikor a jobbágyrendszert megdöntötték és világra jött a „szabad” kapitalista társadalom — legott kitűnt, hogy ez a szabadság nem más, mint a dolgozók elnyomásának és kizsákmányolásának új rendszere. Nyomban különféle szocialista tanok keletkeztek, mint ennek az elnyomásnak tükröződései, és mint tiltakozás ellene. Ámde a kezdeti szocializmus utópikus szocializmus volt. Bírálta a kapitalista társadalmat, elítélte, átkozta, megsemmisüléséről álmodozott, egy jobb rendről képzelgett, igyekezett meggyőzni a gazdagokat a kizsákmányolási erkölcstelenségéről.

Az utópikus szocializmus azonban nem tudta megmutatni az igazi kivezető utat. Nem tudta sem a kapitalista bérrabság lényegét megmagyarázni, sem a kapitalizmus fejlődésének törvényeit feltárni, sem azt a társadalmi erőt megtalálni, amely képes arra, hogy egy új társadalom alkotója legyen.

Közben azok a viharos forradalmak, amelyek a hűbériség, a jobbágyrendszer bukásával Európában mindenütt és főleg Franciaországban együtt jártak, mind szembeötlőbben tárták fel az osztályok harcát, mint az egész fejlődés alapját és mozgatóerejét.

A politikai szabadság egyetlen győzelmét sem vívták ki a jobbágytartók osztálya felett anélkül, hogy ne kellett volna elkeseredett ellenállással megküzdeni. Egyetlen kapitalista ország sem alakult ki többé vagy kevésbé szabad demokratikus alapon anélkül, hogy a tőkéstársadalom különböző osztályai élethalálharcot ne vívtak volna egymással.

Marx zsenialitása abban áll, hogy ebből mindenki másnál előbb tudta levonni és következetesen keresztülvinni azt a tanulságot, amelyre a világtörténelem tanít. Ez a tanulság az osztályharcról szóló tanítás.

Az emberek a politikában mindig az ámítás és önámítás együgyű áldozatai voltak és lesznek, amíg meg nem tanulják azt, hogy akármelyik erkölcsi, vallási, politikai és szociális frázis, nyilatkozat, ígéret mögött felismerjék az egyik vagy a másik osztály érdekeit. A reformok és javítgatások híveit a régi rend védelmezői mindig rá fogják szedni, amíg azok meg nem értik, hogy minden régi intézmény, bármily képtelenek és rothadtnak lássék is, egyik vagy másik uralkodó osztály erejére támaszkodik. Arra pedig, hogy ezeknek az osztályoknak az ellenállását megtörjük, csak egy mód van: meg kell találni magában a bennünket környező társadalomban, fel kell világosítani és harcra kell szervezni azokat az erőket, amelyek olyan erővé válhatnak – és társadalmi helyzetüknél fogva olyan erővé kell válniok -, mely képes arra, hogy a régit elsöpörje, s az újat megalkossa.

Csakis Marx filozófiai materializmusa mutatta meg a proletariátusnak a kivezető utat abból a szellemi rabságból, amelyben az összes elnyomott osztályok mindmáig tengődtek. Csakis Marx gazdasági elmélete magyarázta meg a proletariátus valódi helyzetét a kapitalizmus általános rendjében.

Szerte a világon — Amerikától Japánig és Svédországtól Dél-Afrikáig — sokasodnak a proletariátus önálló szervezetei. A proletariátus pedig, osztályharcát folytatva, felvilágosul és nevelődik, megszabadul a polgári társadalom előítéleteitől, egyre szorosabban tömörül, s megtanulja helyesen felbecsülni sikereit, megedzi erőit és feltartóztathatatlanul növekszik.”
 (idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

 

A jobboldaliak embertelen sötét lelkivilága

Milyen erkölcsű a jobboldali „ember”?

„A jobboldal azon politikai eszmék, ideológiák csoportja, melyek fő jellemzője a társadalom hierarchikus felépítésének elfogadása, az emberek közötti társadalmi és anyagi egyenlőtlenség adottságként kezelése és helyeslése.” Wikipédia ; a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériesség” helyett. Minden polgári irányzat jobboldali és minden formája embertelen kizsákmányolás.

A jobboldali erkölcsű „ember” jogosnak véli a kapitalisták kizsákmányolás útján történő gazdagodását, ami dolgozó emberek kifosztása; az öntudatos civilizált ember számára ez tűrhetetlen és vérlázító; a jobboldal hívei, ezért civilizálatlan „emberek”. A proletár dolgozó, ha öntudatára ébred, akkor ezt világosan látja és már ki is nyílik a bicska a zsebében. A következő lépésre már kommunista is lehet. Ezért nehéz harcolni a kommunisták ellen, mert minden dolgozó potenciális kommunista és csak öntudatlan, civilizálatlan csőcselékké nevelve lehet kordában tartani. A proletár dolgozók érdekei kibékíthetetlenek a kapitalistákkal, mert a kizsákmányolás az embertelen megalázó élősködés, amint erre rájön a proli, akkor bajban lesznek az kizsákmányolók. Ehhez elég lehet egy súlyos világméretű katasztrófa is, ami fényesen megmutatja a dolgozó népnek jobboldal valós élősködő oldalát, ez néhányszor megtörtént már, amikor a nép átvette a hatalmat és büntette az urakat.

Mi a jobboldali erkölcs valóságos oldala?


A jobboldali erkölcs természetesnek tartja a felsőbbrendűségre, a kizsákmányolásra épülő gazdaságot, és az ezzel járó élősködést, pedig ez bűn az ember, az emberiség ellen; szerintük a társadalmat a gazdaságot üzemeltetni csak akkor lehet, ha az egyéni érdeket a többi ember és így a közösség érdeke fölé helyezik. Ez a nézet a valóságban a másik ember kizsákmányolását vonja maga után; továbbá szerintük, a kapitalizmus, ami kizsákmányolás és élősködés, a kizsákmányoltnak is a legjobb; így a jobboldali erkölcs alapján következik, hogy nem is lehet csak a kizsákmányoláson alapuló társadalom; ez azonban élősködés a dolgozó nép felett. A felsőbbrendűséget képviselő jobboldali erkölcs elítéli azt, aki ez ellen lázad és a valódi demokráciát hirdeti, a kizsákmányolás nélküli népi demokráciát. A jobboldali erkölcs szerint elkerülhetetlen az emberiség megosztása szolgákra és élősködőkre, ami csak diktatúrában valósulhat meg. De milyen „ember” az, akinek ez az erkölcse? Ez az alacsonyabb rendű erkölcs a jobboldal embertelenségének bizonyítéka, hiába tarják magukat felsőbbrendűnek, Ők csak civilizálatlan élősködők. A jobboldali erkölcsű nem érti, hogy a kapitalizmus nem működik embervásár nélkül; a bérrabszolga, megvásárolt munkaerővel rendelkező dolgozó proletár ember, a nép. Mivel a civilizálatlan jobboldali nem szoktatható le az élősködésről ezért a proletárdiktatúra ellenük elkerülhetetlenül szükséges.

A jobboldali „ember” civilizálatlan erkölcse miatt képtelen a világot emberségesen, változásában, fejlődésében, összefüggéseiben, dialektikusan értelmezni, mert alapvetően érdeke felszínesen, idealista módon szemlélni a világot; tudatát a léte határozza meg, így valós vagy vélt érdeke az embertelen kizsákmányolás jogosságának elfogadása. Ez vezeti arra, hogy embertársait és a világot a saját embertelenségében vizsgálja, értelmezze. Az embertársai gyengeségét kiszolgáltatottságát embertelenül kihasználja saját hasznára, ami a kapitalizmus törvényszerű jellemvonása. Ha kell, képletesen mondva megeszi embertársát, elveszi létfeltételeit, ami megmutatkozik a munkanélküliség, szegénység, éhínség, háború, és a kizsákmányolásban, és erre a kapitalizmusban törvényes lehetősége van, ami egy modern barbárság. A jobboldali erkölcsű „ember” szerint az embertársai kizsákmányolása, ami élősködés az természetes, ezt megváltoztatni csak utópia lehet, ilyen az ember természete, de valójában ez embertelen, amit nem ért, és szerinte, aki ez ellen tesz, azaz emberi természet ellen vét, ezért a „felsőbbrendű embernek” természetes joga embertársai feletti uralom.

A jobboldali „ember” ismérve: ha lehetősége van embertársai felett uralkodni, élősködni, akkor azt kihasználja. De az olyan „ember” akit kizsákmányolnak és ezt mégis jónak tarja, annak nincs emberi méltósága, gerinctelen erkölcsű öntudatlan csőcselék csupán.

A felsőbbrendűség alapján való élősködéshez szükséges az öntudatlan csőcselék is, ehhez pedig a valóság hamis idealista felszínes embertelen világnézete az elmék manipulálására, ami elvezet a saját érdekről való lemondásnak az élősködők javára. Az igazi jobboldali az, aki ténylegesen képes élősködni, aki felett élősködnek és mégis az élősködés, a kapitalizmus híve az buta, és az öntudatlan csőcselékek közé való.

A jobboldalinak embertelen ösztöne vezérli cselekedeteit, és ezért nem is érti, hogy emberként hogyan kell viselkednie embertársaival. Az erkölcse az erősebb „ember-állat” uralkodása a többi embertársán élősködve. Nagyon sokan vannak ilyenek, de így nem lehet emberré válni. A jobboldali erkölcs megtalálható a csőcselék proletár bérrabszolgák, a kisvállalkozók, és a valódi kapitalisták soraiban. Embertelen ösztönére jellemző, hogy nem fogadja el vagy nem is érti a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” baloldali alapelveket, mert ez ellenkezik a felsőbbrendűségének a hitével és vélt vagy valós érdekeivel.

Minden ember civilizáltsága, munkára való hajlama és képessége csak akarat és pénz kérdése, amit a kapitalizmus az egész emberiségre nézve nem tud, és nem is akar finanszírozni. A jobboldali erkölcs és érdek szerint a kapitalizmus nem finanszírozhatja azt, ami nem hoz hasznot; a föld civilizálódása nem megoldható így a kapitalizmus alapján, nincs, aki finanszírozza.

Az emberiséget a profitérdekeltségre alapuló világgazdaság nem teheti civilizálttá, mert a föld embereinek többsége a kapitalizmusban, az adott körülményekben, nem alkalmas a kizsákmányolásra sem. Az emberiség többségének a civilizálására nem tud és nem fog tőkét befektetni a kapitalista világ, mert ez meg nem térülő befektetés számára, egyszerűbb és olcsóbb a tőkének a felesleges pusztítása, mivel a tőkés az egyéni érdekeit kénytelen nézni, ami a minél nagyobb profit. A robotok világméretű elterjedésével a helyzet még sokkal rosszabb lehet.

A megosztott osztálytársadalmakban a jobboldaliság megnyilvánulásának legjellemzőbbje a felsőbbrendűségre alapozott törvényes kizsákmányolás, élősködés. Ehhez embertársait szolgává kell tennie, ezt a szolgákkal el kell fogadtatnia. Ehhez a proletárok erkölcsét is a felsőbbrendű világnézetre kell alakítania, öntudatlan csőcselékké kell tenni a proletár bérrabszolgákat.
A csőcseléké váláshoz a proletárokkal el kell hitetnie az élősködőknek:

Szolga!

  • Én vagyok a felsőbbrendű urad és ez neked jó, a legjobb!
  • Ne lázadozz, mert ez a legszebb világ!
  • Fogadd el, én belőled élek, a te munkádból, mert megérdemlem!
  • Tőlem függ a léted, pedig rajtad élősködök, te nem tudnál még dolgozni sem nélkülem!
  • Én a gazdád vagyok, nélkülem senki vagy és örülj, hogy az én hasznomért élsz, dolgozol!
  • Jogosan élősködök feletted!
  • Kuss!
  • Én az urad, egyenlőbb vagyok nálad a „demokráciában” is az egyenlők között.

A jobboldali erkölcsű „ember” képtelen, mint egy beteg elméjű lemondani a felsőbbrendűségről. A kapitalisták, fasiszták és híveik, a jobboldali erkölcs következményei, az emberiség rákos sejtjei. Eltávolításuk az ember világából az emberiség életben maradásának elkerülhetetlen feltétele.

A média, amely szinte kizárólag a jobboldali kizsákmányolók tulajdonában és érdekében működik, jó fizetésért alkalmazott bérrabszolgáik mosolyogva bizonygatják, hogy milyen jó emberek a kizsákmányolók. Sugallják, hogy csak a kizsákmányolásra épülő rendszer tud minden lehetőséget megteremteni, még akkor is, ha folyton kiderül, hogy a proletár dolgozókon élősködve pofátlanul meggazdagodtak a bérrabszolgatartók.

Ezért kell a társadalmat átalakítani a népi demokráciára, ahol a szocializmus megvalósítható!

A proletárdiktatúra, mint a szocialista gazdaság felépítésének eszköze.
„Mivel a proletárforradalom feladata mindennemű kizsákmányolás megszüntetése, feltétlenül le kell rombolnia a régi, a dolgozó tömegek elnyomását szolgáló államgépezetet. A proletárforradalom új-típusú államot hoz létre. Ez az új-típusú állam, a proletárdiktatúra. Proletárdiktatúra, mint politikai felépítmény nélkül lehetetlen a dolgozók gazdasági felszabadulása, lehetetlen az áttérés a tőkés termelési módról a szocialista termelési módra.

A proletárdiktatúra olyan rendszer, amelynél a társadalom állami irányítása a munkásosztály kezében van. Az állam minden előző formájában a kizsákmányolt többséget nyomta el egy kizsákmányoló kisebbség érdekében. A proletárdiktatúra egy kizsákmányoló kisebbséget nyom el a dolgozó többség érdekében.

A proletárdiktatúra az igazi demokrácia megtestesülése, s mint ilyen, az egész dolgozó nép életbevágó érdekeit képviseli. A proletárdiktatúra megvalósításával a dolgozók a történelem során első ízben országuk gazdáivá válnak. A polgári forradalmak a kizsákmányolás újabb formáját, a tőkés kizsákmányolást szilárdítják meg, s ezért nem tudják csak valamelyest is tartós időszakra a burzsoázia köré tömöríteni a dolgozó és kizsákmányolt tömegeket. Ezzel szemben a mindennemű kizsákmányolás megszüntetésére hivatott proletárforradalom biztosíthatja, és kell is hogy biztosítsa e tömegek és a proletariátus tartós szövetségét. A munkásosztálynak és a parasztságnak a munkásosztály vezetésével megvalósuló és a kizsákmányoló osztályok ellen irányuló szövetsége — a proletárdiktatúra legfőbb elve. A munkás-paraszt szövetség nélkül a proletariátus hatalmának megszilárdítása és a szocialista gazdaság felépítése lehetetlen.

A proletárdiktatúra a proletariátus osztályharcának folytatása új feltételek között és új formákban, olyan osztályharc, amelyet a hatalom birtokában folytat a belföldi kizsákmányolok, valamint a kapitalista környezet agresszív erői ellen. „A proletariátus diktatúrája szívós harc, véres és vértelen, erőszakos és békés, katonai és gazdasági, pedagógiai és adminisztratív harc a régi társadalom erői és hagyományai ellen”.

A proletárdiktatúra a szocializmus felépítésével összefüggő feladatoknak megfelelően három fő funkciót teljesít. Ez azt jelenti, hogy a proletariátus a hatalmat három fő feladat megoldására használja fel: először, a kizsákmányolok elnyomására, az ország védelmére és a más országok proletárjaival fenntartott kapcsolatok szorosabbra fűzésére; másodszor, arra, hogy végleg elszakítsa a burzsoáziától a dolgozó, s a régi rendben kizsákmányolt tömegeket, bensőségesebbé tegye velük a szövetségét, és bevonja ezeket a tömegeket a szocialista építésbe; harmadszor, az új, szocialista társadalom felépítésére.

A proletárdiktatúrát, mint politikai felépítményt az teszi szükségessé, hogy a társadalom gazdasági fejlődése napirendre tűzte, az áttérést a kapitalizmusról a szocializmusra. Mihelyt azonban a proletárdiktatúra, mint a szocialista gazdaság felépítésének eszköze, megjelenik a színen, maga is hatalmas erővé válik. Hathatósan előmozdítja saját szocialista alapjának kialakulását és megszilárdulását, biztosítja a régi, kapitalista alap felszámolását, a szocialista gazdasági formák győzelmét a kapitalista formák fölött.

A gazdaság szocialista formái nem jöhetnek létre és nem fejlődhetnek spontán módon, automatikusan. A proletárállam tervszerű tevékenysége, a dolgozó tömegek alkotó aktivitása nyomán jönnek létre és fejlődnek.

A proletárállam csakis annak következtében tudja teljesíteni az új alap létrehozásával kapcsolatos feladatát, hogy a termelési viszonyok és a termelőerők jellege közötti kötelező összhang objektív gazdasági törvényére, s az új gazdasági viszonyok alapján keletkező új gazdasági törvényeikre támaszkodik. A proletárdiktatúra a munka társadalmi szervezetének a kapitalizmusénál magasabb rendű típusát hozza létre. Ez a szocialista rend erejének, a tőkés rend fölötti győzelmének fő forrása.

A proletárállam formái különfélék lehetnek. „Az átmenet a kapitalizmusból a kommunizmusba természetesen okvetlenül létrehozza a politikai formák óriási gazdagságát és változatosságát, de a lényeg emellett elkerülhetetlenül ugyanegy lesz: a proletariátus diktatúrája”. A marxizmus-leninizmusnak ezt az alaptételét egyaránt teljes mértékben igazolták a Szovjetunió történelmi tapasztalatai, ahol létrejött a proletárdiktatúra Lenin által felfedezett formája, a szovjethatalom, s azoknak az országoknak későbbi történelmi tapasztalatai, ahol a proletárdiktatúra népi demokrácia formájában áll fenn.

A proletárdiktatúra országaiban a szocialista gazdaság tervszerű építésének egész menetét a kommunista pártok (illetve munkáspártok) irányítják. Ezek a marxizmus-leninizmus elméletével, a társadalom gazdasági fejlődéstörvényeinek ismeretével felvértezett pártok szervezik a néptömegeket, irányítják a néptömegek erőfeszítéseit a szocialista építés feladatainak megoldására.

A szocialista nacionalizálás.
A kapitalizmus fejlődése gazdaságilag szükségessé és lehetségessé tette a gépi nagyipar, a gépesített közlekedés, a bankok stb. szocialista társadalmasítását. Ezért a proletárállam már az átmeneti időszak kezdetén államosítja a nagyüzemi tőkés termelést, s ezzel megfosztja a kapitalistákat a gazdasági életben elfoglalt uralkodó helyzettől.

A szocialista nacionalizálás azt jelenti, hogy a proletárhatalom forradalmi úton elveszi, és állami, szocialista tulajdonná, közvagyonná változtatja a kizsákmányoló osztályok tulajdonát.

A szocialista nacionalizálás kiküszöböli a kapitalizmus fő ellentmondását: a termelés társadalmi jellege és az elsajátítás tőkés formája közötti ellentmondást.

A szocialista építés szempontjából döntő jelentőségű a népgazdaság vezető ágának, a nagyiparnak az államosítása. Ezzel együtt megy végbe a bankok, a vasúti közlekedés, a kereskedelmi flotta, a hírközlési eszközök, a nagyobb belkereskedelmi vállalatok, valamint a külkereskedelem államosítása. A bankok államosításával a burzsoázia elveszti gazdasági uralmának egyik legfontosabb eszközét, a proletárállam pedig centralizált és szerteágazó gazdasági apparátus birtokába jut, amelyet annak forradalmi átalakítása után a szocializmus építése érdekében használ fel. A külkereskedelem államosítása szükséges feltétele annak, hogy a szocializmust építő ország biztosítsa gazdasági önállóságát és függetlenségét a tőkés világgal szemben.

A szocialista nacionalizálás, először, megfosztja a kapitalistákat a termelőeszközöktől, s ezzel megszünteti a burzsoázia gazdasági uralmát az országban; másodszor, azzal, hogy a dolgozók kezébe juttatja a népgazdaság kulcspozícióit, vagyis a gazdaság vezető ágait, megteremti a proletárdiktatúra gazdasági alapját. Ilyenformán a vezető gazdasági ágakban megvalósul a termelőeszközök társadalmi tulajdona, a szocialista termelési viszonyok alapja.

