Címke: ideológia

1. A „Schlageter-agitáció”
   és az antifasiszta nap Németországban

A téli-tavaszi Ruhr-válságot forró nyár és viharos ősz követte. Az infláció egyre szédületesebb mértéket öltött és fokozódó munkanélküliséggel párosult. Egy aranymárka 1923 januárjában még 4300, novemberben már 522 milliárd papírmárkával volt egyenlő. A munkanélküliek száma az 1923. júliusi 186 000-ről 1924 januárjáig 1 439 780-ra növekedett.³ – GDA 3. köt. 286. old., ;PWA 1925-1926. 722. old.* A munkanélküliség egyik sajátossága volt, hogy a korábbiakhoz képest rendkívül megnőtt (3,5 %-ról 26,4 %-ra) a szervezett, tehát elsősorban a nagyobb üzemekből elbocsátott munkások aránya. Az első világháború idején és azt követően az iparban elhelyezkedettek és hamarosan munkanélkülivé válók ösztönös megmozdulásaihoz, az infláció által különösen érzékenyen érintett kistermelők lázongásaihoz, az elkeseredett, fizetésüket kosarakban, hátizsákban cipelő alkalmazottak mozgalmaihoz a munkásosztály mind hatalmasabb sztrájkjai járultak. Mindamellett a sztrájkok mutatói – számuk, résztvevőik létszáma, a kimaradt munkaórák – nem érték el az előző évekét, a sztrájkoló szervezett munkások és alkalmazottak száma is csökkent.⁴ – PWA 1923-1924. 582-583. old.* E sztrájkok és megmozdulások jellege eltért a korábbiaktól. Míg 1923 januárjáig csupán gazdasági követelésekért folyt a küzdelem, s még márciusban is a Ruhr-vidék megszállása elleni passzív rezisztencia dominált, júniustól kezdve már egyre határozottabban politikai jelleget öltöttek a munkabeszüntetések és a tüntetések. Nagy visszhangra talált a KPD januárban meghirdetett és azóta következetesen alkalmazott taktikája, a kétfrontos harc jelszava: „Üsd Poincarét a Ruhrnál és Cunót a Spreenél!”⁵ – Die Rote Fahne, 1923. január 23. – Raymond Poincaré francia miniszterelnök rendelte el a Ruhr-vidék megszállását; Wilhelm Cuno német miniszterelnök ekkor meghirdette a passzív ellenállást.* A KPD lipcsei kongresszusa az 1923. február 1-én elfogadott taktikai irányelvekben – nem utolsósorban Radek határozott álláspontjának hatására – a munkáskormányt mint a proletárdiktatúrához vezető átmeneti formát hirdette meg, majd a Komintern III. plénuma után hasonló értelemben foglalt állást a munkásparaszt kormány mellett.⁶

⁶ Bericht über die Verhandlungen des III. Parteitages der Kommunistischen Partei Deutschlands. Zentrale der KPD. Berlin 1923. 421. old.; AKPD 1923. július 11-i felhívása. Die Rote Fahne, 1923. július 12. Részleteket közöl a dokumentumból: GDA. 3. köt. 655-656. old.*

A kommunisták mellett azonban növelték befolyásukat a jobboldali és nacionalista szervezetek is, köztük Hitler Nemzetiszocialista Német Munkáspártja. (Ismert német rövidítése: NSDAP.) A Komintern vezetői a német kommunistákkal egyetértésben úgy értékelték a helyzetet, hogy az országban kialakult gazdasági és politikai válság egy jobboldali fordulat lehetőségét is magában hordozza. A kialakult helyzet valóban sok szempontból – különösen az államhatalom ingatagságát tekintve – hasonlított az olaszországira. A Kominternt és a KPD-t azonban legalább ennyire a fasiszta szervezetek elleni harc előtérbe helyezésére sarkallta egy másik körülmény is: a politikailag aktivizálódott paraszti és más kispolgári elemek megnyerésének lehetősége.

