Írta: J. V. Sztálin  

Az oroszországi szocialista föderatív szovjet köztársaság alkotmányának alapelvei

Tervezet, elfogadta az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság által a Szovjet Köztársaság Alkotmányának kidolgozására kiküldött bizottság

Az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság átmeneti, a jelen átmeneti időre szóló Alkotmányának fő feladata, hogy erős Összoroszországi Szovjethatalom formájában lerögzítse a városi és falusi proletariátus és a szegényparasztság diktatúráját, melynek az a célja, hogy teljesen elnyomja a burzsoáziát, megszüntesse az ember ember által való kizsákmányolását, és felépítse a szocializmust, amelyben nem lesz sem osztálytagozódás, sem állami hatalom.

1. Az Oroszországi Köztársaság a városi és falusi küldöttek Szovjetjeiben egyesült oroszországi dolgozók szabad szocialista társadalma.
2. A sajátos életmód és nemzeti összetétel tekintetében különböző területek Szovjetjei autonóm területi szövetségekben egyesülnek, amelyek élén a Szovjetek területi kongresszusai és azok végrehajtó szervei állanak.
3. A területi szovjet szövetségek föderatív alapon az Oroszországi Szocialista Köztársaságban egyesülnek, amelynek élén a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek Összoroszországi Kongresszusa, a kongresszusok közötti időszakban pedig az összoroszországi Végrehajtó Bizottság áll.

„Izvesztyija” 82. sz.
1918. április 25.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

Távirat Turkesztán határterület V. szovjetkongresszusának
– írta: J. V. Sztálin –

Bizonyosra vehetik elvtársak, hogy a Népbiztosok Tanácsa támogatni fogja határterületük szovjet alapon nyugvó autonómiáját. Üdvözöljük kezdeményezésüket és mély meggyőződésünk, hogy az egész határterületet Szovjetek hálózatával fogják borítani és szorosan együtt fognak működni a már meglevő Szovjetekkel. Arra kérjük önöket, hogy az alakuló Szovjetkongresszus egybehívására hivatott bizottságot, amelynek megszervezéséhez már hozzáfogtak, küldjék el hozzánk Moszkvába, hogy vele együtt dolgozzuk ki azt a kérdést, miképpen kell meghatározni határterületük meghatalmazott szervének és a Népbiztosok Tanácsának egymáshoz való viszonyát.

Köszöntjük kongresszusukat és reméljük, hogy méltóan fogja teljesíteni a történelem által reá rótt feladatokat.
Lenin
Sztálin

1918. április 22.
„Izvesztyija” 83. sz.
1918. április 26.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

Az oroszországi Föderatív Köztársaság szervezete
– írta: J. V. Sztálin –

Beszélgetés a „Pravda” munkatársával

Az utóbbi napokban, a szovjet sajtóban vita indult az Oroszországi Föderáció felépítésének elveiről és módjairól, ezzel kapcsolatban munkatársunk arra kérte Sztálin elvtársat, a nemzetiségügyi népbiztost, hogy nyilatkozzék erről a kérdésről.

Munkatársunk kérdéseire Sztálin elvtárs a következő választ adta.

Burzsoá-demokratikus föderációk

A létező föderatív egyesülések közül a burzsoá-demokratikus rendre nézve a legjellegzetesebb az amerikai és a svájci föderáció. Történelmileg ezek független államokból alakultak — a konföderáción át jutottak el a föderációig, de a valóságban egységes államokká váltak s a föderalizmusnak csak a formáját tartották meg. Ez az egész fejlődési folyamat — az államok függetlenségétől azok egységéig — az erőszakoskodások, az elnyomás és a nemzeti háborúk egész során át vezetett. Elegendő megemlítenünk Amerika déli és északi államainak egymás elleni háborúját és a Sonderbundnak Svájc többi kantonja ellen viselt háborúját. Itt le kell szögezni, hogy a svájci kantonok és az amerikai államok nem a nemzetiségi ismérv, sőt nem is a gazdasági ismérv szerint alakultak, hanem teljesen véletlenül — aszerint, ahogy az emigráns telepesek vagy a faluközösségek ezt vagy azt a területet véletlenül elfoglalták.

Miben különbözik tőlük az alakulóban levő oroszországi föderáció

Egészen más képet mutat és kell is hogy más képet mutasson az a föderáció, amely most épül Oroszországban.

Először is, az Oroszországban kialakult területek lakosságuk életmódja és nemzeti összetételük tekintetében teljesen meghatározott egységek. Ukrajna, a Krim, Lengyelország, a Kaukázusontúl, Turkesztán, a Közép-Volga vidéke, a Kirgiz határ-terület nemcsak földrajzi fekvésüknél fogva (végvidékek!) különböznek Közép-Oroszországtól, hanem abban is, hogy gazdaságilag egészet alkotó területek s lakosságuknak határozottan kialakult elütő életmódja és nemzeti összetétele van.

Másodszor, ezek a területek nem szabad és független területek, hanem az oroszországi politikai szervezetbe erőszakkal bekényszerített egységek, amelyek most arra törekednek, hogy föderáció vagy teljes függetlenség formájában megkapják a szükséges cselekvési szabadságot. E területek „egyesítésének” története, e történet minden egyes lapja a régi oroszországi hatóságok erőszakoskodásairól és elnyomó rendszeréről beszél. Az oroszországi föderatív rendszer megteremtése azt fogja jelenteni, hogy ezek a területek és a rajtuk lakó népek a régi imperialista elnyomás alól felszabadulnak. Tehát az egységes államtól a föderalizmus felé haladunk!

Harmadszor, ott — a nyugati föderációkban — az állami élet építését az imperialista burzsoázia vezeti. Nem csoda tehát, hogy az „egyesítés” nem mehetett végbe erőszak nélkül. Itt, Oroszországban, fordítva, a proletariátus, tehát az imperializmus esküdt ellensége vezeti a politikai építést. Ezért Oroszországban a népek szabad szövetsége alapján lehet és kell megteremteni a föderatív rendszert.

Ez a lényeges különbség az oroszországi föderáció és a nyugati föderációk között.

Az oroszországi föderáció felépítésének elvei

Ebből világosan következik — folytatja Sztálin elvtárs —, hogy az Oroszországi Föderáció nem egyes önálló városok szövetsége (mint a burzsoá sajtó karikaturistái gondolják) és általában nem területek szövetsége (mint egyes elvtársaink hiszik), hanem történelmileg kialakult, meghatározott territóriumok szövetsége, amelyek sajátos életmódjukban és nemzeti összetételükben egymástól különböznek. Itt korántsem egyik vagy másik terület földrajzi fekvése a döntő, sőt az sem, hogy az ország egyik vagy másik részét folyók (Turkesztán), hegyláncok (Szibéria) vagy sztyeppék (szintén Turkesztán) választják el a központtól. A Lacisz által propagált földrajzi föderalizmusnak semmi köze sincs a III. Szovjetkongresszus által proklamált föderalizmushoz. Lengyelországot és Ukrajnát nem választják el a központtól sem folyók, sem hegyláncok, és mégsem jut eszébe senkinek azt állítani, hogy e földrajzi ismérvek hiányában az említett területeket nem illeti meg a szabad önrendelkezés joga.

Másrészt kétségtelen — mondja Sztálin elvtárs —, hogy azok a moszkvai partikularisták, akik mesterségesen 14 kormányzóságot igyekeznek Moszkva körül egyesíteni, olyan sajátságos föderalizmust akarnak, amelynek szintén semmi köze sincs a III. Szovjetkongresszusnak a föderációról szóló ismert határozatához. Kétségtelen, hogy a központi textilvidék, amely mindössze néhány kormányzóságot ölel fel, bizonyos mértékben egész gazdasági egység, és mint ilyent, kétségtelenül saját területi szerve, mint a Legfelsőbb Népgazdasági Tanács autonóm része fogja igazgatni. De miféle közösség lehet a kietlen Kaluga és az ipari Ivanovo-Voznyeszenszk között és milyen ismérv szerint „egyesíti” ezeket a mai területi népbiztosi tanács — ezt csak a jó ég tudja.

Az oroszországi föderatív köztársaság összetétele

Nyilvánvaló, hogy az ország nem minden része és egysége, nem minden földrajzi territórium lehet a föderáció alanya, s nem is szabad, hogy az legyen; a föderációnak csak olyan meghatározott területekből kell állania, amelyek lakosságuk sajátos életmódja és sajátos nemzeti összetétele szerint elütnek más területektől és gazdaságilag legalább némileg egész territóriumok. Ilyenek: Lengyelország, Ukrajna, Finnország, a Krím, a Kaukázusontúl (nem lehetetlen, hogy a Kaukázusontúl több határozott nemzeti területi egységre, a grúz, örmény, azerbajdzsáni tatár stb. nemzeti területre fog oszlani), Turkesztán, a Kirgiz határterület, a tatár-baskír territórium, Szibéria stb.

A föderációhoz csatlakozó területek jogai.
A nemzeti kisebbségek jogai

A föderációhoz csatlakozó területek jogait teljesen konkrét formában az egész Szovjet Föderáció építése során fogják megállapítani, de e jogokat általános vonásokban már most körvonalazhatjuk. A hadügy és a haditengerészet, a külügy, a vasút, a posta és távíró, a pénz, a kereskedelmi szerződések, a közös gazdasági, pénzügyi és bankpolitika valószínűleg a központi Népbiztosok Tanácsának hatáskörébe fog tartozni. A többi ügy, és elsősorban a közös dekrétumok megvalósításának formái, az iskola, a bíráskodás, a közigazgatás stb. a területi népbiztosok tanácsának jogkörébe mennek át. Nem lesz kötelező „állami” nyelv sem a bíráskodásban, sem az iskolában! Minden terület azt a nyelvet vagy azokat a nyelveket választja, amelyek az adott területen lakó népesség összetételének megfelelnek és emellett a kisebbség és a többség nyelve minden társadalmi és politikai intézményben teljesen egyenjogú lesz.

A központi hatalom szerkezete

A központi hatalom szerkezetét, felépítésének módozatait az Oroszországi Föderáció sajátosságai határozzák meg. Amerikában és Svájcban a föderalizmus gyakorlatilag kétkamarás rendszerre vezetett: az egyik kamara a parlament, melyet az általános választási elv szerint választanak, a másik pedig az államok, illetve kantonok által alkotott szövetségi tanács. Ez nem más, mint a kétkamarás rendszer, mely a gyakorlatban a szokásos burzsoá törvényhozási huzavonára vezet. Kétségtelen, hogy Oroszország dolgozó tömegei nem kívánják ezt a kétkamarás rendszert. Különben is ez a rendszer egyáltalán nem felel meg a szocializmus legelemibb követelményeinek.

Úgy véljük — folytatja Sztálin elvtárs —, hogy az Oroszországi Föderáció legfelsőbb hatalmi szerve az oroszországi dolgozó tömegek által választott Szovjetkongresszus, illetve a kongresszust helyettesítő Központi Végrehajtó Bizottság lesz. És itt búcsút kell majd mondani annak a burzsoá előítéletnek, hogy az általános választójog „elve” csalhatatlan. Választójogot nyilván csak azoknak a néprétegeknek fognak adni, amelyeket kizsákmányolnak, vagy amelyek legalábbis nem zsákmányolnak ki idegen munkát. Ez természetszerűleg következik a proletariátus és a falusi szegénység diktatúrájának tényéből.

A hatalom végrehajtó szerve

Ami az Oroszországi Föderáció végrehajtó hatalmi szervét, vagyis a központi Népbiztosok Tanácsát illeti, azt a Szovjetek kongresszusa fogja választani, úgy véljük, a központ és a föderációhoz csatlakozó területek jelöltjei közül. A Központi Végrehajtó Bizottság és a Népbiztosok Tanácsa között tehát nem lesz — és nem is szabad, hogy legyen — úgynevezett második kamara. Kétségtelen, hogy a gyakorlat létrehozhat és bizonyára létre is fog hozni más, célszerűbb és rugalmasabb formákat a területek és a központ érdekeinek összeegyeztetésére a hatalom szerkezete terén. Egy azonban kétségtelen: bármilyen formákat teremtsen is a gyakorlat, az idejétmúlt és forradalmunk által eltemetett kétkamarás rendszer nem fog feltámadni többé.

A föderalizmus átmeneti szerepe

Ezek — folytatja Sztálin elvtárs — véleményem szerint az Oroszországi Föderáció szemünk láttára kibontakozó körvonalai. Sokan hajlandók a legszilárdabb, sőt a legideálisabb rendszernek tekinteni a föderatív rendszert s ezzel kapcsolatban gyakran Amerika, Kanada, Svájc példájára hivatkoznak. A történelem azonban nem igazolja a föderalizmusért való rajongást. Először is, Amerika és Svájc már nem föderáció: ezek föderációk voltak a múlt század hatvanas éveiben, de a múlt század végén valójában egységes államokká váltak, amikor az államok és a kantonok kezéből minden hatalom átment a központi föderatív kormány kezébe.

A történelem megmutatta, hogy az amerikai és a svájci föderalizmus csak átmeneti lépcsőfok az államok, illetve kantonok függetlensége s azok teljes egyesülése között. A föderalizmus igen célszerű volt, mint a függetlenségről az imperialista unitarizmusra való átmenet lépcsőfoka, de elavult és elvetették, mihelyt az államok és kantonok egységes állami egészben való egyesülésének feltételei megértek.

Az oroszországi föderáció politikai építésének folyamata.
Az oroszországi föderalizmus — a szocialista unitarizmusra való átmenet lépcsőfoka

Oroszországban fordított sorrendben folyik a politikai építés. Itt a cári kényszer-unitarizmust az önkéntes föderalizmus váltja fel, hogy idővel átadja a helyét ugyanilyen önkéntes és testvéri egyesülésnek, mely magába foglalja Oroszország minden nemzetének és néptörzsének dolgozó tömegeit. Az oroszországi föderalizmusnak — fejezte be a beszélgetést Sztálin elvtárs — az a sorsa, hogy mint Amerikában és Svájcban, átmeneti szerepet töltsön be, átmenet legyen a jövőbeli szocialista unitarizmusra.

„Pravda” 62. és 63. sz.
1918. április 3. és 4.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

A kaukázusontúli ellenforradalmárok a szocializmus álarcában

Az Oroszországi Föderáció végvidékei közül, azt hiszem, a Kaukázusontúl nemzeti összetétele a legtarkább és legváltozatosabb. Grúzok és oroszok, örmények és azerbajdzsáni tatárok, törökök és leszghek, oszétok és abházok — ezzel még koránt sincs kimerítve a Kaukázusontúl hétmilliós lakosságának tarka nemzeti összetétele.

E nemzeti csoportok egyikének sincs élesen elhatárolt nemzeti területe, mind tarka összevisszaságban, egymásba fonódó sávokon élnek, mégpedig nemcsak a városokban, hanem a falvakban is. Tulajdonképpen ezzel magyarázható, hogy a kaukázusontúli nemzeti csoportok egymás közötti harca minduntalan elhomályosítja az oroszországi központ ellen folytatott közös harcukat. S ez igen „kényelmes” helyzetet teremt arra, hogy az osztályharcot nemzeti lobogókkal és frázisokkal leplezzék.

A Kaukázusontúl másik, nem kevésbé jellegzetes vonása gazdasági elmaradottsága. Nem tekintve Bakut, mely a határterület ipari oázisa, ahol főképpen a külföldi tőke mozgat mindent, — a Kaukázusontúl agrárország, többé-kevésbé fejlett kereskedelmi élettel a határszéleken, a tengerpartokon, a tisztán jobbágyi viszonyoknak még erős maradványaival a központban. A tifliszi, jelizavetpoli, bakui kormányzóságban a mai napig is hemzsegnek a jobbágytartó tatár bégek és a feudális grúz hercegek, akiknek óriási latifundiumaik vannak, külön fegyveres bandákkal rendelkeznek és kezükben tartják a tatár, örmény, grúz parasztok sorsát. Tulajdonképpen ezzel magyarázhatók az agrár-„zavargások” éles formái, amelyekben a parasztok elégedetlensége gyakran utat tör magának. Ebben kell keresni annak az okát is, hogy a kaukázusontúli munkásmozgalom, amelyet minduntalan elhomályosítanak az agrár-„zavargások”, még gyenge és ki nem kristályosodott (Baku kivételével). Mindez kedvező talajt teremt arra, hogy a vagyonos osztályok és a többségében nemesi, úgynevezett „szocialista” intelligencia politikai koalícióra lépjenek egymással az országban most kibontakozó munkás-paraszt forradalom ellen.

A februári forradalom nem változtatott lényegesen a határterület dolgozó osztályainak helyzetén. A katonák, a falu legforradalmibb elemei, még a fronton voltak. A munkások pedig, akik a határterület gazdasági elmaradottsága következtében, mint osztály általában gyengék, és mint szervezett egység még nem erősödtek meg, a kivívott politikai szabadságjogoktól megmámorosodtak, s úgy látszik, nem szándékoztak továbbmenni. A hatalom teljes egészében a vagyonos osztályok kezében maradt. Ezek görcsösen ragaszkodtak a hatalomhoz, várakoztak és örömest átengedték az eszer és mensevik stratégáknak, hogy az orosz forradalom burzsoá jellegéről, a szocialista forradalom megvalósíthatatlanságáról és más effélékről szóló bölcs beszédekkel álomba ringassák a munkásokat és parasztokat.

Az Októberi Forradalom gyökeresen megváltoztatta a helyzetet. Egy csapásra felforgatott mindent, napirendre tűzte a hatalom kérdését, melynek most már közvetlenül a dolgozó osztályok kezébe kellett átmennie. „Minden hatalmat a munkásoknak és parasztoknak!” — ez a kiáltás mennydörgésként dübörgött végig az egész országon s talpra állította az elnyomott tömegeket. És amikor ez a kiáltás, mely Észak-Oroszországban harsant fel először, ott testet kezdett ölteni, a Kaukázusontúl vagyonos osztályai saját szemükkel győződtek meg arról, hogy az Októberi Forradalom és a Szovjethatalom az ő elkerülhetetlen halálukat jelenti. Ezért a Szovjethatalom elleni harc élethalál kérdés lett számukra. A „szocialista” eszer-mensevik értelmiség pedig, amely már belekóstolt a hatalomba, és amelynek most azzal kellett számolnia, hogy elvesztheti a hatalmat, automatikusan a vagyonos osztályok szövetségesévé lett.

Így jött létre a kaukázusontúli szovjetellenes koalíció.

Ennek a szovjetellenes koalíciónak élő megtestesülése a Kaukázusontúli Biztosság, amelyben egyrészt tatár bégek ülnek, mint Han-Hojszkij és Hasz-mamedov, és másrészt grúz nemesi intellektuelek, mint Zsordanija és Gegecskori.

A nemzeti csoportokon belül az osztályok koalíciója érdekében grúz, tatár, örmény „nemzeti tanácsokat” szerveznek. Kezdeményezőjük; a mensevik Zsordanija.

A Kaukázusontúl főbb nemzetiségeinek vagyonos osztályaiból álló koalíció érdekében megteremtik a Kaukázusontúli Biztosságot. Vezetője: a mensevik Gegecskori.

Hogy a Szovjethatalom ellen irányuló harcban a határterület „egész lakosságát” egyesítsék, az Alkotmányozó Gyűlés kaukázusontúli eszer, mensevik, dasnak, káni tagjaiból megszervezik az úgynevezett „Kaukázusontúli Szejmet”. Dísze, azaz elnöke: a mensevik Csheidze.

Van itt „szocializmus” is, „nemzeti önrendelkezés” is és még valami, ami reálisabb, mint ezek a régi frázisok, mégpedig: a vagyonos osztályok reális szövetsége a munkás-paraszt hatalom ellen.

