Írta: J. V. Sztálin  

Éljen május elseje!

Elvtársak!

A világ munkásai már a múlt században elhatározták, hogy minden évben megünneplik a mai napot, Május Elseje napját. Ez 1889-ben történt, amikor a világ szocialistáinak Párizsi Kongresszusán a munkások elhatározták, hogy éppen a mai napon, Május Elsején, amikor a természet felébred téli álmából, erdők, hegyek kizöldülnek, mezők és rétek virágba borulnak, a nap melegebben kezd tűzni, a levegőt átjárja a megújulás öröme, a természet pedig táncra perdül és ujjongásban tör ki — úgy döntöttek, hogy éppen ezen a napon fogják az egész világnak harsányan és nyíltan tudtára adni: a munkások hozzák az emberiségnek a tavaszt és szabadítják meg a kapitalizmus bilincseitől, a munkások hivatottak megújítani a világot a szabadság és a szocializmus alapján.

Minden osztálynak megvannak a maga kedvelt ünnepei. A nemesek bevezették a maguk ünnepeit — ezeken fennen hirdetik a parasztok kifosztásának „jogát”. A burzsoáknak is megvannak a maguk ünnepei — ezeken „igazolják” a munkások kizsákmányolásának „jogát”. Vannak ünnepeik a papoknak is — ezeken magasztalják a fennálló rendet, ahol a dolgozók elpusztulnak a nyomorban, a naplopók pedig dúskálnak a fényűzésben.

A munkásoknak is meg kell hogy legyen a maguk ünnepe és ezen az ünnepen fennen kell hirdetniük: mindenkinek munkát, mindenkinek szabadságot, minden embernek egyenlőséget. Ez az ünnep — Május Elseje.

Így döntöttek a munkások már 1889-ben.

A munkásszocializmus csatakiáltása azóta egyre erősebben harsan fel a május elsejei gyűléseken és tüntetéseken. Egyre szélesebben ömlik szét a munkásmozgalom óceánja, újabb országokra és államokra terjed ki Európától és Amerikától Ázsiáig, Afrikáig és Ausztráliáig. A munkások valamikor gyenge nemzetközi szövetsége mindössze néhány évtized alatt nagyszerű nemzetközi testvériséggé fejlődött ki, amely rendszeresen tart kongresszusokat és a világ minden részéből a munkások millióit egyesíti. Magas hullámokat ver a proletár harag tengere és egyre fenyegetőbben ostromolja a kapitalizmus ingadozó pilléreit. A nemrégiben Angliában, Németországban, Belgiumban, Amerikában stb. lejátszódott nagyszabású szénbányászsztrájk, amely rémületbe ejtette az egész világ kizsákmányolóit és uralkodóit — világos jele annak, hogy a szocialista forradalom nincs már messze. . .

„Nem imádjuk az aranyborjút!” Nekünk nem kell a burzsoák és elnyomók birodalma! Átok és halál a kapitalizmusra, a velejáró nyomor és a vérontás minden szörnyűségével együtt! Éljen a munka birodalma, éljen a szocializmus!

Ezt hirdetik a mai napon a világ öntudatos munkásai.

És a győzelmükbe vetett hittel, nyugodtan és erősen, büszkén menetelnek az ígéret földje, a szocializmus fénye felé vezető úton, lépésről-lépésre valósítva meg Marx Károly nagy szózatát: „világ proletárjai egyesüljetek!”

Így ünnepük Május Elsejét a szabad országok munkásai.

Az orosz munkások, amióta kezdték felismerni helyzetüket, nem akartak elmaradni elvtársaiktól és mindig csatlakoztak külföldi elvtársaik kórusához, velük együtt ünnepelték Május Elsejét, mindennek ellenére, a cári kormány vadállati megtorlásai ellenére. Igaz, az utóbbi 2—3 év alatt, az ellenforradalom tobzódása és a párt leromlása, az ipari pangás és a széles tömegek körében uralkodó dermesztő politikai közömbösség időszakában az orosz munkásokat megfosztották attól a lehetőségtől, hogy a régi módon ünnepeljék meg fennkölt munkásünnepüket. De az országban a legutóbbi időben megkezdődött felélénkülés, a gazdasági sztrájkok és a munkások körében előforduló politikai tiltakozások, például a második Duma szociáldemokrata képviselői ügyének felülvizsgálásával kapcsolatban, az, hogy a több mint 20 kormányzóságra kiterjedő éhínség miatt a parasztok széles rétegei között elharapódzik az elégedetlenség, a kereskedelmi alkalmazottak százezreinek tiltakozása az oroszországi reakciósok „megreformált” rendje ellen — mindez amellett szól, hogy a dermesztő téli álom múlik és átadja helyét a politikai felélénkülésnek az országban és elsősorban a proletariátus körében. Ezért lehet és kell az idén a mai napon az orosz munkásoknak kezet nyujtaniok külföldi elvtársaiknak. Ezért kell nekik ilyen vagy olyan formában velük együtt megünnepelniük Május Elsejét.

Meg kell ma mondaniok, hogy a szabad országok munkásaival együtt — nem imádják és nem fogják imádni az aranyborjút.

Ezenkívül a világ munkásainak közös követeléséhez hozzá kell tenniök saját, orosz követelésüket — a cárizmus megdöntéséről, a demokratikus köztársaság megteremtéséről.

„Gyűlöljük a koronás zsarnokokat!” „Tiszteljük a szenvedő nép láncait!” Halál a vérengző cárizmusra! Pusztuljon a nemesi földtulajdon! Halál a munkáltatók zsarnokságára a gyárakban, üzemekben és a bányákban! A földet — a parasztoknak! Nyolcórás munkanapot — a munkásoknak! Demokratikus köztársaságot — Oroszország valamennyi polgárának!

Ezt is hirdetniök kell az orosz munkásoknak a mai napon.

Hazugság és lakájkodás az utolsó Miklós előtt, amikor az orosz liberálisok azt igyekeznek elhitetni magukkal és másokkal, hogy a cárizmus megszilárdult Oroszországban és ki tudja elégíteni a nép alapvető szükségleteit.

Csalás és farizeuskodás, amikor az orosz liberálisok teli torokkal kiabálják, hogy a forradalom kihunyt és mi most „megújított” rendben élünk.

Nézzetek körül: hát hasonlít a sokat szenvedett Oroszország „megújított”, „rendezett” országra?
Demokratikus alkotmány helyett — az akasztófa és a vad önkény rendszere!
Az egész népet képviselő parlament helyett — a sötét földesurak sötét Dumája!

A „polgári szabadság megingathatatlan alapjai” helyett, a szólás, a gyülekezés, a sajtó, az egyesülés és a sztrájkok szabadsága helyett, amelyet már az október 17-i kiáltványban megígértek — az önkény és a terror garázdálkodó keze, betiltott lapok, száműzött szerkesztők, lerombolt szakszervezetek, szétkergetett gyűlések!

A személyiség sérthetetlensége helyett — verés a börtönökben, kegyetlenkedés az állampolgárokkal, véres leszámolás a sztrájkolókkal a lénai aranytelepeken!

A parasztok szükségleteinek kielégítése helyett — az a politika, mely a paraszti tömegeket még inkább kiforgatja a földjükből!

Rendezett állami gazdaság helyett — tolvajlás a hadbiztosságokban, tolvajlás a vasúti igazgatóságokon, tolvajlás az erdőgazdaságban, tolvajlás a tengerészeti igazgatóságon!

A kormánygépezetben a rend és fegyelem helyett — okirat hamisítások a bíróságokon, zsarolás és megvesztegetés a nyomozó rendőrségen, gyilkosságok és provokációk az ohrana osztályain!

Az orosz állam nemzetközi nagysága helyett — az orosz „politika” szégyenletes csődje a közel- és távolkeleti ügyekben, a hóhér és a rabló szerepe a vérző Perzsia ügyeiben!

A lakosság megnyugtatása és jóléte helyett — öngyilkosságok a városokban és a harmincmilliós parasztság szörnyű éhezése a falvakban!

Az erkölcsök megjavítása és megtisztítása helyett — hallatlan fertő a kolostorokban, a hivatalos erkölcs e bástyáiban!

És mint a kép betetőzése — a dolgozók százainak vadállati lemészárlása a lénai aranytelepeken! . .

A kivívott szabadságok lerombolói, az akasztófák és agyonlövetések hódolói, az önkényes betiltások és letartóztatások szerzői, tolvaj hadbiztosok, tolvaj mérnökök, rabló rendőrök, gyilkos ohranások, züllött Raszputyinok — íme, ezek Oroszország „megújítói”!

És vannak még a világon emberek, akik azt merik állítani, hogy Oroszországban minden rendben van, a forradalom kihunyt!

Nem, elvtársak: ott, ahol a parasztok milliói éheznek, a munkásokat pedig agyonlövik a sztrájkokért — ott a forradalom élni fog, amíg el nem tűnik a föld színéről az emberiség szégyene — az oroszcárizmus.

És ma, Május Elseje napján, ilyen vagy olyan formában, a gyűléseken, a nyílt vagy titkos összejöveteleken — mindenütt úgy, ahogy célszerűbb — esküvel kell megfogadnunk, hogy harcolni fogunk a cári monarchia teljes megdöntéséért, hogy üdvözöljük a közelgő orosz forradalmat, Oroszország felszabadítóját!

Nyújtsunk hát kezet külföldi elvtársainknak és kiáltsuk velük együtt:

Le a kapitalizmussal!
Éljen a szocializmus!
Éljen Május Elseje

Emeljük magasra az orosz forradalom zászlaját és írjuk fel rá:

Le a cári monarchiával!
Éljen a demokratikus köztársaság!

Elvtársak! Ma Május Elsejét ünnepelj ük! Éljen Május Elseje!
Éljen a Nemzetközi Szociáldemokrácia!
Éljen az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt!

Az OSzDMP Központi Bizottsága
Külön kiáltványként jelent meg
1912 áprilisában.

(idézet: – Sztálin Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

Írta: J. V. Sztálin–  

Céljaink

Aki olvassa a „Zvezdá”-t és ismeri munkatársait, akik egyszersmind a „Právdá”-nak is munkatársai, az könnyen megérti, milyen irányban fog dolgozni a „Právda”. Az orosz munkásmozgalom útját megvilágítani a nemzetközi szociáldemokrácia fényével, a munkások között elhinteni az igazságot a munkásosztály barátairól és ellenségeiről, őrködni a munkásügy érdekein — ezeket a célokat tűzi maga elé a „Právda”.

