Írta: V. I. Lenin

Két utópia

Utópia — görög szó: görögül „u” = nem, „toposz” = hely. Utópia — olyan hely, amely nem létezik — fantázia, kigondolás, mese.

Utópia a politikában: olyasféle kívánság, amelyet semmiképpen sem lehet megvalósítani, sem most, sem később, — olyan kívánság, amely nem támaszkodik társadalmi erőkre, és amelyet nem erősít a politikai erők, az osztályerők növekedése, fejlődése.

Minél kevesebb szabadság van egy országban, minél kevesebb jel mutat a nyílt osztályharcra, minél alacsonyabb a tömegek felvilágosultságának színvonala — rendszerint annál könnyebben keletkeznek politikai utópiák, és annál tovább tartják magukat.

A mai Oroszországban kétfajta politikai utópia tartja magát a legerősebben és gyakorol bizonyos fokig vonzó hatást a tömegekre. Ezek: a liberális utópia és a narodnyik utópia.

A liberális utópia szerint békésen, nyugodtan, senkit meg nem bántva, a Puriskevicseket félre sem tolva, elkeseredett és mindvégig megvívott osztályharc nélkül is el lehet érni valamelyest komoly javulást Oroszországban a politikai szabadság tekintetében, a dolgozó nép tömegeinek helyzetében. Ez a Puriskevicsekkel békében élő szabad Oroszország utópiája.

A narodnyik utópia a narodnyik intellektuel és a trudovik paraszt ábrándozása arról, hogy minden föld új és igazságos felosztásával kiküszöbölhető„a tőke hatalma és uralma, kiküszöbölhető a bérrabszolgaság, vagy hogy a földfelosztás „igazságos”, ”egyenlősítő” maradhat a tőke uralma alatt, a pénz hatalma mellett, árugazdaság mellett.

Mi szüli ezeket az utópiákat? miért tartják magukat meglehetősen szilárdan a mai Oroszországban?

Ezeket az utópiákat azoknak az osztályoknak érdekei szülik, amelyek a régi rend, a jobbágyrendszer, a jogfosztottság ellen, egyszóval „a Puriskevicsek ellen” harcolnak, és ebben harcban nem foglalnak el önálló helyet. Az utópia, az ábrándozás ennek az önállótlanságnak, ennek a gyengeségnek szüleménye. Az ábrándozás a gyengék osztályrésze.

A liberális burzsoáziának általában, a liberális polgári értelmiségnek pedig különösen, szükségképpen törekednie kell a szabadságra és törvényességre, mert enélkül a burzsoázia hatalma nem teljes, nem osztatlan és nincs biztosítva. De a burzsoázia jobban fél a tömegek mozgalmától, mint a reakciótól. Innen a liberalizmus ámulatba ejtő, hihetetlen gyengesége teljes erőtlensége a politikában. Innen a kétértelműségek, a hazugság, a képmutatás, a gyáva csűrés-csavarás végtelen sorozata a liberálisok egész politikájában, akik kénytelenekdemokratásdit játszani, hogy a maguk oldalára állítsák a tömeget, s akik ugyanakkor mélységesen antidemokratikusak, akiket a legmélyebb ellenséges érzület hat át a tömegek mozgalmával, kezdeményezésével, iniciatívájával, a tömegek „eget ostromló” módszereivel szemben, mint ahogy Marx mondotta egyszer a múlt század egyik európai tömegmozgalmával kapcsolatban.

A liberalizmus utópiája — az erőtlenség utópiája Oroszország politikai felszabadításának ügyében, az önző pénzeszsák utópiája, amely „békésen” óhajtja megosztani a kiváltságokat a Puriskevicsekkel, és ezt a nemes óhaját az orosz demokrácia „békés” győzelmének elmélete gyanánt tünteti fel. A liberális utópia ábrándozás arról, hogyan lehetne legyőzni a Puriskevicseket anélkül, hogy vereséget mérnének rájuk, hogyan lehetne őket megtörni anélkül, hogy fájdalmat okoznának nekik. Világos, hogy ez az utópia nemcsak azért ártalmas, mert utópia, hanem azért is, mert megrontja a tömegek demokratikus öntudatát. A tömegek, amelyek ebben az utópiában hisznek, sohasem vívják ki a szabadságot; az ilyen tömegek nem méltók a szabadságra; az ilyen tömegek valóban megérdemlik, hogy csúfot űzzenek belőlük a Puriskevicsek.

A narodnyikok és trudovikok utópiája — a kapitalista és bérmunkás között középen álló kistulajdonos ábrándozása a bérrabszolgaság osztályharc nélküli megszüntetéséről. Amikor majd a gazdasági felszabadulás kérdése Oroszország számára ugyanolyan közeli, közvetlen, aktuális kérdés lesz, mint amilyen ma a politikai felszabadulás kérdése, akkor a narodnyikok utópiája nem lesz kevésbé ártalmas, mint a liberálisok utópiája.

Ma azonban Oroszország még polgári, nem pedig proletár átalakulásának korszakát éli; nem a proletariátus gazdasági felszabadításának kérdése ért meg teljes mértékben, hanem a politikai szabadság, vagyis (lényegében) a teljes polgári szabadság kérdése.

És ez utóbbi kérdésben a narodnyikok utópiája sajátságos történelmi szerepet játszik. Minthogy arra vonatkozik, milyen gazdasági következményeinek kell lennie (és lesznek) az új földfelosztásnak, ez az utópia velejárója és tünete a paraszttömegek, vagyis ama tömegek nagy, átfogó demokratikus fellendülésének, amelyek a burzsoá-feudális, jelenlegi Oroszország lakosságának többségét alkotják. (A tisztán burzsoá Oroszországban, mint a tisztán burzsoá Európában is, a parasztság nem lesz a lakosság többsége.)

A liberálisok utópiája megrontja a tömegek demokratikus öntudatát. A narodnyikok utópiája, amely megrontja szocialista öntudatukat, együtt járója, tünete, sőt részben kifejezője is fejlődő demokratikus érzéseiknek.

A történelem dialektikája olyan, hogy a narodnyikok és a trudovikok az oroszországi agrárkérdés terén antikapitalista eszközként a lehető legkövetkezetesebb és leghatározottabb kapitalista rendszabályt javasolják és akarják érvényre juttatni. Az új földfelosztás „egyenlősítése” utópia, de az új földfelosztás érdekében a régi földbirtoklás valamennyi formájával, mind a földesúrival, mind az osztásföldekkel, mind a „kincstárival” való feltétlenül szükséges teljes szakítás a legnagyobb mértékben fontos dolog, gazdasági szempontból haladó, s különösen egy olyan ország számára, mint Oroszország, sürgető lépés a polgári demokrácia irányában.

Emlékezzünk Engels kitűnő mondására:

„Ami közgazdaságtani szempontból formailag helytelen, világtörténelmi szempontból mégis helyes lehet”.

Ezt a mély értelmű megállapítást Engels az utópikus szocializmusra vonatkozóan tette: ez a szocializmus gazdasági értelemben „hamis” volt. Ez a szocializmus „hamis” volt, mikor az értéktöbbletet igazságtalanságnak nyilvánította a csere törvényeinek szempontjából. Ezzel a szocializmussal szemben gazdasági értelemben formailag igazuk volt a burzsoá politikai gazdaságtan teoretikusainak, mert hiszen a csere törvényeiből az értéktöbblet teljesen „természetszerűen”, teljesen „igazságosan” következik.

Az utópikus szocializmusnak azonban igaza volt világtörténelmi értelemben, mert annak az osztálynak volt a megnyilatkozása, kifejezője, előhírnöke, amelyet a kapitalizmus szült, és amely most, a XX. század elején, tömegerővé nőtt, amely véget tud vetni a kapitalizmusnak és feltartóztathatatlanul ebben az irányban halad.

Engels mély értelmű megállapítására okvetlenül emlékeznünk kell, amikor meg akarjuk ítélni, mit jelent a jelenlegi narodnyik vagy trudovik utópia Oroszországban (és talán nem is csak Oroszországban, hanem számos ázsiai államban is, amely a XX. században polgári forradalmat él át).

A gazdasági szempontból formailag hamis narodnyik demokratizmus történelmi értelemben igazság: ez a demokratizmus, amely mint szocialista utópia hamis, igazság a paraszttömegeknek abban a sajátságos, történelmileg indokolt demokratikus harcában, amely a polgári átalakulás elválaszthatatlan eleme és teljes győzelmének feltétele.

A liberális utópia leszoktatja a harcról a paraszttömegeket. A narodnyik utópia kifejezi harckészségüket, amikor milliónyi jóval kecsegteti őket győzelem esetén, holott ez a győzelem valójában csak száz jót ad. De vajon nem természetes-e, hogy a harcba szálló milliók, amelyek évszázadokon át éltek hihetetlen sötétségben, szükségben, nyomorban, piszokban, félrelökve, megfélemlítve, tízszeresen túlozzák az esetleges győzelem gyümölcseit?

A liberális utópia az új kizsákmányolók ama önző kívánságának leplezése, hogy megosszák a kiváltságokat a régi kizsákmányolókkal. A narodnyik utópia a sokmillió dolgozó kispolgár ama törekvésének kifejezése, hogy teljesen végezzen a régi, feudális kizsákmányolókkal, és csalfa remény arra, hogy „egyszersmind” az új, a kapitalista kizsákmányolókat is félretolja az útból.

—–

Világos, hogy a marxistáknak, akik ellenségesen állnak szemben minden utópiával, annak az osztálynak az önállóságáért kell síkraszállniok, amely éppen azért tud önfeláldozóan harcolni a feudalizmus ellen, mert még századrésznyire sem „ragadt bele” a magántulajdonban való részesedésbe, amely a burzsoáziát a feudálisok felemás ellenfelévé, sőt gyakran szövetségesévé teszi. A parasztok a kisüzemi árutermelésbe „ragadtak bele”; a történelmi viszonyok kedvező alakulása esetén elérhetik a feudalizmus legteljesebb megsemmisítését, de nem véletlenül, hanem elkerülhetetlenül bizonyos mértékben mindig ingadozni fognak a burzsoázia és a proletariátus között, a liberalizmus es a marxizmus között.

Világos, hogy a marxistáknak a narodnyik utópiák héjából gondosan ki kell hámozniok a paraszttömegek őszinte, határozott, harcos demokratizmusának egészséges és értékes magvát.

A múlt század nyolcvanas éveinek régi marxista irodalmában rendszeres törekvést találhatunk ennek az értékes demokratikus magnak a kihámozására. A történetírók valamikor rendszeresen fogják tanulmányozni ezt a törekvést, és meg fogják állapítani kapcsolatát azzal, ami a XX. század első évtizedében a „bolsevizmus” nevet kapta.

A megírás ideje: 1912. október.
Először megjelent: „Zsizny” 1. sz. 1924.

Lenin Művei. 4. kiad. 18. köt.
326—330. old. (oroszul).

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: V. I. Lenin

Forradalmi fellendülés

Az oroszországi proletariátus óriási arányú májusi sztrájkja és az ezzel kapcsolatos utcai tüntetések, forradalmi kiáltványok és a munkások tömegei előtt mondott forradalmi beszédek világosan megmutatták, hogy Oroszország a forradalmi fellendülés szakaszába lépett.

Ez a fellendülés egyáltalán nem érkezett váratlanul. Nem, ezt a fellendülést az orosz életviszonyok összessége már régóta előkészítette és a lénai vérengzéssel s a május elsejével kapcsolatos tömegsztrájkok már csak véglegesen rögzítették bekövetkeztének tényét. Az ellenforradalom ideiglenes diadala elválaszthatatlan kapcsolatban volt a munkások tömegharcának hanyatlásával. Bár a sztrájkolok száma csak hozzávetőleges, mégis feltétlenül objektív és pontos képet ad e harc méreteiről.

A forradalom előtti tíz esztendő alatt, az 1895—1904-es években évente átlag (kikerekítve) 43 000 ember sztrájkolt. 1905-ben 2 3/4 millió, 1906-ban 1 millió, 1907-ben 3/4 millió volt a sztrájkolók száma. A forradalom három esztendejét a proletariátus sztrájkharcának a világon sehol sem tapasztaltfellendülése jellemzi. Ennek a harcnak 1906-ban és 1907-ben kezdődött hanyatlása véglegesen 1908-ban alakult ki: 175 000ember sztrájkolt. Az 1907. június 3-i államcsíny — amely visszaállította a feketeszázas földesurak s a kereskedelmi és iparmágnások dumájával szövetkezett cár egyeduralmát, a tömegek forradalmi energiája hanyatlásának elkerülhetetlen eredménye volt.

Az 1908-tól 1910-ig terjedő három év a feketeszázas ellenforradalom tobzódásának, a liberális burzsoá renegátságnak és a proletariátus csüggedésének és bomlásának korszaka volt. A sztrájkolók száma egyre csökken s 1909-ben 60 000-re, 1910-ben pedig 50 000-re esik.

De 1910 végén észrevehető fordulat kezdődik. A liberális Muromcev és Lev Tolsztoj halálával kapcsolatos tüntetések, valamint a diákmozgalom világosan mutatja, hogy más szelek fújnak, hogy a demokratikus tömegek hangulatában bizonyos fordulat állt be. Az 1911-es év azt mutatja, hogy a munkástömegek lassan támadásba mennek át: a sztrájkolok száma eléri a százezret. Különböző helyeken mutatkozó jelenségek bizonyítják, hogy az ellenforradalom diadala szülte fáradtság, dermedtség múlófélben van, hogy újra vonz a forradalom. Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt 1912. januári összoroszországi konferenciája, a helyzet értékelését összefoglalva megállapította, hogy „a demokrácia széles köreiben és mindenekelőtt a proletariátus soraiban politikai megélénkülés kezdete észlelhető. Az 1910—1911-es munkássztrájkok, a kezdődő tüntetések és proletárgyűlések, a városi polgári demokrácia soraiban kezdődő mozgalom (diáksztrájkok) stb. — mindezekben a június 3-i rendszerrel szembeforduló tömegek forradalmi hangulatának növekedése nyilvánul meg (lásd a konferenciáról szóló „Közlemény”-t. 18. old.).

Már ez év második negyedének elejére ez a hangulat annyira megerősödött, hogy a tömegek cselekvésében is kifejeződött és forradalmi fellendülést idézett elő. Az elmúlt másfél év eseményeinek menete szemmel láthatóan mutatja, hogy ebben a fellendülésben nincsen semmi véletlen, hogy bekövetkezése teljesen törvényszerű, és elkerülhetetlenül folyik Oroszország korábbi fejlődéséből.

A lénai vérengzés volt a közvetlen oka, hogy a tömegek forradalmi hangulata a tömegek forradalmi fellendülésébe ment át. Nincs hazugabb annál a liberális mesénél — melyet a likvidátorok nyomán Trockij a bécsi „Pravdá”-ban megismétel — hogy „az egyesülési szabadságért folyó harc az alapjaa lénai tragédiának is, a tragédia egész országot betöltő hatalmas visszhangjának is”. A lénai sztrájkban az egyesülési szabadság egyáltalán nem szerepelt, sem különös, sem fő követelésként. A lénai vérengzés egyáltalán nem azt tárta fel, hogy egyesülési szabadság nincsen, hanem azt, hogy az ország nem szabad — a provokációktól, az általános jogfosztottságtól és általános önkénytől.

A lénai vérengzés, mint a „Szocial-Demokrat” 26. számában már kifejtettük, a június 3-i monarchia egész rendszerének legpontosabb tükre volt. A lénai eseményeket egyáltalán nem az jellemzi, hogy a harc a jogok egyikéért folyt, még ha a proletariátus számára a legsarkalatosabb, a legfontosabb jogokról van is szó. Ezeket az eseményeket az jellemzi, hogy még a legelemibb törvényesség is hiányzik minden vonatkozásban. Jellemző, hogy a provokátor, a rendőrkém, az ohrana embere, a cári szolga minden politikai indok nélkül a tömeggyilkosság útjára lép. Éppen az orosz életre jellemző általános jogfosztottság, éppen az egyes jogokért való harc reménytelensége és lehetetlensége, éppen a cári monarchiának és egész uralmi rendszerének ez a javíthatatlansága tűnt ki olyan világosan a lénai eseményekből, hogy forradalmi lángra lobbantotta a tömegeket.

A liberálisok inuk szakadtából törekedtek és törekszenek most is arra, hogy a lénai eseményeket és a májusi sztrájkokat szakszervezeti mozgalomnak és a „jogokért” folyó harcnak tüntessék fel, viszont mindenki számára, akit nem vakítottak el a liberális (és likvidátori) viták, másvalami világos. Világos a tömegsztrájk forradalmi jellege, amelyet különösen hangsúlyoz a szociáldemokraták különböző csoportjainak (sőt egy eszer munkáscsoportnak is!) május elseje előtti pétervári kiáltványa, melyet teljes egészében közlünk a hírrovatban, és amely megismétli azokat a jelszavakat, amelyeket az OSzDMP 1912 januári összoroszországi konferenciája adott ki.

S nem is a jelszavakban rejlik a lénai és a májusi sztrájkok forradalmi jellegének legfőbb bizonyítéka. A jelszavak megfogalmazták azt, amiről a tények beszélnek. A tömeges, kerületről kerületre átcsapó sztrájkok ténye, — hatalmas növekedésük, — terjedésük gyorsasága, — a munkások merészsége, — a gyűlések és forradalmi beszédek gyakoribbá válása, — a május elseje megünneplése miatti bérlevonás eltörlésének követelése, — a politikai és gazdasági sztrájkoknak az első orosz forradalomból jól ismert egybekapcsolása — mindez világosan mutatja a mozgalom igazi jellegét, amely a tömegek forradalmi fellendülésében áll.

Idézzük emlékezetünkbe 1905 tapasztalatait. Az események azt mutatják, hogy a forradalmi tömegsztrájk hagyománya a munkások közt elevenen él, és hogy a munkások rögtön pajzsra emelték, felélesztették ezt a hagyományt. A világon páratlanul álló 1905. évi sztrájkhullám az első negyedévben 810 000, az utolsó negyedévben pedig 1 277 000 sztrájkolót adott, s a gazdasági sztrájk politikai sztrájkkal párosult. Hozzávetőleges számítás szerint a lénai sztrájkokban körülbelül 300 000, a májusiakban körülbelül 400 000 munkás vett részt, de a sztrájkok még egyre nőnek, növekednek. Az újságok minden egyes száma — még a liberálisoké is — arról ír, hogyan terjed a sztrájk tüze. Az 1912-es év második negyede még nem múlt el teljesen, de már most határozottan kibontakozik az a tény, hogy a forradalmi fellendülés kezdete 1912-ben a sztrájkmozgalom méreteit tekintve nem kisebb, hanem inkább nagyobb, mint 1905-ben volt!

Az orosz forradalom fejlesztette ki legelőször széles méretekben az agitációnak, a tömegek felrázásának, tömörítésének és harcba vonásának ezt a proletár módszerét. És a proletariátus most újból és még keményebb kézzel alkalmazza ezt a módszert. Nincs a világon olyan erő, amely megvalósíthatná azt, amit a proletariátus forradalmi élcsapata ezzel a módszerrel megvalósít. Egy hatalmas ország, 150 milliónyi, óriási területen szétszórt, szétforgácsolt, elnyomott, jogtalan, tudatlan lakossággal, melyet a hatóságok, a rendőrség, a spiclik tömege szigetel el „a káros befolyásoktól” — ez az ország teljes egészében forrongani kezd. A munkásság és a parasztság legelmaradottabb rétegei egyaránt közvetlen és közvetett érintkezésbe kerülnek a sztrájkotokkal. Egyszeribe a forradalmi agitátorok százezrei jelennek meg a színen, akiknek befolyását végtelenül fokozza az, hogy elválaszthatatlan kapcsolatban vannak az alsó rétegekkel, a tömeggel, a tömeg soraiban maradnak, minden munkáscsalád legelemibb szükségleteiért harcolnak és ezzel a mindennapi gazdasági szükségletekért folyó harccal egyesítik a politikai tiltakozást és a monarchia elleni harcot. Mert az ellenforradalom beléoltotta a lakosság millióiba és tízmillióiba a monarchia elleni mély gyűlöletet, a monarchia szerepe felismerésének csíráit, most pedig az élenjáró fővárosi munkások jelszava — éljen a demokratikus köztársaság! — ezernyi csatornán keresztül terjed mindjobban minden sztrájk nyomán az elmaradt rétegek közé, a távoleső vidékre, a „nép” közé, „Oroszország mélyébe”.

Szerfelett jellemző a liberális Szeverjanyinnak a sztrájkról írt elmélkedése, amelyet a „Russzkije Vedomosztyi” örömmel fogadott és szívesen átvette a „Recs” is.

„Van-e a munkásoknak valami okuk arra, hogy a május 1-i sztrájkba gazdasági vagy bármilyen más (!) követeléseket keverjenek?” — veti fel a kérdést Szeverjanyin úr és így felel rá: „Merem állítani, hogy nincs. Minden gazdasági sztrájkot csak az esélyek komoly mérlegelése után lehet és szabad megkezdeni… Éppen ezért a legtöbb esetben teljesen indokolatlan az ilyen sztrájkokat éppen május elsejével egybekapcsolni… Sőt valahogy egészen furcsa is: a munkásság világünnepét ünnepeljük, és ebből az alkalomból 10%-os pótlékot követelünk az ilyen meg ilyen fajtájú pamutkelmékért.”

Így gondolkodik a liberális! És ezt a határtalan banalitást, aljasságot és ocsmányságot szívesen fogadják a „legjobb” liberális lapok, amelyek igényt tartanak a demokrata névre!

A burzsoá legdurvább önzése, az ellenforradalmár leghitványabb gyávasága — ez búvik meg a liberális hatásos frázisai mögött. Neki az kellene, hogy a munkáltatók zsebét ne érje semmi baj. Neki „jómodorú” és „ártalmatlan” tüntetés kellene az „egyesülési szabadság” érdekében! A proletariátus azonban ehelyett a tömegeket forradalmi sztrájkba vonja, mely a politikai kérdést elválaszthatatlanul egybekapcsolja a gazdaságival, — sztrájkba, amely a munkásélet azonnali megjavításáért folytatott harc sikerével a legelmaradottabb rétegeket is magához vonzza és egyidejűleg megmozgatja a népet a cári monarchia ellen.

Igen, az 1905-ös esztendő tapasztalata megteremtette a tömegsztrájkok mély és hatalmas hagyományát. És nem szabad elfelejteni, hogy mire vezetnek ezek a sztrájkok Oroszországban. A kitartó tömegsztrájkok elválaszthatatlan kapcsolatban vannak nálunk a fegyveres felkeléssel.

Nem kell ezeket a szavakat félremagyarázni. Egyáltalában nem felkelésre való felhívásról van szó. Az ilyen felhívás a legnagyobb oktalanság volna a jelen pillanatban. Annak megállapításáról van szó, hogy milyen kapcsolat van Oroszországban a sztrájk és a felkelés között.