De frázisokból nem lehet sokáig megélni. A szövetség „tetteket” kíván. A „tettek” pedig nem várattak magukra, mihelyt az első reális veszély megjelent. Ez a veszély azoknak a forradalmi katonáknak a személyében jelent meg, akik a béketárgyalások megkezdése után visszatértek a török frontról. Ezeknek a katonáknak Tifliszen, a szovjetellenes koalíció fővárosán keresztül kellett átutazniok. A bolsevikok kezében komolyan veszélyeztethették a Kaukázusontúli Biztosság létét. A veszély tehát a lehető legreálisabb. S e veszély láttára lehull mindennemű „szocialista” sallang. A koalíció ellenforradalmi jellege leplezetlenül feltárul. A Biztosság és a „nemzeti tanácsok” hitszegő módon puskatűzzel fogadják és lefegyverzik a frontról hazatérő csapatokat, vad „nemzeti” hordákat fegyvereznek fel ellenük. A Kaukázusontúli Biztosság, hogy „tetteit” még jobban megalapozza, és hogy észak felől biztosítsa magát, megegyezésre lép Karaulovval és Kalegyinnal, az utóbbinak vagonszámra küldi a lőszert, segíti őt azoknak a csapatoknak lefegyverzésében, amelyeket maga nem tudott lefegyverezni s általában minden eszközzel támogatja a Szovjethatalom elleni harcában. Ennek az aljas „politikának” az a lényege, hogy bárminő eszközzel, minden áron megóvják a Kaukázusontúl vagyonos osztályait a forradalmi katonák „merényleteivel” szemben. Az öntudatlan, felfegyverzett muzulmán különítményeket ráuszítják az orosz katonákra, az utóbbiakat tőrbe csalják, kegyetlenkednek velük, agyonlövik őket — ezek az eszközei ennek a „politikának”. Ezt a gyalázatos lefegyverzési „politikát” legjobban illusztrálja, hogy Samhornál, Jelizavetpol és Tiflisz között halomra lőtték a török frontról Kalegyin ellen vonuló orosz katonákat.

A „Bakinszkij Rabocsij” erről ezt írja:

„1918. január első felében, a vasútvonal Tiflisz és Jelizavetpol közti szakaszán több ezer főből álló, felfegyverzett muzulmán bandák, a Jelizavetpoli Muzulmán Nemzeti Bizottság tagjainak vezetése alatt és a Kaukázusontúli Biztosság által küldött páncélvonat segítségével, több helyen erőszakkal lefegyverezték az Oroszországba utazó csapattesteket. Ez alkalommal több ezer orosz katonát gyilkoltak meg és tettek nyomorékká. Orosz katonák holttestei borítják a vasútvonalat. Körülbelül 15 000 puskát, 70 géppuskát és 20 ágyút vettek el tőlük.”

Ezek a tények.

S e tényeknek az az értelmük, hogy a földesurak és a burzsoázia szövetséget kötöttek a Kaukázusontúl forradalmi katonái ellen, olyan szövetséget, amely a hivatalos mensevizmus lobogója alatt működik.

Szükségesnek tartjuk, hogy részleteket idézzünk a „Bakinszkij Rabocsij” cikkeiből, amelyek a jelizavetpoli-samhori eseményeket megvilágítják:

„A mensevikek leplezni igyekeznek a jelizavetpoli eseményeket. Még tegnapi szövetségeseiknek, a tifliszi eszereknek lapja, a «Znamja Truda» is megállapítja, hogy kísérleteket tesznek az «ügy elkenésére», és azt követeli, hogy a határterület központjában nyíltan vitassák meg a kérdést.

Üdvözöljük az eszereknek ezt a követelését, mert a kaukázusontúli forradalom további sorsa jelentékeny mértékben éppen attól függ, hogy hivatalosan leleplezik-e a samhori tragédia bűnöseit, fényt derítenek-e a január6—12-i eseményekre, vagy sem.

Kijelentjük, hogy a jelizavetpoli események bűnösei közül első helyen Nőj Nyikolajevics Zsordaniját kell említenünk, aki valamikor a kaukázusi szociáldemokrácia vezére volt, és akit ma a «grúz nemzet atyjának» neveznek. A határterületi központ elnöksége az ő elnökletével rendelte el az átvonuló csapatok lefegyverzését és azt, hogy a tőlük elszedett fegyverrel nemzeti ezredeket fegyverezzenek fel. Az ő aláírásával küldtek táviratot a Jelizavetpoli Muzulmán Nemzeti Bizottsághoz, hogy fegyverezze le a Samhor környékén összesereglett csapatokat. Noj Zsordanija volt az, aki delegációkat küldött Tifliszből ugyancsak azzal a megbízással, hogy fegyverezzék le a katonavonatokat. Ezt Krupko közlegény, a küldöttség tagja, a Jelizavetpoli Polgári Bizottság népes gyűlésén hivatalosan kijelentette. Noj Zsordanija és a szolgálatára mindenkor habozás nélkül készen álló segítőtársa, N. Ramisvili, páncélvonatot küldött Abhazava vezetésével, aki fegyvert osztott szét a muzulmánoknak és segítségükre volt ezer meg ezer katona agyonlövetésében és a katonavonatok lefegyverzésében.

Noj Zsordanija azzal mentegetődzik, hogy ő nem írt alá ilyen táviratot. Sokan állítják, örmények és muzulmánok, hogy a táviratot ő írta alá és ez a távirat megvan. Zsordanija azt mondja, hogy amikor a bonyodalmakról értesült, telefonon beszélt Abhazavával és arra kérte, hogy ne fegyverezzék le erőszakkal a katonai szerelvényeket és engedjék át őket. Abhazavát megölték s így Noj Zsordanijának ezt a kijelentését nem ellenőrizhetjük, de nem vonjuk kétségbe, hogy beszélgettek…

A halotton kívül, akire, mint mondani szokás, mindent rá lehet fogni, vannak élő tanúk is, akik megcáfolják Zsordanija állítását, és igazolják a távirat címét, igazolják Zsordanija aláírását és bizonyítják azt is, hogy Zsordanija küldte a lefegyverzéssel megbízott delegációt stb.

Miért nem vonja őket Zsordanija felelősségre, ha valótlanságot állítanak? Miért akarja barátaival együtt «elkenni az ügyet»?

Nem, Zsordanija, Ramisvili polgártársak, önöket és a társaikat terheli a súlyos felelősség a január 7—12-én meggyilkolt ezer meg ezer katona véréért.

Mivel mentegethetik magukat ilyen súlyos bűntett vádjával szemben? De nem egyéni mentségről van szó.

Zsordanija ebben az esetben nem, mint egyén érdekel bennünket, hanem mint annak a pártnak vezére, amely a Kaukázusontúl politikáját csinálja, mint a kaukázusontúli hatalom legtekintélyesebb és legfelelősebb képviselője.

Zsordanija, először, a határterületi központ elnökségének és a Nemzetiségközi Tanácsnak rendeletére és, másodszor, kétségtelenül a Kaukázusontúli Biztosság tudtával követte el bűntettét. Az a vád, amelyet Zsordanija arcába vágunk, egyúttal vád az egész mensevik párt, a határterületi központ, a Kaukázusontúli Biztosság ellen is, amelyben Cshenkeli és Gegecskori urak, a muzulmán bégekkel és kánokkal szoros és nyílt blokkban, mindent elkövetnek, hogy a forradalmat eltiporják. Zsordanijáról és Ramisviliről beszélünk, mert az ő nevükhöz fűződnek a táviratok, a parancsok, a „rabló” páncélvonat elindítása. Az igazság kiderítése céljából rajtuk kell kezdeni a vizsgálatot.

De vannak még többen is, akiket meg kell nevezni, van még egy bűnfészek, amelyet szét kell taposni. Ez a fészek a kizárólag reakciós bégekből és kánokból álló Jelizavetpoli Muzulmán Nemzeti Bizottság, amely január7-én este, Zsordanija távirata alapján határozatot hozott a katonai szerelvények «minden áron» való lefegyverzéséről s január 9—12-én hallatlan szemérmetlenséggel és vérszomjjal végre is hajtotta ezt a határozatát.

A mensevik sajtó, a jelizavetpoli eseményekről szólva, úgy írja le a dolgot, mintha egyszerű «rablótámadásról» volna szó, amely mindennapos a kaukázusontúli vasúton. Ez szemérmetlen hazugság!

A samhori és dalljari gaztettet nem banditák hajtották végre, hanem békés muzulmán lakosok ezrei, akiket hivatalosan a Muzulmán Nemzeti Bizottság bujtott fel, akiket csábított a gazdag zsákmány, és akik meg voltak győződve arról, hogy a kaukázusontúli főhatóságok parancsára cselekednek. A Muzulmán Nemzeti Bizottság Jelizavetpolban nyíltan több ezer muzulmánt vont össze, Jelizavetpol vasútállomásán vonatra ültette és Samhorba irányította őket. S a «győzelem» után az «eszer» Szafikurdszkij, a Muzulmán Bizottság többi hősének kíséretében, szemtanuk szerint, az «ellenségtől» zsákmányolt ágyún diadalmasan bevonult a városba.

Miféle rablótámadásokról «van hát szó»?” („Bakinszkij Rabocsij” 30. és 31. sz.).

Ezek ennek a bűnös kalandnak fő hősei.

S itt vannak azok az okmányok is, amelyek a kaland szerzőit leleplezik:

A Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek Szovjetje határterületi központjának elnöke, N. Zsordanija távirata valamennyi Szovjethez katonai szerelvények lefegyverzése tárgyában.

„A Kaukázusontúl valamennyi Szovjetjéhez.

Tifliszből. 505. a. sz. Érkezett 1918. 1. 6., adta 56363. sz. Felvette Naumov. Szavak száma 59. Feladva! 5—28—24. Körtáviratként.

Mivel az Oroszországba távozó katonai egységek magukkal viszik a fegyvereket és a fegyverszünet sikertelensége esetén a nemzeti egységeknek esetleg nem marad elegendő fegyverük a front védelmére, ezért a Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek Szovjetjének határterületi központja felhívja a Szovjeteket, intézkedjenek, hogy az átvonuló egységektől vegyék el a fegyvereket, és minden egyes esetről tegyenek jelentést a határterületi központnak.

Zsordanija,
a Határterületi Központ elnöke.”

Abhazava lovaskapitány távirata Magalovhoz, a tatár lovasezred parancsnokához.

„Jelizavetpol.

Magalovnak, a tatár lovasezred parancsnokának. Dzegamból. 42. sz. Érkezett 1918. 1. 7. Zsu 1857-től. Felvette Vata. Szavak száma 30. Feladva: 7-én 15 órakor.

Öt felfegyverzett katonaszerelvény érkezik lövegekkel, elhurcolták a Szovjet képviselőit, páncélvonattal szembeszállók velük. Mindennemű fegyveres támogatást kérek.

Abhazava
lovaskapitány
Satirasvili

(„Bakinszkij Rabocsij” 33. sz.)

Ezek az okmányok.

Így némultak el az események során a „szocialista” frázisok, hogy a Kaukázusontúli Biztosság ellenforradalmi „tettei’ váltsák fel őket. Csheidze, Gegecskori, Zsordanija pártjuk lobogójával csak fedezik a Kaukázusontúli Biztosság ocsmányságait. A dolgok logikája erősebb minden más logikánál.

Az ellenforradalmi Kaukázusontúli Biztosság a frontról jövő orosz katonák lefegyverzésével, a „külső” forradalmárok elleni harcával egyszerre két legyet akart ütni: egyrészt meg akarta semmisíteni azt a komoly forradalmi erőt, az orosz forradalmi hadsereget, amely a legmegbízhatóbb támasza lett volna a határterület bolsevik bizottságának; másrészt, ily módon akarta megszerezni a fegyvereket azoknak a grúz, örmény, muzulmán nemzeti ezredeknek a felfegyverzéséhez, amelyek a mensevik ellenforradalmi biztosság legfőbb támaszai. Tehát a „külső” forradalmárok elleni háborúval akarták biztosítani a Kaukázusontúl belső „polgári békéjét”. S ezt az ármányos politikát Gegecskori és Zsordanija annál erélyesebben folytatták, mennél biztosabbnak érezték magukat a „hátország”, vagyis Észak-Kaukázus felől, ahol a Kalegyinok és a Filimonovok garázdálkodtak.

De az események menete halomra döntötte a kaukázusontúli ellenforradalmárok minden számítását.

Rosztov és Novocserkasszk — Kalegyin és Kornyilov fészke — elesett s az „északi hátország” teljesen bizonytalanná lett. Az egész észak kaukázusi vonalat, egészen Bakuig, végleg megtisztították s az „északi hátország” nem volt többé. Az északról jövő szovjet forradalmi hullám elemi erővel átcsapott a kaukázusontúli koalíció birodalmába s ennek létét fenyegette.

Ugyanolyan „kedvezőtlenül” alakultak a viszonyok a Kaukázusontúl is.

A frontról hazatért kaukázusontúli katonák a falvakban agrárforradalmat szítottak. Lángra kaptak a muzulmán és grúz földesurak majorságai. A „bolsevizálódott” parasztkatonák döntő rohamot intéztek a jobbágyi csökevények bástyái ellen. A Kaukázusontúli Biztosság puszta ígéretei, hogy a földet a parasztoknak adják, nyilván már nem elégítették ki a parasztokat, akiket magával ragadott az agrárforradalom hulláma. Tetteket követeltek a Biztosságtól, de nem ellenforradalmi, hanem forradalmi tetteket.

Nem maradtak és nem is maradhattak az események mögött a munkások sem. Először, az északról jövő, a munkásoknak új vívmányokat hozó forradalom természetesen új harcra keltette a Kaukázusontúl proletariátusát. Még az álmos Tiflisznek, a mensevik ellenforradalom támaszának munkásai is lassanként elfordultak a Kaukázusontúli Biztosságtól és a Szovjethatalom mellett foglaltak állást. Másodszor, Észak-Kaukázusban, amely Kalegyin és Filimonov alatt Tiflisz éléstára volt, győztek a Szovjetek, a forradalmi Észak-Kaukázus határozottan megtagadta az ellenforradalmi Tiflisz élelmezését, s ezzel fokozódnia kellett az élelemhiánynak, ami természetesen élelmiszer-„zavargásokra” vezetett. Harmadszor, a bankjegyhiány következtében (bonok nem helyettesíthetik a bankjegyeket!) a gazdasági élet és elsősorban a vasúti közlekedés felbomlóban volt, ami kétségtelenül fokozta a városok alsó rétegeinek elégedetlenségét. Végül, a forradalmi proletár Baku, amely az Októberi Forradalom kezdetétől elismerte a Szovjethatalmat és fáradhatatlanul harcolt a Kaukázusontúli Biztosság ellen, nem hagyta aludni a kaukázusontúli proletariátust — Baku ragadós példa és a szocializmus útját megvilágító élő világítótorony volt a kaukázusontúli munkásság számára.

Mindennek forradalmasítania kellett a Kaukázusontúlon az egész politikai helyzetet. A dolgok végül odáig fejlődtek, hogy még a „legmegbízhatóbb” nemzeti ezredek is kezdtek „szétzülleni” — átálltak a bolsevikokhoz.

A Kaukázusontúli Biztosság a következő választás előtt állott:Vagy együtt megy a munkásokkal és a parasztokkal a földesurak és a tőkések ellen s akkor széthullik a koalíció.

Vagy pedig elszánt harcot folytat a parasztok és a munkásmozgalom ellen a földesurakkal és a tőkésekkel való koalíció fenntartása érdekében.

Zsordanija és Gegecskori urak a második utat választották.

Azzal kezdték, hogy a Kaukázusontúli Biztosság „fosztogatásnak” és „huligánságnak” nyilvánította a grúz és tatár parasztok agrármozgalmát, letartóztatta és agyonlövette e mozgalom „bujtogatóit”.

Tehát a földesurakért a parasztok ellen!

Továbbá, a Biztosság betiltotta az összes tifliszi bolsevik lapokat, azokat a munkásokat pedig, akik tiltakoztak ez ellen a galádság ellen, letartóztatta, agyonlövette.

Tehát a tőkésekért a munkások ellen!

Végül odáig süllyedtek, hogy Zsordanija és Gegecskori urak, nyilván a „viharlevezetése” céljából, szemet hunytak az örmény-tatár mészárlás előtt is — ilyen gyalázatosságra eddig még a kadetok sem vetemedtek.

A Kaukázusontúli Biztosság, a Kaukázusontúli Szejm és a „nemzeti tanácsok” a munkások és parasztok ellen harcolnak — ez az értelme ennek az „új” iránynak.

A kaukázusontúli ellenforradalmárok tehát a „külső” forradalmárok, az orosz katonák elleni harcot kiegészítették és továbbfejlesztették a belső forradalmárok, a „saját” munkásaik és parasztjaik ellen folytatott harccal.

A kaukázusontúli koalíciósok politikájában beállott „fordulat” jellemzése szempontjából rendkívül érdekes az a levél, amelyet a Népbiztosok Tanácsa e napokban kapott egy kaukázusi elvtárstól, aki szemtanúja Gegecskori és Zsordanija urak ellenforradalmi garázdálkodásának. Minden kihagyás és változtatás nélkül közlöm a levelet:

„Itt újabb események történtek az utóbbi napokban s a helyzet ma igen komoly. Február 9-én reggel letartóztatták négy elvtársunkat, köztük F. Kalandadzét, az új bolsevik bizottság tagját. Több elvtárs: Filipp Maharadze, Nazaretjan, Saverdov és a határterületi bizottság más tagjai ellen szintén elfogató parancsot adtak ki. Csak Miha Czhakaját kímélték, nyilván betegségére való tekintettel. Mindannyian illegalitásba mentünk. Egyidejűleg betiltották lapjainkat: a „Kavkazszkij Rabocsij”-t, a „Brdzolá”-t (grúz) és a „Banvori Kriv”-et (örmény) s lepecsételték a nyomdánkat.

Ez felháborodást keltett a munkások körében. Ugyanazon a napon, 9-én, népgyűlés volt a vasúti műhelyekben, amelyen körülbelül 3 000 munkás vett részt. A népgyűlés egyhangúlag elhatározta — csak négyen tartózkodtak a szavazástól —, hogy sztrájkba lépnek az elvtársak kiszabadítása és a lapok megindítása érdekében. Elhatározták, hogy addig sztrájkolnak, amíg e követeléseket nem teljesítik. De a sztrájk nem volt teljes és egységes. A megrögzött mensevik banda, amely a gyűlésen nem tett semmiféle ellenvetést és nem szavazott a határozat ellen, dolgozott. Ugyanazon a napon gyűlést tartottak a szedők és a nyomdászok is s 226 szavazattal 190 ellenében elhatározták, hogy ugyanazokkal a követelésekkel egynapos tiltakozó sztrájkot rendeznek. Egyhangúbb volt a villanygyári, a bőripari munkások, a szabók, fegyvertári műhelyek, a Tolle, Zargarjanc stb. gyárak sztrájkhatározata.

A városban még a nyárspolgárok is fel vannak háborodva. De másnap, február 10-én, olyan esemény történt, amely mellett a letartóztatások és a lapok ügye eltörpült.

