Címke: ideológia

A Tanácsköztársaság honvédő háborúja – A tiszai offenzíva
Az offenzíva kezdete és elakadása
A katonai helyzet reménytelenné válása
A kormányzótanács lemondása
(Idézet: Magyarország története)

Erőfeszítések a lélegzetvételnyi szünet kihasználására
Júliusban a Tanácsköztársaság mintegy három hétig tartó nyugalomhoz jutott. Bár nem folytak harcok, és jelentős ellenforradalmi megmozdulások sem voltak, mindenki tudta, hogy a béke látszólagos: készül az új támadás a közép-európai forradalom utolsó állása ellen. Ez a tudat töltötte el a forradalom vezetőit, ezért nyomja rá bélyegét ekkori intézkedéseikre a versenyfutás az idővel, a kétségbeesett kapkodás. Ezért nehéz logikus magyarázatot találni sok döntésükre, így a végzetes tiszai támadásra vagy arra, hogy a földműves-katonákat aratási szabadságra, a munkásezredek egy részét élelmiszer-rekvirálásra küldték.

A kimerültség és a kapkodás jele, hogy nemcsak a pozsonyi jegyzőkönyv aláírását, hanem a visszavonulás végrehajtását is oktalan sietséggel már július elején befejezték. A kormányzótanácsnak a katonákhoz intézett, a visszavonulást bejelentő proklamációja félig-meddig egyértelműen kimondta az új határok elfogadását, de megígérte: „nem mondunk le egy talpalatnyi földről sem, ahol magyar nyelven beszélnek a dolgozók”.^65
65 MMTVD 6. köt. 2. rész. Bp. 1960. 368.

Sokkal világosabban beszélt a román kormány, amely június 29-től kezdve többször kinyilatkoztatta szándékát a Tiszántúl megszállásának fenntartására. Mint a világsajtó közölte, a bukaresti kormány elhatározta: nem válaszol Kun Béla jegyzékére, mert nem ismeri el a bolsevista rezsimet. Addig szó sem lehet csapatai kivonásáról, amíg Magyarországnak nincs a győztesek által elismert kormánya. Clemenceau június 13-i jegyzékére viszont Brátianu július 2-án csak annyit válaszolt, hogy a Vörös Hadsereg leszerelése után ürítik ki a Tiszántúlt. Egyben szokás szerint hivatkozott a Szovjet-Oroszország elleni front biztosítására, de arra a tényre is, hogy — az úri osztályok képviseletében — magyar küldöttségek keresik fel a román parancsnokságokat, és a megszállás fenntartására kérik azokat.

A kormányzótanács július első harmadában figyelemreméltó, bár elkésett reformokkal javítani igyekezett a forradalom belső helyzetén. Július 4-i ülésén Pogány és Nyisztor javasolta, hogy a falusi tömegbázis kiterjesztése céljából osszák fel az 100—200 holdas birtokok egy részét a földtelenek között. Kun kifejtette, hogy mindenáron olyan intézkedéseket kell tenni, amelyek érezhetően javítják a munkásság életét: emelni kell a húsfejadagot, a ruha-, cipő- és fehérneműkészletet ki kell osztani a munkáscsaládoknak.

Megkezdték a különböző színű bankjegyek egységesítését, új adórendszert dolgoztak ki. Erélyes intézkedések történtek a közellátás megjavítására, ez viszont — a rekvirálás szorgalmazása következtében — az állattartó kisgazdák körében váltott ki erős ellenállást; a lósorozást pedig csak katonai asszisztenciával lehetett végrehajtani. Valamelyest javította a falvak hangulatát, hogy sok huzavona után engedélyezték napi fél liter bor elfogyasztását, ami az aratás miatt elkerülhetetlen is volt.

A kormány igyekezett a rövid szünetet az államgépezet megtisztítására is felhasználni. Tisztogatás kezdődött a Külügyi Népbiztosságon, a Vörös Őrségnél, a magasabb katonai parancsnokságokon, a helyi tanácsokban. Sok, az északi hadjárat során felszabadult észak-magyarországi községben júliusban választották meg a falusi tanácsokat. A Vörös Újság kampányt indított az ellenforradalom és a korrupció leleplezésére; Hamburger népbiztos kezdeményezésére feltárták a Földművelésügyi Népbiztosságon és a Pest megyei tanácsnál történt sikkasztásokat. A kormány és a sajtó a diktatúra belső megszilárdításának, a közállapotok javításának szentelték figyelmüket, de eközben nőtt a részkérdésekben való elmerülés veszélye.

A Vörös Hadsereg visszavonása ezalatt zavartalanul befejeződött, és július 10-ig úgy tűnt, mintha a kormányzótanácsot nem foglalkoztatná a Tiszántúl problémája.

A Vörös Hadsereg vezetése két hétig, július 4-től 18-ig Julier kezében volt. Stromfeld távozása után Böhm, aki már nem a katonai ügyekkel foglalkozott, hanem az elképzelt politikai kibontakozással, és később le is mondott a főparancsnokságról, Juliért nevezte ki a vezérkar főnökévé. Julier e végzetes hónap végzetes alakja lett, 1919 Görgeyje, az utóbbi formátuma és ambíciói nélkül. Mint régi vezérkari tiszt, túl sok k. u. k. szellemet szívott magába ahhoz, hogy önálló politikai vagy stratégiai elhatározásai támadjanak; Landler ellenőrzése mellett jó végrehajtója volt Stromfeld elképzeléseinek, s a hadsereg élére kerülve automatikusan átvette azokat. A visszavonulás óta Julier egyértelműen a Tanácsköztársaság ellensége volt, de nagyon is határozatlan ahhoz, hogy akár elfogadja Gömbösék kalandos ajánlatait, akár ráerőltesse a kormányzótanácsra a végzetes haditervet, amelyet az esetleges tiszai támadáshoz kidolgozott.

A gödöllői vezérkarban voltak Juliernél elszántabb „fehérek”, de június 24. után ők is nagyon óvatosak voltak. És mégis, ahogy a kezdeményezés fokozatosan kicsúszott a kormányzótanács kezéből, úgy nőtt a vezérkar hatalma.

A kormányzótanács bizonytalanságára jellemző, hogy amikor Szántó Béla hadügyi népbiztos követelte: lépjenek fel erélyesen a dezertőrök és a sorozásra nem jelentkezők ellen, Dovcsák ezt határozottan ellenezte. Mások sokallták a valóban jól élelmezett Vörös Hadsereg ellátását; a közellátás ugyanis július közepén már súlyos gondokat, sőt zavargásokat is okozott.

Horthy röplapon dezertálásra szólította fel a vöröskatonákat; más, Budapesten készült röplapok pedig azt javasolták, hogy az üzemekben tartsanak szavazást: diktatúrát akar-e a munkásság vagy szociáldemokrata kormányt, Buchinger, Garami, Peidl és Weltner vezetésével. Néhány üzemben sikerült is ilyen szavazást szervezni; Weltner és Peidl nem voltak hajlandók nyilvánosan elhatárolni magukat a röplaptól. Budapesten az ellenforradalom nem lépett fel nyíltan; a munkásmozgalom megosztásában reménykedett.

Tervek szociáldemokrata kormány alakítására
Károlyi Mihály távozása e napokban zárta le a Tanácsköztársaságot — ha fenntartásokkal is — támogató októbrista balszárny visszavonulását a magyar politikai élettől. Károlyi sikertelenül próbálkozott egy szociáldemokrata kormányzat hatalomra segítésével, „annak pedig, hogy minden cél nélkül bevárjam az ellenforradalom győzelmét, nem volt értelme”⁶⁶ — írta.
⁶⁶ Károlyi Mihály, Az új Magyarországért. Bp. 1968. 318.

A centrista szociáldemokraták (Kunfi) és a Károlyi-párti baloldali demokraták távozása mellett hatásában még számottevőbb volt a liberális-demokrata értelmiség és kispolgárság elfordulása a Tanácsköztársaságtól, amelynek helyzetét egyre reménytelenebbnek látták.

A „kibontakozás” — valójában a kapituláció — útját keresve a centrista Böhm július 5-re Gödöllőre hívta a bal- és jobboldali szociáldemokrata irányzat képviselőit: Pogányt, Landlert, illetve Weltnert és Haubrichot. Előzőleg a budapesti olasz misszió vezetője, Romanelli alezredes útján az antant támogatását kérte tervéhez, aminek lényege az volt, hogy a kommunistákat katonai puccsal félreállítják, és szociáldemokrata kormányt alakítanak. Az értekezleten azonban kitűnt, hogy a volt baloldali szociáldemokraták, akiket Pogány és Landler képviselt, az egyesült párt felbomlása esetén is kitartanak a kommunisták mellett. A jobboldal pedig nem volt egységes: míg Haubrich — aki tartott a kommunistáktól — Böhmmel együtt abban bízott, hogy az antant örömmel fogadja a Tanácsköztársaságot felváltó szociáldemokrata kormányt, Weltner előre látta, hogy a munkáshatalommal együtt bukik a szociáldemokrácia is, és a fehérterror kerekedik fölül.

Az értekezlet kudarca után mondott le Böhm a főparancsnokságról. Kérésére bécsi követnek nevezték ki.

Haubrich tovább szorgalmazta a katonai puccs tervét, tárgyalt Julierrel, sőt személyesen kereste fel Bécsben az angol katonai missziót, és terve érdekében antant megszállást kért; Böhm szintén az angolokkal és Bauer osztrák külügyi államtitkárral tárgyalt. E tárgyalások a katonai intervenció híveinek kedveztek Párizsban, akik igazolva látták, hogy a szociáldemokraták nem képesek — mint ahogy az ellenforradalom sem, a szegedi kormány 3000 főnyi „nemzeti hadseregével” — belülről megdönteni a Tanácsköztársaságot. Az antantot tulajdonképpen csak az érdekelte, hogy ne legyen Magyarországon bolsevizmus, és ne térjenek vissza a Habsburgok semmilyen formában; a magántulajdon elvét elismerő, nekik engedelmeskedő magyar kormány személyi összetétele már meglehetősen közömbös volt számukra. Ha Böhm vagy Haubrich magához ragadja a hatalmat, végeredményben éppúgy elismerhetik, mint a szegedi kormányt, ha az elfoglalja Budapestet. Erre azonban nem volt remény, ezért elutasították az olaszok javaslatait, akik most már nem Budapest, hanem Szeged felé nézve folytatták a magyarbarát politikát, annál is inkább, mert szövetségeseik igen határozottan közölték, hogy nem tűrik a Vörös Hadsereg részére történő fegyverszállításaikat.

A győztes hatalmak Magyarországon a békekonferenciának engedelmeskedő, a bolsevizmussal szemben kíméletlen rendszert akartak, s bár le kellett győzniük Horthy, Bethlen és Teleki iránti ellenszenvüket, végül is elfogadták őket. 1919 júliusában Böhmöt az angolok nagy nehezen rávették, hogy szóba álljon Bethlennel; fél év múlva Bethlent egyáltalán nem lehetett rávenni, hogy szóba álljon Böhmmel.

Érthető, hogy a tárgyalások, tapogatódzások közben tovább romlott a helyzet a pártban. A szociáldemokraták a kommunisták szemére vetették, hogy a menthetetlen helyzetben doktrinér makacssággal ragaszkodnak a proletárdiktatúrához. A kommunisták nem bíztak a szociáldemokrata vezetőkben, s erre jó okuk volt. Nyílt támadások, felelősségre vonások kezdődtek Szamuelyvel és a karhatalommal szemben. A kommunisták a párt újjászervezésének tervével foglalkoztak; Szamuely Kommunista címmel lapot kívánt indítani, amely a megalkuvást és az árulást bírálta volna.

A tiszai offenzíva elhatározása
Július 10-én a kormányzótanács megtárgyalta a vezérkar tervét a tiszai átkelésre, s miután a román hadsereg békés kivonására nem volt remény, a Magyarországnak ítélt terület fegyveres erővel való felszabadítását határozta el. A külpolitikai és katonai helyzetben semmi olyan változás nem történt, ami ezt a kétségkívül hibás lépést indokolta volna, hiszen az esetleges siker is csak az általános intervencióra adott volna ürügyet. A külpolitikai szituációnak csupán egy — s éppen a legsúlyosabb — momentuma szólhatott a támadás mellett: az ellenség támadásának megelőzése, terveinek összezavarása. Rattigan bukaresti angol követ így kommentálta a támadásról szóló jelentését: „Kun Béla, úgy tűnik, realizálta, hogy a Szövetségesek végül is elhatározták, hogy elintézik őt, és nyilván elszánta magát az első ütésre…”^67
67 Public Record Office FO 371. Vol. 3515.

A Tanácsköztársaság vezetői ezen túlmenően elsősorban az egyre nehezebb belső helyzet megoldását keresték a tiszai átkelésben; nem volt lényegtelen a tiszántúli termés megszerzése sem; figyelembe vehető továbbá az a pszichológiai momentum, hogy a kormánynak is, Juliernek is elviselhetetlen volt a várakozás.

Az európai szakszervezetek július 20—21-re tiltakozó sztrájkot szerveztek Szovjet-Oroszország és a Magyarországi Tanácsköztársaság védelmére. A Komintern Végrehajtó Bizottsága felhívást intézett a világ munkásaihoz, a demonstráció támogatására kérve őket. A Tanácsköztársaság sajtójából az tűnik ki, hogy olyan méretű „világsztrájkot” remélt, amely lefogja az antant tábornokainak kezét. Bíztak a romániai forradalmi mozgalmakban is: nemrég ért véget a júniusi romániai vasutassztrájk, és napirenden voltak a parancsmegtagadások a román hadseregben is (a tiszai átkelést megelőzően lázadt fel többek között a máramarosszigeti, debreceni, gyulafehérvári román helyőrség).

Mindezek figyelembevételével is a tiszai átkelés elhatározása olyan elkeseredett lépés volt, amit csak az tett érthetővé, hogy a Tanácsköztársaságnak már nem volt sok vesztenivalója. Nagyon valószínű, hogy ha a forradalom elkerüli a tiszai átkelés kalandját, a végeredmény — egy-két héttel később — ugyanaz lesz.

A Vörös Hadsereg frontlétszáma a támadás kezdetén csupán kétharmada volt az ellenségének, amely jelentős tartalékokkal is rendelkezett. A csapatok nagy része nem volt felhasználható állapotban. A blokád megszigorítása után nőtt a munícióhiány; az ágyuk egyik fajtájához alig volt lőszer. A tapasztalt tisztek jelentős része elhagyta helyét. Julier mégis javasolta a támadás végrehajtását, nagyjából olyan meggondolás alapján, hogy siker esetén tovább nő a vezérkar súlya, s befolyásolhatja a politika sorsát, a vereség pedig a Tanácsköztársaság általa és társai által remélt gyors bukását vonja maga után.

Július 11-én Kun még egyszer jegyzéket intézett Clemenceau-hoz és felszólította: szerezzen érvényt a Tiszántúl kiürítésére tett ígéretének. Ha még lettek volna illúziói Clemenceau iránt, a kurta válasz azokat is szétfoszlatta: „Válaszul a rádiótelegramra, amelyet július 11-i keltezéssel önök az elnökhöz intéztek, a békekonferencia kijelenti, hogy nem tárgyalhat önökkel, amíg be nem tartják a fegyverszüneti szerződést.”^68
68 MMTVD 6. köt. 2. rész. Bp. 1960. 444.

A fegyverszüneti szerződésre való, egyébként vitatható hivatkozás a Vörös Hadsereg leszerelésére vonatkozott. A lényeg nem ez volt; Clemenceau maga közölte szövetségeseivel, hogy „Kun Bélának a maga részéről igaza van”;^69
69 A. D. Low, Soviet Hungary and the Paris Peace Conference. Philadelphia, 1963. 79.

Lloyd George egy bizalmas levélben kifejtette, hogy ha a magyarok beleegyeznek a Vörös Hadsereg lefegyverzésébe, a románokat semmi sem akadályozhatja meg abban, hogy átkeljenek a Tiszán. Az antanthatalmak szándékait mindez a legkevésbé sem befolyásolta.

Freeman-Williams — aki a pártkongresszus után jobbnak látta sürgősen távozni Budapestről, mert a vele kapcsolatban levő jobboldali vezetők letartóztatásától félt — jelentéseiben a leghatározottabban kérte Budapest megszállását, miután más reményt nem látott a Tanácsköztársaság megdöntésére. Cuninghame ezredes, csatlakozva a francia hadvezetés véleményéhez, 9 hadosztályból álló szövetséges erőt kért Magyarország pacifikálására. Wilson távozása után az amerikai delegáció nevében Hoover állást foglalt az intervenció mellett; az addig más húrokat pengető angol külügyminisztérium csatlakozott e véleményhez, úgy látva, hogy a német béke aláírása után kialakult helyzetben az intervenció nem jár különösebb kockázattal. Balfour angol külügyminiszter a kormányhoz és a királyhoz intézett július 9-i jelentésében az intervenció további halogatását „a Szövetségesek impotenciája nyilvános beismerésének”⁷⁰ nevezte, és a Vörös Hadsereg azonnali lefegyverzését javasolta a román, csehszlovák és francia hadseregek bevonásával; most már a jugoszláv kormány is ígért egy hadosztályt.
⁷⁰ Public Record Office FO 371. Vol. 3515.

Lloyd George még egyszer kifejezte aggályát azzal kapcsolatban, hogy ha a román hadsereg bevonul Budapestre, vajon mikor vonul ki. A békekonferencia tanácsa azonban július 11-én Franchet d’Esperey kezébe tette le a magyar kérdés megoldását.

Egyetlen kérdésben foglalt el a békekonferencia a Tanácsköztársaság számára kedvező álláspontot: elvetette a szegedi kormány támogatásának gondolatát. A szegedi kormány a sztrájk letörése után teljesen a francia parancsnokságtól függött, annak köszönhette fennmaradását. Freeman főnöke, Troubridge admirális felszólította Károlyi Gyulát, hogy adja át helyét egy Párizsban is akceptálható, demokratikus kormánynak. Július 12-én új kormány alakult a volt Károlyi-párt jobbszárnyához tartozó P. Ábrahám Dezső elnökletével, de a szociáldemokratákat, a demokratikus erőket ő sem tudta megnyerni. A demokrácia érdekében csak annyit tehetett, hogy kormányába bevett egy zsidót, és kihagyta Horthyt. A nagyhatalmak Ábrahámmal sem álltak szóba, Horthynak viszont megengedték, hogy mint főparancsnok teljesen kezébe vegye a „nemzeti hadsereg” szervezését, az ellenforradalom fegyveres erejének előkészítését. A nagyhatalmak számára Ábrahám kormánya csak spanyolfal volt, irányadónak a bécsi Antibolsevista Comité politikáját tekintették. Horthyék megnyerték a Vörös Hadsereg több vezető beosztású tisztjének támogatását, akik nemcsak a híreket szállították Bécsbe és Szegedre, hanem arra is készültek, hogy ha mód nyílik rá, a megnyerhető csapatokkal Horthy oldalára álljanak.

Július 13-án a vezérkar kiadta a 20-ára virradóra szóló átkelési parancsot. Miután kitűnt, hogy — részben a kimerültség, az erők megosztottsága, részben egyes parancsnokok szabotázsa következtében — a papíron 280 ezres létszámú Vörös Hadseregből mindössze 56 ezer ember áll a tiszai fronton, módosítani kellett az eredeti haditervet. Az általános védkötelezettség alapján tartott pótsorozáson Budapesten 87 ezer férfi jelent meg, de közülük 58 ezret alkalmatlannak minősítettek, a többinek is csak egy része vonult be. Vidéken még rosszabb volt a helyzet, kivéve egy-két várost, mint például Salgótarján, ahonnan a munkás tartalék ezred ment a tiszai frontra. Az eredményeket azonban ellensúlyozta az említett szabotázs, amely intakt, harckész egységeket is a Dunántúlon tartott, harci feladat nélkül.

Míg az első haditerv széles fronton tervezte a támadást, a második terv csak a fő csapást Szolnoknál végrehajtó I. hadtestnek biztosított elegendő erőt. Az új terv a 80. nemzetközi dandárt feltehetőleg szándékosan tette ki a pusztulásnak, mikor annak azt az erejét nyilvánvalóan meghaladó parancsot adta, hogy Poroszlónál átkelve foglalja el Debrecent. Az ellenség frontját középen áttörő I. hadtestet délen csupán a Csongrádnál átkelő 2. hadosztály, északon a Tokaj—Nyíregyháza irányban támadó III. hadtest fedezte volna. A terv nem lett volna rossz, ha a III. hadtest valóban hadtestnyi erőt képviselt volna, de erről szó sem volt. Vezérkari főnöke, Schwarz Géza alezredes az utolsó percben telefonon felhívta Juliert, és a tervet bírálva, megtagadta annak végrehajtását. Julier beleegyezett abba, hogy a tokaji hadtest egyelőre csak tüntetést hajtson végre. Ezzel viszont a mit sem sejtő I. hadtest került abba a veszélybe, hogy minél hősiesebben tör előre, és távolodik a Tiszától, annál könnyebben keríti be a Vörös Hadsereg terveit jól ismerő román parancsnokság.

A tiszai hadjárat az árulás és a bizonytalanság légkörében indult meg. Egyébként a kémkedést mindkét oldalon megkönnyítette, hogy mindkét hadseregben bőven voltak a volt Monarchia közös haderejének rendezetlen állampolgárságú tisztjei, akik osztályalapon könnyen egyetértésre juthattak egymással: úgy is mondhatnánk, túl jó volt a kapcsolat az ellenséges vezérkarok között. Az ABC, a szökevény tisztek is megtették a magukét. A sok kémjelentés értékét azonban csökkentette a tervek állandó változása, a szépített jelentésekről nem is beszélve.

Július 17-én Párizsban a külügyminiszterek megvitatták Foch intervenciós tervét. Foch úgy számította, hogy a Vörös Hadsereg 150 ezres hadilétszámával 220 ezer főt tud szembeállítani, amit elegendőnek ítélt, ha a támadást minden oldalról egységes katonai vezetéssel hajtják végre. Az olasz külügyminiszter javasolta az Ábrahám-kormány felhasználását, de ezt Balfour kétkedése és Benes csehszlovák külügyminiszter élénk tiltakozása miatt elvetették. A terveket a nagyhatalmak kormányai elé terjesztették, időközben azonban megindult a tiszai offenzíva.

Az offenzíva kezdete és elakadása.
Böhm kapituláns politikája
Július 20-án hajnalban 300 ágyú nyitott tüzet, miközben a Vörös Hadsereg Tokajnál, Szolnoknál és Csongrádtól délre átkelt a Tiszán. Az átkelés mindenütt sikerrel járt, az ellenség több ágyút és egyéb hadianyagot hátrahagyva visszavonult. Az első támadási nap sikerein felbuzdulva parancsot adtak a nemzetközi dandárnak az átkelésre, a III. hadtestnek pedig Nyíregyháza elfoglalására. Az öröm korai volt. A Tisza vonalát védő két román hadosztállyal szemben megvolt a szükséges túlerő, a román haderő zöme azonban nagy mélységben rendezkedett be védelemre, pihent fő erői tehát csak néhány nappal később kerültek szembe a nagy erőfeszítéstől kimerült Vörös Hadsereggel. A merész támadáshoz hiányzott a kellő erő, hiányoztak a szükséges tartalékok, ezért Stromfeld később elítélte a kevés csapatot is szétszóró, félköríves támadást: ha már ilyen erőviszonyok mellett támadást kíséreltek meg, helyesebb lett volna a sereg zömét Tokajnál összpontosítva, észak—déli irányú támadással „levágni” a támadás vonalától nyugatra eső Tiszántúlt, bár a döntő csatát ilyen terv sem takarította volna meg.

A támadás napján, a „világsztrájkra” számítva, a párt drámai felhívással fordult a világ proletárjaihoz: „Magányos szirtként emelkedünk ki a bennünket mindenünnen körülvevő imperialisztikus áradatból. Magányosan, de szabadon… Egy pillanatig sem hittünk abban, hogy az imperialista bojárok vissza fogják vonatni csapataikat… tudjuk, hogy ellenségeink napjai meg vannak számlálva… ”^71
71 MMTVD 6. köt. 2. rész. Bp. 1960. 486.

A sztrájk több országban általános jelleget öltött: Ausztriában, Jugoszláviában, Románia számos városában, elsősorban Bukarestben, a Zsil-völgyben és a pártvezetőség tilalma ellenére Kolozsvárott is. Eredményes volt a sztrájk Olaszországban és néhány skandináv államban, jelentős megmozdulásokra került sor Németországban, Lengyelországban, Bulgáriában. Viszont csekély eredménnyel járt a sztrájk néhány, a Tanácsköztársaság szempontjából fontos országban, így Csehszlovákiában, mindenekelőtt pedig Angliában és Franciaországban, ahol a francia kormány komoly belpolitikai engedmények árán érte el a sztrájkfelhívás visszavonását. A sztrájk így nem vált az európai munkásosztály egységes kiállásává a Tanácsköztársaság védelmére. A világsztrájk elmaradása a várakozások túlzott felcsigázása után csüggedést váltott ki Magyarországon.

Július 21-én újabb rossz bír érkezett: a békekonferencia, korábbi döntését megváltoztatva, Ausztriának ítélte Nyugat-Magyarországot. Kun Béla a kormányzótanácsnak a döntés elutasítását, népszavazás követelését javasolta.

Böhm már a támadás napjaiban levonta a nagy sztrájk viszonylagos hatástalanságának konzekvenciáját. Ekkor még az angol, amerikai és olasz misszió valóban jelentőséget tulajdonított a magyar szociáldemokratákkal való megegyezésnek, míg a franciák egyértelműen távol tartották magukat a tárgyalásoktól. Cuninghame és Böhm július 23-án abban egyeztek meg, hogy átmenetileg a Böhm—Garami—Ágoston—Haubrich-csoport kerül hatalomra, majd koalíció alakul a polgári pártok bevonásával, és kiírják a parlamenti választásokat. Böhm természetesen nem informálta Kunt tárgyalásai igazi céljáról, de mégsem Kun, hanem Böhm volt az, akit becsaptak: Cuninghame és az olasz megbízott, Borghese megállapodtak vele, de kormányaik és a békekonferencia tárgyalásaikat csak tájékozódásnak tekintették, ami őket semmire sem kötelezi. A tárgyalásokból a nagyhatalmak húztak hasznot, mert biztatásaikkal elérték, hogy a szociáldemokrata vezetők most már következetesen a Vörös Hadsereg kapitulációjára törekedtek. Pedig a szociáldemokrácia csak addig volt fontos a győztesek számára, amíg a munkásezredek, a Vörös Őrség kezében fegyver volt; a Vörös Hadsereg összeomlása után az antant és elsősorban Nagy-Britannia érdeklődése Bethlenék felé fordult.

Böhm más vonatkozásban is csalódott: a Peidl—Peyer-féle csoport arra az álláspontra helyezkedett, hogy a megalakítandó „szakszervezeti” kormányt el kell határolni a forradalom „bűneitől”, ezért abban sem volt népbiztosok, sem zsidók nem kaphatnak helyet. Peyerék annyira nyeregben érezték magukat, hogy szakszervezeti konferenciát hívtak össze, ahol megválasztották az új Szaktanácsot, túlnyomó többségében a Kitajka—Propper-féle szakszervezeti bürokrácia soraiból. Időközben azonban a front eseményei halomra döntötték ezeket a kombinációkat.

Ami július 24-ig a tiszántúli fronton lejátszódott, az nagyjából az erők elosztásának és, Julier haditerve végrehajtásának együttes következménye volt. A Vörös Hadsereg csapatai az átkelést sikeresen végrehajtották, merész támadásokkal elfoglalták Szentest, Hódmezővásárhelyt, elérték Karcagot. A lakosság mindenütt örömmel fogadta őket. Az első erősebb ellentámadásra azonban a 2. hadosztály kiürítette Hódmezővásárhelyt. Mint ahogy egy nap elegendő volt a hódmezővásárhelyi munkástanács megalakítására, nem kellett sokkal több idő ahhoz sem, hogy a város elvesztése után a munkástanács 56 munkatársát összeszedjék és agyonlőjék. A polgári lakosságot rémület, csüggedés és harag töltötte el.

Míg Tokajnál a III. hadtest előőrsei csak óvatosan nyomultak előre, középen az I. hadtest elszakadt a szárnyaktól és a Tiszától. 24-én az I. hadtest éle ellen háromszoros túlerővel végrehajtott ellentámadás a természetes védővonal nélküli síkságon gyors visszavonulásra kényszerítette a vörös csapatokat. E napon következett be a nemzetközi dandár tragédiája is: a csaknem háromszoros túlerővel szemben, tüzérség és lőszer nélkül nem tudta tartani magát; csaknem 1000 internacionalista esett el a véres harcban. Délen a 2. hadosztály, parancsnoka személyes vezetésével, rohammal foglalta vissza még egyszer Szentest, hogy aztán visszavonuljon a mindenfelől közeledő túlerő elől.

Július 25-én már kibontakoztak a Vörös Hadsereg vereségének tragikus következményei. A csapatok többsége még folytatta ugyan az egyenlőtlen küzdelmet, de a kormányzótanács politikai ellenőrzése alól felszabadulva saját útjait járó vezérkarból hiányzott a határozottság, amely a használható erők koncentrálásával csökkenthette volna a katasztrófa méreteit. A vezérkar feladta a játszmát. A tokaji hadtest parancsot kapott: „az éj folyamán csapatait a Tisza nyugati partjára vigye vissza, a híd lebontandó…”⁷² A Tiszántúlon magára maradt I. hadtestben megindult a bomlás.
⁷² Liptai Ervin, A magyar Vörös Hadsereg harcai 1919. Bp. 1960. 491.