A proletárállam a hűbéri csökevények, a régóta idejétmúlt földesúri földtulajdon felszámolásának halaszthatatlan szükségességéből kiindulva, azonnal elkobozza a nagybirtokosok földjét és gazdaságát minden élő és holt felszerelésével együtt. Az elkobzott föld túlnyomó részét a proletárállam a dolgozó parasztságnak adja át. Az elkobzott föld egy bizonyos részén, a kisebbik részén, nagy állami gazdaságok létesülnek.

A szocialista forradalom egyik legfontosabb lépése a föld nacionalizálása, vagyis a föld magántulajdonának megszüntetése és a földnek a proletárállam tulajdonába adása. Az egész föld nacionalizálásának módját és határidejét illetően a proletárhatalom minden egyes országban a konkrét viszonyoktól függően dönt. Oroszországban, ahol a parasztok körében a föld magántulajdonának nem voltak olyan erős hagyományai, mint Nyugaton, a szovjet hatalom a paraszttömegek követelésének megfelelően már a forradalom legelején végrehajtotta az egész föld nacionalizálását. Ezzel megszűnt az abszolút földjáradék. A szovjet parasztság — a történelem folyamán először — ingyenes használatra földet kapott a proletárforradalomtól. Azokban az országokban, ahol a kisparaszti földmagántulajdon már régóta megvan, s ahol éppen ezért a parasztok között a földmagántulajdonnak erősebb hagyományai vannak, a hatalomra került munkásosztály a forradalom elején nem hajtja végre az egész föld nacionalizálását. Ezekben az országokban a nagybirtokosoktól elkobzott földnek csak egy részét nacionalizálják, amely azután állami földalapot képez; az elkobzott földek nagyobb része a parasztok magántulajdonába kerül. Az egész föld nacionalizálásának kérdését gyakorlatilag a mezőgazdaság szocialista átalakítása során oldják meg.”
(idézet: – Politikai gazdaságtan tankönyv SZIKRA kiadás – című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

 

A szovjet szocialista állam kialakulása.

bolsevik rendszer megszüntette a törvényes kizsákmányolás lehetőségét a termelőeszközök köztulajdonba vételével. Nem volt lehetőség így az élősködésre, a munka nélkül szerzett jövedelemre sem. Megszűnt a törvényes kizsákmányolás lehetősége és munka szerinti jövedelmezés lett az elosztás mércéje. Megszűnt a bolsevikokvezetésével a társadalom megosztottsága szegényekre és gazdagokra, a bérrabszolgaságnak és kizsákmányolásnak nem maradt tere. Nem volt lehetőség a törvényes kizsákmányolásra, mert az állam újra elosztotta bevételeit a dolgozó nép érdekében. A bolsevikok megszüntették a felsőbbrendűségre alapozott kizsákmányolást, élősködést, a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” elvének követésével.

A szovjetrendszer bukásának okaiA proletárdiktatúra felpuhulása! A szocializmus átmeneti társadalom, ahol a kapitalista kizsákmányoló tendencia még életképes. De a bolsevikok elvhű következetes vezetésével a népi ellenőrzés túlsúlya mellett ez talán kordában tartható lett volna. A szocializmusban is, a korrupció lehetősége az egyéni érdekeltség miatt nagyon hatalmas, ez nagy veszély és a kapitalizmus oldalára billentheti a mérleget, ami meg is történt. A legnagyobb oka a bukásnak, hogy az ellenséges kapitalista világrendszer a rothadása, parazita élősködése és világméretű diktatúrája mellett még a központokban nagyon erős és fejlődik, ki tudja meddig. Ezt a bolsevikokés Sztálin jól tudta, de Sztálin után elkezdődött a proletárdiktatúra felpuhulása. A szovjetrendszer kialakulása mindenütt a szegény országokban kezdődött el és óriási ellenséges túlerővel ált szemben. Ezért tudott győzni a proletárdiktatúra felpuhulásával a reakció, akik a dolgozókból ismét proletárokat, bérrabszolgákat teremtettek. A proletár és a kapitalista közötti kibékíthetetlen ellentmondás oka a kizsákmányolás és élősködés manapság a világ végletekig történő megosztottságához vezetett, ami az emberiség erkölcsének rothadását, a totális diktatúrát, az emberiség nyomorát, pusztulását okozhatja. A jobboldali felsőbbrendű élősködés lett az emberiség erkölcse, ami bűn az emberiség ellen, ez megnehezíti vagy lehetetlenné teszi az emberré válást. A jobboldali nézeteket az emberiség érdekében fel kell váltani az emberséges baloldalival, a felsőbbrendűség és élősködés nélkülivel. Valószínűleg a robotizáció elterjedése lesz a végállomása, a törési pontja a kapitalizmusnak, ami a fasizmust vagy a kommunizmust, az embertelen vagy emberséges világot hozhatja el. Ha jobboldali erkölcs győz, akkor az a fasizmust a pusztulást az embertelenséget, ha a baloldali győz, az a kommunizmust az emberré válás következő lépcsőfokát az emberséges világot hozza el az emberiségnek.

Szovjet-Oroszország kilépése az imperialista háborúból
A Nagy Októberi Szocialista Forradalom döntő tette az volt, hogy a bolsevik párt vezette orosz proletariátus megragadta a politikai hatalmat. A proletariátus uralkodó osztállyá vált, maga mellé állította a város és a falu dolgozóit, a bolsevik párt pedig a világ első szocialista államának kormányzó pártjává lett.

A szovjet államnak meg kellett oldania a proletárdiktatúra történelmi feladatait: meg kellett törnie az osztályellenség ellenállását, meg kellett szerveznie a szocialista ország védelmét az ellenséges kapitalista környezetben, fel kellett építenie a szocializmust és erősíteni nemzetközi kapcsolatait valamennyi ország proletariátusával. Ezen az úton a szovjet állam kezdettől fogva a megdöntött kizsákmányoló osztályok dühödt ellenállásába ütközött. Ezen osztályok érdekeinek képviselői — a monarchisták, a kadetok, az eszerek, a mensevikek, a burzsoá nacionalisták — kétségbeesett kísérleteket tettek a régi, burzsoá-földesúri rendszer visszaállítására. Igen nagy veszélyt jelentett a szovjethatalom számára a nemzetközi imperializmus is. De a szovjet nép, lenini pártjának irányításával, leküzdötte az előtte álló nehézségeket.

Az első szocialista átalakulások a társadalmi rendszerben
Az új államgépezet megteremtése
A győztes forradalom elsőrendű és központi feladata a proletár államhatalom kiépítése volt. Az új állam gyökeresen különbözött minden korábbi államtípustól, amelyek a kisebbség erőszakszervei voltak a nép többségével szemben, s az elnyomás és kizsákmányolás eszközéül szolgáltak. A szocialista állam hivatása az volt, hogy a nép óriási többségének érdekeit kifejezze és védelmezze, s a dolgozó tömegekre támaszkodó valódi demokrácia állama legyen. A megdöntött kizsákmányoló osztályok elnyomásának funkciója mellett igen fontos gazdasági-szervező és kulturális-nevelő funkciókat is be kellett töltenie, s a munkásosztály legfőbb eszközévé kellett válnia a kommunizmus felépítéséért folyó harcban. Ilyen államot nem lehetett felépíteni a régi, burzsoá-földesúri államgépezet alapjain.

A szovjethatalom már fennállásának első napjaiban hozzálátott a régi államgépezet lebontásához és a proletárdiktatúra állami szerveinek kiépítéséhez. A szovjethatalom ellenségei abban reménykedtek, hogy a bolsevik párt nem lesz képes az állam kormányzására, és néhány nap vagy néhány hét alatt csődbe kerül. A francia nagykövetségen — a párizsi sajtó közlése szerint — az a meggyőződés uralkodott, hogy a „bolsevikok 8—10 napnál tovább nem tudják tartani magukat”. Az ideiglenes kormány volt miniszterei, az eszerek és mensevikek vezetői ezekben a napokban azt mondogatták, hogy ha ők mindössze hat hónapig tarthatták magukat, akkor a bolsevikok hat hétig sem lesznek hatalmon.

A történelem megcáfolta a szocialista forradalom ellenségeinek jóslatait. A szovjethatalom széttörte a burzsoá-földesúri államgépezet minden alapvető szervét — a hadsereget, rendőrséget, bíróságot és más egyéb erőszakszervet —, s új, szocialista államszervezetet hozott létre.

A szovjet állam központi apparátusának megteremtését és a szovjetek országos méretekben történő kiépítését a bolsevik párt irányította. Akárcsak az októberi forradalomban, itt is rendkívüli erővel nyilvánult meg Leninnek, az új típusú államférfinak szervező géniusza.

Lenin mélységesen hitt abban, hogy a nép forradalmi alkotóereje kimeríthetetlen forrása lesz az új élet építésének, és megállapította, hogy a szovjethatalom a világ legcsodálatosabb erejére támaszkodik: a munkások és parasztok öntudatára és alkotó energiájára. A nép ezrei kezdtek dolgozni az államgépezetben, ennek vezető posztjain is. Ugyanakkor a bolsevik párt arra törekedett, hogy a régi szakembereket is a szovjethatalom szolgálatába állítsa. A régi államgépezet nem minden elemét számolták fel. A burzsoá államban, Lenin meghatározása szerint, az erőszakszerveken kívül egy olyan apparátus is létezik, amely „nem teljesen állami”: a bankok, a posta, a fogyasztási társulatok stb. „Ezt az apparátust — írta Lenin — nem szabad és nem is kell összetörnünk. Ezt az apparátust ki kell ragadni a tőkés alárendeltségből, le kell hasítani, le kell nyesni, le kell vágni róla a tőkéseket minden befolyásukkal együtt, és a proletár szovjeteknek kell alárendelni, szélesebb körűvé, átfogóbbá, általánosabbá kell tenni.”

A régi államgépezet lerombolásának és az új apparátus létrehozásának egész bonyolult folyamata lényegében néhány hónap alatt, a szovjethatalom diadalmenetének időszakában valósult meg. A szovjet hatalmi szervek kiépítésében nagy szerepe volt a Pétervári Forradalmi Katonai Bizottságnak. A bizottság rendet teremtett Pétervárott, és igen nagy segítséget nyújtott a helyi szovjeteknek; funkcióit fokozatosan átvették a szovjet államgépezet kialakuló szervei, majd 1917 decemberében megszűnt a Forradalmi Katonai Bizottság.

Az ellenforradalmárok minden eszközzel arra törekedtek, hogy meghiúsítsák a szovjethatalom állami tevékenységét. Az első időben egyik legfőbb eszközük az volt, hogy kihasználták a felsőbb hivatalnokréteg szabotázsát, amelyet az imperialista államok diplomáciai misszióinak nyílt támogatásával a kadetok, a mensevikek és az eszerek szerveztek. Így például, amikor a belügyi népbiztos munkához látott, a volt minisztériumban csupán szétszórt papírhalmazokat, lezárt íróasztalokat és kulcs nélküli szekrényeket talált.

A Forradalmi Katonai Bizottság felszólította a munkásszervezeteket, hogy vegyenek részt az államgépezet megteremtésében. A pártsejtek legjobb tagjaikat jelölték vezető állami munkára. A szakszervezetek felkutatták mindazokat, akik a szovjetapparátusban kívántak dolgozni.

bolsevik párt, a szovjet kormány és a szakszervezetek felhívásainak ezrével tettek eleget a forradalmi munkások, katonák és matrózok. A Putyilov-gyár és a Viborgi városrész munkásainak segítségével a Belügyi Népbiztosság munkája csakhamar rendes kerékvágásba zökkent. A Kereskedelmi és Ipari Népbiztosság apparátusának megszervezését a Bányászati Intézet bolsevik diákjai és a folyami közlekedés munkásai vállalták magukra. A Külügyi Népbiztosságra a Siemens és Schuckert-gyár élenjáró munkásai és a Balti Flotta forradalmár matrózai kerültek. Ennek a népbiztosságnak ők voltak az első munkatársai. A külügyminisztérium régi alkalmazottai, miután meggyőződtek arról, hogy a szabotázs szervezőinek tervei kilátástalanok, sietve jelentkeztek szolgálatra. 1918 januárjában a Külügyi Népbiztosság apparátusában mintegy kétszáz munkatárs dolgozott. A napi munka elvégzése mellett rövid időn belül kiadták két kötetben a titkos okmányok gyűjteményét — száznál több egyezményt és sok más diplomáciai anyagot —, amelyben lelepleződött az imperialista kormányok hódító politikája.

Az államigazgatás első szervei között alakult meg a Nemzetiségi Ügyek Népbiztossága is. Feladata az volt, hogy valóra váltsa a lenini nemzetiségi politikát. Ez a népbiztosság, amelynek élén I. V. Sztálin állott, nagy munkát végzett a népek önkéntes, testvéri közösségén alapuló szovjet szocialista állam nemzeti-állami építésében.

1917. október 28-án (november 10-én) a szovjet kormány dekrétumot adott ki a munkásmilícia megalakításáról. A milíciát a munkás- és katonaküldöttek szovjetjei hozták létre, és kizárólag az ő vezetésük alatt állt.

Igen nagy jelentőségű volt a Népbiztosok Tanácsának 1917. december 7-i (20-i) határozata, amely kimondta, hogy meg kell teremteni az állambiztonság külön szervét, az Összoroszországi Rendkívüli Bizottságot az ellenforradalom és a szabotázs elleni harcra (VCSK— Cseka). Vezetője F. E. Dzerzsinszkij lett. A Rendkívüli Bizottság leleplezte és meghiúsította a belső és külső ellenforradalom szovjetellenes összeesküvéseit, megbüntette a szabotőröket, a spekulánsokat és a szovjethatalom más ellenségeit.

Az igazságszolgáltatásról szóló 1917. november 22-i (december 5-i) dekrétum megszüntette a régi bírói szerveket, és hatályon kívül helyezte mindazokat a törvényeket, amelyek ellentmondásban voltak a szovjethatalom céljaival és feladataival. A régi bírósági rendszer helyén létrejöttek a munkás-paraszt törvényszékek és a helyi népbíróságok, amelyeket a szovjetek választottak meg.

Hivatásuk az volt, hogy elnyomják a megdöntött kizsákmányoló osztályok ellenállását, védelmezzék a dolgozók érdekeit és a szocializmus szellemében neveljék a néptömegeket.

Az 1917. november 10-én (23-án) kiadott dekrétum megszüntette a rendeket, a rendi kiváltságokat és korlátozásokat, a polgári méltóságokat, címeket és rangfokozatokat. Minden állampolgárt — vagyoni helyzetre, származásra, nemre és nemzetiségre való tekintet nélkül — a szovjetköztársaság egyenjogú polgárának nyilvánított. Kimondta a nők egyenjogúságát.

Az 1918. január 20-i (február 2-i) dekrétum törvénybe iktatta az egyház elválasztását az államtól és az iskola elválasztását az egyháztól; kimondta a teljes lelkiismereti szabadságot, eltörölte az egyház kiváltságait és megszüntette az egyháznak nyújtott állami támogatást. E dekrétumnak és végrehajtásának óriási jelentősége volt a közoktatás fejlesztése, a felnövekvő nemzedéknek az ateizmus és a tudományos szocializmus szellemében való oktatása és nevelése szempontjából.

A szocialista forradalom sorsa nagymértékben függött attól, hogy sikeresen meg tudják-e oldani a régi hadsereg felszámolásának és az Október vívmányait fegyveresen megvédeni képes új hadsereg kialakításának feladatait. A Németországgal és szövetségeseivel folytatott háború miatt nem lehetett nyomban feloszlatni a régi hadsereget. A szovjet kormány ezért eleinte arra szorítkozott, hogy erélyes lépéseket tegyen a régi hadsereg demokratizálására: a hadsereget és a flottát a Népbiztosok Tanácsának rendelték alá; megalakították a Hadügyi és Haditengerészeti Népbiztosságot; rendeletileg szabályozták a hadseregben szolgálatot teljesítő összes személy egyenjogúságát, a parancsnokok választását; a katonai egységeknél a teljes hatalmat a katonabizottságoknak és a szovjeteknek adták át.

A régi hadsereg gyakorlatilag széthullt. Az imperialista háborútól meggyötört katonák otthagyták a frontot, és hazamentek. 1917. november 10-én (23-án) a Népbiztosok Tanácsa dekrétumot adott ki a hadsereg létszámának csökkentéséről. A fő feladat az új, munkás-paraszt reguláris hadsereg megteremtése lett. A Vörös Gárda osztagai és a régi hadseregnek azok az egységei, amelyek a forradalom mellé álltak, nem biztosíthatták teljes egészében a szovjet állam védelmét a külső ellenséggel és a belső ellenforradalommal szemben. Elengedhetetlen volt, hogy megteremtsék a munkások és parasztok érdekein őrködő hatalmas munkás-paraszt hadsereget, a proletárdiktatúra hadseregét. 1918. január 15-én (28-án) a szovjet kormány dekrétumban rendelte el a Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg felállítását. A Vörös Hadsereg megalakulása önkéntes alapokon történt. „A Vörös Hadseregbe beléphet mindenki, aki kész arra, hogy erejét, életét feláldozza az októberi forradalom vívmányainak, a szovjethatalomnak és a szocializmusnak a védelméért” — mondta ki a dekrétum. A Vörös Hadseregbe belépni kívánóknak ajánlást kellett hozniuk a pártszervezetektől, szovjetektől vagy más olyan szervezetektől, amelyek a szovjethatalom hívei voltak. A régi hadsereg és flotta egységeinek kollektív belépése a Vörös Hadsereg soraiba csak kölcsönös kezességvállalással és névszerinti szavazással történhetett. A Vörös Hadseregbe a dolgozó osztályok legöntudatosabb, a forradalom ügyéhez leghívebb tagjait vették fel. 1918. január 29-én (február11-én) dekrétumot adtak ki a Munkás-Paraszt Vörös Flotta megszervezéséről, amely ugyanazon elvek szerint történt, mint a Vörös Hadsereg szervezése.

A szovjet állam kialakulásának időszakában az egyik legfontosabb alkotmányos aktus „A dolgozó és kizsákmányolt nép jogainak kinyilatkoztatása” volt, amelyet Lenin dolgozott ki és az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság fogadott el 1918. január 3-án (16-án). Ez a deklaráció Oroszországot a munkás-, katona- és parasztküldöttek szovjetjeinek Köztársaságává nyilvánította, és a következőkben határozta meg a szovjethatalom legfőbb feladatait: mindenfajta kizsákmányolás megszüntetése, a társadalom osztályokra tagolódásának teljes kiküszöbölése, a kizsákmányolok könyörtelen elnyomása, a szocializmus felépítése. Az Oroszországi Köztársaságot szovjet szocialista szövetségnek nyilvánították, amely a népek egyenjogúságának és barátságának elvein épül fel.

A szovjethatalom helyi szerveinek kiépítése a vidéken is — éppúgy, mint a központban — a munkások és a dolgozók tömegeinek legaktívabb részvételével történt.

1917. november 5-én (18-án) Lenin felhívást intézett az ország lakosságához. „Elvtársak! Dolgozók! Ne feledjétek, hogy most ti magatok kormányozzátok az államot. Senki sem segít nektek, ha ti magatok nem egyesültök, és nem veszitek az állam minden ügyét saját kezetekbe. A ti szovjetjeitek mostantól fogva az államhatalom szervei, teljhatalmú, döntő szervek.

Tömörüljetek szovjetjeitek köré! Erősítsétek azokat! Fogjatok hozzá ti magatok az ügyek intézéséhez, alulról, senkire sem várva!”

A helyi szovjetek megerősödését nagymértékben előmozdította az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság 1917. november 21-i (december 4-i) dekrétuma a küldöttek visszahívásának jogáról. Ez a dekrétum lehetővé tette, hogy megtisztítsák a szovjeteket az oda befurakodott ellenséges elemektől.