Hogyan nőtt a felkelés 1905-ben? Először, a tömegsztrájkok, tüntetések és gyűlések mind gyakoribbá tették a tömeg összeütközéseit a rendőrséggel és katonasággal. Másodszor, a tömegsztrájkok a parasztságot egész sor részleges, elaprózott, félig ösztönös felkelésre serkentették. Harmadszor, a tömegsztrájkok igen gyorsan átcsaptak a hadseregre és a flottára, ahol gazdasági alapon összeütközéseket („borsó”- stb. „lázadások”), majd felkeléseket váltottak ki. Negyedszer, az ellenforradalom maga indította el a polgárháborút a pogromokkal, a demokraták elverésével stb.

Az 1905-ös forradalom egyáltalán nem azért végződött vereséggel, mert „túlságos messzire” ment, mert a decemberi felkelés „mesterséges” volt, ahogy a liberális renegátok stb. gondolják. Ellenkezőleg, a vereség oka az, hogy a felkelés nem elég messzire ment, hogy elkerülhetetlenségének tudata nem elég széles körben terjedt el és nem szilárdult meg eléggé a forradalmi osztályokban, hogy a felkelés nem volt egyöntetű, határozott, szervezett, egyidejű, támadó.

Most pedig nézzük meg, észlelhetők-e jelenleg a felkelés növekedésének jelei? Hogy ne essünk forradalmi túlzásba, hívjuk tanúul az októbristákat. Az októbristák pétervári német egyesülete nagyrészt az úgynevezett „baloldali” és „alkotmányos” októbristákhoz tartozik, akiket különösen kedvelnek a kadetok és akik leginkább képesek (a többi októbristához és kadethoz mérten) „objektíven” figyelni az eseményeket, anélkül hogy a hatóságokat forradalommal akarnák ijesztgetni.

Ezeknek az októbristáknak lapja, a „St.-Petersburger Zeitung” május 6-i (19-i) heti politikai szemléjében a következőket írta:

„Itt a május. Az időjárástól függetlenül rendszerint nem valami kellemes a főváros lakosai számára, mert a proletár «ünneppel» kezdődik Az idén, amikor a munkások még a lénai tüntetések benyomása alatt állnak — május elseje különösen veszélyes volt. A mindenféle sztrájk- és tüntetéshírekkel telített fővárosi levegőben tűzvész szaga érződött. Hűséges rendőrségünk észrevehető izgalomban volt, házkutatásokat rendezett, egyes személyeket letartóztatott, az utcai tüntetések megakadályozására nagy osztagokat helyezett készenlétbe. Hogy a rendőrség semmi okosabbat nem eszelt ki, mint a munkáslapok szerkesztőségeinek átkutatása és szerkesztőinek lefogása, ez a körülmény nem arról tanúskodik, hogy valami mélyen ismerik azokat a fonalakat, amelyek segítségével a munkások bábezredeit mozgatták. Pedig vannak ilyen fonalak. Erről szól a sztrájk fegyelmezettsége és sok más körülmény. Éppen ezért volt olyan félelmetes ez a májusi sztrájk — az eddigiek közül a legnagyobb —, amelyben nagy- és kisüzemek 100, sőt 150 ezer munkása vett részt. Ez csak békés felvonulás volt, de figyelemreméltó ennek a hadseregnek az egybeforrottsága. Annál is inkább, mert a munkások nem régi felindulásán kívül más riasztó jelenségek is mutatkoztak. Hajóhadunk különböző hajóin forradalmi propagandát űző matrózokat tartóztattak le. A sajtóba beszivárgott hírekből ítélve, amúgy is kisszámú hajóinkon nem valami jól állnak a dolgok. .. Riasztó gondolatokat keltenek a vasutasok is. Igaz, hogy sehol se fejlődött az ügy még csak sztrájkrendezési kísérletig sem, de a letartóztatások — különösen az olyan feltűnést keltők, mint A. A. Usakovnak, a Miklós cárról elnevezett vasút helyettes állomásfőnökének letartóztatása — azt mutatják, hogy itt is van bizonyos veszély.

Éretlen munkástömegek forradalmi kísérletei természetesen csak káros hatással lehetnek a duma-választások kimenetelére. Ezek a kísérletek annál is inkább meggondolatlanok, mert… a cár kinevezte Manuhint, az Államtanács pedig elfogadta a munkásbiztosítást!!”

Így gondolkodik egy német októbrista. Mi a magunk részéről megjegyezzük, hogy a matrózokat illetően pontos értesüléseket kaptunk a helyszínről, amelyek azt bizonyítják, hogy a „Novoje Vremja” túlozza és felfújja a dolgot. Az ohrana nyilvánvalóan provokátor módra „dolgozik”. Időelőtti felkelési kísérletek a legeslegnagyobb mértékben ésszerűtlenek volnának. A munkás élcsapatnak meg kell értenie, hogy az időszerű — vagyis győzedelmes — fegyveres felkelésnek Oroszországban az az alapfeltétele, hogy a munkásosztályt a demokratikus parasztság támogassa, és hogy a hadsereg aktívan részt vegyen a felkelésben.

Forradalmi korszakokban a tömegsztrájkoknak megvan a maguk objektív logikája. Ezek a sztrájkok minden irányban százezer és millió szikrát szórnak szét, — köröskörül pedig ott a legnagyobb fokú elkeseredésnek, az éhség hallatlan kínjainak, a legsötétebb önkénynek, a „koldus”, a „muzsik”, a közkatona legarcátlanabb és legcinikusabb megcsúfolásának lobbanékony anyaga. Vegyük mindehhez még a feketeszázasok képtelenségig felszított zsidóellenes pogrom-uszítását, amelyet suttyomban a buta és vérszomjas Romanov Miklós udvari bandája táplál és irányít… „Így volt — így lesz”, — ezeket a jövőbelátó szavakat mondta Makarov miniszter, amelyek magának, osztályának és földesúri cárjának fejére szállanak!

A tömegek forradalmi fellendülése nagy és felelősségteljes kötelességeket ró minden szociáldemokrata munkásra, minden becsületes demokratára. „A tömegek kezdődő mozgalmának (most már így kell mondani: a tömegek megkezdődött forradalmi mozgalmának) mindenre kiterjedő támogatása és a párt teljes egészében érvényre juttatott jelszavainak zászlaja alatt való fejlesztése” — így határozta meg az OSzDMP összoroszországi konferenciája ezeket a kötelességeket. A párt jelszavainak — demokratikus köztársaság, nyolcórás munkanap, az összes földesúri földek elkobzása — az egész demokrácia jelszavaivá, a népforradalom jelszavaivá kell válniok.

A tömegek mozgalmának támogatása és kiszélesítése céljából szervezésre és szervezésre van szükség. Illegális párt nélkül ezt a munkát nem lehet elvégezni, és semmi értelme, hogy a levegőbe beszéljünk róla. A tömegek előnyomulásának támogatása és kiszélesítése során figyelemmel kell lenni 1905 tapasztalataira, és amikor a felkelés szükségességét és elkerülhetetlenségét magyarázzuk a tömegeknek, óva kell inteni és vissza kell tartani őket az effajta időelőtti kísérletektől. A tömegsztrájkok növekedése, más osztályok bevonása a harcba, a szervezetek állapota, a tömegek hangulata — mindez maga megmutatja majd a pillanatot, amikor minden erőt a forradalomnak egy egységes, határozott, előretörő, önfeláldozóan merész támadásában kell egyesíteni a cári uralom ellen.

Győzedelmes forradalom nélkül nem lesz szabadság Oroszországban.

Ha a proletár- és parasztfelkelés nem dönti meg a cári monarchiát, nem lesz győzedelmes forradalom Oroszországban.

„Szocial-Demokrat” 27. sz.
1912. június 17. (4.)

Lenin Művei. 4. kiad. 18. köt.
85—92. old. (oroszul).

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: V. I. Lenin

A politikai pártok Oroszországban

Az Állami Dumába való választások az összes pártokat arra késztetik, hogy fokozzák agitációjukat és összegyűjtsék erőiket, hogy „saját” pártjuk mennél több képviselőjét küldjék a dumába.

Ennek során nálunk is, mint az összes többi országokban, a legféktelenebb választási reklám-hadjárat bontakozik ki. Az összes burzsoá pártok, vagyis azok, amelyek a kapitalisták gazdasági kiváltságait őrzik, ugyanolyan reklámot csapnak maguknak, mint ahogy az egyes kapitalisták reklámozzák áruikat. Nézzük meg bármelyik újság kereskedelmi hirdetéseit — azt látjuk, hogy a kapitalisták a „legmutatósabb”, legfeltűnőbb, legdivatosabb elnevezéseket agyalják ki áruik számára és dicsérik azokat, semmi által sem feszélyeztetve magukat, nem riadva vissza semmiféle hazugságtól és kitalálástól.

A közönség — legalábbis a nagyvárosok és kereskedelmi központok közönsége — már régen hozzászokott a kereskedelmi reklámhoz és tudja, mit ér. A politikai reklám sajnos összehasonlíthatatlanul több embert vezet félre, leleplezése sokkal nehezebb, a csalás itt sokkal szívósabban tartja magát. A pártok nevét — Európában is, nálunk is — néha kimondottan reklám céljából választják ki, a pártok „programját” igen gyakran kizárólag azért írják, hogy a közönséget becsapják. Mennél nagyobb a politikai szabadság egy kapitalista országban, mennél nagyobb a demokratizmus, vagyis a nép és a népképviselők hatalma, gyakran annál szemérmetlenebbül űzik a pártreklámot.

Hogyan igazodjunk el ilyen körülmények között a pártok harcában? Nem jelenti-e ez a csalás és a reklám fegyverével vívott harc, hogy egyáltalán feleslegesek, sőt ártalmasak a képviseleti intézmények, a parlamentek, a népképviselőknek a gyűlései, ahogy ezt a vad reakciósok, a parlamentarizmus ellenségei bizonyítgatják? Nem. Képviseleti intézmények híján még jóval több a csalás, a politikai hazugság, a mindenféle szélhámos mesterkedés, és a népnek sokkal kevesebb eszköze van arra, hogy a csalást leleplezze, az igazságot kiderítse.

Hogy a pártharcban eligazodjunk, nem szabad hinnünk a szónak, hanem tanulmányoznunk kell a pártok tényleges történetét, nem annyira azt, amit a pártok önmagukról mondanak, hanem azt, amit tesznek, azt, hogy miként járnak el különböző politikai kérdések megoldásánál, hogyan viselkednek olyan ügyekben, amelyek a társadalom különböző osztályai, a földbirtokosok, a kapitalisták, a parasztok, a munkások stb. életbevágó érdekeit érintik.

Mennél nagyobb politikai szabadság van egy országban, mennél szilárdabbak és demokratikusabbak ennek az országnak képviseleti intézményei, annál könnyebben igazodhatnak el a néptömegek a pártok harcában, annál könnyebb megtanulniok a politikát, vagyis leleplezniük a csalást és kideríteniük az igazságot.

Bármely társadalomnak politikai pártokra való tagozódása az egész országot megrázó, mély válságok idején mutatkozik meg a legvilágosabban. Ilyenkor a kormányok kénytelenek a társadalom különböző osztályaiban támaszt keresni; a komoly harc minden frázist, minden aprólékosságot, minden hordalékot elsöpör; a pártok minden erejüket megfeszítik, s a nép tömegeihez fordulnak, a tömegek pedig, amelyeket helyes ösztön vezérel és felvilágosítottak a nyílt harc tapasztalatai, azokat a pártokat követik, amelyek ennek vagy annak az osztálynak érdekeit fejezik ki.

Az ilyen válságok korszakai mindig sok évre, sőt évtizedekre meghatározzák az adott ország társadalmi erőinek pártok szerinti csoportosulását. Németországban például ilyen1 válság volt az 1866-os és az 1870-es háború; Oroszországban az 1905-ös események. Nem érthetjük meg politikai pártjaink lényegét, nem állapíthatjuk meg világosan, hogy ez vagy az a párt Oroszországban melyik osztályt képviseli, ha nem térünk vissza ennek az évnek az eseményeihez.

Oroszország politikai pártjainak rövid ismertetését a szélsőjobboldali pártokon kezdjük.

A szélsőjobbszárnyon van az „Orosz Nép Szövetsége”.

E párt programját az „Orosz Nép Szövetségének” A. I. Dubrovin kiadásában megjelenő közlönye, a „Russzkoje Znamja” a következőképpen fejti ki:

„Az «Orosz Nép Szövetsége», amely 1907. június 3-án abban a megtiszteltetésben részesült, hogy a cári trón magaslatáról felszólíttatott, hogy legyen annak biztos támasza, s mindenki számára legyen minden téren a törvényesség és a rend példájaként, azt hirdeti, hogy a cári akarat csak a következő feltételek mellett valósítható meg: 1) ha a kánonok szerint felépített oroszországi pravoszláv egyházzal elszakíthatatlanul és életre-halálra összekapcsolt cári egyeduralom minden erejét kifejti; 2) ha az orosz nép uralkodik nemcsak a belső kormányzóságokban, hanem a határvidékeken is; 3) ha van egy kizárólag oroszokból álló Állami Duma mint az egyeduralkodó legfőbb segítője államépítési munkálkodásában; 4) ha teljes egészükben betartatnak az Orosz Nép Szövetségének a zsidókat illető alapelvei és 5) ha eltávolíttatnak az állam szolgálatából azok a tisztviselők, akik a cári egyeduralmi hatalom ellenfeleihez tartoznak.”

Pontosan lemásoltuk a jobboldaliaknak ezt az ünnepélyes nyilatkozatát, egyrészt azért, hogy az olvasót közvetlenül megismertessük az eredeti szöveggel, másrészt pedig azért, mert az itt kifejtett fő motívumok érvényesek a III. duma többségét alkotó valamennyi pártra, vagyis mind a „nacionalistákra”, mind az októbristákra nézve. Ez kitűnik majd a további fejtegetésből.

Az Orosz Nép Szövetségének programja lényegében a jobbágyrendszer idejének régi jelszavát: a pravoszlávság, egyeduralom, népiség jelszót ismétli. Abban a kérdésben, amelynek alapján az Orosz Nép Szövetségét a későbbi pártoktól meg szokták különböztetni, vagyis az orosz államrend „alkotmányos” alapjai elismerésének vagy elvetésének kérdésében, különösen fontos megállapítanunk, hogy az Orosz Nép Szövetsége egyáltalán nem ellensége a képviseleti intézményeknek általában. Az idézett programból látható, hogy az Orosz Nép Szövetsége azt akarja, hogy legyen Állami Duma, mely a „segítőtárs” szerepét játssza.

Az orosz — ha szabad ezt a kifejezést használnunk — alkotmány sajátosságát Dubrovin embere helyesen, vagyis a dolgok valódi állásának megfelelően fejezi ki. Mind a nacionalistáknak, mind az októbristáknak tényleges politikájukban ugyanez az álláspontjuk. E pártok vitája az „alkotmányról” jórészt csak szavak körül folyik: a „jobboldaliak” nem ellenzik a dumát, csak különös buzgalommal hangsúlyozzák, hogy a dumának „segítőtársnak” kell lennie, anélkül, hogy jogait bármi módon meghatároznák; a nacionalisták és az októbristák a maguk részéről nem ragaszkodnak semmiféle szigorúan meghatározott jogokhoz, és még csak nem is gondolnak a jogok reális biztosítékaira. Az októbrizmus „konstitucionalistái” teljesen megegyeznek „a konstitúció ellenfeleivel” a június 3-i alkotmány alapján.

Az általában a nemoroszok és különösen a zsidók elleni hajsza nyíltan, világosan és határozottan bennefoglaltatik a feketeszázasok programjában. Ezek, mint mindig, durvábban, kevesebb köntörfalazással, féktelenebbül mondják ki azt, amit a többi kormánypárt többé-kevésbé „szemérmesen” vagy diplomatikusan leplez.

Valójában, ahogy azt kivétel nélkül mindenki tudja, aki valamennyire is ismeri a III. duma tevékenységét a „Novoje Vremja”, a „Szvet”, a „Golosz Moszkvi” stb. fajtájú újságokból, a nemoroszok elleni uszításban a nacionalisták és az októbristák egyaránt részt vesznek.

Felmerül a kérdés: mi a jobboldaliak pártjának szociális alapja? melyik osztályt képviseli? melyik osztályt szolgálja?A jobbágyrendszer jelszavaihoz való visszatérés, az orosz élet minden régi, középkori intézményének védelme, a június 3-i — földesúri — alkotmánnyal való teljes elégedettség, a nemesség és a hivatalnoki kar kiváltságainak védelme, — mindez világos feleletet ad kérdésünkre. A jobboldaliak: a jobbágytartó földesurak és az Egyesült Nemesség Tanácsának pártja. Hiszen nem hiába játszott éppen ez a Tanács oly kimagasló, sőt vezető szerepet a II. duma szétkergetésében, a választási törvény megváltoztatásában és a június 3-i államcsínyben.

Hogy tiszta képet alkossunk magunknak arról, milyen gazdasági erőt képvisel Oroszországban ez az osztály, elég, ha a következő alapvető tényt hozzuk fel, melyet a kormánynak a belügyminisztérium kiadásában megjelent 1905. évi agrárstatisztikai adatai bizonyítanak.

Európai Oroszországban 30 000-nél kevesebb földbirtokosnak 70 000 000 gyeszjatyina földje van; ugyanannyi földje van a legkisebb osztásfölddel bíró tízmillió parasztcsaládnak. Egy nagybirtokosra eszerint átlag körülbelül 2 300 gyeszjatyina föld jut; egy szegényparasztra — egy parasztcsaládra, parasztportára — átlag 7 gyeszjatyina.

Egészen természetes és elkerülhetetlen, hogy ekkora „osztásföldön” a paraszt nem élhet, hanem csak lassan haldokolhat. Milliók állandó éhezése — mint az idei éhínség — minden rossz termés után továbbra is lesüllyeszti a parasztgazdaság színvonalát Oroszországban. A parasztok kénytelenek a földesúrtól földet bérelni — mindenféle ledolgozás fejében. A paraszt a földért saját lovával, saját eszközeivel dolgozik a földesúrra. Ez nem más, mint úrdolga, csak hivatalosan nem nevezik hűbéri jognak. 2 300 gyeszjatyinás birtokon a földesurak nagyobbrészt nem is tudnak más gazdálkodást folytatni, mint kiuzsorázáson, ledolgozáson, azaz úrdolgán alapuló gazdálkodást. Bérmunkásokkal ezeknek az óriási birtokoknak csak egy részét művelik meg.

Továbbá: ugyanaz az osztály, a nemesi földbirtokosok osztálya, szolgáltatja az államnak az összes magas és középfokú hivatalnokok túlnyomó többségét. A hivatalnokok kiváltságai Oroszországban — ez a nemesi földbirtokosok kiváltságainak és földbirtokon alapuló hatalmának másik oldala. Ebből érthető, hogy az Egyesült Nemesség Tanácsa és a „jobboldali” pártok nem véletlenül, hanem elkerülhetetlenül, nem egyesek „rosszakaratából”, hanem egy roppant hatalmas osztály érdekeinek nyomására védik a régi hűbéri hagyományok politikáját. A régi uralkodó osztály, a földesúri sarjak osztálya, amely továbbra is megmaradt uralkodó osztálynak, megfelelő pártot alakított magának. Ez a párt éppen az „Orosz Nép Szövetsége”, vagy az Állami Duma és az Államtanács „jobboldala”.

De ha már vannak képviseleti intézmények, ha már nyíltan kiléptek a politika porondjára a tömegek — mint ahogy kiléptek nálunk 1905-ben — minden párt számára szükségessé válik, hogy ilyen vagy olyan határokon belül a néphez fellebbezzen. De mivel fellebbezhetnek, mivel fordulhatnak a néphez a jobboldali pártok?

Persze, nyíltan nem beszélhetnek a földbirtokosok érdekeinek védelméről. Arról beszélnek, hogy meg kell őrizni általában a régi világot, minden erejüket megfeszítik, hogy bizalmatlanságot szítsanak a nemoroszokkal, különösen a zsidókkal szemben, hogy pogromokra ösztökéljék, a „zsidókra” uszítsák az egészen fejletlen, egészen felvilágosulatlan embereket. A nemesek, hivatalnokok és földesurak kiváltságait azzal igyekeznek leplezni, hogy azt mondják, hogy a nemoroszok „elnyomják” az oroszokat.

Ilyen a „jobboldaliak” pártja. Egyik tagja Puriskevics, a jobboldaliak ismert szónoka a III. dumában, igen sokat és igen sikeresen munkálkodott azon, hogy megmutassa a népnek, mit akarnak a jobboldaliak, hogyan működnek, kinek szolgálnak. Puriskevics tehetséges agitátor.

A „jobboldaliak” mellett, akiknek 46 képviselőjük van a III. dumában, ott vannak a „nacionalisták” — 91 képviselő. Egészen jelentéktelen árnyalati különbség van köztük és a jobboldaliak között: lényegében ez nem két, hanem egy párt, s megosztják egymás közt a „munkát” a nemoroszok, a „kadetok” (liberálisok), a demokraták stb. elleni uszítás terén. Az egyik durvábban, a másik finomabban cselekszi ugyanazt. Meg aztán a kormány számára is előnyös, hogy a „szélső” jobboldaliak, akik minden botrányra, pogromra, a Gercensteinek, Jolloszok, Karavajevek meggyilkolására kaphatók, kissé félrehúzódjanak, mintha ők a kormányt jobbról „kritizálnák” … Komoly jelentősége a jobboldaliak és a nacionalisták közötti különbségnek nem lehet.

Az októbristáknak 131 képviselőjük van a III. dumában, beleértve persze a „jobboldali októbristákat” is. A jelenlegi politikában nincs semmi lényeges különbség köztük és a jobboldaliak között, de az utóbbiaktól az októbristák abban különböznek, hogy ez a párt a földbirtokosokon kívül a nagytőkést, a régimódi kereskedőt, a burzsoáziát is szolgálja, amely úgy megrémült a munkások és nyomukban a parasztok önálló életre ébredésétől, hogy immár teljes egészében a régi rendszert védelmezi. Vannak Oroszországban olyan kapitalisták, mégpedig meglehetősen nagyszámban, akik egy cseppet sem bánnak jobban a munkásokkal, mint a földesurak a volt jobbágyokkal; a munkás, az alkalmazott az ő szemükben éppúgy szolganép, cseléd. Ezeket a régi viszonyokat senki sem tudja jobban védeni, mint a jobboldali pártok, a nacionalisták és az októbristák. Vannak olyan kapitalisták is, akik a zemsztvo- és városi kongresszusokon 1904-ben és 1905-ben „alkotmányt” követeltek, de a munkások ellen hajlandók teljesen kibékülni a június 3-i alkotmánnyal.

Az októbristák pártja a földbirtokosok és a kapitalisták legfőbb ellenforradalmi pártja. Ez a III. duma vezető pártja: a 131 októbrista 137 jobboldalival és nacionalistával együtt alkotja a III. duma szilárd többségét.

Az 1907. június 3-i választási törvény biztosította a többséget a földbirtokosok és a nagytőkések számára: az összes kormányzósági választási gyűléseken, amelyek képviselőket küldenek a dumába, az első városi (nagytőkés) kúria földbirtokosaié és elektoraié a többség. Sőt 28 kormányzósági gyűlésen a földbirtokosok elektorai egymaguk alkotják a többséget. A június 3-i kormány egész politikáját az októbrista párt segítségével folytatja, ez a párt felelős a III. duma valamennyi bűnéért és gaztettéért.