25-én Bécsben Böhm, Peyer és Weltner találkozott az angol és olasz misszió vezetőjével. Böhm még mindig félreismerte helyzetét; azt magyarázta Cuninghame-nek, hogy könnyebb lesz a kommunistáktól megszabadulni, ha a román ellentámadás sikerrel jár. Várakozást ajánlott Peyeréknek, nem látva, hogy az idő ellene dolgozik. Böhm és társai a proletárdiktatúra napjait akkor sem tudták volna meghosszabbítani, ha akarták volna. De ha a Vörös Hadsereg, a tanácsrendszer fennmarad, az antant esetleg beéri egy szociáldemokrata kormánnyal. Akik vesztésre játszottak, maguk alatt vágták a fát. Cuninghame tisztázta a szociáldemokraták feltételeit, megegyezés azonban már csak azért sem születhetett, mert Párizsban, ahol 25-én és 26-án megvitatták a bécsi jelentéseket, a nagyhatalmak külügyminiszterei a megváltozott hadihelyzetben nem voltak hajlandók semmiféle ígéretet tenni a magyar szociáldemokratáknak (vagy bármely más pártnak). 26-án a békekonferencia nyilatkozatot adott ki, amely nem egyéb, mint felhívás a Tanácsköztársaság megdöntésére, de a tárgyalásokra semmiféle utalást sem tartalmaz, tehát egyértelmű Böhmék elejtésével. Cuninghame azonban elhitette az utóbbiakkal ennek ellenkezőjét.

A nyilatkozat szerint a kormányzótanács nem képviseli Magyarország népét, „nemcsak a fegyverszüneti szerződést szegte meg, amelyet Magyarország elfogadott, hanem pillanatnyilag támad egy baráti és szövetséges hatalmat”, ezért a győztes hatalmak csak akkor kötnek békét, és csak akkor szüntetik meg a blokádot, ha „olyan kormány lesz, amely a magyar népet képviseli”, és teljesíti a békekonferencia összes követelését. Végül, nem is említve a Clemenceau-jegyzékben tett ígéretet a Tiszántúl kiürítésére, hozzáfűzi: akkor ürítik ki a megszállt magyar területeket, ha „a fegyverszüneti követeléseket — a szövetséges vezérkari főnök véleménye szerint — megfelelően teljesítették”.^73
73 MMTVD 6. köt. 2. rész. Bp. 1960. 533.

Tehát tárgyalások helyett feltétel nélküli behódolást vártak. A szövetséges vezérkari főnök addig is a visszavonuló Vörös Hadsereg hátbatámadását szervezte a csehszlovák és francia—jugoszláv haderő által — erre azonban már nem is volt szükség.

A katonai helyzet reménytelenné válása
Július 26-án a Vörös Hadsereg csapatai végrehajtották az előírt visszavonulást, amelynek üteme ugyanolyan túlzott volt, mint az előző napokon a támadásé. Egy keskeny szolnoki hídfőtől eltekintve az egész Tiszántúl ismét az ellenség kezére került. A csehszlovák hadsereg minden indokolás nélkül megkezdte az alig három héttel előbb szerződésben biztosított semleges zóna megszállását.

Július 27-én a román hadsereg parancsot kapott a Tiszán való átkelésre. Más politikai szituációban, kevésbé kimerült hadsereggel fel lehetett volna tartóztatni a támadást, legalábbis addig, amíg az intervenció többi frontja mozgásba nem jön. A májusi fordulatot, Budapest eredményes védelmét legfeljebb az egész munkásság mozgósításával lehetett volna megismételni; a siker azonban akkor sem lehetett volna tartós. A bécsi tárgyalások hírei, a szociáldemokrata vezetők bizalma Cuninghame-ben, a remény, hogy a szociális vívmányoknak legalább egy részét megmentheti a tanácskormány lemondása, eleve kétessé tették a kimerült munkásság reagálását. A szociáldemokrata vezetők maguk sem értették, s így a munkásokkal sem értethették meg, hogy a kormányzótanács lemondása sem teszi feleslegessé a Tisza-vonal, a főváros védelmét, ha meg akarják menteni a szocializmust vagy legalább a polgári demokrácia lehetőségét kívánják biztosítani.

27-én a túlerő támadása elől a szolnoki hídfőből is visszavonult az ott hagyott két hadosztály. A front mögött folytatódott a bomlás, miközben a „frontmögötti bizottság” elnöke, a csendben félreállított Szamuely Fonyódon a pesti proletárgyerekek elhelyezését ellenőrizte. Kun Béla ezekben a napokban a csapatoknál tartózkodott. A Tisza utolsó, szolnoki hídján haladt át autója, mikor egy lövedék mellette ölte meg kísérőjét. Aztán Budapesten beszélt a Dunántúlról a tiszai frontra induló csapatokhoz, válaszolt Leninnek, aki a párizsi proklamáció hatása miatt aggódva tájékoztatást kért a helyzetről. Kun válaszán már a kétségbeesés érződik: „Tartok attól, hogy a románok és csehek a közeli napokban koncentrikus támadást intéznek ellenünk, ami bukásunkat jelentené… az összeműködés teljes hiányának tartom azt, hogy megtörténhetett, hogy Besszarábiából idetolt román erők bennünket megvertek… Figyelmébe ajánlom, hogy területünk oly kicsi, hogy visszavonulásra hely nincsen.”^74
74 Uo. 545.

Kunnak téves elképzelései voltak az ukrán front helyzetéről, ahol Poltava elestével Kijev védelme került napirendre, de megalapozott volt félelme a határon felvonult 6 csehszlovák hadosztálytól, amelyek támadását a magyar határőrség ellen augusztus 3-ra tűzték ki. Ágoston beszámolt Kunnak a bécsi tárgyalásokról; bizonyára elmondta neki, hogy Peyerék közölték Cuninghame-mel: egy tisztán szociáldemokratákból álló kormány már nem tudná fenntartani a rendet, szövetkezni kell a polgársággal, s ennek érdekében ajánlatos megszabadulni Böhmtől és a hozzá hasonló „kompromittált” népbiztosoktól. Böhm pozíciója akkor vált teljesen bizonytalanná, mikor Otto Bauer végleg lemondott az osztrák külügyek irányításáról; Renner kancellár — éppúgy, mint a francia misszió — inkább Garamiban bízott.

A kormányzótanács július 29-i ülésén Landler ismertette a hadihelyzetet. A román hadsereg, amelynek a Tisza vonalán 119 zászlóalja és 60 lovasszázada sorakozott fel, 2 hídfőt létesített Tokajnál, amit a III. hadtest nem tudott megakadályozni. Landler bejelentette, hogy a III. hadtest harci szellemének helyreállítására másnap több népbiztossal Tokajba utazik. 28-án összeült a Szakszervezeti Tanács is, és támogatásáról biztosította Peyert, Haubrich pedig előkészületeket tett a hatalom megragadására. Julier és vezérkara tétlenül várta az események kibontakozását; óvakodott bármiféle kezdeményezéstől. Az ily módon irányítás, összeköttetés nélkül maradt egységek parancsnokai különbözőképpen viselkedtek: egyesek szándékosan zavart keltettek, mások megszöktek, többnyire azonban fásultan parancsra vártak, vagy arra készültek, hogy csapatukat végső esetben — a román fogságba esést elkerülendő — csehszlovák vagy jugoszláv területre vezessék. A 2. székely dandár egy százados vezérletével a Tiszától Sopronig vonult, katonás rendben, vonaton és gyalog.

Július 30-án Szolnoktól északkeletre három román hadosztály kelt át a Tiszán. Az átkelés sikerével nagyjából el is dőlt a további hadműveletek sorsa.

Kun Béla ezen a napon a királyhidai határállomáson találkozott Böhmmel, Weltnerrel és Peyerrel. Kun tisztában volt a katonai helyzettel, mégis elutasította a kapitulációra tett javaslatukat, s kérte, hogy tárgyaljanak tovább, de megállapodást ne kössenek. Így Böhm dolgavégezetlenül tért vissza Bécsbe, Kun pedig újabb üzenetben kért segítséget Lenintől. Lenin válaszában kitartásra buzdította Kunt, hiszen a Gyenyikin elleni ellentámadás napját augusztus 1-re tűzték ki. Mint tudjuk, ezt augusztus közepére kellett halasztani, és akkor is kudarccal végződött. Néhány hónapra egész Ukrajna a fehérek kezébe került; Szovjet-Oroszország Vörös Hadserege csak 1920 elején sorakozott fel ismét a Dnyeszter partján.

Az országban tovább romlott a hangulat, a Dunántúlon asszonyok tüntettek az élelemhiány miatt, a Tokajba küldött népbiztosok, élükön Garbaival, eredménytelenül tértek vissza: a III. hadtest sem akart már harcolni, de ha akart volna, akkor is a csehszlovák támadás kötötte volna le a következő napokban. A szegedi Új Nemzedék azonban hiába uszította a vöröskatonákat Budapest ellen. Horthyék álma, a hadsereg szembefordulása a Tanácsköztársasággal, minden igyekezetük ellenére sem valósult meg. A katonák nem kívánták a Tanácsköztársaság megdöntését vagy éppen a „nemzeti hadsereget”: fáradtak voltak, és békét akartak. A frontról hazatérve 1918 őszén, családjuk nyomorát látva vitték győzelemre a forradalmat, és most, a szűnni nem akaró harctól kimerülten, családjuk hívására dobták el a fegyvert.

Július 31-re virradóra az ellenség Kiskörénél még elég heves védekezést leküzdve létesített hídfőt. A III. hadtest még ellentámadást is intézett egy átkelt hadosztály ellen, de aztán a vezérkar utasítására Miskolc védelmére vonta vissza csapatait. Cegléden, az I. hadtest hadiszállásán Kun, Landler és a hadtestparancsnokok értekezletet tartottak, ahol Julier igyekezett rávenni őket a további harc feladására, hogy ezzel legalább Budapest megszállását elkerüljék. Az egybegyűltek többsége azonban az ellentámadás mellett volt, amit augusztus 1-én Szolnoktól északra indítottak volna. Az ellentámadást végrehajtó csoport magja az I. hadtest volt (parancsnoka Vágó Béla, vezérkari főnöke Győrffy-Bengyel Sándor, majd Werth Henrik), amelynek alárendeltek minden harcképes, még engedelmeskedő és a helyszínre szállítható egységet.

A ceglédi értekezlettel körülbelül egyidejűleg ülést tartott a Szaktanács, és Weltner jelentését meghallgatva, nagy szótöbbséggel úgy határozott, hogy a tanácskormányt lemondásra kell felszólítani. Késő este megbeszélésre jöttek össze a Tanácsköztársaság vezetői, hogy állást foglaljanak a Szaktanács határozatával kapcsolatban. Az éjszakai tárgyalás résztvevői mindnyájan tisztában voltak a reménytelen katonai helyzettel. Az antant iránt illúziókat tápláló Haubrich és Weltner a — valójában létre sem jött — bécsi megállapodás elfogadását javasolták, „hogy a románok ne vonulhassanak Budapestre, mert az ő védelmük alatt az ellenforradalom jut uralomra”. Kun ezzel szemben azt javasolta, hogy azonnal hívják össze a munkástanácsot: „rázzuk föl a munkásszervezeteket, és mindenkit azonnal küldjünk a frontra”. Szamuely erőteljesen támogatta Kun álláspontját, s végül is „az a fölfogás alakult ki, hogy még egyszer meg kell kísérelni a fegyveres ellenállást”.^75
75 Weltner Jakab, Forradalom, bolsevizmus, emigráció. Bp. 1929. 251 — 252.

A kormányzótanács lemondása
Augusztus 1-én Stromfeld megjelent Gödöllőn, hogy elkésve bár, megpróbálja menteni, ami menthető. Az I. hadtest sikeresen végrehajtotta a támadási parancsot, visszafoglalta Szolnokot, de a román lovasság elérte a Budapest—Miskolc vasútvonalat, és bevonult Jászberénybe. Így Szolnok megtartása lehetetlenné vált; az I. hadtestet körülzárás fenyegette, és ez hamarosan be is következett.

Augusztus 1-én délelőtt a kormányzótanács megtartotta utolsó ülését; Kun Béla referátumában, akárcsak május 2-án, az 500-as tanács összehívását javasolta. Őszintén ismertette a hadsereg hangulatát, de kiemelte a biztató jeleket: a szolnoki támadást, a rendelkezésre álló tüzérség erejét, sőt meggyőződése ellenére úgy állította be a külpolitikai helyzetet, mintha az antant nem akarhatná Budapest román megszállását. A harc folytatását, a budapesti munkásezredek bevetését javasolta. Kunt támogatta a kommunisták és a baloldali szociáldemokraták többsége, de már közülük is néhányan — mint Varga Jenő — úgy vélekedtek, hogy „ne küzdjünk a végsőkig, mert az új rezsim néhány hónap múlva úgyis összeomlik, s akkor jön az új munkásforradalom”.^76
76 Az ülésről jegyzőkönyv híján lásd Ágoston Péter jegyzeteit: PI Archívum, Ágoston-gyűjtemény.

Hasonlóképpen gondolkodott a munkásság többsége. A jobboldali szociáldemokraták nem számítottak új forradalomra, s nem láttak más megoldást, mint a kapitulációt az antant előtt „a Cuninghame-mel kötött megegyezés” alapján. Ágoston, miután nem bízott az angol misszióban, olasz orientációt javasolt az új kormánynak.

Haubrich, a front helyzetére hivatkozva, megtagadta a munkásezredek szerinte hiábavaló mozgósítását, sőt azzal fenyegetőzött, hogy azonos nézetet valló társaival kimegy a gyárakba, és fellázítja a munkásságot. Ilyen körülmények között Kun és Szamuely nem tudták megakadályozni a kormányzótanács lemondásáról szóló határozat elfogadását. A határozatnak az 500-as tanácsban való előterjesztésével a centrista Rónai Zoltánt bízták meg.

Az ülés után Haubrich és tisztjei ragadták magukhoz a kezdeményezést. Még együtt volt a kormányzótanács, mikor a budapesti hadtest két tisztje felkereste Gödöllőn Juliert, és támogatást kért a kormányzótanács elmozdításához. Az óvatos Julier közölte: szerinte erre már nincs szükség.

Délután három órakor kezdődött a Budapesti Munkás- és Katonatanács utolsó ülése. Rónai hosszú beszédében nem tagadta meg a Tanácsköztársaságot; olyan kompromisszumról beszélt, amely megmenti „Magyarország földjét arra, hogy itten megint lobogjon a világforradalom lobogója akkor, amikor ez a világforradalom más országba is elterjedt”.^77
77 PI Archívum 600/3. f.

Rónai beszéde azt a félrevezető benyomást kelthette, hogy létezik valamiféle titkos megállapodás, amely a magyar munkásság számára az ausztriaihoz hasonló állapotot biztosítana.

Rónai után Kun szólt a Munkástanácshoz. Kun Béla, aki az előző napokban emberfeletti energiával harcolt a proletárdiktatúráért, összeomlott. Határozottan kijelentve, hogy a szakszervezeti kormány csak ideiglenes átmenet lesz a fehérterrorhoz, a munkásságot hibáztatta: „ennek a proletariátusnak, elvtársaim, a burzsoázia legkíméletlenebb, legkegyetlenebb diktatúrájára van szüksége, hogy megtanuljon forradalminak lenni”.^78
78 Uo.

A tanács tagjai, akik elkeseredett kifakadásokkal hallgatták Rónait, felállással ünnepelték és búcsúztatták Kun Bélát. Az őszinte demonstráció azonban gyakorlati következmény nélkül maradt: hasonlóan azokhoz az időkhöz, amikor az ország Kossuthot imádta és Deákot követte. Az elnök vita és szavazás nélkül rekesztette be az ülést, hiszen már nem volt miről vitázni.

Kun hibát követett el azzal, hogy megjelenésével támogatta a beterjesztett javaslatot, amikor az egyesülés már formailag is alig létezett. El kellett volna határolnia magát a javaslattól és következményeitől. Az új miniszterelnök, Peidl Gyula, nem volt hajlandó megjelenni és felszólalni a Munkástanács ülésén, amely világosabban látott volna, ha ismeri Peidl véleményét. Peidl ugyanis elhatárolta magát Rónaiéktól, saját kormánya összetételével sem értett egyet, s azt valóban csak pár naposnak szánta, még ha az utána következő polgári kormány jellegét nem is látta előre, mint Kun Béla. Tragikus hiba volt, hogy az ülés elnöke működésük folytatására szólította fel a munkástanácsokat; a kapituláció után elsősorban a direktóriumok tagjai estek áldozatul a megszállók és az ellenforradalom bosszújának.

A Vörös Hadsereg parancsot kapott a harc beszüntetésére, de parancsra már alig volt szükség. A katonák egy része szétszéledt, mások zárt alakzatban menekültek, a menekülni nem tudók fogságba estek, közülük sokat kivégeztek mint kommunistagyanúst. Fogságba esett a Szolnok körül kitartó, bekerített I. hadtest 40 ezer katonája és 1200 tisztje. A népbiztosok egy része és családjuk az osztrák kormány által biztosított menedékjog alapján menekült, mások — kommunisták és szociáldemokraták — ahogy tudtak. Szamuely Tibor a határon öngyilkossággal kerülte el, hogy osztozzon a fehérek kezére került harcostársai sorsában.

A Tanácsköztársasággal voltaképpen elbukott az őszirózsás forradalom, a magyar polgári demokrácia is. A vereség az 1919 nyarán kialakult helyzetben elkerülhetetlen volt. Nagyobb történelmi távlatból nézve azonban a küzdelem mégsem volt hiábavaló: „Ha Magyarországon egyszer, a belső osztályharc vagy külső megrázkódtatás eredményeként győzelmet arat a demokrácia, az egész világ csodálkozva fogja látni, milyen mély barázdákat szántott a forradalom a magyar rögökbe, vetésének milyen sok, ma elveszettnek tűnő magva vert gyökeret a munkások és parasztok lelkében !”⁷⁹ — írta egy évtizeddel később Kunfi, éppen akkor, amikor az ellenforradalom uralma a legszilárdabb volt.
⁷⁹ Kunfi Zsigmond, A legyőzöttek. Közli: Köves Rózsa—Erényi Tibor Kunfi Zsigmond életútja. Bp. 1974. 367.

1918—1919 forradalmainak egyik maradandó eredménye, hogy létrejött a Kommunisták Magyarországi Pártja, amely március 21-e után szervezetileg megszűnt ugyan, de híveinek többsége éppen ekkor csatlakozott hozzá. A forradalom harcai formálták ki a magyar kommunista mozgalom első nagy nemzedékét. E nemzedék kiemelkedő alakja, Kun Béla, az osztrák internálótáborban írt könyvében először foglalva össze a Tanácsköztársaság többször hangsúlyozott gyengeségeit és hibáit, joggal állapította meg: a magyar munkásosztály „mégis a nemzetközi proletariátus forradalmi öntudatának volt — az oroszé mellett — legelőrehaladottabb képviselője. Bárminő is legyen a proletárforradalom magyarországi szakaszáról a történelem ítélete, kétségtelen, hogy a diktatúra 132 napja alatt — csaknem kétannyi idő, mint a forradalmi Párizs kommünjéé — a magyarországi proletáriátus a nemzetközi munkásosztályért és annak nevében cselekedett.”^80
80 Kun Béla, Válogatott írások és beszédek. II. Bp. 1966. 24.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Magyarország felszabadulása 1945 – április 4
(Idézet: Felszabadulás krónikája)

Magyarország teljes felszabadításáért
1945. február 1.

A Führer döntése: a 6. páncéloshadsereget át kell dobni Magyarországra a hadviselés szempontjából döntő jelentőségű olajvidék védelmére, hogy azután márciusban a felszabaduló erőkkel csapást mérjen a keleti front középső szakaszára. („Waldteufel”-hadművelet.)

Február 25.

Führer-parancs a magyarországi hadműveletekről. A végső cél: a Dráva-Duna-Balaton háromszög megtisztítása. („Konrád III.”) Erőbevetés: a Déli Hadseregcsoport a 2. páncéloshadsereggel a Balatontól délre keleti, a 6. hadsereg a Balatontól keletre déli irányban és a 6. SS-páncéloshadsereg az északkelet felé történő elreteszelésre.

A német támadó csoportosítás nagysága: 400 000 katona és tiszt, 6000 löveg és aknavető, 877 harckocsi és rohamlöveg, 900 páncélgépkocsi és 850 repülőgép.

Március 6-ra virradó éjjel.

A Dráva-fronton megkezdődött a „Waldteufel”-hadművelet. Az első hullám Mohács irányában támad; hajnali 4 órakor megindul a 2. páncéloshadsereg támadása, mely Nagybajom két oldalán 2-3 km-t halad előre; ez volt a mellékcsapás.

Március 6, 8 óra 47 perc.

30 perces tüzérségi előkészítés után a német 6. páncéloshadsereg és a 6. hadsereg Seregélyes-Alsótarnóca szakaszon támadásba kezd, elfoglalja Seregélyest; itt a betörés szélessége 3,5 km, mélysége 3-4 km, a Sárvíz-csatornától nyugatra 2 km. Az arcvonal déli szakaszán a németek elérik a Drávacsehi-Drávaszabolcs-vonalat, és 10 km széles, 5 km mély hídfőállást foglalnak el a Dráva északi partján.

Március 7, este.

A támadás kezdetétől elért német betörési mélység a Velencei-tótól délre 4 km, a Sárvíz-csatornától nyugatra 7 km.

Március 8.

A szovjet csapatok ellentámadásai az arcvonal déli szakaszán.

Március 9, este.

Az 1. és 12. SS-páncéloshadosztály áttöri a 26. hadsereg fő- és második védőövét, és kijut a Bozótpatak-Dég-Újhódos-Enying-vonalra.

Tolbuhin marsall kérése a Legfelsőbb Parancsnoksághoz: engedélyezze a Budapesttől délnyugatra levő és a bécsi irányba való támadásra kijelölt 9. gárdahadsereg csapatait a védelem megerősítésére felhasználni.

A Legfelsőbb Parancsnokság március 9-i direktívája: „A 3. Ukrán Front védelmi harcokkal gyengítse az ellenség Székesfehérvár körzetében támadó harckocsi-csoportosítását, majd legkésőbb március 15-16-án jobb szárnyával lendüljön támadásba, zúzza szét az ellenséget a Balatontól északra, és fejlessze ki a csapást Pápa, Sopron irányába.

A 9. gárdahadsereget ne vonja be a védelmi harcokba, hanem a csapás kifejlesztésére és az ellenség végleges szétzúzására használja fel. A 2. Ukrán Front, miután jobb szárnya kijutott a Garamhoz, a Dunától északra az egész arcvonalon menjen át védelembe. A front bal szárnya (a 46. hadsereg) 1945. március 17-18-án lendüljön támadásba, a 3. Ukrán Front csapataival együttműködve zúzza szét az ellenség csoportosítását a Dunától délre, és fejlessze ki a támadást Győr irányában.

A 46. hadsereget erősítse meg két áttörő tüzérhadosztállyal és a 6. gárda harckocsi-hadsereggel.”

Március 10.

A német páncélosegységek a Velencei-tó és a Sárvíz-csatorna között elérik a Gárdony-Agárd-Kilicsány-vonalat, a Sárvíz-csatornától nyugatra pedig a Sáregres-Lajoskomárom-Enying-Balaton-vonalat.

Március 6-tól 10-ig a német támadás áttörte a 3. Ukrán Front fő védőövét és második védőövét; két részre szakították a front csapatait, de a Dunát nem érték el.

Március 12.

Seregélyestől délre a német csapatok elfoglalják Abát, Simontornyát, átkelnek a Sió-csatornán.

Március 13.

A németek kiszélesítik a Sió-csatorna déli partján levő hídfőt.

Március 14.

A németek visszaszorítják a 3. Ukrán Front csapatait a Sárvíz-csatornától nyugatra, és átkelnek a Kapos-csatornán.

Tolbuhin frontparancsnok utasítása: meg kell nyitni a Sió-csatorna zsilipjeit; a víz a csatornában 60 cm-t emelkedik.

Március 15.

A németek elérik a Gárdony-Seregélyestől keletre 2 km – Sárkeresztúrtól északra 1 km – Hatvan-puszta-Simontornya-Mezőkomárom-Balaton-vonalat; a déli szakaszon elért betörés mélysége 6-8 km.

Az ellentámadás

Március 16.

A 2. és a 3. Ukrán Front bécsi támadásának kezdete.

A 2. Ukrán Front fő csapásának (46. hadsereg) iránya: a Dunától délre Dad-Győr.

Az erőviszonyok a 46. hadsereg sávjában: élő erő 1,3:1, löveg és aknavető 4,4:1, harckocsi és rohamlöveg 1,7:1 a 46. hadsereg javára.

A 7. gárdahadsereg a Dunától északra támad a Garam folyó mentén Komjatice, Szenec irányában, hogy kierőszakolja az áttörést Bratislava felé.

A 3. Ukrán Front fő csapásának (9. és 4. gárdahadsereg) iránya: Zámoly-Hóhérkút-szakaszon áttörni az ellenség védelmét Veszprém irányában, bekeríteni és megsemmisíteni a 6. német páncéloshadsereget Székesfehérvártól délre és délnyugatra; a déli frontszakaszon az 57. szovjet és az 1. bolgár hadsereg az arcvonal középső szakaszán elért áttörés után kezdi meg támadását.

Erőviszonyok a 3. Ukrán Front szakaszán: élő erő 4:1, lövegek és aknavetők 9:1, harckocsik és rohamlövegek 1:1, a 4. és a 9. gárdahadsereg javára.

A hadműveletek első szakaszában, 1945. március 16-tól 25-ig, a 2. és a 3. Ukrán Front csapatai áttörték az ellenség védelmét Esztergom és Székesfehérvár között, súlyos veszteségeket okoztak a Déli Hadseregcsoportnak, kijutottak a Vértes és a Bakony nyugati lejtőire, és kedvező feltételeket teremtettek a támadás Bécs irányában történő sikeres kifejlesztéséhez.

A második etapban, március 26-tól április 4-ig, a szovjet csapatok, északnyugati irányban üldözve az ellenséget, befejezték Magyarország teljes felszabadítását.

Sem a Margit-vonal, sem a Susanne-vonal nem bizonyult elég erős gátnak …

*

A krónikásoknak – akik a Battonya és Nemesmedves felszabadítása között eltelt időszak eseményeinek visszaadására vállalkoztak – már csak egyetlen tényről: az ország teljes felszabadulásáról kell beszámolniuk.

Az ország lakosságának nagyobbik fele erről a sorsdöntő fordulatról a falusi kisbíróktól értesült, akik ezt is – mint minden fontos eseményt – dobszó útján adták hírül. Legjobb lesz, ha most mi is átadjuk nekik a szót.

Kocsolán – Tolna megye – 1945. április 9-én a figyelemfelhívó dobpergés után közhírré tétetett: „Magyarország területe 1945. április 5-ével felszabadult a háború nyomása alól. Magyarország területén tehát már nincsenek harcok.” – Rövid híradás, de hát mikor voltak bőbeszédűek a doboló kisbírók? Ez a hírközlési forma tömörséget követel. Mezőtúron – igaz, majd egy héttel később – valamivel azért több szó esett.

Mezőtúr, április 14: „Magyarország végre megszabadult a több száz éves német járomból. Magyarország területén nincs többé német katona. Az ország ünnepel. Ebből az ünnepből ki kívánja venni részét Mezőtúr városának lakossága is. Az ünnepi népgyűlés folyó hó 15. napján de. fél 11 órakor lesz a Piac téren. Felhívom a város közönségét, hogy az új Magyarországnak ezen a legnagyobb ünnepén mindenki vegyen részt. A pártok, szakszervezetek, egyesületek saját zászlóik alatt rendezetten vonuljanak fel az ünnepség színhelyére.”

Nem csoda, ha a kortársak a nagy fordulattal egy időben elsődlegesen a háború megszűnésének tényét érzékelték, azt hangsúlyozták. A háború gyötrelmei voltak a legfrissebbek, a legfájóbbak, ezek nélkül élni volt a legfontosabb. A háború megszűntét nem lehetett nem észrevenni. Tanúsította a csendes, ágyúdörgéstől többé nem háborított levegőég, minden kitárt ajtajú, üres légópince, a tempósan folyó szántás-vetés, a gyárakba igyekvő munkások egyre növekvő serege, egy-egy meginduló vonat. Minden, ami az úgynevezett hétköznapi életet jelenti, amelynek mozzanataira egyébként senki nem figyel oda – legfeljebb a költők, de ők is csak ellágyult perceikben -, de amelyeknek megszűnése vagy megháborítása elmondhatatlan fájdalmakat tud okozni.

A magyar nép 1944-ben történelmének legmélyebb pontjáról indult el az új, demokratikus Magyarország felépítésének útján. E történelmi mélypont azonban mindenekelőtt az uralkodó osztályok bűne miatt következett be. Ezért, ha a mindent elborító terror, a magyar progresszió különböző erőinek széthúzása miatt komoly fegyveres ellenállásra nem is kerülhetett sor a háború éveiben Magyarországon, a felszabadulás nyomán kialakult új helyzetben a magyar dolgozó osztályok nagy többsége készen állott a demokratikus rend megteremtésére. Sőt, annak megvalósításáért komoly áldozatoktól sem riadt vissza. A magyar népi demokrácia első hónapjainak és első éveinek ez a hősies küzdelem volt a legfőbb tartalma.

Küzdelem a gazdasági pusztulás, a gyötrelmes történelmi örökség, a társadalmi széthúzás megszüntetéséért. Küzdelem az új élet új formáinak, új tartalmának megteremtéséért, kíméletlen harc mindazok ellen, akik ezt tudatos politikai meggondolásból vagy az új iránti érzéketlenségből akadályozták. E haladásért folytatott küzdelem, a reakcióval folytatott harc élén természetesen szervezett politikai erők, politikai pártok – mindenekelőtt a Kommunista Párt – állottak, de a küzdelem, a harc sorsa, kimenetele a dolgozó osztályok magatartásán múlott.