E kettős feladat felismerésének eredményeképpen „1923 júniusának végén határozott fordulat következett be a párt taktikájában” – írja jelentésében a Varga Iroda egyik munkatársa.⁷ – ⁷ CPA IML 504. f. 1. op. 26. d. 6. old.* E fordulat a korabeli megfigyelők szerint is szorosan összefüggött Radek Schlageter-beszédével, s hamarosan két igen látványos eseménysorozat hívta fel rá a figyelmet. Az egyik az 1923. július 29-re meghirdetett antifasiszta nap, a másik a többségében kommunisták által szervezett nyilvános gyűlések sorozata volt, amelyekre nacionalista és fasiszta szónokokat is meghívtak. Mindkét eseménysorozat, de különösen az utóbbi, nagy visszhangot keltett Németország-szerte, majd vitákat váltott ki a nemzetközi munkásmozgalom különböző fórumain.

A Schlageter-agitáció tulajdonképpen már június 26-án megkezdődött, amikor a Die Rote Fahnéban megjelent Radek beszéde. Ezután egy brosúra következett, bevezetőjeként ugyancsak a Radek-beszéddel, utána a német sajtóban már szintén megjelent két fontosabb polemikus írás következett: Ernst Graf zu Reventlow-nak, a Deutschvölkische Freiheitspartei egyik vezetőjének, a Reichwart című berlini hetilap szerkesztőjének „Radekkel együtt?” című írása, és Arthur Möller van den Brucknak a Gewissen című hetilapban („az egyetlen »gondolkodó« nacionalista orgánum” – mondta róla Radek) megjelent cikké. A brosúrát két válaszadó írás zárta: Radeké a Vorwärts, a Die Zeit, a Vossische Zeitung cikkeire, illetve a Gewissennek a brosúrában is leközölt írására, valamint Paul Frölich válasza Reventlow-nak.⁸ – Schlageter. Eine Auseinandersetzung Karl Radek, P. Frölich, Ernst Graf zu Reventlow, Möller van den Bruck. Vereinigung Internationaler Verlagsanstalten. Berlin 1923.*

Mind Radek, mind pedig Frölich alapvetően három dolgot kívánt tisztázni: a kommunistáknak a fasizmushoz, a különféle tömegmozgalmakhoz és végül a nemzeti érdekekhez való viszonyát. Mindhárom kérdésre egyértelmű választ tartalmaz Radek említett írása a brosúra végén, mely „A fasizmus, mi és a szociáldemokraták” címet viseli.⁹ – Ugyanott, 5-7. old. (Közli még: Inprekorr, 1923. július 6. 1003-1004. old.)* Radek mindenekelőtt leszögezi, hogy a kommunisták a német fasizmusban igen komoly veszélyt látnak. „A fasizmus nagy veszély, esetleg nagyobb is annál, mint ahogyan azt a Vorwärts urai gyanítják, akik már több ízben bebizonyították, mennyire nem értenek a helyzetértékeléshez” – írja a szociáldemokratákkal polemizálva.¹⁰ – Ugyanott, 6. old.* Ezt követően azt magyarázza, hogy a fasizmus elleni harcnak nemcsak hogy nem mond ellent, de szerves része az a politika, amely a fasiszta mozgalomhoz csatlakozott vagy ahhoz közeledő tömegek semlegesítését, esetleg, amennyiben lehetőség van rá, megnyerését tűzi ki céljául. Hangsúlyozza, hogy ő nem Schlagetert ünnepelte, sőt kimutatta tettének értelmetlen voltát. A tömegeknek értelmes és cselekvő, sajátos érdekeiket kifejező programot kell nyújtani. „Amennyiben a német munkásosztály nem lesz képes rá, hogy ezeket az eszméket tudatosítsa a nagy kispolgári tömegekben, úgy vereséget fog szenvedni, de legalábbis hosszú időre kitolódik a győzelme.”¹¹ – Ugyanott, 7. old.*