A vasutasok és más munkások sztrájkbizottsága erre a napra, 10-én reggelre, tiltakozó gyűlést hirdetett a Sándor-kertben. A népgyűlésen, noha mindenféle intézkedéssel próbálták meghiúsítani, több mint 3 000 munkás és katona jelent meg (katona kevés volt, mert a katonai szerelvények a várostól 15 versztnyire állottak). Rejtekhelyükről eljöttek a népgyűlésre Kavtaradze, Maharadze, Nazaretjan és más elvtársak is. Gyűlés közben polgárőrök és «vörösgárdisták» tódultak a kertbe (körülbelül két század lehetett). Kezükben vörös zászlókat lengettek és jelekkel megnyugtatva a gyűlést, az egybegyűltek közelébe lopództak.

gyűlés egy része, amely már széjjel akart széledni, erre ottmaradt, és abban a hitben, hogy saját embereik jönnek, még «hurrá» kiáltásokkal is üdvözölték őket. Az elnöklő Kavtaradze félbe akarta szakítani a szónokot, hogy üdvözölje a megjelenteket. Ekkor az újonnan érkezők gyorsan rajvonalba fejlődve, körülfogták a gyűlést és őrült puska- és gépfegyvertüzet nyitottak. Főképpen az elnökséget vették célba, mely az emelvényen foglalt helyet. Nyolc embert meggyilkoltak, több mint húszat megsebesítettek. Egy elvtárs, aki Kavtaradzéra hasonlított s ugyanúgy volt öltözve, mint ő, tíz golyót kapott és a «vörösgárdisták» azt kiáltozták egymásnak, hogy Kavtaradze már halott. A közönség egy része szétfutott, másik része pedig a földre vetette magát. A lövöldözés körülbelül tizenöt percig tartott.

Éppen ekkor nyílt meg a kibővített Kaukázusontúli Szejm első ülése, s Csheidze a palota közelében jól hallható puska- és géppuskaropogás kíséretében mondotta beszédét.

Ez a mészárlás, amely minden figyelmeztetés nélkül, áruló módon történt, újabb felháborodást keltett a munkások körében és azt hiszem, már végleg elszakította őket a mensevikektől.

Nazaretjant és Cincadzét a gyűlés után utolérték és már kivégezni vitték, de az eszer Merhalev megmentette őket. Az eszerek «fel vannak háborodva», tiltakoznak stb. Fel vannak háborodva a dasnakcakanok, fel van háborodva az egész város. De semmit sem tehetünk. A falvakból nyakunkra hozták a felfegyverzett «vörösgárdistákat» és a muzulmán vad-hadosztályt és kegyetlenkednek. A vezető elvtársakat nyíltan agyonlövéssel fenyegetik. Azután, hogy a gyűlést puska- és géppuskatűzzel szétkergették, még ugyanazon a napon sok fehér-karszalagos tiszt jelent meg a városban — fehérgárdisták, akik keresztül-kasul kutatták a várost, bolsevikokat kerestek. A villamosról leráncigáltak egy embert, aki állítólag Saumjanra hasonlított, és közvetlen közelből belelőttek, — azt ordították, hogy ez Saumjan, de csalódtak.

Tegnap, 11-én, a katonai szerelvényeknél mintegy hatezer főnyi katonaság — a tüzérség nélkül — gyűlést tartott, amelyen elvtársaink is részt vettek. Határozatot hoztak, hogy követelni fogják a letartóztatott elvtársak szabadon bocsátását, a lapok megindítását és a 10-i események kivizsgálását (mi adott okot arra, hogy fegyverrel kergették szét a gyűlést, amelyen, a többi közt, egyik katonatársukat is meggyilkolták). Tegnap mindjárt delegációt küldtek ultimátummal, a válaszra 24 órát adtak.

Ma lejár a határidő, közlik, hogy a Biztosság ellenállásra készül, erőket von össze. Részleteket még nem tudok. A felelős elvtársak egyelőre a katonaszerelvényeknél maradnak, mert attól tartanak, hogy ha visszatérnek, útközben letartóztatják őket: ott beválasztották őket a katonaszerelvények Forradalmi Katonabizottságába. Várok pontosabb jelentéseket.

Holnap városi közgyűlés lesz, az eszerek és a dasnakok tiltakozni fognak, mi is képviseltetjük magunkat. A városban igen feszült a hangulat. Ma a nők tüntetnek a városháza előtt a kezdődő éhínség miatt. A városban mindenütt röpgyűléseket tartanak. Egész Grúziában parasztmozgalom kezdődik az Oroszországból hazatért grúz katonák hatására, akik mindnyájan vagy bolsevikok, vagy a bolsevikokkal éreznek. A mensevikek pogrom- és rablómozgalomnak nyilvánítják ezt a mozgalmat és «vörösgárdistákat» küldenek az elfojtására. Goriban letartóztatták elvtársainkat. Ma közük, hogy ott lefegyverezték katonáinkat és már folyik a mészárlás. Kutaiszból jelentik, hogy a város a bolsevikok kezében van, Budu Mdivanival az élükön. Mindenünnen mensevik erőket vetettek oda, küldötteinktől még nem érkezett jelentés. Minden percben várom. Muhraniban tegnap letartóztatták Cercvadzét, egy agg bolsevikot, aki a parasztságnak a Muhranszkij hercegek és a hercegi birtokok ellen tegnapra várt akciója miatt utazott oda.

Most letartóztattak 9 embert, akik a Metehában ülnek. Az eszer vörös gárda, a fogház eddigi őrsége, a letartóztatások miatt otthagyta a helyét és felajánlotta nekünk szolgálatait.

A sztrájkbizottság, mely a levelem elején felsorolt üzemek képviselőiből áll, tegnap általános sztrájkra hívta fel a munkásságot. Ma mindenütt megvitatják, ezt a kérdést. Meglátjuk, hogyan viselkedik a tifliszi proletariátus?

A szejm február 10-i megnyitásán csak mensevikek (harminchétén) meg 1 muzulmán vettek részt. Senki más. A muzulmán küldött azt indítványozta, hogy az ülést halasszák el 13-ig, ami meg is történt. A dasnakok és az eszerek valószínűleg szintén elküldik képviselőiket.”

Így fest a „kép”.

Nehéz megmondani, hosszú életű lesz-e ez az ellenforradalmi Biztosság, amelynek halálos ítéletét a történelem már aláírta.

Ez a közeljövőben mindenesetre elválik. Egy azonban kétségtelen; a legutóbbi események a mensevik szociálellenforradalmárokról végérvényesen letépték a szocialista álarcot és most az egész forradalmi világ saját szemével győződhetik meg arról, hogy a Kaukázusontúli Biztosság és függvénye, a „nemzeti szejm” személyében a legádázabb ellenforradalmi blokkal van dolgunk, amely a Kaukázusontúl munkásai és parasztjai ellen irányul.

Ezek a tények.

S, ki nem tudná, hogy a szavak és a frázisok elmúlnak, a tények és a tettek azonban megmaradnak …

„Pravda” 55. és 56. sz.
1918. március 26. és 27.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin  

Az Ukrán csomópont

Az Ukrán Szovjet Köztársaság Népi Titkársága február végén, még a Németországgal való béke megkötése előtt, delegációt küldött Bresztbe annak a bejelentésére, hogy a Népi Titkárság hajlandó aláírni azt a szerződést, melyet a volt Kievi Ráda kötött meg a német koalícióval.

A breszti német parancsnokság képviselője, Hoffmann, akit már volt alkalmunk megismerni, nem fogadta a Népi Titkárság küldöttségét s kijelentette, hogy nem látja szükségesnek, hogy az utóbbival béketárgyalásokba bocsátkozzék.

Ugyanakkor a német és osztrák-magyar rohamcsapatok, Petljura és Vinnyicsenko gajdamák osztagaival együtt betörtek Szovjet-Ukrajnába.

Nem békét, hanem háborút Szovjet-Ukrajna ellen — ez az értelme Hoffmann válaszának.

A régi Kievi Ráda által aláírt szerződés szerint Ukrajna április végéig 30 millió púd gabonát köteles átadni Németországnak. A Németország által követelt „szabad érckivitelt” már nem is említjük.

Szovjet-Ukrajna Népi Titkársága kétségtelenül ismerte a szerződésnek ezt a pontját, és tudta, mire vállalkozott, amikor hivatalosan kijelentette, hogy hajlandó aláírni a Vinnyicsenko-féle békeszerződést.

A német kormány, Hoffmann személyében, mégsem akart béketárgyalásokba bocsátkozni a Népi Titkársággal, amelyet Ukrajna összes Szovjetjei — mind a városi, mind a falusi Szovjetek — elismertek. A német kormány többre becsülte a hullákkal, a megdöntött és kiűzött Kievi Rádával való szövetséget annál a békeszerződésnél, melyet az ukrán nép által elismert Népi Titkársággal köthetne meg, holott egyes egyedül a Népi Titkárság tudja megadni a „szükséges mennyiségű” gabonát.

Ez azt jelenti, hogy az osztrák-német betörésnek nemcsak gabonaszerzés a célja, hanem az is, sőt főképpen az, hogy Ukrajnában megdöntse a Szovjethatalmat és visszaállítsa a régi burzsoá rendet.

Ez azt jelenti, hogy a németek nemcsak sok millió púd gabonát akarnak kisajtolni Ukrajnából, hanem az ukrán munkásokat és parasztokat még jogaiktól is meg akarják fosztani, el akarják venni tőlük a vérrel szerzett hatalmat, hogy azt ismét a földesurak és tőkések kezébe adják.

Az osztrák és német imperialisták szuronyaikon új, szégyenteljes rabigát hoznak, amely semmivel sem különb, mint a régi tatár járom — ez a nyugati betörés értelme.

Ezt, nyilván, az ukrán nép is érzi, amikor lázasan ellenállásra készül. Parasztokból Vörös Hadsereget alakítanak, mozgósítják a munkás Vörös Gárdát, a kezdeti pánikhangulat után több összecsapásban sikeresen visszavetik a „civilizált” rablókat, visszafoglalják Bahmacsot, Konotopot, Nyezsint és már Kiev felé nyomulnak előre, a tömegeket egyre fokozódó lelkesedés ragadja magával, ezren és ezren szállanak hadba a leigázók ellen: íme, így válaszol a nép Ukrajnája a rablók hadjáratára.

Szovjet-Ukrajna honvédő szabadságharcra mozgósít a Nyugat felől jövő külföldi rabiga ellen — ez az értelme az Ukrajnában lezajló eseményeknek.

Ez azt jelenti, hogy a németeknek harcban, az ukrán nép ellen folytatott elkeseredett tusában kell megszerezniök minden púd gabonát és minden darabka fémet.
Ez azt jelenti, hogy a németeknek meg kell hódítaniok Ukrajnát, hogy gabonához jussanak és trónra ültethessék Petljurát és Vinnyicsenkót.

Minden jel arra vall, hogy az a „rövid csapás”, mellyel a németek egyszerre két legyet akartak agyonütni (gabonát szerezni és Szovjet-Ukrajnát összetörni), hosszantartó háborúvá válik, melyet a külföldi leigázók azért folytatnak Ukrajna húszmilliós népe ellen, hogy e néptől elrabolják kenyerét és szabadságát.

Kell-e mondani, hogy az ukrán munkások és parasztok nem kímélik erejüket a „civilizált” rablók elleni hősies harcban?
Kell-e bizonyítani, hogy Ukrajna honvédő háborújában egész Szovjet-Oroszország legmesszebbmenő támogatására számíthat?

És mi történik majd, ha az ukrajnai háború hosszantartó lesz és végül Oroszország színe-virágának háborújává válik azok ellen, akik Nyugatról új rabigát hoznak?

S mi lesz, ha majd a német munkások és katonák e háborúban végre megértik, hogy Németország kolomposait nem „a német haza megvédésének” céljai vezérlik, hanem az imperialista vadállat telhetetlen falánksága hajtja őket, mi lesz, ha a német munkások és katonák ezt megértik és levonják majd a megfelelő gyakorlati következtetéseket?

Nem világos-e ebből, hogy ott, Ukrajnában van most az egész mai nemzetközi helyzet fő csomópontja — az Oroszországban megkezdett munkásforradalom és a Nyugatról jövő imperialista ellenforradalom csomója?

Nem arra vezet-e ma az események kérlelhetetlen logikája, hogy a telhetetlen imperialista vad Szovjet-Ukrajnában szegi majd a nyakát? …

„Izvesztyija” 47. sz.
1918. március 14.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

A Tatár-Baskír Szovjet köztársaságról
– írta: J. V. Sztálin –

A III. Szovjetkongresszus kimondotta, hogy az Oroszországi Köztársaságot föderatív alapon kell felépíteni. Azóta már két hónap telt el, de a végvidékek, melyek még mindig a helyi Szovjethatalom megteremtésén dolgoznak, mindeddig nem nyilatkoztak határozottan és világosan a föderáció konkrét formáiról. Ha kihagyjuk a számításból Ukrajnát, amelyet most a „civilizált” rablók vadállati módon marcangolnak, s nem számítjuk Krímet és a Don-vidéket sem, amelyek már állást foglaltak az Oroszországgal való föderációs kapcsolatok mellett, akkor Tatár-Baskíria az egyetlen terület, amelynek forradalmi szervezetei határozottan körvonalazták a Szovjet-Oroszországgal való föderáció tervét. A Tatár-Baskír Szovjet Köztársaság megszervezésének arra a pontosan körülhatárolt általános sémájára gondolunk, amelyről ma mindenütt beszélnek, és amelyet a tatárok és baskírok legbefolyásosabb szovjet szervezetei dolgoztak ki.

A Nemzetiségügyi Népbiztosság, a tatár-baskír forradalmi tömegek kívánságának megfelelően és a III. Szovjetkongresszus határozata alapján, amely Oroszországot Szovjet Köztársaságok Föderációjának nyilvánította, a Népbiztosok Tanácsának útmutatása értelmében kidolgozta az Oroszországi Szovjet Föderáció Tatár-Baskír Szovjet Köztársaságának alábbi szabályzatát. Tatár-Baskíria Szovjetjei Alakuló Kongresszusa, amelynek egybehívása már küszöbön áll, kidolgozza majd ennek a szabályzatnak konkrét formáit és részleteit. Nincs okunk kételkedni, hogy a Központi Végrehajtó Bizottság és a Népbiztosok Tanácsa jóvá fogja hagyni a kongresszus munkájának eredményeit.

I. Sztálin
népbiztos

„Pravda” 53, sz.
1918. március 23.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

Távirat az Ukrán Szovjet Köztársaság Népi Titkárságának

Öt nappal ezelőtt Hoffmann tábornok kijelentette nekünk, hogy lejárt a fegyverszüneti szerződés határideje, s másnap megkezdte a hadműveleteket. A Népbiztosok Tanácsának arra a nyilatkozatára, hogy a béketárgyalásokat hajlandó újra felvenni, még nem érkezett válasz. A német kormány nyilván azért nem siet a válasszal, hogy teljesen kirabolhassa az országot és csak azután kezdjen béketárgyalásokat. A németek elfoglalták Dvinszket, Rovnót, Minszket, Volmart, Gapszalt s Petrográd és Kiev felé nyomulnak előre. Hadjáratuk célja, nyilván, nemcsak hódítás, hanem főképpen az, hogy a forradalmat megfojtsák és vívmányait eltiporják.

A Népbiztosok Tanácsa hozzáfogott Petrográd védelmének megszervezéséhez, mozgósítja az egész munkáslakosságot, úgyszintén a burzsoáziát is, s ha az utóbbinak nem lesz kedve lövészárkokat ásni, erővel fogja kényszeríteni arra, hogy a munkások felügyelete alatt lövészárkokat ásson.

Az elvtársak közös véleménye az, hogy önök, kieviek, hasonlóképpen, percnyi késedelem nélkül kötelesek Kiev védelmét megszervezni nyugat felől, kötelesek mozgósítani minden épkézláb embert, tüzérséget felállítani, lövészárkokat ásni, a burzsoáziát munkások felügyelete alatt lövészárkok ásására kihajtani, kötelesek ostromállapotot kihirdetni és minden tekintetben a legnagyobb szigorral eljárni. Közös feladat, hogy megvédjük Petrográdot és Kievet s feltartóztassuk a német bandákat, bármi áron is.

A helyzet komolyabb, semmint gondolhatnák — egészen kétségtelen, hogy a német bandák a Petrográd—Kiev vonalig akarnak hatolni s ott, csakis ott, ezekben a fővárosokban fognak a béketárgyalásokról beszélni. Úgy tudom, hogy önök még nem semmisítették meg a régi Rádának a németekkel kötött szerződését. Ha ez így van, azt hisszük, nem kellene evvel sietniök.

Ismétlem: haladéktalanul, vita nélkül fogjanak munkához és mutassák meg, hogy a Szovjethatalom meg tudja védeni magát.

Minden reményünk a munkásság, mert a leszerelt úgynevezett hadsereg csak arra volt képes, hogy fejvesztve meneküljön.

Várom azonnali válaszukat.

A Népbiztosok Tanácsának megbízásából
I. Sztálin

Petrográd, 1918. február 21.

Először az „Okiratok a német megszállók szétzúzásáról
Ukrajnában 1918-ban” (Goszpolitizdat 1942) c. könyvben jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

Telefongramm az OSzD(b)MP Petrográdi Bizottságának
– írta: J. V. Sztálin –

A Petrográdi Bizottság Végrehajtó Választmányának és a bolsevik párt valamennyi kerületi bizottságának azt tanácsoljuk, hogy haladéktalanul mozgósítsanak minden munkást és a Petrográdi Szovjet ma este hozandó határozata értelmében szervezzék meg a munkások tízezreit és hajtsák ki a burzsoáziát az utolsó szálig Pétervár alá, hogy ott a munkások felügyelete alatt lövészárkokat ássanak. Ma, amikor a forradalom veszélyben van, csak ez mentheti meg a forradalmat. A lövészárkok vonalát katonai szakértők fogják megadni, önök pedig gondoskodjanak fegyverekről, s ami a legfontosabb: szervezkedjenek és talpra mind egy szálig.

Lenin
Sztálin

1918. február 21.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

Közvetlen távíróvezetéken leadott átirat az Ukrán Szovjet Köztársaság
Népi Titkárságának

– írta: J. V. Sztálin –

A Népbiztosok Tanácsának megbízásából Sztálin népbiztos.

Tegnapelőtt, február 22-én, megkaptuk a német kormány súlyos, mondhatni embertelen békefeltételeit, mégpedig azzal a követeléssel együtt, hogy nyolc órán belül fogadjuk el ezeket a feltételeket. A német csapatok egyidejűleg Revei és Pszkov ellen vonulnak s Petrográdot fenyegetik, a mi csapataink viszont felhagytak mindennemű ellenállással. Nem tudom, ismerik-e önök az említett békefeltételeket. Mi rádión leadtuk mindenhova. Közlöm a legfontosabb feltételeket.

„Negyedik pont. Oroszország azonnal békét köt az Ukrán Népköztársasággal. Ukrajnából és Finnországból haladéktalanul kivonják az orosz csapatokat és a Vörös Gárdát.” „A feketengeri stb. orosz hadihajókat azonnal orosz kikötőkbe kell vinni és otthagyandók az általános béke megkötéséig, vagy pedig lefegyverzendők.” „A kereskedelmi hajózás a Fekete-tengeren és más tengereken ismét megkezdődik, mint ezt a fegyverszüneti szerződés előírja. Azonnal megkezdendő az aknák felszedése.”

„Harmadik pont. Livóniából és Észtországból azonnal kiürítik az orosz csapatokat és a Vörös Gárdát. Ezeket a területeket a német rendőrség foglalja el mindaddig, amíg az ország berendezése nem garantálja ott a közbiztonságot és az állami rendet. Minden politikai foglyot azonnal szabadon kell bocsátani.”

„Ötödik pont. Oroszország erejéhez képest megtesz mindent, hogy Törökország részére azonnal biztosítsa keletanatóliai tartományainak tervszerű visszaadását és elismeri a török kapitulációs szerződések érvénytelenítését.”

Ezután következnek a kereskedelmi szerződésről szóló pontok. Ezeknek alapja a régi Rádának Ausztria-Magyarországgal kötött szerződése, melyet önök is ismernek.