Április 4-e, amennyiben többet jelentett a háború befejezésének tényénél, s a társadalmi felszabadulást ígérte, ezt az ország lakóinak nagy többsége 1945 áprilisában még nem érzékelhette. Ez még csak lehetőség, ígéretes jövő volt. Hogy történelmi valósággá váljék, ahhoz hosszú hónapok és évek kemény küzdelmére volt szükség.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A bolsevik párt a februári forradalom után. Lenin „Áprilisi Tézisei”
(idézet: Világtörténet 7.)
A februári forradalom napjaiban, midőn a bolsevikok kiléptek az illegalitásból, a párttagok száma nem volt- több 45 000-nél. Ezek azonban harcedzett, a tömegek között végzett politikai és szervező munka sok éves tapasztalatával felvértezett káderek voltak. A börtönökből, a száműzetésből és az emigrációból hazatértek a párt neves vezetői — F. E. Dzerzsinszkij, P. A. Dzsaparidze, V. V. Kujbisev, G. K. Ordzsonikidze, J. M. Szverdlov, I. V. Sztálin, Sz. G. Saumjan — és az Állami Duma képviselői: G. I. Petrovszkij, M. K. Muranov, A. J. Badajev és mások. Hosszú szünet után már március 5-én újra megjelent a párt központi lapja: a „Pravda”. Nyomában Moszkvában, Kijevben, Harkovban, Szamarában és sok más városban is megjelentek a bolsevik újságok.

A pártszervezetek nem tudtak mindjárt beleilleszkedni a gyökeresen megváltozott helyzetbe, amely új orientációt követelt meg, új jelszavakat a milliós tömegek összefogására és vezetésére. E nehéz pillanatban különös erővel nyilvánult meg Leninnek, a párt vezérének rendkívüli bölcsessége és éleslátása.

A forradalom emigrációban érte Lenint. Itt írta meg „Levelek a távolból” című sorozatát, amelyben a végbemenő forradalom mozgató erőit és sajátosságait, szocialista forradalomba való átnövésének perspektíváit elemezte. „Munkások — írta Lenin —, a cárizmus elleni polgárháborúban a proletárhősiességnek, a népi hősiességnek csodáit műveltétek, most csodákat kell művelnetek a proletariátus és az egész. nép megszervezése terén, hogy előkészítsétek győzelmeteket a forradalmi második szakaszában.”^7
7 Lenin: Levelek a távolból. Lásd Lenin Művei. 23. köt. 333. old.

Az Ideiglenes Kormányt népellenesnek bélyegezte és óvta a munkásokat attól, hogy a legcsekélyebb bizalmat is tanúsítsák iránta. A bolsevik párt teljes politikai és szervezeti önállósága, tömegkapcsolatainak kiszélesítése, a nép felfegyverzése, a szovjetek megszilárdítása — ezek voltak Lenin első útmutatásai és tanácsai, amelyeket oroszországi elvtársainak küldött.

1917. április 3-án Lenin hazatért. Pétervárott a Finlandi pályaudvaron munkások és munkásnők, katonák és matrózok ezrei lelkesen fogadták. Beszédét, amelyet egy páncélautó tetejéről mondott el, ezzel a jelszóval fejezte be: „Éljen a szocialista forradalom!”.

Másnap Lenin a bolsevikoknak a Tauriai palotában tartott értekezletén a háborúról és békéről szóló beszámolót tartott, s ezt megismételte egy gyűlésen, amelyen a mensevikek is jelen voltak. A beszámoló téziseit április 17-én a „Pravda” „A proletariátus feladatai a jelenlegi forradalomban” címen közölte.^8
8 Lenin: A proletariátus feladatai a jelenlegi forradalomban. Lásd Lenin Művei. 24. köt. 3—8. old.

Lenin e tézisei — a történelmi jelentőségű „Áprilisi tézisek” — világos, kimerítő választ adtak a legélesebben felvetődő, legfontosabb kérdésekre, amelyek elé a forradalmi események viharos fejlődése a munkásosztály pártját állította. Lenin rámutatott, hogy a hatalomnak a burzsoázia kezébe kerülésével lezárult a forradalom első szakasza. A munkások és katonák által létrehozott szovjetekben a proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrája öltött testet, amelynek megteremtését a bolsevikok már 1905-ben napirendre tűzték. Ez a „második kormány” azonban megegyezésre lépett az Ideiglenes Kormánnyal, a burzsoázia diktatúrájának szervével, önként átengedve ennek a hatalmat. Ily módon két diktatúra sajátságos összefonódása jött létre, ez azonban nem állhat fenn sokáig. Most sem a demokratikus békét elérni,sem földet és kenyeret szerezni nem lehet másként, csakis a burzsoázia hatalmának megdöntése és a proletariátus diktatúrájának megteremtése útján. Csak így érhető el a béke — hiszen az antant-imperialistákhoz ezer szállal kötődő burzsoázia a hódító háború folytatása mellett van; a föld — hiszen a burzsoázia érdekei összefonódnak a földbirtokosok érdekeivel, mert a földesúri földek nagy része jelzáloghitellel terhelt; és végül a kenyér is — hiszen az éhínség mesés gazdagodási lehetőséget nyújt a bankoknak, földbirtokosoknak, tőkés gabonakereskedőknek és gazdagparasztoknak. Csak a szocialista forradalom mentheti meg az országot a gazdasági katasztrófától, válthatja valóra a néptömegek életbe vágó követeléseit, ránthatja ki Oroszországot az imperialista háború örvényéből.A szocialista forradalmat a proletariátus csak a falusi szegénységgel szövetségben, a parasztság ingadozó középrétegeit a maga oldalára állítva hajthatja végre.

Elméleti és gyakorlati szempontból egyaránt óriási jelentőségű megoldást dolgozott ki Lenin az „Áprilisi tézisek”-ben a forradalmi hatalom szervezetének politikai formájára nézve. A Párizsi Kommün tanulságait figyelembe véve és a két orosz forradalom tapasztalatai alapján arra a következtetésre jutott, hogy az állam új, legmagasabbrendű típusa, amelyben a proletariátus diktatúrája megtestesül, nem a parlamentáris demokratikus köztársaság, hanem az „országszerte alulról fölfelé felépített” szovjetek köztársasága kell hogy legyen. Ha minden hatalom a szovjetek kezébe kerül, ez maga után vonja a régi, a nép fölött álló és a néppel ellenségesen szemben álló államgépezet összezúzását, felváltását olyan új igazgatási apparátussal, amely közvetlenül kifejezésre juttatja a legszélesebb néptömegek akaratát, forradalmi iniciatíváját.

Az adott helyzetben, midőn a szovjetek támogatták az Ideiglenes Kormányt, s a munkás-, katona-és paraszttömegek bíztak a szovjetekben, hiba lett volna kiadni az Ideiglenes Kormány azonnali megdöntésének jelszavát; ez azt jelentette volna, hogy a bolsevikok a szovjetek ellen fordulnak, elszakadnak a tömegektől. De megengedhetetlen volt a burzsoázia hatalmának támogatása is. Ezért Lenin kiadta a jelszót „Semmi támogatást az Ideiglenes Kormánynak!”, „Minden hatalmat a szovjeteknek!”. Ez a jelszó akkor a szovjeteknek a burzsoá kormánnyal való szakítását jelentette, ami szükségképpen maga után vonta volna ennek bukását és új kormány alakulását — kezdetben mensevikekből és eszerekből, minthogy akkor a szovjetekben ők voltak többségben.

Noha a kispolgári pártok — osztálytermészetüknél fogva — képtelenek voltak más politikát folytatni, mint a proletariátus és a burzsoázia közötti lavírozás, a kompromisszumok és a burzsoáziának tett engedmények politikáját, az egész hatalomnak a szovjetek kezébe kerülése ennek ellenére nagy jelentőségű tény lett volna. Tág teret nyitott volna a szovjetek által egybefogott tömegek forradalmi öntevékenységének. A szovjeteken belül kibontakozó osztály- és pártküzdelmek során a megalkuvók rövidesen lelepleződtek volna, s a bolsevikok gyorsabban tudták volna a maguk oldalára vonni a tömegeket. A munkásoknak, katonáknak és parasztoknak a szovjetek demokratikus választási rendszerével és a küldöttek visszahívásának jogával élve, lehetőségük volt a szovjetek, s ezen át a kormány összetételének megváltoztatására,a nép létérdekeit védelmező bolsevik párt kezébe adva az ország vezetését.

Ez a forradalom békés továbbfejlesztésének irányvonala volt. E lenini koncepció a népnek a cárizmus felett aratott győzelme nyomán kialakult valóságos helyzet és osztály-erőviszonyok elemzéséből következett. „A fegyver a nép kezében volt, a nép felett nem volt külső erőszak — ez volt a dolog lényege. Ez volt az a körülmény, amely lehetővé tette és biztosította az egész forradalom fejlődésének békés útját.”^9
9 Lenin: A jelszavakról. Lásd Lenin Művei. 25. köt. Szikra 1952. 193. old.

Lenin leszögezte: a forradalom polgári demokratikus szakaszából a szocialista szakaszba való átmenet békés útja a legkevésbé fájdalmas, a legkedvezőbb a nép számára. A bolsevikok ennek megfelelően minden erejükkel ezért az útért harcoltak.

Lenin és a bolsevikok e döntésükben számításba vették, hogy a forradalom békés továbbfejlődését a nép túlereje biztosítja. E túlerő megőrzését és fokozását, a Vörös Gárda és a hadseregben működő forradalmi szervezetek megerősítését a párt egyik legfontosabb feladatának tekintették.

Az „Áprilisi tézisek”-ben Lenin megfogalmazta a bolsevik párt gazdasági programját. A párt — írta — nem tűzi ki célul a szocializmus azonnali „bevezetését”, amíg maguk a tömegek nem ébrednek tudatára annak, hogy a szocializmus megvalósítása szükséges és elkerülhetetlen. „De csak a »majdnem-marxista« szólamok mögé rejtőző burzsoá szofisták vezethetik le ebből az igazságból az olyan politika igazolását, amely elodázná a gyakorlatilag már teljesen megérett, sürgős forradalmi rendszabályokat, amilyeneket a háború folyamán számos burzsoá állam gyakorta megvalósított és amelyek a közeledő teljes gazdasági bomlás és éhínség elleni harc érdekében halaszthatatlanul szükségesek.”^10
10 Lenin: A proletariátus feladatai forradalmunkban. (A proletárpárt platformjának tervezete.) Lásd Lenin Művei. 4. köt, 58. old.

Az ilyen rendszabályok, a szocializmus felé vezető objektíve már megérett lépések közé tartozott a bankok államosítása; a szindikátusok államosítása vagy legalábbis — haladéktalanul — a munkásküldöttek szovjetjeinek ellenőrzése alá helyezése; a társadalmi termelésnek és a termékek elosztásának a szovjetek ellenőrzése alá helyezése; a földesúri földek elkobzása és az összes földek nacionalizálása.

Lenin rámutatott: mindaddig, amíg a hatalom a burzsoázia kezében van, a háború, amelyet az Ideiglenes Kormány tovább folytat, szükségképpen imperialista jellegű. Ezért a „forradalmi honvédelemnek” tett legcsekélyebb engedmény is a szocializmus elárulásával, az internacionalizmus teljes elvetésével egyértelmű. A párt tevékenységében a tömegek között kifejtett propaganda nyomul előtérbe, melynek feladata; tisztázni előttük a háború igazi jellegét, eloszlatni bennük ama naiv hitet, hogy a háborúnak véget lehet vetni pusztán azzal, hogy „a szuronyt a földbe döfjük” — a tőke hatalmának megdöntése nélkül.

Az „Áprilisi tézisek”-ben Lenin állást foglalt a pártkongresszus mielőbbi összehívása, a pártprogram felülvizsgálása, a párt nevének megváltoztatása mellett. „»Szociáldemokrácia« helyett, amelynek hivatalos vezérei az egész világon elárulták a szocializmust és átpártoltak a burzsoáziához (a »honvédők« és az ingadozó »kautskysták«), Kommunista Pártnak kell neveznünk magunkat” — írta Lenin.¹¹ A tézisekben felvetette a III., Kommunista Internacionálé megteremtésének feladatát is.
¹¹ Lenin: A proletariátus feladatai a jelenlegi forradalomban. Lásd Lenin Művei. 24. köt. 6. old.

Lenin fellépése, az, hogy a tömegeket harcba hívta a szocialista forradalomért, dühödt ellenállást váltott ki a mensevikek és eszerek részéről. A pétervári szovjet végrehajtó bizottságában — ez az ő kezükben volt — a lenini tervet élesen elítélő határozatot vittek keresztül. Az Ideiglenes Kormány a megalkuvók rágalomkampányát felhasználva arra készült, hogy leszámoljon Leninnel.

A bolsevik párton belül is fellépett a lenini irányvonal ellen egy kisebb opportunista csoport (Kamenyev és néhány híve). Ezek az Ideiglenes Kormány „feltételes támogatásának” félmensevik álláspontjára helyezkedtek, és azt állították, hogy Oroszország nem érett még meg a szocialista forradalomra. Az opportunisták azonban hamarosan elszigetelődtek. Rövid időn belül az egész párt a lenini program köré tömörült. A bolsevik szervezetek nőttek és erősödtek: taglétszámuk már áprilisban meghaladta a 80 000 főt. A bolsevikok befolyása országszerte szakadatlanul erősödött.

1917. április 24-én Pétervárott megnyílt a bolsevik párt VII. összoroszországi konferenciája, az első legálisan megtartott pártkonferencia. A fővárosban összegyülekezett bolsevik gárda megjárta a cárizmus ellen vívott harc tövises útját. A konferenciát Lenin irányította, s ő volt a legfontosabb napirendi pontok előadója. A konferencia határozatai megszabták a párt irányvonalát az új történelmi helyzetben. A konferencia az „Áprilisi tézisekkel” teljes összhangban a párt általános politikai feladatát abban jelölte meg, hogy irányt kell venni a szocialista forradalomra, és kiadta a „Minden hatalmat a szovjeteknek!” jelszót, amely ekkor a forradalom békés továbbfejlesztésének jelszava volt.

Az agrárkérdésről hozott határozat követelte, hogy a földesúri földeket haladéktalanul kobozzák el és bocsássák a paraszt- és földmunkás-bizottságok rendelkezésére, továbbá nacionalizálják a földet az egész ország területén. A párt felszólította a parasztokat: ne várják meg az alkotmányozó gyűlés összehívását, hanem azonnal és szervezetten vegyék kezükbe a földesúri földet. A nemzeti kérdésben elfogadott határozatot a proletár internacionalizmus szelleme hatotta át. A határozat kinyilvánította a nemzetek önrendelkezési jogát, a különválást is beleértve. Kimondta: az Oroszország kötelékében megmaradó népek számára területi autonómiát kell adni; a nemzeti kisebbségeket sújtó mindennemű korlátozást el kell törölni; szabad fejlődésüket külön törvényekben kell biztosítani;az összes oroszországi nemzetiség élenjáró proletárjait egységes munkáspártba kell tömöríteni.

Arra a kérdésre, hogyan lehet a leggyorsabban véget vetni az imperialista háborúnak, a konferencia a következőképpen válaszolt: türelmesen, állhatatos munkával meg kell magyarázni a népnek, hogy a háborút csak úgy lehet befejezni, ha a hatalom a proletárok és félproletárok osztályának kezébe megy át. Amíg ez nem következik be, „pártunk minden módon támogatni fogja azokat a külföldi proletárpártokat és csoportokat, amelyek már a háború idején valóban forradalmi harcot folytatnak imperialista kormányaik és saját burzsoáziájuk ellen. Különösen elősegíti majd a párt a fronton valamennyi hadviselő ország katonái közt megindult tömeges lövészárok-barátkozást, s arra törekszik, hogy az elnyomottak szolidaritásának ezt az ösztönös megnyilvánulását tudatos és a lehető legszervezettebb mozgalommá változtassa, amely arra irányul,hogy valamennyi hadviselő országban az egész államhatalom a forradalmi proletariátus kezébe menjen át.”^12
12 Lenin: Az OSZDMP(b) VII. összoroszországi konferenciája. 1917. április 24—29. (május 7—12). Lásd Lenin Művei. 24. köt. 276. old.

Az áprilisi konferencia határozottan állást foglalt azellen, hogy a bolsevikok részt vegyenek a hadviselő országok szocialistáinak Stockholmba tervezett kongresszusán. Ennek összehívása a szociálpacifisták manővere volt; arra szolgált, hogy leplezze az imperialista békefeltételekről folyó diplomáciai tárgyalásokat. „Szocialisták, ha csak nem akarják elárulni a proletariátus ügyét, nem vehetnek részt sem közvetlenül, sem közvetve ebben a szennyes és önző alkudozásban, amelyet a különböző országok tőkései az általuk rablott zsákmány felosztása körül folytatnak” — hangzott az áprilisi konferencia határozata.^13
13 Ugyanott, 252. old.

A bolsevik párt, az áprilisi konferencia határozataival felfegyverkezve, harcot indított a tömegek megnyeréséért, hogy kivonja őket a megalkuvók befolyása alól, hogy megvalósítsa a szocialista forradalom lenini irányvonalát.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A Magyarországi Tanácsköztársaság – A tanácsok országos gyűlése
Az ellenforradalmi lázadások új hulláma
(Idézet: Magyarország története)

A Tanácsköztársaság alkotmánya
A Tanácsok Országos Gyűlése június 14-től 23-ig ülésezett. A külpolitikai vitát az V. hadtest támadási kísérlete előzte meg. A Dunától északra a 8. hadosztály bravúros támadással átkelt a Zsitván és a Nyitrán, Érsekújvárt fenyegette. Mittelhauser 18-án felszólította Srobár minisztert, hogy kormányával meneküljön el Pozsonyból, mert nem tudja megállítani a Vörös Hadsereget. A támadás északi szárnyán viszont az 500-600 méter magasságban harcoló 11. munkásezred kimerült, és megtagadta a véres harcot ígérő támadást Selmecbánya ellen, majd önkényesen elhagyta a frontot.

A Tanácsköztársaság utolsó reménysége Szovjet-Oroszország maradt. Lenin június 18-i üzenetében óvta Kunt Párizstól: „önnek persze igaza van, hogy tárgyalásokat kezd az antanttal. Tárgyalásokat kell kezdeni és folytatni, minden lehetőséget feltétlenül ki kell használni legalább ideiglenes fegyverszünet vagy a béke megkötésére, hogy a nép lélegzetvételnyi szünethez jusson. De egy pillanatig se bízzanak az antantban, becsapja önöket és csak időt akar nyerni, hogy aztán megfojthassa önöket is, bennünket is.”^56
56 MMTVD 6. köt. 2. rész. Bp. 1960. 274.

Lenin üzenetének lényege a figyelmeztetés volt. Feltűnő, hogy e táviratban nem ígért — mert nem ígérhetett — segítséget, nem ecsetelte a szovjet Vörös Hadsereg győzelmeit, amit Csicserin például sohasem mulasztott el. Hallgatásában kimondatlan intés rejlett: 1919 nyarán magyar Tanácsköztársaság csak saját erejére számíthatott, azt felmérve kellett döntenie. Lenin 6 heti hallgatás után csak július végén fordult ismét személyesen Kunhoz: „ismerjük Magyarország súlyos és veszélyes helyzetét…”^57
57 Hajdú Tibor, A Magyarországi Tanácsköztársaság. Bp. 1969. 444.

A döntés nehéz volt Kun és a tanácskongresszus számára. A forradalmi háború folytatására éppoly kevés remény volt, mint a tisztességes kompromisszumra, egyetlen megoldás maradt: manőverezni, amíg lehetséges, várni, hogy talán megváltozik a helyzet. Kun beszámolójának lényege ez a manőverezés volt. Szembeszállt egyrészt Szamuelyvel, Pogánnyal, akik elvi álláspontra helyezkedve, a világforradalom elárulásának tekintették az imperialistákkal való alkudozást; Pogány egyenesen azt hirdette, hogy siettetni kell a frontokon a döntést, holott Kun fő célja éppen ennek elodázása volt. Másrészt szembeszállt a kapituláció prófétáival — Kunfi Zsigmonddal és Mónus Illéssel —, akik azt hitték, hogy területek feladása árán, az új határok elfogadásával megmenthetik „a proletárforradalmat és a szocializmus uralmát”.^58
58 MMTVD 6. köt. 2. rész. Bp. 1960. 167.

Ugyanakkor Kunfi arról beszélt, hogy Párizs nem fog tárgyalni a kormányzótanáccsal, tehát ismét napirendre tűzte, ha burkoltan is, az antant békéjét elfogadó szociáldemokrata kormány jelszavát, ezzel csatlakozva a jobboldal politikájához.

A kongresszus egyhangúan elfogadta Kun határozati javaslatát, tehát szabad kezet adott a kormányzótanácsnak. A tanácskongresszus politikai hangulata egyébként egyértelműbb, forradalmibb volt, mint a pártkongresszusé. Erre mutat, hogy Kunfi, aki a felháborodás célpontja lett, kimaradt az új kormányzótanácsból, a magyar munkásmozgalomban többé nem vállalt vezető szerepet. A mozgalom régi aktivistáinak elég széles rétege követte ezen az úton, azok, akik nem hittek a polgári demokráciában, de a proletárdiktatúrát sem tudták következetesen vállalni. Visszavonulásuk jelentőségét és tragikumát az adta meg, hogy a szervezett munkásság nem csekély részének hangulatát fejezte ki.

A Tanácsok Országos Gyűlése hosszú és alapos vitát folytatott a szocializmus megvalósításának tapasztalatairól, Varga igen színvonalas gazdasági beszámolójáról. A felszólalók számos hasznos javaslatot tettek: követelték a gazdagparasztok erélyesebb kezelését, terményfeleslegük rekvirálását, a szesztilalom megszüntetését, fellépést a karrieristák és az ellenforradalmárok ellen, a differenciáltabb parasztpolitikát, a saját birtokukra termelési biztosnak kinevezett földesurak leváltását, a községi adó visszaállítását, a centralizált-bürokratikus közellátási hálózat egyszerűsítését, a kisipar fokozott támogatását, a vallásellenes agitáció mérséklését stb.

A politikai ellentétek leginkább a külpolitikai vitában éleződtek ki; a jobboldal nyílt fellépése egy-két nemtetszéssel fogadott beszédre korlátozódott. A Tanácsok Országos Gyűlése a külpolitikai és katonai vita után tüzetesen megvitatta és elfogadta a Rónai Zoltán irányításával elkészített alkotmánytervezetet, a világtörténelem második szocialista alkotmányát. Az Alkotmány leszögezte a proletárhatalom és a termelőeszközök köztulajdonának alapelveit, a dolgozók jogait és kötelességeit, többek között az általános munkakötelezettséget és a munkához, a munkaképtelenek ellátásához való jogot. Az Alkotmány részletesen szabályozta a tanácsrendszeren alapuló szocialista állam szervezetét, a nemzetek önrendelkezési jogát. Az Alkotmány a Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság elnevezést vezette be, így jelezve, hogy a Tanácsköztársaság minden újabb szocialista köztársasággal államszövetségre kíván lépni, a nemzetközi tanácsköztársaság keretében.

A tanácskongresszus évente kétszer gyűlt volna össze: jogait két ülésszak között a Szövetséges Központi Intéző Bizottság volt hivatva gyakorolni. A megválasztott 150 tagú testület tagjainak mintegy fele volt munkás, illetve szakszervezeti funkcionárius, egyharmada értelmiségi és tisztviselő; s bár mintegy harmada vidéki volt, néhány iparos és egyéb foglalkozású mellett aránylag csekély volt a parasztok száma. Az intéző bizottság első ülésén, június 24-én megválasztotta az új kormányzótanácsot, amelynek elnöke Garbai maradt.

Az új kormány a kompromisszum jegyében született: kimaradt belőle Kunfi, de kimaradt Szamuely is. A népbiztosok közel fele baloldali szociáldemokrata volt, akik a kommunistákkal együtt erős többséget képeztek. A jobboldali szociáldemokratákat nem igazi vezetőik képviselték a kormányban; visszahúzódásuk az addig nagy nehezen fenntartott pártegység bomlását jelezte.

Az ellenforradalmi lázadások új hulláma
A tanácskongresszus utolsó napjaiban történt események szükségessé tették a kongresszus idő előtti befejezését. Az ellenforradalmi lázadások új hulláma és a front helyzete minden figyelmet magára vont. Az ellenforradalmi szervezkedések középpontjába a tiszti ellenforradalom került, amelynek az volt a terve, hogy megnyeri Stromfeld és Haubrich támogatását, és a katonai vezető pozíciók birtokában fegyveres puccsot hajt végre. Miután Stromfeld és Haubrich elutasították a puccs gondolatát, Haubrich volt harctéri parancsnoka és bizalmasa, Hönig őrnagy, a budapesti vasas tartalék hadosztály parancsnoka (később Horthy hadseregének tábornoka) lefújta az akciót. A magukra hagyott fiatal tisztek egy csoportja — attól tartva, hogy lelepleződésük esetén Haubrich cserben hagyja őket — elhatározta, hogy ellenforradalmi lázadást robbant ki.

Időközben, június 18. és 24. között új ellenforradalmi felkeléssorozat zajlott le, ezúttal nem a Dunántúlon, hanem a Duna két partján, Kalocsa és Dunapentele között. A lázadások fő bázisa a birtokos parasztság volt, vezetői a Vörös Őrségben meghagyott volt csendőrök. A lázadások sajátossága itt a rendkívüli kegyetlenség volt. A helyi direktóriumok és a Vörös Őrségek elkeseredetten védekeztek. Szekszárdon, kihasználva a kormányzótanácsi biztos távollétét, tisztek vezetésével több száz főnyi csoport támadt a megyeházra. Leverésüket megnehezítette, hogy a helyi munkásság bizalmatlan volt a megyei direktóriummal szemben, amely a vizsgálati jelentés szerint „hivatalnok módjára dolgozott, és ez a hivatalnok önkormányzat még fegyveres erővel sem volt megtámasztva…”^59
59 PI Archívum 615. f. B 92/1936.

A szekszárdi ellenforradalmat egy különítménnyel és a helyi ifjúmunkások segítségével Krammer Sándor politikai megbízott verte le, a Budapest—Baja vasútvonalon pedig megindult Szamuely páncélvonata, tűzharcban törve utat magának: Kecelen 19, Dunapatajon 48 ellenforradalmár esett el fegyverrel a kezében. A nehéz helyzetben, a lázadók kegyetlenségének retorziójaként Szamuely is szokatlanul kemény módszereket alkalmazott a rend helyreállítására.

Figyelemre méltó, hogy a frontcsapatok tisztikara nem törekedett lázadásra vagy azok támogatására. Ebben döntő része volt a katonák forradalmi szellemének, Münnich, Karikás, Vági, Szántó és más politikai megbízottak határozottságának, de bizonyos nemzeti felelősségtudatnak, a szemben álló ellenség ismeretének is. Igen jellegzetes az a két memorandum, amelyet — Landler távollétében — a III. hadtest tisztikara nevében Julier intézett a kormányzótanácshoz. Konstatálva a hadsereg kimerültségét, a Clemenceau-jegyzékek bomlasztó hatását e napokban, mikor a politikai megbízottak nagy része különböző kongresszusokon ült, javasolja a statárium kiterjesztését a dezertőrökre, a nemzeti zászló bevezetését, mindenekelőtt azonban nyílt választ kér: elfogadja-e a Tanácsköztársaság az új határokat.

A kormányzótanács nehéz döntés előtt állt, hiszen a tisztek pontosan az ellenkezőjét kérték annak, amit Kunfi javasolt. Ha a Tanácsköztársaság, miután a világforradalomra nem számíthat, nacionalista alapra helyezkedik, és a jobb határokért veti latba erejét, úgy ismét támogatást találhat a tisztikarban és a középrétegeknél, de képtelen feladatra vállalkozik. Ha megmarad a nemzetköziség platformján, és nem vállalja az amúgy is kilátástalannak tűnő harcot, akkor bizonyosan elveszti a tisztikar támogatását. Nem maradt más hátra: kitartani a megkezdett úton.

Június 24-én a dunai monitorok nemzetiszínű zászló alatt lőtték a Szovjetházat: kirobbant a tiszti ellenforradalom. A felkelés látszólag jól volt előkészítve: egy tüzérlaktanya ágyúi adták meg a jelet; míg a Budapesti Munkástanács gazdasági kérdésekről tárgyalt, a Dunán megjelentek a monitorok, a ludovikások megszállták a nemzetközi telefonközpontot. A kommunista vezetők azonban nem vesztették el a fejüket, a karhatalom készen állt, a budapesti csapatok legtöbbje kitartott a forradalom mellett, és reggelre teljesen helyreállt a rend. A június 24-i ellenforradalom történetét eddig csak részben sikerült tisztázni. A puccs után tartott vizsgálat szerint Haubrich nem volt részes az akcióban, de valamit tudott róla, és nem vette komolyan. Az bizonyos, hogy a bűnösöket inkább fedezte, mintsem üldözte volna.

A Szövetséges Központi Intéző Bizottság június 25-i ülésén a baloldal követelte a lázadók példás megbüntetését és a biztonsági szervek hatáskörének növelését. Erélyes határozat született, de a napról napra nehezebb helyzetben a különböző mentőakciók jártak sikerrel: a meghozott statáriális ítéleteket nem hajtották végre. Igaz viszont, hogy a Duna menti és fővárosi lázadások leverése után a rend nagyjából helyreállt, hasonló kísérletekre nem került sor. Haubrich is a helyén maradt, bár teljhatalmát katonai ügyekre korlátozták; a karhatalomnál is csak kisebb tisztogatásokra, néhány alakulat megerősítésére szorítkoztak.