Szavakban, programjukban az „alkotmányt” sőt… a szabadságot is védik az októbristák! Valójában ez a párt támogatott minden rendszabályt, amely a munkások ellen (vegyük akár a biztosítási törvényjavaslatot — emlékezzünk a munkáskérdésben alakított duma-bizottság elnökére, Tiesen- hausen báróra!), a parasztok ellen, az önkény és a jogtalanságok korlátozása ellen irányult. Az októbristák pártja ugyanolyan kormánypárt, mint a nacionalisták. Ezen a tényen mit sem változtat, hogy az októbristák időnként — különösen a választások előtt! — „ellenzéki” beszédeket mondanak. Mindenütt, ahol parlament van, régóta észlelhető volt és állandóan észlelhető, hogy a polgári pártok ellenzékesdit játszanak, — olyan játék ez, amely nem árt nekik, mert egyetlen kormány sem veszi komolyan, s néha hasznosnak bizonyul a választók előtt, akiket „el kell bolondítani” ellenzékiséggel.

De az ellenzékiesdi szakemberei és virtuózai: a III. duma fő ellenzéki pártja, a kadetok, az alkotmányos „demokraták”, a „népszabadság” pártja.

Játék már e párt elnevezése maga is, mert ez a párt egyáltalán nem demokratikus párt és korántsem a nép pártja, nem a szabadság, hanem a félszabadság, ha ugyan nem a negyedszabadság pártja.

Ez a párt valójában a liberális monarchista burzsoázia pártja, amely sokkal jobban fél a nép mozgalmától, mint a reakciótól.

A demokrata hisz a népben, hisz a tömegek mozgalmában, mindenképpen segíti azt, — bár nem ritkán (ilyenek a polgári demokraták, a trudovikok) hibás elképzelései vannak arról, hogy mi e mozgalom jelentősége, a kapitalista rend keretein belül. A demokrata őszintébben törekszik arra, hogy lerázzon mindent, ami középkori.

A liberális fél a tömegek mozgalmától, fékezi azt és tudatosan védi a középkor bizonyos, mégpedig legfontosabb intézményeit azért, hogy legyen támasza a tömegekkel és különösen a munkásokkal szemben. A hatalom megosztása a Puriskevicsekkel — s egyáltalán nem a Puriskevicsek hatalma minden alapjának megsemmisítése — ez az, amire a liberálisok törekszenek. Mindent a népnek, mindent a nép által — mondja a demokrata kispolgár (s köztük a paraszt és a trudovik), s őszintén igyekszik megsemmisíteni a Puriskevicsek hatalmának minden alapját, de nem érti, mi a jelentősége annak a harcnak, amelyet a bérmunkások a tőke ellen vívnak. Ezzel szemben a liberális monarchista burzsoázia igazi célja az, hogy megossza Puriskeviccsel a munkások és a kisparasztok feletti hatalmat.

A kadetok az I. és II. dumában többségben voltak, illetve ők voltak a helyzet urai. Ezt a helyzetet értelmetlen és dicstelen játékra használták fel; jobbfelé megjátszották a lojalitást és a miniszterképességet (mi, úgymond, minden ellentétet békés úton meg tudunk oldani, a parasztot sem rontjuk meg, Puriskevicset sem bántjuk meg), balfelé pedig a demokratizmust. Ennek a játéknak eredményeképpen végül is jobbfelől beléjük rúgtak. Balfelől joggal kiérdemelték a népszabadság árulóinak nevét. A két első dumában egész idő alatt nemcsak a munkásdemokrácia, hanem a trudovikok ellen is harcoltak. Elég megemlítenünk, hogy a kadetok a helyi földbizottságok tervét, amelyet a trudovikok terjesztettek elő (I. duma), — ezt az elemi demokratikus tervet, ezt a minimális demokratikus tervet is megbuktatták, és amellett szálltak síkra, hogy a földrendező bizottságokban a földbirtokos és a hivatalnok a paraszt fölött álljon!

A III. dumában a kadetok a „felelős ellenzék”, őfelsége ellenzékének szerepét játszották. Ennek nevében ismételten megszavazták a kormány költségvetéseit („demokraták”!), megmagyarázták az októbristáknak, hogy milyen veszélytelen és ártatlan az ő „kényszer”- (a paraszt számára kényszerű) megváltásuk — emlékezzünk csak vissza az első számú Berezovszkijra, ők küldték a szószékre Karaulovot, hogy „ájtatos” beszédeket mondjon, ők tagadták meg a tömegmozgalmat, ők fordultak a „felső rétegekhez” és ők mentek neki az alsóknak (a kadetok harca a munkásképviselők ellen a munkásbiztosítás kérdésében) stb. stb.

A kadetok pártja az ellenforradalmi liberalizmus pártja. Azzal az igényükkel, hogy a „felelős ellenzék” szerepét játsszák, vagyis az elismert, törvényes ellenzékét, amelynek megengedték, hogy az októbristákkal konkuráljon, nem a június 3-i rendszerrel szembenálló, hanem a június 3-i rendszer alapján álló ellenzékét — ezzel az igényükkel a kadetok végleg eltemették magukat mint „demokratákat”. A kadet ideológusoknak, Sztruve és Izgojev úrnak és társaiknak — akiket agyoncsókolt Rozanov és a volhiniai Antonij — szemérmetlen vehista prédikálása és a III. dumában játszott „felelős ellenzék” szerepe ugyanannak az éremnek két oldala. A liberális monarchista burzsoázia, amelyet a Puriskevicsek megtűrnek, Puriskevics mellé akar ülni.

Az, hogy a kadetok most, a IV. duma választásaira blokkba tömörültek a „progresszistákkal”, újabb bizonyítéka a kadetok mélységes ellenforradalmiságának. A progresszisták a legcsekélyebb igényt sem tartják a demokratizmusra, egy árva szót sem szólnak az egész június 3-i rendszer elleni harcról, és még csak nem is ábrándoznak semmiféle „általános választójogról”. Mérsékelt liberálisok ezek, akik nem titkolják rokonságukat az októbristákkal. A kadetok szövetsége a progresszistákkal a legelvakultabb „kadet-hívőnek” is fel kell hogy nyissa a szemét a kadet párt valódi lényegét illetőleg.

demokratikus burzsoáziát Oroszországban a narodnyikok különböző árnyalatai képviselik a legbaloldalibb eszerektől (szociálforradalmárok) kezdve, egészen az eneszekig (népi szocialisták) és a trudovikokig. Valamennyien szívesen hangoztatnak „szocialista” frázisokat, de öntudatos munkást nem szabad, hogy megtévesszenek ezek a frázisok. Valójában sem a „földhöz való jogban”, sem az „egyenlősítő földosztásban”, sem a „föld szocializálásában” nincs egyetlen cseppnyi szocializmus. Ezzel tisztában kell lennie mindenkinek, aki tudja, hogy az árutermelés, a piac, a pénz, a tőke hatalma nemcsak érintetlen marad, hanem ellenkezőleg, még jobban fejlődik, ha megszűnik a föld magántulajdona és ha a földet újra felosztják, még ha a „legigazságosabban” osztják is fel.

De a „munka elvéről” és a „narodnyik szocializmusról” szóló frázisok a demokratáknak azt a mély hitét (és őszinte törekvését) fejezik ki, hogy meg lehet semmisíteni és meg kell semmisíteni mindazt, ami középkori a földbirtoklásban és ezzel együtt a politikai rendben is. A liberálisok (kadetok) arra törekszenek, hogy a Puriskevicsekkel megosszák a politikai hatalmat és a politikai kiváltságokat, a narodnyikok viszont éppen azért demokraták, mert jelenleg arra törekszenek és arra is kell törekedniök, hogy megsemmisítsék az összes kiváltságokat a földbirtoklás terén és az összes kiváltságokat a politikában.

Az orosz parasztság óriási tömege olyan helyzetben van, hogy még csak nem is álmodhat semmilyen kompromisszumról a Puriskevicsekkel (ami a liberálisok számára teljesen lehetséges, elérhető és kézenfekvő). A kispolgárság demokratizmusának ezért Oroszországban még meglehetősen hosszú ideig meglesznek a gyökerei a tömegek körében és a sztolipini agrárreform, a Puriskevicseknek ez a parasztellenes burzsoá politikája mindeddig semmi tartósat nem hozott létre, kivéve… éhínséget harmincmillió embernek.

Az éhező kisgazdák millióinak szükségképpen más, demokratikus agrárreformra kell törekedniök, — olyanra, amely nem törhet ki a kapitalizmus kereteiből, nem fogja megsemmisíteni a bérrabszolgaságot, de el tudja törölni a középkor maradványait az orosz föld színéről.

A trudovikok roppant gyengék a III. dumában, de tömegeket képviselnek. A trudovikoknak a kadetok és a munkásdemokrácia közti ingadozása elkerülhetetlenül következik a kisgazdák osztályhelyzetéből, s emellett a kisgazdák tömörítésének, megszervezésének és felvilágosításának különös nehézségéből következik a trudovikoknak mint pártnak rendkívüli határozatlansága és alaktalansága. Éppen ezért a trudovikok — a baloldali narodnyikok badar „otzovizmusa” segítségével — egy már likvidált párt szomorú képét nyújtják.

A trudovikok és a mi majdnem-marxista likvidátoraink között az a különbség, hogy az előbbiek gyengeségük következtében, az utóbbiak pedig szántszándékkal likvidátorok. Segíteni kell a gyenge kispolgári demokratáknak, ki kell őket ragadni a liberálisok befolyása alól, tömöríteni kell a demokrácia táborát az ellenforradalmi kadetok ellen és nemcsak a jobboldaliak ellen, — ez a munkásdemokrácia feladata.

Ami ez utóbbit illeti, melynek a III. dumában frakciója volt, arról e helyütt csak keveset mondhatunk.

A munkásosztály pártjai Európában mindenütt úgy alakultak ki, hogy kiszabadították magukat az általános demokratikus ideológia befolyása alól, hogy megtanulták megkülönböztetni a bérmunkásoknak a kapitalizmus elleni harcát a feudalizmus elleni harctól — többek között éppen ez utóbbi fokozása, minden ingadozástól és félénkségtől való megszabadítása céljából Oroszországban a munkásdemokrácia teljesen elhatárolta magát a liberalizmustól is, a burzsoá demokráciától (a trudovik irányzattól) is, ami a demokrácia ügyének általában igen sokat használt.

A munkásdemokráciában a likvidátor áramlatnak (a „Nasa Zarja” és a „Zsivoje Gyelo”) ugyanaz a gyengéje, mint a trudovikoknak, dicsőíti az alaktalanságot, a „megtűrt” ellenzék szerepére törekszik, lemond a munkások hegemóniájáról, arra szorítkozik, hogy beszél a „nyílt” szervezetről (s közben szidalmazza a nem nyíltat), liberális munkáspolitikát hirdet. Ennek az áramlatnak szemmel látható a kapcsolata az ellenforradalmi idők bomlásával és dekadenciájával, nyilvánvalóvá válik a munkásdemokráciától való elszakadása.

Az öntudatos munkások, akik semmit sem likvidálnak és a liberális befolyás ellensúlyozására tömörülnek, akik osztályként szervezkednek, akik a szakszervezeti és egyéb tömörülés minden lehetséges formáját fejlesztik, fellépnek úgy is mint a bérmunka képviselői a tőkével szemben, úgy is, mint a következetes demokrácia képviselői az Oroszországban uralkodó egész régi rendszerrel szemben és minden engedménnyel szemben, amelyet annak tesznek.

A fentebb elmondottak szemléltetésére közöljük azokat a III. Állami Duma pártok szerinti összetételére vonatkozó adatokat, melyeket a duma hivatalos „Tájékoztatójának” 1912-es évfolyamából vettünk:

A III. duma összetétele pártok szerint

Földbirtokosok

Jobboldaliak 46
Nacionalisták 74
Független nacionalisták 17
Jobboldali októbristák 11
Októbristák 120
Kormánypártok összesen 268

Burzsoázia

Progresszisták 36
Kadetok 52
A lengyel kolo 11
A lengyel-litván-belorusz csoport 7
Mohamedán csoport 9
Liberálisok összesen 115

Polgári demokrácia

Trudovikok 14

Munkásdemokrácia

Szociáldemokraták 13
Demokraták összesen 27
Pártonkívüliek 27
Összesen 437

A III. Állami Dumában kétféle többség volt: 1. a jobboldaliak és az októbristák = 268 (437 képviselő közül); 2. az októbristák és a liberálisok = 120 + 115 = 235 (437 képviselő közül). Mindkét többség ellenforradalmi.

„Nyevszkaja Zvezda” 5. sz. 1912. május 10.

Lenin Művei. 4. kiad. 18. köt.
28—38. old. (oroszul).

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: V. I. Lenin

Gercen emlékezete

Száz év telt el Gercen születése óta. Ünnepli őt az egész liberális Oroszország, gondosan kerülgetve a szocializmus komoly kérdéseit, aggodalmasan titkolva, miben különbözött a forradalmár Gercen egy liberálistól. Megemlékezik Gercenről a jobboldali sajtó is, rágalmazó módon azt bizonygatva, hogy Gercen élete alkonyán megtagadta a forradalmat. A külföldön liberális és narodnyik részről Gercenről elhangzott szónoklatokban viszont egyéb sincs, mint frázis.

A munkáspártnak nem nyárspolgári magasztalás céljából kell Gercenről megemlékeznie, hanem azért, hogy tisztázza saját feladatait, hogy tisztázza egy olyan írónak igazi történelmi szerepét, akinek nagy része volt az orosz forradalom előkészítésében.

Gercen a múlt század első felének nemesi, földesúri forradalmár-nemzedékéhez tartozott. A nemesek adták Oroszországnak a Bironokat és Arakcsejeveket, megszámlálhatatlan sokaságát a „részeges tiszteknek, duhajoknak, kártyásoknak, vásári hősöknek, kutyapecéreknek, krakélereknek, botozóknak, hárem tartóknak”, meg a széplelkű Manyilovokat. „És ezek között nőttek föl — írta Gercen — december 14-ének, a hősök falanxának férfiai, akik egy vadállat tején nevelkedtek, mint Romulus és Remus … Tetőtől-talpig tiszta acélból kovácsolt bajnokok ezek, hős bajtársak, akik tudatosan rohantak a biztos pusztulásba, hogy új életre ébresszék az ifjú nemzedéket és megtisztítsák azoknak a gyermekeknek a lelkét, akik a hóhérok és a rabszolgai alázat világában születtek.”

E gyermekek sorába tartozott Gercen is. A dekabristák felkelése felébresztette és „megtisztította”. A XIX. század negyvenes éveinek feudális Oroszországában fel tudott emelkedni olyan magasra, hogy egy színvonalon állott korának leg nagyobb gondolkodóival. Elsajátította Hegel dialektikáját. Felismerte, hogy ez „a forradalom algebrája”. Tovább jutott Hegelnél, Feuerbach nyomán eljutott a materializmusig. „ A levelek a természet tanulmányozásáról” első levele — az „Empíria és idealizmus” —, amelyet 1844-ben írt, olyan gondolkodóra vall, aki még ma is egy fejjel kimagaslik a jelenkor empirikus természettudósainak töméntelen sokaságából, és a mostani idealista és félidealista filozófusok tömegéből. Gercen egészen közel jutott a dialektikus materializmushoz, de megtorpant a történelmi materializmus előtt.

Éppen ez a „megtorpanás” okozta Gercen lelki válságát az 1848-as forradalom veresége után. Gercen már elhagyta Oroszországot és közvetlen közelről szemlélte ezt a forradalmat. Ekkor demokrata, forradalmár, szocialista volt. De „szocializmusa” a burzsoá és kispolgári szocializmusnak a közé a 48-as korszakban fellépő számtalan formája és változata közé tartozott, amelyeket a júniusi napok végérvényesen megsemmisítettek. Lényegében egyáltalán nem volt ez szocializmus, ha nem széplelkű frázis, jámbor ábránd, amelybe a polgári demokrácia, de éppen úgy az ennek hatása alól még fel nem szabadult proletariátus is akkori forradalmiságát burkolta.

Gercennek az 1848 utáni lelki válsága, mély szkepticizmusa és pesszimizmusa a szocializmusról alkotott polgári illúziók válsága volt. Gercen lelki drámája annak a világtörténelmi korszaknak volt a szülötte és tükröződése, amelyben a polgári demokrácia forradalmisága (Európában) márhalódott, a szocialista proletariátus forradalmisága pedig még nem érett meg. Ezt nem értették és nem is érthették meg a liberális orosz szószátyárkodás lovagjai, akik most forradalomellenességüket a Gercen szkepticizmusáról szóló virágos frázisokkal leplezik. Ezeknek a vitézeknek a szemében, akik elárulták az 1905-ös orosz forradalmat, akiknek eszük ágába sem jutott, hogy a forradalmár nagyszerű hivatására gondoljanak, a szkepticizmus átmenet a demokráciából a liberalizmusba, abba a szolgai, aljas, mocskos és vadállati liberalizmusba, amely 48-ban halomra lövette a munkásokat, amely visszaállította a ledöntött trónusokat, amely tapsolt III. Napóleonnak, s amelyet Gercen elátkozott, bár osztályjellegét nem tudta felismerni.

Gercen szkepticizmusa az „osztályfeletti” polgári demokratizmus illúzióitól a proletariátus szigorú, hajthatatlan, legyőzhetetlen osztályharcához való átmenet formája volt. Bizonyság erre a „Levelek egy régi társamhoz”, amelyeket egy évvel halála előtt, 1869-ben írt Bakuninhoz. Gercen szakít az anarchista Bakuninnal. Igaz, Gercen ebben a szakításban még csak taktikai nézeteltérést lát, nem pedig szakadékot az osztálya győzelmében szilárdan hívő proletár és a fennmaradását veszélyeztetve látó kispolgár világnézete közt. Igaz, Gercen itt is megint a régi polgári-demokratikus frázisokat ismétli, hogy a szocializmusnak „a munkás és munkáltató, a földműves és polgár előtt egyaránt hirdetnie kell tanait”. Bakuninnal való szakítása után Gercen mégsem a liberalizmus, hanem az Internacionálé felé fordította tekintetét, ama Internacionálé felé, amelynek vezetője Marx volt, ama Internacionálé felé, amely kezdte „gyűjteni a proletárezredeket”, egységbe fogni azt a „munkásvilágot”, amely „szakít a munka nélkül nyerészkedők világával”!

——-

Mivel Gercen nem értette meg 1848 egész mozgalmának és a Marx előtti szocializmus minden változatának polgári demokratikus jellegét, még kevésbé érthette meg az orosz forradalom polgári természetét. Gercen volt az „orosz” szocializmus, a „narodnyikság” alapítója. Gercen „szocializmust” látott a parasztoknak földdel együtt való felszabadításában, a közösségi földbirtoklásban, a „földhöz való jog” paraszti eszméjében. Számtalan esetben kifejtette kedvenc gondolatait erről a témáról.

Valójában Gercennek ebben a tanításában, miként az egész orosz narodnyikságban — egészen a mostani „szociálforradalmárok” megfakult narodnyikságáig — nincsen egy szemernyi szocializmus sem. Ugyanolyan széplelkű frázis, az orosz paraszti polgári demokrácia forradalmiságáttakaró ugyanolyan kedves ábránd, amilyenek a „48-as szocializmus” különféle nyugati változatai. Mennél több földet kaptak volna a parasztok 1861-ben és mennél olcsóbban kapták volna, annál erősebben alá lett volna aknázva a jobbágytartó földesurak hatalma, annál gyorsabban, szabadabban és szélesebb mederben haladt volna a kapitalizmus fejlődése Oroszországban. A „földhöz való jog” és az „egyenlősítő földosztás” eszméje semmi egyéb, mint a földesúri hatalom teljes megdöntéséért, a földesúri birtoklás teljes megsemmisítéséért küzdő parasztok forradalmi egyenlőségvágyát kifejező formula.

Az 1905-ös forradalom tökéletesen bebizonyította ezt: egyfelől a proletariátus teljesen önállóan lépett föl a forradalmi harc élén, miután megalapította a szociáldemokrata munkáspártot; másfelől a forradalmi parasztok (a „trudovikok” és a „parasztszövetség”), amikor harcoltak a földesúri birtoklás megsemmisítésének minden formájáért egészen a „föld magántulajdonának megszüntetéséig”, éppen mint gazdálkodók, kisvállalkozók harcoltak.

A földhöz való jog stb. „szocialistaság” jellegéről most folyó viták csak arra valók, hogy elhomályosítsák és elpalástolják ezt a valóban fontos és komoly történelmi kérdést: mi a különbség a liberális polgárság és a forradalmi parasztság érdekei között az orosz polgári forradalomban; másképpen kifejezve: a liberális és a demokratikus, a „kiegyező” (monarchikus) és a republikánus törekvés kérdését ebben a forradalomban. Gercen „Kolokol”-ja, ha a dolog lényegére figyelünk és nem a frázisokra, — ha az osztályharcot az „elméletek” és tanítások alapjaként vizsgáljuk és nem megfordítva, — éppen ezt a kérdést vetette föl.

Gercen megteremtette a szabad orosz sajtót külföldön, ez az ő nagy érdeme. A „Poljarnaja Zvezda” magasra emelte a dekabristák hagyományát. A „Kolokol” (1857 — 1867) szenvedélyesen síkraszállt a parasztok felszabadításáért. A szolgai hallgatás megtört.

De Gercen a földbirtokosi, úri körökhöz tartozott. Oroszországot 1847-ben hagyta el, a forradalmi népet nem látta, és nem tudott hinni benne. Innen van az, hogy liberális módra a „nagyokhoz” apellál. Innen számtalan édeskés levele a „Kolokol”-ban Hóhér (II.) Sándorhoz, melyeket ma nem lehet undor nélkül olvasni. Csernisevszkijnek, Dobroljubovnak, Szerno- Szolov-jevicsnek, akik a raznocsinyec-forradalmárok új nemzedékéhez tartoztak, ezerszer igazuk volt, amikor szemrehányásokkal illették Gercent ezekért az elhajlásokért a demokráciától a liberalizmus felé. De az igazság kedvéért meg kell mondanunk, hogy Gercenben a demokrácia és liberalizmus közti minden ingadozása ellenére mégis a demokrata kerekedett felül.

Amikor a liberális pimaszság egyik legvisszataszítóbb típusa, Kavelin, aki korábban éppen liberális iránya miatt lelkesedett a „Kolokol”-ért, fellépett az alkotmány ellen, megtámadta a forradalmi agitációt, kikelt az „erőszak” és az erőszakra való felhívások ellen, mikor türelmet kezdett prédikálni, Gercen szakított ezzel a liberális bölccsel. Gercen megtámadta „üres, ostoba, ártalmas pamfletjét”, amelyet „bizalmas kalauzul írt a liberáliskodó kormány részére”, a Kavelin-féle „politikus szentimentális szentenciákat”, amelyek „az orosz népet baromnak, a kormányt pedig bölcsnek” tüntetik fel. A „Kolokol” közölte a „Gyászbeszéd”-et, amelyben ostorozta a „semmitmondó eszméik rothadt pókhálóját nagyképűen szövögető professzorokat, a hajdan nyíltszívű, de utóbb — minthogy látták, hogy az egészséges ifjúság nem tud együtt érezni az ő aszkóros gondolataikkal — elkeseredett exprofesszorokat”. Kavelin ebben az arcképben nyomban magára ismert.