Ezzel összefüggésben tér rá a kommunistáknak a nemzeti érdekekkel kapcsolatos állásfoglalására. Érvelése e résznél még gondosabb. Hiszen míg a fasizmussal vagy a fasisztákkal való kollaborálás vádját elég egyszerűen vissza lehetett utasítani és az egyébként is csak a szociáldemokraták részéről hangzott el, a nacionalizmus, a „nacionál-bolsevizmus”, a szociálsovinizmus vádjával szemben már nehezebb volt a helyzet. Radek egyrészt kifejtette, hogy a kommunisták internacionalista elveivel nincs ellentmondásban a nemzeti érdekek melletti kiállás, másrészt rámutatott arra, hogy a munkásosztály éppen azáltal válik képessé történelmi küldetésének teljesítésére, hogy nem csupán nemzetközi, hanem az ennek előfeltételét jelentő nemzeti feladatait is megoldja. A Komintern és a német párt által követett irányvonal a németországi helyzetnek megfelelő egyetlen valóban forradalmi és reális politika. „Egy elnyomott, szétdarabolt nép vezetőinek a szájában a pacifista szólamok vagy gyávaságot jelentenek vagy hazugságot, s ez okvetlenül kiváltja a nép egészséges ösztöneinek tiltakozását. Amennyiben nem sikerül a kispolgári népi tömegekben felkelteni a munkásosztály iránti bizalmat, hogy vezetésével lerázhatják a nemzeti elnyomást, úgy ezek a tömegek eszközzé válnak e csatatér hiénáinak kezében, akik legőszintébb nemzeti érzelmeiket arra fogják felhasználni, hogy Németországban a reakció hatalmát hozzák létre, amely Németországot még inkább a mocsárba vezeti.”¹² – Ugyanott, 8. old.* Ugyanakkor, számolva a nemzetközi realitásokkal, egyértelműen megmondta, hogy a kommunisták nem ígérgethetik felelőtlenül a versailles-i szerződés azonnali felrúgását, annak politikai és gazdasági következményeinek megszüntetését: „Nem ígérjük a tömegeknek, hogy ha ma Németországban munkáskormány jut hatalomra, úgy az egy karmozdulattal lesöpri az ország válláról Versailles terheit. Azt azonban tudjuk, hogy először is megkíséreljük e terheket levenni a szegények, a dolgozók válláról és azokéra helyezni, akiknek azt viselniük kell. Másodsorban azt is tudjuk, hogy harcolni fogunk és harcolnunk kell a versailles-i béke ellen úgy, ahogyan az orosz nép is harcolt és harcol az elnyomására tett kísérletekkel szemben.”¹³ – Ugyanott, 7. old.*

A kampány jelentős eseménye volt az antifasiszta nap. 1923. július 12-én hirdették meg a Die Rote Fahne hasábjain. Az eredeti terv szerint Németország valamennyi helyi kommunista szervezetének nyilvános gyűléseket kellett volna kezdeményeznie, amelyek különböző, a helyi lehetőségeket maximálisan kihasználó formákban (felvonulások, az önvédelmi alakulatok erődemonstrációja, gyűlések) alkalmasak lettek volna a helyi lakosság legszélesebb rétegeinek mozgósítására. A területi pártszervezetek által közzétett felhívások egységes szemléletet tükröznek: valamennyiben megtalálható a munkás-paraszt kormány jelszó és az a megállapítás, hogy „nem csupán az elvtársaknak, hanem a szakszervezetek, pártok és szövetségek valamennyi proletárjának, az alkalmazottaknak, a szegényparasztoknak, az indifferenseknek és a keresztény munkásoknak ezen a napon meg kell valósítaniuk az egységfrontot”.¹⁴

¹⁴ ZPA IML f. KPD DF VI/117. A KPD alsó-szászországi szervezetének felhívása: útmutató az antifasiszta nap szervezéséhez.; Ugyanott. VI/106. 10-11. old. Országos felhívás és plakát. StAP. Pr. Br. Rep. 30 Bln. C. Tit. 95. Sek. 9. Bd. d. Nr. 3. 7. old.*

Az antifasiszta nap szervezésébe bekapcsolódtak a Háborús Veszély és a Fasizmus Elleni Nemzetközi Akcióbizottság területi szervezetei is. Felhívásaikat különböző antifasiszta és munkásszervezetek írták alá. A braunschweigi Akcióbizottság felhívását pl. aláírta a Német Építőmunkások Szakszervezeti Szövetsége, az Ácsmunkások Központi Szövetsége, az Állami és Községi Alkalmazottak Szövetsége, a Rézművesek Szövetsége, a Német Famunkásszövetség, a Szíjgyártó és Táskaiparosok Szövetsége, a Szabad Színpad („Freie Bühne”), a „Szolidaritás” Munkás Kerékpáros Szövetség, a KPD, a KJD területi szervezetei.¹⁵ – ZPA IML f. KPD DF VI/117.* Az akcióbizottsági dokumentumok is szólnak a munkás-paraszt kormány megalakításának szükségességéről, s felhívnak a polgári demokratikus jogok megvédésére. A fő jelszavak: „A fasizmus egyet jelent az egyesülési jog felszámolásával, a választójog korlátozásával, a dolgozókat védő törvények és a nyolcórás munkanap felszámolásával.”¹⁶ – Ugyanott.* A KPD és az SPD kelet-szászországi vezetősége közös gyűléseket hirdetett. „Az egyetlen erő, amely győzedelmeskedhet a fasizmuson, a munkás-paraszt kormány. Éljen az antifasiszta egységfront!” – írták az antifasiszta napot megelőzően már egy héttel országszerte kifüggesztett plakátokra.¹⁷ – Ugyanott. VI/106.4., 5-6. old.*