Amikor ilyen célokat tűzünk ki, koránt sincs szándékunkban, hogy elkenjük a szociáldemokrata munkások között fennálló nézeteltéréseket. Sőt: hisszük, hogy erős és életteljes mozgalom elképzelhetetlen nézeteltérések nélkül — csak a temetőben valósítható meg a „nézetek teljes azonossága”! De ez még nem jelenti azt, hogy több pontban van nézeteltérésünk, mint amennyiben egyetértünk. Korántsem! Bármilyen nézeteltérések legyenek is az élenjáró munkások között, nem feledkezhetnek meg arról, hogy mindannyian, frakcióra való tekintet nélkül, egyformán kizsákmányoltak, hogy mindannyian, frakcióra való tekintet nélkül, egyformán jogfosztottak. A „Právda” tehát elsősorban és főként a proletariátus osztályharcának egységéért, mindenáron való egységéért fog síkraszállni. Amennyire engesztelhetetlennek kell lennünk az ellenségekkel szemben, annyira engedékenynek kell lennünk egymás iránt. Háború a munkásmozgalom ellenségei ellen, béke és összetartó munka a mozgalmon belül — ez fogja vezérelni a „Právdá”-t mindennapi munkájában.

Ezt különösen szükséges hangsúlyozni most, amikor a lénai események és a IV. Duma közeledő választásai rendkívüli makacssággal vetik fel a munkások előtt az egységes osztályszervezetbe való tömörülés szükségességének kérdését. . .

Amikor munkához látunk, tudatában vagyunk annak, hogy utunk tövises. Elegendő megemlítenünk a „Zvezdá”-t, amely egy sereg elkobzáson és „perbefogáson” ment keresztül. De a tövisektől nem ijedünk meg, ha a munkások rokonszenve, amely a „Právdá”-t most körülveszi, a jövőben is meglesz. Ebből a rokonszenvből fog a „Právda” erőt meríteni a harchoz! Szeretnők, hogy ez a rokonszenv növekedjék. Szeretnék, ezenkívül, hogy a munkások ne szorítkozzanak csupán a rokonszenvre, hanem vegyenek tevékenyen részt lapunk szerkesztésében is. Ne mondják a munkások azt, hogy az írás nekik „szokatlan” munka: a munkásírók nem készen hullanak az égből, csak lassanként, az irodalmi munka folyamán nevelődnek ki. Csak bátrabban kell munkához látni: egyszer-két-szer megbotlik az ember, aztán mégis meg tanul írni. . .

Így hát, serényebben — munkára fel!

„Právda” („Igazság”) 1. az.
1912. április 22.
Aláírás nélkül.

(idézet: – Sztálin Művei 2. kötet – című könyvből)

Következtetések
– írta: J. V. Sztálin –

A politikai fellendülés első hulláma múlóban van. Lezajlanak az „utolsó” sztrájkok. Itt is, ott is felhangzanak még a tiltakozó sztrájkolok hangjai, de ezek az „utolsó” hangok lesznek. Az ország egyelőre felveszi „megszokott” képét. . .

Milyen tanulságokat vonhat le a proletariátus az utóbbi eseményekből?

Idézzük fel a „mozgalmas napok” képét.
Április 4. A lénai vérfürdő. Körülbelül 500 áldozat holtakban és sebesültekben. Az országban, külsőre, nyugalom van. A kormány hangulata szilárd. Délen megkezdődnek a tiltakozó sztrájkok.

Április 10. Interpelláció a Dumában. A sztrájkok száma növekszik. Aggasztó nyugtalanság.

Április 11. Makárov miniszter válasza: „így volt, így is lesz”. Tyimasov nem ért „teljesen” egyet Makárovval. Az első zavar a hatalom képviselőinek soraiban. Pétervárott gyűlések és sztrájkok folynak. A vidéken fokozódik a mozgalom.

Április 15. Az egyetemisták és munkások tüntetése Pétervárott.

Április 18. Pétervárott több mint 100.000 munkás sztrájkol. Munkástüntetéseket rendeznek. A hatalom elveszti fejét. Makárov nem mer mutatkozni a Dumában. Tyimasov bocsánatot kér. A hatalom meghátrál. Engedmény a „közvéleménynek”.

A következtetés világos: Hallgatással, tűréssel nem lehet kiharcolni a felszabadulást. Mennél hangosabban harsan a munkások hangja, annál jobban elveszítik fejüket a reakció erői, annál előbb visszavonulnak. . .

A „mozgalmas napok” — a legjobb alkalom a politikai pártok kipróbálására. A pártokat nem aszerint kell megítélni, amit mondanak, hanem aszerint, hogy miként viselkednek a „harc napjaiban”. Hogyan viselkedtek hát ezekben a napokban a magukat „népieknek” nevező pártok?

A szélső feketeszázas földesurak csoportja, Zamüszlovszkijjal és Markovval az élén, alig tudta leplezni a lénai gyilkosságon érzett örömét. Hogyisne, a hatalom megmutatta erejét és szigorúságát — tudják meg a „naplopó” munkások, kivel van dolguk! Tapsoltak Makárovnak. A Dumában a szociáldemokrata frakció interpellációja ellen szavaztak. Lapjuk, a „Zemscsina”, minden módon uszította a hatalmat a lénai „agitátorok”, az Oroszországszerte sztrájkoló munkások, a „Zvezdá” munkáslap ellen.

A mérsékelt feketeszázas földesurak csoportjának, Balasovval és Krupenszkijjal az élén, lényegében semmi kifogása sem volt a gyilkosság ellen — csak azt sajnálta, hogy a hatalom túlságosan átlátszóan, nyíltan járt el. Ezért, krokodilkönnyeket hullatva a „megöltekért”, azt kívánta a kormánytól, hogy sortüzek alkalmával több „taktikai érzékről” tegyen tanúságot. A csoport a szociáldemokrata frakció interpellációja ellen szavazott, lapja pedig, a „Nóvoje Vrémja”, azt ajánlotta a hatalomnak, hogy „ne ceremóniázzon” a „meggyőződéses sztrájkolókkal”, a tüntetőket „ne könnyű birságnak vagy fogságnak hanem nagyon szigorú büntetésnek” vesse alá, a letartóztatott „agitátorokat” pedig ne eressze ki többé a börtönből.

A konzervatív földesuraknak és a burzsoázia élősdi rétegeinek pártja, az októbristák pártja, a Gucskovokkal és Gololobovokkal az élén, nem az agyonlőttek miatt szomorkodott, hanem amiatt, hogy az általa támogatott kormánynak „kellemetlenségei” (sztrájkok) támadtak abból, hogy a Léna mentén „helytelenül alkalmazták a lőfegyvert”. Makárov nyilatkozatát „nem eléggé taktikusnak” minősítette, és lapjában, a „Gólosz Moszkvü”-ben, kifejezte abbeli meggyőződését, hogy a kormány „ártatlan a vérontásban”. Megbuktatta a szociáldemokraták interpellációját. A hatóságokat ráuszította a „felbujtókra”. Mikor pedig Tyimasov kezdte rehabilitálni Makárovot, megtapsolta, elintézettnek tartván az „incidenst”.

A liberális földesurak és a középpolgári rétegek pártja, a kadetok pártja, Miljukovval és Maklakovval az élén, frázisokat dörögve a lénai gyilkosságok ellen, mégis úgy találta, hogy a hiba nem a rendszer alapjaiban van, hanem olyan személyekben, mint Trescsenko és Belozjórov. Ezért, miután Makárov felszólalásával kapcsolatban elzengte farizeus ”tévedtünk”-jét, teljesen beérte Tyimasov „vezeklő” felszólalásával és elcsendesedett. Egyfelől, támogatta a szociáldemokrata frakciót, amely azt követelte, hogy az ország ítélkezzék a hatalom képviselői fölött. Másfelől, üdvözölte az ipari burzsoázia képviselőit, a „békés megújulás pártjának” urait, akik a hatalomnak ugyanazokat a képviselőit arra kérték, hogy „kulturált eszközökkel” csendesítsék le a sztrájkoló munkásokat. Hogy pedig, semmi kétség se maradjon a kadetok pártjának nemes szándéka felől — fogta magát és „Récs”-ében „ösztönös lázadásnak” nyilvánította a lénai sztrájkot.

Így viselkedtek mindezek a „népi” pártok a „mozgalmas napokban”.

Jegyezzék meg ezt a munkások és a IV. Duma „választásának napjain” adják meg nekik azt, ami őket megilleti.

A „harc napjaiban” csak a szociáldemokrácia védelmezte a munkások érdekeit, csak az mondta meg az egész igazságot.

A következtetés világos: a szociáldemokrácia a proletariátus egyetlen védelmezője. Valamennyi többi említett párt — a munkásosztály ellensége, azzal a különbséggel azonban, hogy különböző módon harcolnak a munkások ellen: ki „kulturált eszközökkel”, ki „nem teljesen kulturáltakkal”, ki pedig „egyáltalán nem kulturáltakkal”.

Most, amikor a fellendülés első hulláma elvonul, a krokodilkönnyek mögé rejtőzött sötét erők ismét mutatkozni kezdenek. A „Zemscsina” „rendszabályokat” követel a munkássajtó ellen. A „Nóvoje Vrémja” arra int, hogy ne kíméljék a „meggyőződéses” munkásokat. A hatóságok pedig „munkához” látnak és egyre-másra tartóztatják le a „megbízhatatlan elemeket”. Mire számíthatnak „új hadjáratukban”, honnan a nemrég fejvesztett hatóságok e merészsége?

Csak egyre számíthatnak: arra, hogy lehetetlen minden egyes alkalommal tömeges tiltakozásokat rendezni, hogy a munkások szervezetlenek, nem eléggé tudatosak.

„Zvezdá” („Csillag”) 33. sz.
1912. április 22.
Aláírás: K. Szólin.
(idézet: – Sztálin Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

Írta: J. V. Sztálin  

Jól dolgoznak . . .

A lénai sortüzek után — sztrájkok és tiltakozások Oroszországszerte.
Makárov miniszter dumabeli „magyarázatai” után — tüntetések Oroszország fővárosában.
A kormány be akarta szorítani Oroszországot a véres „rendelkezések” harapófogójába.
Oroszország viszont erősebbnek bizonyult a kormánynál és a maga útján kívánt járni. . .
Vessünk még egyszer egy pillantást a lénai események történetére.

A lénai aranytelepeken 6000 munkás sztrájkolt. Békés, szervezett sztrájk volt. Persze, a hazug „Récs” beszélhet lénai „ösztönös lázadásról” (lásd 103. sz.). De mi nem a hazug „Récs” alapján ítélünk, hanem a szemtanú Tulcsinszkij „jelentése” alapján. Tulcsinszkíj úr pedig azt állítja, hogy a munkások aznap példásan viselkedtek, hogy „sem kövek, sem botok nem voltak” náluk. Egyébként pedig pokoli munkaviszonyok a telepeken, minimális követelések a munkások részéről, önkéntes lemondás a nyolcórás munkanap követeléséről, a munkások hajlandósága további engedményekre — mindez a békés lénai sztrájk ismerős képe.