Általában azt kell mondanunk, hogy a feltételek pokolian kegyetlenek. Azt hisszük, hogy az Ukrajnáról szóló pont nem Vinnyicsenko hatalmának visszaállítását jelenti, hiszen az a németek számára magában véve értéktelen, hanem azt, hogy nagyon is reális nyomást akarnak ránk gyakorolni, hogy önökkel együtt hozzájáruljunk a régi Ráda és Ausztria-Magyarország régi szerződéséhez, mert a németeknek nem Vinnyicsenkóra van szükségük, hanem arra, hogy gyártmányaikért gabonát és vasércet kapjanak cserébe.

A mai helyzetet, tekintettel a németek előnyomulására és csapataink fejvesztett menekülésére, a következőképpen ítéljük meg: saját imperialistáink megdöntése után, a nyugati forradalmi mozgalom lassú üteme, csapataink állhatatlansága és a német imperialisták hallatlan rabló falánksága következtében, ideiglenesen a külföldi imperializmus karmai közé kerültünk, amely ellen máris gyűjtenünk kell az erőket a honvédő háború szervezésére abban a reményben, hogy Nyugaton is kibontakoznak a forradalom erői, ami véleményünk szerint elkerülhetetlen. Ehhez a felkészüléshez azonban némi lélegzetvételi időre van szükség, s ezt még az állatiasan kegyetlen béke is megadhatná. Semmi esetre sem szabad illúziókban ringatni magunkat. Bátran szembe kell nézni a valósággal és el kell ismernünk, hogy ideiglenesen a német imperializmus karmai közé kerültünk. Ezek a meggondolások vezérelték a Szovjetek összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottságát, amikor ma éjjel 3 órakor elhatározta, hogy embertelen feltételekkel is megköti a békét, és megbízta a Népbiztosok Tanácsát, hogy delegációt küldjön Bresztbe, ami ma megtörtént. A Központi Végrehajtó Bizottság meggyőződése szerint csakis ilyen körülmények között lehet majd fenntartani a Szovjethatalmat. Egyelőre pedig készülnünk és egyre készülnünk kell, hogy szent háborút szervezzünk a német imperializmus ellen.

Mindannyian úgy véljük, hogy az önök Népi Titkárságának is el kell küldenie delegációját Bresztbe és ott ki kell jelentenie, hogy ha az osztrákok és a németek nem fogják támogatni Vinnyicsenko kalandját, akkor a Népi Titkárságnak sem lesz kifogása a régi Kievi Ráda szerződésének főbb pontjai ellen. Ez a lépés előszöris hangsúlyozná a déli és északi Szovjetek eszmei és politikai testvériségét; másodszor, ily módon fennmaradna a Szovjethatalom Ukrajnában, ami óriási előny a nemzetközi forradalom szempontjából. Nagyon szeretnék, ha megértenének bennünket és ennek a szerencsétlen békének alapvető kérdéseiben egyetértenének velünk.

A következő két kérdésre azonnali válaszukat várom: még ma küldenek-e delegációt Petrográdra vagy, ami még egyszerűbb volna, egyenesen Bresztbe, hogy közösen tárgyaljunk a németekkel — ez az első kérdés. A másik kérdés: osztoznak-e abban a nézetünkben, hogy Vinnyicsenko szerződése Vinnyicsenko és bandája nélkül elfogadható? Várom válaszukat ezekre a kérdésekre, hogy előkészíthessem a megbízást és megszervezhessem breszti útjukat.

I. Sztálin
népbiztos

Petrográd, 1918. február 24.
Először e kötet orosznyelvű kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin  

Felszólalás az OSzD(b)MP
Központi Bizottságának ülésén
a németekkel kötendő béke kérdésében

1918. január 11
(Rövid jegyzőkönyvi feljegyzés)

Sztálin elvtárs úgy véli, hogy ha elfogadjuk a forradalmi háború jelszavát, az imperializmusnak teszünk szolgálatot. Trockij álláspontja semmiképpen sem nevezhető álláspontnak. Nyugaton nincsen forradalmi mozgalom, nincsenek olyan tények, amelyek forradalmi mozgalomról tanúskodnának, ennek csak a lehetősége van meg, de gyakorlatunkban nem támaszkodhatunk csupán lehetőségekre. Ha a németek támadni kezdenek, ez erősíteni fogja nálunk az ellenforradalmat. Németország képes lesz támadni, mert vannak kornyilovi csapatai — a „gárda”- csapatok. Októberben az imperializmus elleni szent háborúról beszéltünk, mert azt közölték velünk, hogy már maga ez a szó: „béke”, forradalmat robbant ki Nyugaton. Az események ezt nem igazolták. Ha majd szocialista reformokat valósítunk meg, az fel fogja rázni a Nyugatot, de e reformok megvalósításához időre van szükségünk. Trockij politikájának elfogadásával a Nyugat forradalmi mozgalma számára a legrosszabb viszonyokat teremtenők meg. Sztálin elvtárs ezért azt javasolja, hogy fogadjuk el Lenin elvtársnak a németekkel való béke megkötésére vonatkozó javaslatát.

Először „Az OSzDMP Központi
Bizottságának Jegyzőkönyvei. 1917.
augusztus —1918. február” (Moszkva
—Leningrád 1929) c. könyvben
jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

A Kiev burzsoá Rádáról
– írta: J. V. Sztálin –

A burzsoá lapok nagy buzgalommal híresztelik, hogy „a Ráda és a Népbiztosok Tanácsa között” „tárgyalások kezdődtek”. Az ellenforradalmárokhoz közelálló körök mindenképpen felfújják ezeket a híreszteléseket és hangsúlyozzák „különös” jelentőségüket. Ez a hírverés olyan nagy port vert fel, hogy sok elvtársunk is kész elhinni azt a mesét, hogy tárgyalunk a Kievi Rádával, sokan még levélben is érdeklődtek nálam e mese hitelessége felől.

Ezért a nyilvánosság előtt jelentem ki, hogy:

1. a Népbiztosok Tanácsa a Kievi Rádával semmiféle tárgyalást nem folytat és nincs is szándékában vele tárgyalást folytatni;
2. a Kievi Rádával szemben, amely véglegesen Kalegyinhoz csatlakozott és Oroszország népeinek háta mögött áruló módjára tárgyalásokat folytat az osztrák és német imperialistákkal — ezzel a Rádával szemben a Népbiztosok Tanácsa csak egyet tehet: kíméletlen harcot folytat ellene Ukrajna Szovjetjeinek teljes győzelméig.
3. Ukrajnában csak akkor lesz béke és megnyugvás, ha a burzsoá Kievi Rádát teljesen felszámoljuk, ha azt új, szovjet szocialista Rádával váltjuk fel, amelynek magva Harkovban már meg is alakult.

I. Sztálin
népbiztos

„Pravda” 9. sz.
1918. január 13.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

Beszédek és határozati javaslat
a munkás-, katona- és parasztküldöttek
szovjetjeinek III. Összoroszországi
kongresszusán

– írta: J. V. Sztálin –

1918. január 10—18

1. Előadói beszéd a nemzeti kérdésről
Január 15
(Újságbeszámoló)

A nemzeti kérdés egyike azoknak a kérdéseknek — mondja az előadó —, amelyek jelenleg különösen izgatják Oroszországot. E kérdés komolyságát fokozza az, hogy a nagyoroszoknak, Oroszország egész lakosságához viszonyítva, nincs abszolút többségük és hogy más, Oroszország végvidékein lakó „nem uralkodó” népek gyűrűje veszi körül őket.

A cári kormány számolt a nemzeti kérdés komolyságával, s vaskézzel igyekezett intézni a nemzeti ügyeket. Politikája a végvidékek népeinek erőszakos oroszosítása volt, módszere pedig — a népek anyanyelvének betiltása, pogromok és más üldözések.

Kerenszkij koalíciós kormánya megszüntette ezeket a nemzeti korlátokat, de osztályjellege miatt nem tudta teljesen megoldani a nemzeti kérdést. A forradalom első szakaszának kormánya nemcsak hogy nem lépett a nemzetek teljes felszabadításának útjára, de gyakran még attól sem riadt vissza, hogy a nemzeti mozgalom elfojtása érdekében megtorló intézkedéseket foganatosítson, mint ahogy azt Ukrajnával és Finnországgal tette.

Csak a Szovjethatalom hirdette ki nyíltan valamennyi nemzet önrendelkezési jogát, beleértve az Oroszországtól való teljes különválás jogát is. Az új hatalom ebben a tekintetben még egyes nemzeteken belül élő nemzeti csoportoknál is radikálisabbnak bizonyult.

S mégis, több konfliktus támadt a Népbiztosok Tanácsa és a végvidékek között. Ezek a konfliktusok azonban nem nemzeti jellegű kérdések, hanem a hatalom kérdése körül támadtak. A szónok több példával bizonyítja, hogy a végvidékek sebtében összetákolt, a vagyonos osztályok felsőbb rétegeinek képviselőiből álló burzsoá-nacionalista kormányai, nemzeti kérdéseik megoldásának leple alatt, arra törekedtek, hogy határozottan a szovjet és más forradalmi szervezetek ellen harcoljanak. A végvidékek és a központi Szovjethatalom között támadt konfliktusok alapja a hatalom kérdése. S ha egyik vagy másik terület burzsoá körei nemzeti színezetet- igyekeztek adni ezeknek a konfliktusoknak, ezt csak azért tették, mert előnyös volt nekik, mert kényelmesebb volt nemzeti köntösbe burkolni azt a harcot, amelyet területükön a dolgozó tömegek hatalma ellen folytatnak.

A szónok részletesen kitér a Ráda példájára és meggyőzően kimutatja, hogy Ukrajna burzsoá-soviniszta körei miképpen használták ki az önrendelkezés elvét imperialista osztálycéljaikra.

Mindez azt mutatja, hogy az önrendelkezés elvét nem valamely nemzet burzsoáziájának, hanem e nemzet dolgozó tömegeinek önrendelkezési jogaként kell értelmeznünk. Az önrendelkezés elvének a szocializmusért folyó harc eszközének kell lennie, ezt az elvet alá kell rendelni a szocializmus elveinek.

Az Oroszországi Köztársaság föderatív berendezése kérdésében a szónok rámutat arra, hogy a Szovjet Föderáció legfelsőbb szervének a Szovjetek Kongresszusának kell lennie. A két kongresszus közötti időben a kongresszus funkcióit a Központi Végrehajtó Bizottság gyakorolja.

2. Határozati javaslat az oroszországi
köztársaság föderatív intézményeiről

1. Az Oroszországi Szocialista Szovjet Köztársaság Oroszország népeinek önkéntes szövetsége alapján, mint e népek Szovjet Köztársaságainak Föderációja alakul meg.
2. A Föderáción belül a hatalom legfelsőbb szerve a Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek Összoroszországi Kongresszusa, amely legalább egyszer háromhavonként összehívandó.
3. A Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek Összoroszországi Kongresszusa Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottságot választ. A kongresszusok közötti időben a legfelsőbb szerv az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság.
4. A Föderáció kormányát, a Népbiztosok Tanácsát, annak egészét és részeit, a Szovjetek Összoroszországi Kongresszusa vagy az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság választja meg és menti fel.
5. Annak a módját, hogy az egyes, sajátos életmódjuk és nemzeti összetételük tekintetében különböző területek szovjet köztársaságai miképpen vesznek részt a föderatív kormányban, továbbá az Oroszországi Köztársaság föderatív és területi intézményei hatáskörének elhatárolását az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság és e köztársaságok Központi Végrehajtó Bizottságai szabályozzák haladéktalanul a területi szovjet köztársaságok megalakulása után.

3. Előadói zárszó a nemzeti kérdésről
Január 15
(Újságbeszámoló)

Az Oroszországi Köztársaság föderatív intézményeiről szóló határozati javaslat kérdésében Sztálin elvtárs mond zárszót.

Kiemeli, hogy a beterjesztett határozati javaslat nem törvény; a javaslat az Oroszországi Föderatív Köztársaság jövendő Alkotmányának csak általános alapjait körvonalazza.

Amíg nem ér véget a harc a két politikai áramlat, a nacionalista ellenforradalom és a Szovjethatalom között, addig szó sem lehet kész Alkotmányról, amely világosan és pontosan szabályozza a szovjet köztársaságok állami berendezésének valamennyi részletét.

A határozati javaslat csak az Alkotmány általános alapjait tartalmazza, amelyeket a Központi Végrehajtó Bizottságnak kell majd részletesen kidolgoznia és a legközelebbi Szovjetkongresszusnak kell véglegesen jóváhagynia.

Sztálin elvtárs kitér arra, hogy a Szovjethatalmat szemrehányásokkal illették, mert túlságosan szigorú a burzsoá Ráda ellen folyó harcban; e szemrehányásokra válaszolva, rámutat arra, hogy a nacionál-demokrata köntösbe burkolt burzsoá ellenforradalom elleni harcról van szó.

Sztálin elvtárs hangsúlyozza, hogy a Ráda élén álló egyik-másik politikusnak (például Vinnyicsenkónak) demokratikus lobogója még korántsem biztosítéka a valóban demokratikus politikának.

Mi a Rádát nem a szavai, hanem a tettei szerint ítéljük meg.

Miben mutatkozott a Ráda „szocialistáinak” szocializmusa?

Kiáltványukban azt hirdették, hogy az egész földet a népnek kívánják átadni, a gyakorlatban azonban magyarázatot tettek közzé, melyben korlátozták a föld átadását, megállapították, hogy a földesúri birtokok egy része sérthetetlen és nem adható át a népnek.

Szavakban azt hirdették, hogy lojálisak a Szovjetek irányában, a gyakorlatban azonban elkeseredett harcot folytattak ellenük, lefegyverezték a szovjet csapatokat, letartóztatták a Szovjetek munkatársait és teljesen lehetetlenné tették a Szovjetek további fennmaradását.

Szavakban a forradalom iránti hűségükről beszéltek, a gyakorlatban azonban a forradalom legádázabb ellenségeinek bizonyultak.

Azt beszélték, hogy semlegesek a Don elleni harcban, a gyakorlatban azonban közvetlenül és tevékenyen támogatták Kalegyin tábornokot, segítettek neki a szovjet csapatok felkoncolásában és nem engedték át az északra irányított gabonaszállítmányokat.

Ezeket a tényeket mindenki ismeri, és ahhoz, hogy a Ráda lényegében burzsoá és forradalomellenes, nem fér semmi kétség.

A Szovjetek miféle demokráciaellenes harcáról beszél itt Martov?

A jobboldali szónokok, és különösen Martov, valószínűleg azért dicsérik és védelmezik a Rádát, mert saját politikájuk tükröződését látják a Ráda politikájában. A Rádában, valamennyi osztály koalíciójában, amit a megalkuvó urak annyira szívükön viselnek, az Alkotmányozó Gyűlés hasonmását látják. Valószínűleg a Ráda is buzgón dicséri majd a jobboldaliakat, ha képviselőik beszédét hallja. Nem ok nélkül mondják, hogy minden zsák megleli a foltját. (Derültség, taps.)

A szónok a továbbiakban kitér a Kaukázus önrendelkezésének kérdésére és pontos adatok alapján bebizonyítja, hogy a Kaukázusi Biztosság nyíltan támadó politikát folytat a Kaukázus szovjet szervezetei és a front-szovjet ellen, s ugyanakkor kapcsolatot tart fenn a kaukázusi ellenforradalmi mozgalom hősével, Przsevalszkij tábornokkal.

Mindezt szem előtt tartva, folytatnunk kell az úgynevezett polgárháborút, amely lényegében két áramlatnak a harca; az egyik áramlat arra törekszik, hogy a végvidékeken koalíciós, megalkuvó hatalmat létesítsen, a másik pedig a szocialista hatalomért, a dolgozó tömegek — a munkás-, katona- és parasztküldöttek — Szovjetjeinek hatalmáért küzd.

Ez a tartalma és történelmi értelme azoknak az éles konfliktusoknak, amelyek egyrészt a Népbiztosok Tanácsa és másrészt a végvidékek burzsoá-nacionalista koalíciós kormányai között keletkeznek. Ezek a kormányok arra hivatkoznak, hogy ők azért folytatnak harcot, hogy megvédjék nemzeti függetlenségüket; az ilyen állítások csak arra valók, hogy képmutató módon leplezzék velük a dolgozó nép ellen indított hadjáratukat. (Viharos taps.)

Válaszolva Martovnak a Szovjethatalmat illető szemrehányására, hogy a Szovjethatalom saját magának mond ellent, amikor az orosz végvidékeken proletárhatalmat követel, viszont Kurland, Litvánia, Lengyelország stb. esetében megelégszik a Trockij által Bresztben védelmezett népszavazással, Sztálin elvtárs megjegyzi, hogy semmi értelme sem volna a nyugati területeken Szovjethatalmat követelni, amikor ott még nincsenek Szovjetek, amikor ott még nincs szocialista forradalom

— Ha Martov receptje szerint járnánk el — mondja a szónok —, akkor ki kellene gondolnunk Szovjeteket ott, ahol azok nemcsak nincsenek meg, hanem még a feléjük vezető út sem nyílott meg. Ilyen körülmények között a Szovjetek útján megvalósítandó önrendelkezésről beszélni — a képtelenség netovábbja.

Befejezésül az előadó még egyszer foglalkozik a demokrácia jobb- és balszárnya között mutatkozó alapvető ellentéttel. A balszárny az alsó néprétegek diktatúrájáért, a többségnek a kisebbség fölötti uralmáért küzd — a jobbszárny ellenben azt ajánlja, hogy másszunk vissza, a polgári parlamentarizmus már túlhaladott szakaszára. A franciaországi és amerikai parlamentarizmus tapasztalatai világosan megmutatták, hogy a külsőleg demokratikus hatalom, mely az általános választójog alapján jön létre, a valóságban nem egyéb, mint a finánctőkével kötött koalíció, melynek semmi köze sincs az igazi demokratizmushoz. Franciaországban, a polgári demokrácia országában, az egész nép választja a képviselőket, a minisztereket azonban a Lyoni Bank jelöli ki. Amerikában általánosak a választások, de a milliárdos Rockefeller emberei vannak hatalmon.—

Vajon nem tény-e ez? — kérdi a szónok. — Igenis, a polgári parlamentarizmust eltemettük s a Martovok hiába rángatnak vissza bennünket a forradalom martovi szakaszára. (Derültség, taps.) Mi, a munkásság képviselői, azt akarjuk, hogy a nép ne csak szavazzon, hanem kormányozzon is. Hatalmon nem azok vannak, akik választanak és szavaznak, hanem azok, akik kormányoznak. (Viharos taps.)

„Pravda” 12. és 13. sz.
1918. január 17, és 18.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin  

Finnország függetlenségéről

Előadói beszéd az Összoroszországi Központi Végrehajtó
Bizottság 1917. december 22-i Ülésén
(Újságbeszámoló)

Finnország képviselői a napokban azzal a követeléssel fordultak hozzánk, hogy haladéktalanul ismerjük el Finnország teljes függetlenségét és hagyjuk jóvá Oroszországtól való különválását. A Népbiztosok Tanácsa válaszában eleget tett ennek a követelésnek és úgy döntött, hogy Finnország teljes függetlenségéről dekrétumot ad ki. A dekrétum már meg is jelent az újságokban.

A Népbiztosok Tanácsának határozata így szól:

„Válaszolva a finn kormánynak a Finn Köztársaság függetlenségének elismerését sürgető kívánságára, a Népbiztosok Tanácsa a nemzeti önrendelkezési jog elveinek megfelelően határozatot hozott, hogy azzal a javaslattal fordul a Központi Végrehajtó Bizottsághoz: a) ismerje el a Finn Köztársaság állami függetlenségét és b) a finn kormánnyal való megállapodás alapján szervezzen külön bizottságot (mindkét fél képviselőiből) azoknak a gyakorlati rendszabályoknak kidolgozására, amelyek Finnországnak Oroszországtól való különválásából következnek.”