Amikor Csernisevszkijt letartóztatták, a nyomorult liberális Kavelin ezt írta: „A letartóztatásokat nem találom felháborítónak … a forradalmi párt minden eszközt helyesnek tart a kormány megbuktatására, ez viszont a rendelkezésére álló eszközökkel védekezik.” De Gercen jól megfelelt ennek a kadétnak, mikor ezt írta Csernisevszkij pörével kapcsolatban: „És íme, akadnak nyomorult emberek, csorda-emberek, puhányok, akik azt mondják, hogy nem kell szidni a rablógyilkosok és léhűtők bandáját, amely minket kormányoz.”

Mikor a liberális Turgenyev magánlevélben biztosította II. Sándort alattvalói hűségéről, és két aranyat adományozott a lengyel felkelés leverésekor megsebesült katonák javára, a „Kolokol” „a (hímnemű) ősz Magdolnáról” írt, „aki azt írta Őfelségének, hogy nem tud aludni, mivel őfelségének nincs tudomása az őt eltöltő bűnbánatról”. És Turgenyev nyomban magára ismert.

Mikor az orosz liberálisok egész falkája elfordult Gercentől, amiért védelmezte Lengyelországot, mikor a „művelt társaság” elfordult a „Kolokol”-tól, Gercent ez nem zavarta meg. Továbbra is szószólója maradt Lengyelország szabadságának és ostorozta II. Sándor pribékeit, bakóit, hóhérait. Gercen megmentette az orosz demokrácia becsületét. „Megmentettük az orosz név becsületét — írta Turgenyevnek —, és megszenvedtünk érte a szolgalelkű többség jóvoltából.”

Amikor híre jött, hogy egy jobbágy megölte földesurát, mert merényletet követett el mátkája becsülete ellen, Gercen megjegyezte a „Kolokol”-ban: „És nagyon helyesen tette!” Amikor jelentették, hogy a „felszabadítás” „békés” végrehajtására katonai parancsnokokat neveztek ki, ezt írta Gercen:

„A legelső értelmes ezredes, aki seregével a parasztokhoz csatlakozik, ahelyett hogy fojtogatná őket, a Romanovok trónjára fog jutni.” Amikor Rejtern ezredes Varsóban agyonlőtte magát (1860), hogy ne kelljen hóhérok segédjévé lennie, Gercen ezt írta: „Ha már agyonlövésről van szó, azokat a tábornokokat kell agyonlőni, akik fegyvertelen emberekre lövetnek.” Mikor Bezdnában ötven parasztot megkorbácsoltak és vezetőjüket, Anton Petrovot kivégezték (1861. április 12.), ezt írta Gercen a „Kolokol”,-ban:

„Ó, ha szavaim eljuthatnának hozzád, te robotosa és mártírja az orosz földnek! . . de megtanítanálak megvetni lelkipásztoraidat, akiket a pétervári szinódus és a német cár helyezett föléd … Gyűlölöd a földesurat, gyűlölöd a jegyzőt, félsz tőlük — és teljes joggal; de még mindig hiszel a cárnak és a püspöknek …, ne higgy nekik. A cár velük tart, és ők az ő emberei. Őt látod most, te, apja a Bezdnában megölt ifjúnak, te, fia a Penzában megölt apának . . . Pásztoraid tudatlanok, mint te, szegények, mint te . . . Ilyen volt a Kazánban érted megszenvedett Antonij (nem Antonij püspök, hanem a bezdnai Anton).. . A te szentjeid tetemei nem visznek végbe negyvennyolc csodát, a hozzájuk intézett fohász nem gyógyítja meg a fogfájást, de eleven emlékezetük egy csodát véghez vihet — a te felszabadításodat.”

Látható ebből, milyen ocsmány és aljas módon rágalmazzák Gercent a „legális” szolgasajtóban meghúzódó liberálisaink, akik túlozzák gyönge oldalait és hallgatnak az erősekről. Nem bűne, hanem szerencsétlensége Gercennek, hogy magában Oroszországban nem láthatott forradalmi népet a negyvenes években. Amikor meglátta a hatvanas években — félelem nélkül a forradalmi demokrácia oldalára állt a liberalizmus ellen. A népnek a cárizmus fölötti győzelméért harcolt, nem pedig a liberális polgárságnak a feudális cárral kötendő szövetségéért. Magasra emelte a forradalom zászlaját.

——

Midőn Gercen emlékét ünnepeljük, világosan látjuk azt a három nemzedéket, azt a három osztályt, amely az orosz forradalomban munkálkodott. Kezdetben — nemesek és földes urak, a dekabristák és Gercen. Szűk a köre ezeknek a forradalmároknak. Szörnyen távol állanak a néptől. De nem veszett kárba munkájuk. A dekabristák ébresztették föl Gercent. Gercen forradalmi agitációt indított.

Ezt az agitációt átvették, kiszélesítették, fokozták, keményebbé tették a raznocsinyec-forradalmárok, kezdve Csernisevszkijen a „Narodnaja Volja” hőseiig. A harcosok köre szélesebb lett, kapcsolatuk a néppel szorosabb. „Az eljövendő vihar ifjú kormányosai” — így nevezte őket Gercen. De ez még nem volt maga a vihar.

A vihar — maguknak a tömegeknek a megmozdulása. E tömegek élén fölkelt a proletariátus, az egyetlen mindvégig forradalmi osztály, és először keltette föl a parasztok millióit nyílt, forradalmi harcra. A vihar első rohama 1905-ben volt. A következő a mi szemünk előtt kezd nőni.

A proletariátus Gercent ünnepelve, az ő példáján megtanulja a forradalmi elmélet nagy jelentőségét; az ő példáján megérti, hogy a forradalom iránti feltétlen odaadás és a néphez forduló forradalmi agitáció nem vész kárba akkor sem, ha a vetést az aratástól egész évtizedek választják el; az ő példáján megtanulja meghatározni a különböző osztályok szerepét az orosz forradalomban és a világforradalomban. Ezekkel a leckékkel gazdagodva a proletariátus utat tör majd magának a minden ország szocialista munkásaival való szabad szövetséghez, széttaposván a cári monarchiát, ezt az ocsmány szörnyet, amely ellen Gercen emelte fel először a nagy harci lobogót, amikor a szabad orosz szóval a tömegekhez fordult.

„Szocial-Demokrat” 26. sz.
1912. május 8. (április 25.)

Lenin Művei. 4. kiad. 18. köt.
9—15. old. (oroszul).

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: V. I. Lenin

A likvidátorságról és a likvidátorok csoportjáról

Figyelembe véve,

1)      hogy az OSzDMP már mintegy négy éve erélyes harcot folytat a likvidátor áramlat ellen, amelyet az 1908-as decemberi pártkonferencia úgy határozott meg, mint a

„pártbeli értelmiség bizonyos részének kísérletét arra, hogy feltétlenül likvidálják az OSzDMP fennálló szervezetét és formátlan egyesüléssel cseréljék fel a legalitás kereteiben, még ha a legalitást a párt programjáról, taktikájáról és hagyományairól való nyilvánvaló lemondással kell is megfizetni”;

2)      hogy a Központi Bizottság 1910 januári plénuma, amely folytatta a harcot ez ellen az áramlat ellen, ezt egyhangúlag a proletariátusra gyakorolt burzsoá befolyás megnyilatkozásának minősítette, s a párt tényleges egységét és a régebbi bolsevik és mensevik frakció egyesülését ahhoz a feltételhez kötötte, hogy a likvidátorsággal teljesen szakítanak és ezt a szocializmustól való burzsoá elhajlást véglegesen leküzdik;

3)      hogy a párt összes határozatai és a mensevizmus képviselőinek az 1910 januári plénumon vállalt kötelezettsége ellenére a mensevikeknek a ,,Nasa Zarja” és a „Gyelo Zsiznyi” c. folyóiratocskák körül csoportosuló része nem volt hajlandó segíteni a KB helyreállításában (Mihail, Jurij, és Roman nemcsak arra nem voltak hajlandók 1910 tavaszán, hogy bemenjenek a Központi Bizottságba, hanem még arra sem, hogy legalább egy ülésen megjelenjenek új tagok kooptálása céljából);

4)      hogy az említett kiadványok az 1910. évi plénum után határozottan és minden vonalon a likvidátorság felé fordultak, nemcsak „lebecsülték” (a plénum határozata ellenére) „az illegális párt jelentőségét”, hanem egyenesen tagadták az illegális pártot, kijelentették, hogy az már fel van számolva, és „reakciós utópiának” minősítették az illegális párt helyreállítását, gúnnyal és szidalmakkal árasztották el a pártot a cenzúrázott folyóiratok hasábjain, s felszólították a munkásokat, hogy ismerjék el, hogy a pártsejtek és a párt hierarchiája „elhalt” stb.;

5) hogy a nem nagyszámú, főleg az értelmiség képviselőiből álló helyi likvidátor csoportocskák, folytatva a párt lerombolására irányuló munkájukat arra az 1911-ben megismételt felhívásunkra, hogy segítsenek az illegális párt helyreállításában és konferenciájának összehívásában, tagadólag válaszoltak, sőt teljesen független kis csoportokba tömörültek és nyíltan agitáltak a munkások között az illegális párt ellen és nyíltan harcoltak helyreállítása ellen — még ott is, ahol a pártigenlő mensevikek voltak többségben (pl. Jekatyerinoszlavban, Bakuban, Kiev-ben stb.); —

a konferencia kijelenti, hogy a nevezett csoport viselkedésével végleg a párton kívül helyezte magát.

A konferencia felhív minden párttagot, bármilyen áramlatot és árnyalatot képviseljenek is, hogy harcoljanak a likvidátorság ellen, magyarázzák meg, mennyire ártalmas a likvidátorság a munkásosztály felszabadításának ügyére nézve, és minden erejüket feszítsék meg az illegális OSzDMP helyreállítása és megszilárdítása érdekében.

A megírás ideje: 1912. január első fele.
Először Lenin Művei 2—3. kiadásának
XV. kötetében jelent meg 1929—1930-ban.

Lenin Művei. 4. kiad. 17. köt.
412—413. old. (oroszul).

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

Gercen emlékezete

– írta: V. I. Lenin –

Száz év telt el Gercen születése óta. Ünnepli őt az egész liberális Oroszország, gondosan kerülgetve a szocializmus komoly kérdéseit, aggodalmasan titkolva, miben különbözött a forradalmár Gercen egy liberálistól. Megemlékezik Gercenről a jobboldali sajtó is, rágalmazó módon azt bizonygatva, hogy Gercen élete alkonyán megtagadta a forradalmat. A külföldön liberális és narodnyik részről Gercenről elhangzott szónoklatokban viszont egyéb sincs, mint frázis.

A munkáspártnak nem nyárspolgári magasztalás céljából kell Gercenről megemlékeznie, hanem azért, hogy tisztázza saját feladatait, hogy tisztázza egy olyan írónak igazi történelmi szerepét, akinek nagy része volt az orosz forradalom előkészítésében.

Gercen a múlt század első felének nemesi, földesúri forradalmár-nemzedékéhez tartozott. A nemesek adták Oroszországnak a Bironokat és Arakcsejeveket, megszámlálhatatlan sokaságát a „részeges tiszteknek, duhajoknak, kártyásoknak, vásári hősöknek, kutyapecéreknek, krakélereknek, botozóknak, hárem tartóknak”, meg a széplelkű Manyilovokat. „És ezek között nőttek föl — írta Gercen — december 14-ének, a hősök falanxának férfiai, akik egy vadállat tején nevelkedtek, mint Romulus és Remus … Tetőtől-talpig tiszta acélból kovácsolt bajnokok ezek, hős bajtársak, akik tudatosan rohantak a biztos pusztulásba, hogy új életre ébresszék az ifjú nemzedéket és megtisztítsák azoknak a gyermekeknek a lelkét, akik a hóhérok és a rabszolgai alázat világában születtek.”

E gyermekek sorába tartozott Gercen is. A dekabristák felkelése felébresztette és „megtisztította”. A XIX. század negyvenes éveinek feudális Oroszországában fel tudott emelkedni olyan magasra, hogy egy színvonalon állott korának leg nagyobb gondolkodóival. Elsajátította Hegel dialektikáját. Felismerte, hogy ez „a forradalom algebrája”. Tovább jutott Hegelnél, Feuerbach nyomán eljutott a materializmusig. „ A levelek a természet tanulmányozásáról” első levele — az „Empíria és idealizmus” —, amelyet 1844-ben írt, olyan gondolkodóra vall, aki még ma is egy fejjel kimagaslik a jelenkor empirikus természettudósainak töméntelen sokaságából, és a mostani idealista és félidealista filozófusok tömegéből. Gercen egészen közel jutott a dialektikus materializmushoz, de megtorpant a történelmi materializmus előtt.

Éppen ez a „megtorpanás” okozta Gercen lelki válságát az 1848-as forradalom veresége után. Gercen már elhagyta Oroszországot és közvetlen közelről szemlélte ezt a forradalmat. Ekkor demokrata, forradalmár, szocialista volt. De „szocializmusa” a burzsoá és kispolgári szocializmusnak a közé a 48-as korszakban fellépő számtalan formája és változata közé tartozott, amelyeket a júniusi napok végérvényesen megsemmisítettek. Lényegében egyáltalán nem volt ez szocializmus, ha nem széplelkű frázis, jámbor ábránd, amelybe a polgári demokrácia, de éppen úgy az ennek hatása alól még fel nem szabadult proletariátus is akkori forradalmiságát burkolta.

Gercennek az 1848 utáni lelki válsága, mély szkepticizmusa és pesszimizmusa a szocializmusról alkotott polgári illúziók válsága volt. Gercen lelki drámája annak a világtörténelmi korszaknak volt a szülötte és tükröződése, amelyben a polgári demokrácia forradalmisága (Európában) márhalódott, a szocialista proletariátus forradalmisága pedig még nem érett meg. Ezt nem értették és nem is érthették meg a liberális orosz szószátyárkodás lovagjai, akik most forradalomellenességüket a Gercen szkepticizmusáról szóló virágos frázisokkal leplezik. Ezeknek a vitézeknek a szemében, akik elárulták az 1905-ös orosz forradalmat, akiknek eszük ágába sem jutott, hogy a forradalmár nagyszerű hivatására gondoljanak, a szkepticizmus átmenet a demokráciából a liberalizmusba, abba a szolgai, aljas, mocskos és vadállati liberalizmusba, amely 48-ban halomra lövette a munkásokat, amely visszaállította a ledöntött trónusokat, amely tapsolt III. Napóleonnak, s amelyet Gercen elátkozott, bár osztályjellegét nem tudta felismerni.

Gercen szkepticizmusa az „osztályfeletti” polgári demokratizmus illúzióitól a proletariátus szigorú, hajthatatlan, legyőzhetetlen osztályharcához való átmenet formája volt. Bizonyság erre a „Levelek egy régi társamhoz”, amelyeket egy évvel halála előtt, 1869-ben írt Bakuninhoz. Gercen szakít az anarchista Bakuninnal. Igaz, Gercen ebben a szakításban még csak taktikai nézeteltérést lát, nem pedig szakadékot az osztálya győzelmében szilárdan hívő proletár és a fennmaradását veszélyeztetve látó kispolgár világnézete közt. Igaz, Gercen itt is megint a régi polgári-demokratikus frázisokat ismétli, hogy a szocializmusnak „a munkás és munkáltató, a földműves és polgár előtt egyaránt hirdetnie kell tanait”. Bakuninnal való szakítása után Gercen mégsem a liberalizmus, hanem az Internacionálé felé fordította tekintetét, ama Internacionálé felé, amelynek vezetője Marx volt, ama Internacionálé felé, amely kezdte „gyűjteni a proletárezredeket”, egységbe fogni azt a „munkásvilágot”, amely „szakít a munka nélkül nyerészkedők világával”!
——-
Mivel Gercen nem értette meg 1848 egész mozgalmának és a Marx előtti szocializmus minden változatának polgári demokratikus jellegét, még kevésbé érthette meg az orosz forradalom polgári természetét. Gercen volt az „orosz” szocializmus, a „narodnyikság” alapítója. Gercen „szocializmust” látott a parasztoknak földdel együtt való felszabadításában, a közösségi földbirtoklásban, a „földhöz való jog” paraszti eszméjében. Számtalan esetben kifejtette kedvenc gondolatait erről a témáról.

Valójában Gercennek ebben a tanításában, miként az egész orosz narodnyikságban — egészen a mostani „szociálforradalmárok” megfakult narodnyikságáig — nincsen egy szemernyi szocializmus sem. Ugyanolyan széplelkű frázis, az orosz paraszti polgári demokrácia forradalmiságáttakaró ugyanolyan kedves ábránd, amilyenek a „48-as szocializmus” különféle nyugati változatai. Mennél több földet kaptak volna a parasztok 1861-ben és mennél olcsóbban kapták volna, annál erősebben alá lett volna aknázva a jobbágytartó földesurak hatalma, annál gyorsabban, szabadabban és szélesebb mederben haladt volna a kapitalizmus fejlődése Oroszországban. A „földhöz való jog” és az „egyenlősítő földosztás” eszméje semmi egyéb, mint a földesúri hatalom teljes megdöntéséért, a földesúri birtoklás teljes megsemmisítéséért küzdő parasztok forradalmi egyenlőségvágyát kifejező formula.

Az 1905-ös forradalom tökéletesen bebizonyította ezt: egyfelől a proletariátus teljesen önállóan lépett föl a forradalmi harc élén, miután megalapította a szociáldemokrata munkáspártot; másfelől a forradalmi parasztok (a „trudovikok” és a „parasztszövetség”), amikor harcoltak a földesúri birtoklás megsemmisítésének minden formájáért egészen a „föld magántulajdonának megszüntetéséig”, éppen mint gazdálkodók, kisvállalkozók harcoltak.

A földhöz való jog stb. „szocialistaság” jellegéről most folyó viták csak arra valók, hogy elhomályosítsák és elpalástolják ezt a valóban fontos és komoly történelmi kérdést: mi a különbség a liberális polgárság és a forradalmi parasztság érdekei között az orosz polgári forradalomban; másképpen kifejezve: a liberális és a demokratikus, a „kiegyező” (monarchikus) és a republikánus törekvés kérdését ebben a forradalomban. Gercen „Kolokol”-ja, ha a dolog lényegére figyelünk és nem a frázisokra, — ha az osztályharcot az „elméletek” és tanítások alapjaként vizsgáljuk és nem megfordítva, — éppen ezt a kérdést vetette föl.

Gercen megteremtette a szabad orosz sajtót külföldön, ez az ő nagy érdeme. A „Poljarnaja Zvezda” magasra emelte a dekabristák hagyományát. A „Kolokol” (1857 — 1867) szenvedélyesen síkraszállt a parasztok felszabadításáért. A szolgai hallgatás megtört.

De Gercen a földbirtokosi, úri körökhöz tartozott. Oroszországot 1847-ben hagyta el, a forradalmi népet nem látta, és nem tudott hinni benne. Innen van az, hogy liberális módra a „nagyokhoz” apellál. Innen számtalan édeskés levele a „Kolokol”-ban Hóhér (II.) Sándorhoz, melyeket ma nem lehet undor nélkül olvasni. Csernisevszkijnek, Dobroljubovnak, Szerno- Szolov-jevicsnek, akik a raznocsinyec-forradalmárok új nemzedékéhez tartoztak, ezerszer igazuk volt, amikor szemrehányásokkal illették Gercent ezekért az elhajlásokért a demokráciától a liberalizmus felé. De az igazság kedvéért meg kell mondanunk, hogy Gercenben a demokrácia és liberalizmus közti minden ingadozása ellenére mégis a demokrata kerekedett felül.

Amikor a liberális pimaszság egyik legvisszataszítóbb típusa, Kavelin, aki korábban éppen liberális iránya miatt lelkesedett a „Kolokol”-ért, fellépett az alkotmány ellen, megtámadta a forradalmi agitációt, kikelt az „erőszak” és az erőszakra való felhívások ellen, mikor türelmet kezdett prédikálni, Gercen szakított ezzel a liberális bölccsel. Gercen megtámadta „üres, ostoba, ártalmas pamfletjét”, amelyet „bizalmas kalauzul írt a liberáliskodó kormány részére”, a Kavelin-féle „politikus szentimentális szentenciákat”, amelyek „az orosz népet baromnak, a kormányt pedig bölcsnek” tüntetik fel. A „Kolokol” közölte a „Gyászbeszéd”-et, amelyben ostorozta a „semmitmondó eszméik rothadt pókhálóját nagyképűen szövögető professzorokat, a hajdan nyíltszívű, de utóbb — minthogy látták, hogy az egészséges ifjúság nem tud együtt érezni az ő aszkóros gondolataikkal — elkeseredett exprofesszorokat”. Kavelin ebben az arcképben nyomban magára ismert.

Amikor Csernisevszkijt letartóztatták, a nyomorult liberális Kavelin ezt írta: „A letartóztatásokat nem találom felháborítónak … a forradalmi párt minden eszközt helyesnek tart a kormány megbuktatására, ez viszont a rendelkezésére álló eszközökkel védekezik.” De Gercen jól megfelelt ennek a kadétnak, mikor ezt írta Csernisevszkij pörével kapcsolatban: „És íme, akadnak nyomorult emberek, csorda-emberek, puhányok, akik azt mondják, hogy nem kell szidni a rablógyilkosok és léhűtők bandáját, amely minket kormányoz.”

Mikor a liberális Turgenyev magánlevélben biztosította II. Sándort alattvalói hűségéről, és két aranyat adományozott a lengyel felkelés leverésekor megsebesült katonák javára, a „Kolokol” „a (hímnemű) ősz Magdolnáról” írt, „aki azt írta Őfelségének, hogy nem tud aludni, mivel őfelségének nincs tudomása az őt eltöltő bűnbánatról”. És Turgenyev nyomban magára ismert.

Mikor az orosz liberálisok egész falkája elfordult Gercentől, amiért védelmezte Lengyelországot, mikor a „művelt társaság” elfordult a „Kolokol”-tól, Gercent ez nem zavarta meg. Továbbra is szószólója maradt Lengyelország szabadságának és ostorozta II. Sándor pribékeit, bakóit, hóhérait. Gercen megmentette az orosz demokrácia becsületét. „Megmentettük az orosz név becsületét — írta Turgenyevnek —, és megszenvedtünk érte a szolgalelkű többség jóvoltából.”