A kormány mégis szükségét látta annak, hogy agyonlövesse a munkásokat, a békés, fegyvertelen munkásokat, akik kezükben dohányzacskót szorongatva, zsebükben pedig a letartóztatott elvtársak szabadonbocsátását követelő kérvényekkel vonultak fel. . .

Trescsenkót nem vonták felelősségre — nem világos-e, hogy felsőbb parancsra cselekedett?

Elhatározták, hogy a munkásokat vonják felelősségre, nem Trescsenkót — hát nem világos, hogy valakinek szüksége volt a proletariátus vérére?

Két legyet akartak egy csapásra agyonütni a sortüzek napján. Először, ki akarták elégíteni a lénai emberevők mohó étvágyát. Másodszor, rá akartak ijeszteni más városok és helységek munkásaira — viseljétek zúgolódás nélkül a tőke jármát, mert különben ugyanazt csináljuk veletek is, amit a lénai munkásokkal.

Az eredmény — nem érték el sem az egyiket, sem a másikat.
A lénai emberevők nem laktak jól, mert a lénai telepeken folytatódik a sztrájk.

Más városok munkásai pedig nemcsak nem ijedtek meg, hanem ellenkezőleg, a vérengzés elleni tiltakozás jeléül egyik sztrájkot a másik után rendezik.

Sőt, Makárov „magyarázatára” Oroszország fővárosa, Pétervár, sokezer egyetemista és munkás tüntetésével válaszolt.
Az orosz társadalom legérzékenyebb része, a tanulóifjúság, kezet nyújtott az orosz nép legforradalmibb részének, a proletariátusnak, és magasba emelve a vörös zászlót, hirdette: igen, „így volt”, de így többé már ne legyen!

A lénai békés gazdasági sztrájk után — Oroszországszerte kitörő politikai sztrájkok, az Oroszországszerte kitörő politikai sztrájkok után — az egyetemisták és munkások sokezres tüntetése Oroszország szívében — ezt érték el a hatalom képviselői a munkásokkal vívott harcukban.

Igen, jól „túr” a felszabadító mozgalom „vakondja”, a messzire látó orosz kormány!
Még két-három ilyen „hőstett” és minden kétely nélkül mondhatjuk, hogy Makárov miniszter rikoltó frázisának csak siralmas emléke marad meg.

Dolgozzatok, urak, dolgozzatok!

„Zvezdá” („Csillag”) 31. sz.
1912. április 17.
Aláírás: Szólin.
(idézet: – Sztálin Művei 2. kötet – című könyvből)

Megindult! . .
– írta: J. V. Sztálin –

Bilincsbe verve hevert az ország leigázóinak lábainál.
Népi alkotmányra volt szüksége — és vad önkényt, a betiltások és letartóztatások sorozatát kapta.
Népi parlamentre volt szüksége — és az úri Dumát, Puriskévics és Gucskov Dumáját tálalták fel neki.

Szólás-, sajtó-, gyülekezési-, sztrájk- és szakszervezeti szabadságra volt szüksége — és csak lerombolt munkásszervezeteket, betiltott lapokat, letartóztatott szerkesztőket, szétkergetett gyűléseket, száműzött sztrájkolókat lát maga körül.

Földet követelt a parasztoknak — és olyan agrártörvényeket hoztak neki, amelyek még nagyobb földínségbe vetették a paraszti tömegeket a falusi gazdagok maroknyi csoportja kedvéért.

Megígérték neki a „személyiség” és a „tulajdon” védelmét — s a börtönök és száműzetési helyek túl vannak zsúfolva „megbízhatatlanokkal”, a nyomozó rendőrség vezetői pedig (emlékezzetek Kievre, Tifliszre!) szövetségre lépnek a banditákkal és tolvajokkal a személyiség elnyomására és a tulajdon fosztogatására.

„Jólétet” és „boldogulást” ígértek neki, a paraszti gazdaság pedig egyre hanyatlik, a parasztok tízmilliói éheznek, a skorbut és a tífusz az áldozatok ezreit dönti sírba. . .

És az ország csak egyre tűrt, tűrt. . .

Azok pedig, akik nem bírták türelemmel, öngyilkossággal vetettek véget életüknek.
De mindennek van vége — végeszakadt az ország türelmének is.
A lénai sortüzek megtörték a hallgatás jegét és — megindult a népi mozgalom folyama.
Megindult! . .

Minden, ami gonosz és vészes volt a mai rendszerben, minden, ami a sokat szenvedett Oroszországot kínozta — mindez összpontosult egy tényben, a lénai eseményekben.

Ezért lett a lénai sortüzekből jeladás a sztrájkokra és tüntetésekre.
Ebben — és csak ebben — kell keresni az utóbbi események magyarázatát.

A Duma előcsahosai pedig — az októbristák, kadetok, progresszisták — felülről, a hatalom képviselőinek szájából várnak „magyarázatot”.
Az októbristák „interpellálnak”, a progresszisták egyszerűen „kérdeznek”, a kadetok „idejénvalónak találják”, hogy holmi Trescsenkókról beszéljenek, az események szánalmas bábjairól!

És ezt akkor teszik, amikor Makárov már odavetette nekik gőgös válaszát: „így volt, így is lesz!”

Oroszország fővárosában a munkások tízezrei sztrájkolnak, a csapatokat hadi készenlétbe helyezték, a belső „bonyodalmak” miatt kátyúba jut a Dardanellák kérdésében követett „külpolitikánk” — és ők felülről, a „felső köröktől” várnak feleletet!

Vakok! Nem látják, hogy ezekben a napokban a proletariátust illeti a szó, nem pedig a hatalom képviselőit. . .

Zvezdá” („Csillag”) 32. sz.
1912. április 19.
Aláírás: K. Sz.
(idézet: – Sztálin Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

Írta: J. V. Sztálin

Az élet győz!

„Azok a petíciók, amelyekben a munkások az egyesülési . . . szabadságot követelték, semennyire sem könnyítettek helyzetükön, ellenkezőleg, válaszul erre a követelésre a munkások sortüzet kaptak” . . . Kuznyecov képviselő beszédéből

Nem olyan régen volt — mindössze egy évvel ezelőtt —, amikor a „legális párt” megszállottjai, a likvidátor urak nagy hűhóval megkezdték az úgynevezett petíciós kampányt.

A likvidátorok „publicisztikai” folyóirata, a közismert „Djelo Zsiznyi” azt írta, hogy a munkásmozgalom soronlevő feladata a petíció útján való harc az egyesülési jogért.

A likvidátorok „tudományos” folyóirata a „Nasa Zarjá”, „megindokolva” ezt a feladatot, azzal biztatta a munkásokat, hogy a petíciók „széles tömegeket” szerveznek maguk köré.

De a lénai aranytelepeken lejátszódott a véres dráma, színre lépett a való élet a maga kérlelhetetlen ellentmondásaival — és a likvidátorok petíciós taktikája szétpukkant. A törvényes sztrájk, a petíciók, a kérések — minden füstbe ment. A „megújított” rend megmutatta igazi arcát. E rend képviselője pedig, Makárov miniszter, mintegy azért, hogy minden kétséget eloszlasson, kijelentette, hogy 500 munkás agyonlövése — még nem minden, hogy ez csak a kezdet, hogy ez isten segítségével a jövőben is így lesz. . .

Megadta nekik! A nagy garral meghirdetett petíciós taktika megtört az életen! A petíciók taktikája erőtlennek bizonyult!

Nem a petíciókra hárul tehát az a szerep, hogy megoldják az évszázados pert a régi és az új Oroszország között. . .

És a munkások nagyszámú gyűlései és sztrájkjai, amelyet a lénai vérfürdővel kapcsolatban Oroszország minden szegletében rendeztek — vajon ezek nem arról tanúskodnak újólag, hogy a munkások nem lépnek a petíciók útjára?

Hallgassák csak meg Kuznyecovot, a munkások küldöttjét:

„Lényegében azok a petíciók, amelyekben a munkások az egyesülési szabadságot követelték, semennyire sem könnyítettek helyzetükön, ellenkezőleg, válaszul erre a követelésre a munkások sortüzet kaptak”. . .

Ezt mondja Kuznyecov képviselő.

Hiszen nem is beszélhet másképp egy munkásképviselő, aki hallgat a testvéri munkáskörnyezet hangjára.

Nem, nincs szerencséjük a likvidátoroknak! . . .
Nos, és a petíciós taktika? Azt hová tegyük?
— Azt, persze, minél messzebbre a munkásoktól. . .
Igen, igen, az élet leckéi nyilván még a likvidátorokon is fognak. A petíciós mámor, úgy látszik, múlóban van. Üdvözöljük hát őket a kijózanodás alkalmából, tiszta szívből üdvözöljük!

Hiszen régóta erősítjük: az élet mindenható és mindig győzedelmeskedik. . .

„Zvezdá” („Csillag”) 30. sz.
1912 április 15.
Aláírás: K. Szálin.

(idézet: – Sztálin Művei 2. kötet – című könyvből)

Új szakasz
– írta: J. V. Sztálin –

A munkások gazdasági fellépései után — politikai fellépéseik következtek.
A munkabérért folytatott sztrájkok után — tiltakozások, gyűlések, politikai sztrájkok a lénai vérontás miatt.

Pétervárott és Moszkvában, Rigában és Kievben, Szarátovban és Jekatyerinoszlávban, Odesszában és Harkovban, Bakuban és Nyikolájevben — mindenütt, Oroszország minden szegletében felemelik fejüket a munkások a lénai telepeken elpusztított elvtársak védelmében.

„Élünk, piros vérünk a feltörő erő tüzétől forr”! . .

Elértük a munkásmozgalom növekvő élénkülésének harmadik fokát. És ezt az ellenforradalom tobzódásai után értük el.

Két évvel ezelőtt a munkások még csak ellenállni próbáltak a telhetetlen munkáltatók egyre növekvő támadásaival szemben. Védelmi sztrájkok, helyenként pedig támadó sztrájkok is — ebben fejeződött ki a mozgalom élénkülése. Ez volt az első lépcsőfok. Moszkva vidéke volt a kezdeményező.

Másfél évvel ezelőtt a munkások áttérnek a támadó sztrájkokra. Új gazdasági követeléseket támasztanak, vissza akarják szerezni az 1905—1906-os vívmányokat, amelyeket az ellenforradalmi tobzódás idején elvettek tőlük. Ez volt a második lépcsőfok. A kezdeményezők a nyugati határvidékek voltak.

Most elérkezett a harmadik fok, a politikai mozgalom szakasza.
Fokról-fokra!