Érthető, hogy a Népbiztosok Tanácsa nem tehetett mást, mert ha a nép, képviselői személyében, függetlenségének elismerését követeli, a proletárkormány, abból az elvből kiindulva, hogy a népeknek önrendelkezési jogot kell adni, köteles a nép követelését teljesíteni.

A burzsoá sajtó azt írja, hogy az ország miattunk teljesen széthullik, több országot elvesztettünk, köztük Finnországot is. De, elvtársak, mi nem veszthettük el Finnországot, mert ténylegesen sohasem volt a miénk. Ha erőszakkal megtartottuk volna, ez még korántsem jelentené azt, hogy megszereztük.

Mi nagyon jól tudjuk, hogy Vilmos hogyan „szerez” erőszakkal és önkénnyel egész országokat és ennek következtében milyen viszony alakul ki a nép és elnyomói között.

A szociáldemokrácia elvei, jelszavai és törekvései arra irányulnak, hogy megteremtsék a népek rég várt kölcsönös bizalmának légkörét. Csakis ezen a talajon valósítható meg a „Világ proletárjai egyesüljetek!” jelszava. Mindezek régi és közismert dolgok.

Ha figyelmesebben vizsgáljuk, hogyan lett Finnország független állam, akkor azt látjuk, hogy a Népbiztosok Tanácsa, akaratán kívül, valójában nem a népnek, nem a finn proletariátus képviselőinek adott szabadságot, hanem a finn burzsoáziának, amely a körülmények különös alakulása folytán magához ragadta a hatalmat és Oroszország szocialistáinak kezéből kapott függetlenséget. A finn munkások és szociáldemokraták olyan helyzetbe kerültek, hogy a szabadságot nem közvetlenül Oroszország szocialistáitól, hanem a finn burzsoázia segítségével kell elfogadniok. Mi a finn proletariátus tragédiáját látjuk ebben, s itt meg kell állapítanunk, hogy a finn szociáldemokraták csak határozatlanságuk és érthetetlen gyávaságuk miatt nem tettek komoly lépéseket abban az irányban, hogy maguk vegyék át a hatalmat és kiragadják függetlenségüket a finn burzsoázia kezéből.

Szidhatják a Népbiztosok Tanácsát, bírálhatják, de nincs az az ember, aki azt állíthatná, hogy a Népbiztosok Tanácsa nem teljesíti ígéreteit, mert nincs a világon olyan erő, amely arra késztethetné a Népbiztosok Tanácsát, hogy ígéreteit megszegje. Ezt bebizonyítottuk azzal a ténnyel, hogy teljesen elfogulatlanok voltunk és azonnal kiadtuk a Finnország függetlenségéről szóló dekrétumot, amikor a finn burzsoázia Finnország függetlenségét követelte.

Kívánjuk, hogy Finnország függetlensége könnyítse meg a finn munkások és parasztok felszabadításának művét és teremtsen szilárd alapot népeink barátsága számára.

„Pravda” 222. sz.
1917. december 23.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

„Török Örményország”-ról
– írta: J. V. Sztálin –

Az úgynevezett „Török Örményország”, azt hiszem, az egyetlen ország, amelyet Oroszország a „háború jogán” foglalt el. Ez az a „mennyei zug”, amely hosszú éveken át a Nyugat önző diplomáciai sóvárgásainak és a Kelet véres közigazgatási gyakorlatának volt (és maradt) a tárgya. Egyfelől örménypogromok és örménymészárlások, másfelől minden ország diplomatáinak farizeusi „pártfogása”, mint újabb mészárlások leplezése, s mindennek eredményeképpen a vérző, becsapott, gúzsba kötött Örményország — ki nem ismeri a „civilizált” hatalmak diplomáciai „művészetének” ezeket a „szokásos” képeit?

Örményország fiainak, akik hősiesen védik hazájukat, de korántsem előrelátó politikusok, akiket az imperialista diplomácia ragadozói már nem egyszer becsaptak — most be kell látniok, hogy a diplomáciai kombinációk régi útja nem vezet Örményország felszabadítására. Egyre világosabb lesz, hogy az elnyomott népek felszabadulásának útja az Oroszországban októberben megkezdett munkásforradalmon át vezet. Most mindenki világosan látja, hogy Oroszország népeinek és különösen az örmény népnek a sorsa szorosan összefügg az Októberi Forradalom sorsával. Az Októberi Forradalom széttörte a nemzeti elnyomás láncát. Széttépte a cári titkos szerződéseket, amelyek béklyókat raktak a népek kezére-lábára. Az Októberi Forradalom és csakis az Októberi Forradalom képes Oroszország népeit véglegesen felszabadítani.

Ezekből a meggondolásokból kiindulva, a Népbiztosok Tanácsa külön dekrétumot ad ki „Török Örményország” szabad önrendelkezéséről. Erre különösen most van szükség, amikor a német-török hatalmak, imperialista természetükhöz híven, nem titkolják, hogy a megszállott területeket erőszakkal továbbra is uralmuk alatt akarják tartani. Tudják meg Oroszország népei, hogy az orosz forradalom és kormánya nem törekszik hódításokra. Tudja meg mindenki, hogy a Népbiztosok Tanácsa a nemzeti elnyomás imperialista politikájával szembeállítja az elnyomott népek teljes felszabadításának politikáját.

I. Sztálin
népbiztos

„Pravda” 227. sz.
1917. december 31.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin  

Mi az Ukrán Ráda?

Alább olvasható a szovjet kormány kezébe került rejtjeles távirat, amely lerántja a leplet a Ráda igazi természetéről és arról, hogy „szövetségeseink” katonai misszióinak mik az igazi szándékai a béke kérdésében. A táviratból kitűnik, hogy a Ráda és a francia misszió között már létrejött bizonyos szövetség, melynek alapján „a francia misszió vezetői közvetlenül együttműködnek a Rádával”. A táviratból továbbá kitűnik, hogy ennek a szövetségnek célja: „februárig vagy márciusig fenntartani az oroszországi front látszatát és tavaszig halogatni a végleges fegyverszünet megkötését”. Végül, a táviratból kitűnik, hogy a francia misszió „megegyezésre” lépett a „katonai központtal” (vagyis Kalegyin „kormányával”) a „román és a délnyugati arcvonalnak (amelyet terv szerint a Rádának kell elfoglalnia — I. Szt.) szénnel és élelmiszerrel való ellátása” tárgyában.

Röviden: kiderült, hogy a Ráda, Kalegyin és a francia misszió között szövetség áll fenn a béke meghiúsítása, „tavaszig” való „halogatása” tárgyában, s a francia katonai misszió nem önállóan jár el, hanem a „francia kormány sürgős utasításai” szerint.

Nem akarunk itt kitérni „szövetségeseink” katonai misszióinak magatartására. Szerepük eléggé világos: augusztusban Kornyilovot segítették, novemberben — a Rádát és Kalegyint, decemberben pedig páncélkocsikkal látják el a lázadókat. S mindezt a „végsőkig kitartó háború” érdekében teszik.

Nem kételkedünk abban, hogy a „szövetségesek” háborús terveit meg fogja hiúsítani Oroszország népeinek a demokratikus békéért vívott harca. A missziók úgy viselkednek, mintha Közép-Afrikában volnának. De a „szövetségesek” hamarosan meggyőződnek majd arról, hogy Oroszország nem Közép-Afrika… Minket itt főleg az a dicstelen szerep érdekel, amelyet a Ráda vállalt magára.

Most már tudjuk, hogy a Ráda miért von össze ukrán csapatokat a román-délnyugati arcvonalon: a hadsereg „nemzetiesítésének” lobogójával próbálja leplezni azt a szerződést, melyet a francia misszióval kötött s amelynek értelmében tavaszig kell halogatnia a fegyverszünetet.

Most már tudjuk, hogy a Ráda miért nem engedi át a Kalegyin ellen vonuló szovjet csapatokat: „semleges” kíván maradni Kalegyin irányában és e „semlegesség” lobogójával igyekszik leplezni azt a tényt, hogy a Szovjetek ellen szövetségre lépett Kalegyinnal.

Most már tudjuk, hogy a Ráda miért tiltakozik a Népbiztosok Tanácsának Ukrajna belső életébe való „beavatkozása” ellen: a benemavatkozás frázisával igyekszik leplezni azt a tényt, hogy a francia kormány a forradalom vívmányainak felszámolása céljából ténylegesen beavatkozik Ukrajna és egész Oroszország életébe.

Az ukrán elvtársak gyakran azzal a kérdéssel fordulnak hozzám, hogy mi a Ráda? Válaszolok.

A Ráda, vagy helyesebben a Ráda Főtitkársága, a szocializmus árulóinak kormánya, akik a tömegek megtévesztése céljából szocialistáknak nevezik magukat. Hajszálra ugyanolyan, mint Kerenszkij és Szavinkov kormánya, amely szintén szocialistának nevezte magát.
A Ráda, vagy helyesebben a Ráda Főtitkársága, burzsoá kormány, amely Kalegyinnal szövetségben a Szovjetek ellen harcol. Azelőtt Kerenszkij kormánya Kornyilovval szövetségben Oroszország Szovjetjeit fegyverezte le. Most a Ráda kormánya Kalegyinnal szövetségben Ukrajna Szovjetjeit fegyverzi le.
A Ráda, vagy helyesebben a Ráda Főtitkársága, burzsoá kormány, amely az angol-francia tőkésekkel szövetségben a béke ellen harcol. Előbb Kerenszkij kormánya halogatta a béke ügyét, ágyútöltelék szerepére kárhoztatva a katonák millióit. Most a Ráda kormánya igyekszik meghiúsítani a béke ügyét, „tavaszig halogatva a fegyverszünetet”.

Oroszország munkásai és katonái ezért közös erővel megdöntötték Kerenszkij kormányát.

Nem kételkedünk abban, hogy Ukrajna munkásai és katonái közös erővel meg fogják dönteni a Ráda kormányát is.

Csak az új Ráda, az ukrán munkások, katonák és parasztok Szovjetjeinek Rádája védheti meg Ukrajna népének érdekeit a Kalegyinokkal és Kornyilovokkal szemben, a földesurakkal és a tőkésekkel szemben.

I. Sztálin
népbiztos

„Pravda” 215. sz.
1917. december 15.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

Az Ukrán Rádáról
– írta: J. V. Sztálin –

Beszéd az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság 1917. december 14-i ülésén

Furcsának tűnhet fel, hogy a Népbiztosok Tanácsa, amely mindig határozottan síkraszállt az önrendelkezési elvért, konfliktusba keveredett a Rádával, amely szintén az önrendelkezés elvéből indul ki. Hogy megértsük e konfliktus eredetét, meg kell vizsgálnunk a Ráda politikai arculatát.

A Ráda abból az elvből indul ki, hogy a hatalmat meg kell osztani egyrészt a burzsoázia, másrészt a proletariátus és parasztság között. A Szovjetek viszont ellenzik az ilyen megosztást s a burzsoázia kirekesztésével a nép kezébe adják az egész hatalmat. Ez az oka annak, hogy a Ráda ezzel a jelszóval szemben: „Minden hatalmat a Szovjeteknek” (vagyis a népnek) saját jelszavát állítja: „Minden hatalmat a városok és zemsztvók önkormányzatainak” (vagyis a népnek és a burzsoáziának).

Azt mondják, hogy a konfliktus az önrendelkezés kérdésének talaján jött létre. Ez azonban nem igaz. A Ráda azt javasolja, hogy Oroszországban föderatív rendszert létesítsünk. A Népbiztosok Tanácsa tovább megy a Rádánál, még a különválás jogát is elismeri. Következésképpen, a Népbiztosok Tanácsa és a Ráda között nem ebben a kérdésben vannak nézeteltérések. Úgyszintén teljesen helytelen a Rádának az az állítása, hogy a centralizmus kérdésében merültek fel ellentétek. A területi központok, amelyek a Népbiztosok Tanácsának típusa szerint vannak szervezve (Szibéria, Belorusszia, Turkesztán), irányelveket kértek a Népbiztosok Tanácsától. A Népbiztosok Tanácsa ezt válaszolta: ti vagytok a helyi hatalom, magatoknak kell kidolgoznotok az irányelveket — tehát nem ez a nézeteltérések alapja. A Népbiztosok Tanácsa és a Ráda tényleges ellentéte a következő három kérdéssel kapcsolatban jött létre: Az első kérdés: az ukrán csapatok összevonása a Déli Fronton. Kétségtelen, hogy a nemzeti katonaság tudja legjobban megvédeni saját területét. De frontunk jelenleg néma nemzeti hová tartozás szerint van felépítve. A front átszervezése nemzetiségek szerint, zilált közlekedés mellett, a front teljes felbomlására vezetne. Ez pedig meghiúsítaná a béke ügyét. Az ukrán katonák okosabbak és becsületesebbek voltak a Főtitkárságnál, mert az ukrán csapatok többsége nem akart engedelmeskedni a Ráda parancsainak.

A második kérdés: a szovjet csapatok lefegyverzése Ukrajnában. Az Ukrán Ráda, mikor az ukrán földesurak és a burzsoázia érdekeit védve lefegyverzi a szovjet csapatokat, ezzel csapást mér a forradalomra. A Ráda cselekedetei e tekintetben lényegében semmiben sem különböznek Kornyilov és Kalegyin cselekedeteitől. Magától értetődik, hogy a Népbiztosok Tanácsa minden erejével harcolni fog a Ráda ilyen ellenforradalmi politikája ellen.

Végül, a harmadik kérdés: miért nem engedi át a Ráda a Kalegyin ellen vonuló szovjet csapatokat, amikor Kalegyin köré sereglettek Oroszország összes ellenforradalmi erői? A Ráda azzal magyarázta a szovjet csapatok átvonulásának tilalmát, hogy „semleges” az „önrendelkező” Kalegyinnal szemben. De a Ráda itt összetéveszti a dolgozó kozákság önrendelkezését Kalegyin önkényuralmával. A Ráda, amikor akadályozza a szovjet csapatok átvonulását, Kalegyint segíti abban, hogy északra nyomuljon előre. A Ráda ugyanakkor szabadon átengedi a Don felé vonuló kalegyini kozák csapatokat. Amikor Rosztovban és a Donyec-medencében halomra lövik elvtársainkat, a Ráda akadályoz bennünket abban, hogy segítségükre siessünk. Nyilvánvaló, hogy a Rádának ezt az áruló viselkedését nem tűrhetjük.

A Népbiztosok Tanácsa nem mondhat le a Kalegyin elleni harcról. Kalegyin ellenforradalmi fészkét szét kell rombolni. Ez elkerülhetetlen. Ha a Ráda, Kalegyint fedezve, gátolni fogja előnyomulásunkat Kalegyin ellen, akkor a Kalegyinnak szánt csapások a Rádát fogják sújtani. A Népbiztosok Tanácsa nem riad vissza attól, hogy elszántan harcoljon a Ráda ellen, mert előtte nem titok, hogy a Ráda Kalegyin titkos szövetségese. A Népbiztosok Tanácsa elfogott egy rejtjeles táviratot, amelyből kitűnik, hogy a Ráda közvetlen összeköttetést tart fenn a francia misszióval — azzal a céllal, hogy a békét tavaszig halogassák —, és a francia misszió útján Kalegyinnal. Ez a szövetség a béke és a forradalom ellen irányul. Ezt a szövetséget szét kell zúznunk és szét is fogjuk zúzni.

Azt vetik a szemünkre, hogy erélyes politikát folytatunk a Ráda ellen. De éppen ez az erélyes politika nyitotta fel az ukrán munkások és parasztok szemét, ez tárta fel előttük a Ráda burzsoá voltát. Ez abból a táviratból is látható, amely arról számol be, hogy Ukrajnában új ukrán forradalmi hatalom alakult, amely elismeri a Szovjethatalmat és küzd a burzsoá Ráda ellen. (Taps.)

„Izvesztyija” 254. sz.
1917. december 17.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin  

Beszéd a finnországi szociáldemokrata
munkáspárt helsingforsi kongresszusán

1917. november 14
Elvtársak!

Azért küldtek ide, hogy köszöntsem önöket az oroszországi munkásforradalom nevében, amely alapjában megingatja a kapitalista rend pilléreit. Azért jöttem ide, hogy köszöntsem kongresszusukat Oroszország munkás- és parasztkormánya nevében, a Népbiztosok Tanácsa nevében, mely ennek a forradalomnak a tüzében született.

De nemcsak azért jöttem, hogy köszöntsem önöket. Mindenekelőtt örömhírt akarok közölni önökkel az orosz forradalom győzelmeiről, ellenségeinek szervezetlenségéről és arról, hogy a végét járó imperialista háború légkörében a forradalom esélyei napról-napra nőnek.

Szét van zúzva a földesúri járom, mert a hatalom a falun a parasztok kezébe ment át. Meg van törve a tábornokok hatalma, mert a hatalom a hadseregben a katonák kezében összpontosul. Meg vannak zabolázva a kapitalisták, mert sürgősen bevezetik a munkásellenőrzést a gyárakban, üzemekben, bankokban. Az egész országot, a városokat és a falvakat, a hátországot és a frontot belepik a munkások, a katonák és parasztok bizottságai, amelyek saját kezükbe veszik a kormányzás gyeplőjét.

Minket Kerenszkijjel és az ellenforradalmi tábornokokkal ijesztgettek, Kerenszkijt azonban elkergettük, a tábornokokat pedig rövid pórázra fogták a katonák és a kozákok, akik szintén egyetértenek a munkások és parasztok követeléseivel.

Minket éhínséggel ijesztgettek, azt jósolták, hogy a Szovjethatalom elpusztul a fojtogató élelmiszerhiány következtében. De csak meg kellett zaboláznunk a spekulánsokat, csak fel kellett szólítanunk a parasztokat — és máris száz- meg százezer púd gabona ömlik a városokba.

Minket az államgépezet lezüllésével, a közhivatalnokok szabotázsával stb. ijesztgettek. Mi magunk is tudtuk, hogy az új szocialista kormány nem veheti kézbe és nem teheti sajátjává azonmód a régi polgári államgépezetet. De csak hozzá kellett fognunk a régi gépezet megújításához, az antiszociális elemek kitakarításához — és a szabotázs máris alábbhagyott.

Minket háborús „meglepetésekkel”, azzal ijesztgettek, hogy demokratikus békeajánlatunkkal kapcsolatban az imperialista klikkek bonyodalmakat támaszthatnak. És valóban, veszély, halálos veszély fenyegetett. Ez azonban Ösel elfoglalása után volt, amikor a Kerenszkij-kormány arra készülődött, hogy Moszkvába menekül és Petrográdot feladja, amikor az angol-német imperialisták arról tárgyaltak, hogy Oroszország rovására békét kötnek egymássál. Ilyen béke alapján az imperialisták valóban meghiúsíthatták volna az orosz és — lehetséges — a nemzetközi forradalom ügyét. Az Októberi Forradalom azonban éppen jókor jött. Az Októberi Forradalom a béke ügyét a saját kezébe vette, kiütötte a nemzetközi imperializmus kezéből a legveszedelmesebb fegyvert és ezzel halálos veszedelemtől óvta meg a forradalmat. Az imperializmus vén farkasai most már választhattak: vagy alkalmazkodnak a minden országban lángra lobbanó forradalmi mozgalomhoz és elfogadják a békét, vagy pedig tovább harcolnak a háború folytatása talaján. De folytatni a háborút, annak negyedik évében, amikor az egész világ fulladozik a háború karmaiban, amikor a „küszöbönálló” téli hadjárat a katonák közt minden országban viharos felháborodást kelt, amikor a szennyes titkos szerződéseket már nyilvánosságra hozták — folytatni a háborút ilyen körülmények között egyértelmű a biztos kudarccal. Az imperializmus vén farkasai ezúttal elszámították magukat. Éppen ezért nem ijedünk meg az imperialisták „meglepetéseitől”.