Nagy jelentősége volt annak a ténynek, hogy a munkás- és katonaküldöttek szovjetjei egyesültek a parasztküldöttek szovjetjeivel. A II. szovjetkongresszuson megválasztott Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság a munkás- és katonaküldöttek szovjetjeinek képviselőit foglalta magában, a parasztküldöttek szovjetjeinek viszont csak egy része képviseltette magát benne. A parasztküldöttek szovjetjei képviselőinek többsége a parasztküldöttek szovjetjeinek 1917 májusában megalakult Összoroszországi Végrehajtó Bizottságához tartozott. Ezt a szervet a jobboldali eszerek vezették, akik azonban ekkorra már teljesen elveszítették a dolgozó parasztság bizalmát. 1917 novemberében Pétervárott összeült a parasztküldöttek szovjetjeinek rendkívüli összoroszországi kongresszusa, amelyen a baloldali eszerek voltak többségben. Ez a kongresszus, az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottsággal közösen tartott ülésén, 1917. november 15-én (28-án) jóváhagyta a békéről és a földről szóló dekrétumokat, majd megválasztotta a parasztküldöttek szovjetjeinek ideiglenes végrehajtó bizottságát, amely a Központi Végrehajtó Bizottság része lett. Ezzel gyakorlatilag országos méretekben megtörtént a munkás-, katona- és parasztszovjetek egyesülése.

Ebben az időben ismét felmerült a bolsevikok és a baloldali eszerek kormányblokkjának kérdése. A parasztság forradalmi hangulatának hatására a baloldali eszerek nyilatkozatot tettek közzé arról, hogy elismerik az októberi forradalom vívmányait. Ezt követően a baloldali eszerek képviselői beléptek a szovjet kormányba. Ismét bebizonyosodott, hogy a bolsevik párt minden olyan párttal kész együttműködni, amely elfogadja a szovjethatalmat és elismeri a II. szovjetkongresszus dekrétumait.”
(idézet: – Világtörténet 8. kötet – című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

 

Harc az imperialista háborúból való kilépésért.

„A breszt-litovszki béke egy békeegyezmény, mely 1918. március 3-án az oroszországi Breszt-Litovszkban (ma Breszt, Fehéroroszország) írtak alá. A szerződés a központi hatalmak, azaz a Német Császárság, az Osztrák–Magyar Monarchia, Bulgária és az Oszmán Birodalom, valamint a velük szemben álló bolsevik Oroszország között jött létre.

1917. november 21-én az orosz kormány követein és képviselőin keresztül üzent a háborúban részt vevő feleknek, hogy kezdjék meg a béketárgyalásokat. Erre a felszólításra egyedül Németország adott pozitív választ. 1917. december 3-án elkezdődtek az előkészületek, melynek eredményeként december 15-én megszületett az oroszok és németek közötti fegyverszüneti megállapodás. 1917. december 22-én megkezdődtek a valódi béketárgyalások: Oroszországnak át kellett adnia az általa megszerzett területek egy részét, valamint anyagi kártérítést szabtak ki rá. Az országban uralkodó nehéz helyzet miatt az orosz vezetés elfogadta a rá kiszabott feltételeket, időt nyerve a szovjet vezetés megerősítésére. A szovjet küldöttség vezetője, Lev Trockij, megszakította a tárgyalásokat és 1918. február 18-án megkezdték Ukrajna valamint Petrográd egy részének katonai megszállását. A szovjet delegáció március 1-jén újra asztalhoz ült, ahol is március 3-án elfogadták a németek által kidolgozott béketervet.

A tárgyalásokon részt vett az Ukrán Népköztársaság delegációja is Mihajlo Hrusevszkij vezetésével. A lengyel fél az Ideiglenes Államtanács feloszlása miatt nem vett részt a béketerv kidolgozásában.” – Wikipédia

Lényeges különbség volt a cári, kapitalista orosz hadsereg és a Vörös Hadsereg céljait illetően. A cári hadsereg az urak rabló háborúja volt, a Vörös Hadsereg pedig a dolgozó szovjet nép érdekében védte a hazát a belső és a külső ellenség ellen. Mindegyikben a dolgozó népből verbuválták a katonákat, és ha kellett erőszakkal. A cári hadsereg katonái az rabló urak érdekében harcoltak, a Vörös Hadseregben a nép érdekében. A bolsevikok sem tehettek mást, ha védeni akarták a hazájukat, de nem a rablás volt a céljuk, mint az úri cári hadseregnek. Minden háború szörnyű és embertelen, de nem a bolsevikok kezdték, az urak felsőbbrendűként élősködtek a népen és nem lehet a végtelenségig tűrni az embertelenséget. A rendszert kellett megváltoztatni olyanra, ahol nem lehet élősködni, ezért harcoltak a bolsevikok vezetésével a dolgozók.

A tárgyalások kezdete – a breszt-litovszki béke
A szovjet állam fennállása első napjaitól kezdve harcot vívott az általános demokratikus békéért. A Népbiztosok Tanácsa több ízben felhívta az antant kormányait, Oroszország háborús szövetségeseit, hogy kezdjenek azonnal közös béketárgyalásokat a központi hatalmakkal. Az antant válaszra sem méltatta a jegyzékeket. Ebben a helyzetben a szovjet kormány arra kényszerült, hogy önállóan és egyoldalúan kezdjen béketárgyalásokat a központi hatalmak képviselőivel.

Németország és háborús szövetségesei elfogadták a szovjet javaslatot, mert a Keleti Front felszámolásától stratégiai és gazdasági helyzetük javulását remélték.

A tárgyalások 1917. december 5-án kezdődtek Breszt-Litovszkban. A szovjet kormány annexiók és hadisarc nélküli békére tett javaslatot. A német imperialisták rablókövetelésekkel álltak elő; a népek önrendelkezésének ürügyén maguknak követelték az általuk már megszállt Lengyelországot, Litvániát, valamint Lettország és Belorusszija egy részét.

A szovjet kormány válaszút elé került: vagy megköti a központi hatalmakkal a rabló jellegű békét, vagy a belső gazdasági és katonai nehézségekre való tekintet nélkül háborút folytat, s így biztos bukásra ítéli a szovjethatalmat.

Oroszország minden ellenforradalmi politikai csoportosulása elkeseredetten tiltakozott a békekötés ellen. A megdöntött uralkodó osztályok feltétlen hűséget követeltek az antant imperialista célkitűzései iránt, s közben sokan abban reménykedtek, hogy a németek előrenyomulása véget vet a szovjethatalomnak. A mensevikek és a jobboldali eszerek szintén a „nemzet árulásával” vádolták azokat, akik ténylegesen véget akartak vetni az imperialista öldöklésnek.

A bolsevik pártban sem alakult ki szilárd egység a különbéke ügyében. A szovjethatalom gyors sikerei nyomán a pártmunkások tekintélyes részén, sőt egész pártszervezeteken úrrá lett az elbizakodottság. Sokan a tényleges nehézségekkel nem számolva, romantikus lendülettel forradalmi háborút követeltek a német imperialisták ellen.

Lenin álláspontjával szemben — aki elkerülhetetlennek tartotta a különbéke megkötését – harcot folytatott Buharin „baloldali kommunista” csoportja. Buharin megalkuvónak nevezte Lenin véleményét, a háború folytatását pedig az orosz proletariátus internacionalista kötelességének igyekezett feltüntetni. Buharin és követői nem ítélték meg reálisan a Szovjet-Oroszországban kialakult állapotokat, és a nyugati forradalmi mozgalmak közvetlen perspektíváit is túlságosan rózsás színekben látták. Lenin komikusnak tartotta, hogy a Buharin-csoport máris egy nemzetközi polgárháború jeleit vélte felfedezni.

Tulajdonképpen Buharinéhoz hasonló álláspontra helyezkedett Trockij is, aki a „sem békét, sem háborút” jelszót ajánlotta a pártnak. Felfogása szerint a szovjet katonáknak el kell dobniuk fegyvereiket, ott kell hagyniuk a lövészárkokat. Trockij úgy gondolta, hogy ez az eljárás olyan mély morális és politikai hatást gyakorol a szemben álló csapatokra, hogy azok is hazamennek, és otthon kirobbantják a forradalmat. Az adott politikai viszonyok között azonban az ilyen eljárás óhatatlanul a német támadás folytatásához és a szovjethatalom bukásához vezetett volna.

A párt Központi Bizottsága 1918. január 24-én, a buharinistákkal folytatott kemény eszmei csatában elérte, hogy határozat született a béketárgyalások elhúzásáról (Buharin a tárgyalások megszakítását követelte). Lenin a Központi Bizottság felhatalmazása alapján azt az utasítást adta a tárgyalásokat folytató Trockij külügyi népbiztos vezette szovjet küldöttségnek, hogy húzza el a tárgyalásokat mindaddig, amíg a központi hatalmak nem intéznek ultimátumot a szovjet kormányhoz. Ezután azonban — más kiút híján — írják alá a békediktátumot.

Németország február 10-én ultimátumszerűen követelte a különbéke aláírását. A tárgyalásokat folytató szovjet delegáció kérdésére ekkor Lenin ismét azt az utasítást adta, hogy haladéktalanul alá kell írni az egyezményt. Trockij azonban, Lenin utasítását megszegve, a szovjet kormány és a Központi Bizottság akaratával szembehelyezkedve kijelentette a tárgyaló feleknek, hogy Szovjet-Oroszország nem írja alá a békét, de a háborút befejezi és csapatait leszereli. Ezzel a tárgyalások megszakadtak. Lenin értékelte azt a propagandamunkát, amellyel Trockij leleplezte a központi hatalmak imperialista rabló törekvéseit, de ezt az önkényes lépését politikai bűnnek tekintette, amelyért Szovjet-Oroszországnak és az egész nemzetközi munkásmozgalomnak súlyos árat kellett fizetnie. A német imperialisták támadásba kezdtek, elfoglalták egész Lettországot, Észtországot, Belorusszia és Ukrajna jelentős részét, vagyis még nagyobb területet szálltak meg, mint amennyit az első javaslat elfogadása esetén kaptak volna.

A párt Központi Bizottsága február 18-án, Lenin javaslatát elfogadva, határozatilag kimondotta, hogy azonnal kapcsolatba kell lépni a német kormány megbízottaival, és haladéktalanul alá kell írni a békét. Miközben a szovjet küldöttség felkereste a német Keleti Front vezérkarát, a központi hatalmak csapatai folytatták előrenyomulásukat.

A beavatkozók feltartóztatása
A szovjet kormány elfogadta és közrebocsátotta a „Veszélyben a szocialista haza!” című, Lenin által fogalmazott kiáltványt. A fiatal Vörös Hadsereg Pszkov és Révai (Tallinn) mellett február 23-án megütközött a németekkel, és hősies küzdelem után visszavetette a betolakodókat. E győzelemre emlékezve a szovjet nép évente február 23-án ünnepli a szovjet hadsereg születésnapját.

A Vörös Hadsereg ellenállása megérlelte a németek különbéke-törekvéseit. Petrográd egy csapással történő elfoglalása lehetetlenné vált. A frontra újabb és újabb szovjet csapatok érkeztek. Március közepén a Vörös Hadsereg (a Vörös Gárdával együtt) 300 000 katonát állított csatasorba.

A németek elfogadták a különbéke-ajánlatot, de súlyosabb feltételekkel álltak elő. Most már nemcsak Lengyelországot, Litvániát és Lettország egy részét, de egész Lettországot, Észtországot és Finnországot is követelték. Azt kívánták, hogy Ukrajna német vazallus állam legyen, a szovjet kormány írja alá a békét a Központi Radával, szerelje le hadseregét, flottáját és fizessen óriási összegű kártérítést Törökországnak, amely egyébként jogot kap arra, hogy birtokába vegye Karszt, Ardahánt és Batumit. A németek az új békefeltételek elküldése után is folytatták támadásukat.

Lenin álláspontjának győzelme a különbéke kérdésében
A Központi Bizottság február 23-i ülésén Lenin a Buharin-csoporttal és az őket gyakorlatilag támogató Trockij-féle irányzattal vitázva, ultimátumszerű határozottsággal kérte a békeszerződés aláírását.

E nehéz történelmi órában Sztálin, bár maga is javasolta a megegyezést a központi hatalmakkal, a Központi Bizottság ellenzéki tagjaihoz hasonlóan azt állította, hogy a szovjethatalomnak módjában áll alá nem írni a szerződést. E kijelentése megnehezítette Lenin helyzetét, és ellentétben állt Sztálin korábbi javaslatával. Lenin kénytelen volt Sztálint is megbírálni: bebizonyította, hogy a szovjethatalom kényszerhelyzetben van és létérdekei azonnali békét követelnek.

A Központi Bizottság tagjainak többsége Lenin véleményét fogadta el. Trockij nem sokkal később távozott a külügyi népbiztosi tisztségből, és hadügyi népbiztosként folytatta tevékenységét. Helyére Georgij Vasziljevics Csicserin, az addigi népbiztos-helyettes került, akit Lenin megbízható, nagy munkabírású és a nemzetközi kérdésekben széles körű ismeretekkel rendelkező politikusnak tartott. (Csicserin nem sokkal korábban tért vissza angliai fogságából, ahonnan a szovjet kormány csereakciója folytán szabadult ki.) Hivatalos megbízását csak 1918. május 30-án kapta meg, de már a breszt-litovszki béke aláírásában is vezető szerepet játszott.

A szovjet kormány új küldöttséget állított össze a szerződés megkötésére. Tagjai között Csicserin is helyet foglalt. Breszt-Litovszkba érve, a szovjet delegáció – Lenin utasításának megfelelően — kinyilatkoztatta, hogy a német támadás körülményei közepette megtagadja a békefeltételek megvitatását; a szerződést ultimátumnak tekinti, ezért aláírja a békét. Az 1918. március 3-án megkötött szerződésen a szovjet kormány részéről Csicserin aláírása szerepelt.

A breszt-litovszki békeszerződés cikkelyeinek vita nélküli elfogadásával a szovjet kormány a szerződés rabló jellegét és az aláírás kényszerűségét hangsúlyozta.1918. március 6-án Petrográdon, a Tauriai Palotában megkezdte munkáját a párt VII., rendkívüli kongresszusa. A kongresszust a breszt-litovszki béke megkötése, ezzel kapcsolatban pedig a „baloldali kommunisták” ellenzéki akciója tette szükségessé. A háborúról és a békéről szóló előadói beszédet Lenin tartotta. Rámutatott, hogy békés lélegzetvételnyi szünet nélkül a szovjetország nem képes hozzákezdeni a szocialista építéshez, és saját hadseregének kifejlesztéséhez. Lenin már ekkor felvetette a különböző rendszerű országok békés együttélésének elvét.

A kongresszus jóváhagyta a békeszerződést, a háború és béke kérdésében pedig elfogadta a Lenin által előterjesztett határozati javaslatot. Elítélte a „baloldali kommunisták” csoportjának tevékenységét, akik a moszkvai pártszervezetet is befolyásuk alá vonták, és arra kényszerítették, hogy bizalmatlanságát fejezze ki a Központi Bizottság iránt. A breszti békét és a pártkongresszus határozatait örömmel üdvözölték az elcsigázott, békére sóvárgó néptömegek.

Lenin már a VII. kongresszuson jelezte, hogy a breszt-litovszki szerződést korántsem tartja örök életűnek. És csakugyan: a németországi forradalom után, 1918. november 15-án a szovjetek Központi Végrehajtó Bizottsága semmissé nyilváníthatta a szerződést. A nemzetközi jogban a breszti szerződés a leggyorsabban került az elfelejtett békék közé. Lenin taktikája fényesen igazolódott.”
(idézet: – A Szovjetunió története – című könyvből)

Veszélyben a szocialista haza!
„Hogy a meggyötört, elkínzott országot megmentsük az újabb háborús megpróbáltatásoktól, vállaltuk a legnagyobb áldozatot és tudattuk a németekkel, hogy hajlandók vagyunk elfogadni békefeltételeiket. Parlamentereink február 20-án (7-én) este elindultak Rezsicából Dvinszkbe, és mindeddig nem kaptunk választ. A német kormány nyilván húzza az időt. Világos, hogy nem akar békét. A német militarizmus, a világ kapitalistáinak megbízását teljesítve, meg akarja fojtani az orosz és ukrán munkásokat és parasztokat, vissza akarja adni a földet a földbirtokosoknak, a gyárakat a bankároknak, a hatalmat a monarchiának. A német tábornokok saját „rendjüket” akarják bevezetni Petrográdban és Kievben. A Szovjetek Szocialista Köztársasága a legnagyobb veszélyben forog. Mindaddig, amíg be nem következik Németország proletariátusának felkelése és győzelme, Oroszország munkásainak és parasztjainak szent kötelessége, hogy önfeláldozóan védjék a Szovjetek Köztársaságát a burzsoá-imperialista Németország hordáival szemben. A Népbiztosok Tanácsa elrendeli: 1) Az ország minden ereje és eszköze teljesen a forradalmi honvédelem szolgálatába állítandó. 2) Minden Szovjet és minden forradalmi szervezet köteles utolsó csepp véréig védeni minden állást. 3) A vasúti szervezetek és a velük kapcsolatos Szovjetek minden erejükkel kötelesek meggátolni az ellenséget a közlekedési apparátus használatában; visszavonulás esetén szét kell rombolni a pályákat, fel kell robbantani és fel kell gyújtani a vasúti épületeket; az egész gördülőanyagot — vasúti kocsikat és mozdonyokat — haladéktalanul kelet felé, az ország belsejébe kell irányítani. 4) Az összes gabona- és általában élelmi szerkészleteket, valamint minden értékes vagyontárgyat, amit az a veszély fenyeget, hogy az ellenség kezébe juthat, feltétlenül meg kell semmisíteni; ezt a helyi Szovjetek tartoznak ellenőrizni, — személy szerint a Szovjet elnöke felelős érte. 5) Petrográd, Kiev és az új front mentén levő minden város, falu és település munkásait és parasztjait lövészárkok ásása céljából katonai szakértők vezetése alatt zászlóaljakba kell mozgósítani. 6) E zászlóaljakba vörösgárdisták felügyelete alatt besorozandó a burzsoá osztály minden munkaképes férfi és nő tagja; az ellenszegülők főbelövetnek. 7) Minden olyan kiadvány, amely a forradalmi honvédelem ellen irányul és a német burzsoázia oldalára áll, vagy pedig az imperialista hordák betörését a Szovjethatalom megdöntésére akarja felhasználni, betiltandó; e kiadványok munkaképes szerkesztőit és munkatársait lövészárkok ásására és más honvédelmi munkákra kell mozgósítani. 8) Ellenséges ügynökök, spekulánsok, fosztogatók, rablók, ellenforradalmi agitátorok, német kémek a helyszínen főbelövetnek.

Veszélyben a szocialista haza! Éljen a szocialista haza! Éljen a nemzetközi szocialista forradalom!

1918 február 21-én.                                                                                                A Népbiztosok Tanácsa
Petrográd.”
(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

 

A szocialista átalakulás kezdete a gazdasági életben

A szocialista gazdaság alapvetése

„Lenin a forradalom előtt írt elméleti munkáiban több ízben leszögezte, hogy a szocialista államhatalom megteremtése után a Kommunista Párt politikájának súlypontja szükségszerűen áttevődik a gazdasági építés területére. A szocialista forradalom győzelme után valóban ilyen fordulatot vettek az események. 1918 áprilisában az OK(b)P Központi Bizottságának megbízásából Lenin téziseket készített az aktuális politikai kérdésekről, amelyek tartalmát „A szovjethatalom soronlevő feladatai” című tanulmányában részletesebben is kifejtette.

Lenin a termelési eszközök társadalmasítását, a szocialista nagyipar létrehozását, a kisárutermelő gazdaságok átépítését és a nép alkotó erőinek kibontakoztatását jelölte meg a legfontosabb feladatokként. Felhívta a figyelmet a munka termelékenységének növelésére (buzdított a Taylor-rendszer tudományos elemeinek felhasználására). 1918 áprilisának végén a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottsága jóváhagyta Lenin téziseit, amelyeket a szovjet kormánypolitika vezérfonalává nyilvánított. 1918. június 28-án a Népbiztosok Tanácsa dekrétumot adott ki az egész nagyipar államosításáról. 1918 szeptemberére az államosított üzemek száma elérte a 3000-et.