A front helyzete e napokban csak kismértékben változott. A Vörös Hadsereg vezetése döntő győzelmet akart volna kicsikarni, de a katonák szelleme ekkor már — a valódi és rémhírek hatására is — inkább védekező, mint támadó volt.

A legtöbb sikert még Közép-Szlovákiában érték el; mikor azonban a 8. munkásezred parancsot kapott a Branyiszkó elleni rohamra, hogy megnyissa a Szepességbe vezető utat, a roham előtt az ezred katonái gyűlést tartottak és kimondták: értelmetlennek tartják a további áldozatokat, mivel az antant már úgyis megállapította a végleges országhatárokat. Az ezred teljes rendben elhagyta helyét, és a front mögé vonult.

A munkásezredek egy részének bomlása — a harcolni nem kívánók egyszerűen hazautaztak — a hátország hangulatváltozásának következménye volt. A defetista propaganda, amely több üzem hangulatát megrontotta, a folyamatos pótlás elmaradása kételyeket keltett a munkásezredekben. Június 23-án a salgótarjáni munkásezred katonáinak feleségei a városháza előtt követelték „az ezred 24 óra alatti leszerelését, vagy pedig 18—45 évig mindenkinek azonnali besoroztatását”.^60
60 Uo. 606.

Kun Béla maga jelent meg Budapesten a MÁV-gépgyári asszonyok gyűlésén, amely két nappal előzte meg a gyárból bevonult 8. ezred fenti esetét. Ugyanakkor, amikor a hadsereg-parancsnokság külön rendelettel kénytelen eltiltani 12—16 éves fiúk csatlakozását a harcoló csapatokhoz, az egyre növekvő igazgatási, közellátási, kulturális apparátus „nélkülözhetetlen” igazolással látott el sok 20 év körüli fiatalembert. Míg a nagyüzemek munkásságát katonai szolgálatra erősen igénybe vették, a kisebb üzemek munkásainak toborzását, kiképzését sokszor elhanyagolták.

Foch ultimátuma. Fegyverszünet és visszavonulás
Június 22-én a német nemzetgyűlés heves viták után, alig kétharmados szótöbbséggel megszavazta a békeszerződés aláírását. Párizs energiáit már nem kötötte le a német kérdés: június 23-án a tanácskormány megkapta a szövetséges főparancsnok, Foch marsall ultimátumát, amelyben a békekonferencia nevében 24-én reggelre elrendeli a hadműveletek beszüntetését és 28-án estig a Vörös Hadsereg visszavonását Csehszlovákia területéről. Foch közölte, hogy amennyiben még 23-án nem kap igenlő választ, felszólítását visszautasítottnak tekinti.

Böhm válaszjegyzékében elfogadta a fegyverszüneti ajánlatot. A visszavonulás határidejére nem reagált, csupán azt kérte a Clemenceau-jegyzékre hivatkozva, hogy küldjenek ki megbízottakat a határvonal pontos megállapítására. Ezzel tehát elvben elfogadta a visszavonulást az új országhatárra. Böhm egyben kérdést intézett a békekonferenciához, „minő garanciákat nyújt arra nézve, hogy a román királyi csapatok a Clemenceau-jegyzékében közölt területet ki fogják üríteni”,⁶¹ miután román alakulatok 21-éré virradóra felrobbantották a Tisza használható hídjait.
⁶¹ MMTVD 6. köt. 2. rész. Bp. 1960. 307.

A fegyverszünet elfogadása mellett nyomós okok szóltak. A Vörös Hadseregnek láthatóan pihenésre volt szüksége, a belső helyzet is megkívánta a fegyverszünetet. Párizsban, a német kérdés megoldása után Wilson csomagolt, s a békekonferencia irányítása ezzel teljesen Clemenceau kezébe került, aki határozottan ellenzett mindenféle közvetlen tárgyalást a Tanácsköztársasággal. Más kérdés, hogy a pozitív válasz után miért nem próbálták meg — már csak a Szlovák Tanácsköztársaság miatt is — halogatni a visszavonulás végrehajtását, legalább addig, amíg Clemenceau erélyesebben nem követeli azt.

Bizonyos, hogy a gyors elhatározásban része volt a június 24-i ellenforradalomnak, a kormány és a tisztikar, illetve a forradalmi harc hívei és a jobboldal közti állandósult ellentétnek. A jobboldal — látva a munkásság kedvetlenségét — mind bátrabban lépett fel. A munkások túlnyomó többsége ragaszkodott azonban a tanácsrendszerhez, elképzelhetetlennek tartotta bukását; ennek tulajdonítható, hogy nem vette elég komolyan a kommunisták figyelmeztetéseit az ellenforradalom veszélyére.

Június 24-én létrejött a fegyverszünet. Kun egyidejűleg ismételten biztosítékot kért Clemenceau-tól arra, hogy a román hadsereg kiüríti a Tiszántúlt. A Pozsonyban tárgyaló Ágoston Péter — Clemenceau válaszát várva — kérte a visszavonulás határidejének meghosszabbítását. Pellé tábornok, a csehszlovák hadsereg francia főparancsnoka, csak 30-ig volt hajlandó ezt meghosszabbítani, s visszautasította a Tiszántúl kérdésének megvitatását. A román kormány egyelőre még nemleges választ sem adott a hozzá intézett kérdésre, de sejteni lehetett, hogy ha engedik, a román hadsereg legalább az új termés betakarításáig a Tiszántúlon marad. (Június 23-án, míg Szamuely a dunapataji gazdákkal ütközött meg, a megszállott Apátfalván a parasztok fellázadtak a rekvirálás miatt, és 3 román katonát megöltek. A román parancsnokság példát statuált: több tucat férfit agyonlőttek, mintegy 80-at elhurcoltak.)

Június 29-én a kormányzótanács elfogadta a pártvezetőség — Kun által előterjesztett — előző napi határozatát: a csehszlovák területet a demarkációs vonalig ki kell üríteni azzal az indokolással, hogy a háborút a hadseregtől beérkezett jelentések szerint tovább folytatni nem lehet.

Mikor 30-án összeült a Szövetséges Központi Intéző Bizottság, hogy a határozatot jóváhagyja, a visszavonulás már megkezdődött. Ágoston és Mittelhauser 4 kilométer szélességű semleges zónát jelölt ki. A megállapodásnak katonai jellege volt csupán, de elismerte a csehszlovák közigazgatást a kiürített területen. Kun 30-i referátumának érdekessége, hogy a külpolitikai helyzetről festett irreálisan optimista kép mellett hangsúlyozta: „…engem arra, hogy ehhez az állásponthoz csatlakozzam, nem a nemzetközi forradalom állása késztetett, hanem belső dezorganizáltságunk.”^62
62 370.

Hasonlóképpen a belpolitikai indokokat tekintette elsődlegesnek a vita két kommunista szónoka: Szamuely és Pór. Kun reálisan vonta le az ellenforradalmak tanulságait, amikor megállapította: akik a kapituláció útját egyengetik, csalódni fognak a kispolgársággal együtt, mert az adott helyzetben „a legutóbbi napok eseményei megmutatták, hogy itt Magyarországon csak kettő között lehet választani: a legszilárdabb, a legszigorúbb reakció, monarchizmus és proletárdiktatúra között”.^63
63 Uo. 372.

A június 30-i határozat meghozatalánál már ismeretes volt a visszavonulás szándékának hatása a Vörös Hadseregre. Néhány alakulat tiltakozott, mások kimerültségük következtében örültek a fegyvernyugvásnak, ha harcaik eredményének elvesztését fájlalták is. A Tiszántúlról toborzott csapatok a hazatérés lehetőségében reménykedtek. Böhm szerint Landler még egyszer felvetette az ultimátum elutasításának lehetőségét, mire Böhm rögtön felajánlotta, hogy átadja a főparancsnokságot Landlernek. A többség azonban a visszavonulás mellett volt.

A visszavonulás rendben, fegyelmezetten folyt le. Az északi hadjárat során elfoglalt területnek több mint felét kellett kiüríteni. A hősi harcok eredményének feladása a tisztikarra gyakorolta a legegyértelműbb hatást. Számukra a Tanácsköztársaságot a Vix-jegyzék elutasítása emelte a megalkuvó, régi uralkodó osztályok fölé; az a lehetőség, hogy a lélegzetvételnyi szünet lehetővé teszi az ellenforradalom letörését — beleértve a remélt bevonulást Szegedre — érthetően nem vonzotta őket. Lakatos Géza szerint még Stromfeld is kijelentette: „Harcoltam a csehek és románok ellen, de ellenforradalmárok ellen nem viselek háborút!”^64
64 A bolsevizmus Magyarországon. Szerk. Gratz Gusztáv. Bp. 1921. 300.

Nem mintha közösséget vállalt volna az ellenforradalmárokkal; amíg vezérkari főnök volt, fellépett hazaáruló tevékenységük ellen, de a visszavonulással előállott szituáció számára súlyos dilemmát okozott, amelyből megalkuvást nem ismerő jellemének a passzivitás volt az egyetlen kiút. Távozásakor példáját más tisztek is követték.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A Magyarországi Tanácsköztársaság – A belső helyzet és a katonai visszavonulás
(Idézet: Magyarország története)

A Párt és az Ifjúsági Szövetség kongresszusa
1919. június közepén ülésezett a Magyarországi Szocialista Párt kongresszusa. A június 12-én megnyíló pártkongresszusra egyrészt azok a kommunisták készültek nagy várakozással, akik nem voltak megelégedve az egyesülés végrehajtásának módjával, másrészt az ellentámadásra készülő, szociáldemokrata jobboldal, amely viszont úgy érezte, hogy márciusban túl sok pozíciót adott fel, és szervezeti bázisára támaszkodva puccsra készült.

Az egyesülés valóban csak az új párt kereteit teremtette meg: az élcsapat jellegű kommunista párt 30—40 ezres létszámával felolvadt az egyesüléssel létrejött tömegpártban, amelynek — legalábbis papíron — másfél milliós létszáma a régi szociáldemokrata pártét is sokszorosan meghaladta. Az addig szervezetlen, tanulatlan munkások, a munkássághoz csak érzelmileg kötődő városi és falusi szegények a forradalom hatására öntudatra ébredtek, de könnyen elcsüggedtek, és semmiképpen sem voltak az orosz bolsevikokhoz hasonló támaszai a forradalomnak. A tömegek beözönlése a hatalomra jutott munkáspártba természetes és elkerülhetetlen jelenség. Az ezzel járó szervezeti, nevelési problémák megoldhatók, ha nincsenek politikai ellentétek. A kialakult körülmények közt azonban a szakszervezeti bürokrácia akkor is megakadályozta volna az első és kézenfekvő lépést, a szakszervezeti- és párttagság különválasztását, ha arra egyáltalán idő lett volna. Ugyanígy nem lehetett szó még szakszervezeti kongresszusok tartásáról sem, hiszen ez együtt járt volna a vezetőségek leváltásával; sőt, a március 21. előtt alakult kommunista szakszervezeti frakciókat is feloszlatták. Ebben az amorf tömegben a kommunista és szociáldemokrata munkások és értelmiségiek élcsapat szerepe igen nehezen érvényesült.

Kétségtelen, hogy a párt szerepének lenini értelmezése elég zavaros formában jutott el a magyar kommunistákhoz. Így a munkásosztály fogalmának tisztázatlanságával is összefügg, hogy a szociáldemokraták a szakszervezeteket, a kommunisták a munkástanácsokat tartották a párttal egyenrangúnak, bár itt az elméleti torzulás a valóságos magyarországi helyzet sajátosságát tükrözi. Az a felfogás azonban, amely a pártépítés elvi és gyakorlati hibáit a forradalom veresége egyik fő okának tette meg, alaptalan és csupán az ellenforradalom győzelme utáni emigrációs önmarcangolás eredménye, melyben szerepet játszott Lenin bíráló megjegyzéseinek félremagyarázása is.

A pártszervezetek, ha nem is voltak a diktatúra élcsapata vagy vezető ereje, hasznos és sokrétű munkát végeztek, és ahol elég erősek voltak, igyekeztek soraikat megtisztítani, rendezni. A szervezeti problémáknál nagyobb baj volt a vezetés politikai arculatának kettőssége, ami viszont tényleg a reális erőviszonyokat tükrözte. Amikor a tömegek aktív támogatását élvezték, a forradalmárok képesek voltak forradalmi döntéseket elérni és megvalósítani; a forradalomnak azonban más támasza nem volt, mint a munkások lelkesedése, és így a csüggedés napjaiban a politikai vezetésben is megnőtt a kompromisszumot, a visszautat keresők szerepe.

A politikai vezetésre addig jellemző kulisszák mögötti küzdelmet a pártkongresszuson a nyílt összecsapás váltotta fel. Az erőviszonyok alakulását mutatja, hogy míg a diktatúra első napjaiban a tempóval elégedetlen baloldali ifjak, katonák tüntettek a kompromisszum ellen, a kongresszuson már a jobboldal támadott, és a baloldal — tekintettel a front helyzetére — nem ment túl az erélyes defenzíván. A támadást Weltner indította meg a kongresszus megnyitása napján; a Népszavában közzétett cikkében nyíltan támadta a kommunistákat, és visszautasította Lenin üdvözletének az ingadozókról szóló részét.

Weltner cikke nagy jelentőségű volt, mivel ő volt a kapocs a jobboldal és a centristák között. Peyerék átmenetileg lemondtak az eredménytelennek bizonyult konspirációról, Böhm és Kunfi viszont a megromlott külpolitikai helyzetben az antanttal való kiegyezés útját keresték; a két irányzat ismét közeledett egymáshoz. Nem csoda, hogy Weltner és Kunfi is találva érezték magukat az Üdvözlet ismert soraitól: „Legyetek szilárdak. Ha ingadozást tapasztaltok a szocialisták között, akik tegnap hozzátok, a proletárdiktatúrához csatlakoztak, vagy a kispolgárság között, nyomjátok el könyörtelenül ezeket az ingadozásokat. Agyonlövetés — ez a gyáva jogos sorsa a háborúban.”^51
51 Lenin összes Művei. 38. köt. Bp. 1973. 2. kiad. 377.

Lenin Kun kifejezett kérésére írta Üdvözletét, és nem véletlenül emelte ki a proletárdiktatúrának ezt a funkcióját. Ugyanakkor kifejtette: „nem egyedül az erőszak a proletárdiktatúra lényege és nem elsősorban az erőszak”. Hangsúlyozta a magyar proletárforradalom békés győzelmének jelentőségét s általában azt, hogy figyelembe kell venni az egyes forradalmak sajátos, konkrét körülményeit. Elméleti jelentőségű az a rész, ahol megmagyarázza, hogy a szocializmus megvalósításához még meglehetősen hosszú útra van szükség.

A pártkongresszus elfogadta a Kun Béla által előterjesztett marxista—leninista pártprogramot, de az éles ellentétek már a programvitában megmutatkoztak. Kun Béla javasolta, hogy a kongresszuson az egységokmány értelmében — mely a Kominternre bízta a döntést — vegyék fel a Kommunisták Magyarországi Pártja nevet. Bár a forradalom olyan szociáldemokrata harcosai is támogatták javaslatát, mint Bokányi Dezső és Wallisch Kálmán, az egységokmányt aláíró Kunfi és Weltner maguk szegték meg ígéretüket: kompromisszumként a Szocialista-Kommunista Munkások Magyarországi Pártja nevet fogadták el. Kunfi beszédében kiállt a proletárdiktatúra mellett, és elhatárolta magát mindattól, ami a szociáldemokráciából a burzsoá demokrácia fenntartását jelenti, de ennél fontosabb volt, hogy az addiginál is enyhébb elbánást követelt a burzsoáziával szemben, és — tekintettel az európai kapitalizmus stabilizálódására — olyan politikát, amely lehetővé teszi a koegzisztenciát. Ilyen politika azonban az adott viszonyok közt nem volt lehetséges.

A konfliktus a pártvezetőség megválasztásánál robbant ki. A jobboldal, kihasználva, hogy a küldöttek többsége a régi párt- és szakszervezeti funkcionáriusok közül került ki, megszervezte az eleve kompromisszumos összetételű jelölőlista leszavazását: több baloldali jelölt nevét kihúzták, helyükre Miákits, Farkas István és mások kerültek, A váratlan puccs felháborította a kommunistákat; bejelentették, hogy a választás eredményét nem veszik tudomásul, és „fenntartják maguknak minden vonatkozásban a teljes akciószabadságot”.^52
52 Szántó Béla, A Magyar Tanácsköztársaság. (Kézirat. PI Archívum, Szántó gyűjtemény.)

Kunfi, Böhm és Weltner megrémültek a kommunisták határozott fellépésétől, és a budapesti városparancsnokhoz, Haubrichhoz fordultak segítségért. A kulcshelyzetben levő, közismerten kommunistaellenes Haubrich azonban tudta, hogy a budapesti munkásezredek nem fordulnának a kommunisták ellen, ezért határozottan elutasította a fegyveres puccs gondolatát. Landler közvetítésével a két fél békéltető tárgyalásra ült össze, amelynek eredménye viharos jelenetek után az lett, hogy Böhm a kongresszus plénuma elé állva, a diadalmas Vörös Hadsereg nevében kérte: fogadják el közfelkiáltással az eredeti listát. Így a 13 tagú pártvezetőség tagjai lettek a kommunista Kun, Pór, Rudas, Vágó és Vántus, a volt baloldali szociáldemokrata Landler és Nyisztor, a baloldalhoz közeledő Bokányi és Bajáki, a centrista Böhm, Garbai és Kunfi, valamint Weltner. A pártkongresszus így nem végződött szakítással, de nem is oldotta meg a forradalom és a párt problémáit.

Néhány nappal később ülésezett a kommunista vezetés alatt álló ifjúsági szövetség kongresszusa. A szocialista ifjak többsége már 1918 végén csatlakozott a kommunista párthoz, és a szövetség kommunista színezete az egyesülés után is megmaradt. A 120 ezres taglétszámú szervezet tanácskozása forradalmi légkörben folyt le; nyílt válaszként a pártkongresszuson született kompromisszumra, a Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetsége (KIMSZ) nevet vették fel. A KIMSZ-be tömörült forradalmi diákok, a hozzájuk felfogásban, intellektuális nívóban is közel álló szakmunkásfiatalok befolyási köre azonban korlátozott volt: az ifjú segédmunkások, építőmunkások stb. tömegeire csak felszínes befolyást gyakorolhattak, még inkább a parasztifjúságra. De igen lényeges, hogy a KIMSZ előadásain, vitáin ismerkedett meg a szocializmus tanításaival a 20-as évek munkásmozgalmi utánpótlásának zöme.

Clemenceau második jegyzéke és Kun Béla válasza
E néhány nap alatt azonban jelentős változások történtek a Tanácsköztársaság nemzetközi és katonai helyzetében. Június 13-án Clemenceau új jegyzéket intézett a Tanácsköztársasághoz, amelyben a magyar— jugoszláv határ kivételével közölte Magyarország új határait. A jegyzék az emlékezetes Vix-jegyzéknél is sokkal nagyobb csapást mért a magyar nemzetre: Magyarország formális párizsi meghívását is semmibe véve, egyszerű diktátumként ismertette a végleges határokat; nemcsak szentesítette a nemzetiségek elszakadását, hanem jelentős, közel 3 millió magyar lakta területeket is a szomszéd országoknak ítélt.

Clemenceau felszólította a kormányzótanácsot, hogy azonnal vonja vissza csapatait a végleges határok mögé, s ezt június 18-ig jelentse a békekonferenciának. Ellenkező esetben a győztes hatalmak „szabadságukban állónak tekintik, hogy előrenyomuljanak vagy bármely más intézkedést tegyenek, amely az igazságos béke biztosítására alkalmasnak látszik”.^53
53 MMTVD 6. köt. 2. rész. Bp. 1960. 242.

A Vörös Hadsereget eszerint Szlovákiából kellett kivonni, mivel másutt nem álltak csapatok a megállapított határokon túl. A jegyzék megígérte, hogy a román csapatokat szintén kivonják a Tiszántúlról, „abban a pillanatban, amikor a magyar csapatok kiürítik Csehszlovákiát”.

A Vörös Hadsereg katonái egyelőre mit sem tudtak e jegyzékről, amelynek hatása a hadműveletekre és rájuk csak június 20. körül vált érezhetővé. A kisalföldi offenzíva előkészítésének napjaiban helyi harcok folytak, egyrészt Kassától keletre és nyugatra, másrészt a Kisalföldön, ahol folytatódott a csehszlovák csapatokat vezénylő Mittelhauser francia tábornok ellentámadása.

Stromfeld június 15 körül tervezte új offenzívája megindítását, az e célból felállított V. hadtesttel, amelynek parancsnoka Pogány lett. Az V. hadtest lassú felkészülése miatt az offenzíva kezdetét 15-ről 17-re halasztották, Mittelhauser viszont 16-ra általános támadást készített elő, megelőzve a Vörös Hadsereget. A csehszlovák és magyar offenzíva előestéjén, 15-én kapta meg Kun Clemenceau második jegyzékét. A jegyzék a legnehezebb döntés elé állította a Tanácsköztársaságot.

A jegyzék homályos megfogalmazása egy sor kérdést megválaszolatlanul hagyott. Elismerik-e a Tanácsköztársaságot, megszüntetik-e ellene a háborút, ha engedelmeskedik? Az új intervenciós tervek elejtése vagy takarója-e a jegyzék? A jegyzék készítői maguk sem látták tisztán következő lépésüket, bár kétségtelen, hogy nem szándékoztak megbékélni a Tanácsköztársasággal, hiszen Gyenyikin győzelmei hatására egyenesen Szovjet-Oroszország közeli összeomlásában reménykedtek. A Négyek Tanácsa június 9-i és 10-i ülésén mindenesetre elvetették az általános támadás javaslatát, és bírálták Romániát: viselkedésével a bolsevizmust erősíti.

A végleges határ megállapítása és közzététele mindenekelőtt Csehszlovákiának kedvezett. De Jugoszláviának is előnyös volt a déli határ megállapításának elhalasztása, így még remélhette, hogy esetleg megtarthatja a pécsi bányavidéket. Romániának hátrányos volt a határok megvonása, mert Brátianu miniszterelnök többet remélt, s ha bele is törődött a döntésbe, megmondta Clemenceau-nak: a Tiszántúlt csak a békeszerződés aláírása után hajlandó kiüríteni. Brátianu mégsem engedhetett szabad utat sértődöttségének, amiért határkiigazítási javaslatait sem vették figyelembe, hiszen agresszív politikáját mégiscsak Clemenceau védte meg Wilsonnal szemben. Clemenceau-nak szüksége volt a bármikor felhasználható román hadseregre, de az adott pillanatban úgy látszik, többet remélt a magyar forradalom egységét megosztó homályos, s így szó szerint kötelezőnek nem érzett ígéretektől.

Clemenceau számítása annyiban bevált, hogy ravasz javaslata ismét megbontotta az egyesült párt egységét. A kommunisták pozíciójára, amelynek egyik bázisa a világforradalom volt, nagy csapást jelentett a június 15-i bécsi felkelés kudarca. A kierőszakolt összecsapás után az osztrák proletárforradalom valószínűtlenné vált, a két ország viszonya megromlott; a csehszlovákiai választás konszolidálta a polgári demokráciát.

Az éppen megválasztott pártvezetőség összeült, hogy döntsön a Clemenceau-nak adandó válaszról. Az ülésről jegyzőkönyv híján csak egymásnak ellentmondó visszaemlékezések tájékoztatnak. Tény, hogy Kunfiék ekkor már értelmetlennek látták a harcot, és az ő problémájuk a kivezető út megtalálása volt. A kommunisták és a baloldali szociáldemokraták ellenezték a visszavonulást. Ellenezte az elfoglalt terület kiürítését prakticista-nacionalista meggondolásból a jobboldali Vanczák—Peyer-csoport is, miután kapitulációs ajánlatukat csak két héttel előbb utasították vissza. Némi ingadozás után ellenezte a visszavonulást a meghívott Stromfeld is. Végül a pártvezetőség tagjai közül csak Rudas László szavazott a kompromisszumos határozat ellen, amely elvben hozzájárult a visszavonuláshoz.

Böhm emlékirataiban hangsúlyozza, hogy ez „csak elvi határozat volt, a végrehajtás kérdésében a pártvezetőség olyan formában határozott, hogy felhatalmazza ugyan a hadsereg-főparancsnokságot a harcnak alkalmas pillanatban való beszüntetésére, de időnyerés céljából és avégből, hogy további engedmények biztosíthatók legyenek, a visszavonulást még nem rendeljük el”.^54
54 Böhm Vilmos, Két forradalom tüzében. Bp. 1946. 324.

Kun válaszjegyzékében azt állította, s ez nem volt igaz, hogy az ellenségeskedések beszüntetését elrendelték, de a csehszlovák hadsereg támadásai miatt nem lehet végrehajtani. Tény, hogy Mittelhauser június 16-i ellentámadásával nem várta be a Clemenceau-jegyzék határidejét, a jegyzékváltásra szánt néhány napot tehát mindkét fél katonai pozíciói oly mérvű javítására kívánta felhasználni, amely befolyásolni képes a politikai döntéseket.

Kun egyben közölte: megkereste a román és csehszlovák főparancsnokságot, hogy a Vörös Hadsereg képviselőivel együtt a vegyesbizottságokban részletesen határozzák meg a kétoldalú kiürítés módozatait. A legkétértelműbben ott fogalmazott Kun, ahol a legnehezebb kérdésre, az új határok elismerését illetően kellett felelnie. A jegyzék hangoztatta a megállapított határok képtelenségét, de sehol sem utasította el kereken azok elismerését.

Ez volt a kérdések kérdése, amelyre válaszolni egyet jelentett a Vörös Hadsereg morális egységének megbontásával. A munkásság elsősorban nem a régi határok, hanem az új társadalom védelmében fogott fegyvert, számára értelmetlenné vált az eddigi harc, ha az új határok között is, megtarthatja szociális vívmányait. Határvonalakért haljanak meg, mikor úgyis jön a világforradalom, és ledönti a sorompókat? A tisztek, a menekültek viszont éppen ellenkezőleg: miért harcoljanak, ha a Tanácsköztársaság — léte érdekében — elfogadja az új határokat? Nekik nem ezt ígérték, amikor felvették a számukra nevetséges, rangjelzés nélküli tiszti zubbonyt egy olyan hadseregben, amelynek szelleme, politikai céljai idegenek voltak tőlük.

A Szlovák Tanácsköztársaság kikiáltása
Mittelhauser június 16-án nagy erővel megkísérelte Léva elfoglalását, de a Tiszától érkezett, a front mögött felsorakozott friss 4. hadosztály váratlan rohamával visszakergette a csehszlovák csapatokat a Garam túlsó oldalára. Viszont az erőit az előző néhány nap támadásaiban elpazarló III. hadtest csak erősítéssel tudott úgy-ahogy ellenállni a pihent csapatokkal támadó ellenségnek, amely Rozsnyót is elfoglalta

Ágyúdörgés kísérte az ünnepi beszédeket, mikor Eperjesen június16-án kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot. Ez volt az első kísérlet, hogy Csehszlovákia területén megalakítsák a munkások és parasztok államát.

A Szlovák Tanácsköztársaság kikiáltását Budapestről kezdeményezték. Az egyesült párt cseh és szlovák szekciója a világforradalom koncepciójából kiindulva már előbb is toborzott vöröskatonákat, agitált a csehszlovák hadsereg katonái között. Miután pedig a magyar Vörös Hadsereg jelentős szlovák területet foglalt el, a Vörös Hadsereg szlovák katonáival együtt a szekció elősegítette a helyi munkás- és paraszttanácsok megalakítását; ezek sikeres működése nyomán merült fel a Szlovák Tanácsköztársaság létrehozásának gondolata.

A szlovákiai Tanácsköztársaság tömegbázisa, amennyiben össze lehet hasonlítani, bizonyosan gyengébb volt, mint idősebb magyar testvéréé. Mégis kétségtelen, hogy létrehozásában szerepet játszott a helyi, szlovák lakosság kezdeményezése is. Ezzel szemben például márciusban, Nyugat-Erdély nem kisebb területén meg sem kísérelték hasonló, román tanácsköztársaság létrehozását.

Csicserin szovjet külügyi népbiztos egyenesen felszólította Kun Bélát a szlovák nemzeti önrendelkezés megvalósítására. Kun még aznap, június 9-én azt válaszolta: „A szlovák Tanácsköztársaság kikiáltására minden előkészület megtörtént.”^55
55 MMTVD 6. köt. 1. rész. Bp. 1959. 697.

Mire kikiáltására sor került, a helyzet nagyon megváltozott, hiszen már megfontolás tárgyát képezte a Vörös Hadsereg kivonása Szlovákiából. Kun Béla és a kommunisták azonban úgy vélték, hogy ez az eshetőség egyáltalán nem ok a Tanácsköztársaság proklamálásának elmulasztására; annál kevésbé, mert a Szlovák Tanácsköztársaság elnöke, a cseh Janousek, eleve egy szocialista Csehszlovákia keretében képzelte el Szlovákia jövőjét, sőt ennek érdekében — nem csekély, de annál jellemzőbb naivitással — személyesen Masarykhoz fordult.