Amikor híre jött, hogy egy jobbágy megölte földesurát, mert merényletet követett el mátkája becsülete ellen, Gercen megjegyezte a „Kolokol”-ban: „És nagyon helyesen tette!” Amikor jelentették, hogy a „felszabadítás” „békés” végrehajtására katonai parancsnokokat neveztek ki, ezt írta Gercen:

„A legelső értelmes ezredes, aki seregével a parasztokhoz csatlakozik, ahelyett hogy fojtogatná őket, a Romanovok trónjára fog jutni.” Amikor Rejtern ezredes Varsóban agyonlőtte magát (1860), hogy ne kelljen hóhérok segédjévé lennie, Gercen ezt írta: „Ha már agyonlövésről van szó, azokat a tábornokokat kell agyonlőni, akik fegyvertelen emberekre lövetnek.” Mikor Bezdnában ötven parasztot megkorbácsoltak és vezetőjüket, Anton Petrovot kivégezték (1861. április 12.), ezt írta Gercen a „Kolokol”,-ban:

„Ó, ha szavaim eljuthatnának hozzád, te robotosa és mártírja az orosz földnek! . . de megtanítanálak megvetni lelkipásztoraidat, akiket a pétervári szinódus és a német cár helyezett föléd … Gyűlölöd a földesurat, gyűlölöd a jegyzőt, félsz tőlük — és teljes joggal; de még mindig hiszel a cárnak és a püspöknek …, ne higgy nekik. A cár velük tart, és ők az ő emberei. Őt látod most, te, apja a Bezdnában megölt ifjúnak, te, fia a Penzában megölt apának . . . Pásztoraid tudatlanok, mint te, szegények, mint te . . . Ilyen volt a Kazánban érted megszenvedett Antonij (nem Antonij püspök, hanem a bezdnai Anton).. . A te szentjeid tetemei nem visznek végbe negyvennyolc csodát, a hozzájuk intézett fohász nem gyógyítja meg a fogfájást, de eleven emlékezetük egy csodát véghez vihet — a te felszabadításodat.”

Látható ebből, milyen ocsmány és aljas módon rágalmazzák Gercent a „legális” szolgasajtóban meghúzódó liberálisaink, akik túlozzák gyönge oldalait és hallgatnak az erősekről. Nem bűne, hanem szerencsétlensége Gercennek, hogy magában Oroszországban nem láthatott forradalmi népet a negyvenes években. Amikor meglátta a hatvanas években — félelem nélkül a forradalmi demokrácia oldalára állt a liberalizmus ellen. A népnek a cárizmus fölötti győzelméért harcolt, nem pedig a liberális polgárságnak a feudális cárral kötendő szövetségéért. Magasra emelte a forradalom zászlaját.
——
Midőn Gercen emlékét ünnepeljük, világosan látjuk azt a három nemzedéket, azt a három osztályt, amely az orosz forradalomban munkálkodott. Kezdetben — nemesek és földes urak, a dekabristák és Gercen. Szűk a köre ezeknek a forradalmároknak. Szörnyen távol állanak a néptől. De nem veszett kárba munkájuk. A dekabristák ébresztették föl Gercent. Gercen forradalmi agitációt indított.

Ezt az agitációt átvették, kiszélesítették, fokozták, keményebbé tették a raznocsinyec-forradalmárok, kezdve Csernisevszkijen a „Narodnaja Volja” hőseiig. A harcosok köre szélesebb lett, kapcsolatuk a néppel szorosabb. „Az eljövendő vihar ifjú kormányosai” — így nevezte őket Gercen. De ez még nem volt maga a vihar.

A vihar — maguknak a tömegeknek a megmozdulása. E tömegek élén fölkelt a proletariátus, az egyetlen mindvégig forradalmi osztály, és először keltette föl a parasztok millióit nyílt, forradalmi harcra. A vihar első rohama 1905-ben volt. A következő a mi szemünk előtt kezd nőni.

A proletariátus Gercent ünnepelve, az ő példáján megtanulja a forradalmi elmélet nagy jelentőségét; az ő példáján megérti, hogy a forradalom iránti feltétlen odaadás és a néphez forduló forradalmi agitáció nem vész kárba akkor sem, ha a vetést az aratástól egész évtizedek választják el; az ő példáján megtanulja meghatározni a különböző osztályok szerepét az orosz forradalomban és a világforradalomban. Ezekkel a leckékkel gazdagodva a proletariátus utat tör majd magának a minden ország szocialista munkásaival való szabad szövetséghez, széttaposván a cári monarchiát, ezt az ocsmány szörnyet, amely ellen Gercen emelte fel először a nagy harci lobogót, amikor a szabad orosz szóval a tömegekhez fordult.

„Szocial-Demokrat” 26. sz.
1912. május 8. (április 25.)

Lenin Művei. 4. kiad. 18. köt.
9—15. old. (oroszul).

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: V. I. Lenin

Sztolipin és a forradalom

Sztolipin főhóhér megöletése egybeesett azzal a pillanattal, amikor számos jel arra mutatott, hogy befejeződött az orosz ellenforradalom történetének első szakasza. A szeptember 1-i esemény, mely önmagában véve igen kis jelentőségű, ezért újra napirendre tűzi azt az elsőrendű fontosságú kérdést, hogy mi a tartalma és mi a jelentősége, az oroszországi ellenforradalomnak. A reakciósok karában, akik Sztolipint lakáj módra dicsőítik, vagy az Oroszországban uralkodó feketeszázas banda intrikáinak történetében turkálnak, s a liberálisok karában, akik fejüket csóválják a „barbár és esztelen” merénylet miatt (a liberálisokhoz tartoznak persze a „Gyelo Zsiznyi” volt szociáldemokratái is, akiktől ez az idézőjelbe tett, elcsépelt kifejezés származik), hallatszanak egyes olyan hangok is, amelyeknek valóban komoly elvi tartalmuk van. Megpróbálják az orosz történelem „sztolipini időszakát” összefüggő egésznek tekinteni.

Sztolipin körülbelül öt évig, 1906-tól 1911-ig állt az ellenforradalom kormányának az élén. Ez valóban sajátos és tanulságos eseményekben bővelkedő időszak. A külső eseményeket tekintve, úgy jellemezhetjük, mint az 1907. június 3-i államcsíny előkészítésének és megvalósításának időszakát. Éppen 1906 nyarán, amikor Sztolipin mint belügyminiszter felszólalt az I. dumában, — ekkor láttak hozzá, hogy előkészítsék ezt az államcsínyt, amely most már meghozta gyümölcseit társadalmi életünk minden területén. Felmerül a kérdés, hogy az államcsíny megvalósítói milyen társadalmi erőkre támaszkodtak, és milyen erők irányították őket? Mi volt a „június harmadiki” időszak társadalmi és gazdasági tartalma? — Sztolipin személyes „karrierje” tanulságos anyagot ad és érdekesen világítja meg ezt a kérdést.

Mint földbirtokos és nemesi elöljáró Sztolipin 1902-ben Plehwe idejében kormányzó lesz; a cár és feketeszázas kamarillája szemében „kitünteti magát” a parasztok elleni vadállati megtorlásaival és megkínzásukkal (Szarátov kormányzóságban); 1905-ben feketeszázas bandákat és pogromokat szervez (a balasevi pogrom); 1906-ban belügyminiszter lesz és az első Állami Duma szétkergetése után miniszterelnök. Ez röviden Sztolipin politikai életrajza. És az ellenforradalmi kormány fejének ez az életrajza egyúttal életrajza annak az osztálynak, amely véghezvitte nálunk az ellenforradalmat, és amelynek Sztolipin csak meghatalmazottja vagy ügyvivője volt. Ez az osztály: az orosz nemesség, élén az első nemessel és a legnagyobb földesúrral, Romanov Miklóssal. Ez az osztály: a harmincezer jobbágytartó földbirtokos, akik Európai-Oroszország földjéből 70 millió gyeszjatyinát tartanak kezükben, vagyis ugyanannyit, mint amennyi tízmillió parasztportának van. Azok a latifundiumok, amelyek ennek az osztálynak kezében vannak, jelentik az alapját annak a jobbágy kizsákmányolásnak, amely különböző néven (ledolgozás, uzsora stb.) Oroszország ősorosz központjában uralkodik. Az orosz paraszt „földszegénysége” (hogy a liberálisoknak és a narodnyikoknak ezt a kedvelt kifejezését használjuk) nem más, mint a jobbágytartó földbirtokos osztály földgazdagságának másik oldala. Az agrárkérdésnek, amely 1905-ös forradalmunk központi kérdése volt, az volt a veleje, hogy megmarad-e a földesúri birtok — amely esetben a lakosság többsége hosszú évekre elkerülhetetlenülmegmarad koldus, nyomorúságos, éhező, elnyomott és letiport parasztnak —, vagy pedig a lakosság tömege ki tud-e majd vívni magának valamennyire is emberi, valamelyest az európaihoz hasonló szabad életviszonyokat — ez pedig megvalósíthatatlan volt a földesúri földbirtoklás és a vele elszakíthatatlanul egybekapcsolt földesúri monarchia forradalmi megsemmisítése nélkül.

Sztolipin politikai életrajza a cári monarchia életkörülményeinek pontos tükörképe és kifejezése. Sztolipin nem cselekedhetett másképpen, mint ahogy cselekedett abban a helyzetben, amelyben a monarchia a forradalom alatt volt. A monarchia nem cselekedhetett másképpen, amikor egészen határozottan kiderült, mégpedig a tapasztalat alapján — 1905-ben a duma előtt is és 1906-ban a duma alatt is —, hogy a népesség óriási, túlnyomó többsége már tudatára ébredt annak, hogy érdekei kibékíthetetlen ellentétben vannak a földesúri osztály fennmaradásával, s hogy ennek az osztálynak a megsemmisítésére törekszik. Nincs felületesebb és hazugabb valami, mint a kadet íróknak az az állítása, hogy nálunk a monarchia elleni támadások az „intellektuel” forradalmiaskodás megnyilvánulásai voltak. Ellenkezőleg, az objektív viszonyok olyanok voltak, hogy a parasztok harca a földesúri földbirtoklás ellen elkerülhetetlenül felvetette a földesúri monarchia életének vagy halálának kérdését. A cárizmus kénytelen volt élethalálharcot vívni, kénytelen volt a teljesen erőtlenné vált bürokrácia és a háborús vereségek, meg a belső bomlás folytán meggyengült hadsereg helyett más védelmi eszközöket keresni. Ebben a helyzetben az egyetlen, amit a cári monarchia tehetett, a lakosság feketeszázas elemeinek megszervezése és pogromok rendezése volt. Az a fennkölt erkölcsi felháborodás, amellyel a mi liberálisaink a pogromról beszélnek, minden forradalmárban azt a benyomást kelti, hogy végtelenül szánalmas és gyáva emberekkel van dolga, különösen akkor, amikor a pogromok fennkölt erkölcsi elítélése mellett teljesen megengedhetőnek tartják a pogromhősökkel való tárgyalás és megegyezés gondolatát. A monarchia kénytelen volt védekezni a forradalommal szemben, és a Romanovok félázsiai, jobbágyi orosz monarchiája nem védekezhetett más eszközökkel, csak a legpiszkosabbakkal, legvisszataszítóbbakkal, legaljasabbakkal és legkegyetlenebbekkel: nem a fennkölt erkölcsi elítélés, hanem a forradalom sokoldalú és önfeláldozó megsegítése, a forradalom megszervezése ennek a monarchiának megdöntésére — ez a pogromok elleni harcnak az a formája, amely egyedül méltó, egyedül ésszerű minden szocialista és minden demokrata számára.

A pogromhős Sztolipin éppen úgy készült miniszteri pályafutására, ahogy erre egy cári kormányzó készülhetett: kínozta a parasztokat, pogromokat rendezett, s értett ahhoz, hogy külső mázzal és frázisokkal, pózzal és gesztusokkal „európainak” tüntesse fel ezt az ázsiai „gyakorlatot”.

És liberális burzsoáziánk vezérei, akik fennkölt erkölcsösséggel elítélték a pogromokat, tárgyalásokat kezdtek a pogromhősökkel, nemcsak a létjogosultságukat ismerték el, hanem még azt is, hogy övék a hegemónia az új Oroszország berendezésében és kormányzásában! Sztolipin megöletése számos érdekes leleplezésre és beismerésre adott alkalmat ebben a kérdésben. Itt vannak például Vitte és Gucskov levelei arról, hogy Vitte hogyan tárgyalt bizonyos „közéleti személyiségekkel” (értsd: a mérsékelten liberális monarchista burzsoázia vezéreivel) az 1905. október 17-e utáni kormányalakításról. A Vittével folytatott tárgyalásokban — ezek a tárgyalások nyilván hosszadalmasak voltak, mert Gucskov „az elhúzódó tárgyalások fárasztó napjairól” ír — részt vett Sipov, Trubeckoj, Uruszov, Sztahovics, vagyis mind a kadet pártnak, mind a „békés megújhodás”, mindaz októbristák pártjának jövendő vezetői. Mint kiderült, Durnovo miatt nem tudtak megegyezni, akit a „liberálisok” nem voltak hajlandók belügyminiszternek elfogadni, de akihez Vitte ultimátumszerűen ragaszkodott. Emellett Uruszov, az első duma kadetpárti csillaga „melegen támogatta Durnovo jelölését”. Amikor Obolenszkij herceg Sztolipin jelölését vetette fel, „voltak, akik mellette foglaltak állást és voltak, akik azt mondták, nem ismerik”. „Határozottan emlékszem arra — írja Gucskov —, hogy negatív véleményt, amiről Vitte gróf ír, senki sem mondott.”

Most a kadet sajtó, hangsúlyozni óhajtva „demokratizmusát” (ne tréfáljanak!), lehet, hogy különösen a pétervári első kúria választásai miatt, ahol a kadetok az októbristákkal verekedtek, szeretne ütni egyet Gucskovon az akkori tárgyalásokkal kapcsolatban. „Mily gyakran voltak — írja a „Recs” szeptember 28-i számában — az októbrista urak Gucskov vezénylete alatt és a hatóságok örömére Durnovo úr híveinek kollégái! Mily gyakran fordítottak hátat a közvéleménynek és szegezték tekintetüket a felsőbbségre!” Ugyanaznap a „Russzkije Vedomosztyi” is különböző hangnemekben ismétli vezércikkében ugyanazt a szemrehányást, amelyet a kadetok tesznek az októbristáknak.

De engedelmet, kadet urak: milyen jogon tesznek éppen önök szemrehányást az októbristáknak, ha ugyanazokon a tárgyalásokon az önök emberei is részt vettek, sőt védték is Durnovót? Hát akkor 1905 novemberében Uruszovon kívül nem áll-e az összes kadetokra is, hogy „tekintetüket a felsőbbségre szegezték” és „hátat fordítottak a közvéleménynek”? Akik szeretik egymást — veszekednek néha; nem elvi harc ez, hanem egyformán elvtelen pártok vetélkedése — ezt kell mondanunk azokról a szemrehányásokról, amelyeket a kadetok az októbristáknak tesznek az 1905 végén folytatott „tárgyalások” miatt. Az ilyenfajta viták csak arra valók, hogy palástolják azt a tényleg fontos, történelmileg elvitathatatlan tényt, hogy a liberális burzsoázia összes árnyalatai, az októbristáktól egészen a kadetokig „tekintetüket a felsőbbségre szegezték” és „hátat” fordítottak a demokráciának, amióta forradalmunk valóban népi jelleget öltött, vagyis aktív részvevőinek összetétele tekintetében demokratikus lett. Az orosz ellenforradalom sztolipini időszakát éppen az jellemzi, hogy a liberális burzsoázia elfordult a demokráciától, és Sztolipin ezért megtehette, hogy ennek a burzsoáziának hol az egyik, hol a másik képviselőjéhez forduljon segítségért, rokonszenvért, tanácsért. Ha a dolgok nem így álltak volna, akkor Sztolipin nem valósíthatta volna meg az egyesült nemesség tanácsának hegemóniáját az ellenforradalmi hangulatú burzsoázia felett, ennek a burzsoáziának segítségével, rokonszenvével, aktív vagy passzív támogatásával.

Az ügynek ez az oldala különös figyelmet érdemel, mert éppen ezt téveszti szem elől — vagy szándékosan mellőzi – liberális sajtónk, valamint a liberális munkáspolitika néhány olyan lapja, mint a „Gyelo Zsiznyi”. Sztolipin nemcsak a jobbágytartó földesurak diktatúrájának képviselője; aki beéri ezzel a jellemzéssel, az egyáltalán nem érti a „sztolipini időszak” sajátosságát és jelentőségét. Sztolipin egy olyan korszak minisztere, amikor az egész liberális burzsoázián, beleértve a kadetokat is, ellenforradalmi hangulat lett úrrá, amikor a jobbágytartó földesurak erre a hangulatra támaszkodhattak és támaszkodtak is, kezüket és szívüket ajánlhatta és ajánlották is a burzsoázia vezetőinek, sőt még a „legbaloldaliabb” vezetőkben is „őfelsége ellenzékét” láthatták, arra hivatkozhattak és hivatkoztak is, hogy a liberalizmus ideológiai vezetői feléjük fordultak, a reakció felé, a demokrácia elleni harc, a demokrácia bepiszkolása felé. Sztolipin annak a korszaknak a minisztere, amikor a jobbágytartó földesurak a paraszti agrárviszonyok tekintetében teljes erőből, rendkívül gyors ütemben kezdték megvalósítani a burzsoá politikát, búcsút mondtak az összes romantikus illúzióknak és a paraszt „patriarchalitásába” vetett reményüknek, szövetségeseket kerestek általában Oroszország, különösen pedig a falusi Oroszország új burzsoá elemei között. Sztolipin arra törekedett, hogy a régi tömlőket új borral töltse meg, hogy a régi önkényuralmat burzsoá monarchiává alakítsa át, és a sztolipini politika csődje a cárizmusnak ezen az utolsó úton, a cárizmus számára elképzelhető utolsó úton elszenvedett csődje. III. Sándor földesúri monarchiája megpróbálkozott azzal, hogy a „patriarchális” falura és általában az orosz élet „patriarchalitására” támaszkodjék; a forradalom végleg szétzúzta ezt a politikát. II. Miklós földesúri monarchiája a forradalom után a burzsoázia ellenforradalmi hangulatára és a burzsoá agrárpolitikára próbált támaszkodni, amelyet ugyanezek a földesurak hajtottak végre; ezeknek a kísérleteknek a csődje, amelyet most még a kadetok, még az októbristák sem vonnak kétségbe: a cárizmus utolsó lehetséges politikájának csődje.

Sztolipin alatt a jobbágytartó földesúr diktatúrája nem irányult az egész nép ellen, az egész „harmadik rendet”, az egész burzsoáziát is ideszámítva. Nem, ez a diktatúra előnyösebb helyzetben volt, amikor az októbrista burzsoázia nem félelemből, hanem szerelemből szolgálta; amikor a földbirtokosoknak és a burzsoáziának olyan képviseleti intézménye volt, amelyben blokkjuknak biztos többsége volt, és megvolt a lehetőségük arra, hogy tárgyalásokat folytassanak és megegyezzenek a koronával; amikor Sztruve úr és a többi vehista hisztérikus buzgalommal mocskolta a forradalmat, és olyan ideológiát teremtett, hogy volhiniai Antonij szíve csak úgy repesett az örömtől; amikor Miljukov úr a kadet ellenzéket elnevezte „őfelsége ellenzékének” (őfelsége, az utolsó jobbágytartó ellenzékének). És noha Romanov úrék számára kedvezőbb volt a helyzet, noha a helyzet a lehető legkedvezőbb volt a XX. század kapitalista Oroszországának társadalmi erőviszonyai szempontjából: Sztolipin politikája mégis csődöt mondott. Sztolipint akkor ölték meg, amikor már kopogtatott az ajtón a cári önkényuralom új, jobban mondva, új erőt gyűjtő sírásója.
*
Sztolipinnak a burzsoázia vezetőihez való viszonyát és ezeknek Sztolipinhoz való viszonyát különösen szemléltetően jellemzi az I. duma korszaka. „Sztolipin karrierjében — írja a „Recs” — döntő jelentőségű volt az 1906 májusától júliusáig terjedő idő.” Mi volt ebben az időben a súlypont?

„Ebben az időben — jelenti ki a kadet párt hivatalos lapja — persze nem a dumában elhangzott szónoklatokon volt a súlypont.”

Ez aztán valóban értékes beismerés, nemde? Hányszor vitáztunk akkoriban a kadetokkal azon, hogy a „dumában elhangzott szónoklatokon” volt a „súlypont” abban a korszakban! Milyen dühös szidalmakkal árasztotta el, milyen fennhéjázó tudományossággal leckéztette a kadet sajtó a szociáldemokratákat, akik 1906 tavaszán és nyarán azt állították, hogy nem a dumában elhangzott szónoklatokon van a súlypont! Mennyi szemrehányással illette akkoriban a „Recs” és a „duma” az egész orosz „társadalmat”, azért, mert a „konventről” ábrándozik és nem eléggé lelkesedik azokért a győzelmekért, amelyeket az I. duma „parlamenti” arénáján aratnak a kadetok! Elmúlt öt év, az I. duma korszakáról általános értékelést kell adni és a kadetok olyan könnyedséggel, mintha csak kesztyűt cserélnének; kinyilatkoztatják: „persze, nem a dumában elhangzott szónoklatokon volt a súlypont abban az időben.”

Persze, hogy nem, uraim! Dehát hol volt a súlypont?

… „A kulisszák mögött — olvassuk a „Recs”-ben — éles harc folyt a két áramlat képviselői között. Az egyik rész azt javasolta, hogy próbáljanak megegyezésre jutni a népképviselettel és egy «kadet minisztérium» alakításától se riadjanak vissza. A másik rész határozott lépést követelt: az Állami Duma feloszlatását és a választási törvény megváltoztatását. Ezt a programot követte az Egyesült Nemesség Tanácsa, amely igen befolyásos erőkre támaszkodott” … „Sztolipin egy ideig ingadozott. Tudomásunk van róla, hogy Krizsanovszkij útján kétszer javasolta Muromcevnek, tárgyalják meg egy kadet kormány megalakításának lehetőségét, amelyben Sztolipin belügyminiszterként venne részt. De Sztolipin ugyanakkor kétségtelenül az Egyesült Nemesség Tanácsával is tárgyalt.”

Így írják a történelmet a liberálisok művelt, tudós, sokat olvasott vezérei! Kiderül, hogy nem a szónoklatokon volt a „súlypont”, hanem a feketeszázas cári kamarillán belül működő két áramlat harcán! Azonnal és késedelem nélkül folytatta a „nyomás” politikáját az Egyesült Nemesség Tanácsa — vagyis nem egyes személyek, nem Romanov Miklós, nem a „szférák” „egyik áramlata”, hanem egy bizonyos osztály. Jobboldali vetélytársaikat természetesen világosan, józanul látják a kadetok. Ami azonban tőlük balra volt, eltűnt a látókörükből. A történelmet a „szférák”, az Egyesült Nemesség Tanácsa és a kadetok csinálták, — a köznép persze nem vett részt ebben a műveletben! Egy adott osztállyal (a nemességgel) szembenállt a „népszabadság” osztályokon felüli pártja, a szférák pedig (vagyis a cáratyuska) ingadoztak.

Nos, vajon elképzelhető-e önzőbb osztály vakság? — a történelem nagyobb elferdítése és a történelemtudomány elemi igazságairól való teljesebb megfeledkezés? — szánalmasabb zűrzavar, az osztály, a párt, a személyiségek összekeverése?

A vaknál is rosszabb az, aki nem akarja látni a demokráciát és a demokrácia erőit.