Végül, azzal ijesztgettek minket, hogy Oroszország össze fog omlani, hogy nagyszámú független államra fog feldarabolódni, s arra célozgattak, hogy a Népbiztosok Tanácsa által kihirdetett nemzeti önrendelkezési jog „végzetes hiba”. Ezzel szemben a leghatározottabban ki kell jelentenem, hogy nem volnánk demokraták (szocializmusról már nem is beszélek!), ha nem ismertük volna el Oroszország népeinek szabad önrendelkezési jogát. Kijelentem, hogy elárultuk volna a szocializmust, ha nem tettünk volna meg mindent, hogy Finnország és Oroszország munkásai között a testvéri bizalmat helyreállítsuk. De mindenki tudja, hogy a finn nép szabad önrendelkezési jogának határozott elismerése nélkül lehetetlen ezt a bizalmat helyreállítani. És itt nemcsak ennek a jognak szóbeli elismerése fontos, még ha az hivatalos elismerés is. Fontos az, hogy ezt a szóbeli elismerést a Népbiztosok Tanácsa tettel fogja megerősíteni, hogy azt ingadozás nélkül fogja megvalósítani. Mert a szavak ideje elmúlt. Mert elérkezett az az idő, amikor ezt a régi jelszót: „Világ proletárjai egyesüljetek!”, valóra kell váltani.

Teljes szabadságot Finnország és Oroszország minden népének, hogy maguk rendezzék be életüket! Önkéntes és becsületes szövetséget Finnország népe és az orosz nép között! Ne legyen semmiféle gyámkodás, semmiféle felülről gyakorolt felügyelet Finnország népe fölött! Ezek az elvek vezérlik a Népbiztosok Tanácsának politikáját.

Csakis ilyen politika eredményeképpen teremthető meg Oroszország népeinek kölcsönös bizalma. Csakis ilyen bizalom alapján valósítható meg Oroszország népeinek egy hadsereggé tömörülése. Csakis az ilyen tömörülés eredményeképpen rögzíthetők meg az Októberi Forradalom vívmányai és vihető előre a nemzetközi szocialista forradalom ügye.

Ezért kell mosolyognunk minden alkalommal, amikor Oroszország elkerülhetetlen összeomlásáról beszélnek nekünk azzal kapcsolatban, hogy a nemzetek önrendelkezési jogának eszméjét valóra váltjuk.

Ezek azok a nehézségek, amelyekkel ellenségeink ijesztgettek és továbbra is ijesztgetnek minket, de mi ezeket a nehézségeket a forradalom növekedéséhez mérten leküzdjük.

Elvtársak! Olyan hírek érkeztek hozzánk, hogy az önök országa körülbelül ugyanolyan hatalmi válságot él át, mint Oroszország az Októberi Forradalom előestéjén. Olyan hírek érkeztek hozzánk, hogy önöket szintén éhínséggel, szabotázzsal stb. ijesztgetik. Engedjék meg, hogy az oroszországi forradalmi mozgalomból merített tapasztalatok alapján kijelentsem: mindezek a veszélyek, még ha valóban megvannak is, egyáltalán nem leküzdhetetlenek! Ezeket a veszélyeket le lehet küzdeni, ha határozottan, ingadozás nélkül cselekszünk. A háború és pusztulás légkörében, a Nyugat lángra lobbanó forradalmi mozgalmának és az oroszországi munkásforradalom növekvő győzelmeinek légkörében nincsenek olyan veszedelmek és nehézségek, amelyek útját állhatnák az önök előretörésének. Ilyen légkörben csak egy hatalom tarthatja magát és győzhet, a szocialista hatalom. Ilyen légkörben csak egyetlen taktika helyes, Danton taktikája: merészség, merészség és még egyszer merészség!

S ha segítségünkre van szükségük, megadjuk, testvériesen kezünket nyújtva önöknek.

Ebben biztosak lehetnek.

„Pravda” 191. sz.
1917. november 16.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

Válasz az Ukrán elvtársaknak – a hátországba és a frontra
– írta: J. V. Sztálin –

Amióta viszonyunk az Ukrán Rádával kiéleződött, nagyon sok határozatot és levelet kapok az ukrán elvtársaktól a Rádával való konfliktus kérdésében. Lehetetlennek és feleslegesnek tartom, hogy minden egyes határozatra és minden egyes levélre külön-külön válaszoljak, mert ezek a határozatok és levelek csaknem mindig ugyanazt ismétlik. Ezért úgy gondoltam, hogy kiragadom a legsűrűbben felmerülő kérdéseket és minden kétséget kizáró, határozott választ adok rájuk. Ezeket a kérdéseket mindenki ismeri:

1) hogyan keletkezett a konfliktus,
2) milyen kérdések miatt támadt a konfliktus,
3) milyen intézkedések szükségesek a konfliktus békés megoldása érdekében,
4) netalán testvérnépek egymás vérét fogják ontani?

Ezután annak az általános meggyőződésnek adnak kifejezést, hogy a két rokon nép konfliktusát békés úton, testvéri vér ontása nélkül fogják megoldani.

Mindenekelőtt meg kell jegyeznem, hogy az ukrán elvtársak némileg összezavarják a fogalmakat. A Rádával való konfliktust néha úgy tüntetik fel, mintha az az ukrán és az orosz nép konfliktusa volna. Ez azonban helytelen. Az ukrán és az orosz nép között nincs és nem is lehet semmiféle konfliktus. Az ukrán és az orosz nép, mint Oroszország valamennyi többi népe is, munkásokból és parasztokból, katonákból és matrózokból áll. Együtt harcoltak a cárizmus és Kerenszkij, a földesurak és a tőkések, a háború és az imperializmus ellen. Együtt ontották vérüket a földért és a békéért, a szabadságért és a szocializmusért. A földesurak és a tőkések elleni harcban mindannyian testvérek és bajtársak. A létérdekeikért vívott harcban nincsenek és nem is lehetnek közöttük konfliktusok. A dolgozók ellenségeinek természetesen előnyös, ha a Rádával való konfliktust úgy tüntetik fel, mintha az az orosz és az ukrán nép konfliktusa volna, mert ily módon lesz a legkönnyebb a rokonnépek munkásait és parasztjait egymásra uszítani e népek elnyomóinak örömére. De vajon nehéz-e az öntudatos munkásoknak és parasztoknak megérteniük, hogy ami a népek elnyomóinak előnyös, az a népeknek káros.

A konfliktus nem Oroszország és Ukrajna népei, hanem a Népbiztosok Tanácsa és a Ráda Főtitkársága között támadt.

Milyen kérdések miatt támadt a konfliktus?

Azt beszélik, hogy a konfliktus a centralizmus és az önrendelkezés kérdése miatt támadt, hogy a Népbiztosok Tanácsa akadályozza- az ukrán népet abban, hogy kezébe vegye a hatalmat és szabadon határozza meg sorsát. Igaz-e ez? Nem, ez nem igaz. A Népbiztosok Tanácsa éppen azt akarja elérni, hogy Ukrajnában minden hatalom az ukrán népé, vagyis az ukrán munkásoké és katonáké, parasztoké és matrózoké legyen. Szovjethatalom, vagyis a munkások és parasztok, katonák és matrózok hatalma földesurak és tőkések nélkül — éppen ez az a népi hatalom, amelyért a Népbiztosok Tanácsa küzd. A Főtitkárság nem akar ilyen hatalmat, mert nem akar meglenni földesurak és a tőkések nélkül. Ez a dolog lényege, nem pedig a centralizmus.

A Népbiztosok Tanácsa kezdettől fogva a szabad önrendelkezés mellett foglalt és ma is emellett foglal állást. Semmi kifogása sincs még az ellen sem, hogy az ukrán nép független államban különváljon. Ezt több ízben hivatalosan is kijelentette. De amikor a nép önrendelkezését Kalegyin önkényuralmával tévesztik össze, amikor a Ráda Főtitkársága a népi önrendelkezés megnyilvánulásának igyekszik feltüntetni a kozák tábornokok ellenforradalmi garázdálkodását, akkor a Népbiztosok Tanácsának feltétlenül meg kell állapítania, hogy a Főtitkárság játékot űz az önrendelkezésből s ezzel a játékkal leplezi Kalegyinnal és Rodzjankóval való szövetségét. Mi a népek önrendelkezése mellett vagyunk, de ellenezzük azt, hogy az önrendelkezés zászlaja alatt annak a Kalegyinnak önkényuralmát csempésszék be, aki tegnap még Finnország megfojtásáért szállt síkra.

Azt beszélik, hogy a konfliktus az Ukrán Köztársaság kérdése miatt támadt, hogy a Népbiztosok Tanácsa nem ismeri el az Ukrán Köztársaságot. Igaz-e ez? Nem, ez nem igaz. A Népbiztosok Tanácsa az „Ultimátumban” és a Petrográdi Ukrán Törzshöz intézett „válaszában” hivatalosan elismerte az Ukrán Köztársaságot. A Népbiztosok Tanácsa hajlandó elismerni a köztársaságot Oroszország bármely nemzeti területén, ha azt e terület dolgozó lakossága kívánja. Hajlandó elismerni országunk politikai életének föderatív szervezetét, ha Oroszország területeinek dolgozó lakossága ezt kívánja. De amikor a népi köztársaságot összetévesztik Kalegyin katonai diktatúrájával, amikor a Ráda Főtitkársága a köztársaság támaszainak szerepében igyekszik feltüntetni a monarchista Kalegyint és Rodzjankót, akkor a Népbiztosok Tanácsának feltétlenül meg kell mondania, hogy a Főtitkárság játékot űz a köztársaságból s ezzel a játékkal leplezi a monarchista pénzeszsáktól való teljes függését. Mi az Ukrán Köztársaság mellett vagyunk, de ellenezzük azt, hogy a köztársaság zászlajával fedezzék a nép esküdt ellenségeit, a monarchista Kalegyint és Rodzjankót, akik tegnap még a régi rendszer visszaállításáért és a katonák halálbüntetéséért szálltak síkra.

Nem, a centralizmus és az önrendelkezés kérdésének semmi köze sincs a Rádával való konfliktushoz. Nem ezek miatt a kérdések miatt támadt a vita. A centralizmus és az önrendelkezés kérdését a Főtitkárság mesterségesen keverte az ügybe, ez azonban csak stratégiai fogás, mellyel az ukrán tömegek előtt leplezni akarja a konfliktus igazi okait.

A konfliktus nem a centralizmus és az önrendelkezés kérdése miatt, hanem a következő három konkrét kérdés miatt támadt:

Első kérdés. A konfliktus azzal kezdődött, hogy Petljura, a Főtitkárság tagja, olyan parancsokat adott a frontnak, amelyek a frontot teljes szétzülléssel fenyegették. Petljura, nem törődve a Főhadiszállással és a front érdekeivel, nem számolva a béketárgyalásokkal és általában a béke ügyével, parancsaival Ukrajnába igyekezett visszarendelni a hadsereg és a hajóhad ukrán alakulatait. Könnyen elképzelhető, hogy a front egy szempillantás alatt felbomlott volna, ha az ukrán csapatok engedelmeskednek Petljura parancsainak: az történt volna, hogy az északi ukrán csapatok délre, a déli nem-ukrán csapatok pedig északra húzódnak és a többi nemzetiség is „hazafelé” vonul, a vasutak csak katonák szállításával foglalkoznak, a front pedig szállítóeszközök hiányában nem kap sem lőszert, sem élelmiszert — és a frontnak híre-hamva se marad. Így alapjaiban megrendült volna a fegyverszünet és a béke ügye is. Magától értetődik, hogy rendes körülmények között az ukrán katonának elsősorban otthon, Ukrajnában a helye. Magától értetődik, hogy a hadsereg „nemzetiesítése” elfogadható és kívánatos dolog. A Népbiztosok Tanácsa ezt több ízben hivatalosan is kijelentette. De háborús helyzetben, mikor a béke ügye még nincs rendezve, a front pedig nem nemzeti hová tartozás szerint van felépítve, amikor közlekedésünk gyengesége következtében a hadsereg azonnali „nemzetiesítése” azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a katonák otthagyják a frontot és a front összeomlik, a béke és a fegyverszünet pedig meghiúsul — kétségtelen, hogy ilyen körülmények között a nemzeti csapattestek azonnali távozásáról szó sem lehetett. Nem tudom, tudatában volt-e Petljura annak, hogy meggondolatlan parancsaival megsemmisíti a frontot és meghiúsítja a béke ügyét. Az ukrán katonák és matrózok azonban azonnal megértették ezt, mert kevés kivétellel nem engedelmeskedtek Petljurának és helyükön maradtak a béke megkötéséig. Az ukrán katonák ezzel megmentették a béke ügyét, Petljura meggondolatlan parancsainak kérdése pedig egyelőre elvesztette rendkívül éles jellegét.

Második kérdés. Azt a konfliktust, amely Petljura parancsaival kezdődött, a Ráda Főtitkárságának politikája élezte ki azáltal, hogy megkezdte az Ukrajnai Küldöttek Szovjetjeinek lefegyverzését. A Főtitkárság csapatai Kievben éjszaka megtámadták és lefegyverezték a szovjet csapatokat. Hasonló kísérletek történtek Odesszában és Harkovban is, de ezek a kísérletek meghiúsultak, mert ellenállásba ütköztek. Megbízható forrásból azonban tudomásunk van arról, hogy a Főtitkárság csapatokat von össze Odessza és Harkov ellen a szovjet csapatok lefegyverzése céljából. Megbízható forrásból tudjuk, hogy számos más, kisebb jelentőségű városban a szovjet csapatokat már lefegyverezték és „hazaengedték”. Eszerint a Ráda Főtitkársága azt tűzte ki céljául, hogy megvalósítsa Kornyilov és Kalegyin, Alekszejev és Rodzjanko programját — a Szovjetek lefegyverzését. A Szovjetek azonban a forradalom támaszai és reménye. Aki lefegyverzi a Szovjeteket, az lefegyverzi a forradalmat, az tönkreteszi a béke és a szabadság ügyét, az elárulja a munkások és parasztok ügyét. A Szovjetek mentették meg Oroszországot a Kornyilov-uralom jármától. A Szovjetek mentették meg Oroszországot a Kerenszkij-uralom gyalázatától. A Szovjetek harcolták ki Oroszország népei számára a földet és a fegyverszünetet. A Szovjetek, és csakis a Szovjetek tudják teljes győzelemre vinni a nép forradalmát. Aki tehát a Szovjetekre emeli kezét, az a földesurakat és a tőkéseket segíti abban, hogy egész Oroszország munkásait és parasztjait fojtogassák, az a Kalegyinokat és Alekszejeveket segíti abban, hogy megszilárdítsák a katonák és kozákok fölött gyakorolt „vas”-hatalmukat.

Ne mondja senki, hogy a Főtitkárságban szocialisták vannak, hogy ezek nem árulhatják el a nép ügyét. Szocialistának nevezi magát Kerenszkij és mégis ő vezetett hadat a forradalmi Petrográd ellen. Szocialistának nevezi magát Goc és mégis ő lázította fel a hadapródiskolásokat és tiszteket a petrográdi katonák és matrózok ellen. Szocialistának nevezi magát Szavinkov és Avkszentyev s mégis ők vezették be a halálbüntetést a frontkatonák ellen. A szocialistákat nem aszerint kell megítélni, amit beszélnek, hanem aszerint, amit tesznek. A Főtitkárság felbomlasztja és lefegyverzi, Ukrajna Szovjetjeit s ezzel megkönnyíti, hogy Kalegyin véres rémuralmat teremtsen a Don-vidéken és a szénmedencében, — ezt a tényt semmiféle szocialista lobogóval sem lehet elfedni. Ezért állítja a Népbiztosok Tanácsa, hogy a Főtitkárság politikája ellenforradalmi politika. Ezért reméli a Népbiztosok Tanácsa, hogy az ukrán munkások és katonák, akik Oroszországban az első sorokban harcolnak a forradalmi Szovjethatalomért, rendre tudják szorítani Főtitkárságukat, vagy pedig a népek békéje érdekében másikat választanak helyette.

Ukrajna és Oroszország katonai alakulatainak „kicseréléséről”, elhatárolásról és más effélékről beszélnek. A Népbiztosok Tanácsa jól tudja, mennyire szükséges ez az elhatárolás. De ennek az elhatárolásnak testvériesnek kell lennie, baráti úton, megegyezés alapján kell történnie, nem pedig erőszak útján, nem ennek az „elvnek” alapján: „vidd, amit elvihetsz”, „fegyverezd le, akit lefegyverezhetsz”, amint ezt most a Főtitkárság teszi, amikor erőszakkal elveszi az élelmiszert, lefoglal minden teherrakományt, s ezáltal éhezésre és fagyoskodásra kárhoztatja a hadsereget.

Harmadik kérdés. A konfliktus akkor érte el tetőfokát, amikor a Főtitkárság nem engedte átvonulni a Kalegyin ellen küldött forradalmi szovjet csapatokat. A Főtitkárság különítményei megállítják a forradalmi katonaságot szállító vonatokat, szétszedik a síneket, sortűzzel fenyegetődznek, kijelentik, hogy területükön nem engedhetnek át „idegen” csapatokat. Ezek az orosz katonák, akik tegnap még együtt harcoltak az ukránokkal az Ukrajnát eltiporni törekvő hóhér tábornokok ellen — ezek az orosz katonák most „idegenek”! S mindez akkor történik, amikor ugyanaz a Főtitkárság Kalegyin kozák csapatainak és a mindenfelől hozzájuk sereglő ellenforradalmi tiszteknek szabad átvonulást enged saját területén Rosztovba!

Kornyilov és Kalegyin bandái a rosztovi vörösgárdistákat kaszabolják, de a Ráda Főtitkársága megakadályozza, hogy rosztovi elvtársaink segítségére siessünk! Kalegyin tisztjei halomra lövik a bányákban dolgozó elvtársainkat, de a Főtitkárság megakadályozza, hogy segítőkezet nyújtsunk a bányász elvtársaknak! Csoda-e, hogy Kalegyin, akit tegnap szétvertünk, ma egyre tovább nyomul északra, elfoglalja a Donyec-medencét és Caricint fenyegeti? Nem világos-e, hogy a Főtitkárság Kalegyin és Rodzjanko szövetségese? Nem világos-e, hogy a Főtitkárság a Kornyilov bandáival való szövetséget többre becsüli, mint a Népbiztosok Tanácsával való szövetséget?

Azt mondják, hogy a Népbiztosok Tanácsának meg kell egyeznie a Ráda Főtitkárságával. De vajon nehéz-e megérteni, hogy a mai Főtitkársággal megegyezni annyit jelent, mint megegyezni Kalegyinnal és Rodzjankóval? Vajon nehéz-e megérteni, hogy a Népbiztosok Tanácsa nem követhet el öngyilkosságot? Nem azért kezdtünk forradalmat a földesurak és tőkések ellen, hogy a hóhér Kalegyinokkal kötött szövetséggel fejezzük azt be. Nem azért ontották vérüket a munkások és katonák, hogy az Alekszejevek és Rodzjankók kényére-kedvére adják meg magukat.

Vagy-vagy:

vagy szakít a Ráda Kalegyinnal, kezet nyújt a Szovjeteknek és megnyitja az utat a Don-vidék ellenforradalmi fészke ellen vonuló forradalmi csapatok előtt — és akkor Ukrajna és Oroszország munkásai és katonái a testvériség újból fellobbanó tüzében pecsételik meg forradalmi szövetségüket;

vagy pedig a Ráda nem hajlandó szakítani Kalegyinnal és nem nyitja meg az utat a forradalmi csapatok előtt — akkor a Ráda Főtitkársága eléri, amit a nép ellenségei hasztalan igyekeztek elérni: testvéri népek egymás vérét fogják ontani.