Lenin tervezete a gazdaságfejlesztési program elválaszthatatlan alkatelemeként emelte ki a tudomány és technika legújabb vívmányainak (akkor még főleg a külföldi eredményeknek) széles körű ipari és mezőgazdasági alkalmazását. 1918 májusában a Legfelső Népgazdasági Tanács munkatervet készített Szovjet-Oroszország és az Amerikai Egyesült Államok gazdasági kapcsolatainak fejlesztéséről.

A szovjethatalom modernizáló törekvéseit Lenin „A tudományos-technikai munkák tervének vázlata” (1918 április) címet viselő írása közelebbről is megvilágította, amikor a nyersanyagforrásokat figyelembe vevő arányos ipartelepítést, az üzemek nagyfokú koncentrálását, az ipar, a szállítás és a földművelés villamosítását, az ország technikai gazdasági önállóságának megteremtését tűzte ki célul.
(idézet: – A szovjetunió története – című könyvből)

A polgári „demokrácia” azaz diktatúra lényege: Demokrácia a kisebbségben lévő kapitalista kizsákmányolók, élősködőknek és diktatúra a többségben lévő proletár dolgozó bérrabszolgáknak. A kapitalista álam biztosítja, hogy a gazdasági és politikai hatalom kizárólagosan a kapitalisták érdekében működjék, és a proletárokat a törvényhozásból kizárja a politikai és gazdasági hatalmával. A dolgozók érdekeit osztályellenségeik a kapitalisták elnyomják, mivel a parlamentben nincs képviselője a dolgozó népnek. A dolgozók kapitalista osztályellensége a saját kizsákmányolásának biztosítására és a nép féken tartására hozza a törvényeket. A dolgozó nép érdekében a gazdasági, politikai hatalmat a bolsevikok a szovjetekben szervezte meg és a dolgozó nép irányítása és ellenőrzése alá helyezte.

A szocialista átalakulás kezdete a gazdasági életben
„A munkásosztály már a szovjethatalom fennállásának legelső napjaiban hozzáfogott az új társadalom gazdasági alapjainak lerakásához. A bolsevik pártot ebben a kérdésben is, akárcsak egész tevékenységében, a szocializmus és a kommunizmus építésére vonatkozó marxi—lenini tanítások vezérelték. A fő feladat az volt, hogy a régi, kizsákmányoláson alapuló termelési viszonyokat új, szocialista termelési viszonyokkal váltsák fel.

Elsőrendű jelentősége volt a bankok kérdésének. A szovjethatalom, szem előtt tartva a bankoknak a társadalmi termelés rendszerében betöltött szerepét illető lenini megállapításokat, s okulva a történelem tanulságaiból, többek között a Párizsi Kommünnek abból a hibájából, hogy a bankokat a burzsoázia kezében hagyta, azonnal megkezdte a bankok államosítását.

1917. október 26-án (november 8-án) a szocialista állam kezébe vette az Állami Bankot.1917. december 14-én (27-én) az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság dekrétumot adott ki a magánbankok államosításáról. (Erre az adta a közvetlen indítékot, hogy a magánbankok tulajdonosai szabotálták a munkásellenőrzésről szóló törvény végrehajtását.) A dekrétum értelmében az összes magánbank-részvénytársaságot és magánbankirodát egybeolvasztották az Állami Bankkal. A szovjethatalom védelmezte azoknak a betéttulajdonosoknak az érdekeit, akik a dolgozó osztályok tagjai voltak.

A bankok államosítása hatalmas pénzügyi-közgazdasági erőforrástól fosztotta meg a burzsoáziát. Röviddel utóbb államosították a közlekedést és a külkereskedelmet is, s érvénytelenítették a kül- és belföldi kölcsönöket, amelyeket a cári kormányzat és az ideiglenes kormány vett föl. A szovjethatalom ezzel megszilárdította az ország függetlenségét, megmentette Oroszországot attól, hogy a külföldi hatalmak pénzügyileg leigázzák.

A termelés és az elosztás munkásellenőrzéséről hozott 1917. november 14-i (27-i) rendelet előmozdította a termelési eszközök társadalmasításáért folytatott harc sikerét, és segített a dolgozóknak abban, hogy megtanulják a népgazdaság vezetésének módszereit. A munkásellenőrzésről szóló rendelet tervezetét Lenin fogalmazta meg, majd az Üzemi Bizottságok Központi Tanácsa és a Munkaügyi Népbiztosság kollégiuma megvitatta és kiegészítésekkel látta el.

A munkásellenőrzés rendszere magában foglalta a Munkásellenőrzés Összoroszországi Központi Tanácsának és a munkásellenőrzés helyi tanácsainak megalakítását az üzemi bizottságok, a szakszervezetek, a munkás szövetkezetek képviselőinek részvételével. E szerveket nemcsak arra jogosították fel, hogy ellenőrizzék a tőkések cselekedeteit, hanem arra is, hogy részt vegyenek a termelés irányításában, tervezésében, nyilvántartásában, számvitelében stb. 1917november—decembere folyamán Pétervár, Moszkva és más ipari központok nagy- és középüzemeinek többségében bevezették a munkásellenőrzést. Az ellenőrzést végző munkások megtanulták a termelés irányítását, s megteremtették az ipar államosításához szükséges feltételeket.

A burzsoázia dühödt ellenállást fejtett ki a munkásellenőrzésről szóló törvénnyel szemben. A gyáriparosok és üzemtulajdonosok szövetségei, a műszaki értelmiség ellenforradalmi érzületű része, a mensevikek, az eszerek felhívták a vállalkozókat, hogy akadályozzák meg e törvény végrehajtását, s zárják be vagy bojkottálják azokat az üzemeket, ahol bevezették a munkásellenőrzést. Pétervárott, a moszkvai iparvidéken, az Urálban, a Donyec-medencében sok gyárat és üzemet bezártak. A burzsoázia szabotázsakciója még inkább siettette előbb az egyes üzemek, majd az egész ipar államosítását.

A szocialista állam már a szovjethatalom fennállásának kezdetén kezébe vette az összes úgynevezett kincstári vállalatot, köztük az Izsorai, az Obuhov-gyárat, a Balti Hajógyárat és más nagyüzemeket. 1917. november 17-én (30-án) megszületett a magántulajdonban levő gyárak államosítására vonatkozó első rendelet: állami tulajdonba került a Likinói Manufaktúra orehovo-zujevói gyára, amelyet tulajdonosai be akartak zárni. Ezt követően államosították a pétervári Putyilov-műveket és sok más pétervári és moszkvai nagyüzemet, az uráli Bogoszlovszkij és Kistim bányavidékeken működő több részvénytársaság vállalatait, a Donyec-medence legnagyobb bányáit.1918 első felében összesen több mint 500 üzemet államosítottak, nagyrészt a helyi hatalmi szervek és munkáskollektívák forradalmi kezdeményezésére. Az 1918. június 28-i dekrétum értelmében megkezdődött az egész nagyipar államosítása. Szeptemberig több mint háromezer üzem került a szovjet állam tulajdonába.

Az ipari vállalatok államosításával megkezdődött az ipar szocialista szektorának kialakítása, a szocialista gazdaság alapjainak lerakása. Az államosított üzemekben szakemberek bevonásával munkásokból szervezték meg a gyárvezetőséget.

Az egész népgazdaság irányítására az 1917. december 2-i (15-1) dekrétum értelmében megalakították a Legfelsőbb Népgazdasági Tanácsot. Röviddel utóbb megkezdték a helyi népgazdasági tanácsok szervezését. Az államosított ipar vezetésében ebben az időben nagy szerepet játszottak az északi kerület (Pétervár), a központi iparvidék (Moszkva), az Urál (Jekatyerinburg), a Donyec- és a Krivoj Rog-i medence (Harkov), továbbá más területek népgazdasági tanácsai. 1918 májusában a népgazdasági tanácsok I. összoroszországi kongresszusa összegezte az addigi tapasztalatokat, és kijelölte a szocialista gazdaság irányításával kapcsolatos gyakorlati intézkedéseket.

A mezőgazdaságban lassúbb ütemű volt a szocialista átalakulás, mint az iparban. Az országban 15—16 millió kis- és középparaszti gazdaság működött. A parasztokat még meg kellett győzni arról, hogy a mezőgazdaságban csak a szocializmus útján lehet elérni a jobb életet.

A szovjet kormány agrárpolitikájának alapja a földről szóló dekrétum volt, amely megszüntette a föld magántulajdonát. A föld államosítása kiindulópontul szolgált a további agrárátalakuláshoz. A földről szóló dekrétum továbbfejlesztéseként hozott törvények meghatározták, hogyan kell végrehajtani a kisajátítást, és hogyan kell felosztani a parasztok között a földesúri földeket. Többnyire a családtagok száma szerint osztották fel a földet, a földnélküli és a kevés földdel rendelkező parasztoknak pedig kiegészítő parcellákat is juttattak. Az elkobzott birtokok élő és holt felszerelésével a járási szovjetek földművelési osztályai rendelkeztek, amelyek azt vagy a közös gazdaságoknak, vagy az állami gépkölcsönző állomásoknak adták át. A közös gazdaságok számára kedvezményeket állapítottak meg, az elkobzott földesúri birtokok egy részén pedig szocialista állami gazdaságokat (szovhozokat) hoztak létre.

A földesurakat megfosztották termelési eszközeiktől és kitelepítették őket birtokaikról. A kulákokkal szemben a szovjethatalom ebben az időben a részleges kisajátítás és a korlátozás politikáját folytatta. A kulákoktól elvették föld-, gabona- és vetőmagfeleslegüket, valamint élő és holt felszerelésük egy részét.

Ebben az időben keletkeztek az első szovhozok, mezőgazdasági gép- és felszerelés kölcsönző állomások és az első közös paraszti gazdaságok (kolhozok). A parasztság szövetkezetekbe tömörülésének fokozatos folyamata tehát már az októberi forradalommal megindult, mert a forradalom olyan agrárrendszert hozott létre, amely „a legrugalmasabb a szocializmushoz való átmenet szempontjából”.
(idézet: – Világtörténet 8. kötet – című könyvből)

A szovjethatalom soronlevő feladatai
„… Az Oroszországban ma kormányzó bolsevik párt fejlődése különösen szemléltetően mutatja, hogy miben áll a jelenlegi politikai helyzet sajátszerűségét jelentő történelmi fordulat, mely azt követeli, hogy a Szovjethatalom új irányt vegyen, vagyis új módon tűzze ki az új feladatokat.

A jövőt képviselő minden pártnak első feladata az, hogy a nép többségét meggyőzze programjának és taktikájának helyességéről. Ez a feladat állt előtérben mind a cárizmus idején, mind pedig abban az időszakban, amikor a Csernovok és Ceretelik Kerenszkij jel és Kiskinnel paktálgattak. Most ezt a feladatot, melyet természetesen még korántsem oldottunk meg teljes egészében (és amelyet sohasem lehet teljesen kimeríteni), alapjában megoldottuk, mert Oroszország munkásainak és parasztjainak többsége, amint azt a legutóbbi moszkvai Szovjetkongresszus kétséget kizáróan megmutatta, nyilvánvalóan a bolsevikok pártján áll.

Pártunk második feladata a politikai hatalom kivívása és a kizsákmányolók ellenállásának elfojtása volt. Ezt a feladatot szintén nem oldottuk még meg teljesen, és ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni, mert egyrészt a monarchisták és a kadetok, másrészt szekértolóik és uszályhordozóik, a mensevikek és a jobboldali eszerek továbbra is egyesülni próbálnak a Szovjethatalom megdöntése céljából. Lényegében azonban ezt a feladatot, a kizsákmányolók ellenállásának elfojtását, az 1917. október 25-től (körülbelül) 1918 februárjáig, vagyis Bogajevszkij kapitulációjáig terjedő időben már megoldottuk.

Most egy harmadik feladat kerül sorra, mint legközelebbi és a jelenlegi helyzet sajátszerűségét jelentő feladat: Oroszország kormányzásának megszervezése. Magától értetődik, hogy ezt a feladatot már rögtön 1917 október 25 után kitűztük s megoldásához is hozzáfogtunk, de mindeddig, amíg a kizsákmányolók ellenállása még nyílt polgárháború formájában nyilvánult meg, a kormányzás feladata nem válhatott fő, központi feladattá.

Most központi feladattá lett. Mi, a bolsevikok pártja, meggyőztük Oroszországot. Elhódítottuk Oroszországot — a gazdagoktól a szegények számára, a kizsákmányolóktól a dolgozók számára. Most kormányoznunk kell Oroszországot. És a jelenlegi helyzetnek éppen az a sajátszerűsége, éppen az a nehézsége, hogy megértsük a nép meggyőzésének és a kizsákmányolók katonai elnyomásának fő feladatáról a kormányzás fő feladatára való átmenet sajátosságait.

Először fordul elő a világtörténelemben, hogy egy szocialista pártnak sikerült nagyjából befejeznie a hatalom kivívását és a kizsákmányolók elnyomását, sikerült eljutnia közvetlenül a kormányzás feladatához. A szocialista forradalom e legnehezebb (és leghálásabb) feladatának méltó végrehajtóivá kell válnunk. Meg kell gondolnunk, hogy az eredményes kormányzáshoz, azon kívül, hogy tudunk meggyőzni, hogy tudunk győzni a polgárháborúban, még értenünk kell a gyakorlati szervezéshez is. Ez a legnehezebb feladat, mert arról van szó, hogy új módon megszervezzük tíz- és tízmilliók életének legmélyebb alapjait — gazdasági alapjait. És ez a leghálásabb feladat, mert csak ennek megoldása (fő és alapvető vonásaiban való megoldása) után lehet majd elmondani, hogy Oroszország nemcsak szovjet köztársasággá, hanem szocialista köztársasággá is vált.”
(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Az októberi forradalom győzelmének tényezői és a forradalom történelmi jelentősége

A dolgozó és kizsákmányolt nép jogainak kinyilatkoztatása

Az Alkotmányozó Gyűlés január 5-én kezdte meg munkáját. Nem ismerte el az Októberi Forradalom vívmányait, és megtagadta, hogy „A dolgozó és kizsákmányolt nép jogainak kinyilatkoztatásá”-ról tárgyaljon, vagyis ebben a tekintetben igazolta a burzsoáziának és támogatóinak számításait. Az ellenforradalom gyűjtőpontjává vált testületet az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság január 6-án kelt dekrétumában feloszlatta.
„Az Alkotmányozó Gyűlés határozatilag kimondja:

I. 1. Oroszország a Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek Köztársasága. Minden központi és helyi hatalom ezeké a Szovjeteké.

2. Az Oroszországi Szovjet Köztársaság szabad nemzetek szabad szövetségének alapján, mint a nemzeti Szovjet Köztársaságok föderációja alakul meg.

II. Az Alkotmányozó Gyűlés, amikor alapvető feladatául tűzi ki az embernek ember által való mindennemű kizsákmányolásának megszüntetését, a társadalom osztályokra tagozódásának teljes kiküszöbölését, a kizsákmányolók ellenállásának kíméletlen elnyomását, a társadalom szocialista szervezetének és a szocializmus győzelmének valóra váltását valamennyi országban, határozatilag kimondja:

1. A föld magántulajdona megszűnik. Az egész föld valamennyi épülettel, gazdasági felszereléssel és a mezőgazdasági termelés egyéb tartozékaival együtt, az egész dolgozó nép tulajdona.

2. Az Alkotmányozó Gyűlés megerősíti a munkásellenőrzésről és a Legfőbb Népgazdasági Tanácsról szóló szovjet törvényt abból a célból, hogy biztosítsa a dolgozó nép uralmát a kizsákmányolókon, és mint első lépést ahhoz, hogy a gyárak és üzemek, bányák, vasutak és egyéb termelési és közlekedési eszközök teljes egészükben a munkás-paraszt állam tulajdonába menjenek át.

3. Az Alkotmányozó Gyűlés megerősíti valamennyi bank átmenetét a munkás-paraszt állam tulajdonába, mint egyik feltételét annak, hogy a dolgozó tömegek felszabaduljanak a tőke igája alól.

4. A társadalom élősdi rétegeinek felszámolása céljából az Alkotmányozó Gyűlés bevezeti az általános munkakötelezettséget.

5. Az Alkotmányozó Gyűlés annak érdekében, hogy a hatalom teljességét biztosítsa a dolgozó tömegek számára, és kiküszöbölje a kizsákmányolók uralma visszaállításának minden lehetőségét, elrendeli a dolgozók felfegyverzését, a munkások és parasztok szocialista vörös hadseregének megalakítását és a vagyonos osztályok teljes lefegyverzését.

III.1. Az Alkotmányozó Gyűlés, amikor annak a megingathatatlan eltökéltségének ad kifejezést, hogy kiragadja az emberiséget a finánctőke és az imperializmus karmaiból, amelyek a most folyó, minden háborúk közt legbűnösebb háborúban vérözönnel árasztották el a földet, teljes mértékben csatlakozik a Szovjethatalom által folytatott politikához, a titkos szerződésekkel való szakításnak, a jelenleg egymás ellen harcoló hadseregek munkásai és parasztjai közötti legszélesebb körű lövészárok-barátkozás megszervezésének, és a népek közötti demokratikus, annexiók és hadisarc nélküli, a nemzetek szabad önrendelkezésén alapuló béke mindenáron, forradalmi rendszabályok útján való elérésének politikájához.

2. Az Alkotmányozó Gyűlés ugyanezen célból nyomatékosan hangsúlyozza, hogy teljesen szakítani kell a burzsoá civilizáció barbár politikájával, amely néhány kiválasztott nemzet kizsákmányolóinak jólétét Ázsia, s általában a gyarmatok és a kis országok százmilliókra menő dolgozó népének leigázására építette fel.
Az Alkotmányozó Gyűlés üdvözli a Népbiztosok Tanácsának politikáját, amely proklamálta Finnország teljes függetlenségét, megkezdte a csapatok kivonását Perzsiából és kihirdette Örményország önrendelkezési jogát.

3. Az Alkotmányozó Gyűlés a cár, a földbirtokosok és a burzsoázia kormányai által megkötött kölcsönök annullálásáról (semmissé nyilvánításáról) szóló szovjet törvényt a nemzetközi bank- és finánctőke ellen irányuló első csapásnak tekinti, és annak a meggyőződésének ad kifejezést, hogy a Szovjethatalom szilárdan fog haladni ezen az úton, egészen a tőke igája ellen irányuló nemzetközi munkásfelkelés teljes győzelméig.

IV. Az Alkotmányozó Gyűlés, minthogy az Októberi Forradalom előtt összeállított pártlisták alapján választották meg, amikor a nép még nem tudott felkelni egész tömegében a kizsákmányolók ellen, még nem ismerte annak az ellenállásnak egész erejét, amelyet a kizsákmányolók osztály előjogaik megvédése érdekében kifejtenek, még nem fogott hozzá gyakorlatilag a szocialista társadalom megteremtéséhez — még formai szempontból is gyökerében helytelennek tartaná, ha szembehelyezkedne a Szovjethatalommal.

A dolog lényegét illetően pedig az Alkotmányozó Gyűlésnek az a véleménye, hogy most, amikor a nép végső harcát vívja kizsákmányolóival, a kizsákmányolóknak nem lehet helyük a hatalom egyetlen szervében sem. A hatalomnak teljes egészében és kizárólag a dolgozó tömegek és teljes jogú képviseletük: a Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek birtokában kell lennie.

Az Alkotmányozó Gyűlés támogatja a Szovjethatalmat és a Népbiztosok Tanácsának dekrétumait, és azt tartja, hogy saját feladatai kimerülnek a társadalom szocialista átépítésére vonatkozó legfontosabb alapelvek megállapításában.