Az I. duma korszakában persze nem a dumában elhangzott felszólalásokon volt a súlypont. A súlypont a dumán kívüli osztályharcon, a jobbágytartó földesuraknak és monarchiájuknak a néptömegek, a munkások és parasztok ellen folytatott harcán volt. Éppen ebben az időben újra élénkülni kezdett a tömegek forradalmi mozgalma: 1906 tavaszán és nyarán fenyegetően nőttek a sztrájkok s a politikai sztrájkok és parasztlázongások, katonai zendülések is. Ezért ingadoztak a „szférák”, kadet történész urak, a cári bandán belül azért harcoltak az áramlatok, hogy a forradalom adott ereje mellett azonnal végre lehet-e hajtani az államcsínyt, vagy pedig várni kell, továbbra is az orránál fogva kell vezetni a burzsoáziát?

A földesurakat (Romanovot, Sztolipint és társait) az I. duma teljesen meggyőzte arról, hogy nem élhetnek békében a paraszttömegekkel és a munkásokkal. És ez a meggyőződésük megfelelt az objektív valóságnak. Hátra volt még egy másodrangú kérdés megoldása: mikor és hogyan, azonnal vagy fokozatosan kell-e megváltoztatni a választási törvényt? A burzsoázia ingadozott, de egész viselkedése, még a kadet burzsoázia viselkedése is, azt mutatta, hogy százszorta jobban fél a forradalomtól, mint a reakciótól. Ezért is kegyeskedtek a földesurak meghívni tanácskozásukra a burzsoázia vezéreit (Muromcevet, Heydent, Gucskovot és társait), hogy nem lehet-e együttesen kormányt alakítani? És az egész burzsoázia — a kadetok is — tanácskozni kezdett a cárral, a pogromhősökkel, a fekete századok vezéreivel arról, hogy milyen eszközökkel harcoljanak a forradalom ellen — de a burzsoázia 1905 végétől soha egyetlen pártját sem küldte a forradalom vezéreihez, hogy arról tanácskozzék velük, hogyan döntsék meg az önkényuralmat és a monarchiát.

Ez az orosz történelem „sztolipini” szakaszának fő tanulsága. A cárizmus tárgyalásokba bocsátkozott a burzsoáziával, mikor a forradalom még erősnek látszott — majd amikor a forradalom már nem gyakorolt nyomást alulról, fokozatosan félrerúgta a burzsoázia összes vezéreit: először Muromcevet és Miljukovot, aztán Heydent és Lvovot, végül Gucskovot. Miljukov, Lvov és Gucskov között egyáltalában nem lényeges a különbség — az egész csak annak a sorrendnek kérdése, amelyben a burzsoáziának ezek a vezérei. . . „csókra” nyújtották arcukat Romanovnak, Puriskevicsnek, Sztolipinnak és meg is kapták ezt a .. . „csókot”.

Sztolipin éppen akkor tűnt el a színről, amikor a feketeszázas monarchia mindent, ami hasznára lehetett, teljesen kiaknázott az orosz burzsoázia ellenforradalmi hangulatából. Most ez a burzsoázia itt áll kidobva, leköpve, sajátmagát bemocskolva azzal, hogy megtagadta a demokráciát, a tömegek harcát, a forradalmat, itt áll fejvesztve és tanácstalanul, és látja az új forradalom érlelődésének előjeleit. Sztolipin jó leckét adott az orosz népnek: vagy a szabadság felé halad a cári monarchia megdöntése útján a proletariátus vezetésével, vagy pedig — a Puriskevicsek, Markovok, Tolmacsovok rabságába szegődik a Miljukovok és Gucskovok eszmei és politikai vezetése alatt.

„Szocial-Demokrat” 24. sz.
1911. október 18. (31.)

Lenin Művei. 4. kiad. 17. köt.
217—225. old. (oroszul).

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: V. I. Lenin

A marxizmus történelmi fejlődésének némely sajátosságáról

A mi tanításunk — mondotta Engels magáról és híres barátjáról — nem dogma, hanem a cselekvés vezérfonala. Ez a klasszikus tétel nagyszerű erővel és rendkívül kifejezően hangsúlyozza a marxizmusnak azt az oldalát, amelyet úton-útfélen figyelmen kívül hagynak. Márpedig, ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, akkor egyoldalúvá tesszük, eltorzítjuk, holt tanná tesszük a marxizmust, megfosztjuk eleven lelkétől, aláássuk legmélyebb elméleti alapját — a dialektikát, a sokoldalú és ellentmondásokkal teljes történelmi fejlődésről szóló tanítást; aláássuk a marxizmus kapcsolatát a korszak adott gyakorlati feladataival, amelyek a történelem minden új fordulatával változhatnak.

És íme, azok között, akiket a marxizmus oroszországi sorsa érdekel, a mi időnkben különösen gyakran találkozunk olyanokkal, akik a marxizmusnak éppen ezt az oldalát tévesztik szem elől. Pedig közismert dolog, hogy Oroszország az utóbbi években olyan éles fordulatokon ment át, amelyek rendkívül gyorsan és rendkívül élesen változtatták meg a helyzetet, a társadalmi és politikai helyzetet, amely a legközelebbről és legközvetlenebbül határozza meg a cselekvés feltételeit és, következésképpen, a cselekvés feladatait is. Természetesen, nem az általános és alapvető feladatokról beszélek, amelyek a történelem fordulataival nem változnak, ha nem változik meg az osztályok közötti alapvető viszony. Teljesen világos, hogy Oroszország gazdasági (és nemcsak gazdasági) fejlődésének általános iránya, valamint az orosz társadalom különböző osztályai közötti alapvető kölcsönös viszony, az utolsó, mondjuk, hat évben nem változott meg.

De a konkrét társadalmi és politikai helyzet változásával igen élesen megváltoztak ez idő alatt a legközelebbi és közvetlen cselekvés feladatai — és, következésképpen, lehetetlen volt, hogy a marxizmusban, mint élő tanban, ne lépjenek előtérbe a marxizmus különböző oldalai.

Ennek a gondolatnak megvilágítása céljából vessünk egy pillantást a konkrét társadalmi és politikai helyzet változásaira az utolsó hat esztendő folyamán. Azonnal szemünkbe ötlik, hogy ez az időszak két hároméves szakaszra bomlik: az egyik körülbelül 1907 nyarán, a másik 1910 nyarán végződik. Az első szakaszt, tisztán elméleti szempontból, Oroszország államrendszerének alapvető vonásaiban végbemenő gyors változások jellemzik, s emellett e változások lefolyása igen egyenetlen, az ingadozások kilengése mindkét irányban igen nagy volt. A „felépítmény” e változásainak szociális és gazdasági alapja az orosz társadalom valamennyi osztályának olyannyira nyílt, nyomatékos, tömeges fellépése volt a legkülönbözőbb terepeken (a dumán belüli, a dumán kívüli működés, sajtó, szervezetek, gyűlések stb.), amilyet ritkán tapasztalunk a történelem során.

A második hároméves szakaszt ellenben — ismételjük, hogy ezúttal tisztán elméleti, „szociológiai” szempont vezet bennünket — olyan lassú fejlődés jellemzi, amely szinte egyenlő a vesztegléssel. Az állam rendszerében nincsenek semmiféle, valamennyire is észlelhető változások. Az osztályoknak semmiféle, vagy csaknem semmiféle nyílt és sokoldalú akciói nem észlelhetők azoknak a „színtereknek” legtöbbjén, amelyeken az előbbi szakaszban ezek az akciók kibontakoztak.

A két szakasz abban hasonlít egymáshoz, hogy Oroszország fejlődése mindkét szakasz folyamán az előbbi, a kapitalista fejlődés maradt. Ennek a gazdasági fejlődésnek a számos feudális, középkori intézménnyel való ellentmondása nem küszöbölődött ki, megmaradt olyannak, amilyen azelőtt volt, s ezt az ellentmondást nem simította el, hanem inkább kiélezte az, hogy egyik-másik intézménybe némi részleges burzsoá tartalom szivárgott be.

A két szakasz abban különbözik egymástól, hogy az első szakasz idején a történelmi cselekvés előterében az a kérdés állt, hogyan is fog kialakulni a fentebb említett gyors és egyenetlen változások eredménye. Ezeknek a változásoknak a tartalma, Oroszország fejlődésének kapitalista jellege miatt, szükségszerűen burzsoá tartalom volt, de burzsoázia és burzsoázia között különbség van. A többé-kevésbé mérsékelt liberalizmus álláspontján levő közép- és nagyburzsoázia osztályhelyzeténél fogva félt a hirtelen változásoktól, és arra törekedett, hogy mind az agrárrendszerben, mind a politikai „felépítményben” megőrizze a régi intézmények jelentős maradványait. A falusi kisburzsoázia, amely összefonódott a „saját keze munkájából” élő parasztsággal, szükségszerűen másfajta burzsoá átalakulásra törekedett, amely a mindenfajta középkori ócskaságnak sokkal kevesebb teret hagy meg. A bérmunkásoknak, amennyiben tudatosan figyelték a körülöttük végbemenő eseményeket, szükségszerűen ki kellett dolgozniok a maguk számára valamely határozott állásfoglalást e két különböző irányzat összeütközésével kapcsolatban, amely irányzatok mindegyike a burzsoá rendszer keretei között maradt ugyan, de mindegyik a burzsoá rendszer teljesen különböző formáit, fejlődésének teljesen különböző gyorsasági ütemét, progresszív hatásának egészen más kiterjedését szabta meg.

Az elmúlt hároméves időszak ilyenformán nem véletlenül, hanem szükségszerűen tolta előtérbe a marxizmusban azokat a kérdéseket, amelyeket taktikai kérdéseknek szokás nevezni. A legnagyobb hiba volna azt gondolni, hogy a viták és a véleményeltérések e kérdések körül „intellektuelek” vitái voltak, hogy a „harc az éretlen proletariátusra való befolyásért” folyt, hogy a viták „az intelligenciának a proletariátushoz való alkalmazkodását” fejezték ki, ahogy azt a különféle vehisták gondolják. Ellenkezőleg, éppen azért, mert az illető osztály elérte az érettség fokát, nem nézhette közömbösen, miként ütközik össze Oroszország egész burzsoá fejlődésének két különböző irányzata, s ez osztály ideológusainak feltétlenül meg kellett adniok azokat az elméleti formulázásokat, amelyek (közvetlenül vagy közvetve, egyenes vagy fordított tükröződésükben) a különböző irányzatoknak megfeleltek.

A második hároméves időszakban nem volt napirenden az oroszországi polgári fejlődés két irányzatának összeütközése, mert mindkét tendenciát bizonyos időre eltaposták, háttérbe szorították, visszavetették, elfojtották a „bölények”. A középkori bölények nemcsak a színpad előterét lepték el, hanem a polgári társadalom legszélesebb rétegeiben az emberek szívét vehista hangulattal, csüggedéssel és lemondással töltötték el. A felszínen nem a régi átalakításnak két módszere mutatkozott, hanem az, hogy az emberek elvesztették hitüket bármilyen átalakulásban: a „megbékülés” és a „vezeklés” szelleme, társadalomellenes tanokkal való foglalkozás, a miszticizmus divata stb. mutatkozott.

És ez a meglepően hirtelen változás nem volt sem véletlen, sem pedig csak egy „külső” nyomás eredménye. Az előző korszak olyan mélyen felrázta a lakosság ama rétegeit, amelyek nemzedékeken, évszázadokon át a számukra idegen politikai kérdésektől távol állottak, hogy természetessé és elkerülhetetlenné vált az „összes értékek átértékelése”, az, hogy újra dolgozni kezdjenek az alapvető problémákon, új érdeklődés támadt fel bennük az elmélet, az ábécé, az élőiről kezdődő tanulás iránt. A nép-milliók, amelyeket hirtelen ébresztettek fel hosszú álmukból, amelyek hirtelen a legfontosabb kérdések előtt álltak, nem maradhattak meg sokáig ezen a színvonalon, szünetet kellett tartaniok, vissza kellett térniök az elemi kérdésekhez, új előkészületekre volt szükségük, hogy az segítse őket a páratlanul gazdag tanulságok „megemésztésében” és lehetővé tegye, hogy a tömeg hasonlíthatatlanul szélesebb hullámban törjön újra előre, most már sokkalta szilárdabban, tudatosabban, biztosabban, nagyobb kitartással.

A történelmi fejlődés dialektikája olyannak bizonyult, hogy az első szakaszban az ország életének minden területén a közvetlen átalakítások megvalósítása volt napirenden, a második szakaszban pedig a szélesebb rétegeknek fel kellett dolgozniok, el kellett sajátítaniok a tapasztalatot, a tapasztalatnak be kellett hatolnia — ha szabad így kifejezni magunkat — a talaj mélyébe, különféle osztályok elmaradt soraiba.

Éppen azért, mert a marxizmus nem holt dogma, nem valami befejezett, kész, változhatatlan tanítás, hanem a cselekvés eleven vezérfonala, éppen azért okvetlenül vissza kellett tükröznie a társadalmi élet körülményeinek bámulatos éles megváltozását. A változás visszatükröződése — mélységes bomlás, ziláltság, sokféle ingadozás, egyszóval: a marxizmus rendkívül komoly belső válsága. Újra eljött az ideje annak, hogy ez ellen a bomlás ellen határozottan felvegyük a harcot, hogy erélyesen és kitartóan harcoljunk a marxizmus alapjainak megvédéséért. Azoknak az osztályoknak rendkívül széles rétegei, amelyek feladataik megformulázásánál nem kerülhetik el a marxizmust, nagyon egyoldalúan, eltorzítva sajátították el a marxizmust az előző időszakban, szajkózták az egyes „jelszavakat”, a taktikai kérdésekre adott egyes válaszokat, de e válasz marxista kritériumait nem értették meg. Az „összes értékek átértékelése” a társadalmi élet különböző területein a marxizmus legelvontabb és legáltalánosabb filozófiai alapjainak „revíziójára” vezetett. A burzsoá filozófia befolyása, annak különböző idealista árnyalataiban, a marxisták közötti machista ragályban mutatkozott. A kívülről megtanult, de meg nem értett, át nem gondolt „jelszavak” ismételgetése az üres frázisok széles körű elterjedésére vezetett, a gyakorlatban pedig egyáltalában nem marxista, hanem kispolgári áramlatokat szült, amilyen például a nyílt vagy szemérmes „otzovizmus” vagy az otzovizmusnak mint a marxizmus „jogos árnyalatának” elismerése.

Másrészt, a vehista szellem, a lemondás szelleme, amely a burzsoázia legszélesebb rétegeit rabul ejtette, abba az áramlatba is behatolt, amely a gyakorlatban a „mérsékeltség és akkurátusság” medrébe igyekezett szorítani a marxista elméletet és gyakorlatot. Itt már csak a frazeológia volt marxista, amely a „hierarchiáról” és a „hegemóniáról” stb. szóló liberális szellemmel át meg átitatott elmélkedéseket burkolta.

Ennek a cikknek a feladata természetesen nem lehet mindezeknek az elmélkedéseknek megvizsgálása. Elég megmutatnunk őket, hogy szemléltessük azt, amit fentebb mondottunk annak a válságnak a mélységéről, amelyet a marxizmus most átél, ennek a válságnak a mostani időszak egész társadalmi és gazdasági körülményeivel való összefüggéséről. Azokat a kérdéseket, amelyeket ez a válság felvet, nem lehet kézlegyintéssel elintézni. Nincs ártalmasabb, elvtelenebb dolog, mint az a kísérlet, hogy frázisokkal szabaduljunk meg tőlük. Mi sem fontosabb annál, hogy tömörítsük az összes marxistákat, akik tudatában vannak a válság mélységének, és annak, hogy e válság ellen harcolni kell, hogy megvédjük a marxizmus elméleti alapjait és legfontosabb tételeit, melyeket a legellentétesebb szempontból torzítanak el akkor, amikor a marxizmus különböző „útitársaira” kiterjesztik a burzsoá befolyást.

Az elmúlt hároméves szakasz a társadalmi életben való tudatos részvételre olyan széles rétegeket emelt fel, amelyek nem ritkán csak most kezdenek annak rendje és módja szerint megismerkedni a marxizmussal. Ezért a burzsoá sajtó most ezen a téren sokkal több téves eszmét gyárt, mint régebben, és szélesebben terjeszti ezeket a téves eszméket. A bomlás a marxizmus körében ilyen körülmények között különösen veszedelmes. Ezért: megérteni az okait annak, hogy napjainkban miért elkerülhetetlen e bomlás, és következetes harcra tömörülni ellene — a marxisták számára a szó közvetlen és szoros értelmében a korszak követelménye.

„Zvezda” 2. sz. 1910 december 23.

Lenin Művei. 4. kiad. 17. köt.
20—24. old. (oroszul).

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: V. I. Lenin

A forradalom tanulságai

Öt év telt el 1905 októbere óta, amikor Oroszország munkásosztálya az első hatalmas csapást mérte a cári Önkényuralomra. A proletariátus azokban a nagy napokban a dolgozók millióit vitte harcba elnyomóik ellen. 1905 néhány hónapja alatt helyzetének olyan javulását vívta ki magának, amilyet évtizedeken át hiába vártak a munkások a „felsőségtől”. A proletariátus, ha csak rövid időre is, olyan sajtó-, gyülekezési és egyesülési szabadságot vívott ki az egész orosz népnek, amilyenre Oroszországban még nem volt példa. Elsöpörte útjából a Buligin-féle hamis dumát, kikényszerített a cártól egy kiáltványt, amelyben alkotmányt ígért, és egyszersmindenkorra lehetetlenné tette, hogy Oroszországot képviseleti intézmények nélkül kormányozzák.

A proletariátus nagy győzelmei félgyőzelmeknek bizonyultak, mert a cári hatalmat nem döntötték meg. A decemberi felkelés vereséggel végződött, és a cári önkényuralom egymásután elszedte a munkásosztály vívmányait, ahogy gyengült a munkásosztály támadó ereje, gyengült a tömegek harca. 1906-ban a munkássztrájkok, a parasztok és a katonák lázongásai sokkal gyengébbek voltak, mint 1905-ben, de még mindig nagyon erősek voltak. A cár szétkergette az első dumát, amelynek idején ismét fejlődni kezdett a nép harca, de nem merte rögtön megváltoztatni a választási törvényt. 1907-ben még jobban gyengült a munkások harca, és a cár a második duma szétkergetésével államcsínyt hajtott végre (1907. június 3-án); megszegte azt az ünnepélyes ígéretét, hogy a duma beleegyezése nélkül nem fog törvényeket kibocsátani, és úgy módosította a választási törvényt, hogy a dumában többséget okvetlenül a földesuraknak és kapitalistáknak, a feketeszázak és csatlósaik pártjának kellett kapniok.

A forradalom győzelmei és vereségei egyaránt nagy történelmi tanulságokat adtak az orosz népnek. Ma, amikor 1905 ötödik évfordulóját ünnepeljük, igyekszünk tisztázni e tanulságok lényegét.

Az első és legfőbb tanulság az, hogy csakis a tömegek forradalmi harca javíthatja meg valamelyest is komoly formában a munkások életét és az állam kormányzását. Akármennyire „rokonszenveztek” is a munkásokkal a művelt emberek, akármilyen hősiesen harcoltak is az egyes terroristák, nem tudták aláásni a cári önkényuralmat és a tőkések mindenhatóságát. Ez csak maguknak a munkásoknak a harcával, csak a milliók közös harcával volt elérhető, és amikor ez a harc meggyengült, azonnal kezdték elvenni azt, amit a munkások kivívtak. Az orosz forradalom megerősítette azt, amit a nemzetközi munkásdal mond:

„Védelmező nincsen felettünk,
Nem véd sem isten, sem király;
A közjó alkotói lettünk,
Vesszen el, ki ellenáll”.

A második tanulság az, hogy nem elég a cári hatalmat aláásni, korlátozni. Azt meg kell szüntetni. Amíg nem szüntettük meg a cári hatalmat, a cár engedményei sohasem lesznek tartósak. A cár engedményeket tett, amikor a forradalom nyomása erősödött, és visszavont minden engedményt, amikor a nyomás gyengült. Oroszország csak akkor szabadulhat meg a hivatalnokok erőszakától és önkényétől, a feketeszázas-októbrista dumától, attól, hogy a földesurak és a földesurak lakájai legyenek falun a mindenható urak, ha kivívjuk a demokratikus köztársaságot, megdöntjük a cári hatalmat és a hatalom átmegy a nép kezébe. Hogy most, a forradalom után a parasztok és munkások még nagyobb nyomorban élnek, mint azelőtt, ez annak a következménye, hogy a forradalom gyenge volt, mert a cári hatalmat nem döntöttük meg. 1905 s azután az első két duma és szétkergetésük igen sokra megtanította a népet, megtanította elsősorban arra, hogy közösen harcoljon a politikai követelésekért. A politikai életre ébredő nép először engedményeket követelt az önkényuralomtól: azt követelte, hogy a cár hívja egybe a dumát, hogy a cár új miniszterekkel váltsa fel a régieket, hogy a cár „adjon” általános választójogot. Az önkényuralom azonban nem tett és nem is tehetett ilyen engedményeket. Engedményekért esedező kérelmekre az önkényuralom szuronyokkal válaszolt. Akkor a nép kezdett ráeszmélni arra, hogy harcolnia kell az önkényuralmi hatalom ellen. Sztolipin és a fekete, úri duma most még nagyobb erővel — mondhatni — beveri ezt a tudatot a parasztok fejébe. Beveri és végül majd bele is veri.

A cári önkényuralom szintén levonta a maga számára a forradalom tanulságait. Meglátta, hogy a parasztoknak a cárba vetett hitére nem támaszkodhat. Most a feketeszázas földesurakkal és az októbrista gyárosokkal kötött szövetség útján szilárdítja meg hatalmát. A cári önkényuralom megdöntéséhez most a forradalmi tömegharc sokkal erősebb nyomására van szükség, mint 1905-ben.

Vajon lehetséges-e ilyen sokkal erősebb nyomás? Erre a kérdésre válaszolva eljutunk a forradalom harmadik és legfőbb tanulságához. Ez a tanulság abban van, hogy láttuk, hogyan cselekednek az orosz nép különböző osztályai. 1905-ig sokaknak úgy tetszett, hogy az egész nép egyformán törekszik a szabadságra és egyforma szabadságot akar; legalábbis az óriási többségnek semmiféle világos fogalma sem volt arról, hogy az orosz nép különböző osztályai különbözőképpen viszonyulnak a szabadságért vívott harchoz és nem egyforma szabadságot akarnak elérni. A forradalom eloszlatta a ködöt. 1905 végén, majd később az első és a második duma idején is, az orosz társadalom valamennyi osztálya nyíltan lépett fel. Megmutatkoztak a gyakorlatban, megmutatták, mi az, amire ténylegesen törekednek, mi az, amiért harcolni tudnak, és mennyire erősen, szívósan, erélyesen képesek harcolni.