És ez várható volt. A fő iparágak fellendülése és a tőkés nyereségnövekedése—amikor a reálbérek csökkennek; a burzsoázia szakmai és politikai szervezeteinek növekedése — amikor a munkásszervezeteket lerombolják; az élelmiszerárak emelkedése és a földesúri jövedelmek növekedése — amikor 30 millió paraszt éhezik, amikor a szükségtől hajtott apák és anyák kénytelenek lányaikat és fiaikat eladni: mindennek feltétlenül politikai élénkülést kellett előidéznie a munkásosztály soraiban.

A lénai sortűz csak jeladás volt.

Nyilvánvaló, hogy „a Sipka szorosban nem minden csendes”. Ezt érzik a hatalom képviselői is, akik sietve készülnek az ország „lecsillapítására”. Ez — úgy látszik, még külpolitikánk ügyein is visszatükröződik. . .

A politikai tiltakozó sztrájkokról szóló hírek pedig egyre jönnek.

Nem kétséges, hogy a felszabadító mozgalom földalatti erői működésbe léptek. . .
Köszöntünk titeket, első fecskék!

„Zvezdá” („Csillag”) 30. sz.
1912. április 15.
Aláírás: K. S z.
(idézet: – Sztálin Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

Írta: J. V. Sztálin

A pártért!

Az országban egyre élénkebb az érdeklődés a politikai élet iránt és ezzel együtt végetér Pártunk válsága. A holtpont — a dermedtség múlóban van. A nemrég lefolyt általános pártkonferencia — a Párt újjászületésének félreismerhetetlen jele. Az orosz forradalom növekedésével együtt megerősödött és e forradalom bukásával együtt lerombolt Pártunknak az ország politikai felébredésével múlhatatlanul talpra kellett állnia. Egyfelől a fő iparágak felélénkülése és a tőkések profitjának növekedése — másfelől a munkások reálbérének csökkenése; a burzsoázia gazdasági és politikai szervezeteinek szabad fejlődése — s ugyanakkor a proletariátus legális és illegális szervezeteinek erőszakos lerombolása; egyfelől az létszükségleti cikkek árának emelkedése és a földesurak jövedelmeinek növekedése — másfelől a paraszti gazdaság tönkremenése; a több mint 25 millió lakosra kiterjedő éhínség, amely a „megreformált” ellenforradalmi rendszer tehetetlenségét mutatja — mindennek feltétlenül ki kellett hatnia a dolgozó rétegekre és elsősorban a proletariátusra abban az értelemben, hogy felébresztette bennük az érdeklődést a politikai élet iránt. Ennek a felébredésnek egyik világos kifejezője egyebek között az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt idén januárban tartott konferenciája.

De a fejekben és szívekben végbemenő felélénkülés nem zárkózhat önmagába — a mai politikai viszonyok között elkerülhetetlenül nyílt tömeges fellépésekbe kell átmennie.

Javítani kell a munkások életét, emelni a munkabért, rövidíteni a munkanapot, gyökeresen meg kell változtatni a munkások helyzetét a gyárakban, üzemekben és bányákban. De hogyan csináljuk meg mindezt, ha nem a még mindig betiltott részleges és általános gazdasági fellépések útján?

Ki kell vívnunk a munkáltatók elleni szabad harc jogát, a sztrájk, az egyesülés, a gyülekezés, a szólás, a sajtó stb. szabadságát: enélkül a munkások harca életük megjavításáért a végletekig meg lesz nehezítve. De hogyan érjük ezt el, ha nem nyílt politikai fellépések, tüntetések, politikai sztrájkok stb. útján?

Meg kell gyógyítanunk a krónikus éhségtől szenvedő országot, véget kell vetni a mai helyzetnek, amikor a föld robotosainak tízmilliói rendszeres időközökben éhezésre és az éhezés minden szörnyűségére vannak kárhoztatva: lehetetlen ölhetett kézzel nézni, hogy az éhező apák és anyák könnyes szemmel „potomáron” adják el lányaikat és fiaikat! Gyökeresen meg kell szüntetni a mai ragadozó pénzpolitikát, amely tönkreteszi az ínséges paraszti gazdaságot és minden rossz termés esetén elkerülhetetlenül a parasztok millióit kergeti a pusztító éhínség útjára! Meg kell menteni az országot a nyomortól és az erkölcsi zülléstől! De megtehetjük-e mindezt, ha nem forgatjuk fel tetőtől-talpig a cárizmus egész épületét? És hogyan döntsük meg a cári kormányt minden hűbéri csökevényével együtt, ha nem olyan széleskörű népi forradalmi mozgalom útján, amelyet a történelem által elismert vezére, a szocialista proletariátus vezet? . .

De ahhoz, hogy a jövő fellépések ne legyenek elszigeteltek és rendszertelenek, hogy a proletariátus becsülettel teljesíthesse a jövő fellépések egyesítőjének és vezetőjének nagy szerepét — mindehhez a nép széles rétegeinek forradalmi tudatán és a proletariátus osztályöntudatán kívül még erős és rugalmas proletár pártra is szükség van, amely egy közös erőfeszítésbe tudja egyesíteni a helyi szervezetek külön erőfeszítéseit és ezzel az ellenség fő erődjei ellen tudja irányítani a forradalmi tömegmozgalmat. Rendbe szedni a proletariátus pártját, az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártot — különösen erre van szükség ahhoz, hogy a proletariátus méltóképpen fogadhassa a jövő forradalmi fellépéseket.

A Párt tömörítésének parancsoló szükségességére még élesebb fényt vetnek a negyedik Állami Duma közeledő választásai.

De hogyan szedjük rendbe a Pártot?

Elsősorban a helyi pártszervezeteket kell megerősíteni. Kis és apró csoportokra szétforgácsolva, a kétségbeesés és csüggedés tengerével körülvéve, az értelmiségi erőktől megfosztva és gyakran provokátorok által felrobbantva — ki nem ismeri a helyi szervezetek életének e komor képét? Véget kell és véget lehet vetni az erők e szétszóródottságának! A munkástömeg kezdődő ébredése egyrészt, másrészt a nemrégen lezajlott konferencia, mint ennek az ébredésnek kifejezése, jelentékenyen megkönnyíti e szétszóródottság felszámolását. Tegyünk meg hát minden tőlünk telhetőt a szervezeti ziláltság felszámolása érdekében! Minden városban és minden ipari telepen csoportosuljanak a szociáldemokrata munkások, mindannyian frakcióra való tekintet nélkül, mindannyian, akik hisznek az illegális Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt szükségességében — mindannyian csoportosuljanak a helyi pártszervezetekben! Ugyanazok a gépek, amelyek a kizsákmányoltak egyetlen hadseregébe egyesítik a munkásokat — ugyanazok a gépek forrasszák őket egybe a kizsákmányolás és az erőszak ellen harcolók egységes pártjába! . . Nincs szükség arra, hogy a nagy taglétszámot hajhásszuk: a munka mai viszonyai között ez még veszélyes is lehet. Lényeges az elvtársak minősége, az, hogy a helyi szervezetekben csoportosult befolyásos elvtársak felismerjék annak az ügynek fontosságát, amelyet szolgálnak, és kitartóan végezzék munkájukat a forradalmi szociáldemokrácia vonalán. És az így megalakult helyi szervezetek ne zárkózzanak önmagukba, szüntelenül avatkozzanak be a proletariátus harcának minden ügyébe a „legkisebbektől” és leghétköznapiabbaktól a legnagyobbakig és „legrendkívüliebbekig”, ne mulasszanak el befolyást gyakorolni a munka és a tőke egyetlen összeütközésére sem, a munkástömegnek a cári kormány vadállatiasságára válaszoló egyetlen tiltakozása se múljon el az ő befolyásuk nélkül — sohase feledkezzünk meg arról, hogy csak ezen az úton érhető el a helyi szervezetek megerősödése és meggyógyulása. Egyebek között ezért kell a legélénkebb kapcsolatokat fenntartaniok a munkások nyílt tömegszervezeteivel, a szakszervezetekkel és klubokkal, ezért kell minden módon előmozdítaniok ezeknek a fejlődését.

És a munkáselvtársakat ne zavarja az, hogy a feladatok, amelyek az értelmiségi erők hiányában kizárólag rájuk hárulnak, nehezek és bonyolultak — egyszer és mindenkorra sutba kell dobni a teljesen fölösleges szerénységet és a „szokatlan” munkától való félénkséget, bátran kell kézbe venni a bonyolult pártügyeket! Nem baj, ha itt-ott hibákat is elkövetnek: egyszer-kétszer megbotlik az ember, majd megtanul biztos léptekkel járni. A Bebelek nem hullanak az égből, csak alulról nőnek ki a pártmunka során, annak minden területén. . .

De a helyi szervezetek, mégha erősek és befolyásosak is, egymagukban véve még nem alkotnak Pártot. Ehhez még egybe kell fogni, egyetlen, közös életet élő egészbe kell egybekapcsolni őket. Szétszórt helyi szervezetek, amelyek nemcsak kapcsolatban nincsenek egymással, hanem egymás létezéséről sem tudnak, teljesen önmagukra hagyatott szervezetek, amelyek saját szakállukra dolgoznak és nemritkán ellentétes irányvonalakat követnek munkájukban — mindezek a Párton belüli kontárkodás ismerős képei. Egymással összekapcsolni a helyi szervezeteket és a Párt Központi Bizottsága köré tömöríteni őket — éppen ez jelenti azt, hogy szakítunk a kontárkodással és lerakjuk a vágányt a proletár párt rendbe szedésének művéhez. A helyi szervezetekkel, élő gyökerek szálaival összekapcsolt befolyásos Központi Bizottság, amely rendszeresen tájékoztatja a helyi szervezeteket és összeköti őket egymással, az általános proletár fellépések minden ügyébe lankadatlanul beavatkozó Központi Bizottság, a széleskörű politikai agitáció céljaira Oroszországban megjelenő illegális lappal rendelkező Központi Bizottság — ilyen irányban kell elindulnia a Párt megújításának és tömörítésének.

Mondanunk sem kell, hogy a Központi Bizottság egymagában nem tud megbirkózni ezzel a nehéz feladattal: a helyi szervezetekben dolgozó elvtársaknak nem szabad elfeledniök, hogy rendszeres támogatásuk nélkül a Központi Bizottság elkerülhetetlenül légüres térré, a párt pedig — fikcióvá válik. Tehát a Központ és a helyi szervezetek összetartó munkája — ez a Párt megújításának szükséges feltétele, erre szólítjuk fel az elvtársakat.

Tehát, a Pártért, elvtársak — az újjászülető illegális Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártért!

Éljen az egységes Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt!
Az OSzDMP Központi Bizottsága
Külön kiáltványként jelent meg
1912 márciusában.
(idézet: – Sztálin Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

Írta: J. V. Sztálin

A decemberi sztrájkról és a decemberi szerződésről

(Az ötödik évforduló alkalmából)

Elvtársak!
Ma öt esztendeje annak, hogy Baku kerületeiben 1904 decemberében kihirdették az általános gazdasági sztrájkot.