Szlovákia kiürítését végleg csak június utolsó napjaiban határozták el, mikor a kialakult helyzet kilátástalanná tette az északi hadjárat folytatását. A Tanácsok Országos Gyűlése azonban már június 19-i külpolitikai vitájában felhatalmazta a kormányzótanácsot, hogy szükség esetén rendelje el a kiürítést.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A Tanácsköztársaság honvédő háborúja – Az északi hadjárat első sikerei
Stromfeld haditerve. Az északi hadjárat első sikerei
Ellenforradalmi tevékenység a győzelmes hadsereg hátában
A Clemenceau-jegyzék. Az északi hadjárat mérlege
(Idézet: Magyarország története)

Stromfeld haditerve. Az északi hadjárat első sikerei
A miskolci csatát követően — miután tisztázódott, hogy délről nem fenyeget közvetlen intervenció — a kormányban és a hadvezetésben vita folyt a további támadás irányáról. A salgótarjáni, északnyugati irányú támadás többek által támogatott tervét, amelynek sikere esetén a csehszlovák hadsereg kiszorult volna Szlovákiából, végül is elvetették, s a hadseregparancsnokság úgy határozott, hogy a cseh—román haderők belső szárnyát töri át, és először a cseheket veri meg, majd a Tiszán átkelve a román haderő ellen fordul. Nagyon kérdéses, nem haladta volna-e meg ez a merész terv a Vörös Hadsereg erejét. Mindenesetre maga Stromfeld már a támadás kezdetén eltért tőle, és a lehetőségek reális mérlegelése alapján mérsékelte. E terv mellett nyomós okok szóltak, elsősorban a Tiszántúl felszabadítása; a Ruténföld felszabadítása ugyancsak jó irányban bővítette volna a forradalom bázisát: megkönnyíteni volt hivatott az összeköttetést az ukrán Vörös Hadsereggel.

Szamuely Tibor, miután kalandos úton, repülőn és vonaton 10 nap alatt megjárta Moszkvát és Kijevet, május 31-én tájékoztatta a kormányt Leninnel és munkatársaival folytatott tárgyalásairól. Az orosz Vörös Hadsereg helyzete e napokban átmenetileg romlott: elveszett Szovjet-Lettország, a fehérek Pétervárt fenyegették. A legkritikusabb helyzetben azonban az ukrán front volt: Gyenyikin előretörését nem tudták megállítani, az ukrán Vörös Hadsereget a Donyec-medence védelmére koncentrálták. A Dnyeszter vonalán folytatódtak a harcok, időnként szép szovjet sikerekkel, a cél azonban már csak a román hadsereg lekötése volt. Szamuely segítette a magyar internacionalisták Fegyverrel a kézben haza! jelszóval Kijev körül megkezdett összevonását, ami egészen augusztusig folyt, abban a reményben, hogy ha a hadiszerencse úgy fordul, a Kárpátokon való áttörés élcsapatát alkothatják. A két Vörös Hadsereg egyesülésének lehetősége azonban május végén már nem állt fenn, s ezt a román hadvezetés — helyzeténél fogva — sokkal inkább felismerte, mint a magyar.

Az ukrán Vörös Hadsereg gyengülése nyilván megkönnyítette a román hadvezetésnek, hogy Párizsban ismét javasolja a tiszai átkelést. Wilson azonban továbbra is Budapest francia megszállását látta volna szívesen, s még a csehszlovák támadásban is reménykedett, ezért a négy nagyhatalom kormányfőinek május 30-i ülésén ismételten elvetették a román ajánlatot. Június 6. körül a bukaresti angol, francia és amerikai követek együttesen kérték kormányaikat: engedjék meg, hogy a román hadvezetés eleget tegyen Csehszlovákia kérésének, és átkeljen a Tiszán, mert „egyhangú véleményük szerint kiszámíthatatlan következményekkel járna, ha a bolsevistákat szabadjára engedik”.^46
46 Public Record Office FO 371, Vol. 3515.

A jugoszláv és francia csapatoktól csak azt kívánták, hogy demonstrációt hajtsanak végre. Az új ajánlattal a francia hadvezetés egyetértett, a békekonferencia azonban más megoldást választott.

A román támadás veszélye tehát egyelőre megszűnt, és Stromfeld, ha nem is láthatta ezt olyan világosan, mint az események utólagos szemlélője, fokozatosan Szlovákia elfoglalására változtatta eredeti tervét. Annál inkább, mivel már az első ütközetek is sikert ígértek.

A május 30-án kezdődött északi hadjárat nemcsak a Tanácsköztársaság, hanem az egész újabb kori magyar hadtörténet legszebb fejezetei közé tartozik, méltán hasonlítható az 1849-es tavaszi hadjárathoz.

Az északi hadjáratban — annak megindulásakor — 73 zászlóalj és 46 tüzérüteg vett részt. A zászlóaljak több mint felét a front jobbszárnyán, Miskolcnál vonták össze. A csehszlovák hadseregnek Szlovákiában 90 zászlóalja és 32 ütege volt. így tehát a Vörös Hadsereg a fő támadási irányban sem rendelkezett jelentős túlerővel, bár tüzérsége fölényben volt. A Tisza vonalán álló I. hadtest átkeléssel fenyegetve kötötte le a román frontot; az eredeti terv szerint június 3-4. körül valóban átkelt volna a Tiszán, erre azonban nem került sor.

Már az északi hadjárat első napja jelentős sikereket hozott. Keleten Szikszót, Bánrévét és Putnokot érte el a Vörös Hadsereg; a nemzetközi egységekkel megerősített 80. dandár lendületes átkaroló támadással megfutamította a szemben álló ellenséget, és bevonult Losoncra. Az 1. dandár az Ipolyon átkelve tört nyugat felé a Dunától északra, a dunai hajóraj támogatásával, és már az első napon elfoglalta Balassagyarmatot és Ipolyságot, több ágyút és más hadianyagot zsákmányolva a meglepő erejű roham elől fejvesztetten menekülő ellenségtől. Az 1. dandár sikeres előretörése annál fontosabb volt, mert addig az ellenség Szobnál csupán 45 kilométerre állt Budapesttől. Az első nap sikerei mindkét félt meglepték. A 80. dandárnak a parancs szerint csak támogatnia kellett volna a Losoncot támadó fő erőt, de egyik nemzetközi ezrede a gyenge ellenállás láttán módosította a tervet, és rohammal bevette a várost. A front keleti szélén viszont az első nap nem hozta meg a várt eredményt: a Miskolctól keletre álló csapatok nem tudtak átkelni a Hernádon.

A következő napok újabb sikereket hoztak: 31-én Rimaszombatot és a Kassa felé vezető úton Edelényt foglalták el.

Június 1-én az 1. dandár, amely aránylag kis erővel két irányban támadott, mindkét arcvonalon nagy sikert ért el: a párkányi hídon át segítségül jövő esztergomi munkások, bányászok és karhatalmi századok támogatásával elfoglalta Párkányt; egy merészen előretolt zászlóalja pedig rövid harc után rajtaütésszerűen megszállta Lévát. Ez a gyors akció egyértelmű volt a Garam vonalának elérésével, és megnyitotta az utat nyugat, vagyis Pozsony felé. Az 1. dandár ezért azt a parancsot kapta, hogy a Duna mentén állítsa le a támadást, és nagyobb erővel biztosítsa Lévát mint az új támadás kiindulópontját.

A III. hadtest fáradt, sok veszteséget szenvedett jobbszárnyát a hadsereg Kecskemétről odaszállított tartalékával és 20 üteggel erősítették meg; így sikerült átkelnie a Sajón és a Hernádon, és visszaszorítani a támadási parancsra váró román egységeket. Elfoglalta a Hernád—Tisza—Bodrog közét, és Szerencs felé nyomult előre.

Ellenforradalmi tevékenység a győzelmes hadsereg hátában
A forradalom fővárosa lelkesen fogadta az északi frontról érkező híreket. Az örömbe azonban üröm is vegyült. Nyugatról és délről ugyanis más hírek érkeztek: az ellenforradalom az északi offenzíva kezdetén tudatosan hátba támadta a Tanácsköztársaságot. Szegeden éppen a hadjárat első napján alakult meg az ellenforradalmi kormány Károlyi Gyula elnökletével. Azok, akik az 1918. októberi forradalom elvi alapján álltak, megtagadták a belépést a reakciós kormányba (kivéve a volt radikális Varjassy aradi főispánt, a franciák bizalmi emberét), tárcát vállalt viszont a bécsi Antibolsevista Comité (ABC) megbízottja, Teleki Pál és Horthy Miklós ellentengernagy, aki határozott fellépésével a gyülekező szélsőjobboldali tisztikar vezére lett, míg a fiatalabb és kompromittáltabb Gömbös megelégedett mellette a szürke eminenciás szerepével.

A szegedi kormány jelentőségét egyelőre mérsékelték egyrészt belső ellentétei, másrészt az a körülmény, hogy a szegedi munkásság hetekig tartó sztrájkkal tiltakozott a francia csendőrség szuronyaira támaszkodó hatalma ellen. Így a szegedi kormány még nem jelentett közvetlen veszélyt a forradalom számára.

Sokkal veszélyesebbek voltak a május utolsó napjaiban a Dunántúl déli és nyugati felén sorra kirobbanó, egyenként jelentéktelen, de a hátország békéjét, rendjét megzavaró lázadások, majd a Déli Vasút tisztviselői által kezdeményezett ellenforradalmi vasutassztrájk. Szamuely erélyes fellépése, valamint a vasúti műhelymunkások, fűtők és MÁV-vasutasok támogatása lehetővé tette a sztrájk gyors likvidálását, de a Déli Vasút vonalai mentén újabb lázadások ütötték fel fejüket. A kormány figyelme és ereje megoszlott a front és a „magyar Vendée” között. A proletárdiktatúrát gyengítette, hogy megélénkült az „Abonyi utcai összeesküvők” tevékenysége; Peyer, Miákits, Jászai Samu és mások május végén többször tárgyaltak Freeman kapitánnyal, és azt próbálták kipuhatolni, vajon az antanthatalmak elismernének-e egy kommunisták nélküli „szakszervezeti” kormányt. Freeman jelentése szerint rögtön és készségesen elfogadták az általa szabott feltételeket: az együttműködés megszüntetését Szovjet-Oroszországgal, a külföldi propaganda felfüggesztését, a magántulajdon elvén alapuló társadalmi rend visszaállítását és „szabad választások” kiírását.

Freeman június 2-án Becsbe utazott referálni főnökének, Cuninghame ezredesnek, aki nem bízott a terv sikerében, mivel nem látott lehetőséget a Tanácsköztársaság belülről való megdöntésére. Kun ismerte a titkos tárgyalások menetét, s Leninhez fordult, aki „Üdvözlet a magyar munkásoknak” című üzenetével meg is adta a segítséget. A május végén és június elején tartott szakszervezeti értekezletek, amelyeken Lenin üzenetét is hevesen vitatták, végül a diktatúra mellett foglaltak állást; a fővárosi vasmunkások bizalmiértekezlete június 2-án elítélte Miákitsék tárgyalásait.

Június 2-án a Vörös Hadsereg nyugati szárnya elérte Nyitrát, a keleti mintegy 30 kilométerre megközelítette Kassát. A román csapatok, miután a Budapest elleni támadásra nem kaptak engedélyt, a Miskolc és Kassa körüli harcok pedig csak veszteségeket hoztak nekik, 3-ára virradóra teljesen kiürítették a Tisza jobb partját, lerombolva maguk mögött a hidakat. Emiatt nem sikerült a Stromfeld parancsára másnap megkísérelt átkelés a Tiszán, melynek közvetlen célja Nyíregyháza visszafoglalása lett volna.

Érsekújvár elfoglalásával a hadjárat nyugati irányban elérte csúcspontját. Ha már ekkor itt összpontosították volna a Tisza vonalán hiába támadó vörös csapatokat, akkor megnyílt volna az út Pozsony felé. A döntés elhúzódását a Pozsonyt védő Mittelhauser francia tábornok ügyesen fel tudta használni a védelem és az ellentámadás előkészítésére. A front középső, Besztercebánya és Kassa közötti szakaszán, az Alacsony-Tátra előtt megtört a támadás lendülete. A Landler-hadtestet viszont nem lehetett megállítani: a városokban és falvakban sorra alakuló helyi tanácsok és önkéntes csapatok támogatásával nyomult előre; e hadjáratban szokatlanul kemény harcban áttörte az ellenség frontját, és 6-án bevonult Kassára. Sárospatak elfoglalásával lényegében sikerült elvágni a csehszlovák hadsereg ruténföldi csoportját.

Mikor június 7-én a Budapesti Munkástanács ünnepi ülésre jött össze, a Vörös Hadsereg már elfoglalta Selmecbányát és Zólyomot is. Míg a Dunántúlon alábbhagytak a Vörös Hadsereg hátországát nyugtalanító ellenforradalmi lázadások, Szlovákiában a rendkívüli állapot kihirdetése ellenére egyre nagyobb méreteket öltöttek a csehszlovák hadsereg mögöttes területein támadt munkásfelkelések. Mittelhauser sürgős segítséget kérő üzenetet küldött Párizsba; a prágai angol követ június 7-én felhívta London figyelmét arra, hogy a Bécs közelében fekvő Pozsony eleste nagyon komoly konzekvenciákat vonna maga után; néhány nappal később a francia parancsnoksággal egyetértésben rendkívül súlyosnak nevezte a csehszlovák hadsereg helyzetét; a francia misszió francia katonaságot kért.

A munkástanács ülésén Böhm méltatta Kassa elfoglalását. Úgy tűnt, hogy a Tanácsköztársaság helyzete jobb, mint bármikor. Budapesten — ahogy az ellenforradalom egyik vezetője, Perényi Zsigmond báró írta — „a polgárság túl gyenge, túl szervezetlen, mindenekelőtt azonban teljesen lefegyverzett volt ahhoz, hogy önmagában a jól felszerelt munkástömegekkel szemben valamit is tehessen”.^47
47 Hajdú Tibor, A Magyarországi Tanácsköztársaság. Bp. 1969. 237—238.

A forradalom aktív ellenségeinek tábora gyengült, de a forradalom aktív támogatóinak tábora is egyre szűkült. A kispolgárságot, a munkásmozgalomhoz nem tartozó dolgozókat az osztályharc kiéleződése a sehova nem tartozás bizonytalanságával töltötte el.

A Clemenceau-jegyzék. Az északi hadjárat mérlege
A Vörös Hadsereg, Stromfeld zseniális vezetésével, az északi hadjárat első hete alatt alapvetően megváltoztatta a front erőviszonyait. Mintaszerű volt az együttműködés, a központi irányítás, a tüzérség felhasználása, az erők gyors mozgatása, a csapatok önállósága a parancsok végrehajtásában. A gyors előretörésnek azonban negatív oldala is volt: meghosszabbította az amúgy is szétforgácsolt Vörös Hadsereg frontját anélkül, hogy megsemmisítette volna az ellenséget, amely — ha tehette — ügyesen kitért a döntő ütközetek elől. Így a döntés elhalasztódott, s a hadműveletek középpontjába végül a Miskolc—Kassa—Eperjes irányú támadás került; a helyzetnek a haditerveknél erősebb dinamikája a viszonylag kisebb ellenállás vonalán vitte előre az északi hadjáratot.

A csehszlovák hadvezetés a kassai vereség után fő erejét Pozsony védelmére koncentrálta. Június 7-én nagy túlerőt összpontosítva ellentámadást indított, és visszafoglalta Érsekújvárt. Némi területnyereségen kívül azonban nem ért el nagyobb eredményt. Kassától északra a helyi dolgozók fegyveres felkelésétől támogatott 6. vörös hadosztály 9-én bevonult a sietve kiürített Eperjesre. Ezzel Kelet-Szlovákiából a Vörös Hadsereg kiverte az ellenség fő erőit, és most már dönteni kellett: Pozsony vagy a Tiszántúl irányába folytassa-e a támadást. Ekkor érkezett meg Clemenceau-nak, a párizsi békekonferencia elnökének jegyzéke, amelyben felszólította a Tanácsköztársaságot: „haladéktalanul vessen véget a csehszlovákok elleni támadásoknak, ellenkező esetben a szövetséges kormányok feltétlenül el vannak határozva, hogy haladéktalanul a legszélsőbb rendszabályokhoz folyamodnak, hogy kényszerítsék Magyarországot az ellenségeskedések megszüntetésére”.^48
48 MMTVD 6. köt. 1. rósz. Bp. 1959. 670.

A jegyzékben kilátásba helyezett „legszélsőbb rendszabályokon” az általános intervenciós támadás megindítását kellett érteni. Ha viszont — úgymond — a Tanácsköztársaság teljesíti a győztes hatalmak kívánságait, akkor képviselőit meghívják a békefeltételek aláírására.

A kormányzótanács visszás helyzetbe került: a meghívás 77 napos élethalálharc eredménye volt; az ára viszont lemondás a fegyverrel kivívott pozíciókról, de még ennél is többről, a jegyzékben követelt visszavonulás esetén a magyar nép önrendelkezési jogáról. Végeredményben mégsem lehetett nem elfogadni. A Tanácsköztársaság számára ugyanis az ezzel járó diplomáciai elismerés több volt puszta formaságnál, nemcsak jogi elismerést jelentett, hanem a valóságos hadiállapot megszüntetését, a fennmaradást.

A békeszerződést alá kellett írni, és a békekonferencia döntéseit el kellett fogadni, de a Tanácsköztársaság számára a döntés igen nehéz volt. A közvélemény nagy része nem értette meg az aláírás elkerülhetetlenségét. A tisztikar számára júniusig a kormányzótanács az egyetlen magyar kormány volt, amely függetlenül társadalmi céljaitól, harcolt a békediktátum ellen. A „második” kormány Szegeden már alternatívát jelentett, s legalábbis kérdéses volt, hogyan választ a Vörös Hadsereg tisztikara, ha az új határok elfogadásával a harc számára értelmetlenné válik.

A Clemenceau-jegyzék látszólag a Tanácsköztársaság győzelmei által elért status quo elismerését jelezte, a valóságban éppen az ellenkezőjéről volt szó: Párizsban elhatározták, hogy lezárják a magyar kérdést, s egyúttal véget vetnek a magyarországi forradalomnak; ezért provokálták a jegyzékkel, így biztosítva lélegzetvételnyi szünetet a csehszlovák hadseregnek. A kormányzótanács halogató választ adott Clemenceau-nak: a Károlyi-kormány ismert és önkényes álláspontjából indult ki, mely szerint Szlovákia cseh „megszállása” a belgrádi fegyverszünet megsértése volt, és ezért csak akkor vállalkozik a harc beszüntetésére, ha az érdekelt államok Bécsben összeülnek a fegyverszünet kérdéseinek megvitatására. Egyben elfogadta a meghívást, mert „a Magyarországi Tanácsköztársaságnak nincsenek ellenséges szándékai a világ egyetlen népével szemben sem, barátságban és békében kíván élni valamennyivel, annál is inkább, mert nem áll a területi integritás alapján”.^49
49 Uo.

Senki sem hihette, hogy ezt a választ Clemenceau elfogadja. A tanácskormány a várható új jegyzékváltásig rendelkezésre álló néhány napot katonai helyzete javítására igyekezett felhasználni.

Stromfeld a vezérkarban folytatott viták után átdolgozta haditervét. „Az általános helyzet megköveteli, hogy mielőtt a hadsereg zöme a Tiszán átkelve a román haderő ellen fordulna, a cseh hadsereggel hosszú időre leszámoljon.”^50
50 A magyar Vörös Hadsereg. Szerk. Hetés Tibor. Bp. 1959. 363.

A terv szerint az ellenség fő erejét Léva és a Duna közötti kis területen döntő csatára kényszerítve frontális támadással kell megverni, majd elfoglalni Pozsonyt, Nagyszombatot és Trencsént. Június 15-e, amikor az új offenzíva megindult volna, a csehszlovákiai választások napja volt, Becsben pedig e napon akart Kun teljhatalmú megbízottja, Bettelheim Ernő az osztrák kommunista párt fegyveres tüntetésével új forradalmat kiváltani.

A haditerv jó volt, azonban elkésett. Az átcsoportosítás napokat vett igénybe, s ez sem a Tanácsköztársaságnak kedvezett. Az átcsoportosítás idején a hadműveletek lanyhultak, aminek fő oka nem a jegyzékváltás volt, hanem a 12 napos offenzívával, az átcsoportosítással járó kimerültség és a nagy veszteségek.

A Vörös Hadsereg június 10-én tetőzte be győzelemsorozatát: a MÉMOSZ-zászlóalj, élén Vági Istvánnal, bevonult Bártfára, az 5. hadosztály heves harc után elfoglalta Rozsnyót. A Vörös Hadsereg északon elérte Galícia, vagyis az új Lengyelország határát. Az ellenség ruténföldi csoportja harcképességét megőrizve a Laborcon túlra, Csap felé vonult vissza, s a Szepességbe húzódott csapatokkal együtt szükségessé tette a III. hadtest egy részének hátrahagyását a Sátoraljaújhely—Kassa— Bártfa vonal védelmére. Közép-Szlovákiában a front nagyobb változás nélkül hullámzott, a nyugati szárnyon viszont a kezdeményezés az ellenség kezében maradt. Mittelhauser elfoglalta Selmecbányát, majd Zólyomot, behorpasztva és megrövidítve a tervezett magyar támadás kiinduló ívét. Léva visszafoglalását azonban a Vörös Hadsereg nyugati szárnya a túlerővel vívott szívós küzdelemben megakadályozta.

Az északi hadjáratot értékelve mindenekelőtt a kedvezőtlen körülmények között elért eredmény nagyságát kell hangsúlyoznunk. A nagy kiterjedésű, jórészt hegyes-dombos terület elfoglalása 10—12 nap alatt a túlerőben levő ellenségtől olyan teljesítmény volt, amit a kiváló vezetés mellett csak a fővárosi munkás- és a tiszántúli parasztezredek, a nemzetközi egységek, az észak-magyarországi és szlovákiai önkéntesek lelkesedése tett lehetővé. Nagymértékben elősegítette a győzelmet a Vörös Hadsereg internacionalista jellege, a munkások felkelései, a szabotázs és a partizánmozgalom az ellenség hátában. A Vörös Hadseregben jelentős számú szlovák önkéntes harcolt. A csehszlovák hadseregből igen sok szlovák dezertált, bár ezeknek nagy többsége nem jutott el a Vörös Hadsereghez való csatlakozásig.

A győzelmekért a Vörös Hadsereg nagy árat fizetett. Minthogy május 1-e után a munkásság legöntudatosabb rétege fogott fegyvert, a veszteségek azt különösen súlyosan érintették. A hadsereg létszáma május—június folyamán tovább emelkedett ugyan, de mind mennyiségileg, mind minőségileg csökkenő mértékben. Június 10-én az országban sorozás kezdődött az általános hadkötelezettség alapján (a Dunántúlon azonban ezt csak Somogy megyére terjesztették ki). A jelentkezést megtagadókkal szemben nem alkalmaztak semmiféle retorziót, így a sorozás nem is vált általánossá.

Az északi hadjárat rendkívüli teljesítményét csak a májusi mozgósításhoz hasonló mérvű, gyors erősítéssel lehetett volna megismételni. Kétségtelen azonban, hogy így is biztosította a Tanácsköztársaság fennmaradását, hiszen ha a Vörös Hadsereg nem mutat ilyen erőt és elszántságot, az imperialista hatalmak intervenciója már jóval hamarabb eltiporta volna a forradalmat.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A Magyarországi Tanácsköztársaság – Az ellenforradalom szervezkedése
A Vörös Hadsereg északi hadjárata
Küzdelem az ellenforradalmi propaganda ellen
(Idézet: Magyarország története)

Az aradi és a szegedi ellenkormány
Bár május első napjaiban a frontok közti egész területen sikerült helyreállítani a proletárhatalmat, az ellenforradalmi szervezkedések és a spontán lázadások napról napra kiújultak, főleg a Dunántúlon: Devecserben, Ligetfalván, Szombathelyen, Körmend környékén, Csornán. Többé-kevésbé folyamatossá vált a fővárosi rendőr- és katonatisztek, dzsentrik, Tisza-párti ügyvédek és főtisztviselők ellenforradalmi konspirációja, bár Korvin Ottó belügyi nyomozóosztálya szinte hétről hétre újabb összeesküvő központokat leplezett le.

A dunántúli ellenforradalomban lényeges szerepet játszott a klerikális befolyás, a gazdagparasztok és polgárosuló, állattenyésztő középparasztok magántulajdon-féltése, a néppárti és kisgazdapárti szervezetek titkos működése. Itt a hivatalnokréteg, a tisztikar sem vesztette el annyira befolyását, mint az Alföldön. Erre számított a bécsi emigráció Szmrecsányi-féle szélsőséges csoportja, mikor május 6-án Brucknál megkísérelte az átkelést a Lajtán. Az akcióban csupán 50 tiszt vett részt, ezeket a Vörös Őrség már a hídról visszakergette. A brucki puccs némi feszültséget teremtett a bécsi ellenforradalmi emigráció táborában: miután tisztázódott, hogy a régi pártok „nagynevű” vezetőit, Apponyit, Andrássyt, Vázsonyit az antant mellőzi, a szélsőséges reakciós csoportok befolyása növekedett. Az antantmissziók Batthyány Tivadar vezetésével szerettek volna emigráns kormányt felállítani, Batthyány és Garami azonban inkább a politikai passzivitást választották, semhogy szövetkezzenek az említett szélsőséges reakciós csoportokkal. Az idő Bethlennek dolgozott: miután megértette, hogy az antantnak olyan kormány kell, amely vita nélkül teljesíti parancsait, csak ki kellett várnia, amíg a missziók a finnyás demokratáktól a készséges tisztek felé fordulnak.

A bécsi emigrációnál jelentéktelenebb volt az aradi kormány. Április végén, mikor a francia parancsnokságok még az egyesített intervenció terveit szőtték, de Lobit tábornok felszólította az Arad környéki nagybirtokosokat, hogy alakítsanak ellenkormányt, amely követi az előrenyomuló francia hadsereget. Miniszterelnöknek először Návay Lajost jelölték, majd az ő agyonlövetése után Károlyi Gyula gróf Arad megyei nagybirtokost, volt főispánt. Károlyi eddig nem játszott jelentősebb politikai szerepet, de rangja tekintélyt kölcsönzött neki; konzervatív gondolkodása mellett már az 1918. novemberi parasztforradalom a régi rend visszaállításának mindenre kész hívévé tette. A kormányt — amennyire a helyi adottságok engedték — igyekeztek úgy összeállítani, hogy a különböző polgári pártok képviselve legyenek benne. Radikális szabadkőművesek, függetlenségi párti politikusok, Tisza-párti megyei birtokosok mellett az előkelőséget Bornemisza Gyula volt főkonzul, külügyminiszter képviselte, a zsidó polgárságot Pálmai közjegyző, a franciákat pedig ügynökeik, Varjassy Lajos és a büntetett előéletű Bartha Ábel lókereskedő.

Bár a francia támadás elmaradt, az aradi kormány május 5-én megalakult. Bécsben nem vették komolyan, Budapesten még kevésbé, a románok pedig előnyösebbnek tartották, ha nincs olyan magyar kormány, amelyet meghívhatnak Párizsba asszisztálni a békeszerződés elkészítéséhez. A kormány ezért sietve Szegedre indult, de a román parancsnokság útközben letartóztatta, és vagy 2 hétig fogva tartotta a miniszterek egy részét. Mikor végül eljutottak Szegedre, egy ideig még személyi torzsalkodással voltak elfoglalva, de május 31-i proklamációjukkal megváltozott összetételben mint szegedi kormány léptek a nyilvánosság elé.

A román parancsnokság a Böhm által kiküldött parlamenternek átnyújtotta a fegyverszüneti feltételeket, melyek szerint megállnak a Tisza vonalán, ha 9 hídfőt létesíthetnek a nyugati parton, ha a Vörös Hadsereget feloszlatják, átadják a teljes fegyverzetet és hadianyagot, nagy mennyiségű polgári járművet, vonatot stb., tehát a Tanácsköztársaság rovására pótolják a bukaresti béke alapján Vilmos császár és IV. Károly seregei által elrabolt román javakat. A feltételek elfogadhatatlanok voltak, Brownnal, aki közvetítés céljából még május 3-án Szolnokra utazott, a románok egyszerűen nem álltak szóba. Így a kapituláció felé hajlók kénytelenek voltak belátni, hogy érdemleges tárgyalásra tisztességes alapon nincs lehetőség.

Brown távozása után, május 12-én érkezett Budapestre az olasz misszió vezetőjének kinevezett Romanelli alezredes, és ettől kezdve mindvégig ő számított az antant budapesti fő képviselőjének, noha ilyesfajta megbízást sohasem kapott. Romanelli feladata főleg az volt, hogy hosszú távra kiépítse a magyarországi olasz befolyást, olyan külpolitikai meggondolások alapján, amelyek a 20-as években is érvényben voltak. A Tanácsköztársaságot átmeneti jellegűnek tartotta ugyan, de a májusi helyzetben egyedüli reális tárgyalópartnernek is.

2. A Vörös Hadsereg északi hadjárata
Az ellentámadás előkészítése
A májusi válság után a hadsereg újjászervezésének sikerei ismét döntés elé állították a kormányzótanácsot: milyen módon használja fel a Vörös Hadsereget? Az elhatározást a körülmények diktálták. Egyedül a csehszlovák hadsereg támadott, és a Salgótarján körüli harcok megmutatták, hogy nem legyőzhetetlen ellenfél a Vörös Hadsereg számára. A salgótarjáni sikerek először azt a gondolatot sugallták, hogy az ellentámadást Salgótarjántól északnyugatra kell megindítani, a sikeres védelmi harcok folytatásaként. Az ellentámadás fő erejének a szerveződő III. hadtestet szánták, amelynek parancsnoka Landler Jenő, vezérkari főnöke Julier alezredes lett. A III. hadtest volt a legnagyobb létszámú, ide irányították a munkászászlóaljak jó részét, s egyelőre Hatvan körül gyülekezett, ahonnan könnyen elszállíthatták bármelyik frontra. A hadsereg szervezése közben ugyanis olyan hírek érkeztek, hogy az antant a francia csapatok bevonásával déli irányból támadást készít elő a Duna —Tisza közén.