Az ukrán munkások és katonák tudatosságától és forradalmiságától függ, hogy rendre szorítsák Fő titkárságukat, vagy a veszélyes konfliktus békés megoldása érdekében másikat válasszanak helyette.

Az ukrán munkások és katonák állhatatosságától és elszántságától függ, hogy a Főtitkárságot határozott feleletre kényszerítsék, milyen szövetséget akar most: szövetséget Kalegyinnal és Rodzjankóval a forradalom ellen, vagy pedig szövetséget a Népbiztosok Tanácsával a kadét és tábornoki ellenforradalom ellen.

A konfliktus békés megoldásának ügye az ukrán nép kezében van.

I. Sztálin
népbiztos

1917. december 12.

„Pravda” 213. sz.
1917. december 13.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin  

Az arcátlanság netovábbja

A burzsoázia kegyenceinek kormánya, melyet a forradalom a falhoz szorított, most úgy próbál segíteni magán, hogy hazug nyilatkozatokkal dobálódzik, hogy ő nem is akart megszökni Petrográdról s nem akarta feladni a fővárost.

Tegnap még nyilvánosan közölték („Izvésztyija”!), hogy a kormány Moszkvába „költözik”, mivel a főváros helyzetét „kedvezőtlennek” tartja. Tegnap még nyíltan Petrográd feladásáról beszéltek („honvédelmi bizottság”!), és a kormány azt követelte, hogy vonják vissza a fővároshoz vezető utakat védő tüzérséget. A földbirtokos Rodzjanko, Kerenszkij és Kornyílov társa a forradalom elleni összeesküvésben, tegnap még üdvözölte a kormánynak azt az elhatározását, hogy „feladja” Petrográdot, mert ettől várta Petrográd, a hajóhad és a Szovjetek pusztulását. „London” tegnap még helyeselte ezt az elhatározást, mert ettől várta, hogy a kormány mielőbb megszabadul Petrográdtól és a hajóhadtól. Tegnap még mindez így volt… Ma pedig a kormányban ülő megszeppent kegyencek, rendetlenül hátrálva a hajóhad és a helyőrség elől, amelynek eltökélt szándéka a főváros megvédése, zavartan és egymást cáfolva, gyáván elkenni próbálják a tényeket, igazolni igyekeznek magukat a forradalom előtt, melyet még tegnap olyan eredménytelenül és ügyetlenül elárulni készültek.

Kerenszkij „kategorikus” kijelentését, hogy az „átköltözést” elhalasztják a tavaszig, megcáfolja Kiskinnek nem kevésbé kategorikus kijelentése, hogy egyes kormányintézmények „már most átköltözhetnek” Moszkvába. A „honvédelmi bizottság” előadója pedig, B. Bogdánov (aki korántsem bolsevik!), szintén kategorikusan kijelenti, hogy „a kormány nyilván el akarta hagyni Petrográdot és a demokrácia széles rétegei a kormány elutazásának tényéből Petrográd feladásának lehetőségére következtettek” („Izvésztyija”). Arról már nem is beszélünk, hogy az esti lapok jelentése szerint „az Ideiglenes Kormány moszkvai átköltözésének hívei… többségben voltak” („Russzkije Védomosztyi”).

Szánalmas törpék ezek az Ideiglenes Kormányban ülő emberek! Ők, akik állandóan becsapták a népet, mire is számíthatnának, ha nem arra, hogy ismét sikerül becsapni a tömegeket, hogy újabb csalással leplezhetik fejvesztett visszavonulásukat?

De a kegyencek nem volnának kegyencek, ha csupán a becsapásra szorítkoznának. Kerenszkij, miközben visszavonul és csalással fedezi magát, pártunkra célozva vádakat emel és nagy hangon a „pogromok megújulásáról” és a „forradalom veszedelmes ellenségeiről”, „zsarolásról” és a „tömegek zülléséről”, „ártatlan áldozatok vérétől szennyes kezekről” stb. szaval.

Kerenszkij beszél a „forradalom ellenségei” ellen, ugyanaz a Kerenszkij, aki Kornyílovval és Szávinkovval együtt összeesküvést szervezett a forradalom és a Szovjetek ellen s csalárdul a főváros ellen vonta össze a harmadik lovas hadtestet! ..
Kerenszkij beszél a „pogromok megújulása” ellen, ugyanaz a Kerenszkij, aki a gabonaárak emelésével pogromokra és gyújtogatásra késztette a falut! Olvassák el a „honvédő”-eszer „Vlaszty Naródá”-t és ítéljenek maguk:

„Egyes tudósítóink azt írják, hogy a legutóbbi zavargások a hatósági árak emelésével függenek össze. Az új árak következtében egyszerre megdrágult az élet. Ebből elégedetlenség, harag, fölösleges idegesség származott, minek következtében a tömeg ma hajlamosabb pogromokra, mint azelőtt!.. ” (140. sz.)

Kerenszkij beszél a „tömegek züllése” ellen, ugyanaz a Kerenszkij, aki beszennyezte a forradalmat és megrontotta tiszta erkölcsét, midőn feltámasztotta az ohrána intézményét, élén a szennyes Vonljarljarszkijokkal és Scsukinokkal!

Kerenszkij beszél a „zsarolás” ellen, ugyanaz a Kerenszkij, akinek egész rendszere nem más, mint a demokrácia megzsarolása, aki nyíltan megzsarolta a „Demokratikus Tanácskozást” még Habalov tábornokot is megszégyenítő merészséggel azt hazudván, hogy a finn partokon csapatok szálltak partra!..
Kerenszkij beszél az „ártatlan áldozatok vérétől szennyes kezekről”, ugyanaz a Kerenszkij, akinek a kezén csakugyan ott szárad a katonák tízezreinek, a fronton kalandor módon elrendelt júniusi támadás áldozatainak ártatlanul kiontott vére! ..

Azt mondják, hogy a világon mindennek van határa. De a burzsoá kegyencek arcátlansága nem ismer határt…

Az „Izvésztyija” jelenti, hogy a „Köztársaság Tanácsának” tagjai „a terem minden oldalán hosszantartó és viharos tapssal” fogadták Kerenszkijt. Nem is vártunk mást a lakájok előparlamentjétől, ettől a kornyílovi korcs szülöttől, melyet Kerenszkij keresztelt meg.

De tudják meg ezek az urak, tudja meg mindenki, azok is, akik alattomban megtorlásra készülnek a „baloldaliak” ellen, és azok is, akik előre tapsolnak e megtorlás fölötti örömükben — tudják meg, hogy amikor üt a döntő óra, valamennyien egyformán fognak felelni a forradalom előtt, amelyet el akarnak árulni, de amelyet nem sikerül félrevezetniük.

„Rabócsij Puty” („A Munkás Útja”) 37. sz.
1917 október 15.
Vezércikk.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

Beszéd a Központi Bizottság ülésén
– írta: J. V. Sztálin –

1917. október 16-án

A felkelés napját célszerűen kell megválasztani. Csakis így lehet érteni a határozatot. Azt mondják, hogy várni kell, míg a kormány támad, tudnunk kell azonban, mi a támadás. Ha emelik a gabonaárakat, ha kozákokat küldenek a Donyec-vidékre stb. — ez már támadás. Meddig várjunk, ha nem lesz katonai támadás? Amit Kámenyev és Zinovjev javasol, az objektív szempontból nézve lehetőséget nyújt az ellenforradalomnak, hogy felkészüljön és megszervezkedjék. Vég nélkül vissza fogunk vonulni és elveszítjük a forradalmat. Miért ne biztosítanók magunknak azt a lehetőséget, hogy mi válasszuk meg a felkelés napját és a feltételeket, nehogy az ellenforradalomnak időt adjunk a szervezkedésre?

Sztálin elvtárs áttér a nemzetközi viszonyok elemzésére, bebizonyítja, hogy most erősebb hittel kell eltelnünk. Két vonal van: az egyik vonal a forradalom győzelmére vesz irányt és Európára tekint, a másik — nem hisz a forradalomban s megelégszik az ellenzék szerepével. A Petrográdi Szovjet már a felkelés útjára lépett, amikor megtagadta a csapatok kivonásának szentesítését. A hajóhad már felkelt — megindult Kerenszkij ellen. Tehát szilárdan és visszavonhatatlanul a felkelés útjára kell lépnünk.

Rövid feljegyzések a Központi Bizottság
plénumán.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

„Körülvőn engem nagy borjak serege”
– írta: J. V. Sztálin –
A bolsevikok kiadták a vezényszót — legyetek készen! Ezt a jelszót a helyzet kiéleződése s az ellenforradalom erőinek mozgósítása tette szükségessé; az ellenforradalom meg akarja támadni a forradalmat, fejét próbálja venni a forradalomnak azzal, hogy a fővárost átengedi Vilmosnak, eret akar vágni a fővároson azzal, hogy kivonja onnan a forradalmi hadsereget.

De pártunk forradalmi vezényszavát nem értette mindenki egyformán.

A munkások a ,,maguk módján” értelmezték s fegyverkezni kezdtek. A munkások sokkal éleslátóbbak nagyon sok „okos” és „felvilágosult” értelmiséginél.

A katonák sem maradtak a munkások mögött. A fővárosi helyőrség Ezred- és Századbizottságainak gyűlésein már tegnap óriási többséggel elhatározták, hogy életük árán is megvédelmezik a forradalmat és annak vezérét, a Petrográdi Szovjetet, s kötelezték magukat, hogy a Petrográdi Szovjet első hívására fegyverbe állanak.

Így vagyunk a munkásokkal és a katonákkal.

De nem így vagyunk más rétegekkel.

A burzsoázia nem esett a feje lágyára. Fogta magát s „szószaporítás nélkül” ágyúkat állított fel a Téli Palota előtt, hiszen ezért vannak neki „zászlósai” és „hadapródiskolásai”, akikről — reméljük — nem feledkezik meg a történelem.

A burzsoáziának a „Djeny” és a „Vólja Naróda” szerkesztőségében ülő ügynökei hadjáratot indítottak pártunk ellen, „összetévesztik” a bolsevikokat a feketékkel s nagy buzgalommal faggatják őket a „felkelés időpontja” felől.

Kóristáik, Kerenszkij szolgái, a Binaszikok és Dánok, a „Központi Végrehajtó Bizottság” aláírásával kiáltványt tettek közzé, melyben arra szólítanak fel, hogy ne legyen megmozdulás, s miként a „Djeny” és a „Vólja Naróda”, ők is a „felkelés időpontja” felől faggatnak, s arra kérlelik a munkásokat és a katonákat, hogy boruljanak le Kiskin és Konoválov előtt.

A „Nóvaja Zsizny” halálra rémült neuraszténiásai pedig türelmüket vesztették, mert „nem hallgathatnak tovább” s kérve-kérnek bennünket, mondjuk meg végre: mikor lépnek akcióba a bolsevikok.
Szóval, ha eltekintünk a munkásoktól és a katonáktól, akkor igazán elmondhatjuk: „körülvőn engem nagy borjak serege”, akik rágalmaznak és árulkodnak, fenyegetődznek és kérlelnek, kérdeznek és faggatnak.

Feleletünk a következő:

Ami a burzsoáziát és „apparátusát” illeti: velük külön beszédünk lesz.

Ami a burzsoázia ügynökeit és bérenceit illeti: őket a rendőrkopókhoz utasítjuk — ott „tájékozódhatnak”, s maguk is „tájékoztathatják” azt, akit illet, hogy melyik „napon” és melyik „órában” lesz a „megmozdulás”, melynek irányát már megszabták a „Djeny” provokátorai.

Ami a Binaszikokat, a Dánokat és Kerenszkijnek a Központi Végrehajtó Bizottságában ülő egyéb szolgáit illeti: azoknak a „hősöknek”, akik a Kiskin—Kerenszkij-kormány oldalára állottak a munkások, a katonák és a parasztok ellen — nem tartozunk beszámolóval. De majd teszünk róla, hogy ezek a sztrájktörő hősök feleljenek a Szovjetkongresszus előtt, amelyet tegnap még megpróbáltak meghiúsítani, de ma már kénytelenek összehívni, engedve a Szovjetek nyomásának.

Ami pedig a „Nóvaja Zsizny” neuraszténiásait illeti, nehezen igazodunk el rajtuk, hogy tulajdonképpen mit is akarnak tőlünk.

Ha azért akarják megtudni a felkelés „napját”, hogy jó előre mozgósíthassák a megrémült intellektuel erőket, hogy idejében … megszökhessenek, mondjuk, Finnországba — akkor mi csak — dicsérhetjük őket, mert mi „általában” az erők mozgósításának hívei vagyunk.

Ha azért kérdezősködnek a felkelés „napja” felől, hogy lecsillapítsák „acél”-idegeiket, akkor megnyugtathatjuk őket, hogyha ki is tűztük volna a felkelés „napját” és ezt a bolsevikok „megsúgták” volna nekik, ettől egy cseppet sem „könnyebbültek” volna meg a mi neuraszténiásaink: újabb „kérdések”, újabb hisztérikus kitörések stb. következtek volna.

Ha pedig egyszerűen tüntetni akarnak ellenünk, hogy elhatárolják magukat pártunktól, ez megint csak dicséretükre válik: először, mivel az esetleges „bonyodalmak” és „kudarcok” után az illetékesek kétségtelenül be fogják tudni nekik ezt az okos lépést; másodszor, világosabban fognak látni a munkások és a katonák is, akik végre megértik, hogy a „Nóvaja Zsizny” már másodízben (júliusi napok!) szökik át a forradalom soraiból a Burcevek és Szuvórinok fekete seregébe. Nos, hiszen mindenki tudja, hogy mi általában szeretjük a világosságot.

Vagy talán azért nem tudnak „hallgatni”, mert ma általában mindenki gágog az értelmiségi fejvesztettség hazai mocsarában? Vajon nem ezzel magyarázható-e Gorkij „nem lehet hallgatni”-ja is? Valószínűtlen, de tény. Ültek és hallgattak, amikor a földbirtokosok és szolgáik kétségbeesésbe és éhség „lázadásokba” kergették a parasztokat. Ültek és hallgattak, amikor a tőkések és uszályhordozóik az egész országban ki akarták zárni és munkanélkülivé akarták tenni a munkásokat. Tudtak hallgatni akkor is, amikor az ellenforradalom azzal próbálkozott, hogy feladja a fővárost és kivonja onnan a hadsereget. De ezek az emberek, úgy látszik, „nem tudnak hallgatni”, amikor a forradalom élcsapata, a Petrográdi Szovjet, a becsapott munkások és parasztok védelmére kelt! És az első szó, amit kimondottak, a szemrehányás szava, amely nem az ellenforradalomnak, hanem a forradalomnak szól, a forradalomnak, melyről hévvel beszélnek egy csésze tea mellett, de mint a pestis elől, úgy szöknek előle a legfelelősségteljesebb pillanatokban! Vajon nem „furcsa” ez?

Az orosz forradalom nem kevés tekintélyt döntött le. A forradalom ereje egyebek között abban is megnyilvánul, hogy nem hajolt meg a „nagy nevek” előtt, vagy szolgálatába fogadta, vagy, ha nem akartak tanulni tőle, a semmibe taszította őket. Hosszú sora van már azoknak a „nagy neveknek”, akiket a forradalom később kitaszított. Plechánov, Kropotkin, Breskovszkaja, Zaszúlics s általában mindazok a régi forradalmárok, akiknek csak az a nevezetességük, hogy régiek. Félünk, hogy ezeknek az „oszlopok”-nak a babérai nem hagyják pihenni Gorkijt. Félünk, hogy Gorkijt „halálosan” vonzza valami oda közéjük, a régiségek tárába . ..

Nos, ahogy tetszik … A forradalom nem tudja sem sajnálni, sem temetni halottait. ..

„Rabócsij Puty” („A Munkás Útja”) 41. sz.
1917 október 20.
Aláírás nélkül.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

Mi kell nekünk?
– írta: J. V. Sztálin –

A katonák és a munkások februárban megdöntötték a cárt. De a cár legyőzése után nem akarták kezükbe ragadni a hatalmat. A munkások és a katonák, rossz pásztoroktól, az eszerektől és a mensevikektől vezettetve, önként átadták a hatalmat a földbirtokosok és tőkések helytartóinak: a Miljukovoknak és Lvovoknak, a Gucskovoknak és Konoválovoknak.

Ez a győztesek végzetes hibája volt. E hibáért fizetnek most a fronton a katonák, a hátországban a munkások és a parasztok.

A munkások, amikor a cárt elkergették, kenyeret és munkát véltek kapni. De e helyett drágaságot és éhínséget, kizárásokat és munkanélküliséget „kaptak”.

Miért?
— Azért, mert a kormányban a tőkések és a spekulánsok helytartói ülnek, akik éhínséggel akarják megtörni a munkásokat.
A parasztok, amikor a cárt elkergették, földet véltek kapni. De e helyett azt „kapták”, hogy letartóztatják küldötteiket s büntető expedíciókat küldenek a nyakukra.

Miért?
— Azért, mert a kormányban a földbirtokosok helytartói ülnek, akik semmi szín alatt sem engedik át a földet a parasztoknak.
A katonák, amikor elkergették a cárt, békét véltek kapni. De e helyett elhúzódó háborút „kaptak”, amelyet még a jövő őszig szándékoznak elnyújtani.

Miért?
— Azért, mert a kormányban az angol-francia bankárok helytartói ülnek, akiknek nem előnyös a háború „gyors” befejezése, akik rabló módon nyerészkednek a háborún.
A nép, amikor elkergette a cárt, azt gondolta, hogy két-három hónap múlva összehívják az Alkotmányozó Gyűlést. De az Alkotmányozó Gyűlés összehívását egyszer már elhalasztották, s az ellenség most nyilvánvalóan végleges meghiúsítására készül.

Miért?
— Azért, mert a kormányban a nép ellenségei ülnek, akiknek nem előnyös az Alkotmányozó Gyűlés idejében való összehívása.

A februári forradalom győzelme után a hatalom a földbirtokosok és a tőkések, a bankárok és a spekulánsok, a felvásárlók és a fosztogatók kezében maradt — ez volt a munkások és a katonák végzetes hibája, ez az oka a mostani bajoknak a hátországban és a fronton egyaránt.

Ezt a hibát orvosolni kell, mégpedig azonnal. Elérkezett az a pillanat, amikor a további halogatás az egész forradalmat bukással fenyegeti.

A földbirtokosok és tőkések mostani kormánya helyébe a munkások és a parasztok új kormányát kell állítani.

A mostani bitorló kormányt, amelyet nem a nép választott, és amely nem felelős a népnek, olyan kormánnyal kell helyettesíteni, amelyet a nép elismer, amelyet a munkások, a katonák és a parasztok képviselői választanak, és amely e képviselőknek felelős.

Kiskin—Konoválov kormánya helyébe a Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek Szovjetjének kormányát kell állítani.

Amit februárban elmulasztottunk, most kell megtennünk.

Ilyen és csakis ilyen úton vívhatjuk ki a békét, a kenyeret, a földet, a szabadságot.

— Munkások, katonák, parasztok, kozákok, dolgozók!

Akarjátok-e, hogy a földbirtokosok és tőkések mai kormánya helyett a munkások és a parasztok új kormánya kerüljön hatalomra?
Akarjátok-e, hogy Oroszország új kormánya — a parasztok követeléseinek megfelelően — eltörölje a földesurak földbirtokra való jogát és minden földjüket megváltás nélkül átadja a Parasztbizottságoknak?
Akarjátok-e, hogy Oroszország új kormánya a cár titkos szerződéseit nyilvánosságra hozza, azokat hatályon kívül helyezze s minden hadviselő népnek igazságos békét ajánljon?
Akarjátok-e, hogy Oroszország új kormánya végre megzabolázza a munkáskizárókat és spekulánsokat, akik szándékosan fokozzák az éhínséget és a munkanélküliséget, a gazdasági bomlást és a drágaságot?