A gyári munkások, az ipari proletariátus harcolt a legelszántabban és a legszívósabban az önkényuralom ellen. A proletariátus január kilencedikével és tömegsztrájkokkal kezdte meg a forradalmat. A proletariátus végigvitte a harcot, amikor 1905 decemberében fegyveres felkelést kezdett az agyonlövetésnek, verésnek, kínzásnak kitett parasztok védelmében. 1905-ben a sztrájkoló munkások száma körülbelül hárommillióra rúgott (a vasutasokkal, postai alkalmazottakkal stb. együtt pedig bizonyára négymillióra is), 1906-ban pedig — egymillióra, és 1907-ben — háromnegyed millióra. Ilyen hatalmas sztrájkmozgalmat még nem látott a világ. Az orosz proletariátus megmutatta, milyen érintetlen őserő rejlik a munkástömegekben, amikor valóban forradalmi válság érlelődik. A világ legnagyobb sztrájkhulláma, az 1905-ös, még korántsem merítette ki a proletariátus egész harci erejét. A moszkvai gyárvidéken például 567 000 gyári munkás volt és 540 000 volt a sztrájkolok száma, a pétervári gyárvidéken pedig 300 000 gyári munkás volt és egymillió sztrájkoló. Ez azt mutatja, hogy a moszkvai gyárvidék munkásai még korántsem fejtettek ki a harcban olyan szívósságot, mint a péterváriak. Livland kormányzóságban (Riga) pedig 50 000 munkásra 250 000 sztrájkoló jutott, vagyis 1905-ben minden munkás átlagban több mint ötször sztrájkolt. Most egész Oroszországban legalább hárommillió gyári munkás, bányász és vasutas van és ez a szám évről évre növekszik; ha a mozgalom oly erővel törne ki, mint Rigában 1905-ben, Oroszország munkásai 15 millió sztrájkolóból álló hadsereget tudnának felállítani.

Az ilyen nyomással szemben nem tudna megállni semmilyen cári hatalom. De mindenki megérti, hogy ilyen nyomást nem lehet mesterségesen, a szocialisták vagy az élenjáró munkások kívánságára előidézni. Ilyen nyomás csak akkor lehetséges, ha országos méreteket ölt a válság, a felháborodás, a forradalom. Ilyen nyomás előkészítésére be kell vonni a harcba a legelmaradottabb munkásrétegeket, évek és évek során állhatatos, széleskörű, fáradhatatlan propaganda-, agitációs és szervező munkát kell végezni, mindenféle proletáregyesületet és szervezetet létesítve és ezeket megszilárdítva.

Ami a harci erőt illeti, Oroszország munkásosztálya az orosz nép valamennyi többi osztálya előtt haladt. A munkásokat maguk az életkörülményeik teszik harcképessé és ösztönzik harcra. A tőke a nagyvárosokban nagy tömegekben gyűjti össze a munkásokat, tömöríti, közös akciókra tanítja őket. A munkások lépten-nyomon szemtől-szembe kerülnek fő ellenségükkel — a tőkés osztállyal. Ezzel az ellenséggel harcolva, a munkás szocialistává lesz, tudatára ébred annak, hogy az egész társadalmat teljesen át kell alakítani, hogy teljesen meg kell szüntetni minden nyomort és minden elnyomást. A munkások, szocialistákká válva, önfeláldozó hősiességgel harcolnak minden ellen, ami útjukat állja és mindenekelőtt a cári hatalom és a jobbágytartó földesurak ellen.

A parasztok szintén harcba szálltak a forradalomban a földesurak és a kormány ellen, de az ő harcuk jóval gyengébb volt. Kiszámították, hogy a munkások közül a forradalmi harcban, a sztrájkokban részt vett a többség (mintegy 3/5), a parasztok közül pedig kétségtelenül csak a kisebbség: valószínűleg nem több, mint egyötöd- vagy egynegyed részük. A parasztok kevésbé kitartóan, szétforgácsoltabban, kevésbé tudatosan harcoltak, sokszor még mindig reménykedtek a cáratyuska jóságában. 1905—1906-ban a parasztok tulajdonképpen csak ijesztgették a cárt és a földesurakat, őket azonban nem ijesztgetni kell, hanem megsemmisíteni, kormányukat — a cári kormányt — el kell törölni a föld színéről. Most Sztolipin és a fekete, földesúri duma igyekszik a gazdag parasztokból új tanyás földbirtokosokat, a cár és a feketeszázak szövetségeseit teremteni. De minél jobban segíti a cár és a duma a gazdag parasztokat abban, hogy tönkretegyék a paraszttömegeket, annál tudatosabbá válik ez a tömeg, annál kevésbé marad meg a cárba vetett hite, a jobbágy-rabszolgáknak, az agyongyötört és a tudatlan embereknek a hite. Évről évre nő a falvakban a mezőgazdasági munkások száma, — ezeknek nincs más menekvésük, mint a városi munkásokkal való szövetség a közös harcra. Évről évre több a falvakban a tönkrement, a koldusbotra jutott, kiéhezett paraszt, — közülük milliók és milliók készek, amint felkel a városi proletariátus, elszántabban, egységesebben harcba szállni a cár és a földesurak ellen.

A forradalomban részt vett a liberális burzsoázia is, vagyis részt vettek liberális földbirtokosok, gyárosok, ügyvédek, egyetemi tanárok stb. Ők alkotják a „népszabadság pártját” (az alkotmányos demokrata pártot, kadet pártot). Sokat ígértek a népnek és sokat fecsegtek újságaikban a szabadságról. Az első és a második dumában nekik volt a legtöbb képviselőjük. Azt ígérgették, hogy „békés úton” elérik majd a szabadságot, elítélték a munkások és parasztok forradalmi harcát. A parasztok és sokan a parasztképviselők („trudovikok”) közül hittek ezekben az ígéretekben, alázatosan és engedelmesen követték a liberálisokat, és távol tartották magukat a proletariátus forradalmi harcától. Ez volt a parasztok (és sok városi polgár) óriási hibája a forradalom idején. A liberálisok egyik kezükkel, de így is csak nagyritkán, támogatták a szabadságért vívott harcot, a másik kezüket azonban mindig a cárnak nyújtogatták, azt ígérve, hogy megőrzik és megszilárdítják hatalmát, kibékítik a parasztokat a földesurakkal, „lecsendesítik” a „szilaj” munkásokat.

Amikor a forradalom eljutott a cár elleni döntő harcig, az 1905. decemberi felkelésig, a liberálisok egytől-egyig aljasan elárulták a nép szabadságát, eltántorodtak a harctól. A cári önkényuralom kihasználta azt, hogy a liberálisok elárulták a népszabadságot, kihasználta a parasztok tudatlanságát, akik sok mindenben hittek a liberálisoknak, és leverte a felkelő munkásokat. A proletariátus leverése után pedig semmilyen duma, a kadetok semmilyen édeskés szónoklata, semmilyen ígérete sem tartotta vissza a cárt attól, hogy megszüntesse a szabadság minden maradványát, hogy visszaállítsa az önkényuralmat és a jobbágytartó földesurak teljhatalmát.

A liberálisokat becsapták. A parasztok súlyos, de hasznos leckét kaptak. Nem lesz Oroszországban szabadság, amíg a nép nagy tömegei hisznek a liberálisoknak, hisznek a cári hatalommal való „béke” lehetőségében, távol tartják magukat a munkások forradalmi harcától. Nincs a földön erő, amely Oroszországban fel tudná tartóztatni a szabadság előnyomulását, amikor majd harcra kel a városi proletariátus tömege, félretolja az ingadozó és áruló liberálisokat, magával ragadja a mezőgazdasági munkásokat és a tönkretett parasztságot.

És hogy Oroszországban a proletariátus megkezdi ezt a harcot, hogy újra a forradalom élére áll — erről kezeskedik Oroszország gazdasági helyzete, a forradalmi évek minden tapasztalata.

Öt évvel ezelőtt a proletariátus az első csapást mérte a cári önkényuralomra. Az orosz nép előtt felcsillantak a szabadság első sugarai. Most újra helyreállt a cári önkényuralom, újra uralkodnak és kormányoznak a jobbágytartó földesurak, újra mindenütt erőszakot alkalmaznak a munkásokkal és a parasztsággal szemben, mindenütt a hatóságok ázsiai önkénye, a nép aljas megcsúfolása kerekedett felül. De súlyos leckék nem vesznek kárba. Az orosz nép már nem az, ami 1905 előtt volt. A proletariátus megtanította a harcra. A proletariátus győzelemre fogja vinni.

„Rabocsaja Gazeta” 1. sz.
1910 október 30. (november 12.)

Lenin Művei. 4. kiad. 16. köt.
270—277. old. (oroszul)

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: V. I. Lenin

Politikai megjegyzések

A soviniszták dolgoznak. Egyre jobban terjednek az olyan hírek, hogy a japánok fegyverkeznek, hogy Mandzsúriában 600 zászlóaljat összpontosítottak Oroszország megtámadására. Törökország állítólag serényen fegyverkezik, hogy még ez év tavaszán megüzenje Oroszországnak a háborút. A Kaukázus állítólag felkelésre készül azzal a céllal, hogy különváljon Oroszországtól (még csak az hiányzik, hogy a lengyelek terveiről kezdjenek lármázni!). A Finnország elleni uszítást Finnország fegyverkezéséről szóló mendemondákkal hevítik. Elkeseredett kampány folyik Ausztria ellen a boszniai vasútvonal építésével kapcsolatban. Fokozódnak az orosz sajtó kirohanásai Németország ellen, mely állítólag Oroszországra uszítja Törökországot. Ez a kampány nemcsak az orosz, hanem a francia sajtóban is folyik — hogy ezt az oroszországi kormány megvesztegette, arra nemrégiben, éppen jókor emlékeztetett a dumában egy szociáldemokrata.

A komolyabb nyugati burzsoá sajtó nem hajlandó ezt az egész kampányt egyszerűen az újságírói fantázia szüleményének vagy szenzációhajhászó emberek mesterkedésének tekinteni. Nem, nyilvánvaló, hogy az „uralkodó körök” — értsd: a feketeszázas cári kormány vagy egy titkos udvari banda, mint amilyen a hírhedt „csillagkamara” — egészen határozott jelszót adtak ki, valami rendszeres „vonalat” követnek, valamilyen „új irányt” vettek. Azt, hogy a duma államvédelmi bizottságába senkit sem engednek be a duma tagjai közül, ha nem tagja a bizottságnak, vagyis nemcsak a forradalmi pártokat zárják ki a bizottságból, hanem a kadetokat is, a külföldi sajtó közvetlen kapcsolatba hozza ezzel a soviniszta kampánnyal; sőt azt mondják, hogy az orosz kormány az „alkotmányosság” megcsúfolásának teljes betetőzéseképpen a határok katonai megerősítéséhez szükséges hiteleket nem az egész dumától szándékozik kérni, hanem csak ettől a feketeszázas és októbrista bizottságtól. Közlünk néhány idézetet egy-két egyáltalán nem szocialista európai újságból, amelyeket igazán nem lehet azzal gyanúsítani, hogy derűlátóan ítélik meg az orosz forradalmat:

„A Franciaországon aratott német győzelmek (1870-ben) felkeltették, mint azt Bismarck egyszer megjegyezte, az orosz katonai vezetők becsvágyát, és ezek is kinyújtották kezüket a katonai babérok után. Politikai, vallási és történelmi okokból Törökország különösen alkalmasnak bizonyult erre a célra (az 1877—1878. évi orosz-török háború). Nyilván most is ugyanezt a nézetet vallják bizonyos oroszországi körök, amelyek elfelejtették a japán háború tanulságait, és nem értik meg, hogy mik az ország igazi szükségletei. Minthogy a Balkánon már nincsenek semmiféle olyan «testvérek», akiket fel kellene szabadítani, kénytelenek más eszközöket kieszelni, amelyekkel az orosz közvéleményre hatni lehetne. És ezek az eszközök – az igazat megvallva — még otrombábbak, mint az akkoriak: azt akarják elhitetni, hogy Oroszországot belső és külső ellenség veszi körül.

Oroszország uralkodó körei meg akarják kísérelni, hogy megerősítsék helyzetüket a régi módszerekkel, vagyis oly módon, hogy az országon belül erőszakkal elnyomják a szabadságmozgalmat, és a szomorú belső helyzetről elterelik a nép figyelmét a nacionalista érzelmek felkorbácsolásával és olyan diplomáciai konfliktusok előidézésével, amelyekről nem tudni, hogy fognak végződni.”

Mi a jelentősége ennek az új soviniszta vonalnak az ellenforradalmi önkényuralom politikájában? Ilyen politikához Csuzima és Mukden után csak olyan emberek folyamodhatnak, akik véglegesen elvesztik a talajt lábuk alól. A kétéves reakció, minden erőlködése ellenére, nem hozott létresemmi olyan belső erőt, amelyet a feketeszázak önkényuralma valamelyest is biztos támasznak tekinthetne, nem teremtett semmiféle új osztályelemeket, amelyek gazdaságilag megújíthatnák az önkényuralmat. Enélkül pedig az ellenforradalom semmiféle kegyetlenségei, semmiféle dühöngése nem tudja fenntartani Oroszország jelenlegi politikai rendszerét.
——
Sztolipin is, a feketeszázas földbirtokosok is, az októbristák is megértik, hogy nem tarthatják meg a hatalmat, ha nem teremtenek maguknak új osztálybázist. Ez a forrása annak a politikájuknak, amely teljesen tönkreteszi a parasztot, erőszakkal összezúzza a falusi földközösségeket, hogy mindenáron megtisztítsa az utat a kapitalizmus számára a mezőgazdaságban. Az oroszországi liberálisok, még a legtudósabbak, a legképzettebbek, a „leghumánusabbak” is, mint például a „Russzkije Vedomosztyi” professzorai, ebben a tekintetben jóval ostobábbak, mint Sztolipinék. „Nem kell majd csodálkozni azon — írja az említett lap vezércikkírója február 1-én —, ha például az ideiglenes novemberi szabályzat sorsának eldöntésekor a faluközösség tegnapi hívei, a szlavofilok támogatni fogják a kormánynak azt a próbálkozását, hogy megsemmisítse a falusi földközösséget a földnek egyes gazdák magántulajdonába való átadása útján… Sőt, feltételezhető, hogy a duma konzervatív többségének és a kormánynak közös védelmi céljai a dumát is, a kormányt is arra fogják ösztökélni, hogy még agresszívebb rendszabályokat alkalmazzon, mint amilyenek a hírhedt 1906-os ukázok voltak… Meglepő kép tárul elénk: a konzervatív kormány a konzervatív pártok képviselőinek közreműködésével radikális reformot készít elő a földbirtokviszonyok terén, ahol legkevésbé történhetnek éles fordulatok, és erre a radikális rendszabályra olyan elvont meggondolások alapján szánja el magát, amelyek szerint a birtoklás egyik formája előnyösebb, mint a másik.”

Ébredjen álmaiból, professzor úr — rázza le magáról az elavult narodnyik eszmék levéltári porát — vessen egy pillantást arra, hogy mit végzett a forradalom két éve. Sztolipin nemcsak fizikai erővel győzte le önöket, hanem azzal is, hogy jól megértette a gazdasági fejlődés leggyakorlatibb szükségletét, azt, hogy a régi földbirtoklást erőszakkal meg kell változtatni. A nagy „haladás”, melyet a forradalom visszavonhatatlanul létrehozott, abban áll, hogy a feketeszázas önkényuralom ezelőtt a földbirtoklás középkori formáira támaszkodhatott, most pedig kénytelen, teljes mértékben és visszavonhatatlanul kénytelen lázas sietséggel munkálkodni a földbirtoklás középkori formáinak lerombolásán. Mert megértette, hogy a régi agrárviszonyok megváltoztatása nélkül nem lehet kivezető út abból az ellentmondásból, amely feltárja az orosz forradalom legmélyebb okait: a legelmaradottabb földbirtoklás, a legfejletlenebb falu — a leghaladottabb ipari és finánckapitalizmus ellentmondásából!

Szóval önök hívei a sztolipini agrártörvényhozásnak? — kérdik majd tőlünk rémülten a narodnyikok. — Ó nem! Nyugodjanak meg! Mi a régi oroszországi földbirtoklás összes formáit ellenezzük, a földesúri földbirtoklást is, a paraszti földközösségi földbirtoklást is. Mi feltétlenül helyeseljük ennek a rothadt, rothadó és minden újat megmérgező régiségnek erőszakos megváltoztatását, — mi a föld burzsoá nacionalizálásának vagyunk a hívei, minthogy ez a burzsoá forradalom egyetlen következetes jelszava, egyetlen gyakorlati rendszabálya, amely a történelmileg szükséges változás egész élét a földesurak ellen irányítja és előmozdítja azt, hogy a paraszti tömegből kiváljanak a föld szabad gazdái.

Az orosz polgári forradalomnak az a sajátossága, hogy a forradalom alapvető kérdésében, az agrárkérdésben a feketeszázasok, valamint a parasztok és a munkások folytatnak forradalmi politikát. A liberális ügyvédek és professzorok viszont valami egészen élettelen, teljesen értelmetlen és utópikus dolgot védelmeznek: az idejétmúlta viszonyok megváltoztatásának két ellentétes, egymást kizáró módszerét akarják összebékíteni, mégpedig úgy, hogy megváltoztatásra egyáltalán ne kerüljön sor. Vagy a parasztfelkelés győzelme és a régi földbirtoklás teljes szétzúzása a forradalomban megújhodott parasztság javára, azaz a földesúri föld elkobzása és köztársaság. Vagy a Sztolipin-féle szétzúzás, amely szintén megújítja, valóban megújítja és a kapitalista viszonyokhoz alkalmazza a régi földbirtoklást, de kizárólag a földbirtokosok érdekében, a paraszttömeg határtalan tönkretevése, a falvakból való erőszakos kiűzése, kényszerkilakoltatása, éhhalál, a parasztifjúság színe-javának börtön, száműzetés, agyonlövetések és kínzások útján való kiirtása árán. A kisebbségnek nem könnyű ilyen politikát folytatni a többséggel szemben, de gazdaságilag nem lehetetlen. Segítenünk kell a népnek, hogy ezt világosan megértse. Az a kísérlet pedig, hogy szabatos reformmal, békésen, erőszak nélkül jussanak ki a középkori ellentmondásoknak abból a végtelenül összekuszált gomolyagából, melyet az orosz történelem évszázadok alatt teremtett, szűklátókörű „tokbabújt emberek” legostobább ábrándja. A gazdasági szükségszerűség feltétlenül maga után vonja és feltétlenül meg is fogja valósítani a „legélesebb fordulatot” Oroszország agrárviszonyaiban. A történelmi kérdés csak az, hogy ezt a fordulatot a földbirtokosok fogják-e végrehajtani, akiket a cár és Sztolipin vezet, vagy pedig a paraszttömegek, amelyeket a proletariátus vezet.
——
„Az ellenzék egyesülése” — ez az orosz politikai sajtó legaktuálisabb kérdése. A rendőri Sztolipin-újság, a „Rosszija” ujjong: „Egyesülés? szóval a kadetok is forradalmárok; fogd meg a kadetot!” A kadetpárti „Recs”, melyet teljesen áthat az a hivatalnoki buzgalom, hogy bebizonyítsa, a kadetok is tudnak olyan mérsékeltek lenni, mint az októbristák, kényeskedve elhúzza a száját, csak úgy árad belőle az „erkölcsi” felháborodás, amiért lelkiismeretlenül forradalmisággal próbálják vádolni, és kijelenti: Mi természetesen üdvözöljük az ellenzék egyesülését, de az egyesülés során „balról jobbra” kell tartani (február 2-i vezércikk). „Már láttunk politikai hibákat és csalódásokat. Amikor az ellenzék egyesül, természetesen a hozzátartozó pártok közül a legmérsékeltebb párt minimális programja alapján egyesül.”

Ez a program teljesen világos: a burzsoá liberalizmus hegemóniája, ez az én feltételem — mondják a kadetok —, mint ahogyan Falloux mondta Thiers-nek 1871-ben, amikor az a támogatását kérte: a monarchia, ez az én feltételem.

A „Sztolicsnaja Pocsta” felismerte, hogy szégyen és botrányos az ilyen dolgokat nyíltan kimondani és ezért „nem ért egyet” a „Recs”-csel; homályos célzásokat tesz az „október előtti hangulat”-ra (az átkozott cenzúra megakadályozza a világos politikai programot!) és lényegében alkut javasol. A „Recs” is, úgymond, vezetni akarja az új egyesülést, a forradalmárok is vezetni akarják, hát én nem kaphatnék valami províziót a tisztességes közvetítésért?

„Egyesülés” — mi a legmelegebben rokonszenvezünk ezzel a jelszóval, különösen, ha az „október előtti hangulatra” céloznak, — még ha pusztán csak céloznak is! Csakhogy a történelem nem ismétli meg önmagát, mélyen tisztelt politikus urak. És azokat a tanulságokat, melyeket „a három év történetéből” levontunk, semmilyen erő ki nem irthatja a különböző osztályok tudatából. Ezek a tanulságok rendkívül gazdagok pozitív tartalmukat tekintve is (a munkásság és parasztság tömegharcának formái, jellege, e tömegharc győzelmének feltételei 1905-ben), negatív tartalmukat tekintve is (a két duma csődje, azaz az alkotmány-illúziók és a kadet-hegemónia csődje).

Aki ezeket a tanulságokat rendszeresen tanulmányozni, átgondolni, elsajátítani, a tömegek közé vinni óhajtja — ám tessék, mi szívvel-lélekkel az „egyesülés” mellett vagyunk — az olyan egyesülés mellett, amely kíméletlen harcot folytat a forradalom árulói ellen. Nem tetszik? Akkor elválnak utaink.

A régi „október előtti” jelszó jó, és mi (ezt nem haragból mondjuk a „Nasa Miszl” c. gyűjteményben közreműködő M-d-m-nek!) nem vetjük el („alkotmányozó gyűlés”). De ez a jelszó nem elegendő. Túlságosan formális. Nem fejezi ki annak a tudatát, hogy az élet az égető kérdéseket gyakorlatilag veti fel. Mi ezt a jelszót a három nagy év nagy tanulságával egészítjük ki. A mi „minimális programunk”, „egyesülésünk programja” egyszerű és világos: 1) az összes földesúri földek elkobzása; 2) köztársaság. E célból olyan alkotmányozó gyűlésre van szükségünk, amely ezzel megbirkózik.

A két duma, két kadet duma története rendkívül szemléltetően megmutatta, hogy a társadalmi erők tényleges harca — az a harc, amely nem mindig vált tudatossá, nem mindig tört felszínre, de mindig döntő hatást gyakorolt minden nagy politikai ügy kimenetelére, és amely mindig semmivé foszlatta az „alkotmányosság” naiv és szélhámos módra ügyeskedő laikusainak fogásait —, ez a harc teljes egészében azért a két „célpontért” folyt, amelyre fentebb utaltunk. Nem elvont elméletek, hanem néptömegeink harcának, az orosz földesúri önkényuralom reális körülményei között folytatott harcának reális tapasztalatai mutatták meg nekünk a gyakorlatban azt, hogy éppen ezek a jelszavak nélkülözhetetlenek. Aki magáévá tudja tenni őket, annak azt javasoljuk, hogy „külön marsoljunk”, de „egyesült erővel üssünk”, üssük az ellenséget, mely Oroszországot pusztítja és Oroszország legjobbjainak ezreit mészárolja le.

„Ilyen egyesülési programmal egyedül fogtok maradni.” Ez nem igaz.

Olvassák el a pártonkívüli parasztoknak az első két dumában mondott beszédeit — és megértik, hogy a mi egyesülési programunk csupán megszövegezi a pártonkívüli parasztok kívánságait, szükségleteit, az ezekből a szükségletekből adódó legelemibb, elháríthatatlan következtetéseket. Aki ezeket a szükségleteket nem érti meg — kezdve a kadetokon és végezve Pesehonovon (mint írják, ő is az „egyesülést” hirdette Moszkvában) —, az ellen háborút fogunk viselni az „egyesülés” nevében.