Ugyanakkor az Alkotmányozó Gyűlés, amikor arra törek szik, hogy létrehozza Oroszország valamennyi nemzete dolgozó osztályainak valóban szabad és önkéntes s éppen ezért annál szorosabb és szilárdabb szövetségét, a maga feladatát arra korlátozza, hogy megállapítsa az Oroszországi Szovjet Köztársaságok föderációjának alapelveit, minden egyes nemzet munkásaira és parasztjaira bízva, hogy teljhatalommal rendelkező szovjetkongresszusaikon önállóan határozzák el, részt óhajtanak-e venni és milyen feltételekkel, a föderális kormányban és a többi föderális szovjet intézményben.”
(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

Ezt a reakciós kizsákmányoló, élősködő jobboldali pártok nem fogadhatták el. Ezért mivel a valóságban hatalmuk nem volt, a bolsevikok a népre támaszkodva könnyűszerrel elkergették a reakciós ellenforradalmi Alkotmányozó Gyűlést. A történelem szemétdombja lett a helyük, az emberiség, az emberré válás kerékkötői voltak. A történelem kerekének előre kell forognia vagy visszacsúszik az emberiség az állatvilágba. Manapság jó úton halad az emberiség vissza az állatvilágba, a történelem kereke visszafelé forog, az embertelenné válás van napirenden. A földön szolgaságban él 7 milliárd ember néhány millió bűnöző élősködő kapitalista és hívei hasznáért.

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom törvényszerű eredménye volt annak a világtörténelmi folyamatnak, amely az emberiséget elvezette a szocialista forradalomhoz, és Oroszország munkásosztályát állította a forradalmi világmozgalom élére. A forradalom azért győzött, mert vezető ereje a hatalmas harci tapasztalattal rendelkező orosz proletariátus volt, amely Lenin zseniális irányításával Oroszország minden más társadalmi osztályánál korábban teremtette meg a maga politikai pártját, a bolsevik pártot, s amely legfőbb hajtóereje lett az ország egész társadalmi politikai fejlődésének. A küzdelem során harci szövetség jött létre a nép többségét alkotó két osztály, a proletariátus és a szegényparasztság között. A munkásság vezetése alatt álló munkás-paraszt szövetség a forradalmi államhatalom új formáiban, a szovjetekben öltött testet.

Az októberi forradalom győzelmének döntő előfeltétele az volt, hogy a néptömegeket a bolsevikok forradalmi pártja vezette, amely az élenjáró marxi — lenini elmélettel volt felfegyverezve. Az októberi forradalom előkészítésének és megvalósításának időszakában a párt határozatai és Lenin művei tovább fejlesztették és új elméleti tételekkel gazdagították a marxizmus — leninizmust. Az októberi forradalom a szocialista forradalomról szóló lenini elmélet valóra váltásának iskolapéldája volt.

A forradalom gyors és könnyű győzelme továbbá azzal is magyarázható, hogy az orosz burzsoázia viszonylag gyönge ellenfél volt a munkásosztály számára. Az orosz kapitalizmus elmaradottsága, a külföldi imperializmustól való függősége, fejlődésének történelmi feltételei következtében az orosz burzsoáziát különösen reakciós világnézet, politikai ernyedtség és a kellő tapasztalatok hiánya jellemezte. A mensevikek és az eszerek kispolgári pártjai, amelyek nyíltan átálltak az ellenforradalom táborába, lelepleződtek a nép szemében, és politikailag elszigetelődtek.

A forradalom sikerét a nemzetközi helyzet is előmozdította: a két, egymással hadban álló imperialista koalíció egyike sem tudott azonnal komoly fegyveres segítséget nyújtani az orosz burzsoáziának.

Az orosz munkásosztály számára viszont hatékony támogatást jelentettek a nemzetközi proletariátus szolidaritást és együttérzést kifejező megmozdulásai.

Az októberi forradalom gyökeres fordulatot idézett elő Oroszország történetében. A munkásosztály, szövetségben a szegényparasztsággal, megdöntötte a kizsákmányolok hatalmát, megvalósította saját politikai vezető szerepét a társadalomban, létrehozta saját diktatúráját, s ezzel megteremtette a szocialista építés győzelmének legfontosabb előfeltételeit. A munkásosztály széttörte a régi államgépezetet, államosította a gyárakat, üzemeket, bankokat, elkobozta a nagy földbirtokokat, felszámolta a rendi és osztályelőjogokat, és megalkotta saját államhatalmi szerveit, a munkás- és parasztküldöttek szovjetjeit.

A szovjethatalom formájában a demokrácia új típusa született meg: demokrácia a legszélesebb néptömegek számára, amelyek az emberiség történetében előszőr váltak sorsuk urává. „Magának a Szovjetuniónak a keletkezése, s még inkább fennállásának első, nehéz évei — írta Theodore Dreiser amerikai író — rendkívül meggyőző és lefegyverző érvet szolgáltattak, amely ma már megdönthetetlenné vált. A nemzetközi porondon olyan nemzet jelent meg, amely méltán elmondhatta magáról: a mi rendszerünk nem a tőke tulajdonosának, hanem a tőke megteremtőjének nyújt igazságosan és jól berendezett életet, neki nyújtja mindazokat a javakat, amelyeket a lángész, a művészet, a tudomány és az emberi értelem létrehozni képes. Ez a fáklya nemcsak Oroszország számára világít, hanem hatalmas reflektorként, könyörtelenül leleplezi a kapitalista rendszer minden mesterkedését, egész hazugságát, kapzsiság szülte konfliktusait, sötét előítéleteit és szennyét.”

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom az összes megelőző forradalomtól eltérően, nem a kizsákmányolás egyik formáját váltotta fel egy másikkal, hanem felszámolta az embernek ember által történő mindenfajta kizsákmányolását; megszüntette a társadalmi és nemzeti elnyomás, a nemzeti egyenlőtlenség összes formáját s Oroszországnak korábban nem egyenjogú népeit szabad és egyenjogú népekké tette.

A szocialista forradalom megmentette Oroszországot a gazdasági és nemzeti katasztrófától, az angol, amerikai, német és egyéb imperialisták részéről fenyegető feldarabolás és leigázás veszélyétől. A forradalom a béke politikáját hirdette meg, és minden nép számára megmutatta a kiutat a véres, imperialista világháborúból. „Amikor majd a felszabadult emberiség megjelöli felszabadulásának dátumait — írta Henri Barbusse francia író —, a legnagyobb lelkesedéssel és emelkedettséggel fogja ünnepelni 1917. október 25-ét, azt a napot, amikor megszületett a szovjet állam, amelynek egyik legelső dekrétuma a békéről szóló dekrétum volt.”

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelmének hatalmas nemzetközi jelentősége volt. Lenin a következőket írta: „Joggal lehetünk büszkék és joggal tarthatjuk szerencsésnek magunkat azért, mert nekünk adatott elsőnek a földkerekség egyik darabján leteperni azt a vadállatot, a kapitalizmust, amely vérrel öntözte meg a földet, éhínségbe és elvadulásba kergette az emberiséget. . . ”

Az októberi forradalom nemcsak a gazdaságban, nemcsak a társadalom osztálystruktúrájában jelentett mélyreható fordulatot, hanem a munkásosztály ideológiájában is. A marxizmus-leninizmus zászlaja alatt kivívott nagyszerű győzelem hatalmas erejű csapást mért az opportunizmus és a revizionizmus ideológiájára, új, magasabb szintre emelte a világ munkásmozgalmát. Az októberi forradalom nyomán Oroszország a szocializmus első központja lett, amelyet az egész világ dolgozói támogattak; az októberi forradalom Oroszország munkásosztályát a világ dolgozóinak élcsapatává tette a kapitalizmus megdöntéséért, a társadalom szocialista átalakításáért vívott harcban.

Az oroszországi munkásosztály a forradalom vívmányainak megőrzéséért, majd a szocializmus felépítéséért folytatott küzdelmében mindvégig a kapitalista országok proletárjainak támogatását élvezte. Ugyanakkor a kapitalista államok munkásai a haladás ügyéért és a szocializmusért vívott forradalmi harcukban sziklaszilárd barátra és fegyvertársra tettek szert. A szovjet munkásosztály és a kapitalista országok proletárjai közti kapcsolatokban ragyogóan testet öltöttek a proletár internacionalizmus elvei. Mi „nemcsak szolidárisak voltunk az orosz forradalommal — írja Maurice Thorez, a Francia Kommunista Párt volt főtitkára —; a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat legbensőbb ügyünknek, Franciaország és minden ország proletariátusa ügyének tekintettük. Saját vívmányunknak, az egész nemzetközi munkásmozgalom vívmányának tartottuk az októberi forradalmat, Mi, Franciaország proletárjai, hitet tettünk mellette, és kijelentettük, hogy kötelességünk Lenintől tanulni.”

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom nemzetközi hatása azzal magyarázható, hogy fejlődésének alapvető törvényszerűségei és vonásai — Lenin meghatározása szerint — „nem helyi, nem különleges nemzeti, nem csupán orosz, hanem nemzetközi jelentőségűek.” Miként Lenin megállapította, az októberi forradalomnak nem csupán közvetlen forradalmasító hatását kell tekintetbe venni, hanem azt is, hogy alapvető vonásai „nemzetközi érvényűek, vagyis történelmileg elkerülhetetlen, hogy nemzetközi méretekben megismétlődjék az, ami nálunk történt.”

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom általános törvényszerűségeinek nemzetközi érvényét a későbbiek folyamán ragyogóan igazolták azoknak az újabb országoknak a tapasztalatai, amelyekben szintén győzött a szocialista forradalom, és megkezdődött a szocializmus építése.”
(idézet: – Világtörténet 8. kötet – című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Az Alkotmányozó Gyűlés összehívása és szétkergetése – 1918 január 5

A szovjetek III. összoroszországi kongresszusa

Az Alkotmányozó Gyűlés és szétkergetése
A demokratikus erők nagy várakozással készültek az Alkotmányozó Gyűlésre, benne látva az egyetlen lehetőséget az orosz demokrácia helyreállítására. A választásokon az eszerek, a mensevikek és az őket támogató néhány kis párt együttesen megszerezték a szavazatok 62%-át. A bolsevikok 25%-ot kaptak, a kadetok pedig 13%-át. Demokratikus viszonyok között a „bolsevik kormánynak” le kellett volna mondania, erre azonban nem is gondoltak. Ellenkezőleg: Lenin megfogalmazásában egy nyilatkozatot terjesztettek az Alkotmányozó Gyűlés elé, amely ki akarta mondani, hogy „Az Alkotmányozó Gyűlés támogatja a szovjethatalmat és a Népbiztosok Tanácsának dekrétumait, és azt tartja, hogy saját feladatai kimerülnek a társadalom szocialista átépítésére vonatkozó legfontosabb alapelvek megállapításában.”

Az Alkotmányozó Gyűlés demokratikus többsége felháborodottan utasította vissza e javaslatot, mely az alkotmány megteremtésére hivatott legfőbb törvényalkotó testületet egy bolsevikokat támogató, jelentéktelen értekezletté akarta lefokozni. Még arra sem voltak hajlandóak, hogy napirendre tűzzék a javaslatot. Erre a bolsevikok a megnyitó másnapján (január 19-én) feloszlatták, azaz szétkergették az Alkotmányozó Gyűlést. A felkorbácsolt indulatokra jellemző, hogy pár nappal később az egyik petrográdi kórházban meggyilkolták a kadet párt ott ápolt két ismert vezetőjét.” – tortenelemcikkek.hu

A demokratikus erők a polgári „demokrácia” megvalósítására a kapitalizmus pártjai voltak, és nem képviselték a dolgozó nép érdekeit, ugyanis a kapitalizmus élősködése nem a nép érdeke. A bolsevikok a dolgozó nép elkeseredett harci erejére támaszkodva könnyen, kényelmesen elfújták ezt a csürhét. Nem volt hatalma a bolsevikokkal szemben a polgári pártoknak. Ha lett volna erejük a csibészeknek, azt használták volna, de nem volt népi támogatásuk az ellenforradalmároknak. Az 5-10 millió orosz proletár és paraszt lemészároltatása az urak érdekében és az éhínség megtette a hatását. A bolsevikok ezt ki is használták a dolgozók érdekében, hogy az élősködő urakat és híveiket elsöpörjék az útból.

Átmenet a kapitalizmusból a kommunizmusba

„ „ . . . A kapitalista és a kommunista társadalom között — írja Marx — van egy időszak, melyben az első forradalmi úton a másodikká alakul át. Ennek megfelel egy politikai átmeneti időszak is, amelynek az állama nem lehet egyéb, mint a proletariátus forradalmi diktatúrája…”

Ez a következtetés Marxnál annak a szerepnek az elemzésén alapszik, amelyet a proletariátus a jelenlegi kapitalista társadalomban betölt, továbbá a kapitalista társadalom fejlődésére vonatkozó adatokon és azon a tényen, hogy a proletariátus és a burzsoázia ellentétes érdekei kibékíthetetlenek.

Azelőtt így vetették fel a kérdést: ahhoz, hogy a proletariátus kivívja felszabadulását, meg kell döntenie a burzsoáziát, meg kell hódítania a politikai hatalmat és meg kell teremtenie forradalmi diktatúráját.

Most kissé másképpen teszik fel a kérdést: a kommunizmus irányában fejlődő kapitalista társadalomból lehetetlen az átmenet a kommunista társadalomba „politikai átmeneti időszak” nélkül, és ennek az átmeneti időszaknak állama csakis a proletariátus diktatúrája lehet.

De vajon mi ennek a diktatúrának viszonya a demokráciához?

Láttuk, hogy a „Kommunista Kiáltvány” egyszerűen két fogalmat állít egymás mellé: „a proletariátusnak uralkodó osztállyá emelését” és a „demokrácia kivívását”. A fent kifejtettek alapján pontosan meghatározhatjuk, hogy a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenet folyamán hogyan változik a demokrácia.

A kapitalista társadalomban, annak lehető legelőnyösebb fejlődési feltételei mellett, többé-kevésbé teljes demokráciát találunk a demokratikus köztársaságban. De ez a demokratizmus mindig a kapitalista kizsákmányolás szűk keretei közé van szorítva, és ezért — lényegében — mindig csak a kisebbség, csak a vagyonos osztály, csak a gazdagok számára demokratizmus. A kapitalista társadalomban a szabadság nagyjában mindig ugyanolyan marad, mint amilyen a régi görög köztársaságokban volt: szabadság a rabszolgatartók számára. A mai bérrabszolgákat a kapitalista kizsákmányolás feltételei következtében annyira nyomja a nyomorúság és a szegénység, hogy „nem demokrácián jár az eszük” és „nem politikán jár az eszük”, hogy az események megszokott, békés folyása mellett a lakosság többsége ki van rekesztve a társadalmi és politikai életben való részvételből.

Ennek az állításnak a helyessége talán Németországban igazolódik be a legszemléltetőbben, mégpedig azért; mert ebben az államban – az alkotmányos legalitás bámulatosan hosszú ideig és szilárdan, majdnem egy fél évszázadig (1871—1914) tartotta fenn magát, s a szociáldemokrácia ez alatt az idő alatt sokkal jobban értette a módját a „legalitás kihasználásának”, mint bármely más országban, és a munkásoknak olyan nagy részét szervezte be politikai pártba, mint sehol másutt az egész világon.

Mármost mekkora a politikailag öntudatos és tevékeny bérrabszolgáknak ez a hányada, amelynél nagyobbat a kapitalista társadalomban eddig sehol nem ismertek? Egymillió szociáldemokrata párttag — 15 millió bérmunkásból! Hárommillió szakszervezeti tag — 15 millióból!

Elenyésző kisebbség demokráciája, a gazdagok demokráciája — ez a kapitalista társadalom demokratizmusa. Ha a kapitalista demokrácia gépezetét jobban szemügyre vesszük, mindenütt, de mindenütt, mind a választójog „jelentéktelen”, állítólag jelentéktelen részleteiben (az egyhelyben-lakás feltétele, nők kizárása stb.), mind a képviseleti intézmények technikájában, mind a gyülekezési jog tényleges akadályaiban (a középületek nem a „koldusoknak” épültek!), mind a napisajtó teljesen kapitalista szervezetében stb. stb. — újra meg újra a demokratizmus korlátozását látjuk. Ezek a korlátozások, mellőzések, kivételek és megszorítások, amelyek a szegényekkel szemben érvényesülnek, jelentékteleneknek látszanak, különösen olyasvalaki szemében, aki maga sohasem látott szükséget és nem jutott az elnyomott osztályok tömegeinek életével érintkezésbe (s ez a polgári publicisták és politikusok kilenctized részénél, ha nem kilencvenkilenc százalékánál így van), — de mindezek a korlátozások együttvéve mégis kizárják, kiszorítják a szegényeket a politikából, a demokráciában való aktív részvételből.

Marx nagyszerűen megragadta a kapitalista demokráciának ezt a lényegét, amikor a Kommün tapasztalatainak elemzésénél azt írta, hogy az elnyomottaknak néhány évenként egyszer megengedik annak eldöntését, hogy az elnyomó osztályok melyik képviselője képviselje és nyomja el őket a parlamentben!”
(idézet: – Lenin Állam és forradalom – című könyvből)

Az Alkotmányozó Gyűlés szétkergetése

„Az Alkotmányozó Gyűlés létrehozása az oroszországi demokrácia (benne az OSZDMP) régi követelése volt. Egybehívása a februári forradalommal időszerűvé vált, de a politikai erőviszonyok miatt a burzsoá kormányzat hónapokig semmit sem tett ennek érdekében. Csak 1917 őszén kezdte meg a választások előkészítését. Amit a polgári kormányzat a saját programjából is elmulasztott, azt a szocialista hatalom pótolta. Az Alkotmányozó Gyűlés megnyitását a Népbiztosok Tanácsa 1918. január 5-ére tűzte ki. Az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság ugyanakkor elhatározta, hogy január 10-ére összehívja a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjeinek III. kongresszusát, január 12-ére pedig a parasztküldöttek III. kongresszusát.

A burzsoázia nagy várakozással tekintett az Alkotmányozó Gyűlés elé. Azt remélte, hogy az Alkotmányozó Gyűlés többségének megszerzésével demokratikus látszatot kölcsönözhet ellenforradalmi törekvéseinek és a testületre támaszkodva megdöntheti a szocialista hatalmat. A monarchista szélsőjobboldali körök, a nagypolgári reakciót képviselő októbrista és kadet-politikusok ezekben a hetekben inkább azt a taktikát alkalmazták, hogy közvetlenül a jobboldali eszereket és a jobboldali mensevikeket állították szembe a bolsevikokkal, a baloldali eszerekkel, valamint a tovább radikalizálódott eszer párttagsággal. Az Alkotmányozó Gyűlés összehívásának jelszava, amely előbb fenyegető réme volt a szélsőjobboldalnak, most a retrográd erők egyetlen mentsvárának tűnt. Akik korábban ravaszul halogatták e testület összehívását, most hangos szóval síkraszálltak azonnali összeülése érdekében. Látszólagos demokráciával akarták megölni a tömegek élő népuralmát.

A szovjet kormány mégis elrendelte az Alkotmányozó Gyűlés összehívását. Nem azért tette ezt, mintha egy pillanatig is elhitte volna a reakció szájából hamisan hangzó demokratikus nyilatkozatokat, hanem arra törekedett, hogy ez a politikai akció igazi mivoltukban mutassa meg az ellenforradalmárokat. Emellett a választások időszakában még nem volt eleve feltétlenül kizárt dolog, hogy az Alkotmányozó Gyűlést sikerül a szovjethatalom szervévé alakítani.

Az Alkotmányozó Gyűlés választásait az október előtti jegyzékek alapján bonyolították le. A pártjegyzékek annak az időszaknak a politikai viszonyait tükrözték, amikor a parasztság többsége az eszereket követte. A választások idején a falvakban és a nemzetiségi övezetekben nem mindenütt jött létre a szovjethatalom. A lakosság számottevő része akkor még nem ismerte fel a szocialista forradalom jelentőségét. Ezért a végül eszer többségűvé vált Alkotmányozó Gyűlés nem fejezte ki pontosan az új osztály-erőviszonyokat, nem tükrözte hűen a dolgozók igazi óhajait.