Öt évvel ezelőtt ezekben a napokban dolgozták ki a munkások és az olajipari vállalkozók a híres decemberi szerződést, a mi „olajalkotmányunkat”.

Büszkén emlékezünk ezekre a napokra, mert ezek győzelmünk napjai, az olajipari vállalkozók vereségének napjai!

Felmerül emlékezetünkben a mindannyiunk által ismert dicső kép, amikor a sztrájkoló munkások ezrekre menő tömege az „Elektromos Energia” épületét körülvéve diktálta küldötteinek a decemberi követeléseket, az olajipari vállalkozók képviselői pedig, akik az „Elektromos Energia” épületében húzták meg magukat — és akiket a munkások ostromzár alá vettek — „kifejezték egyetértésüket”, aláírták a szerződést és „mindenhez hozzájárultak”. . .

Ez a proletár nincstelenek valóságos győzelme volt a tőkés gazdagok felett, és ezzel a győzelemmel „új rend” kezdődött a kőolajiparban.

A decemberi szerződés előtt átlag 11 órát dolgoztunk naponta — a szerződés után 9 munkaórát állapítottak meg, a fúrómunkások számára pedig fokozatosan bevezették a nyolcórás munkanapot.

A decemberi szerződés előtt átlag körülbelül 80 kopejkát kaptunk — a szerződés után a munkabért felemelték napi egy rubelre és néhány kopejkára.

A decemberi sztrájk előtt nem adtak sem lakáspénzt, sem lakást — a sztrájk eredményeképpen a műhelymunkások számára elértük ezt is, amazt is, csak az volt hátra, hogy ezeket kiterjesszék a többi munkásra.

A decemberi sztrájk előtt a telepeken és a gyárakban a tőke lakájainak teljes önkénye uralkodott, büntetlenül ütlegeltek és bírságoltak bennünket — a sztrájk eredményeképpen némi rend, bizonyos „alkotmány” alakult ki, amely módot adott nekünk arra, hogy küldötteink útján kifejezzük akaratunkat, közösen tárgyaljunk az olajipari vállalkozókkal, közösen rendezzük velük kölcsönös viszonyunkat.

„Amsarákból” és „málhás állatokból” egyszerre emberekké lettünk, akik a jobb életért harcolnak!

Ezt adta nekünk a decemberi sztrájk és a decemberi szerződés!

De ez nem minden. A leglényegesebb mindabból, amit a decemberi harc nekünk adott — a hit erőnkben, a hit a győzelemben, a készség az új küzdelmekre, annak tudata, hogy a kapitalista rabság láncait csak „saját kezünkkel” törhetjük szét. . .

Azóta állandóan előrehaladtunk — emeltük a munkabért, kiterjesztettük a lakáspénzeket a fúrómunkásokra, megszilárdítottuk az „olajalkotmányt”, harcoltunk az üzemi bizottság részleges elismeréséért, szakszervezetekbe szerveződtünk, a szociáldemokrácia köré tömörültünk. . .

De mindez nem sokáig tartott. Az olajipari vállalkozók a forradalom visszavonulása és az ellenforradalom megerősödése után, különösen 1908 eleje óta, farizeus módon a termelés csökkenésére és az olajpiac szűkülésére hivatkozva, kezdték visszavonni régi vívmányainkat. Elveszik a jutalompénzeket és a lakáspénzt. Bevezetik a kétműszakos munkát 12 munkaórával a három műszakos nyolcórás munkanap helyett. Csökkentik az orvosi segítséget. Már elvették a kultúrházakat és most oly siralmas összegeket juttatnak iskoláztatásra, hogy az iskoláktól is megfosztanak bennünket, míg a rendőrségre évente több mint 600.000 rubelt költenek. Az ütlegelés és a bírság visszaállításáról, a bizottságok megszüntetéséről, arról az üldöztetésről, amelyben a szakszervezeteket a cári kormány szolgái — a nagytőke lakájai — részesítik, nem is beszélünk. . .

Ilyképpen az utóbbi 2 év alatt nemcsak arra kényszerítettek bennünket, hogy mondjunk le helyzetünk további javításáról, hanem még a régi helyzeten is rontottak, elszedték a régi vívmányokat, visszavetettek bennünket a régi, decemberelőtti időkbe.

És most, december 13-án, a győzelmes decemberi sztrájk ötödik évfordulóján, annak a napnak évfordulóján, amikor az olajipari vállalkozók reszkettek előttünk, mi pedig támadva újabb jogokat vívtunk ki — éppen ma merül fel előttünk a komoly kérdés, amely izgalomban tartja az olajipari munkások tömegeit: sokáig fogunk-e még hallgatni, nincs-e határa türelmünknek, nem kellene-e szétszakítanunk a hallgatás láncait és életbevágóan fontos követeléseinkért kibontanunk az általános gazdasági sztrájk zászlaját?

Ítéljetek magatok. Az idei kitermelés elérte az 500 millió pudot — ilyen eredményt a termelés az utóbbi négy évben egyetlen egyszer sem ért el. Az olaj ára egyáltalán nem esik, mert az évi átlagár ugyanaz, mint a múlt évben: 21 kopejka. Szökőolaj, amelyhez nincs szükség beruházásokra, egyre több és több van. A piac napról-napra bővül, a kőszén használatáról áttérnek az olajra. Az olajkivitel szakadatlanul növekszik. Ugyanakkor pedig, mennél jobban állnak az olajipari vállalkozók ügyei, mennél több „profitot” sajtolnak ki a munkásokból, annál komiszabbá válnak az utóbbiakkal szemben, annál erősebben fojtogatják a munkásokat, annál szorgalmasabban bocsátják el az öntudatos elvtársakat, annál határozottabban szedik el az utolsó morzsákat is!

Nem világos-e, elvtársak, hogy az olajipar helyzete egyre kedvezőbbé válik az olajipari munkások közös harca számára, az olajipari vállalkozók kihívó cselekedetei pedig elkerülhetetlenül ilyen harc felé taszítják a munkásokat?

Mert, elvtársak, csak kettő közül választhatunk: vagy a végtelenségig fogunk tűrni, lesüllyedve a néma rabszolgák helyzetéig — vagy közös harcra kelünk közös követeléseinkért.

Egész múltúnk és jelenünk, harcunk és győzelmeink amellett szólnak, hogy a második utat válasszuk — az általános sztrájkot a munkabér felemeléséért és a nyolcórás munkanapért, a munkáslakásokért és a lakáspénzért, a kultúrházakért és az iskolákért, az orvosi segítségért és a balesettől megrokkantak kárpótlásáért, az üzemi bizottságok és a szakszervezetek jogaiért.

És kivívjuk a magunkét, elvtársak, az olajipari vállalkozók hallatlan megtorlása, növekvő szervezettsége ellenére, megtörjük ezeket az urakat, ahogyan megtörtük őket öt évvel ezelőtt, ha fokozzuk az általános sztrájkot előkészítő munkálatokat, ha megerősítjük üzemi bizottságainkat, ha kiszélesítjük szakszervezeteinket, ha felzárkózunk a szociáldemokrácia köré.

A szociáldemokrácia 1904 decemberében győzelemre vitt bennünket, a szervezett általános sztrájk útján ugyancsak ő visz majd bennünket a jövő győzelmekre is.

Ezt mondja a dicső decemberi harc tapasztalata.

A mai nap, a kilencszáznégy decemberi győzelmes sztrájk megindításának napja lelkesítsen bennünket az általános sztrájk előkészítése érdekében végzett összetartó és szívós munkára!

Forró együttérzésünk, mely e nagy naphoz fűződik, legyen az olajipari vállalkozók számára a szociáldemokrácia vezette közelgő általános sztrájk baljós előjele!

Éljen a közelgő általános sztrájk!
Éljen a Szociáldemokrácia!
Az OSzDMP Bakui Bizottsága
1909. december 13.

Külön kiáltványként jelent meg.
(idézet: – Sztálin Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

Írta: J. V. Sztálin  

A küszöbönálló Általános sztrájkhoz

Nehéz idők járnak a bakui munkásokra. A kőolajipari vállalkozók támadása, amely a múlt év tavaszán kezdődött, még egyre tart. A munkások régi vívmányait maradéktalanul elveszik. A munkások pedig „kénytelenek” hallgatni, tűrni „vég nélkül”.

A munkabéreket csökkentik — vagy egyszerűen leszállítják, vagy megszüntetik a lakbérpótlékot, a jutalompénzeket stb. A munkanapot meghosszabbítják, oly módon, hogy a három műszakos munkát kétműszakossal cserélik fel, a csoportos túlórázást ténylegesen kötelezővé teszik. Az úgynevezett „létszámcsökkentés” a régi módon folytatódik. A munkásokat — különösen az öntudatosokat — kicsiségekért vagy akár minden ürügy nélkül elbocsátják. A „feketelistákat” minden teketória nélkül alkalmazzák. Az „állandó” munkások rendszerét felcserélik az „ideiglenes”, kisegítő munkások rendszerével, akiket bármilyen kicsiségért, bármikor meg lehet fosztani a munkabértől. A bírságok és ütlegelések „rendszere” virul. Az üzemi bizottságokat nem ismerik el többé. A rokkantsági törvényt a legszemérmetlenebbül kijátsszák. Az orvosi segítséget a minimumra csökkentették. A tízkopejkás kórházi levonás „kényszertörvénye” továbbra is érvényben van. A higiéniát és az egészségvédelmet semmibe veszik. Az iskoláztatás sántít. Nincsenek kultúrházak. Nincsenek esti tanfolyamok. Nincsenek előadások. Csak elbocsátások vannak és megint csak elbocsátások! Hogy hová fajult az olajipari vállalkozók pimaszsága, látható abból, hogy sok nagyvállalat, például a „Káspitengeri Társaság”, hogy ne kelljen lakáspénzeket fizetnie, kereken megtiltja „saját” munkásainak, hogy a vállalat vezetősége engedélye nélkül megnősüljenek. És mindez így van „rendjén” az olajkirályok szerint. És tovább kegyetlenkednek a munkásokkal, mert érzik erejüket, látják a ravaszul kigondolt támadó taktika sikerét.