A hír tulajdonképpen nem volt hamis, csak megkésett; mint láttuk, a francia parancsnokság valóban készült a Budapest elleni koncentrált támadásban való részvételre, de miután Párizsban nem sikerült ilyen határozatot kicsikarni, tervét egy időre félretette. Május 11-én Gödöllőn a kormányzótanács bizottsága megtárgyalta a helyzetet Stromfelddel — aki itt helyezte el a vezérkart —, és arra a következtetésre jutottak, hogy Gyékényes és Szeged felől támadás várható. Az értekezlet elhatározta, hogy az északi és keleti fronton, valamint a Dunántúlon „csak a legszükségesebb erők hagyandók meg, melyeknek feladata a megfigyelő szolgálat és az ellenség előnyomulásának lehető hosszú ideig való késleltetése”, míg „az összes ekként felszabadult erők a Duna—Tisza között előnyomuló ellenség ellen támadólag alkalmazandók”.^43
43 Liptai Ervin, A magyar Vörös Hadsereg harcai 1919. Bp. 1960. 248.

Az északi fronton Salgótarján és Eger védelmében folytatódtak a helyi jelentőségű harcok. A bányászok és munkások hősies ellenállása, valamint a 6. hadosztály megjelenése már május 10-én a Salgótarjántól északra elhelyezett csehszlovák csapatok pánikszerű meneküléséhez vezetett. 12-én a vörös csapatok bevonultak Fülekre, a csehszlovák hadsereg egészen Rimaszombatig, vagyis március 21-i pozíciójába menekült. A további üldözést azonban a hadsereg-főparancsnokság nem engedélyezte, főleg a francia támadás vélt veszélye miatt. Miután azonban a hadiesemények bebizonyították egyrészt a csehszlovák csapatok harci kedvének hiányát, másrészt a Vörös Hadsereg állapotában beállott javulást, a főparancsnokság parancsot adott Miskolc visszafoglalásának előkészítésére.

A katonai sikerek és az ezek nyomán megszilárdult belső rend, az ellenforradalmi megmozdulások mérséklődése kedvező feltételeket biztosítottak az északi hadjárathoz. Miután a támadás céljai egyelőre korlátozottak voltak, a centristák is helyeselték azokat, abban a reményben, hogy a Tanácsköztársaság pozíciójának javítása megjavítja a győztes hatalmakkal köthető kompromisszum lehetőségét is. Ennek érdekében Böhm és Weltner, az előforduló önkényeskedésekre hivatkozva, felléptek a külön karhatalmi alakulatok megszüntetéséért. Elérték, hogy a Cserny-csoportot feloszlatták, tagjai egy részét kiküldték a frontra. Böhmék nem érték be az önkényeskedő Cserny József megrendszabályozásával, továbbra is határozottan ellenezték az erélyes fellépést az ellenforradalmárokkal szemben, mint ami ronthatja a kompromisszum esélyeit.

Májusban a centristák és az őket követő szociáldemokrata munkások — bár mind sűrűbben hangoztatták kételyeiket — aktívan kivették részüket a honvédelem és a szocialista átalakulás szervezéséből; a kompromisszumot a nyugattal a munkáshatalom talaján szerették volna elérni. A szakszervezeti bürokrácia viszont a frakciózás útjára lépett, belülről veszélyeztette a proletárdiktatúra létét. Míg a kommunistákat Kun az egység érdekében minden külön csoportosulástól eltiltotta, és csak a Vörös Újságot őrizték meg, mint az egyértelmű kommunista álláspont szócsövét, a szakszervezeti jobboldal május közepétől rendszeresen tartott értekezleteket a református konvent Abonyi utcai épületében. Ezekre a tanácskozásokra kezdetben a népbiztosokat is meghívták, konstruktív eszmecserék folytak a szakszervezetek részvételéről a termelés javításában. A tanácskozások azonban hamarosan félig-meddig titkossá váltak, középpontjukba az antanttal való kapcsolat felvétele került, lényegében polgári demokratikus program, a szocialista vívmányok feladása alapján. A Vörös Hadsereg harcának nem tulajdonítottak jelentőséget, mert mint Peyer mondta a pécsi bányászok küldötteinek: „nincs semmi értelme csak azért harcolni, hogy két nappal későbben jöjjenek be a románok.”^44
44 MMTVD 6. köt. 1. rész. Bp. 1959. 703.

Az ellentéteket, melyeket a Népszava cikkei — a kommunisták ellen és a Peidl—Peyer-féle szakszervezeti vezetők védelmében — is éleztek, különösen veszélyessé tették a közellátási nehézségek, főleg a hús- és liszthiány.

A kommunisták sem maradtak adósak a válasszal, s rámutattak, hogy a polgárság védelmének egyik következménye a polgári elemek beözönlése a munkásállam hivatalaiba, sőt a tanácsokba. Számos helyen tisztogatást hajtottak végre, sok esetben leváltották a gazdagokhoz húzó házbizalmit. (A fővárosban minden házban bizalmit választottak, akinek fontos szerepet szántak a vásárlási engedélyek kiadásánál, a rekvirálásoknál, az ellenforradalmárok leleplezésében.) Május 15-én beszüntették a megmaradt polgári lapokat is.

A kommunisták határozott fellépésének oka nemcsak a taktikai ellentétekben rejlik. Miskolc visszafoglalásán túlmenően olyan katonai támadást akartak, amely megrendíti a kapitalizmus rendszerét Közép- Európában. A centristáknál jobban látták a támadás kiszélesítésének lehetőségeit, viszont részben nem ismerték, részben nem akarták tudomásul venni az európai kapitalizmus lassú konszolidálódásának tényeit. A május 7-én átnyújtott német békefeltételek megtiltották az Anschlusst, vagyis Ausztria csatlakozását Németországhoz, és ezzel Ausztriában tulajdonképpen megbukott a Tanácsköztársasággal viszonylag rokonszenvező, centrista Otto Bauer külpolitikája. Ausztriában és Németországban megszilárdult a tőkés rendszer, a munkásmozgalomban pedig a reformisták jutottak túlsúlyra; a német uralkodó osztályokban érlelődött az a gondolat, hogy a békeszerződés formális elfogadása elkerülhetetlen. Pedig Kun Béla nagyrészt a német békefeltételek elfogadhatatlanságához fűzte reményeit.

A német béke kérdése háttérbe szorította Párizsban a magyar és osztrák békeszerződésről folyó tárgyalásokat. Ez annyiban volt hátrányos a magyar kormányra, hogy meghívása végleg lekerült a napirendről. Május folyamán egyoldalúan megállapították a magyar határokat, de a német kérdésben való döntés előtt nem hozták azokat nyilvánosságra. A határok nagyjából megegyeztek a titkos szerződések alapján a győztesek között kialakult előzetes megállapodásokkal. Ha például egy pillantást vetünk az 1918. decemberi csehszlovák titkos memorandumhoz mellékelt térképre, azt látjuk, hogy az 1919 májusában megállapított és a trianoni békébe foglalt határ mellőzi Benes igényét a Vác—Salgótarján—Miskolc vonal birtoklására, továbbá a Szikszó—Bodrog vonaltól északra eső területre, viszont Csehszlovákiának adja a Ruténföld déli és keleti felét is, amiről korábban nem volt szó. A májusi határozatok szerint az osztrák—magyar határ a régi maradt volna.

Május 15-én Böhm aláírta a parancsot Miskolc visszafoglalására. Nem véletlen, hogy a miskolci támadás megindulásával egyidejűleg küldték Szamuely Tibort Moszkvába és Kijevbe, a katonai együttműködés lehetőségeinek tisztázására.

A miskolci támadás előtt a kormányzótanács fontos határozatokat hozott a centralizmus fokozására: a megyei tanácsok mellé kormánybiztosokat rendeltek. Kinevezésük bizonyos fokig korlátozta a tanácsok hatalmát, de a központi politikai megbízottak fölé is rendelte őket, amit a helyi szervek örömmel fogadtak. Ekkor határozta el a kormány a gazdasági népbiztosságokat és az országos hatóságokat egyesítő Népgazdasági Tanács felállítását is. A kormányzótanács proklamációt adott ki, mellyel törvényen kívül helyezte az aradi kormányt.

Párizsban május 19-én ismét megvitatták a magyarországi intervenció kérdését, az összehangolt támadáshoz szükséges egyetértés azonban most sem jött létre. Ennek oka elsősorban a német békeszerződés ügyének elhúzódása volt: az aláírás megtagadása Németországban tette volna szükségessé az antant megszálló csapatok alkalmazását. A csehszlovák támadás kudarca csalódást okozott; Budapest román megszállását Wilson és Lloyd George ellenezték, saját csapataikat féltették a forradalmi légkörtől.

A csehszlovák hadsereg május 18-án újabb támadást kísérelt meg Salgótarjánnál. Kritikus helyzet alakult ki; ismét fegyverbe szólították a munkásokat, akiknek a Vörös Hadsereggel együtt sikerült áttörniük az ostromgyűrűt. Javában folyt a harc, mikor a csehszlovák parancsnokság olyan hírt kapott, amely elvonta figyelmét Salgótarjántól: május 20-án hajnalban, rövid tüzérségi előkészítés után, a Vörös Hadsereg Miskolctól és Diósgyőrtől délre támadást indított.

Miskolc visszavétele
A jelentősen megerősített 1. hadosztály Kerekess József alezredes parancsnoksága alatt megindított támadása sikerrel járt: az ellenség védekezése megtört, és már aznap este elhagyta a várost, ahova 21-én reggel bevonult a Vörös Hadsereg. Az olasz tábornokok ismerték a támadás tervét, és tisztában voltak a Vörös Hadsereg hozzávetőleges létszámával is, de arra nem számítottak, hogy Stromfeld a siker érdekében az összes rendelkezésre álló frontalakulat több mint felét összevonja a támadás végrehajtására, illetve biztosítására. A Vörös Hadsereg így sem rendelkezett elegendő számbeli fölénnyel, de ezt pótolta a munkásezredek lelkesedése és a lakosság segítsége.

Az újjászületett Vörös Hadsereg harci szelleme e napokban kiváló volt. Miskolcra az óbudai hajógyári munkások százada nyomult be elsőnek, a Ganz gyáriak, az Északi Főműhely és a MÁV gépgyár munkásai, a budapesti pincérek brigádja követték őket. A győzelemben fontos szerep jutott a páncélvonatoknak: az egyik már délelőtt befutott a miskolci állomásra, és szétlőtte a veszteglő szerelvényeket. Jól érvényesült a viszonylag erős vörös tüzérség, mely ügyelt arra, hogy magában a városban lehetőleg ne tegyen kárt.

Mikor az első századok a városba értek, talpra álltak a miskolci munkások: a rendőrségre siettek, ahol az összeszedett fegyvereket őrizték, és így felfegyverkezve mintegy háromezren támadtak a menekülő ellenségre. A vasutasok megtagadták a szolgálatot a megszállóknak, elvágták a távíródrótokat, mások a síneket szedték fel, eltávolították az Avason felállított ágyúkból a závárt.

Az ellenség hátában több város magyar, szlovák és német munkásai fegyveres felkelést robbantottak ki: így Ózdon, Rozsnyón, Pelsőcön, Tornalján, Rudabányán. Perkupán lerombolták a hidat, és ezzel meggátolták az utánpótlás szállítását Miskolcra.

A csehszlovák hadsereg parancsnokai a miskolci csata után jelentéseikben katonáik fáradtságára, közömbösségére, sőt egy részük bolsevista szimpátiáira panaszkodtak. Tömegessé vált a dezertálás, különösen a falujukat könnyebben elérő szlovák katonák részéről. Ezért megkezdték a szlovák egységek átirányítását Csehországba, de megtörtént, hogy a menetzászlóalj legénységének csak a fele érkezett meg új állomáshelyére.

Május 22-én Miskolctól északra már Sajószentpéter is a Vörös Hadsereg kezére került. 23-án azonban az ellenség a Tiszánál álló román csapatok közreműködésével ellentámadást indított Miskolc visszavételére. A városban pánik tört ki. Julier engedélyt kért a visszavonulásra, azzal az indokolással, hogy másnap kedvezőbb pozíciókból visszafoglalhatják a várost. Lehetséges, hogy Juliernek taktikai szempontból igaza volt, de a győzelem útján megindult hadsereg szellemére végzetes hatással lehetett a visszavonulás, és fölösleges áldozatoknak tették volna ki a borsodi iparvidék munkásságát is. Ezért Stromfeld megtiltotta a kiürítést. A III. hadtest, kitartóan védekezve, valóban képesnek bizonyult arra, hogy nagy veszteségek árán visszaverje az északról és keletről indított támadást.

Miskolc megvédése után jelentősebb harcokra csak egy héttel később került sor. A miskolci harcok közben sikerült Egertől északra előnyomulni és véget vetni Eger hetekig tartó szorongatott helyzetének. Visszaverték a Fülek, majd a Salgótarján ellen indított új támadást is. Május végén tehát a Tanácsköztársaság szilárdan kezében tartotta a nógrádi és borsodi iparvidéket. Eredménnyel járt a Tisza-vonal megerősítése; a helyi jellegű román átkelési kísérleteket visszaverték. A román hadsereg, amely május 23-i miskolci támadása alkalmával a Hernádon is átkelt, visszavonult a folyó mögé, továbbra is veszélyeztetve a várost. A kisebb, helyi harcok, kalandos vállalkozások csak a veszteségeket növelték, eredménnyel nem jártak: a Vörös Hadsereg május elsején Komáromot, a csehszlovák hadsereg a miskolci napokban Esztergomot próbálta helyi erőkkel, rajtaütésszerű átkeléssel elfoglalni. Változatlanul a Duna vonala maradt a két szemben álló hadsereget elválasztó határ.

Küzdelem az ellenforradalmi propaganda ellen
A Budapesti Munkástanács május 24-i ülésén Böhm számolt be a miskolci győzelemről. Kun Béla ugyanekkor két fő feladatot állított a tanács elé: „küzdelem a rémhírek ellen, küzdelem az ínség ellen”.^45
45 PI Archívum 600/3 f.
A két feladat összefüggött, hiszen a közélelmezés hiányai napról napra befolyásolták a hangulatot, az ellenforradalmi csoportok által mind tudatosabban röpcédulán is terjesztett rémhíreknek pedig szintén rendkívüli hatásuk volt; részben mert a nagy változások közepette természetszerűen csökkent a biztonságérzet, részben mert az egyszínűvé vált sajtó mellett az emberek más értesüléseket kerestek. A hírverés fő témái: az élelemhiány, a „fehér hasú bankó”, a hitoktatás és a kisgazdák magántulajdonának sorsa, a háború céltalansága voltak. Az élelemhiány főleg a városokban volt súlyos, de mivel éppen a fizikai dolgozók rosszabbat is megértek, a pénzromlást pedig sikerült elviselhető keretek között tartani, a legnagyobb szerepe a defetista agitáció mellett az „ideológiai” propagandának volt.

A munkásságra mindenekelőtt a defetista propaganda volt hatással, mert a nagy veszteségek izgalmat váltottak ki a leginkább érintett munkáscsaládokban. Mindenekelőtt az asszonyok szemében volt elviselhetetlen a gondolat, hogy a világháború befejezése után még éppen az ő családjuk veszítsen el valakit.

Falun jórészt „vallásvédelmi” jelszavakkal folytattak ellenforradalmi agitációt a hagyományos nacionalista demagógia mellett. Miután a szekularizáció elsősorban a katolikus klérust érintette, utóbbinak súlya az ellenforradalom, a konzervativizmus táborában ugrásszerűen megnőtt. A papságot — valláskülönbségre való tekintet nélkül — megélhetésében fenyegette a diktatúra. Bár a kongrua első félévre esedékes részét kifizették, július 1-től a nőtlen papok 1000, a családosok 2000 korona végkielégítést kaptak; közeledett az idő, mikor teljesen híveik áldozatkészségére lesznek utalva, s ez a megoldás papnak és hívőnek egyaránt ellenszenves volt. Az egyházi vagyon leltározásának meggyorsításával együtt mindez növelte a falu és város közti politikai távolságot.

Súlyos gondokat okozott az antiszemitizmus is. A régi Magyarország zsidó vallású lakosságának mintegy fele élt a Tanácsköztársaság területén; ebből negyedmillió a fővárosban és környékén, a vidékiek jelentős része az ország északkeleti felén és a városokban. A falusi lakosság antiszemitizmusának közvetlen célpontja a falusi kocsmáros és kereskedő volt. Az ellenforradalom tudatosan szított antiszemitizmusa viszont egyúttal a munkásmozgalom ellen is irányult, amelyben a fővárosi munkásoké volt a vezető szerep. Utóbbiaknak közel egyhatoda volt zsidó, a szakmunkások, szervezett munkások esetében ez az arány még magasabb volt. A munkásmozgalomban a zsidó értelmiségnek is jelentős súlya volt, főleg a fővárosban; vidéken sokkal csekélyebb volt részvétele, szerepe. Ehhez járult még a sajátos magyarországi középosztály-probléma. A dzsentri mag körül kialakult, pozícióját örökletesnek tekintő hivatalnoki réteg kettős nyomásnak volt kitéve: az elszakadt területekről menekülő állástalan értelmiség hazafiságára hivatkozva kért állást, a nagyszámú, „szabad pályára” szorított zsidó értelmiség pedig az egyenlőségre hivatkozva várta, hogy most már előtte is megnyíljanak az állami szolgálat lehetőségei. A szocialista forradalom idején a feleslegesnek hirdetett ügyvédi és más jellegzetes „polgári” pályákról megindult a zsidó értelmiségiek átáramlása a reakciós állami tisztviselők helyének elfoglalására.

Falun az antiszemitizmus céltábláivá váltak az ifjú és sokszor túlzó pesti agitátorok és a népbiztosok is. Az ellenforradalmi propaganda az antiszemita hangulatot igyekezett szítani és a munkásmozgalom diszkreditálására felhasználni, mint ahogy más téren sem a diktatúra alapvető céljait, hanem elhibázott intézkedéseit állította hírverése középpontjába. Az elmaradott néprétegekben ez a módszer meglehetősen hatásos volt, mint ahogy az volt az ellentmondásos törekvéseire igazolást kereső, a szakmai konkurencia ellen küzdő „keresztény középosztály” körében is.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A Tanácsköztársaság honvédő háborúja – Május elseje ünnep és krízis
(Idézet: Magyarország története)

Május 1-éré a Tanácsköztársaság katasztrofális helyzetbe került: területe a Dunántúlra és a Duna—Tisza közére korlátozódott, de ebből is kiesett a jugoszlávok által megszállt baranyai—bajai sáv, a csehszlovák hadsereg Salgótarjánon át a forradalom fővárosát fenyegette; a román hadsereg bármikor átkelhetett a csaknem védtelen Tiszán, hogy Budapest alatt találkozzon szövetségeseivel.

A forradalom helyzete soha ilyen ellentmondásos nem volt. A városok és a falvak lelkesen, a világforradalomba vetett hittel ünnepelték az első szabad május elsejét, a magyar proletárdiktatúra sorsa pedig egy hajszálon függött. Budapest munkássága évtizedekre emlékezetes, példátlanul impozáns felvonulásával tett hitet a szocializmus mellett: az egész város vörösbe öltözött. Szónokok buzdítottak kitartásra, ígérték, hogy a múlt nem térhet vissza. Münchenben azonban ezen a napon verték le a Tanácsköztársaság egyetlen nyugati szövetségesét, a Bajor Tanácsköztársaságot.

Budapesten felvonultak a munkászászlóaljak, s eközben elesett a szolnoki hídfő, és olyan — téves — hírek érkeztek, hogy az ellenség átkelt a Tiszán, és elfoglalta Szolnokot. Május elsején kiürítették Miskolcot, Diósgyőrt és Ózdot; ha a román hadsereg átkel a Tiszán, a Zagyvától keletre elhelyezett, Egert védő csapatokat az elvágás veszélye fenyegeti.

Salgótarjánt 2500 katona védte. Az üzemek főbizalmijai április végén felkeresték Kun Bélát, és fegyvert kértek. Április 29-én Kun Béla utasítására három vagon új katonai felszerelés érkezett, és másnap megalakult a salgótarjáni munkásezred. A bányászok és a fiatal munkások harcolni akartak, viszont az idősebb acélgyári „hadviselt munkások ülést tartottak, amelyen elhatározták, hogy fegyvert nem fognak”,³⁴ mert a küzdelem kilátástalan. Május elsején Hevesi népbiztos beszélt a salgótarjáni gyűlésen. Kemény szavai, a felszólalók őszinte vitája nyomán a bányászok és a gyáriak a katonákkal együtt sorakoztak fel a front védelmére.
³⁴ PI Archívum 605 f. 2/28.

Kun Béla és Szántó Béla a Hadügyi Népbiztosság nevében a következő utasítást adta május elsején a hadsereg-parancsnokságnak: „Feladata hadműveleti körzetében a románoknak a Tiszán át való átkelését megakadályozni, a cseheknek előnyomulását a Duna és a Tisza között feltartóztatni és a harcvonalból jelenleg visszavont erőket mielőbb harckész állapotba helyezni, abból a célból, hogy ezekkel az erőkkel egységes ellentámadást intézhessen az ellenségnek ama részei ellen, amelyek a Tanácsköztársaság központját, Budapestet, a leghathatósabban veszélyeztetik vagy amelyek ellen az ellentámadásnak a legtöbb sikerre van kilátása.”^35
35 Liptai Ervin, A magyar Vörös Hadsereg harcai 1919. Bp. 1960. 195 — 196.

Május elsején Budapestre érkezett az addig külföldi támogatást kereső József főherceg, és lakosztályt nyittatott a Ritz-szállóban. Késő este, míg a tűzijáték fényei gyönyörködtették az ünneplő népet, a jobboldali szakszervezeti vezetők küldöttsége lemondásra szólította fel a kormányzótanácsot, követelve, hogy a hatalmat egyelőre adják át az általuk alakítandó 12 tagú direktóriumnak. Döntés nem született: másnapra hívták össze a kormányzótanácsot, a munkástanácsot, a fővárosi munkásezredek képviselőit, a vasasszakszervezet bizalmi testületét. Megvitatták a katonai helyzetet. A centristák meginogtak a válságos pillanatban, és a kapitulánsokat támogatták. Böhm felajánlotta — Landler emlékezése szerint —, hogy, parlamentereket küld a románokhoz a rögtön megkötendő fegyverszünet megtárgyalására. Az ajánlat helyeslésre talált. De az ülésen részt vevő kommunisták azt ajánlották, hogy azonnal forduljunk a felfegyverzett proletariátushoz, avval a felhívással, hogy haladéktalanul menjen a frontra, a diktatúra megvédésére. A szociáldemokrata főparancsnok, Böhm Vilmos, határozottan visszautasította ezt a »forradalmi romanticizmust«.”^36
36 Landler Jenő, A Vörös Hadsereg diadalmas útja és bomlása. Új Március, 1926. március—április.

Böhm az ülés eredményét a maga módján értelmezte: május 2-án reggel elrendelte a hadműveletek leállítását, majd parancsot adott egy-egy tisztnek, hogy Miskolcon, Baján és Szolnoknál tegyen fegyverszüneti ajánlatot a három szomszéd állam hadseregének. Kun Béla viszont parancsot adott a szolnoki vasúti híd felrobbantására. A nap folyamán a csapatoktól a valóságosnál is rosszabb hírek érkeztek, s ezekből a teljes bomlás képe rajzolódott ki. A Hadügyi Népbiztosság intézkedett, hogy a harcképtelen egységeket megállás nélkül szállítsák Budapesten át rendeltetési helyükre, nehogy a fővárosban pánikot keltsenek vagy fosztogassanak. Estefele azonban jobb híreket is kapott a kormányzótanács: kiderült, hogy a román hadsereg egyelőre nem kezdte meg az átkelést a Tiszán, a csehszlovák hadsereghez küldött parlamenter észrevette, hogy a vele tárgyaló olasz ezredes meglepődött ajánlatán, s 4-ére ígért választ azzal, hogy 3-án nem folytatják az előnyomulást. Miután a déli fronton sem történt semmi, a Vörös Hadsereg egy-két napos lélegzetvételnyi szünetre számíthatott.

Május 2-án délben ült össze a kormányzótanács, a „jól értesültek” szerint azért, hogy lemondjon. Meghívták a párttitkárság tagjait, a szakszervezetek vezetőit — akik nevében a jobboldali Peyer Károly és Miákits Ferenc vitték a szót —, hiányoztak viszont a csapatoknál tartózkodó népbiztosok. Az ülés hangulatát azonban Kun Béla váratlan fellépése határozta meg. Akik előző nap látták, egy megtört, könnyező, depresszióba süllyedt beteg emberre emlékeztek. Reggelre összeszedte magát, biztosította a forradalommal rokonszenvező katonai vezetők támogatását, és magához ragadta az események irányítását. Miután a déli ülésen szépítés nélkül ismertette a helyzetet és az esti ülést, meglepetésszerűen bejelentette: „intézkedést tett a hadműveleteknek további folytatása iránt”.^37
37 MMTVD 6. köt. I. rész. Bp. 1959. 387.

Kun határozott állásfoglalását a diktatúra fenntartása és a harc folytatása mellett támogatta a baloldal és egy-két reformista szociáldemokrata is, félve a lemondás várható következményeitől. A centrum nevében felszólaló Kunfi, valamint Bokányi és Weltner hitet tettek március 21-e mellett, de nem láttak reális lehetőséget a harc folytatására. Kunfi javasolta, hogy adják át a hatalmat a szakszervezeteknek, mert az antant a kormányzótanáccsal nem áll szóba; a megalakítandó direktórium ragaszkodjon a Tanácsköztársaság szociális vívmányaihoz, de számolja fel a diktatúrát, és kérje meg az osztrák kormányt az antanttal való közvetítésre. Peyerék fellépéséből viszont kitűnt, hogy a szakszervezeti kormány ennél — logikusan — továbbmenne: olyan polgári demokratikus koalíció felállítását javasolták, amely alkalmas az antanttal való megegyezésre. Arra hivatkoztak, hogy a Tanácsköztársaság nem kapott közvetlen segítséget a külföldi proletároktól, Szovjet-Oroszországtól, elmaradt a várt világforradalom, az imperialista hatalmak pedig nem fognak belenyugodni a proletárdiktatúra létébe Európa szívében, és így a további vérontás hiábavaló.

A baloldal hívei nem voltak hajlandók belátni, hogy ezekben az érvekben volt realitás, azt viszont tisztán látták, hogy nem lehetséges a „visszatérés októberhez”, a kapituláció nemcsak a proletárforradalom, hanem a polgári demokratikus forradalom politikai és szociális vívmányairól való lemondást is elkerülhetetlenül maga után vonná. Kun és a baloldal határozottsága végül eredménnyel járt, az ülés határozata kimondta, hogy a kormányzótanács a helyén marad, „kellő időben gondoskodik a város védelméről”.^38
38 Uo. 388.

Egyben Böhm kívánságára, ha nem is politikai hatalommal rendelkező diktátorrá, de az összes budapesti fegyveres erő parancsnokává nevezték ki Haubrich Józsefet. Haubrich személye mintegy az együttműködés záloga volt a szakszervezeti vezetés és a kormányzótanács között: a vasöntőből lett szakszervezeti tisztviselő, aki tűzmesterként végigharcolta a világháborút, a közhangulatot mozgékonyan követő, gyakorlatias politikus volt, korábbi meggyőződése ellenére fenntartások nélkül vett részt a Tanácsköztársaság létrehozásában, s számítani lehetett rá, amíg a munkásság többsége kitart.

A főváros és környékének vasas bizalmi-értekezletén az ezernél is több résztvevő egységesen a harc mellett szavazott. A gyári munkásezredek bizalmijainak állásfoglalása nem volt ilyen egyöntetű, de Budapest védelmére mindenesetre hajlandónak mutatkoztak. Az összkép tehát már nem volt reménytelen, és a Munkástanács esti ülésén Kun egyértelműbben foglalhatott állást, mint a kormányzótanácsban; drámai erejű szónoklata végén már nem annak eldöntését kérte, hogy folytassák-e a harcot vagy sem, hanem úgy tette fel a kérdést: hogyan védhető meg Budapest? A beszéd lendülete magával ragadta a Munkástanácsot, a kapitulánsok alig jutottak szóhoz, a tennivalók mikéntjéről elmélkedő szónokokat is türelmetlenül lehurrogták. A szocialista nőmozgalom képviselője felszólította a férfiakat: vonuljanak az ellenség elé, a fővárosban a munkásnők megfékezik az ellenforradalmat.

A Munkástanács ülése este fél tízkor ért véget, utána folytatták a kormányzótanács ülését. A vita nélkül elfogadott határozat az egész proletariátus talpra állítását tűzte ki célul. A népbiztosok hajnali háromkor búcsúztak el egymástól, egy-két órás pihenés után valamennyien a gyárakba siettek, hogy fegyverbe szólítsák a munkásokat. Még együtt volt a kormányzótanács, mikor utasítására éjfél előtt Tombor parancsot adott az összes elérhető parancsnokságnak: „A Kormányzótanács az összes frontok részére a legerélyesebb ellenállás kifejtését rendeli el. Budapest összes munkásai kiküldetnek a frontra, hogy a csapatokat megerősítsék. A csapatok frontról való visszaszállítása haladéktalanul beszüntetendő, és a már esetleg visszairányított csapatok is azonnal a frontra rendelendők vissza.”^39
39 Uo. 405.

Reggel az üzemek munkásai, a kerületi tanácsok, majd a vidéki munkástanácsok is lelkesen csatlakoztak a Budapesti Munkástanácshoz. A kommunisták optimizmusa ezúttal helyesnek bizonyult.