Az Összoroszországi Központi Bizottság január 3-án elfogadta „A dolgozó és kizsákmányolt nép jogainak kinyilatkoztatása” című, Lenin által fogalmazott, valamint Sztálin és Buharin által szerkesztett okmányt, és elhatározta, hogy az Alkotmányozó Gyűlés elé terjeszti. A nyilatkozat tömören összefoglalta az Októberi Forradalom vívmányait. Szövegében a következő részletet találjuk: „Az Alkotmányozó Gyűlés támogatja a szovjethatalmat és a Népbiztosok Tanácsának dekrétumait, és azt tartja, hogy saját feladatai kimerülnek a társadalom szocialista átépítésére vonatkozó legfontosabb alapelvek megállapításában.”

Lenin részt vett az Alkotmányozó Gyűlés megnyitásán január 5-én. A Szmolnijtól a Tauriai Palotáig szigorú biztonsági intézkedések mellett, titokban tette meg az utat, s egy hátsó bejáraton át szinte becsempészték az ülés színhelyére. Az elővigyázatosságot a rendkívül feszült politikai légkör, az ellenforradalmárok időzített összeesküvései indokolták. Lenin védelméről és az Alkotmányozó Gyűlés üléseinek előkészítéséről egy Szverdlovból, Podvojszkijból, Prosjanból, Urickijből, Boncs-Brujevicsből és másokból álló katonai törzs gondoskodott. Leninnek, minden eshetőségre készen, pisztolyt is adtak. A Népbiztosok Tanácsának elnöke – miután látta, hogy a gyűlésen valóban ellenforradalmi többség alakult ki — már alig figyelt a jobboldali eszerek tombolására, s csak a kedvező lehetőséget várta a bolsevik frakció elvonulására.

Az Alkotmányozó Gyűlés január 5-én kezdte meg munkáját. Nem ismerte el az Októberi Forradalom vívmányait, és megtagadta, hogy „A dolgozó és kizsákmányolt nép jogainak kinyilatkoztatásá”-ról tárgyaljon, vagyis ebben a tekintetben igazolta a burzsoáziának és támogatóinak számításait. Az ellenforradalom gyűjtőpontjává vált testületet az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság január 6-án kelt dekrétumában feloszlatta.

Az Alkotmányozó Gyűlésen felülkerekedő ellenséges polgári erők maguk akadályozták meg, hogy a parlamentarizmus intézményének hagyományos elemei innen azonnal átmenjenek a szovjet államéletbe, így az oroszországi szocialista meggyőződésű tömegek demokratikus képviseleti szervei továbbra is csak a parlamenten kívüli szovjetek lehettek.

Az Alkotmányozó Gyűlés feloszlatása megadta a méltó választ a kapitalizmus restaurálásában reménykedő csoportoknak. A burzsoázia elszámította magát: még egy ilyen Alkotmányozó Gyűléssel sem tudta megdönteni a szovjetek hatalmát.

A kadét párt által irányított ellenforradalmi erők nyílt jelentkezése olyan felháborodást szült a tömegekben, hogy az Alkotmányozó Gyűlést követően, 1918. január 19-ről 20-ra virradó éjszaka, forradalmi merénylők megölték a Mariinszkij-kórházban ápolt Singarjovot és Kokoskint, a kadét párt ismert vezetőit. A bolsevik párt és a szovjet kormány elítélte ezt az önkényeskedést.

A szovjetek III. összoroszországi kongresszusa

1918. január 10-én megnyílt a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjeinek III. összoroszországi kongresszusa. A Petrográdra érkező parasztküldöttek egyesültek a munkás- és katonaküldöttekkel, a különféle szovjetek tehát közös kongresszust tarthattak. Az utolsó ülésen 1587 szavazati joggal rendelkező küldött vett részt, vagyis a küldöttek száma két és félszer több volt, mint a II. szovjetkongresszusé és kétszer felülmúlta az Alkotmányozó Gyűlés küldötteinek számát. A küldöttek kétharmada a bolsevikok közül került ki. Kudarcot vallott a jobboldali eszerek kísérlete, hogy a parasztok szovjetjeit elszakítsák a munkások és katonák szovjetjeitől.

A kongresszuson a nemzetiségi területek 233 küldötte is részt vett. Képviseltette magát Ukrajna, Belorusszija, Lettország (a megszállt területek kivételével), Észtország és Finnország. Közép-Ázsia képviselete részleges volt, mert ebben az időben elszakadt az oroszországi fejleményektől. Kaukázusontúlt csak Baku küldöttei képviselték.

Lenin előadói beszéde után a kongresszus elfogadta „A dolgozó és kizsákmányolt nép jogainak kinyilatkoztatásá”-t, amelyet később belefoglaltak az első szovjet alkotmányba. A szovjet föderáció frissen kidolgozott alapelveiről és az Oroszországi Köztársaság szövetségi szerveiről Sztálin mondott előadói beszédet. A kongresszus, hogy véget vessen a forradalmat követő ,,prekonstitucionális” korszaknak, megbízást adott az összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottságnak a szovjet alkotmány kidolgozására.”
(idézet: – A Szovjetunió története – című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

A Szovjethatalom győzelme az országban – 1917-1918

„Valahányan kremlbeli lakásán meglátogatták, mindenkinek feltűnt: milyen szegényesen lakik. Kis szobájában csak a legszükségesebb, nagyon egyszerű bútorok álltak. És mindenütt rengeteg könyv, térkép, jegyzet. Lenin egyetlen „luxusát” a könyvek jelentették. A Népbiztosok Tanácsának fogadóterme melletti szobában tartotta több mint tízezer kötetből álló „kézikönyvtárát”. Kérőlapok, könyvtári cédulák tanúsítják: gyakran fordult nyilvános könyvtárakhoz is. Beülni már nem volt ideje – némely nehezen megszerezhető könyvet csak egy-egy éjszakára kért kölcsön.

Továbbra is szeretett – és még többet szeretett volna – sétálni. Már Petrográdban kétségbe ejtette a Szmolnij őrségét azzal, hogy esténként, a bizonytalan állapotok ellenére, ha ideje engedte, egyedül vagy feleségével sétálni indult. Szokását Moszkvában is megtartotta. Gyűlésekre, a környékre is, gépkocsivezetőjével kettesben, minden kíséret nélkül járt. Volt, hogy elakadtak a mély hóban, s egyedül ballagott kilométereket segítségért. Egyszer fegyveres banditák támadták meg őket – szerencsére „politikamentes” rablók voltak, nem Lenin, hanem a kocsi kellett nekik.

De több ízben kíséreltek meg ellene merényletet. 1918. augusztus 30-án pedig a Michelson- (ma: Vlagyimir Iljics-) gyárban tartott gyűlés után egy Kaplan nevű eszer nő dumdum golyókkal súlyosan megsebesítette. Az egyik golyó a bal vállát érte, a másik a tüdőcsúcsba hatolt. Lenin állapota aggasztó volt; nagyon sok vért vesztett, magas láza volt, vérmérgezés fenyegette. Szervezete azonban rendkívül szívósnak bizonyult, hamarosan jobban lett, s maga nyugtatgatta hozzátartozóit, munkatársait, orvosait: „Semmiség, ez minden forradalmárral megeshet.”

A merénylet nagy felháborodást keltett országszerte. Rémhírek is szárnyra keltek. Mikor már felkelhetett, munkatársai arra kérték: a közvélemény megnyugtatása végett fényképeztesse le magát. Lenin azonban nem szeretett fényképezkedni. Boncs-Brujevics hát cselhez folyamodott. Filmoperatőröket bújtatott el a Kreml udvarán, s mikor Leninnel sétálni mentek, élénk beszélgetéssel lekötötte figyelmét, hogy a filmesek zavartalanul dolgozhassanak.

Rövid lábadozás után ott folytatta munkáját, ahol abbahagyta. Rengeteg tennivaló várt rá: megkezdődött a polgárháború, megindult a tőkés nagyhatalmak intervenciója. A szovjet államot megint életveszély fenyegette. Szervezni kellett a védelmet és ellentámadásokat, meg kellett küzdeni a legkülönfélébb cárpárti és anarchista összeesküvésekkel, járvánnyal, banditizmussal, tudatlansággal és éhínséggel.

Ezerfelé tudott figyelni. Hiteles feljegyzések tanúsítják: ezekben a nagyon nehéz időkben is nagy gondot fordított a népművelésre és a könyvkiadásra – különösen ismeretterjesztő könyvek meg jó szépirodalom népszerű kiadását sürgette, de nem hagyta békén Lunacsarszkijt amiatt sem, hogy kezdjék meg a munkát az orosz nyelv új értelmező szótárának összeállítására -, mérnökökkel találmányokról, tudósokkal tudomány-szervezési problémákról tárgyalt. Személyesen válaszolt rengeteg levélre, akkor is, ha a legeldugottabb falvakból érkeztek. Veszekedett bürokratákkal, heves vitákat folytatott pártbeli elvtársaival. Közben a legmesszebbmenően gondoskodott ugyanezekről az emberekről. Fennmaradt például olyan levele, amely szerint az egyik népbiztost „szigorúan meg kell róni, mert gondatlanul bánik a népvagyonnal – tulajdon egészségével”. Gorkijt – akivel pedig nem sokkal korábban, s részben ez idő tájt is, a gorombaságig menő vitái voltak elvi kérdésekről – valósággal bombázta leveleivel: törődjön egészségével, gyógyíttassa magát, menjen szanatóriumba, vagy ha kell, külföldre.

Figyelme mindezek mellett egyre inkább a nemzetközi munkásmozgalomra irányult. 1919-ben megírta: A proletárforradalom és a renegát Kautsky című művét. Ebben a vitairatban a nagy tekintélyű nyugat-európai szociáldemokrata vezetővel, a marxizmus hajdani kiváló interpretátorával, de később forradalomellenessé lett „revideálójával”, Kautskyval polemizálva megvédi a marxizmus forradalom- és államelméletét, és a nemzetközi munkásmozgalom számára összegezi az orosz forradalom első tapasztalatait.

Ebben az időben – nem kis mértékben az Októberi Forradalom hatására – Európában és Ázsiában forradalmi fellendülés kezdődött. Nyomában szerveződött és erősödött a szociáldemokrata baloldal; sokfelé forradalmi csoportok, majd önálló kommunista pártok alakultak. (Mint ismeretes, Magyarországon a kommunista párt 1918 novemberében alakult meg.) Lenin, aki képtelenségnek tartotta a forradalom exportját, nagy súlyt helyezett a forradalmárok nemzetközi együttműködésére. Kezdeményezésére alakult meg Moszkvában 1919 tavaszán a III., a Kommunista Internacionálé, mely az ő életében négy kongresszust tartott, s melynek mindennapi munkájában betegségének súlyosra fordultáig igen tevékenyen részt vett.”
(idézet: – Így élt Lenin – című könyvből)

A világnézeti hovatartozás emlékeztető egyszerűen: A bolsevikok a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” megvalósítását a szovjetrendszerben, a szocializmus felépítésével, a kizsákmányolás, élősködés elnyomásával valósították meg. A kapitalizmusban a kizsákmányolás, élősködés elkerülhetetlen, ezért aki a kapitalizmus híve az jobboldali, aki a szocializmusé az pedig baloldali erkölcsű. A lét határozza meg a tudatot; ebből következik a kizsákmányolók felsőbbrendűsége, de aki kizsákmányolt és mégis a kizsákmányolás híve annak a tudata hibás, mert a saját érdeke ellen van.

A kapitalista modell az emberiséget megosztja bérrabszolga proletár dolgozókra és kizsákmányolókra, ami így demokrácia a kizsákmányolóknak, de diktatúra a dolgozóknak. A bolsevikok ezért harcoltak a kapitalizmus ellen, hogy ne legyen a végletekig megosztott a világ bérrabszolga proletár dolgozókra és felsőbbrendű kizsákmányolókra. Demokrácia legyen, de népi demokrácia és ne polgári „demokrácia”.

A jobboldal nem látta be hibáit: a felsőbbrendűséget, az ezzel járó élősködést vagy elfogadását, a kizsákmányolást; a kapitalizmusban a termelőeszközök magántulajdonán alapuló, az emberiséget megosztó társadalomban törvényszerű embertelenséget, ami az emberiség ellen elkövetett bűn; a bérrabszolgaságot, a dolgozóknak a gazdasági és politikai hatalomból való kizárását, mivel így a dolgozók érdekeit nem képviseli senki a kapitalista „demokratikus” parlamentben, ami diktatúra a proletároknak. A jobboldal bűne a felsőbbrendűség, az élősködés ellen fellépők üldözése. A bolsevikok ezen bűnök ellen küzdöttek eredménnyel, de ez nem volt jó a jobboldaliaknak és nem kapituláltak, nem látták be a hibáikat. A jobboldal emberiség ellen elkövetett bűneit megtorló bolsevikokat elítélik, úgy vélik nekik joguk az uralkodás a nép felett.

A Szovjethatalom győzelme az országban

„Február elején Taganrog munkásai felkelést indítottak, és megteremtették a városban a szovjethatalmat. A Vörös Gárda osztagai közvetlenül Rosztov és Novocserkasszk alá értek. Február 24-én a szovjet csapatok bevették Rosztovot, egy nappal később pedig Novocserkasszkot is. A Don mentén megszilárdult a szovjethatalom.

Az orosz néppel együtt önfeláldozóan harcoltak a szovjethatalom megteremtéséért Oroszország nemzetiségi vidékeinek népei is. Oroszország különböző népeinek és nemzetiségeinek forradalmi erőit a lenini nemzetiségi politika egyesítette. E politika alapelveit törvényben rögzítette. „Az oroszországi népek jogairól” szóló nyilatkozat, amelyet 1917. november 2-án (15-én) fogadott el a Népbiztosok Tanácsa. A deklaráció kinyilatkoztatta Oroszország népeinek egyenlőségét és szuverenitását, a szabad önrendelkezési jogot egészen az elszakadásig és önálló állam alapításáig; eltörölt minden nemzeti és nemzeti-vallási előjogot és korlátozást, és kimondta, hogy az Oroszország területén élő valamennyi nemzeti kisebbségnek és etnikai csoportnak joga van a szabad fejlődéshez. Az „Oroszország és a Kelet összes muzulmán dolgozójához” című kiáltványban, az ukrán néphez intézett kiáltványban és egyéb okmányokban a szovjet kormány világosan megmutatta, hogy felszabadító nemzetiségi politikája gyökeresen és elvileg különbözik az ideiglenes kormány politikájától.

A proletár internacionalizmus politikája a szovjethatalom köré tömörítette a nemzetiségi dolgozókat. A szovjethatalom megteremtéséért folyó harcot azonban befolyásolták a nemzetiségi vidékek társadalmi-gazdasági és politikai fejlődésének sajátosságai. A szocialista forradalom azoknak a burzsoá-nacionalista szervezeteknek az elkeseredett ellenállásába ütközött, amelyek még az októberi forradalom előtt jöttek létre (az Ukrán és a Belorusz Rada, a krími Kurultaj, a kazahsztáni Alasorda stb.), s amelyek most ellenforradalmi nacionalista „kormányokat” alakítottak, és — céljaikat a nemzeti függetlenségi harc zászlaja mögé rejtve — hadat üzentek a szovjethatalomnak. Az októberi forradalom után ide gyülekező aktív ellenforradalmi elemek szövetségre léptek a burzsoá nacionalistákkal, és a nemzetiségi vidékeket az ellenforradalom tűzfészkeivé igyekeztek változtatni. A forradalmi erők a külföldi imperialisták nyomását is összehasonlíthatatlanul erősebben érezték a nemzetiségi vidékeken, mint a ország belsejében. A szovjetek hatalmáért vívott harc nehézségei a proletariátus hiányával vagy csekély számával, a bolsevik szervezetek gyengeségével is összefüggtek; mindez odavezetett, hogy a megalkuvó és nacionalista pártoknak viszonylag nagyobb befolyásuk volt a dolgozó tömegekre.

Belorussziának és a Baltikumnak azokon a területein, amelyeket nem szálltak meg a németek, a szovjethatalom gyors győzelmet aratott. Belorusszia területén, Mogiljovban volta legfelső parancsnok főhadiszállása, itt volt a burzsoá-nacionalista Belorusz Rada, számos ellenforradalmi alakulat, Dovbor Musznyickij tábornoknak a régi hadseregben szolgált lengyelekből álló hadteste, több rohamzászlóalj stb. Ezek az ellenforradalmi erők komoly veszedelmet jelentettek a szovjethatalomra, minthogy bármelyik pillanatban fel lehetett használni őket Pétervár és Moszkva ellen. A nép támogatását azonban nem élvezték. Belorusszia és a nyugati front bolsevik szervezeteinek már az októberi forradalom előestéjén többségük volt a szovjetekben és a katonai bizottságokban, s ez lehetővé tette, hogy a minszki szovjet 1917. október 25-én (november 7-én) kezébe vegye a hatalmat a városban. Ugyanezt tették a gomeli, a mogiljovi, a vityebszki és más szovjetek is. Amint a nyugati terület szovjetjeinek intézőbizottsága a szovjet kormányhoz intézett jelentésében rámutatott, a hatalom rövid két hét leforgása alatt az összes nagyobb és kisebb helységekben a szovjetek kezébe került.

November második felében Minszkben összeült a munkás- és katonaküldöttek szovjetjeinek területi kongresszusa, a frontkongresszus és a parasztszovjetek kongresszusa. E kongresszusok munkájában részt vettek G. K. Ordzsonikidze és V. Volodarszkij is, mint a bolsevik párt Központi Bizottságának, a Népbiztosok Tanácsának és az Osszoroszországi Központi Végrehajtó Bizottságnak a meghatalmazottai. Belorussziában megalakult a nyugati terület népbiztosainak tanácsa, élén a bolsevik párt kiváló tagjával, A. F. Mjasznyikovval.

A Baltikum meg nem szállt részein is sikerrel járt a szovjethatalom megteremtéséért folytatott harc. Október 24-én (november 6-án) felkelés tört ki Révaiban (Tallinn); október 26-án (november 8-án) a Forradalmi Katonai Bizottság kiáltványt tett közzé a forradalom győzelméről és a szovjethatalom megteremtéséről Észtországban. Lettországban, Valk (Valga) városában, december 16—17-én (29—30-án) tartották meg a bolsevikok vezetésével a munkás-, katona- és agrárproletár küldöttek szovjetjeinek kongresszusát. A kongresszus megválasztotta Lettország első szovjet kormányát.

Az orosz proletariátus kezdeményezését határozottan támogatták Ukrajna dolgozói is. Kijev forradalmi munkásai és katonái már október 25-én (november 7-én) azt követelték, hogy a hatalmat haladéktalanul vegyék át a szovjetek. Az ideiglenes kormány ellenforradalmi képviselői azonban azzal válaszoltak erre, hogy meghirdették a szovjethatalom elleni harcot.

Ukrajna munkásosztálya a bolsevikok vezetésével a szovjetek védelmére kelt. A kijevi fegyvergyár, a 3. sz. repülőtér és más üzemek munkásai követelték, hogy tegyenek határozott intézkedést az ellenforradalommal szemben. Október 27-én (november 9-én) a munkásküldöttek szovjetjeinek és a katonaküldöttek szovjetjeinek együttes ülésén Forradalmi Katonai Bizottságot alakítottak. Ennek tagjait másnap letartóztatták, de ez a csapás nem törte meg a tömegek akaraterejét. Új forradalmi bizottságot választottak, amelynek vezetésével Kijev munkásai és forradalmár katonái október 29-én (november 11-én) fegyveres felkelést indítottak, és háromnapos harcban megtörték az ellenforradalom ellenállását. A Központi Rada azonban hazahívta a frontról az ukrán burzsoá nacionalisták befolyása alatt álló ezredeket, és így túlerőre jutva, magához ragadta a hatalmat Kijevben. A rada demagógiával megnyerte a parasztság jelentős részét — főként a jómódú parasztokat —, és egész Ukrajnában a hatalom birtokosának nyilvánította magát. November 7-én (20-án) a rada közzétette az úgynevezett harmadik Univerzálist, amelyben kinyilatkoztatta, hogy nem veti alá magát Oroszország szovjet kormányának. Megegyezett Scserbacsov tábornokkal, a román front parancsnokával, hogy a román és a délnyugati frontot Scserbacsov parancsnoksága alatt egységes ukrán frontba olvasztják össze, és szövetségre lépnek Kalegyin atamánnal.