Az olajipari vállalkozók támadásának sikere azonban korántsem véletlen. Ezt a sikert számos, erre kedvező külső körülmény teszi lehetővé. Ezek a külső körülmények — elsősorban, az általános szélcsend Oroszországban, a kialakult ellenforradalmi helyzet, amely kedvező légkört teremt a tőke támadásához. Mondanom sem kell, hogy más viszonyok között az olajipari vállalkozóknak mérsékelniök kellene étvágyukat. Azután, az olajipari vállalkozók kedvéért mindenre kész helyi közigazgatásnak — élén a pogromrendező Martünovval — teljesen lakáji szolgálatkészsége — emlékezzünk például a „mirzojevi ügyre”. Továbbá, a munkások gyenge szervezettsége, amely jelentékeny mértékben a fúrómunkás tömeg összetételének nem állandó jellegével függ össze. Mindenki előtt világos, mennyire fontosak a fúrómunkások az olajipari vállalkozók elleni harcban, viszont éppen ők vannak leginkább kapcsolatban a faluval, ők „képesek” a legkevésbé a szervezett harcra. Végül, a munkabér szétforgácsoltsága (amely egyebek között jutalompénzből, lakáspénzből, útipénzből, fürdőpénzből stb. áll), ami megkönnyíti a munkabér csökkentését. Bizonyítanunk sem kell, hogy a munkabér közvetlen leszállítása nem olyan könnyű, mint részenként történő leplezett csökkentése a jutalompénzek, lakáspénzek, útipénzek stb. fokozatos megszüntetése formájában, amikor is azt az illúziót keltik, hogy „maga” a munkabér megmarad régi nagyságában.

Természetes, hogy mindez — amihez még hozzájárul az olajipari vállalkozók tapasztalatának és szervezettségének növekedése — jelentékenyen megkönnyíti a tőke támadásának ügyét az olajkirályságban.

Mikor szűnik meg az olajkirályok e vad támadása, van-e határa pimaszságuknak — ez attól függ, hogy beleütköznek-e a munkások erős, szervezett ellenállásába.

Egyelőre az az egy világos, hogy az olajipari vállalkozók „véglegesen” meg akarják törni a munkásokat, „egyszersmindenkorra” el akarják venni kedvüket a harctól, „bármi áron” engedelmes rabszolgákká akarják változtatni a „saját” munkásaikat. Ez volt a céljuk már a múlt év tavaszán, amikor, meghiúsítva a tanácskozást, megkísérelték a munkásokat szervezetlen általános sztrájkra provokálni, hogy egy csapásra végezzenek velük. Ez a céljuk most is, amikor gonosz rendszerességgel támadják a munkásokat és gyakran megpróbálják ösztönös fellépésekbe kergetni őket.

A munkások egyelőre hallgatnak, szótlanul tűrik az olajipari vállalkozók ütéseit, keblükben gyűjtve a haragot. De ha tekintetbe vesszük, hogy egyrészt az olajipari vállalkozók egyre pimaszabbak lesznek — egyre-másra szedik el a maradék morzsákat, nyomorba kergetik a munkásokat, komiszkodnak velük és ösztönös kitöréseket provokálnak belőlük; hogy másrészt a munkások türelme mindinkább fogytán van s átadja helyét a tompa, egyre fokozódó zúgolódásnak a vállalkozók ellen — ha mindezt tekintetbe vesszük, bizton mondhatjuk, hogy az olajipari munkások elégedetlenségének kirobbanása a közeljövőben teljesen elkerülhetetlen. Mert csak két lehetőség van: vagy valóban „vég nélkül” fognak tűrni a munkások, lesüllyedve a rabszolgamódon engedelmes kínai kuli helyzetéig — vagy harcra kelnek az olajipari vállalkozók ellen, és megtisztítják az utat a jobb élet felé. A tömegek között egyre magasabbra csapó elégedetlenség arról tanúskodik, hogy a munkások elkerülhetetlenül a második útra, az olajipari vállalkozók elleni harc útjára fognak rálépni.

A kőolajipar helyzete pedig lehetővé teszi a munkásoknak nemcsak azt, hogy védekező harcot folytassanak, nemcsak azt, hogy megtartsák a régi állásokat, hanem azt is, hogy támadásba menjenek át, hogy újabb állásokat hódítsanak meg, hogy további munkabéremelést, további munkaidő rövidítést stb. vívjanak ki.

Valóban, amikor ma az olajipari vállalkozók nyeresége mesébe illően nagy más oroszországi és európai vállalkozók nyereségéhez képest; amikor az olajpiac nemcsak nem szűkül, hanem, ellenkezőleg, Szélesedik, új területekre terjed ki (például Bulgáriára); amikor a szökőkutak száma egyre növekszik; amikor az olajárak nemcsak nem esnek, hanem ellenkezőleg, emelkedő irányzatuk van — nem világos-e, hogy a munkásoknak minden lehetőségük megvan arra, hogy széttörjék a rabszolgai tűrés láncait, levessék a szégyenletes hallgatás jármát, kibontsák a vállalkozókkal szemben az ellentámadás zászlaját és új, jobb munkafeltételeket vívjanak ki tőlük? ..

De amikor mindezt tekintetbe vesszük, arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a küszöbönálló általános sztrájk a legkomolyabb, a legtartósabb és a legszívósabb lesz mindazok közül a sztrájkok közül, amelyek mindeddig Bakuban lezajlottak. Gondolnunk kell arra, hogy az előző sztrájkokban nekünk kedvezett 1. az oroszországi általános fellendülés,2. a helyi közigazgatás ezzel összefüggő viszonylagos „semlegessége”, 3. az első sztrájk alkalmával fejüket vesztett olajipari vállalkozók tapasztalatlansága és szervezetlensége — most ellenben nincs meg sem az első, sem a második, sem a harmadik. Az általános fellendülést általános szélcsend váltotta fel, amely felbátorítja az olajipari vállalkozókat. A helyi közigazgatás viszonylagos „semlegességét” felváltotta a helyi basák teljes készsége arra, hogy a „lecsillapítás” minden eszközét latba vessék. A vállalkozók tapasztalatlanságát és szervezetlenségét felváltotta szervezettségük. Sőt, az olajipari vállalkozók olyan gyakorlatra tettek szert a harcban, hogy maguk hívják ki sztrájkra a munkásokat. Még provokálni is hajlandók az általános sztrájkot, ha ez a sztrájk szervezetlen lesz és lehetővé teszi nekik, hogy „egy csapásra letörjék” a munkásokat.

Mindez arról tanúskodik, hogy a munkásoknak komoly és nehéz harcot kell majd megvívniok a szervezett ellenséggel. A harc elkerülhetetlen. A győzelem a sok kedvezőtlen feltétel ellenére is lehetséges. Csupán arra van szükség, hogy a munkások harca ne legyen ösztönös, szétforgácsolt — hanem szervezett, tervszerű és tudatos.

Csak ebben az esetben számíthatunk a győzelemre.

Nem tudjuk pontosan, mikor kezdődik az általános sztrájk — mindenesetre nem akkor, amikor az olajipari vállalkozóknak kapóra jön. Egyelőre csak annyit tudunk, hogy minden tudásunk, energiánk, bátorságunk latba vetésével azonnal meg kell kezdeni az általános sztrájk szívós előkészítő munkálatait.

Fokozzuk tömörségünket, szervezettségünket! — ez előkészítő munkánk jelszava.

Azonnal hozzá kell hát fognunk ahhoz, hogy a munkástömegeket a szociáldemokrácia, a szakszervezetek köré tömörítsük. Elsősorban véget kell vetnünk a szakadásnak a szervezetben, egységes egészbe egyesítve a két frakciót. Véget kell vetnünk a szakadásnak a szakszervezetekben is, egyetlen erős szakszervezetbe egyesítve azokat. Fel kell élénkítenünk az üzemi bizottságokat, be kell oltanunk azokat a szocializmus szellemével, össze kell kapcsolnunk őket a tömegekkel és ily módon egybe kell kapcsolódnunk az olajipari munkások egész hadseregével. Hozzá kell látnunk azoknak a közös követeléseknek kidolgozásához, amelyek egyetlen erős hadseregbe tudják tömöríteni a munkásokat. Állandóan bele kell avatkoznunk a munkások és az olajipari vállalkozók valamennyi összeütközésébe, hogy így gyakorlatilag tömörítsük a munkásokat a szociáldemokrácia köré. Szóval, fáradhatatlanul készülnünk kell, minden erőnkből, hogy méltóan tudjuk fogadni a közelgő nehéz, de dicső általános sztrájkot.

Fogjon össze és dolgozzon mindenki az általános gazdasági sztrájk előkészítése érdekében.

„Bakinszkij Proletarij” („Bakui Proletár”) 7. sz.
1909. augusztus 27.
Aláírás: K. Ko…
(idézet: – Sztálin Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

Sztálin – Rövid életrajz 1907-1912

Az első orosz forradalom vereséggel végződött. Az első forradalom vége és a második kezdete közt tíz év telt el, amelynek folyamán a bolsevikok hősiesen és önfeláldozóan, szívósan és lankadatlanul szervezték a tömegeket, forradalmi szellemben nevelték őket, irányították harcukat, kovácsolták a forradalom közelgő győzelmét.

Lenin és Sztálin számára ezek az évek az illegális forradalmi párt fenntartásáért és megerősítéséért, a bolsevik vonalnak az új körülmények közt való keresztülviteléért vívott harc évei, a munkástömegek szervezését és nevelését célzó megfeszített munka évei és a cári rendőrség elleni különösen kemény harc évei voltak. A cárizmus érezte, hogy Sztálin személyében rendkívül nagyszabású forradalmárral van dolga és mindenképpen igyekezett őt megfosztani attól a lehetőségtől, hogy forradalmi munkát végezzen. Egymást követték a letartóztatások, a bebörtönözés, a száműzetés. 1902-től 1913-ig Sztálint hétszer tartóztatták le, hatszor volt száműzetésben, ötször szökött meg a száműzetésből. Alig hozták a cári poroszlók Sztálint új száműzetési helyére, már újra megszökik s újra „szabadlábon” kovácsolja a tömegek forradalmi energiáját. Kivétel csak az utolsó, a turuchánszki száműzetés volt, amelyből Sztálint az 1917.-es februári forradalom szabadította ki.

1907 júliusában kezdődik Sztálin forradalmi működésének bakui szakasza. Visszatérve az OSzDMP V. (londoni) kongresszusáról, Sztálin elhagyja Tifliszt és a párt akaratának megfelelően Bakuban telepszik le, a Kaukázusontúl legnagyobb ipari körzetében és Oroszország munkásmozgalmának egyik legfontosabb gócpontjában. Itt lázas munkát fejt ki, hogy a bakui szervezetet Lenin jelszavai köré tömörítse, hogy a munkástömegeket a bolsevizmus zászlaja alatt gyülekeztesse. Szervezi a harcot azért, hogy a mensevikeket Baku munkáskörzeteiből (Balachany, Bibi-Ejbat, Fekete-város, Fehér-város) kiszorítsák. Sztálin vezeti a bolsevik illegális és legális sajtót („Bakinszkij Proletarij” — „Bakui Proletár”, „Gudok” — „Gyári Kürt”, „Bakinszkij Rabócsij” — „Bakui Munkás”). Sztálin vezeti a III. Állami dumaválasztásokkal kapcsolatos kampányt. Sztálin írta az „Utasítást a III. Állami duma szociáldemokrata képviselőinek”, amelyet a bakui munkáskúria választóküldötteinek gyűlése szeptember 22-én elfogad. Sztálin irányítja a bakui munkások harcát. Sztálin vezette a munkásoknak és kőolajiparosoknak a kollektív szerződés megkötése alkalmával folytatott tanácskozása körüli nagy kampányt — ez a vezetés fényes mintája annak, miként kell keresztülvinni az illegális és legális munkát összekapcsoló hajlékony lenini vonalat a reakció idején. Ügyesen alkalmazva a lenini taktikát a munkástömegeknek a cári monarchia elleni politikai harcra való mozgósítása tekintetében, Sztálin elérte, hogy ebben a kampányban a bolsevikok győztek. A sztolypini reakció sötét éjszakájában a proletár Baku páratlan látványt nyújt: kibontakozik a proletárharc és egész Oroszországban végigdörög Sztálin szülöttjének — a legális bolsevik újságoknak hangja. „A politikai tömegsztrájkok utolsó mohikánjai!” — így jellemzi Lenin a bakui munkások 1908. évi hősies harcait.