Az antant diplomáciája és a bécsi ellenforradalmi emigráció
A májusi válság napjaiban a Magyarországi Tanácsköztársaság sorsa igen élénk diplomáciai tevékenység tárgya volt. Ez azonban a belső válságot nem tudta közvetlenül befolyásolni; a külföldi megfigyelők sem voltak képesek nyomon követni a budapesti helyzet gyors változásait.

A magyarországi helyzet bizonytalansága ellentmondásos diplomáciai lépések forrása lett. Az angol hadsereg budapesti hírszerzője, Freeman-Williams kapitány „a vörös terror” veszélyére hivatkozva Budapest gyors megszállását és szociáldemokrata kormány létesítését javasolta, ennek érdekében pedig sürgette a Tisza átlépésének engedélyezését a román hadsereg számára és előnyomulásának támogatását Szeged irányából. Budapest gyors megszállása mellett voltak a bécsi antantmissziók is. Az angol misszió vezetője azzal ijesztgette kormányát, hogy ha a románoknak nem engedik meg Budapest megszállását, Bécsben is felülkerekedik a bolsevizmus.

Párizsban azonban óvatosak lettek; az angolszász politika vezetői nem látták célszerűnek a közvetlen intervenciót, május elején pedig a németeknek átnyújtandó béketervezet kötötte le figyelmüket. Abban a reményben, hogy a német béke után gyorsan aláírhatják az osztrák és a magyar békeszerződést is, Lloyd George elővette Smuts javaslatait, és indítványozta Magyarország meghívását a békekonferenciára. Partnerei ezt abban a hitben fogadták el, hogy a tanácskormány bukása küszöbön áll.

Május 5-én Párizsban úgy döntöttek, hogy ha a tanácskormány tényleg megdőlt, akkor megszüntetik a gazdasági blokádot. Néhány nap múlva tisztázódott a helyzet, mire a meghívást nem adták át, a blokádot pedig megszigorították. Miután a német békeszerződés aláírása sem ment simán, a békekonferencia letett arról, hogy a magyar kormány meghívásáról döntsön, hiszen a német béke tető alá hozása sürgősebb és fontosabb volt.

Megnehezítette Budapest esetleges megszállását, hogy erre az esetre nem állt rendelkezésre megfelelő magyar kormány. A győztesek valamiféle demokratikus kormányt szerettek volna, de gondolni sem akartak a Károlyi-rezsimre, amely bolsevizmussal végződött; másfajta koalíció létrehozására pedig nem volt lehetőség. Károlyi és Jászi hívei immár reménytelennek látták a Tanácsköztársaság helyzetét, s lassan Bécsbe költöztek: de nem kívántak az antant ügynökévé süllyedni, egyenrangú tárgyalásról pedig szó sem lehetett. A Károlyi-kormány egykori jobbszárnya — Batthyány, Garami — kész volt együttműködni a győztesekkel, de nehezen egyezett meg a hagyományos, parlamentáris pártok politikusaival. Garamiék eleinte féltek, hogy kompromittálják magukat, ha szóba állnak Andrássyval; később azonban megfordult a helyzet.

Az antantmissziók ekkor már eljutottak odáig, hogy a hagyományos magyar osztályuralom „józanabb” képviselőivel fogjanak össze a „bolsevizmus” ellen, de ennek több akadálya volt. Elsősorban Magyarország szomszédai, akik joggal tartottak a magyar uralkodó osztályok területi integritásra irányuló törekvéseitől. Bethlen István, akit már a március 21-e előtti hetekben az ellenforradalom fejének tekintettek, memorandummal fordult a békekonferenciához és a balkáni francia parancsnoksághoz, amelyben felajánlotta szolgálatait, és polgári kormány alakítását, amelybe Graramiékat is beveszik, ha némi kölcsönt kapnak, és Budapestet nyugati csapatok szállják meg.

Bethlen azonban szükségét érezte, hogy a román és a csehszlovák hadsereget a Vix-jegyzék előtt érvényben levő demarkációs vonalra vonják vissza: „az új kormány nem fogadhatna el oly demarkációs vonalat, melyet az előző két kormány nem akceptált, mert különben hazaárulással vádolnák …”⁴⁰ Ilyen feltétel mellett Párizs sem Bethlennel, sem mással nem állt szóba.
⁴⁰ A bolsevizmus Magyarországon. Szerk. Gratz Gusztáv. Bp. 1921. 797.

Andrássy óvatosabb volt, mint Bethlen: kérte a svájci angol követséget, hogy járuljon hozzá egy Magyar Nemzeti Tanács alakításához az ő elnökletével. Elutasító választ kapott, az angol diplomáciában ugyanis ekkor még azoknak a közép-európai szakértőknek a befolyása érvényesült, akik a magyar arisztokráciát a háború fő bűnösei között tartották számon. A következő lépést ismét Bethlen csoportja tette meg — sajátos irányban — a hatalom visszaszerzése felé: május 2-án a bécsi magyar követségről elrabolták a követet és a kereskedelmi kirendeltség 135 millió koronás pénztárát. A reakciós grófok e mindenre elszánt klikkje ezzel ugyan eltaszította magától a polgári demokratikus emigrációt, de körülötte már a leendő ellenforradalmi rendszer vezető csoportja tömörült.

A román hadsereg előrenyomulásának megállítása a Tisza vonalán
Május 6-án a négy győztes hatalom bukaresti követei közös levélben fordultak kormányaikhoz, és javasolták: engedélyezzék a román hadseregnek a Tisza átlépését, Budapest megszállását, utóbbit más antantcsapatok segítségével.

A békekonferenciának nem volt elvi kifogása az intervenció folytatása ellen; ezt bizonyítja, hogy támogatták a csehszlovák hadmozdulatokat.

Azonban éppen a csehszlovák hadsereg gyengesége kételyeket ébresztett az egyesített intervenció aktualitását illetően. Megengedni a román hadvezetésnek, hogy ilyen körülmények között átlépje a Tiszát, a balsiker kockázatát jelentette volna, siker esetén pedig azt, hogy Budapest román megszállás alá kerül, ami a Duna-völgyi francia—román befolyás túlzott, a győztesek közötti „egyensúlyt” veszélyeztető megerősödésével és egyéb nemkívánatos következményekkel járhatott volna.

Clemenceau személyesen közölte a román miniszterelnökkel, hogy a tilalom több a nyilvánosságnak szánt frázisnál, de az akció kivihetőségében az antant támogatása nélkül pillanatnyilag a román hadvezetés is kételkedett. A román hadsereg ugyanis nagyon gyorsan jutott el a Tiszáig, utánpótlási vonalai megnyúltak, nem volt biztosított hátországa. Május elején megáradt a Tisza és a Berettyó, Tiszasasnál a vöröskatonák felrobbantották a gátat, így megfelelő technikai felkészülés nélkül nehéz lett volna átkelni a folyón. Később a romániai vasutasok május 9-től június 15-ig tartó nagy sztrájkja nehezítette meg a hadsereg utánpótlását.

Szovjet-Oroszország, híven a Magyarországi Tanácsköztársasággal vállalt szövetségéhez, május 1-én ultimátumban követelte a román kormánytól a jogtalanul megszállt Besszarábia, majd egy külön jegyzékben Bukovina kiürítését. A szovjet kormány nem is titkolta, hogy elhatározásában döntő szerepet játszott a román kormány törekvése — Podvojszkij szovjet-ukrán hadügyi népbiztos nyilatkozata szerint — a „fiatal Magyar Tanácsköztársaság megfojtására”.^41
41 Izvesztyija, 1919. május 6.

Az ultimátum lejárta után a Dnyeszter mentén megindult a támadás, amelyhez az ukrán Vörös Hadsereg legjobb erőit összpontosították. Podvojszkij parancsára megkezdték egy jórészt magyar hadifoglyokból álló internacionalista hadosztály és egy „besszarábiai hadosztály” szervezését.

Az ukrán szovjet-kormány — amelynek elnöke, Rakovszkij, maga is a román munkásmozgalom régi harcosa volt, s így természetszerűleg szívén viselte a romániai bojáruralom elleni harcot — mindent megtett a Kárpátok gyors elérése érdekében, bár Gyenyikin előretörése a Donyec-medencében hamarosan illuzórikussá tette e terveket. Lenin április 21-e körül még utasította a Vörös Hadsereg főparancsnokát: „A Galícia és Bukovina egy részébe történő előnyomulás a Tanács-Magyarországgal való kapcsolat miatt szükséges. E feladatot minél gyorsabban és tartósabban meg kell oldani.” De május 5-én már kénytelen figyelmeztetni az ukrán vezetőket, hogy Gyenyikin leverése érdekében időlegesen véget kell vetni a „Románia felé való fordulásnak”.^42
42 Lenin Magyarországról. 2. kiad. Bp. 1965. 89.
A szovjet-ukrán kormány ennek ellenére 7-én utasította a 3. ukrán hadsereget a dnyeszteri román front áttörésére. Ekkor történt a váratlan katasztrófa: másnap, május 8-án a döntő csapás végrehajtásával megbízott Hrihorijov (Grigorjev) atamán hadosztálya fellázadt a szovjethatalom ellen. Az ukrán nacionalista Hrihorijov nem volt hajlandó Ukrajna határain kívül harcolni, a magyar forradalom támogatását idegen ügynek tekintette. A lázadók elleni harc két hétre lekötötte az ukrán Vörös Hadsereg fő erőit, s mire leverték őket, május végén az antant támogatásával kibontakozott Gyenyikin-offenzíva védekezésre kényszerítette Szovjet-Ukrajnát.

Az ukrán Vörös Hadsereg így is a döntő pillanatban, tehát május 1. után keresztezte a román hadvezetés terveit, időt adva a Magyar Vörös Hadseregnek a felkészülésre. (Úgy tűnik, a románok megállása a Tiszánál a besszarábiai helyzettel magyarázható — jegyzi meg a bukaresti követ május 6-i táviratára 8-án az angol külügyminisztérium referense.) Sőt, az optimista értékelés, amit a magyar sajtó adott az ukrán front eseményeiről, ugyancsak elősegítette a harci szellem helyreállítását. A Tisza-vonal megszilárdulása csalódást okozott Csehszlovákia vezetőinek, akik így néhány hétig egyedül folytatták az aktív intervenciót; egyrészt azért, mert az előző napok tapasztalatai alapján lebecsülték a Vörös Hadsereget, másrészt azért, mert — Romániával ellentétben — Csehszlovákia nem látta biztosítva területi igényeinek maximális kielégítését, így a miskolci és salgótarjáni iparvidék megszerzését.

Forradalmi erőgyűjtés a májusi válság után
Május 2-a után Budapestről a frontra ment számos munkászászlóalj: mintegy 15 ezer katona. Pótlásukra Budapesten újabb 8 munkásezredet állítottak fel, a tartalék alakulatok összlétszáma a fővárosban megközelítette a 25 ezret. Ezek hetente 2-3 délutánt töltöttek gyakorlatozással. A mozgósított munkászászlóaljak létszáma a következő hónapokban 12—15 ezer körül mozgott, a jelentkezők száma ezt természetesen jóval meghaladta. Az Északi Főműhelyben, ahol a munkások több mint kétharmada feliratkozott, a MÁV a közlekedés érdekében kénytelen volt kérni a jelentkezők bevonulásának korlátozását. A frontra küldött munkászászlóaljak helyett felállított tartalék ezredek egy része már nemcsak munkásokból állt, a különböző intézmények, a tanácsi és más tisztviselők is felállítottak „munkás” zászlóaljakat.

A hadra kelt Vörös Hadsereg létszáma május 14-én megközelítően 120 ezer fő. Ebből 44 ezer a május 3-a után bevonultak száma. A létszám — ha a veszteségeket is figyelembe vesszük — megduplázódott.

A Vörös Hadseregben a legöntudatosabb munkások mellé sorakoztak a forradalmár diákok, a megszállt területekről menekült férfiak, élükön a helyi direktóriumok tagjaival. A munkásság vezetői közül is a frontra mentek mindazok, akiket a hátországban nélkülözni tudtak: így Budapesten a VII. kerületi tanács 300 tagjából 100 bevonult, köztük idősek, alkalmatlanok is. A májusi munkásezredek minőségéről, fegyelméről tisztjeik is elismerően nyilatkoztak; egyébként annyi tiszt jelentkezett, hogy még a munkás tartalék ezredek parancsnoki kara is közülük került ki; hadviselt munkások zömmel csak a szakaszparancsnokok között voltak. Míg március 21-e után, sőt Böhm hadügyminisztersége alatt már az előző hetekben is szigorú politikai rostálás kezdődött a tisztek között, április végén a kormányzótanács kénytelen volt elrendelni a hivatásos tisztek kötelező bevonulását.

A hadseregszervezés lendületét a Vörös őrség új fegyverbegyűjtési kampányra használta fel, helyenként igen jelentős eredménnyel. A munkásság emelkedett hangulata még egyszer magával tudta ragadni a forradalommal szimpatizáló kispolgárságot, polgári értelmiséget — ha nem is a frontra, de legalább a honvédő háború elismerésére és támogatására.

A jobboldali polgárság egy része azonban — míg többségük egyelőre passzív maradt — elszánt ellenforradalmi akciókra ragadtatta magát, főképp a forradalom szívétől távolabb fekvő vidékeken. Így május első napjaiban a szerveződő és háborúra még gyönge Vörös Hadsereg (a veszteségek és dezertálások következtében az eredményes sorozás ellenére is csak május 7-e körül érte el 1-i létszámát) legfőbb feladata az ellenforradalmi lázadások letörése és elterjedésük megakadályozása volt.

A Tisza és az Ipoly között, az ellenséges hadsereg bevonulását váró területen már-már fehérövezet képződött, csak a vörös Salgótarján tartott ki. Abonyt és Szolnokot a Szamuely vezetésével alakított brigád, a Jászságot egy tengerészkülönítmény, Hatvant és Egert, a kispesti munkásőrség tisztította meg, mielőtt még az ellenforradalmárok hívására érkező román és csehszlovák csapatok elfoglalhatták volna. Az erélyes fellépés megszilárdította a diktatúra megrendült tekintélyét, s ehhez hozzájárult számos rendelet, amelyet május első felében adtak ki a különböző néprétegek anyagi helyzetének javítására. A béremelésről, a munkanélküli-segély fenntartásáról, a parasztság adómentességéről stb. szóló rendelkezések azonban lényegében a korábban kialakult keretek között mozogtak, tehát a válság nem bírta rá a tanácskormányt gazdaságpolitikájának módosítására, ami elsősorban a földosztás elrendelését jelenthette volna. A munkásság politikai fellendülését ezért sem követte a falusi szegénység hasonló megmozdulása.

A májusi lélegzetvételnyi szünetet a forradalom vezetői nem tudták tömegbázisuk szélesítésére kihasználni. Csupán a kispolgári, alkalmazotti rétegek semlegesítéséről lehetett szó, s még ez is jelentős eredmény volt, hiszen a forradalom mind nehezebb helyzete elkerülhetetlenné tett újabb, számukra már nem rokonszenves intézkedéseket is.

A Tanácsköztársaság területének jelentős összeszűkülése, a Tiszántúl elvesztése is csökkentette a szegényparasztság valóban osztálytudatos és nem csak ösztönösen forradalmi részének arányát. 1919 nyarán az úri ellenforradalom nem nagyszámú, öntudatos közép- és kispolgári bázissal csak csekély mértékben rendelkező, épp ezért külföldi szövetségesekre utalt, hivatásszerűen politizáló csoportjával szemben a szocialista szakmunkások és értelmiség aktív, de viszonylag kisszámú tábora állt, melyet a haladó külföldi mozgalmakhoz fűződő kapcsolatai és a tömegek valóban széles körű megnyerésének nehézségei bizonyos elvontságra, avantgardizmusra, doktrinérségre tettek hajlamossá.

Így a forradalom tábora, miután aránylag könnyen megragadta a hatalmat, elég könnyen el is veszíthette azt, mert az imperializmus külső nyomását nem ellensúlyozta eléggé az öntudatos tömeg aktív fellépése. A munkásság legjobbjainak májusi sorakozója egyelőre megmentette a forradalmat, de magában hordta azt a veszélyt, hogy ez a mobilizált elit elvérzik, kimerül a harcokban.

Május 5-én Kun Béla Komáromban találkozott Szlovákia teljhatalmú miniszterével, Srobárral; tárgyalásuk azonban eredménytelen maradt. A csehszlovák kormány — noha a sajtóban először tagadta hadműveleteit, majd az állítólagos magyar támadás rovására írta azokat — nem mondott le az intervencióban való részvételről. Erőfeszítéseit egyelőre Salgótarján megszerzésére koncentrálta, ami ismét kritikus helyzetbe hozta volna a Tanácsköztársaságot. A 80. dandár bizonytalanul és lanyhán védekezett, az ellenség megközelítette, sőt részben körülzárta Salgótarjánt. Május 7-én az intervenciós csapatok megszállták a környéket uraló karancsi magaslatot, és megkísérelték a helység elfoglalását.

Böhm a tiszántúli tapasztalatokra hivatkozva javasolta a salgótarjáni medence feladását. A kommunisták elvetették a létfontosságú bányavidék feladásának gondolatát, azzal a jogos indoklással, hogy az egy ponton folyó harc nagyobb erőkoncentrálást tesz lehetővé. Hevesi Gyula Rákosi Mátyás népbiztos, Lázár Lajos és más kommunisták segítségével megszervezte Salgótarján védelmét. A bányákban és üzemekben leállt a munka; a munkások előbb védelemre készültek fel a helység határában, majd ellentámadásba mentek át, és visszafoglalták a karancsi magaslatot. Május 11-e körül a munkások már visszatérhettek munkahelyükre, megérkezett az újjászervezett 6. hadosztály, és megkezdte ellentámadását a Nógrádi-medence felszabadítására.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A Tanácsköztársaság honvédő háborúja – Az intervenció megindulása
Katonai intervenció a Tanácsköztársaság ellen
(Idézet: Magyarország története)

Smuts kiküldetése után a francia vezérkar a békekonferencia formális elutasítása ellenére is folytatta előkészületeit. Miután a későbbi kisantant országai, valamint Görögország és Lengyelország április 10-i titkos értekezletén kitűnt, hogy a Tanácsköztársaság megítélésében egységesek, de saját ellentéteik nem csökkentek, és a támadásra csak Románia van felkészülve és elszánva, Franchet nem várt tovább, elhatározta az egy irányból jövő, román támadás megindítását.

A román uralkodó körök, akárcsak 1916-ban, most is vállalták a kockázatot maximális követeléseik elérése érdekében. A román király Londonba továbbított üzenetében az orosz bolsevizmus előretörésének megakadályozását, a két szovjet köztársaság érintkezési lehetőségének elvágását, a szövetségesek közép-európai szabad mozgásának biztosítását jelölte meg a támadás céljaként, de az sem volt titok, hogy emellett az elhatározás egyik fontos indítéka a végleges román—magyar, illetve román—jugoszláv határ minél nyugatabbra való kitolása volt. A nagyhatalmak abban a tudatban adták meg hallgatólagos hozzájárulásukat a támadáshoz, hogy a határokat Párizsban állapítják meg.

Április 15-én este tüzérségi előkészítéssel megindult a román hadsereg offenzívája, s 16-án kiterjedt a keleti front nagyobb részére. A fő csapás a front északi szárnya, a Csucsa—Szilágysomlyó—Técső vonalon 130 kilométeres hosszúságban széthúzott székely hadosztály ellen irányult, amely a túlerőnek engedve megkezdte a visszavonulást. A román hadsereg már a támadás első napján jelentős előrehaladást ért el a Szilágyságban. A 39. dandár egyelőre tartotta a csúcsai frontot, míg a tőle délre, Honctő körül elhelyezett 6. hadosztály rögtön az első napon visszavonulásra kényszerült. 17-én a 6. hadosztály olyan súlyos csapásokat szenvedett, hogy egészen Világos—Nagyzerénd vonaláig húzódott hátra. A székely hadosztály is folytatta visszavonulását Debrecen irányába, míg a román lovasság az odavezető főútvonal elvágására törekedett. Északon az ellenség elfoglalta Técsőt és Szinérváralját.

Ilyenképpen a 39. dandárt a körülzárás veszélye fenyegette, ezért elhagyta a Királyhágót, és Nagyvárad felé vonult vissza. A reménytelennek tűnő helyzetben a csapatok pánikszerűen, rendetlenül özönlöttek nyugat felé.

A székely hadosztály parancsnoka, Kratochvil ezredes — miután kitűnt, hogy a kormányzótanács nem áll a területi integritás alapján — már korábban próbált a románokkal tárgyalni, de sikertelenül. A román kormány később is elutasító álláspontot foglalt el minden magyar ellenforradalmi kormánnyal vagy hasonló kísérlettel szemben, mert attól tartott, hogy egy Párizs által elismert magyar állammal szemben korlátoznák cselekvési szabadságát. Kratochvil végül kénytelen volt belenyugodni a puszta fegyverletételbe, csupán az elvonulásra kötött ki feltételeket, amelyeket viszont az ellenfél nem tartott be. Míg a visszavonulás és a titkos tárgyalások folytak, Kratochvil és tisztjei, akik addig is valóságos katonai diktatúrát gyakoroltak az általuk ellenőrzött területen, nyíltan üldözték a direktóriumokat és komisszárokat, kíméletlenül viselkedtek a „kémgyanús” román lakossággal szemben, s így elérték, hogy a nagyrészt románlakta falvakban a nemzeti kérdés háttérbe szorította a szociális konfliktust, a román parasztság felszabadítóként üdvözölte a királyi hadsereget. A városi direktóriumok hiába kísérleteztek ellenállás szervezésével; erejükből végül csak arra futotta, hogy a mozgatható közvagyont és a beszolgáltatott értékeket átmentsék a Tiszán.

A kormányzótanács április 18-i ülésén tárgyalta meg a katonai helyzetet, amelynek súlyosságát a legtöbb népbiztos még nem fogta fel, de egységesen a harc felvétele mellett voltak. Vita csak a taktikáról folyt, s jellemzőek a hátország megerősítésére tett javaslatok: Szamuely, Lukács a szegények következetes diktatúrája felé kívántak lépni, a magántulajdon dokumentumainak (telekkönyv) megsemmisítésével, a legszegényebbek (a hadigondozottak) követeléseinek kielégítésével, erélyesebb mozgósítással.

Kunfi ellenkezőleg, a földosztás gondolatát pendítette meg, Garbai a szesztilalom visszavonását indítványozta.

Másnap, április 19-én összeült a Budapesti Munkástanács, és Kunfi előterjesztésére kimondta a proletariátus mozgósítását: a budapesti munkásság fele, valamint a tanácstagok és népbiztosok fele is kimegy a frontra. A kerületi és üzemi tanácsok, az öntudatos munkások lelkesen fogadták a határozatot. A tanácsok katonaviselt tagjai jelentkeztek a kaszárnyákban, a többiek a következő napokban főleg a még mindig magánkézben levő világháborús fegyverek összegyűjtésével foglalkoztak, részben a várható ellenforradalmi veszély miatt, részben a hadsereg felszerelése érdekében. Április végén, amikor a Vörös Hadsereg létszáma 70 ezer fő volt, már a hadsereg jó egyharmada állt Budapest és a környék munkásaiból, tehát a legénység összetétele alapvetően megváltozott.

A munkásság hősies talpraállása azonban nem állította csatasorba a nép százezreit. A legforradalmibb paraszti vidék, a Viharsarok három megyéjében április folyamán mintegy 11 és félezer férfi jelentkezett a Vörös Hadseregbe (Csongrádból — Szeged nélkül — 2000, Csanádból 1000, Békésből mintegy 8000), ezeknek azonban már csak egy részét tudták felszerelni. Az április végén megmaradt paraszti vidékeken ennél jóval csekélyebb volt a jelentkezés aránya. Még kisebb volt a jelentkezés az értelmiség, a kispolgárság soraiból; nem mintha többségük elfordult volna a Tanácsköztársaságtól, de a márciusi békés győzelem után most a véres harc napja kelt fel.

A vagyonos osztály és a vele együttérző tisztviselők, tisztek a kiürített területeken mindenütt felléptek az 1918 előtti közigazgatás visszaállításának követelésével, sőt Debrecenben a rendőrlegénységet felbujtva ellenforradalmi lázadást kíséreltek meg; a katonai szolgálatot megtagadó rendőröket a helyi munkásság és az osztrák önkéntesek segítségével verték le. Kisebb ellenforradalmi megmozdulásokra másutt is sor került a Tiszántúl északi felén, sőt az orgoványi, szentkirályi tanyákon gyülekeztek már a Héjjas-fiúk emberei, bár őket a kecskeméti direktórium április 23-án, határozott fellépéssel — egyelőre — elég könnyen szétverte.

Válaszul az ellenforradalmi mozgalmakra, április 19-én túszok szedését rendelték el. Összesen 489 vagyonos embert, ismert személyiséget szállítottak a Gyűjtőfogházba, köztük József főherceg fiát és Darányi Ignácot, de a Károlyi-párt jobbszárnyához tartozó néhány volt minisztert is, köztük Lovászyt. Talán nem véletlen, hogy az ellenforradalmi korszak első miniszterelnökei: Friedrich István, Huszár Károly, Simonyi-Semadam Sándor is a túszok között voltak. Hamarosan kitűnt a túszszedés értelmetlensége: a kormányzótanács egyszer sem szánta el magát retorzióképpen túszok kivégzésére, tehát az ellenforradalmi kísérletek szervezőit sorsuk nem aggasztotta, viszont a módszer félelmet és ellenérzést keltett az értelmiség és a középrétegek között. Május végén, mikor a katonai helyzet valamennyire egyensúlyba került, a kormányzótanács elrendelte valamennyi túsz szabadon bocsátását.

A román támadás után gyorsan — s felemás módon — megpróbálták rendezni a forradalom és az egyházak viszonyát. Április 20-án, húsvét vasárnapján hirdették ki a templomokban a Belügyi Népbiztosság rendeletét a vallás szabad gyakorlásáról, a templomok és felszerelésük sérthetetlenségéről, az önként jelentkezők hitoktatásának jogáról. A direktóriumoknak megtiltották, hogy a papokat leváltsák vagy tevékenységükben zavarják, hacsak nem követnek el bűncselekményt, amiért forradalmi törvényszék elé kell őket állítani. Egyben felszólították a papokat, hogy lépjenek ki az egyházi szolgálatból, és akkor polgári állást kapnak. A visszamaradókat (ez volt a többség) elvben nem részesítették állami támogatásban, de ideiglenesen továbbra is kapták járandóságukat. Ugyanakkor adták ki az egyházi birtokok államosításáról szóló rendeletet; ez különösen a katolikus egyházat érintette érzékenyen, de nem lehetett tovább halogatni, hiszen a latifundiumok jelentős részéről volt szó. A papok kilépésre buzdításával viszont az egyházi vezetésnek tettek szolgálatot, mivel megosztották a mindaddig igen erős egyházi reformmozgalmakat. Az ellenforradalom táborát növelte a hívők soraiban a szekularizáció is, amelyre — mivel a helyi tanácsok sokszor ímmel-ámmal hajtották végre — központi bizottságokat küldtek ki. Bármilyen óvatosan, szabályosan végezték ugyanis e bizottságok a leltározást, a legkisebb visszaélés, sértő szó is propagandaanyagot szolgáltatott ellenük s a Tanácsköztársaság ellen, éppúgy, mint például Csernoch hercegprímás kilakoltatása a prímási palotából.

A mozgósítás eredményei a hadseregben csak május elseje után mutatkoztak meg, hiszen a szervezéshez idő kellett. A sebtében összeállított zászlóaljakat az egyre romló helyzet miatt egyenként dobták a frontra, és így azok nagyrészt felmorzsolódtak, anélkül, hogy a helyzetet megfordíthatták volna. Április 19-én a román lovasság elfoglalta Szatmárnémetit, ki kellett üríteni az erdélyi kommunista mozgalom fő erősségét: Nagyváradot. A front déli szárnyának megmaradt erőit Arad és Nagyszalonta között koncentrálták. Minden nélkülözhető egységet Debrecen — Nyíregyháza térségébe irányítottak, hogy onnan kíséreljék meg az ellentámadást. A következő két napon az ellenség előnyomulása átmenetileg lelassult, de ennyi idő kevés volt a magyar front megszilárdítására. A 39. dandár Nagyvárad kiürítése után felbomlott, Kratochvil pedig 20-a körül a formális érintkezést is beszüntette Budapesttel.

Húsvéthétfőn, április 21-én a román hadsereg nagyjából elérte támadásának eredeti, bevallott célját, elfoglalta a Huszt—Szatmárnémeti—Nagykároly—Érmihályfalva—Nagyvárad—Nagyszalonta—Kisjenő—Arad vonalat. A könnyű sikereken felbuzdulva és figyelembe véve a székely hadosztály ajánlatát, a román főhadiszállás új parancsot adott ki: „A megkezdett hadműveleteket maximális energiával kell folytatni, egészen a Tiszától keletre harcoló ellenséges erők teljes megsemmisítéséig.”^31
31 Liptai Ervin, A magyar Vörös Hadsereg harcai 1919. Bp. 1960. 137.

Április 22-én befejeződött a román hadsereg átcsoportosítása, és megindult az új támadás. Már 23-án elesett Debrecen is, miután a románok Vámospércsnél áttörték a frontot. Néhány alakulat, elsősorban a bécsi önkénteseké, felmorzsolódott az egyenlőtlen küzdelemben; a hősi halottak között volt parancsnokuk, Leó Rothziegel nyomdász, az osztrák kommunista mozgalom egyik alapítója is. A front déli szárnyán 24-én elfoglalta az ellenség Gyulát.