A Központi Rada ellenséges ténykedése arra kényszerítette a Népbiztosok Tanácsát, hogy 1917. december 4-én (17-én) ultimátumot nyújtson át, amelyben követelte, hogy vessenek véget a front dezorganizálásának, ne engedjenek át ellenforradalmi egységeket a Donon, mondjanak le a Kalegyinnel való szövetségről, és adják vissza a fegyvereket az Ukrajnában levő forradalmi ezredeknek meg a Vörös Gárda osztagainak. A szovjet kormány figyelmeztette ukrán nacionalista kormányt, hogy amennyiben nem kap kielégítő választ, úgy fogja tekinteni a radat, mint amely nyílt háborúban áll a szovjethatalommal. Ugyanakkor a Népbiztosok Tanácsa az ukrán néphez intézett kiáltványban elismerte Ukrajna függetlenségét, és leleplezte a rada ellenforradalmi jellegét, szovjetellenes és nemzetellenes politikáját.

A rada nem adott kielégítő választ a szovjet kormány ultimátumára, hanem az antanthatalmak kormányaihoz fordult támogatásért, amelyek azonnal elismerték, és segítségére is siettek. Ukrajna népe a saját tapasztalatából győződhetett meg arról, hogy a rada a nacionalista ukrán burzsoázia diktatúrájának szerve, a külföldi tőke kiszolgálója.

Ukrajnában népi küzdelem lángolt fel a rada és imperialista pártfogói ellen. A forradalmi Donyec-medence nem ismerte el a rada hatalmát. A harkovi bolsevikok Artyom (F. A. Szergejev, a bolsevik párt Központi Bizottságának tagja) vezetésével leverték a helyi ellenforradalmat, és megteremtették a varosban a szovjethatalmat. A Donyec-medence szovjetjeivel vállvetve szálltak harcba a szovjethatalom megvalósításáért egész Ukrajnában.1917. december 11-én (24-én) Harkovban megnyílt Ukrajna I. szovjetkongresszusa. December 12-én (25-én) a kongresszus kikiáltotta a szovjethatalmat Ukrajnában, megválasztotta a Központi Végrehajtó Bizottságot és megalakította Ukrajna szovjet kormányát, a Népi Titkárságot, amelyben Artyom, J. B. Bos, J. M. Kocjubinszkij és mások vettek részt. A kongresszus Szovjet-Ukrajna és Szovjet-Oroszország szoros szövetsége mellett foglalt állást. Az Orosz Köztársaság Népbiztosainak Tanácsa üdvözletét küldte Ukrajna szovjet kormányának, és teljes támogatásáról biztosította az ellenforradalommal vívott harcában.

A szovjethatalom győzelmet aratott Jekatyerinoszlavban, Ogyesszában, Csernyigovban és sok más ukrán városban is. 1918. január 16-án (29-én) Kijevben újabb fegyveres felkelés kezdődött. Ez megkönnyítette a Kijev ellen támadó forradalmi osztagok feladatát, amelyek január 26-án (február 8-án) el is foglalták a várost. A rada Volinyba menekült. Csaknem egész Ukrajnában, a Krímben és Moldvában győzött a szovjethatalom.

1918 elején, szívós küzdelem után, megszületett a szovjetek hatalma a Kubán-vidék és a Fekete-tenger mellékének számos nagy központjában, márciusban pedig egész Észak-Kaukázusban is. A szovjethatalomért vívott észak-kaukázusi harcok legkiemelkedőbb szervezői Sz. G. Buacsidze, U. D. Bujnakszkij, Sz. M. Kirov és G. K. Ordzsonikidze voltak.

A Kaukázusontúl különösen nehéz és hosszadalmas volt a szovjethatalomért vívott küzdelem. Ennek több oka is volt: Bakutól eltekintve a nagy ipari központok hiánya és a proletariátus csekély száma; a kizsákmányolok által hosszú időn át szított nemzetiségi ellenségeskedés; a helyi bolsevik szervezetek gyengesége és a régi burzsoá-nacionalista pártok nagy aktivitása, amely pártok nacionalista és szociális demagógiájuk segítségével jelentős befolyásra tettek szett a tömegek körében; a külföldi imperialisták nyílt beavatkozása.

Bakuban, a Kaukázusontúl proletár központjában, ahol a dolgozók harcát erős bolsevik szervezetek vezették (élükön Sz. G. Saumjan, P. A. Dzsaparidze, M. Azizbekov és mások állottak), a szovjethatalom október 31-én (november 13-án) győzött. Hamarosan egész Azerbajdzsánban győzelmet arattak a szovjetek. De november 15-én (28-án) az ellenforradalmi nacionalista pártok — a grúz mensevikek, az örmény dasnakok és az azerbajdzsán muszavatisták — a külföldi imperialisták nyílt támogatásával Tbilisziben létrehozták a maguk burzsoá hatalmi szervét, az úgynevezett kaukázusontúli biztosságot. Ezek a pártok dühödt szovjetellenes propagandát folytattak, fehérgárdista tábornokok és külföldi ügynökök segítségével fegyveres bandákat szerveztek, s 1918 januárjában bestiálisán legyilkoltatták a török frontról visszaérkezett forradalmár katonákat.

A Kaukázusontúl hosszú ideig elhúzódott a szovjethatalomért vívott küzdelem. A Kaukázusontúl dolgozói csupán 1920—1921-ben fejezték be győzelmesen harcukat.

Az Urálban Dutov kozákatamán 1917 decemberében szovjetellenes lázadást robbantott ki az orenburgi kerületben. Támogatást kapott az eszerektől és a mensevikektől, a burzsoáziától és a földesuraktól, a kazah és baskír nacionalistáktól s a külföldi imperialistáktól. Dutov elfoglalta Orenburgot, s ezzel elvágta Szovjet-Oroszországtól Közép-Ázsiát, és létében fenyegette a szovjethatalmat az Urál és a Volga-vidék ipari központjaiban. Dutov közvetlen kapcsolatot próbált teremteni Kalegyinnel.

A szovjet kormány Pétervárról és Moszkvából vörösgárdista, forradalmi matróz- és katonaosztagokat küldött a Dutov elleni harcra. A lázadás szétzúzásában részt vettek az Urál, a Volga-vidék, Közép-Ázsia és Kazahsztán dolgozói is. A lázadók elleni harcok rendkívüli politikai biztosául P. A. Kobozjevet, az uráli bolsevik szervezet kiváló tagját nevezték ki.

1918. január 18-án (31-én) a forradalmi csapatok a felkelők támogatásával bevették Orenburgot és megsemmisítették a kozák ellenforradalmat. Dutov, híveinek maroknyi csoportjával, a Turgaj-sztyeppén rejtőzött el. Orenburgban a munkás-, katona-, paraszt- és kozákküldöttek szovjetje vette kezébe a hatalmat. Dutov seregének szétverése nagymértékben elősegítette a szovjethatalom megteremtését Kazahsztán és Közép-Ázsia területén.

Közép-Ázsiában Taskent volt a szocialista forradalom központja. 1917. október 28-án (november 10-én) a vasúti munkások és a forradalmár katonák fegyveres harcra keltek. A városban négy napig tartott az elkeseredett küzdelem. Közép-Ázsia és Kazahsztán számos városából fegyveres munkásosztagok érkeztek Taskent felkelő munkásainak segítségére. Október 31-én (november 13-án) Taskentben győzött a fegyveres felkelés. Az ideiglenes kormány Turkesztáni Bizottságának hatalma megdőlt. November közepén Taskentben összeült a szovjetek III. területi kongresszusa, amelyen szovjet kormány alakult: a Turkesztáni Népbiztosok Tanácsa.

Közép-Ázsia és Kazahsztán különböző vidékeinek eltérő osztály-erőviszonyai miatt egyes városokban és területeken hónapokig elhúzódott a szovjethatalomért folytatott küzdelem. Ez a folyamat lényegében 1918 márciusára fejeződött be. Ekkorra szétzúzták a burzsoá-nacionalista ellenforradalom alapvető erőit és központjait Közép-Ázsiában (Kokandi Autonómia) és Kazahsztánban (Alas-orda), s leverték az uráli, orenburgi és szemirecsjei fehér kozákokat is.

Így tehát az 1917 októberétől 1918 márciusáig terjedő időszakban a szovjethatalom Oroszország csaknem egész területén létrejött. Lenin így jellemezte ezt a diadalmenetet: „Egész Oroszországban magasra csapott a polgárháború hulláma, s mindenütt rendkívül könnyen győztünk, mégpedig azért, mert a gyümölcs megérett, mert a tömegek már leszűrték a tapasztalatokat a burzsoáziával való paktálásból. Jelszavunk — »Minden hatalmat a Szovjeteknek!« —, amelyet a tömegek hosszas történelmi tapasztalataik alapján gyakorlatilag ellenőriztek, a vérükké vált.”
(idézet: – Világtörténet 8. kötet – című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

A Szovjethatalom győzelme vidéken – 1917

Így élt Lenin

bolsevikok nagyon jól tudták, hogy a kapitalizmus a jobboldali felsőbbrendű kizsákmányoló és élősködő, a profitért akár gyilkoló népség. Ilyenek voltak a mensevikek, eszerek, kadetok, kapitalisták és a többi élősködők és híveik, nemzetiségre, fajra való tekintet nélkül. A csőcselékké nevelt proletárok és parasztok közül toborozták seregüket, akik a becsületes dolgozó proletárok bolsevik vezette tömegeit, a népet akarták szolgaságban tartani. Mivel a jobboldali erkölcs lényege a felsőbbrendűségre alapuló élősködés, vagyis a törvényes lopás, ezt az urak fehérterrorral akarták érvényesíteni, és a proletárokat akarták továbbra is lemészárolni a saját hatalmuk érdekében. Ugyanis a fehérek és a vörösök katonái is a prolikból, parasztokból ált. A bolsevikok a nép szabadságáért a fehérek a további élősködésért harcoltak, miközben a dolgozó prolik vére hullott. Tehát a jobboldali erkölcs a rablók és rablógyilkosok erkölcse, erre kellett a proletárdiktatúra, amit a bolsevikok remekül megszerveztek. Lehet sápítozni a bolsevikok kíméletlen áldozatai után, de ezek kik voltak? A dolgozó osztályok, munkások, parasztok osztályellenségei, akik élősködni, kizsákmányolni, szolgaságban tartani akarták a népet; profitért a nemzetek dolgozóit katonaruhába bujtatták, hogy gyilkolják egymást, miközben az urak a nép vérén, verejtékén gazdagodott. Ilyen „emberek” a jobboldaliak, véleményük a rablók véleménye, bármennyire is ravaszkodnak a bolsevikokat nem lehetett becsapni, Lenin vezetésével.

„A Szovjethatalom, hogy a feudalizmusnak, a rendiségnek és a jogegyenlőtlenségnek maradványait a társadalmi élet minden terén végleg megszüntesse, rendeleteket bocsátott ki a rendek eltörléséről, a nemzetiségi és vallásfelekezeti megszorítások eltörléséről, az egyháznak az államtól és az iskolának az egyháztól való elválasztásáról, a nők egyenjogúságáról, Oroszország összes nemzetiségeinek egyenjogúságáról.

Külön rendeletben, amely «Az oroszországi népek jogainak kinyilatkoztatása» néven ismeretes, iktatta törvénybe a Szovjetkormány Oroszország összes népeinek jogát a szabad fejlődésre és teljes jogegyenlőségüket.

A burzsoázia gazdasági erejének megtörése és az új szovjet népgazdaság megszervezése, s elsősorban az új szovjetipar megszervezése céljából, államosították a bankokat, vasutakat, a külkereskedelmet, a kereskedelmi flottát és az egész nagyipart, annak összes ágaival: a szén-, fém-, nafta-, vegyi-, gép-, textil-, cukoripart stb.

A Szovjetkormány, hogy az országot a külföldi tőkésektől való pénzügyi függésből s az azok által való kizsákmányolás alól felszabadítsa, semmisnek nyilvánította Oroszország kölcsönszerződéseit a külfölddel, amelyeket a cár és az Ideiglenes Kormány kötött. Országunk népei nem óhajtották megfizetni azokat az adósságokat, amelyeket a cárizmus a rablóháború folytatása céljából csinált, s amelyek országunkat a külföldi tőkétől való függés nyűgöző igájába hajtották.

Mindezek s ezekhez hasonló más intézkedések gyökerében ásták alá a burzsoáziának, a földesuraknak, a reakciós hivatalnoki karnak és az ellenforradalmi pártoknak erőit és jelentékenyen megszilárdították a Szovjethatalmat az ország belsejében.

De a Szovjethatalom helyzetét nem lehetett teljesen szilárdnak tekinteni mindaddig, míg Oroszország háborúban volt Németországgal és Ausztriával. Ahhoz, hogy a Szovjethatalom teljesen megszilárduljon, véget kellett vetni a háborúnak. Ezért a párt, az Októberi Forradalom győzelmének legelső napjaitól kezdve, harcot folytatott a békéért.”
(idézet: – A szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának története – című könyvből)

„A szocialista forradalom bázisa Oroszország központi területe volt, fejlett ipari és kulturális politikai központjaival. A forradalom első napjaiban — október 25-étől 31-éig (november 7-étől 13-áig) — a szovjetek 16 kormányzósági központban vették át a hatalmat, november végére pedig már valamennyi fontosabb ipari központban és a harcoló hadsereg legfontosabb frontjain létrejött a szovjethatalom. A szovjethatalom megteremtésében a vidéken nagy szerepük volt Pétervár, Moszkva és a többi proletárközpont munkásainak. A pétervári Forradalmi Katonai Bizottság több mint 600 agitátort, 106 politikai megbízottat, valamint 61 instruktort küldött a különböző kormányzóságokba. A szovjet kormány mintegy tízezer munkást irányított vidékre, forradalmi munkára.

A szovjethatalom megteremtése nem egyformán történt az ország egyes vidékein. Számos nagy ipari és politikai központban, ahol a szovjetek már a szocialista forradalom előkészítésének időszakában a bolsevikok oldalára álltak és gyakorlatilag a helyzet urai voltak, a szovjethatalom gyorsan és nagyobbrészt békés úton született meg. Ez volt a helyzet Luganszkban, Ivanovo-Voznyeszenszkben és az egész ivanovo—kinyesmai munkásvidéken, Jekatyerinburgban, Ufában, az uráli városok többségében, továbbá a Volga-vidék városaiban: Nyizsnyij Novgorodban, Szamarában, Caricinben. Néhány városban viszont az ellenforradalom fegyveres harcra kényszerítette a munkásokat és parasztokat.

Bonyolult körülmények között teremtették meg a szovjethatalmat Szibéria és a Távol-Kelet végtelen térségein. Itt a földesúri nagybirtokok és a fejlett ipar hiánya következtében az osztályharc nem volt olyan éles. Falun az erős kulákréteg uralkodott. A kis létszámú munkásság szétszórtan élt az egyes ipari oázisokon, főként a szibériai vasútvonal mentén. A bolsevik szervezetek száma csekély volt; a munkások, különösen pedig a parasztok körében jelentős befolyásuk volt az eszereknek és a mensevikeknek. Omszkban, Irkutszkban, Csitában és másutt egészen 1917 őszéig egységes szociáldemokrata szervezetek működtek, amelyekben együtt voltak a bolsevikok és a mensevikek; ez is gátolta a szovjetek hatalmáért vívott harcot.

Szibéria és a Távol-Kelet bolsevikjai a párt Központi Bizottságának irányításával rövid időn belül harci szervezeteket teremtettek, és sikeres küzdelmet indítottak a szocialista forradalom győzelméért. Október 29-én (november 11-én) megszületett a szovjethatalom Krasznojarszkban, november 29-én (december 12-én) pedig Vlagyivosztokban. November 30-án (december 13-án) az omszki szovjet is magához ragadta a hatalmat, miután fegyveres harcban szétzúzta az ellenforradalom erőit. December 10-én (23-án) Nyugat-Szibéria szovjetjeinek III. területi kongresszusa, amely Omszkban ülésezett, kikiáltotta a szovjethatalmat egész Nyugat-Szibériában. Krasznojarszk és más városok vörösgárdistáinak támogatásával Irkutszk dolgozói 1917. december végén szétverték a szovjethatalom ellen lázadó fehérgárdistákat. December 6-án (19-én) Habarovszkban is a szovjet kezébe került a hatalom. December 14-én (27-én) a Távol-Kelet szovjetjeinek III. területi kongresszusa deklarációt fogadott el arról, hogy a tengermelléki és az amuri területeken minden hatalom a szovjetek kezébe megy át. 1918. január végére felszámolták és kiűzték Tomszkból az úgynevezett Szibériai Területi Dumát, amely magának követelte a hatalmat Szibériában. A szovjethatalom győzelmét Szibériában és a Távol-Keleten a szovjetek II. összszibériai kongresszusa erősített meg, amelyet 1918 februárjában tartottak Irkutszkban.

A szovjethatalomnak komoly erőfeszítéseket kellett tennie, hogy szétzúzza a doni kozák ellenforradalmat, amelynek élén Kalegyin atamán állt. Kalegyin bejelentette, hogy a doni hadsereg nem engedelmeskedik a szovjet kormánynak, s a szovjethatalom elleni nyílt harc útjára lépett. A Donnál gyülekeztek az oroszországi ellenforradalom főkolomposai: Miljukov, Kornyilov, Gyenyikin és cinkosaik. Kalegyin kapcsolatot teremtett a kubáni, tyereki és asztrahanyi ellenforradalmi kozáksággal, Dutov orenburgi kozákatamánnal és más ellenforradalmi erőkkel. Az imperialista államok pénzzel és fegyverrel támogatták Kalegyint.

Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok kormányai abban reménykedtek, hogy Kalegyin segítségével megdönthetik a szovjethatalmat. Lansing, az Egyesült Államok külügyminisztere, jelentésében a következőket írta Wilson elnöknek: „A legszervezettebb erő, amely végezni tud a bolsevizmussal és meg tudja fojtani a kormányt, Kalegyin tábornok csoportja. . . E csoport megsemmisülése azt jelentené, hogy az egész ország a bolsevikok kezébe kerül… Kalegyin szövetségeseiben erősíteni kell azt a reményt, hogy ha mozgalmuk elég erős lesz, kormányunktól erkölcsi és anyagi támogatást kapnak.” Az amerikai pénzemberek, a francia és az angol kormány hatalmas összegeket küldtek Kalegyinnek az ellenforradalmi lázadás szervezésére. A Vöröskereszt amerikai missziója páncélautókat és gépkocsikat próbált átjuttatni a Donon. Alekszejev és Kornyilov cári tábornokok hozzáláttak, hogy a külföldi imperialisták pénzén fehérgárdista — úgynevezett önkéntes — hadsereget szervezzenek.

Kalegyinnek novemberben sikerült bevennie a Don melletti Rosztovot, majd Taganrogot is. Miután ezekben a városokban véres rémuralmat teremtett, bejelentette azt a szándékát, hogy Moszkva ellen vonul.

A szovjet kormány Moszkvából, Pétervárról és a Donyec-medencéből vörösgárdista osztagokat és forradalmi egységeket küldött Kalegyin megsemmisítésére. A bolsevik párt felvilágosító munkát végzett a kozákok között. Januárban Kamenszka kozákfaluban megtartották a kozák-frontkatonák gyűlését, amelyen részt vettek a bolsevik párt Központi Bizottságának és illegális Rosztovi Bizottságának képviselői. A gyűlés elismerte a szovjethatalmat, F. G. Podtyelkov kozák vezetésével megalakította a Doni Forradalmi Bizottságot, küldöttséget választott a küszöbön álló III. összoroszországi szovjetkongresszusra és hadat üzent Kalegyinnek. Kalegyin két tűz közé került. Belátta, hogy a helyzet reménytelen, és agyonlőtte magát.”
(idézet: – Világtörténet 8. kötet – című könyvből)

Így élt Lenin
„A szovjet kormány 1918 márciusáig tartózkodott Petrográdban. Azután átköltöztek Moszkvába. Az Októberi Forradalmat követő e néhány hónap alatt teremtették meg a szovjet államapparátust, mely később rendkívül teherbírónak bizonyult: kiállta az intervenció, a polgárháború minden megpróbáltatását.