Konok harc lesz ez. A forradalom előtt hosszú éveken át tudtunk dolgozni. Nem hiába neveztek bennünket sziklaszilárdaknak. A szociáldemokraták olyan proletárpártot teremtettek, amely nem csügged el az első harci roham sikertelensége miatt, nem veszti el a fejét, nem bocsátkozik kalandokba. Ez a párt a szocializmus felé halad, és nem teszi függővé önmagát és sorsát a burzsoá forradalom egyik vagy másik szakaszának kimenetelétől. Éppen ezért ment a burzsoá forradalom gyenge oldalaitól. És ez a proletárpárt a győzelem felé halad.

„Proletarij” 21. sz. 1908. február 26. (13.)
Lenin Művei. 4. kiad. 13. köt.
404—409. old. (oroszul).

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: V. I. Lenin

Marxizmus és revizionizmus

Egy ismert mondás úgy szól: ha a geometria sarktételei az emberek érdekeibe ütköznének, minden bizonnyal megcáfolnák őket. Azok a természettudományi elméletek, amelyek a teológia régi előítéleteibe ütköztek, a legádázabb harcot idézték és idézik fel mind a mai napig. Nem csoda, hogy Marx tanítása, mely közvetlenül a modern társadalom élenjáró osztályának felvilágosítását és megszervezését szolgálja, megmutatja ennek az osztálynak a feladatait, és bebizonyítja, hogy a mai rendet — a gazdasági fejlődés következtében — elkerülhetetlenül fel fogja váltani egy új rend, nem csoda, hogy ennek a tanításnak harc árán kellett megtennie az élet útján minden egyes lépését.

Nem érdemes beszélni a burzsoá tudományról és filozófiáról, amelyet hivatalos professzorok hivatalos szellemben tanítanak, hogy a birtokos osztályok serdülő fiatalságának agyát eltompítsák, s a külső és belső ellenségek elleni harcra „idomítsák”. Ez a tudomány hallani sem akar a marxizmusról, melyet megcáfoltnak és megsemmisítettnek nyilvánít; fiatal tudósok, akik a szocializmus cáfolásával csinálnak karriert, és tehetetlen aggastyánok, mindenféle elavult „rendszer” hagyatékának hű őrei, egyforma buzgalommal esnek neki Marxnak. A marxizmus növekedésének, annak, hogy eszméi a munkásosztályban elterjednek és megerősödnek, elkerülhetetlen következménye, hogy ezek a polgári kirohanások a marxizmus ellen egyre számosabbak és élesebbek lesznek, a marxizmus azonban, valahányszor a hivatalos tudomány „megsemmisíti”, mindig erőteljesebbé, edzettebbé és elevenebbé válik.

De még a munkásosztály harcával összefüggő s főleg a proletariátus soraiban elterjedt tanok között is a marxizmus korántsem szilárdította meg a maga helyzetét egy csapásra. Létezésének első félszázadában (a XIX. század 40-es éveitől számítva) a marxizmus olyan elméletekkel állt harcban, amelyek gyökerükben ellenségesek voltak vele szemben. A 40-es évek első felében Marx és Engels a radikális ifjú-hegelistákkal számoltak le, akik a filozófiai idealizmus álláspontján álltak. A 40-es évek végén a gazdasági tanok terén folytatott harc lép előtérbe — a proudhonizmus elleni harc. Az ötvenes években ez a harc befejeződik: a viharos 1848-as évben feltűnt pártokat és tanokat megbírálják. A 60-as években a harc az általános elmélet teréről olyan térre helyeződik, amely közelebb áll a közvetlen munkásmozgalomhoz: a bakunizmust kiűzik az Internacionáléból. A 70-es évek elején Németországban rövid időre előtérbe lép a proudhonista Mülberger; — a 70-es évek végén a pozitivista Dühring. De az egyik is, a másik is már csak jelentéktelen befolyást gyakorol a proletariátusra. A marxizmus már kétségkívül győzedelmeskedik a munkásmozgalom minden más ideológiáján.

Ez a győzelem a múlt század 90-es éveinek beálltáig alapvonásaiban teljessé vált. Még a latin államokban is, amelyekben a proudhonizmus hagyományai a legtovább éltek, a munkáspártok programjukat és taktikájukat ténylegesen marxista alapon építették fel. A munkásmozgalom újjáéledt nemzetközi szervezete — időszakos nemzetközi kongresszusok formájában — azonnal és majdnem minden harc nélkül minden lényeges kérdésben a marxizmus talajára helyezkedett. De amikor a marxizmus minden, csak némileg is egyöntetű, vele szemben ellenséges tanítást kiszorított, — azok a tendenciák, melyek ezekben a tanokban fejeződtek ki, más utakat kezdtek maguknak keresni. Megváltoztak a harc formái és kiindulópontjai, de a harc tovább folyt. És a marxizmus létezésének második félszázada (a múlt század 90-es éveiben) egy a marxizmussal szemben ellenséges áramlatnak a marxizmuson belüli harcával kezdődött.

Az egykori ortodox marxista Bernstein adott ennek az áramlatnak nevet, amikor a legnagyobb zajt csapva, Marx helyesbítésének, Marx felülvizsgálásának — a revizionizmusnak — leginkább átfogó kifejtésével lépett fel. Még Oroszországban is, ahol az ország gazdasági elmaradottsága következtében és a jobbágyrendszer maradványai alatt nyögő parasztlakosság számbeli túlsúlya folytán a legtovább tartotta magát, a nem-marxista szocializmus még Oroszországban is szemünk láttára világosan revizionizmusba megy át. Szociálnarodnyikjaink az agrárkérdésben is (az egész föld municipalizálásának programja), a program és a taktika általános kérdéseiben is mindinkább Marx tanításának „megkorrigálásával” helyettesítik a régi, a maga módján egyöntetű s a marxizmussal gyökerében ellenséges rendszerük elhaló, sorvadó maradékait.

A marxizmust megelőző szocializmus szét van verve. A harcot most már nem a saját önálló talaján, hanem a marxizmus általános talaján, mint revizionizmus folytatja. Vegyük hát szemügyre a revizionizmus gondolattartalmát.

A filozófia terén a revizionizmus a polgári professzori „tudomány” nyomdokában haladt. A professzorok útja „vissza Kanthoz” vezetett — s a revizionizmus az újkantisták után kullogott; a professzorok ismételgették az ezerszer elmondott papi közhelyeket a filozófiai materializmus ellen — és a revizionisták elnéző mosollyal utánuk mormolták (szóról szóra a legutolsó Handbuch [kézikönyv] nyomán), hogy a materializmust már rég „megcáfolták”; a professzorok úgy bántak Hegellel, mint „döglött kutyával”, s bár maguk is idealizmust hirdettek, csak a hegelinél ezerszerte sekélyesebbet és útszélibbet, megvető vállvonogatással intézték el a dialektikát, — s a revizionisták utánuk másztak a tudomány filozófiai elposványosításának mocsarába, a „körmönfont” (és forradalmi) dialektikát az „egyszerű” (és nyugalmas) „evolúcióval” helyettesítve; a professzorok ledolgozták a kincstártól húzott fizetésüket, a maguk idealista vagy „kritikai” rendszereit az uralmon levő középkori „filozófiához” (t. i. a teológiához) idomítva, — s a revizionisták melléjük szegődtek, és azon igyekeztek, hogy a vallást „magánüggyé” nyilvánítsák, nem a modern állammal, hanem az élenjáró osztály pártjával szemben.

Arról, hogy Marx ilyetén „megkorrigálásának” mi volt a tulajdonképpeni osztályjelentősége, nem szükséges beszélni — ez kézenfekvő. Csak azt jegyezzük meg, hogy az egyetlen marxista az egész nemzetközi szociáldemokráciában, aki a következetes, dialektikus materializmus szempontjából helyesen megbírálta azokat a hihetetlen laposságokat, amelyeket a revizionisták e téren összefecsegtek, Plehanov volt. Ezt annál nyomatékosabban kell hangsúlyozni, mert mostanában teljesen téves kísérleteket tesznek arra, hogy Plehanov taktikai opportunizmusának bírálata címén, ócska és reakciós filozófiai limlomot csempésszenek be. Áttérve a politikai gazdaságtanra, mindenekelőtt meg kell jegyeznünk, hogy a revizionisták „korrektúrái” ezen a téren sokkal változatosabbak és részletesebbek voltak; a nagyközönségre „a gazdasági fejlődés új adataival” igyekeztek hatást gyakorolni. Azt mondták, hogy a koncentráció és a kisüzem kiszorítása a nagyüzem által a mezőgazdaságban egyáltalán nem, a kereskedelemben és az iparban pedig rendkívül lassan megy végbe. Azt mondták, hogy a válságok most ritkábbak és enyhébbek lettek, hogy a kartellek és trösztök valószínűleg lehetővé fogják tenni a tőkének azt, hogy a válságokat teljesen kiküszöbölje. Azt mondták, hogy az „összeomlás elmélete”, amely szerint a kapitalizmus az összeomlás felé halad, nem állja meg a helyét, mert van tendencia arra, hogy az osztályellentétek letompulnak és enyhülnek. Azt mondták végül, hogy Marx értékelméletét nem ártana Böhm-Bawerk alapján helyesbíteni.

Az a harc, melyet e kérdésekben a revizionisták ellen folytattak, a nemzetközi szocializmus elméleti gondolkodásának éppoly termékeny felélénkülését idézte elő, mint 20 évvel előbb Engels vitája Dühringgel. A revizionisták érveit tények és számadatok alapján vették vizsgálat alá. Kimutatták, hogy a revizionisták rendszeresen szépítik a jelenkori kisüzemet. Azt a tényt, hogy a nagyüzem technikai és kereskedelmi tekintetben fölényben van a kisüzemmel szemben nemcsak az iparban, hanem a mezőgazdaságban is, megcáfolhatatlan adatok bizonyítják. De a mezőgazdaságban az árutermelés sokkal kevésbé fejlett, és a mai statisztikusok és közgazdászok rendszerint nem jól értenek ahhoz, hogy kiemeljék a földművelésnek azokat a speciális ágait (sőt néha egyes műveleteit), amelyekben a földművelésnek a világgazdaság csereforgalmába történő fokozódó bekapcsolódása fejeződik ki. A kisüzem a naturális gazdaság roncsain csak a táplálkozás végtelen leromlásával, krónikus éhezéssel, a munkanap meghosszabbításával, a jószág minőségének és gondozásának megrosszabbításával, szóval ugyanazokkal az eszközökkel tartja fenn magát, mint amelyekkel a kisipar is fenntartotta magát a kapitalista manufaktúrával szemben. A technika és a tudomány minden előre tett lépése kikerülhetetlenül és könyörtelenül aláássa a tőkés társadalomban a kisüzem alatt a talajt, s a szocialista közgazdaságtan feladata, hogy ezt a folyamatot — minden, gyakran bonyolult és összekuszált formájában — megvizsgálja, hogy bebizonyítsa a kistermelőnek, hogy a kapitalizmus alatt lehetetlen fennmaradnia, hogy a kapitalizmus alatt a parasztgazdaságnak nincs kivezető útja, hogy a parasztnak át kell térnie a proletár álláspontjára. A revizionisták ebben a kérdésben tudományos szempontból azt a hibát követték el, hogy egyoldalúan kiragadott tényeket felületes módon általánosítottak, nem véve figyelembe összefüggésüket a kapitalizmus egész rendszerével, — politikai tekintetben pedig abban állt hibájuk, hogy a parasztot, akarva, nem akarva, a birtokos (vagyis a burzsoázia) álláspontjára hívták vagy terelték, ahelyett, hogy a forradalmi proletár álláspontjára terelték volna.

A válságok elmélete és az összeomlás-elmélet tekintetében még rosszabbul állt a revizionizmus szénája. Csak igen rövid ideig és csak egészen rövidlátó emberek gondolhattak arra, hogy néhány évi ipari fellendülés és virágzás hatása alatt megmásítsák a marxi elmélet alapjait. Hogy a válságok kora még nem járt le, azt igen hamar megmutatta a revizionistáknak a valóság: a fellendülést válság követte. Az egyes válságok formája, sorrendje, képe megváltozott, de a válságok megmaradtak, mint a tőkés rend kikerülhetetlen alkotórészei. A kartellek és trösztök, amellett hogy a termelést egyesítették, ugyanakkor, mindenki szemeláttára, növelték a termelés anarchiáját, a proletariátus megélhetésének bizonytalanságát s a tőke nyomását, és így soha nem látott mértékben kiélezték az osztályellentéteket. Hogy a kapitalizmus az összeomlás felé halad — mind egyes politikai és gazdasági válságok, mind a tőkés rend teljes összeroppanása értelmében — ezt különösen szemléltetően és különösen széles méretekben éppen a legújabb óriási trösztök mutatták meg. A nemrégiben Amerikában lejátszódott pénzügyi válság, a munkanélküliség rettenetes fokozódása egész Európában, nem is szólva a közeledő ipari válságról, amelyre már sok jel mutat, — mindez odavezetett, hogy a revizionisták iménti „elméleteit” már mindenki — úgy látszik, sok revizionista is — elfelejtette. Nem szabad azonban elfelejteni azokat a tanulságokat, amelyeket ez az intellektuel ingatagság a munkásosztálynak nyújtott.

Az értékelméletről csak annyit kell mondanunk, hogy a revizionisták ezen a téren, Böhm-Bawerk nyomán kigondolt rendkívül homályos célzásokon és sóhajokon kívül, éppenséggel semmit sem nyújtottak, s ezért semmiféle nyomot sem hagytak maguk után a tudományos gondolkodás fejlődése terén.

A politika terén a revizionizmus megkísérelte a marxizmusnak valóban az alapját — tudniillik az osztályharcról szóló tant — revideálni. A politikai szabadság, a demokrácia, az általános választójog megfosztja az osztályharcot talajától — mondották nekünk — és meghazudtolják a „Kommunista Kiáltvány” régi tételét: a munkásoknak nincs hazájuk. Ahol demokrácia van, ott, mert a „többség akarata” uralkodik, nem szabad, úgymond, sem az államot úgy tekinteni, mint az osztályuralom szervét, sem arról lemondani, hogy a reakciósok ellen a haladó, szociálreformista burzsoáziával szövetségre lépjünk.

Tagadhatatlan, hogy a revizionistáknak ezek az ellenvetései összességükben a nézetek eléggé egyöntetű rendszerét adják — tudniillik a régóta ismeretes liberális-burzsoá nézetek rendszerét. A liberálisok mindig hangoztatták, hogy a polgári parlamentarizmus megszünteti az osztályokat és az osztályokra tagozódást, ha egyszer minden polgárnak, különbség nélkül, szavazati joga van, joga arra, hogy az államügyekben részt vegyen. Európa egész története a XIX. század második felében, az orosz forradalom egész története a XX. század elején szemmel láthatóan bizonyítja, hogy mennyire képtelenek az effajta nézetek. A gazdasági különbségek a „demokratikus” kapitalizmus szabadsága mellett nem gyengülnek, hanem fokozódnak és kiéleződnek. A parlamentarizmus nem kiküszöböli, hanem leleplezi a legdemokratább polgári köztársaságok lényegét, megmutatja, hogy azok az osztályelnyomás szervei. A parlamentarizmus azzal, hogy a népesség sokkal szélesebb tömegeinek felvilágosítását és szervezését segíti elő, mint amilyenek addig a politikai eseményekben tevékenyen részt vettek, nem a válságok és politikai forradalmak kiküszöbölését készíti elő, hanem a polgárháború legmagasabb fokú kiéleződését a forradalmak idején. A párizsi események 1871 tavaszán, az orosz események 1905 telén a világosnál is világosabban megmutatták, hogy ez a kiéleződés mily elkerülhetetlenül közeledik. A francia burzsoázia egy pillanatig sem habozott megegyezést kötni az egész nemzet ellenségével, a hazáját pusztító idegen katonasággal, csakhogy leverhesse a proletármozgalmat. Aki nem érti meg a parlamentarizmus és a polgári demokrácia kikerülhetetlen belső dialektikáját, amely odavezet, hogy még élesebben, mint régebben, tömegesen alkalmazott erőszakkal döntik el a vitákat, — az sohasem lesz képes arra, hogy ennek a parlamentarizmusnak az alapján olyan elvileg következetes propagandát és agitációt folytasson, amely valóban előkészíti a munkástömegeket arra, hogy győzelmesen vegyenek részt az ilyen „vitákban”. Azok a tapasztalatok, melyeket Nyugaton a szociálreformista liberalizmussal, az orosz forradalomban a liberális reformistákkal (a kadetokkal) kötött szövetségek, egyezmények, blokkok nyújtottak, meggyőzően megmutatták, hogy ezek az egyezmények csak tompítják a tömegek öntudatát és nem erősítik, hanem gyengítik harcuk igazi jelentőségét, mert a harcolókat olyan elemekkel kötik össze, melyek a legkevésbé harcképesek, a legnagyobb mértékben ingadozók és árulók. A francia millerandizmus — a revizionista politikai taktika széles, valóban nemzeti méretekben való alkalmazásának ez a legnagyobb stílű példája — a revizionizmusnak olyan gyakorlati értékelését adta, amelyet a világ proletariátusa sohasem fog elfelejteni.

A revizionizmus gazdasági és politikai tendenciáinak kiegészítője volt a revizionizmus állásfoglalása a szocialista mozgalom végcéljához. „A végcél — semmi, a mozgalom — minden”, Bernsteinnek ez a szállóigéje jobban fejezi ki a revizionizmus lényegét, mint sok hosszú lére eresztett magyarázat. Esetről esetre történő állásfoglalás, alkalmazkodás a napi eseményekhez, az apró-cseprő politikai változásokhoz, a proletariátus alapvető érdekeinek, az egész tőkés társadalom, az egész tőkés fejlődés alapvető vonásainak elfeledése, ezeknek az alapvető érdekeknek feláldozása pillanatnyi valóságos vagy képzelt előnyök kedvéért — ez a revizionista politika. És e politika lényegéből magából világosan következik, hogy e politika végtelenül sokféle formát ölthet, s hogy minden valamelyest „új” kérdés, az események minden valamelyest váratlan vagy előre nem látott fordulata — még ha ez a fordulat csak elenyésző mértékben s csak a legrövidebb időre változtatja is meg a fejlődés alapvonalát — mindenkor és elkerülhetetlenül a revizionizmus ilyen vagy olyan válfaját fogja kiváltani.

A revizionizmus elkerülhetetlenségét a modern társadalomba lenyúló osztálygyökerei szabják meg. A revizionizmus nemzetközi jelenség. Egyetlen, csak némiképpen is tájékozott és gondolkodó szocialistának sem lehet a legkisebb kétsége sem aziránt, hogy az ortodox marxisták és bernsteinisták viszonya Németországban, a guesde-isták és jaurésisták (most különösen a brousse-isták) viszonya Franciaországban, a Szociáldemokrata Föderáció és a Független Munkáspárt viszonya Angliában, Brouckére és Vandervelde viszonya Belgiumban, az integralisták és reformisták viszonya Olaszországban, a bolsevikok és mensevikek viszonya Oroszországban — alapjában véve mindenütt ugyanegyfajta viszony, ez országok jelenlegi állapotára jellemző nemzeti feltételek és történelmi mozzanatok óriási sokfélesége ellenére. A jelenlegi nemzetközi szocializmuson belül a világ különböző országaiban lényegében már ma egy vonalon megy végbe a „megoszlás”, ami azt bizonyítja, hogy milyen hatalmas lépést tett előre a mozgalom a 30—40 évvel ezelőtti helyzettel szemben, amikor a különböző országokban nem egyfajta tendenciák harcoltak az egységes nemzetközi szocializmuson belül. Az a „baloldali revizionizmus”, amely most a latin országokban a „forradalmi szindikalizmus” köpenyét ölti magára, szintén hozzáidomul a marxizmushoz, amikor „korrigálja” azt: Labriola Olaszországban, Lagardelle Franciaországban lépten-nyomon a félreértett Marxtól a helyesen értendő Marxhoz fellebbeznek.

Ehelyütt nem térhetünk ki arra, hogy ennek a revizionizmusnak eszmei tartalmát elemezzük; ez a revizionizmus még távolról sem bontakozott ki annyira, mint az opportunista revizionizmus, nem öltött nemzetközi méreteket, nem volt még egyetlen nagyobb gyakorlati összecsapása sem, akár csak egyetlen ország szocialista pártjával is. Ezért arra a „jobboldali revizionizmusra” szorítkozunk, amelyet fent vázoltunk.

Miben rejlik ennek a revizionizmusnak elkerülhetetlensége a tőkés társadalomban? Miért mélyebben fekvő ez a revizionizmus azoknál a különbségeknél, melyek a kapitalizmus nemzeti sajátosságai és fejlődési fokai között vannak? Azért, mert a proletariátus mellett minden kapitalista országban ott vannak a kispolgárok, a kistulajdonosok széles rétegei. A kapitalizmus a kisüzemből született és abból folyvást újra meg újra születik. A kapitalizmus elkerülhetetlenül újra meg újra életre hív egész sor „középréteget” (a gyár függelékei, otthonmunka, kisműhelyek az egész országban szétszórva, a nagyipar — például a kerékpár- és automobilipar — követelményei szerint). Ezeket az új kistermelőket a kapitalizmus éppoly elkerülhetetlenül ismét kidobálja a proletariátus soraiba. Egészen természetes, hogy a kispolgári világnézet újra meg újra felüti a fejét a széles munkáspártok soraiban. Egészen természetes, hogy ennek így kell lenni, s mindig így is lesz, egészen a proletárforradalom sorsfordulatáig, mert mélységes tévedés volna azt hinni, hogy a lakosság többségének „teljes” proletarizálódása szükséges ennek a forradalomnak a megvalósíthatóságához. Azt, amit most gyakran csak eszmei téren élünk át: a vitákat Marx elméleti helyesbítése körül — azt, ami ma gyakorlatilag csak a munkásmozgalom egyes részletkérdéseivel kapcsolatban merül fel, mint taktikai nézeteltérések a revizionistákkal s mint szakadások ezen az alapon, — azt a munkásosztálynak kétségkívül sokkal nagyobb méretekben kell még átélnie, amikor a proletárforradalom minden vitás kérdést kiélez, minden nézeteltérést azokra a kérdésekre összpontosít, amelyek a legközvetlenebb jelentőségűek a tömegek magatartásának meghatározása tekintetében, amikor majd arra kényszerít, hogy a harc hevében különböztessük meg a barátot az ellenségtől, hogy a rossz szövetségeseket elűzzük magunktól, hogy az ellenségre döntő csapást mérjünk.

A forradalmi marxizmus eszmei harca a revizionizmus ellen a XIX. század végén csak bevezetője a proletariátus nagy forradalmi harcainak; a proletariátus a nyárspolgárok minden ingadozása és gyengesége ellenére halad előre, ügye végső győzelme felé.

Megjelent a „Marx Károly emlékére” c.
gyűjteményes kötetben. Szentpétervár, 1908.

Lenin Művei. 4. kiad. 15. köt.

15—25. old. (oroszul).

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!