Sztálin kipróbált lenini bolsevikokból egy erős csoportot tömörít maga köré; ebbe a csoportba tartoztak: Fioljétov, Szarátovec (Jefímov), Vacek, Bokov, Malygin, Ordzsonikidze, Dzsaparidze, Saumjan, Szpandarjan, Chanlar, Memedov, Azizbekov, Kjazi-Mamed és mások. Sztálin végül is kivívja a bolsevizmus teljes győzelmét a bakui szervezet soraiban. Baku a bolsevizmus fellegvárává válik. Sztálin vezetése alatt a bakui proletariátus hősies harcot folytat és az országos forradalmi mozgalom első soraiban halad.

Sztálin életében és működésében a bakui időszak óriási jelentőségű. Erről Sztálin maga a következőket mondja:

„A kőolajipar munkásai között végzett kétesztendei forradalmi munka megedzett engem, mint gyakorlati harcost, és mint a gyakorlati vezetők egyikét. Egyfelől érintkezve olyan élenjáró bakui munkásokkal, mint Vacek, Szarátovec stb., másfelől ott harcolva a munkások és kőolajiparosok rendkívül mélyreható összeütközéseinek viharában, először értettem meg, hogy mit jelent nagy munkástömegek vezetése. Ilyenformán ott, Bakuban estem át a második forradalmi tűzkeresztségemen”.

1908. március 25-én Sztálint letartóztatják és csaknem nyolchónapos börtön után két évre a vologdai kormányzóságba, Szolvycsegodszkba száműzik. 1909. június 24-én már megszökik és visszatér Bakuba, az illegális munkára. Sztálin teljesen Lenin álláspontját támogatja, erélyesen fellép a likvidátorok és az otzovisták (visszahívók) ellen. A központi pártsajtóban megjelennek a történelmi jelentőségű sztálini „Kaukázusi levelek”, a „Bakinszkij Proletarij;-ban pedig cikkek — „A pártválság és feladataink”, „A pártéletből” stb. —, amelyekben Sztálin éles bíráló elemzésnek veti alá a pártszervezeteket, és kifejti a pártválság megoldásának tervét. Sztálinnak ezek az írásai a likvidátorok megsemmisítő bírálatát tartalmazzák. A tifliszi mensevikek példáján leleplezik a likvidátorok renegátságát a program- és taktikai kérdésekben. Élesen elítélik a trockizmus szekértolóinak áruló magatartását és kijelölik azokat az időszerű feladatokat, amelyeket később a prágai konferencia valósított meg, ezek: országos pártkonferencia összehívása, legális pártlap kiadása és illegális gyakorlati pártközpont létesítése Oroszországban.

1910. március 23-án Sztálint Bakuban újra letartóztatják és félévi börtön után visszaviszik a szolvycsegodszki száműzetésbe. A száműzetésben Sztálin kapcsolatot létesít Leninnel, 1910 végén levelet ír neki, amelyben teljes egészében támogatja Leninnek arra irányuló taktikáját, hogy pártblokkot hozzon létre azokból, akik az illegális proletárpárt fenntartásának és megerősítésének hívei, élesen ostorozza Trockij „poshadt elvtelenségét” és kifejti az oroszországi pártmunka megszervezésének tervét.

1911 második felében kezdődik Sztálin elvtárs forradalmi működésének pétervári időszaka. 1911. szeptember 6-án Sztálin elvtárs Vologdából illegálisan Pétervárra utazik. Pétervárott kapcsolatot létesít az ottani pártszervezettel; irányítja és szervezi a harcot a likvidátorok — mensevikek és trockisták ellen; tömöríti és erősíti Pétervár bolsevik szervezeteit. 1911. szeptember 9-én Sztálin elvtársat Pétervárott letartóztatják és a vologdai kormányzóságba száműzik, ahonnan 1912 februárjában sikerült megszöknie.

1912 januárjában óriási jelentőségű esemény megy végbe a párt életében. Az OSzDMP prágai konferenciája, kiűzve a mensevikeket a pártból, megvetette az új típusú pártnak, a leninizmus pártjának, a bolsevik pártnak alapját.

A bolsevikok már a régi „Iszkra” ideje óta ilyen párt, új típusú párt előkészítésén dolgoztak. Kitartóan és állhatatosan dolgoztak ezen, mindennel dacolva. Azoknak a harcoknak egész története, amelyeket a bolsevikok az „ökonomisták”, mensevikek, trockisták, otzovisták, mindenfajta idealisták, köztük az empiriokritikusok ellen is folytattak —, egy ilyen párt előkészítésének története volt. Alapvető és döntő szerepe volt ebben az előkészítő munkában Lenin olyan műveinek, mint a „Mi a teendő?”, „Egy lépés előre, két lépés hátra”, „A szociáldemokrácia két taktikája a demokratikus forradalomban”, „Materializmus és empíriokriticizmus”. Sztálin hű fegyvertársa volt Leninnek ebben a nagyszámú ellenség ellen vívott küzdelemben, biztos támasza abban a harcbanamely a forradalmi marxista párt, a bolsevik párt megteremtéséért folyt.

(idézet:- Sztálin: Rövid életrajz – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

Írta: J. V. Sztálin

Bojkottálni kell a tanácskozást!

Az a kérdés, hogy részt vegyünk-e a kőolajipari vállalkozókkal való tanácskozáson, vagy bojkottáljuk-e ezt a tanácskozást, számunkra nem elvi kérdés, hanem a gyakorlati célszerűség kérdése. Nem bojkottálhatunk egyszersmindenkorra minden és mindenfajta tanácskozást, mint egyes nekidühödött és nem egészen normális „egyének” ajánlják. És fordítva, nem dönthetjük el a kérdést egyszersmindenkorra a tanácskozáson való részvétel javára, mint kadetszabású elvtársaink nagy bölcsen tenni szándékozzák. A részvétel és a bojkott kérdéseihez az eleven tények és csakis a tények szempontjából kell hozzányúlnunk. Kialakulhat olyan helyzet, hogy bizonyos tények esetén, bizonyos feltételek mellett a tömegek tömörítésének feladata a részvételt szükségessé teszi, és akkor feltétlenül részt kell vennünk a tanácskozásban. És fordítva, más körülmények között ugyanez a feladat a bojkottot teszi szükségessé és akkor feltétlenül bojkottálnunk kell a tanácskozást.

Továbbá, zavar elkerülése végett jó előre meg kell határoznunk azokat a fogalmakat, amelyekről beszélünk. Mit jelent „részt venni” a tanácskozáson? Mit jelent „bojkottálni” a tanácskozást? Ha a gyűléseken megfogalmazzuk a közös követeléseket, megválasztjuk a meghatalmazottakat stb. stb., nem tűzzük ki célul a tanácskozás meghiúsítását, hanem — ellenkezőleg — azzal megyünk a tanácskozásra, hogy, alávetve magunkat a tanácskozás ügyrendjének, reá támaszkodva, tárgyalásokat folytassunk az olajipari vállalkozókkal és végeredményben ilyen vagy olyan megegyezésre jussunk — ezt a magatartásunkat a tanácskozáson való részvételnek kell nevezni. De ha, kidolgozva a követeléseket, megválasztva a meghatalmazottakat e követelések jobb megfogalmazása végett, népszerűsítve és nyilvánosságra hozva a már kidolgozott követeléseket, célunkul nem az olajipari vállalkozókkal való tanácskozás munkájában való részvételt tűzzük ki, hanem magának a tanácskozásnak a meghiúsítását, az olajipari vállalkozókkal való minden szerződés meghiúsítását a harc előtt (a szerződést harc után, különösen sikeres harc után szükségesnek tartjuk) — ezt a magatartásunkat a tanácskozás bojkottjának kell neveznünk, természetesen aktív bojkottnak, mert végeredményben a tanácskozás meghiúsításával végződik.

Emellett semmi esetre sem szabad összekeverni a Dumával szemben követett taktikát a tanácskozással kapcsolatban követett taktikával. A tanácskozáson való részvételnek vagy a tanácskozás bojkottjának az a célja, hogy előkészítse a feltételeket a mai viszonyok megjavításához az olajtelepeken, a Dumában való részvételnek vagy a Duma bojkottjának pedig — az általános viszonyok megjavítása az országban. A tanácskozás sorsát teljesen és kizárólag az adott vidék proletariátusa határozza meg, mert a proletariátus részvétele nélkül a tanácskozás magától meghiúsul, a Dumában való részvétel vagy a Duma bojkottja sorsát pedig nem egyedül a proletariátus határozza meg, hanem a parasztság is. Végül, a tanácskozás aktív bojkottja (meghiúsítása) könnyen megvalósul aktív fellépések nélkül, amit nem mondhatunk el a Duma bojkottjának következményeivel kapcsolatban.

Ezek után az általános megjegyzések után áttérünk a küszöbön álló tanácskozás bojkottjának konkrét kérdésére.

A bakui munkások gazdasági harcának történetét két időszakra lehet felosztani.

Az első időszak az utóbbi időkig folytatott harc időszaka, amikor főszereplőként a műhelymunkások léptek fel, amikor a fúrómunkások egyszerűen és hiszékenyen követték a műhelybelieket, mint vezéreiket, amikor a fúrómunkások még nem ismerték fel a termelésben betöltött hatalmas szerepüket. Az olajipari vállalkozók ebben az időszakban követett taktikája úgy minősíthető, minta műhelymunkásokkal való kacérkodás taktikája, a műhelymunkásoknak rendszeresen tett engedményeknek és a fúrómunkások ugyancsak rendszeres mellőzésének taktikája.