Katonai és diplomáciai erőfeszítések az intervenció megállítására
A kormányzótanács igyekezett levonni az újabb vereségek tanulságait. Egységes tiszántúli hadsereg-parancsnokságot állítottak fel Szolnokon, amelyből azután hamarosan a Vörös Hadsereg parancsnoksága alakult ki. A hadsereg főparancsnoka Böhm lett, akinek kezében így a kormányzótanácséval vetekedő hatalom összpontosult, amit nem egyéni ambíciói tettek veszedelmessé, hanem ingadozó, centrista politikája. Ezt a hátrányt kiváló szervezői kvalitásai sem ellensúlyozták, a tisztikarral való jó viszonyának ára a politikai biztosok háttérbe szorítása volt. Érdeme azonban, hogy századunk talán legkiválóbb magyar hadvezérét, Stromfeld Aurélt megnyerte vezérkari főnökéül.

Stromfeld először átvette a Hadügyi Népbiztosság, Tombor elképzelését, és a hadosztályokat aktív védelemre, további ellenséges támadás esetén azonnali, átkaroló ellentámadásra utasította. Mindenesetre feladta a frontális védekezés lehetőségét. Parancsait azonban így sem tudták végrehajtani; a front középső szakaszán visszavették Hajdúszoboszlót és Hajdúszovátot — a Hajdúszoboszlón termett Böhm és Szamuely kivégeztették a volt polgármestert és a takarékpénztár igazgatóját, akik, sok más község ellenforradalmáraihoz hasonlóan, kitűzték a fehér zászlót, és elűzték a direktóriumot —, de másnap, amikor Szamuely már a budapesti tanács ülésén ismertette a front helyzetét, az ellenség visszavette Hajdúszoboszlót, és Püspökladány felé nyomult.

Április 25-én a hadsereg-parancsnokság elhatározta három erős hídfő kiépítését a Tisza keleti partján, Szolnoknál, Rakamaznál és Tiszafürednél. Stromfeld a tarthatatlan helyzetben sem tudta még elszánni magát a Tiszántúl feladására. Voltak nagy hadvezérek, akik védekezéssel morzsolták fel ellenfelüket, Stromfeld életeleme azonban a támadás volt, e felé vitte akaratereje, ellentmondást nem tűrő céltudatossága, de türelmetlensége is; megvetése a kis célok, óvatos taktikázás iránt. Egyénisége jól illett a forradalom hadseregéhez, amely végső soron szintén alkalmasabb volt az elszánt rohamra, mint a kitartó védekezésre.

A forradalom kormánya azonban e napokban tervei ellenére taktikázásra kényszerült, hiszen a bécsi forradalmi kísérletet letörték, a várt horvát forradalom is elmaradt, a Bajor Tanácsköztársaságot nem követte Berlin, és az ukrán Vörös Hadsereg nem jutott sokkal közelebb a Kárpátokhoz. Bár a nagyhatalmak nyilvánosan nem vállaltak felelősséget az általuk sugalmazott intervencióért, Párizzsal való közvetlen tárgyalásról szó sem lehetett már. Olasz diplomaták továbbra is tevékenykedtek Budapesten, de Párizsban nem volt túl nagy szavuk, az angolok és főleg a franciák elzárkóztak a diplomáciai kapcsolatoktól, sokkal jobban érdekelte őket a csehszlovák—román kordon létrehozása és a Ruténföld megszállása, a magyar és az orosz szovjetköztársaság potenciális érintkezési csatornájának elvágása. Ezért Kun a győztesek legkevésbé agresszív irányzatát képviselő Brown amerikai professzorral bocsátkozott tárgyalásokba, aki — mint a bécsi Coolidge-misszió megbízottja komolyan vette a wilsoni eszmék érvényességét Közép-Európára.

Kettős diplomáciai játék kezdődött: Kun a kormány átalakításának, a „szélsőséges kommunisták” kihagyásának ígéretével próbálta elérni a Tanácsköztársaság meghívását Párizsba, ami, ha valódi kompromisszumot nem is hozhatott, a forradalom nemzetközi elismerését jelenthette volna és lélegzetvételnyi szünetet az intervenciós háborúban, a Vörös Hadsereg talpra állításáig. Brown viszont szerette volna Kunt külföldre, esetleg Svájcba csalni, hogy távollétében szociáldemokrata kormány alakulhasson, amely Renner Ausztriájának példájára illeszkedett volna be a békeszerződések rendszerének új Európájába.

A kormányzótanács április 26-án megvitatta Kun tájékoztatását azokról a javaslatokról, melyeket Brown útján Párizsnak tett. A blokád megszüntetését kérte és a román hadsereg visszarendelését az annak idején elutasított Smuts-féle vonalra. Ennek fejében felajánlotta, hogy Szamuely, Pogány és Vágó távozik a kormányból — mivel ők, Kun megjegyzése szerint, úgyis a fronton vannak —, helyettük a Brownnak szimpatikus Bolgár Elek bécsi követet, továbbá a szociáldemokrata Weltner Jakabot és Cservenka Miklóst nevezik ki; hogy a túszok szedését és a terrort megszüntetik. Kun egyben kérte, hogy Svájcban találkozhasson a nagyhatalmak megbízottaival.

Brown fenti feltételei teljesíthetők lettek volna, ha ezen az áron az antant belenyugszik a tanácsrendszer fenntartásába; de világos volt, hogy a következő lépés Kun, majd a kommunisták leváltása, a proletárdiktatúra feladása lesz. Kun tehát a javaslatok realizálását csak arra az esetre tartogatta, ha a katonai kapituláció amúgy is elkerülhetetlenné válik. Brown üzenetét azonban bécsi főnöke, Coolidge visszatartotta, és csak május 1-én juttatta el Párizsba, szkeptikus kommentárok kíséretében és abban a reményben, hogy a román hadsereg előnyomulása feleslegessé teszi a bolsevistáknak adandó engedményeket.

Az április 26-i ülés különösebb vita nélkül jóváhagyta Kun lépéseit; annál nagyobb vita kerekedett, mikor Dovcsák, a kormány elnökhelyettese, a jobboldali szakszervezeti vezetők szócsöveként elítélte a proletárdiktatúrát, azt állította, hogy a munkásszázadok csak parádézni hajlandók, de harcolni nem, és megpendítette a hatalomról való lemondás gondolatát. Nemcsak a kommunisták és a baloldali szociáldemokraták, hanem a centrista népbiztosok, Böhm, Kunfi, sőt Erdélyi Mór is Dovcsák ellen szólaltak fel. Viszont kitűnt, hogy a centristákban is káros illúziókat keltett Párizs látszólagos tárgyalási készsége. Hogy építsék a kapcsolatot Párizs felé, és visszaszerezzék a diktatúrától elforduló kispolgári tömegek támogatását, felléptek a túszszedés, a letartóztatások, az élelmiszer- és egyéb rekvirálások ellen. Követelésükre leváltották a túszszedést szorgalmazó László Jenőt. Javaslataik célszerűsége vitatható volt: túszszedés nélkül fennmaradhatott a forradalom, rekvirálás nélkül nem. Fő tévedésük nem is ebben rejlett, hanem először is túlbecsülték a velük tárgyaló antanttisztecskék kompetenciáját, másodszor nem ismerték fel, hogy a forradalom sorsa már nem is annyira a kispolgárság vagy az értelmiség, mint az indifferens vagy a forradalom iránt lelkesedő, de a frontra nem jelentkező parasztság aktivizálásától függ, végül pedig a valóságosnál kevésbé súlyosnak hitték a front helyzetét.

Április 26-án hajnalban Nyírbaktán Kratochvil megbízottai aláírták a fegyverletételi jegyzőkönyvet. A székely hadosztály katonáit a románok hadifogolyként kezelték; egy részük azonban a kapituláció kihirdetésekor a Tiszához szökött, és beállt a Vörös Hadseregbe. A tiszántúli frontra Kratochvil árulása mérte a végső csapást. Hála Stromfeld rendelkezésének, amellyel az 1. hadosztályt második vonalként állította fel a székelyek mögött, rés nem támadt az arcvonalon, de a tízezres létszámú, jól felszerelt hadosztály kiesése következtében az előző héten a Tiszántúlra küldött erősítés már nem jelentett erőgyarapodást a Vörös Hadsereg számára, hanem csupán korábbi ereje megtartását. Stromfeld kénytelen volt belenyugodni a Tiszántúl kiürítésébe. 27-én a vörös csapatok fő célja már a gyors visszavonulás volt, mert az ellenség minden erővel igyekezett a Tiszától elvágni, s ily módon megsemmisíteni őket. 27-én megmozdult az északi és déli front is. Francia csapatok szállták meg Hódmezővásárhelyt, Makót és környékét, s miután a bevonulásban jugoszláv egységek is részt vettek, attól lehetett tartani, hogy egyesített francia-jugoszláv támadás indul; erre azonban nem került sor. Északon viszont az előző napok járőrharcai után megindult a csehszlovák hadsereg intervenciója, melynek első célja az Északkeleti-Kárpátok vonalának lezárása volt. 28-án Csap és Munkács között találkozott a csehszlovák és a román hadsereg, ezzel elveszett a Máramarossziget—Odessza vasútvonal helyreállításának reménye, de elveszett Ruténföld is, amelynek csehszlovák katonai megszállása az első lépés volt az új államba való bekebelezésére.

Április utolsó napjaiban befejeződött a Tiszántúl kiürítése; a hídfőket — a tiszafüredi kivételével — nem sikerült megtartani. A csapatok egy része szétszéledt; a megmaradtak fegyelme a vereségek, a rémhírek és az ellenforradalmi propaganda hatására rohamosan hanyatlott, sok volt a beteg, akikről nehezen tudtak gondoskodni. Kérdéses volt, tartani tudják-e a Tisza vonalát, ha a román hadvezetés a Duna—Tisza közére is kiterjeszti a támadást.

Az aggodalom nem volt alaptalan. Presan tábornok román vezérkari főnök április 28-án táviratot intézett az antant-főparancsnoksághoz, s ebben a Tanácsköztársaság egész területének megszállását, a Vörös Hadsereg megsemmisítését javasolta. Román hadosztályokat ajánlott fel Budapest elfoglalásához; ha viszont nem indul közös akció, „a román csapatok a Tisza mentén megállanak, ahol legkönnyebben állhatnak ellen a magyarok újabb támadásainak … ”^32
32 Breit József, A magyarországi 1918—19. évi forradalmi mozgalmak és a vörös háború története. II. Bp. 1929. 223.

Párizsban haboztak. Sem Presan, sem Brown nem kapott választ, az északi és a déli front megélénkülése mindenesetre arra mutatott, hogy a katonai vezetők közös támadásra készülnek. A csehszlovák hadsereg a Ruténföld biztosítása után a Tiszától északra egyre inkább közelítette Budapesthez támadó élét: 30-án bevonult Sátoraljaújhelyre, és Miskolc—Eger—Salgótarján irányában folytatta előnyomulását. A Vörös Hadsereg északi frontja nem bomlott fel, mint a tiszántúli; védekezve vonult vissza, de tartós ellenállásra nem volt alkalmas. Kis létszámát valamennyire ellensúlyozta azonban, hogy az iparosodottabb vidék munkástanácsai, munkásai és bányászai valamivel elszántabbak, felkészültebbek voltak, mint a Tiszántúlon az intervenció első, döbbent napjaiban. A csehszlovák hadsereg harci szelleme gyengébb volt, mint a román hadseregé, ahol a tisztikar a katonákkal szemben erélyes, a lakossággal szemben kegyetlen magatartással vette elejét a nagyobb megmozdulásoknak. Ezzel még a vöröskatonákra is bizonyos elrettentő hatást gyakorolt: csak Hajdú megyéből több száz forradalmárt hurcoltak el, Békés megyében 200 magyar tisztet internáltak, napirenden voltak a botozások, sőt a kivégzések is. Rakamazon 6, Őr községben 13, Nyírmeggyesen 26 férfit lőttek agyon.

Az április végén kialakult súlyos helyzetben, amikor már-már a forradalom fővárosa is veszélybe került, a két támadó ellenséges hadsereg harapófogójában a kormányzótanács Wilsonhoz fordult, és az önrendelkezés elvére hivatkozva kérte, akadályozza meg a magyar nép legyilkolását. Biztosította őt arról, hogy a Tanácsköztársaság nem fogja háborgatni szomszédait. Választ természetesen nem kapott.

A kormányzótanácsnak a kiszámíthatatlan helyzetben minden eshetőségre fel kellett készülnie. Menedékjogot kért Ausztriától szükség esetére a népbiztosok és családtagjaik részére; a kommunisták pénzt és embereket helyeztek készenlétbe az illegális szervezkedés megindítására. A kormányzótanács nevében Kun jegyzéket intézett a csehszlovák, a román és a jugoszláv kormányhoz, s azt megküldte Wilsonnak, az erdélyi Román Nemzeti Tanácsnak, Moszkvába, és az érintett országok szocialista pártjainak. A jegyzékben közölte: „Ismételten ünnepélyesen kijelentettük, hogy nem állunk a területi integritás elve alapján, és most közvetlenül is az Önök tudomására hozzuk, hogy fenntartás nélkül elismerjük az Önök összes területi — nemzeti követeléseit. Ezzel szemben követeljük az ellenségeskedések azonnali beszüntetését, a belső ügyeinkbe való be nem avatkozást, a szabad tranzitó forgalmat, olyan gazdasági szerződések megkötését, amelyek mindkét fél gazdasági érdekeinek megfelelnek, az Önök területén maradó nemzeti kisebbségek védelmét. Ezzel Önök elérték mindazt, amire törekedtek. … Ha a háborút mégis tovább folytatják, az csak idegen érdekekért, a külföldi imperializmus érdekeiért, mindenekelőtt a magyar uralkodó osztályok érdekeiért történhet.”^33
33 MMTVD 6. köt. 1. rész. Bp. 1959. 355.

A jegyzék elküldésekor a külföldi megfigyelők bizonyosak voltak a Tanácsköztársaság bukásában, az osztrák követ engedélyt kért a hazatérésre. Kun azonban még bízott: a magyar munkásságban, az orosz segítségben, a forradalom terjedésében, az imperialista hatalmak ellentéteiben. Csicserin szovjet külügyi népbiztostól biztató célzást tartalmazó táviratot kapott: mikor a román hadvezetés Magyarországra küldte Besszarábiából kivont csapatait, úgy látszik, megfeledkezett arról, hogy de facto hadiállapotban van Szovjet-Oroszországgal. S amit Kun még nem tudott akkor, mikor a jegyzéket megfogalmazta: Pichon francia külügyminiszter már közölte a román miniszterelnökkel, hogy nem léphetik át a Tiszát.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A Magyarországi Tanácsköztársaság – A tanácsválasztások
A Tanácsköztársaság Vörös Hadserege
(Idézet: Magyarország története)

Az újjászervezett kormány első nagy feladata — a Smuts-tárgyalások lebonyolításán kívül — a tanácsválasztások megtartása volt. Nagyobb ellentétek ez idő tájt nem merültek fel, a jobboldal csak a polgári lakások igénybevételének módját kifogásolta, de a lakáskérdésben a tömeghangulat egyértelműen a radikális megoldás mellett volt. Kun a habozó Kunfival szemben elérte a tanácsválasztások haladéktalan megtartásának kimondását. A választást az ún. ideiglenes alkotmány alapján írták ki, amelyet március 31-én a budapesti kerületi tanácsok és pártszervezetek küldötteinek gyűlése fogadott el.

A tanácsválasztásokat Budapesten és környékén, valamint a megyék többségében április 7-én tartották meg, néhány megyében más napokon, április 6. és 10. között. A tanácsokat 6 hónapra választották, hivatalos listák alapján, amelyeket módosítani lehetett. Budapesten és a városokban általában titkos volt a szavazás, a falvak nagy részében nem biztosították a titkosság feltételeit. A választójog nem volt általános, azt lehet mondani, hogy a régi választójog a vagyonosoknak, ez a vagyontalanoknak biztosította a szavazati jogot. Így természetesen az 1910-es választáshoz képest a szavazni jogosultak köre sokkal szélesebb volt: mintegy 4,5 millió ember, a lakosság fele kapott szavazati jogot.

A választás közvetett volt, tehát a járási tanácsot a községi tanácsok megfelelő számú küldötte választotta és így tovább. A városi tanácsok a megyei tanács választásánál lényegében kétszeres szavazattal rendelkeztek, a munkásbefolyás erősítésére.

A választás, bár előkészítésére kevés idő jutott, országszerte lelkes hangulatban zajlott le, hiszen a választók túlnyomó többsége életében először szavazhatott. A szavazásra jogosultaknak mintegy fele — vagy annál valamivel kevesebb — adta le szavazatát, de ez az arány nagy eltéréseket takar. Budapesten a lakosság fele, a felnőtt népesség kétharmada, vagyis a szavazásra jogosultak túlnyomó többsége élt választójogával; így volt ez a vidéki városok nagy részében is: Szegeden az összlakosság 35%-a, Debrecenben 40%-a, Nagyváradon 42%-a. Falun viszont a lakosságnak csak mintegy 20%-a szavazott, több megyében (Békés, Csanád, Komárom, Szolnok, az erdélyi részek) ennél is kevesebb. A falvakhoz hasonló volt a szavazás aránya több jellegzetesen paraszti városban: Kecskeméten (10% alatt), a Viharsarokban, Csongrád, Szolnok megyében, de Veszprémben és Pápán is.

A részvétel reális értékeléséhez tekintetbe kell venni, hogy a falusi nők többsége, az uralkodó szokások hatására nem mert szavazni, sőt volt ahol egyszerűen nem engedték őket az urnákhoz. Csökkentette a részvételt falun a földosztással kapcsolatos bizonytalan hangulat; továbbá — főleg a tanyás vidékeken — a szavazóhelyiségek kis száma; s végül az, hogy a vidéki direktóriumok nagy része az ideiglenes alkotmánynál sokkal szigorúbban szabta meg a kizsákmányolók körét, ide számítva a középparasztság jelentős részét is.

Az ipari városokban megválasztott tanácstagok túlnyomó többsége ipari munkás volt. Falun és a parasztvárosokban az esetek többségében a tanácstagok nagyobbrészt földmunkások és szegényparasztok voltak, főleg az Alföldön, a Dunántúl déli és keleti részén. Pest megye északi, iparosodottabb felében a tanácstagok közül többen tartoztak az ipari, mint a mezőgazdasági népességhez. Az öntudatra ébredő szegénység a kisgazdák háttérbe szorításával a tanácshatalom tömegbázisát is szűkítette, a vagyonosok viszont nem könnyen mondtak le a hatalomról, sok helyen fiukat, vejüket, lekötelezettjeiket indították a vagyontalanok listáján. A kispolgári jellegű városokra és falvakra viszont jellemző volt a hatalom átcsúszása a vagyonos polgárságtól a szélesebb kispolgári, iparos gazdarétegekhez; falun elsősorban Vas, Sopron és más nyugat-magyarországi megyék számos járásában, de például Észak-Magyarország elmaradottabb tájain is.

A tanácsokban általában helyet kaptak az értelmiségiek, főleg a tanítók (Baranya megye hegyháti járásában 28 tanító lett községi tanácstag), s még nagyobb számban a szegényebb kisiparosok. Sok helyen ragaszkodtak a leszerelt katonák külön képviseletéhez, ezzel is növelve a fiatalabb korosztályok magas számarányát. Számos tanácsba beválasztottak nőket, de csak egyet vagy kettőt, ezzel inkább jelezve, mint megvalósítva a deklarált egyenlőséget.

A választási gyűlések felszínre hozták az ellentéteket, s a választási kampánnyal kapcsolatosak az első jelentősebb ellenforradalmi megmozdulások is. Eddig a városi polgárság, a dzsentri nem mert mozdulni, néhány pap élt vissza a szószék szabadságával. Az első fegyveres összetűzéssel is járó tüntetések Sopron megyében zajlottak le április elején: módosabb gazdák, bortermelők voltak a résztvevők. A választási gyűlések néhány más helyen is verekedéssé fajultak; a dömsödi direktórium elnöke néhány nappal később belehalt sérüléseibe.

Az ellenforradalom, a „szegedi gondolat” szülővárosában viszont a munkásság a megszállás ellenére is dacolt a reakcióval, direktóriumot alakított, kihirdette, és amennyire lehetett, a francia szuronyok árnyékában is megvalósította a Tanácsköztársaság vívmányait; amikor pedig a direktórium menekülni kényszerült, a meg nem szállt tanyák tanácsigazgatását szervezte meg. Utána Szegeden új direktórium alakult polgári demokratikus politikusokból, akik a helyi munkástanács és a franciák között lavírozva elismerték a Tanácsköztársaságot, sőt lefolytatták a tanácsválasztást, ami tízezrek részvételével a fenyegetett forradalom melletti hangos demonstrációvá vált. A megszállók itt egyelőre óvatosságra kényszerültek, de Pécsett vagy Szlovákia vegyes lakosságú városaiban már ekkor megkezdődött a Tanácsköztársasággal szimpatizálók tömeges letartóztatása, ugyanúgy, mint Erdélyben vagy Horvátországban.

A választások eredménye cáfolhatatlanul bizonyította a proletárdiktatúra életképességét, az egyes listák és jelöltek elleni aktív vagy passzív tiltakozás semmiképpen sem tükrözött általános elégedetlenséget. A tanácsok új összetételükben, megerősödve folytatták munkájukat, néhány nap alatt megválasztották a magasabb szintű tanácsokat és az országos tanácskongresszus küldötteit.

A megyei tanácsok elég sok községben új választást rendeltek el, mert a tanácsokba kizsákmányolók kerültek: elsősorban Vas és Sopron megyében tartottak új választásokat, de Pest és más megyék számos községében is, olykor talán feleslegesen, csak azért, mert 1 — 2 vagyonos ember jutott a több tucatnyi tanácstag közé.

Április közepén, a választási győzelem nyomán még gyorsabb ütemben hoztak új szociális és szocializálási rendeleteket. Rendben folyt a munka a mezőgazdaságban s azokban az üzemekben, ahol volt nyersanyag. Teljes erővel termelt a csepeli lőszergyár, hiszen fel kellett készülni a fenyegető intervenció elhárítására. A külföld eseményei biztatóak voltak: megalakult a Bajor Tanácsköztársaság, felkeltek Kelet-Galícia munkásai, Bécsben — magyar támogatással — felkelésre készültek a munkások Volkswehr-zászlóaljai. Budapestről kapott anyagi támogatást szervezetei kiépítésére a frissen alakult s máris erős jugoszláviai kommunista párt. Sztrájkok folytak Európa-szerte, jelentőségüket a magyar sajtó még jócskán fel is nagyította.

Ünnepi hangulatban tartották meg április 15-én a Budapesti Munkás- és Katonatanács első ülését. Kun Béla megnyitó beszédében ugyanakkor kritikusan megállapította: máris „bizonyos mértékű bürokratizálódás látszik” a tanácsok működésében, „pedig, elvtársaim, arra kell legjobban vigyázni, hogy saját akaratunkat sohase exponáljuk úgy, mint a tömegek akaratát … dolgozó testület legyünk és nem fecsegő testület …”³⁰ Bejelentette, hogy május 4-ére össze kell hívni a pártkongresszust és azonnal utána a tanácskongresszust.
³⁰ MM.TVD 6. köt. 1. rész. Bp. 1959. 215.

A választások napjaiban lejátszódó ellenforradalmi események bizonyos retorziót vontak maguk után. Kis kiterjedésük ellenére bebizonyították, hogy a polgárság nagy többsége túltette magát az első órák hazafias hangulatán. A forradalmi szervek figyelmeztetésül letartóztatták a régi rendszer néhány leggyűlöltebb alakját, köztük Hazai Samut és Lánczy Leót. A retorziókat is figyelembe véve megállapítható, hogy az intervencióig eltelt hetek képezték a Tanácsköztársaság békés időszakát. Váry Albert koronaügyész-helyettes hivatalos adatai szerint a Tanácsköztársaságnak 590 ember „esett áldozatul” (ideszámítva a harcban elesett ellenforradalmárokat, továbbá a kivégzett rablókat, a verekedések áldozatait is), közülük 18 esik az április 15-éig eltelt 26 napra, a diktatúra napjainak egyötödére. A kormányzótanácsban a szociáldemokraták eredményesen léptek fel a szigorúbb diktatúra követelése ellen; kérésükre a papírhiány ellenére ismét eltekintettek a polgári demokratikus lapok beszüntetésétől. Landler és Kunfi a kormányzótanácsban felvetették, hogy az ellenforradalom gyengítésére meg kell osztani az egyházak erejét, türelmesebb politikát kell folytatni velük szemben, és tárgyalni az előző forradalomban alakult demokratikus papi tanácsokkal. Kun és Garbai azonban mint a proletárforradalom szellemétől idegen gondolatot, elutasították ezt, a magas klérus pedig, helyzeti gyengeségét érezve, óvatos politikájával akadályozta meg, hogy a papi tanácsok maguk közeledjenek a számukra több tekintetben rokonszenves forradalomhoz.

Toborzás a Vörös Hadseregbe.
Felkészülés a katonai intervenció elhárítására

A Tanácsköztársaság mindössze 60 ezer főnyi hadsereget örökölt az előző rendszertől. A csapatok többsége forradalmi szellemű, de bomlófélben levő volt; a katonai szempontból leghasználhatóbb alakulat, a székely hadosztály viszont csak feltételesen támogatta a forradalmat: a területi integritás megvédésének reményében.

A Vörös Hadsereg toborzása március 21-e után azonnal megkezdődött.

A Vörös Hadsereg lényegében önkéntes, forradalmi hadsereg volt. Az önkéntesség — a négy és féléves súlyos véráldozatokat követelő világháború után — komoly fékezője volt a létszámemelkedésnek, de a Tanácsköztársaság sohasem került abba a helyzetbe, hogy a kötelező sorozásnak, amelyet később megkísérelt bevezetni, kényszer vagy éppen megtorlás alkalmazásával szerezzen érvényt. A forradalom szellemében, az önkéntesség elősegítésére minden katona egy segédmunkás bére felének megfelelő fizetést kapott zsold helyett, nem szólva az ellátásról és más kedvezményekről (lakás mentesítése stb.).

A Vörös Hadseregben, bizonyos válogatással, meg kellett tartani a régi tisztikart, amelynek ellenőrzésére bevezették a politikai biztosok intézményét. A katonatanácsokat feloszlatták; erre a fegyelem javítása érdekében szükség volt, de politikai súlyukat a biztosok csak részben pótolták. A tisztikar jó minőségét és politikai megbízhatatlanságát egyszerre jelzi, hogy a későbbi ellenforradalmi rendszer számos leendő tábornoka viselte a vörös szalagot, köztük Lakatos Géza, Werth Henrik, Sztójay Döme, Szombathelyi Ferenc, Győrffy-Bengyel Sándor. A tábornokok és ezredesek nyugdíjazása lehetővé tette, hogy a világháborúban legjobban bevált vezérkari tiszteket fiatalon állítsák olyan posztra, ahol képességeiket kibontakoztathatják. Közülük is kiemelkedtek a Vörös Hadsereg legfőbb katonai vezetői: Stromfeld Aurél, Tombor Jenő és Julier Ferenc.

A Vörös Hadsereg toborzása lelkes hangulatban indult meg, hiszen az első napokban jelentkeztek a forradalom legodaadóbb harcosai: az orosz bolsevik hadifoglyok, a bécsi önkéntesek, munkások, bányászok ezrei. Szép számmal jelentkeztek Budapest, Debrecen, Nagyvárad munkásai, diákok, fiatalok, a Viharsarok agrárproletárjai. Április elején 20 ezer körül volt az új önkéntesek száma, hasonló lehetett a népköztársaság hadseregéből megmaradtak mennyisége. A jelentkezés üteme ezután lelassult; a bányászokat, a hadiüzemek nélkülözhetetlen munkásait be sem vették; kitűnt, hogy egy aránylag kisszámú élcsapat mellett a toborzás éppen ott lehetne tömeges, ahol a termelés sem nélkülözheti a jelentkezőket. Vidéken, a parasztság, a kispolgárság, az értelmiség, a kereskedelmi alkalmazottak soraiban a forradalommal rokonszenvezőknek csak töredékét tette azok száma, akik önként fegyvert ragadtak. Annál inkább, mert a háború után megmaradt emberanyag nagy része katonai szolgálatra eleve alkalmatlan volt, vagy a fronton rokkant meg.

A román támadás napján, április 16-án a Vörös Hadseregben 55 ezer nyilvántartott (a valóságban néhány ezerrel több) katona volt. Április végén, a nagy veszteségek ellenére, a létszám elérte a 70 ezret, május közepén az üzemi tartalék zászlóaljak nélkül 120 ezer körül járt, a tervezett 200 ezret csak június elején, az északi hadjárat csúcspontján tartotta meg rövid időre.

Április közepén a csehszlovák fronton elhelyezett vörös csapatok mintegy háromszoros, a román fronton kétszeres túlerővel álltak szemben. A déli fronton és az osztrák határon csak néhány zászlóalj teljesített határvédelmi szolgálatot, miután délről és nyugatról volt legkevésbé valószínű a támadás. A Vörös Hadsereg anyagi ellátása, fegyverzete, élelmiszer tartalékai az adott körülmények között megfelelőek voltak, de tüzérségi lőszerben éppúgy, mint egészségügyi anyagban nagy hiány volt. A kedvezőtlen erőviszonyokat bizonyos fokig enyhítette a jó vasúti közlekedés, amely lehetővé tette a csapatok gyors átdobását egyik frontról a másikra. Nem mondhatjuk, hogy az ellenség anyagi ellátottsága, tüzérsége a támadás kezdetén fölényben lett volna a Vörös Hadsereggel szemben, de a harcok megkezdése után az elhasznált anyag pótlását összehasonlíthatatlanul könnyebben oldhatták meg, mint a vörös tüzérség: a nyugati hatalmak, amelyek saját csapataikat nem szívesen tették ki „a bolsevizmus bacilusai” fertőzésének, a világháborúból visszamaradt anyagkészletüket az intervenció rendelkezésére bocsátották.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!