„Ez a lázas munka igénybe vett minden erőt, a végsőkig feszítette az idegeket – olvassuk Krupszkaja visszaemlékezéseiben. – Hihetetlen nehézségeket kellett leküzdeni, elkeseredett harcokat kellett folytatni, nemegyszer közeli munkatársainkkal is. Nem csoda hát, hogy Iljics, amikor késő éjszaka aludni tértünk, nemegyszer álmatlanul forgolódott, s újra meg újra felkelt, hogy valakinek valamilyen halaszthatatlan utasítást adjon. S amikor végre mégis elaludt, álmában is a feladatokról beszélt…”

Petrográdi életük egyik legsúlyosabb küzdelme a breszti béke megkötéséhez kapcsolódik. A békedekrétumra a kapitalista kormányoktól nem érkezett visszhang. Az európai országokban a forradalom késlekedett – kívülről nem számíthattak gyors támogatásra. A német hadsereg támadásba lendült: előrenyomult Ukrajnában, s a Baltikum felől már-már Petrográdot fenyegette. Ilyen körülmények között a szovjet kormány – Lenin kezdeményezésére – szükségesnek látta, hogy különbéke-tárgyalásokat kezdjen. A császári kormány a szovjetek szempontjából rendkívül kedvezőtlen, megalázó békefeltételeket diktált. A bolsevik pártban és a szovjet kormányban roppant erős ellenzéke volt a békekötésnek. (Különösen ellenezte a békekötést Trockij.) Lenint többször leszavazták; számosan funkciójukról is lemondtak.

Lenin gyötrődött, töprengett, rengeteget tárgyalt, vitatkozott. Ezerszer ellenőrizte önmagát, s ő lett volna a legboldogabb, ha kiderül, hogy téved: hogy van olyan ütőképes hadsereg, amely ellen tud állni a németeknek, vagy ha számítani lehet rá, hogy Németországban hamarosan kitör a forradalom. A realitásokat azonban jobban tisztelte, mint vágyait.

Podvojszkij, a szovjethatalom egyik katonai vezetője jegyezte fel emlékirataiban, hogy 1918 januárjában, az első általános hadseregkongresszus küldötteinek tanácskozásán Lenin kérdőívet osztott szét, melyen az egységek harcképességére vonatkozó kérdések szerepeltek. A válaszok összegezése után kiderült: alig-alig van harcképes alakulat. A katonák belefáradtak a háborúzásba, haza akarnak menni. Egyre több a szökés. Lőszer, fegyver, ruhanemű, szállítóeszköz alig. Ami van, az is rossz állapotban. A lovak a rossz takarmányellátás miatt annyira legyengültek, hogy semmire sem lehet őket használni…

Ilyen módon tájékozódott Lenin, s így győződött meg róla, hogy a békekötés: rossz dolog, de szükséges megalkuvás; a háborút vállalni ebben a pillanatban – életveszélyes kaland.

A békét Bresztben végül is – még az eredetinél is rosszabb feltételek között – 1918. február végén megkötötték. A szovjet állam időt nyert – egyebek között – arra is, hogy a széthullott hadsereg helyébe megszervezze a saját, új hadseregét.”
(idézet: – Így élt Lenin – című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

A szovjethatalom megteremtése Moszkvában – 1917

A bolsevik párt harca a Szovjethatalom megszilárdításáért.

„Ahhoz, hogy a Szovjethatalom megszilárduljon, le kellett rombolni, össze kellett törni a polgári államgépezetet és helyébe megteremteni a Szovjetállam új gépezetét. Le kellett továbbá rombolni a rendiség maradványait és a nemzeti elnyomás rendszerét, megszűntetni az egyház kiváltságait, megszüntetni az ellenforradalmi sajtót és a mindenféle, legális és illegális, ellenforradalmi szervezeteket, feloszlatni a polgári Alkotmányozó Gyűlést. Végül, a föld nacionalizálása nyomán, nacionalizálni kellett az egész nagyipart is és azon kívül — ki kellett kerülni a háborús állapotból, végezni kellett a háborúval, amely mindennél jobban zavarta a Szovjethatalom megszilárdulásának ügyét.

Mindezek az intézkedések néhány hónap lefolyása alatt történtek meg, 1917 végétől 1918 közepéig.

A régi minisztériumok hivatalnokainak szabotázsát, amelyet az eszerek és a mensevikek szerveztek meg, a Szovjethatalom megtörte és felszámolta. A minisztériumokat feloszlatták, és helyükbe megalkották a szovjet közigazgatási gépezetet és a megfelelő népbiztosságokat. Az ország iparának igazgatására létrejött a Népgazdaság Legfelsőbb Tanácsa Az ellenforradalom és szabotázs elleni harc céljára jött létre az összoroszországi Rendkívüli Bizottság (Vé-Csé-Ká), Félix Dzerzsinszkijjel az élén. Rendeletet adtak ki a Vörös Hadsereg és Hajóhad létesítéséről. Az Alkotmányozó Gyűlést, amelyet nagyobbára még az Októberi Forradalom előtt választottak meg, s amely megtagadta a második Szovjetkongresszusnak a békéről, a földről s a hatalomnak a Szovjetek kezébe adásáról szóló dekrétumai jóváhagyását — feloszlatták.„

(idézet: – A szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának története – című könyvből)

„A szocialista forradalom sorsa szempontjából elsőrendű fontosságú volt, hogy a hatalom Moszkvában is a szovjetek kezébe kerüljön. Az ellenforradalom itt nagy erőket összpontosított, és abban reménykedett, hogy legfőbb támaszpontjává teheti Moszkvát.

Október 25-én (november 7-én) reggel, amikor megérkezett a pétervári fegyveres felkelés híre, a bolsevik párt Moszkvai Bizottsága éppen ülést tartott. A bizottság haladéktalanul megalakította a párt központi harci szervét, amelyben M. F. Vlagyimirszkij, V. N. Podbelszkij, O. A. Pjatnyickij, J. M. Jaroszlavszkij és mások vettek részt. A Moszkvai Bizottság felhívást intézett a munkásokhoz, katonákhoz, parasztokhoz, vasutasokhoz, postai és távírdai alkalmazottakhoz, hogy szálljanak harcba a szovjetek hatalmának megteremtéséért.

A vörösgárdista osztagok, az 56. ezred forradalmár katonáival együtt, A. Sz. Vedernyikov vezetése alatt még ugyanazon a napon elfoglalták a postát és a távíróhivatalt. A Moszkvai Bizottság azonban komoly hibákat követett el az ellenforradalommal szembeni harc megszervezésében. A moszkvai szovjet mellett működő Forradalmi Katonai Bizottságot késve, október 25-én (november 7-én) este hozták létre, amikor már megkezdődött a nyílt harc a hatalomért. A bizottságba a bolsevikok mellett mensevikek is bekerültek. A mensevikek ugyanakkor beléptek az ellenforradalmi központba, a Közbiztonsági Bizottságba is, amelyet ugyanaznap este alakítottak meg a városi duma ülésén.

Az október 26-ára (november 8-ára) virradó éjjel a Forradalmi Katonai Bizottság parancsot adott, hogy a forradalmi erőket helyezzék harci készültségbe. A parancs megtiltotta a katonai alakulatoknak, hogy végrehajtsák azokat az utasításokat, amelyek nem a Forradalmi Katonai Bizottságtól származtak. A kerületi bolsevik szervezeteknek azt ajánlották, hogy alakítsanak helyi forradalmi bizottságokat, fegyverezzék fel a forradalmi osztagokat, és foglalják el a város legfontosabb pontjait. Zamoszkvorecsjében, Szokolnyikiben, Hamovnyikiben, Presznyában és Moszkva más kerületeiben a Vörös Gárdára és a helyőrség forradalmár katonáira támaszkodó forradalmi bizottságok gyorsan a helyzet uraivá lettek. Nagy szerepet játszottak ebben a „dvinszkiek”, ahogy azt a 860 frontkatonát nevezték, akiket Dvinszkben (Daugavpilszben) a háború és az ideiglenes kormány elleni megmozdulásuk miatt letartóztattak, majd a moszkvai butirki börtönbe szállítottak. A bolsevikok sürgetésére 1917 szeptemberében 593 embert szabadon bocsátottak közülük, s ezek azonnal a forradalmi erőkhöz csatlakoztak. A „dvinszkiekre” bízták a moszkvai szovjet, a Forradalmi Katonai Bizottság és a bolsevik párt Moszkvai Bizottságának védelmét.

Október 26-án (november 8-án) reggelre a forradalmi osztagok elfoglalták a burzsoá lapok nyomdáit és több fontos intézményt. A Kremlben, ahol a forradalmi 56. ezred öt százada tartózkodott, megérkezett a 193. ezred egy százada is. Rjabcev ezredes, a moszkvai katonai kerület parancsnoka, minthogy nem volt elegendő ereje ahhoz, hogy szembeszálljon a forradalmi egységekkel, és mivel azt remélte, hogy időt nyerhet, amíg a frontról visszahívott csapatok megérkeznek, azt indítványozta a Forradalmi Katonai Bizottságnak, hogy kezdjenek tárgyalásokat. Megígérte, hogy nem fogja akadályozni a munkások felfegyverzését, és a tisztiiskolásokat elvezényeli a Kremltől.

A Forradalmi Katonai Bizottság, amelyben opportunista elemek is voltak, tárgyalásokba bocsátkozott Rjabcevvel, és beleegyezett abba, hogy a 193. ezred századát kivonja a Kremlből, a postáról és a távíróhivatalból pedig elvezényli az őrséget.

Október 27-én (november 9-én) Rjabcev meghallva Kerenszkij és Krasznov Pétervár elleni támadásának hírét, ostromállapotot hirdetett ki Moszkvában, és ultimátumszerűen a Forradalmi Katonai Bizottság feloszlatását, az 56. ezred forradalmár katonáinak a Kremlből való kivonását és a fegyverraktárból elvitt fegyverek visszavitelét követelte. A moszkvai katonai kerület törzskara a helyőrség tisztikarára, az Alekszej és az Alekszandr katonai tanintézetekre, a zászlósiskolákra és a hadapródhadtestre támaszkodott. Este tízkor a tisztiiskolások megtámadták a „dvinszkiek” osztagát, amely Zamoszkvorecsjéből jövet a Vörös téren haladt át a Moszkvai Szovjet felé. Ádáz, elkeseredett csata bontakozott ki; az osztag súlyos veszteségek árán, de eljutott a szovjet épületéhez. Október 28-án (november 10-én) a tisztiiskolások elfoglalták a Kremlt, és kegyetlen vérengzést vittek véghez a 56. ezred katonái között.

A Forradalmi Katonai Bizottság a párt harci központjának követelésére elutasította Rjabcev ultimátumát, és tettre szólította a tömegeket. Ekkorra a mensevikek már kiléptek a bizottságból. A forradalom döntő támadásra indult. Október 28-án (november 10-én) Moszkvában kimondták az általános sztrájkot. A munkások egyenesen a gyárakból mentek fegyverekért a Vörös Gárda vezérkarához. A kazáni vasútvonal mellékvágányain álló vagonokból 40 000 puskát szereztek, s ezeket haladéktalanul átadták a vörösgárdistáknak. A moszkvai forradalmi erők létszáma összesen mintegy százezer fő volt.

Október 29-én (november 11-én) a forradalmi osztagok ismét elfoglalták a postát és a távíróhivatalt, s a Tverszkij bulváron rohammal bevették a városháza épületét. Heves harcok folytak a Szuharev téren, az Osztozsenkán és a Precsisztyenkán, a Szadovaján és a Nyikita-kapunál. A Bászmánnaja, a Rogozsszkaja és a Blaguse-Lefortovszkaja városrészek munkásai ostrom alá vették az Alekszandr katonai tanintézetet. A pályaudvarok a vasutasok forradalmi katonai bizottságainak kezében voltak, s ez lehetetlenné tette azoknak a csapatoknak a megérkezését, amelyeket a főhadiszállás indított útnak Rjabcev kérésére.

A munkások nagy állhatatosságot és bátorságot tanúsítottak. A Szokolnyikiban folyó harcokat J. M. Malenkov munkás vezette, a katonai tanintézet elleni rohamot P. P. Scserbakov, a textilmunkások szakszervezetének titkára, aki a Blaguse-Lefortovszkaja városrész vörösgárdista osztagainak élére állt. A zamoszkvorecsjei forradalmi osztagoknak P. K. Sternberg bolsevik professzor és P. G. Dobrinyin, a telefongyár fiatal esztergályosa voltak a parancsnokai. A moszkvai gyárak és üzemek munkásnői a géppuskatűzben lövészárkokat ástak és bekötözték a forradalom sebesült harcosait. A felkelő Moszkva segítségére siettek az ivanovo-voznyeszenszki és a sujai vörösgárdisták és forradalmár katonák, Frunze vezetésével, továbbá munkásosztagok Vlagyimirból, Tulából, Szerpuhovból és más városokból. A szovjethatalomért folyó moszkvai harcokban mintegy tízezer vidéki munkás vett részt. Lenin utasítására pétervári vörösgárdista-osztagokat és balti tengerész- egységeket is küldtek Moszkvába.

November 1-én és 2-án (14-én és 15-én) döntő harcok lángoltak fel Moszkvában. A forradalmi osztagok lépésről lépésre a Kremlig törtek előre. November 2-án (15-én) kiértek a Vörös térre, és befejezték a Kreml körülzárását. November 2-án (15-én) 5 órakor az ellenforradalmárok megadták magukat. A kapituláció feltételeként a Közbiztonsági Bizottság feloszlott, a tisztiiskolások pedig letették a fegyvert. A november 3-ára (16-ára) virradó éjjel a forradalmi csapatok elfoglalták a Kremlt. Moszkvában győzött a szovjethatalom.”

(idézet: – Világtörténet 8. kötet – című könyvből)

Egy államfő hétköznapjai

„Mint ti vagy én, ő szakasztott olyan, csak talán a szeme táján jobban fodrozza a bőrt a gondolat-folyam, s keményebb gúny ül a száján. – Lenin

Negyvenhét éves volt Lenin, amikor a százötvenmilliós, hatalmas ország államának fejévé lett. Harmincévi illegális munka, börtön, száműzetés állt ekkor már mögötte.

Izgalmas probléma: mi történik a forradalmárral, amikor hatalomra kerül? Hogyan találja bele magát új helyzetébe, hogy alkalmazkodik az új feladatokhoz, munkakörülményekhez? Nem idomul-e a volt politikusok életviteléhez? Meg tud-e maradni államfőként is forradalmárnak?

Lenin, mint láttuk, elméletileg jó előre felkészült a forradalom győzelmére. A győzelem után azonban reá és munkatársaira egy új államrend megszervezésének hihetetlenül bonyolult, sokrétű napi feladatai zúdultak. Olyan országban kellett merőben új államot megszervezni, ahol még a XX. században is az államvezetés önkényuralmi – tehát középkorias – formái uralkodtak. Á lakosság kétharmada írástudatlan volt. Az ipar és a mezőgazdaság elmaradott. És teljesen szétzilálta a háború.

A régi államapparátus használhatatlannak bizonyult. A vezető tisztviselők szembefordultak a szovjethatalommal, példájuk nyomán kezdetben még a kishivatalnokok is „méltóságukon alulinak” tartották, hogy a „jöttment prolikkal” együttműködjenek.

És mindezek tetejébe ott volt a háborútól és az Ideiglenes Kormánytól örökölt éhínség, a fenyegető fűtőanyaghiány, a közlekedés szinte teljes csődje – és az egész felbolydult Oroszország.

A túlnyomóan paraszti-kispolgári, a közélet demokratikus formáitól eddig teljesen elzárt országban robbanásszerűen tört felszínre minden elfojtott szenvedély. Az egész ország – s különösen a két főváros – szinte szünet nélkül gyűlésezett. Furcsa próféták bukkantak fel meg zavaros fejű anarchisták – akik már az első napokban, de azután is évekig sok gondot okoztak a szovjethatalomnak.

Ebben a káoszban kellett megkezdeni a rendteremtést. A bolsevikok elsősorban saját pártjukra s a nagyipari munkásságra támaszkodhattak. Az idő azonban sürgetett: újra meg újra szervezkedett a szétvert, de még meg nem semmisített ellenforradalom. És számolni kellett külső támadással; az első időszakban különösen a németekével, akik ki akarták használni, hogy az orosz hadsereg széthullott, s a központi államhatalom meggyengült.

Lenintől, amikor 1917 tavaszán Zürichből hazaindult, így búcsúzott a házigazdája: „Remélem, Uljanov úr, Oroszországban nem kell majd annyit dolgoznia, mint itt.” „Azt hiszem, Kammerer úr, odahaza még többet kell majd dolgoznom” – felelte Lenin.

Életmódja, mint államfőé alighanem főként abban különbözött az illegális harcosétól, hogy valóban még többet dolgozott. Feljegyezték, hogy a Népbiztosok Tanácsának megalakulásakor az egyik népbiztos jelölt húzódozott a funkció vállalásától, mondván: nincs az ilyesfajta munkában tapasztalata. Mire Lenin elnevette magát, és felvilágosította, hogy az „ilyesfajta munkában” egyiküknek sincs semmi tapasztalata, s hogy minden pártfunkcionárius számára az most a legelső probléma: hogyan tanuljon meg új módon dolgozni, hogyan változtassa meg régi szokásait, hogyan legyen a forradalmi ellenzék emberéből a szocialista rend felelős, hozzáértő építője. „A szocializmus építésének lényege a szervezés” – hangoztatta gyakran.

„Fiataljaink, de nemcsak a fiatalok, hanem azok is, akik már a későbbi években kezdtek dolgozni, gyakran túl egyszerűnek képzelik a dolgot: elfoglalták a Téli Palotát, szétverték a hadapródiskolásokat, visszaverték Kerenszkij támadását, és ezzel kész is. Hogy az apparátust hogyan hoztuk létre, hogyan indítottuk be a népbiztosságok munkáját, az már kevésbé érdekli őket. Márpedig nem kétséges, hogy különös érdeklődésre tarthat számot: hogyan tanultunk meg az igazgatás mindennapi munkájában harcolni a proletariátus érdekeiért” – írja Krupszkaja, és elmondja: micsoda megfeszített munkát végzett Lenin, munkatársaival együtt, az igazgatási és gazdasági apparátus újjáteremtéséért. Hogy a káosz fölött úrrá legyenek, Lenin ebben az időben különösen fontosnak tartotta a mindenre kiterjedő nyilvántartás és ellenőrzés megszervezését. „Egyetlen darab terméknek, egyetlen font gabonának sem szabad kimaradnia a nyilvántartásból – mondta már november 4-én (17-én). A munkásokat ugyanekkor felszólította: kezdjenek hozzá a gyárakban a munkásellenőrzés megszervezéséhez, lássák el a falut iparcikkekkel, cseréljék be az iparcikkeket gabonára. „A szocializmust nem lehet felülről jövő rendeletekkel megteremteni – hangoztatta. – A szocializmus szellemétől távol áll a hivatalos, bürokratikus gépiesség; az eleven szocializmus maguknak a néptömegeknek az alkotása.” Igen, a tömegek alkotóerejébe vetett bizalom segített Leninnek, hogy ne essék pánikba a tornyosuló feladatok láttán. Munkatársai közül sokan kétségbeestek, hiszen a legtöbben nem ismerték a rájuk bízott munkaterületet. Gyakran lehetett hallani ilyen kijelentéseket: „Nem bírom tovább, nem tudok így dolgozni.” De aztán csak folytatták a munkát. És Lenin meghallgatott mindenkit, és hajlandó volt mindenkivel együtt dolgozni, aki segíteni akart a problémák megoldásában.

Életkörülményei annyit változtak, hogy Krupszkajával együtt beköltözött a Szmolnij egyik kis szobájába. Valamelyik leánynevelő intézeti felügyelőé lehetett hajdan, a mosdón keresztül kellett bejárni. Egy emelettel följebb volt Lenin dolgozószobája, s szemben vele kis fogadószoba – mindig tele emberekkel. A Szmolnijba járt akkor mindenki. És legtöbben Leninnel akartak beszélni.”

(idézet: – Így élt Lenin – című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!