Ha ezt akarjátok, szedjétek össze minden erőtöket, keljetek fel mind egy szálig, egy emberként, rendezzetek gyűléseket, válasszatok küldöttségeket és e küldöttségek terjesszék követeléseiket a Szovjetkongresszus elé, amely holnap nyílik meg a Szmolnüjban.

Ha valamennyien vállvetve s állhatatos elszántsággal fogtok cselekedni, akkor senki se mer ellenszegülni a nép akaratának. A régi kormány annál békésebben fogja átengedni helyét az újnak, mennél erősebben, szervezettebben és hatalmasabban léptek fel ti. És akkor majd az egész ország bátran és szilárdan megindul, hogy a népeknek békét, a parasztoknak földet, az éhezőknek kenyeret és munkát harcoljon ki.

A hatalomnak át kell mennie a Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek Szovjetjének kezébe.

Új kormánynak kell hatalomra kerülni, amelyet a Szovjetek választanak, amelyet a Szovjetek leválthatnak, amely a Szovjeteknek felelős.

Csak az ilyen kormány biztosíthatja az Alkotmányozó Gyűlés idejében való összehívását.

„Rabócsij Puty” („A Munkás Útja”) 41. sz.
1917 október 24.
Vezércikk.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin-  

A szovjetek hatalma

A forradalom első napjaiban újdonság volt ez a jelszó: „Minden hatalmat a Szovjeteknek!” A „Szovjetek hatalma” első ízben áprilisban kerül szembe az Ideiglenes Kormány hatalmával. A fővárosban a többség egyelőre még a Miljukov—Gucskov nélküli Ideiglenes Kormány mellett van. Júniusban a munkások és a katonák óriási többsége tüntetve elismeri ezt a jelszót. Az Ideiglenes Kormány a fővárosban már el van szigetelve. Júliusban e jelszó körül: — „Minden hatalmat a Szovjeteknek!” — harc tör ki a főváros forradalmi többsége és a Lvov—Kerenszkij-kormány között. A megalkuvó Központi Végrehajtó Bizottság, az elmaradott vidékre támaszkodva, átpártol a kormány oldalára. A harc a kormány javára dől el. A szovjet hatalom híveit törvényen kívül helyezik. Következik a „szocialista” megtorlások és „köztársasági” börtönök, a bonapartista fondorlatok és katonai összeesküvések, a fronton végrehajtott kivégzések és hátországi „tanácskozások” sötét szakasza. Ez augusztus végéig tart. Augusztus végén gyökeresen megváltozik a helyzet. A Kornyílov lázadás hatására a forradalom megfeszíti minden erejét. A hátországban a Szovjetek és a fronton a Bizottságok, amelyek júliusban és augusztusban csaknem halottak voltak, most „egyszerre” felélednek. És a feléledt Szovjetek Szibériában és a Kaukázusban, Finnországban és az Urálban, Odesszában és Harkovban kezükbe veszik a hatalmat. Enélkül, a hatalom megragadása nélkül, szétzúzták volna a forradalmat. Így a „Szovjetek hatalma”, amelyet a petrográdi bolsevikok „kicsiny csoportja” áprilisban tűzött zászlajára, augusztus végén kivívja az oroszországi forradalmi osztályok majdnem általános elismerését.

Most már mindenki világosan látja, hogy a „Szovjetek hatalma” nemcsak népszerű jelszó, hanem egyszersmind az egyetlen biztos eszköz a forradalom győzelméért folyó harcban, az egyetlen kiút a mai helyzetből.

Elérkezett az a pillanat, amikor ezt a jelszót: — „Minden hatalmat a Szovjeteknek!”— végre meg kell valósítani.

De mit jelent a „Szovjetek hatalma” és miben különbözik minden más hatalomtól?

Azt mondják, hogy ha a Szovjetek kezébe megy át a hatalom, ez csupán azt jelenti, hogy „egynemű” demokratikus kormányt alakítanak, „szocialista” miniszterekből új „kabinetet” szerveznek és hogy általában „komoly változások” lesznek az Ideiglenes Kormány személyi összetételében. Ez azonban nem így van. Most egyáltalán nem arról van szó, hogy az Ideiglenes Kormány egyes tagjait másokkal cseréljék fel. Arról van szó, hogy az országban új, forradalmi osztályok legyenek a helyzet urai. Arról van szó, hogy a hatalom a proletariátus és a forradalmi parasztság kezébe menjen át. De ehhez a kormány csere egymagában korántsem elegendő. Ehhez elsősorban gyökeresen meg kell tisztítani minden kormányhivatalt és intézményt, mindenünnen ki kell űzni a kornyílovistákat, s mindenüvé be kell állítani a munkásosztály és a parasztság hű embereit. Csakis akkor és csakis abban az esetben lehet beszélni arról, hogy a „központban és a vidéken” a Szovjetek kezébe ment át a hatalom.

Mivel magyarázható az Ideiglenes Kormány „szocialista minisztereinek” közismert tehetetlensége? Mivel magyarázható az a tény, hogy ezek a miniszterek szánalmas játékszereknek bizonyultak az Ideiglenes Kormányon kívülálló személyek kezében (emlékezzenek csak Csernov és Szkóbelev, Zarudnüj és Pesehonov „előadói beszédeire” a „Demokratikus Tanácskozáson”!)? Elsősorban azzal, hogy nem ők vezették hivatalaikat, hanem a hivatalok vezették őket. Egyebek között azzal, hogy minden hivatal valóságos erőd, amelyben mindmáig bent ülnek a cári idők bürokratái, akiknek kezében a miniszterek jókívánságai „puszta szavakká” válnak, s akik résen állnak, hogy a hatalom bármely forradalmi intézkedését elszabotálják. Hogy a hatalom necsak mondva menjen át a Szovjetek kezébe, hanem valójában is, be kell venni ezeket az erődöket, s miután kikergettük onnan a kadet-cári rendszer szolgáit, helyükbe választott és leváltható, a forradalom ügye iránt odaadó dolgozókat kell állítani.

A hatalmat a Szovjeteknek — ez azt jelenti, hogy a hátországban és a fronton mindenféle kormány intézményt gyökeresen meg kell tisztítani, lentről fentig.

A hatalmat a Szovjeteknek — ez azt jelenti, hogy a hátországban és a fronton minden rendű és rangú „főnök” választott és leváltható.
A hatalmat a Szovjeteknek — ez azt jelenti, hogy a városban és a falun, a hadseregben és a hajóhadban, a „hivatalokban” és az „intézményekben”, a vasutaknál és a posta- és távíróhivatalokban a „hatalom képviselői” választottak és leválthatok.
A hatalmat a Szovjeteknek — ez a proletariátus és a forradalmi parasztság diktatúráját jelenti.

Ez a diktatúra gyökeresen különbözik az imperialista burzsoázia diktatúrájától, attól a diktatúrától, amelyet nemrégiben Kornyílov és Miljukov iparkodott megteremteni Kerenszkij és Tyeréscsenko jóakaratú közreműködésével.

A proletariátus és a forradalmi parasztság diktatúrája a dolgozó többség diktatúrája a kizsákmányoló kisebbség felett, a földbirtokosok és a tőkések felett, a spekulánsok és a bankárok felett, a demokratikus béke nevében, annak nevében, hogy a termelés és elosztás munkás ellenőrzésalatt legyen, hogy a föld a parasztoké legyen, hogy a népnek kenyere legyen.
A proletariátus és a forradalmi parasztság diktatúrája nyílt diktatúra, a tömegek diktatúrája, amelyet mindenki szeme láttára, összeesküvés és kulisszamögötti munka nélkül gyakorolnak. Mert ennek a diktatúrának nincs miért titkolnia, hogy a kizáró tőkésekkel szemben, akik különféle „tehermentesítésekkel” fokozzák a munkanélküliséget, és a spekuláns bankárokkal szemben, akik felsrófolják a termékek árát és éhínséget idéznek elő — nem ismer kíméletet.
A proletariátus és a parasztság diktatúrája nem a tömegek feletti erőszak diktatúrája, hanem a tömegek akaratának diktatúrája, amely e tömegek ellenségeinek akaratát megtöri.

Ez az osztálylényege ennek a jelszónak: — „Minden hatalmat a Szovjeteknek!”

A bel- és külpolitikai események, az elhúzódó háború és a béke szomja, a vereség a fronton és a főváros védelmének kérdése, az Ideiglenes Kormány rothadtsága és a Moszkvába való „átköltözés” kérdése, a bomlás és az éhínség, a munkanélküliség és a kimerültség — mindez ellenállhatatlanul a hatalom megragadására készteti Oroszország forradalmi osztályait. Ez azt jelenti, hogy az ország már megérett a proletariátus és a forradalmi parasztság diktatúrájára.

Elérkezett az a pillanat, amikor ezt a forradalmi jelszót: „Minden hatalmat a Szovjeteknek!” — végre meg kell valósítani.

„Rabócsij Puty” („A Munkás Útja”) 35. sz.
1917 október 13.
Vezércikk.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

A forradalom sztrájktörői
– írta: J. V. Sztálin –

El kell „távolítani a Szovjeteket és a Bizottságokat”, mondotta a kornyílovista Kalégyin a Moszkvai Tanácskozáson a kadetok tapsvihara közben.

Ez helyes, felelte neki a megalkuvó Cereteli, de még korai, mert „nem lehet elhordani ezeket az állványokat, amikor a szabad forradalom (azaz ellenforradalom?) épülete még nincs befejezve”.

Ez augusztus elején volt, a Moszkvai Tanácskozáson, amikor először kezdett kialakulni Kornyílov és Rodzjanko, Miljukov és Kerenszkij ellenforradalmi összeesküvése.

Az összeesküvésből akkor „nem lett semmi”: meghiúsította a moszkvai munkások politikai sztrájkja. De létrejött Cereteli és Miljukov, Kerenszkij és Kalégyin koalíciója. Koalíció a bolsevik munkások és katonák ellen. Ez a koalíció azonban — amint kiderült — csak spanyolfal volt, amely mögött igazi összeesküvés szövődött a Szovjetek és a Bizottságok, a forradalom és a forradalmi vívmányok ellen, összeesküvés, amely augusztus végén robbant ki.

Tudhatták-e az eszerek és a mensevikek, hogy amikor a Moszkvai Tanácskozás „eleven erőivel” való koalíciót magasztalták, a kornyílovista összeesküvők malmára hajtották a vizet? Tudhatták-e a „Djelo Naróda” liberális nyárspolgárai és a burzsoáziának az „Izvésztyijá”-ban ülő kürtösei, hogy amikor „elszigetelték” a bolsevikokat és aknamunkát folytattak a Szovjetek s a Bizottságok ellen, az ellenforradalom malmára hajtották a vizet, beállottak a forradalom sztrájktörői közé ?

A Kornyílov lázadás felfedte a kártyákat. Feltárta a kadetok és a velük való koalíció ellenforradalmi mivoltát. Feltárta azt a veszélyt, amely a tábornokok és kadetok szövetsége részéről fenyegeti a forradalmat. Egész világosan megmutatta, hogy ha nem lettek volna a hátországban a Szovjetek és a fronton a Bizottságok, amelyek ellen a „honvédők” megegyezésre jutottak Kalégyinnel, a forradalmat szétzúzták volna.

Ismeretes, hogy a Kornyílov lázadás súlyos perceiben a mensevikek és az eszerek kénytelenek voltak ugyanazoknak a kronstadtiaknak és „bolsevik” Szovjeteknek s Bizottságoknak védőszárnyai alá menekülni, amelyek ellen koalíciót alakítottak a Kalégyinekkel és egyéb „eleven erőkkel”.

Értékes és igen tanulságos lecke volt ez.

De . . . gyenge az emberi emlékezet. Különösen az „Izvésztyija” és a jellemtelen „Djelo Naróda” renegátjainak az emlékezete.

Alig telt el egy jó hónap a Kornyílov lázadás óta. Azt hihetnők, egyszersmindenkorra végeztünk a Kornyílov összeesküvéssel. De a „sors” és Kerenszkij akaratából e rövid idő alatt már újabb kornyílovi szakaszba léptünk. Kornyílovot „letartóztatták”. De a Kornyílov lázadás vezérei hatalmon vannak. Az „eleven erőkkel” való régi koalíció meghiúsult. De ehelyett új koalíciót alakítottak a kornyílovistákkal. A Moszkvai Tanácskozásból nem lett „hosszú parlament”, mint ahogy arról Karaulov kozák atamán álmodozott. De ehelyett létrejött a kornyílovista előparlament, melynek az a rendeltetése, hogy „helyettesítse a régi szovjet szervezetet”. A feketék első moszkvai tanácskozása lekerült a színről. De ehelyett a napokban megkezdődött a feketék második tanácskozása, amelynek vezére, Rodzjanko földbirtokos, nyíltan kijelenti, hogy „örülni fog, ha a Szovjetek és a hajóhad elpusztulnak, Petrográdot pedig elfoglalják a németek”. A kormány azt a látszatot kelti, mintha el akarná ítéltetni Kornyílovot. Valójában pedig Kornyílov „eljövetelét” készíti elő, összebeszél Kornyílovval és Kalégyinnel, a forradalmi csapatokat igyekszik kivonni Petrográdról, Moszkvába szándékszik menekülni, Petrográd feladására készül, összecsókolódzik „dicső szövetségeseinkkel”, akik türelmetlenül várják a Balti Hajóhad szétverését, alig várják, hogy a németek elfoglalják Petrográdot és hogy … „sir” Kornyílov a trónra üljön …

Vajon nem világos-e, hogy újabb Kornyílov lázadás küszöbén állunk, amely még veszedelmesebbnek ígérkezik, mint a régi?
Vajon nem világos-e, hogy most fokozott éberségre és teljes harckészségre van szükség?
Vajon nem világos-e, hogy ma sokkal nagyobb, szükség van a Szovjetekre és a forradalmi Bizottságokra, mint valaha?

Hogyan menekülhetünk meg egy újabb Kornyílov lázadástól, hol van a forradalom támasza, mely a tömegmozgalom erejével el tudja fojtani az ellenforradalom közelgő támadását?

Ez a támasz persze nem a lakájok előparlamentje!

Vajon nem világos-e, hogy az egyetlen menekvés — a Szovjetekben és a mögöttük álló munkás- és katonatömegekben van?
Vajon nem világos-e, hogy a Szovjetek és csakis a Szovjetek hivatottak megmenteni a forradalmat a közelgő ellenforradalomtól?

Azt hihetnők, hogy a forradalmárok kötelessége — óvni és megszilárdítani ezeket a szervezeteket, köréjük tömöríteni a munkásság és parasztság tömegeit, összekapcsolni ezeket a szervezeteket területi és összoroszországi kongresszusokon.

De az „Izvésztyija” és a „Djelo Naróda” hitehagyottjai, megfeledkezve a kornyílovi napok „súlyos megpróbáltatásairól”, már napok óta mocskolják a Szovjeteket, uszítanak a Szovjetek ellen, hogy meghiúsítsák a Szovjetek területi és összoroszországi kongresszusait, zülleszteni és rombolni igyekeznek a Szovjeteket.

„A helyi Szovjetek szerepe hanyatlik — mondja az „Izvésztyija” — a Szovjetek már nem általános demokratikus szervezetek többé . ..

A Szovjetek ideiglenes szervezete helyébe az állami és helyi élet rendjének állandó, teljes és sokoldalú szervezetét akarjuk állítani. Amikor az önkényuralom és vele együtt az egész bürokratikus rend elbukott, felépítettük a Küldöttek Szovjetjeit, mint ideiglenes barakokat, amelyekben menedékre találhat az egész demokrácia. Most a barakok helyett felépítjük az új rend állandó kőépületét s az emberek természetesen átköltöznek a barakokból az épülő kényelmesebb helyiségekbe, fokozatosan, emeletről emeletre.”

Így ír a szeméremérzetéből kivetkőzött „Izvésztyija”, a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságának lapja, amely a Szovjetek nagy türelme jóvoltából tengeti nyomorúságos létét.

S a jellemtelen „Djelo Naróda” Ljapkin-Tyapkinjai, az „Izvésztyija” nyomdokain sántikálva nagybölcsen megtoldják: meg kell hiúsítani a Szovjetkongresszust, mert ha azt meghiúsítjuk, ezzel „megmentjük” a forradalmat és az Alkotmányozó Gyűlést.

Hallják? A forradalmi Szovjetek, amelyek megdöntötték a cárizmust és a cári önkényt — „ideiglenes szervezet”. Ellenben a lakájok előparlamentje, amely Alexéjevet és Kerenszkijt szolgálja — „állandó és sokoldalú szervezet”. A forradalmi Szovjetek, amelyek szétverték Kornyílov bandáit — „ideiglenes barakok”. Ellenben a kornyílovi korcs szülött, az előparlament, amely fecsegésével a mozgósuló ellenforradalmat hivatott fedezni — „állandó kőépület”. Ott — a nyüzsgő forradalmi élet zaja, lüktetése. Itt — az ellenforradalmi hivatal méltóságteljes kimértsége és „kényelme”. Csodálkozhatunk-e azon, hogy az „Izvésztyija” és a „Djelo Naróda” renegátjai a Szmolnüj-intézet „barakjaiból” sietve a Téli Palota „kőépületébe” költöztek, s a „forradalom vezéreiből” sir Alexéjev szolgáivá lettek?

— Fel kell oszlatni a Szovjeteket — mondja sir Alexéjev.

— Nagyon szívesen —feleli az „Izvésztyija” – csak húzzátok fel az utolsó „emeletet” a Téli Palota „kőépületére”, „mi” pedig, mi addig szétszedjük a Szmolnüj-intézet „barakjait”.
— A Szovjetek helyébe az előparlamentet kell állítani — mondja mister Adzsemov.
— Kész örömest — felelik neki a „Djelo Naródá”-ból — csak engedjék meg, hogy előbb hadd hiúsítsuk meg a Szovjetkongresszust.

És ezt most, egy újabb Kornyílov lázadás küszöbén teszik, amikor az ellenforradalom már összehívta Moszkvába kongresszusát, amikor a kornyílovi csőcselék már mozgósította erőit, pogromokat szervez a falvakban, éhséget és munkanélküliséget idéz elő a városokban, az Alkotmányozó Gyűlés meghiúsítására készülődik, amikor a hátországban és a fronton nyíltan gyűjti az erőket a forradalom elleni újabb támadásra.

Mi ez, ha nem a forradalom és a forradalmi vívmányok nyilvánvaló elárulása?

Kik ezek, ha nem a forradalom és a forradalmi szervezetek aljas sztrájktörői?

Milyen magatartást tanúsítsanak velük szemben a Szovjetekben szervezett munkások és katonák, ha ők, az „Izvésztyija” és a „Djelo Naróda” urai, a közelgő Kornyílov lázadás „válságos pillanataiban” a „régi módon”, a „koldus esdeklő kezével” könyörögnek majd hozzájuk, hogy védjék meg őket az ellenforradalomtól? . .

A munkások rendszerint talicskára teszik és kitalicskázzák a sztrájktörőket.

A parasztok rendszerint pellengérre állítják a közös ügy sztrájktörőit.

Nem kételkedünk abban, hogy a Szovjetek is megtalálják a módját, hogy kellőképpen megbélyegezzék a forradalom és a forradalmi szervezetek megvetésre méltó sztrájktörőit.

„Rabócsij Puty” („A Munkás Útja”) 37. sz.
1917 október 15.
Aláírás nélkül.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

SaLa

A balrad.ru kommentje a “KUNYERA” után!

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!