A második időszak a fúrómunkások felébredésével kezdődik, azzal, hogy önállóan színre léptek és egyidejűleg háttérbe szorították a műhelymunkásokat. Hozzáfűzzük, hogy ez a fellépés erősen karikatúraszerű, mert 1. szégyenletes jutalompénzeknél nem megy tovább és 2. a műhelymunkásokkal szemben táplált legkárosabb bizalmatlanság színezi. Az olajipari vállalkozók igyekeznek kihasználni a megváltozott helyzetet és megváltoztatják taktikájukat. Többé már nem kacérkodnak a műhelymunkásokkal, már nem igyekeznek rábeszélni a műhelymunkásokat — ugyanis jól tudják, hogy a fúrómunkások most nem mindig követik azokat —, hanem fordítva, az olajipari vállalkozók maguk igyekeznek sztrájkra provokálni a műhelymunkásokat a fúrómunkások nélkül, hogy ezzel megmutassák a műhelymunkások viszonylagos gyengeségét és engedelmességre bírják őket. Ezzel párhuzamosan az olajipari vállalkozók, akik azelőtt rá se hederítettek a fúrómunkásokra, most a legaljasabb módon kacérkodnak a fúrómunkásokkal, elhalmozva őket jutalompénzekkel. Ezzel igyekeznek véglegesen elszakítani a fúrómunkásokat a műhelymunkásoktól, végleg lezülleszteni, megfertőzni őket az olajipari vállalkozók iránti szolgai bizalommal, felcserélni az engesztelhetetlen harc elvét az alkudozás és a lakáji kunyorálás „elvével” és ilyképpen lehetetlenné tenni minden komoly javulást.

Ugyanebből a célból „találták ki” a küszöbön álló tanácskozást.

Nyilvánvaló tehát, hogy az élenjáró elvtársak legközelebbi feladata az, hogy elkeseredett harcot vívjanak a fúrómunkásokért, azért, hogy a fúrómunkásokat a műhelybeli elvtársak köré tömörítsék azáltal, hogy tudatukba határtalan bizalmatlanságot plántálnak az olajipari vállalkozókkal szemben, azáltal hogy kiirtják tudatukból az alkudozás és kunyorálás káros előítéleteit. A fúrómunkások tömegének, amely először lép a színre, méghozzá olyan esetlenül és karikatúraszerűen lép fel (baksis stb.), harsányan és élesen meg kell mondanunk (tényleg megmondanunk, és nem csak fogadkozni, hogy megmondjuk!), hogy az életfeltételek megjavítását nem felülről és nem alkudozás útján kapjuk, hanem alulról, a műhelymunkásokkal vívott közös harc útján szerezzük.

Csak akkor tudjuk helyesen eldönteni a tanácskozás kérdését, ha ezt a feladatot szem előtt tartjuk.

Nos hát, mi úgy gondoljuk, hogy a küszöbön álló tanácskozáson való részvétel, a felhívás az olajipari vállalkozók és munkások közös munkájára a kötelező szerződés kidolgozása céljából, most, a közös harc előtt, amikor a részleges harc folytatódik, amikor a közös harc még előttünk áll, amikor az olajipari vállalkozók jobbra-balra osztogatják a jutalompénzeket, elszakítva a fúrómunkásokat a műhelymunkásoktól, megfertőzve zsenge tudatukat — azt gondoljuk, ilyen helyzetben „elmenni a tanácskozásra” annyit jelent, hogy nem kiirtjuk, hanem megszilárdítjuk a tömeg tudatában a „baksisos” előítéleteket. Annyit jelent, hogy a tömeg tudatába nem bizalmatlanságot, hanem bizalmat plántálunk az olajipari vállalkozók iránt. Annyit jelent, hogy nem tömörítjük a műhelymunkásokat a fúrómunkások köré, nem hozzuk őket közelebb a műhelymunkásokhoz, hanem továbbra is ott hagyjuk őket a tőkések karmai között, sőt odadobjuk őket.

Persze, „minden rossznak megvan a maga jó oldala”, a mai helyzetben a tanácskozás szintén járhatna némi haszonnal is a szervezés, a „harc kiszélesítése” értelmében, hogy Kocsegár elvtárs szavát idézzem. De ha a tanácskozás által okozott kár feltétlenül nagyobb, mint ez a bizonyos némi haszon, akkor feltétlenül el kell vetnünk a tanácskozást, mint fölösleges lomot. Mert ha Kocsegár elvtárs „elmegy a tanácskozásra”, főképpen azért, mert a tanácskozás „szervez” és „kiszélesíti a harcot”, akkor éppenséggel érthetetlen, miért ne lehetne ,,a tanácskozásra elmenni” a fellendülés idején is, a közös harc előestéjén, a szerveződő közös harc elején? Mitől félnénk? Hiszen akkor különösen szükség van „általános szervezésre” és a „harc kiszélesítésére”? Hiszen akkor ülne fel a tömeg a legkevésbé a felülről jövő engedményeknek? De éppen az van a dologban, hogy a meghatalmazottak megválasztása még nem jelenti a tömeg szervezését. Éppen arról van szó, hogy szervezni (persze a mi értelmezésünk szerint, nem pedig gaponi értelemben) elsősorban azt jelenti, hogy kifejlesztjük a kapitalisták és munkások közötti kibékíthetetlen ellentét tudatát. Csak volna meg ez a tudat, a többi magától rendbe jönne.

A küszöbön álló tanácskozás pedig éppen ezt nem tudja megadni.

Ennek következtében az egyetlen taktika, amely a mai viszonyok között feladatunknak megfelel, csak a tanácskozás bojkottjának taktikája lehet.

A bojkott taktikája fejleszti ki legjobban a munkások és az olajipari vállalkozók közötti kibékíthetetlen ellentét tudatát.

A bojkott taktikája megingatja a „baksisos” előítéleteket, eltaszítja a fúrómunkásokat az olajipari vállalkozóktól és így a műhelymunkások köré tömöríti őket.

A bojkott taktikája, amely elülteti a bizalmatlanságot az olajipari vállalkozókkal szemben, a tömeg szemében a legjobban hangsúlyozza a harcnak, mint az élet megjavítását szolgáló egyetlen eszköznek szükségességét.

Ezért meg kell indítanunk a bojkott-kampányt: rendezzünk gyári gyűléseket, dolgozzuk ki a követeléseket, válasszuk meg a meghatalmazottakat a közös követelések jobb megfogalmazása végett, terjesszük és magyarázzuk meg ezeket a követeléseket a sajtó útján, vigyük ki még egyszer a tömegek elé végleges jóváhagyás végett stb. stb., és mindezt a bojkott jelszavával tegyük, azzal, hogy miután a „legális lehetőségeket” kihasználva népszerűvé tettük a közös követeléseket — bojkottáljuk, gúny tárgyává tegyük a tanácskozást, és ezzel hangsúlyozzuk a közös követelésekért vívott harc szükségességét.

Tehát — a tanácskozást bojkottálni kell!

„Gudok” („Sziréna”) 4. sz.
1907. szeptember 29.
Aláírás: Ko. . .
(idézet: – Sztálin Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

Írta: J. V. Sztálin

Utasítás a III. állami duma szociáldemokrata képviselőinek

Elfogadták a bakui munkáskúria meghatalmazottainak gyűlésén 1907. szeptember 22-én

A szociáldemokrata képviselőknek az Állami Dumában külön frakciót kell alkotniok, amelynek, mint a pártszervezetek egyikének, a legszorosabb kapcsolatban kell lennie a párttal, és amely köteles alárendelni magát a párt Központi Bizottsága vezetésének és utasításainak.

Az Állami Duma szociáldemokrata frakciójának alapfeladata az, hogy elősegítse a proletariátus osztálytudatra nevelését és a proletariátus osztályharcát a dolgozóknak a tőkés kizsákmányolás alól való felszabadításáért, valamint azért, hogy a proletariátus teljesíthesse a politikai vezér szerepét, amelyet a mostani oroszországi polgári-demokratikus forradalomban betölteni hivatott.

E célok érdekében a frakció köteles minden esetben a maga osztályharcos proletárpolitikáját folytatni, mely a szociáldemokráciát megkülönbözteti valamennyi többi szervezettől és forradalmi párttól a kadetoktól az eszerekig. Ezt a feladatot semmi esetre sem áldozhatja fel abból a célból, hogy megőrizze az ellenzéki cselekvés közösségét a Duma bármely politikai pártjával vagy csoportjával.

Képviselőink a Dumában kötelesek halhatatlanul leleplezni mind a földesúri feketeszázas pártok, mind a kadetok áruló, liberális-monarchista polgári pártjának egész ellenforradalmi lényegét. Másrészt kötelesek arra törekedni, hogy a paraszti kispolgári pártokat (eszereket, népi szocialistákat és trudovikokat) a liberálisoktól elszakítsák és a következetes demokratikus forradalmi politika útjára állítsák, magukkal vonva őket mind a feketeszázasok, mind a kadét burzsoázia ellen vívott harcukban. A szociáldemokrata frakció egyszersmind köteles harcot folytatni a reakciós álszocialista utópiák ellen, amelyekkel az eszerek, a népi szocialisták és mások beburkolják lényegében kispolgári követeléseiket, és amelyek segítségével elhomályosítják a munkásosztály tisztán proletár-szocialista osztálytudatát. Frakciónk köteles a Duma szószékéről az egész népnek megmagyarázni a most folyó forradalmat illető egész igazságot. Meg kell mondania a népnek, hogy Oroszországban békés úton lehetetlen elérni a nép felszabadítását, hogy a szabadság egyetlen útja: a cári hatalom ellen vívott általános népi harc útja.

A szociáldemokrácia jelszava, amelynek jegyében a tömegeket új, nyílt harcra kell felszólítania — az egész nép által, az általános, közvetlen, egyenlő és titkos választójog alapján szabadon választott Alkotmányozó Gyűlés, amely, miután véglegesen leszámolt a cári önkényuralommal, megteremti Oroszországban a demokratikus köztársaságot. A szociáldemokrata frakció semmilyen más jelszót, amilyeneket — mint például a felelős kormány stb. jelszava — a liberális burzsoázia a proletár jelszavak ellensúlyozására ad ki, nem fogadhat el és nem támogathat.

A szociáldemokrata frakciónak, amikor részt vesz az Állami Duma mindennapi törvényhozói és egyéb tevékenységében, saját állandó kritikai és agitációs feladatait kell szem előtt tartania, nem pedig a közvetlen törvényhozás céljait, köteles megmagyarázni a népnek, hogy a közvetlen törvényhozás mennyire kétes értékű és eredménytelen mindaddig, amíg a valóságos hatalom teljes egészében az önkényuralkodó kormány kezében van.

Ha a szociáldemokrata frakció a harmadik Állami Dumában így fog dolgozni, elő fogja mozdítani azt a forradalmi harcot, amelyet a proletariátus és vele együtt a parasztság ma a Dumán kívül a cári önkényuralom ellen folytat.

Külön röplapként jelent meg
1907 szeptemberében.

(idézet: – Sztálin Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!