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A fasizmus-elméletek – a fasizmus ellen

(idézet: A Komintern és a fasizmus 1921-1929)

 

4. A Profintern és a Kommunista Ifjúsági Internacionálé a fasizmus ellen

2

A Kommunista Ifjúsági Internacionálé Nemzetközi Irodájának IV. ülését 1923. július 10-18. között tartották meg Moszkvában. A Nemzetközi Iroda a legtekintélyesebb tagszervezetek képviselőiből tevődött össze, szerepe hasonló volt a Komintern kibővített Végrehajtó Bizottságáéhoz. Nem állandó szervezet volt, egyes kérdéscsoportok megvitatására hívták össze. Ezúttal, a IV. ülésen, 17 szervezet képviselői vettek részt. Napirenden a KII programja és a Komintern III. plénumán elfogadott egyes határozatokból fakadó feladatok megvitatása szerepelt.¹¹⁶ – Jugend-Internationale, 1923. 9. szám. 290. old.; Inprekorr, 1923. április 11. 503. old.* Az elfogadott határozatok teljesen eltértek a Profintern határozatától, mint ahogyan a szervezet jellege is más volt.

Az első napirendi pont „A politikai helyzet és a kommunisták feladatai” volt, előadója az eredetileg felkért Zinovjev helyett Karl Radek; a beszéd legnagyobb figyelmet keltő része az antifasiszta harccal foglalkozott.¹¹⁷ – Radek referátumának csak az utolsó három részét közli a Jugend-Internationale (1923. augusztus. 12. szám. 375-379. old.). A beszéd teljes terjedelemben a Die Kommunistische Internationale 1923. évi 27. számában jelent meg.*

Radek nagy feladatra vállalkozott: több mint kétórás beszédében összefoglalta a Komintern III. plénumán kifejtett főbb gondolatokat. A nemzetközi helyzet ismertetésével kezdte és a nemzetközi kommunista mozgalom feladatainak összegezésével fejezte be beszédét. A gazdag tartalmú referátum nem utolsósorban azért is érdekes, mivel ez az utolsó olyan dokumentum a húszas években, amelyben világosan és egyértelműen, a Komintern hivatalos álláspontjaként fejtik ki a munkás-paraszt kormány, az egységfront és az antifasiszta harc összefüggéseit, a kommunista szövetségi politika lényegét, főbb formáinak tartalmát és célját.

A szövetségi politika, a fasizmus és az antifasiszta harc problémája Radek beszédének több pontján felbukkan. A „Harc a burzsoázia táborában” című fejezetben az olaszországi helyzet kapcsán részletesen szól a fasizmus osztályjellegéről,¹¹⁸ – Radek Aquila (Sas Gyula) könyvének második kiadására hivatkozva ismerteti az olaszországi fasizmus fejlődésének főbb állomásait, szembesíti propagandájában vallott céljait a fasiszta diktatúra valóságos politikai intézkedéseivel. – Die Kommunistische Internationale, 1923. 27. szám. 21-23. old.* az osztályerőviszonyokban bekövetkezett változásokról; Németországot említve pedig azokat az okokat vázolja, amelyek a parasztság és a középrétegek helyzetében jelentős változást idéztek elő, megteremtve annak előfeltételeit, hogy e társadalmi erők a nacionalizmushoz csatlakozva a weimari köztársaság megdöntésén fáradozó junkerek és ipari tőkés csoportok ágyútöltelékévé váljanak.¹¹⁹ – Ugyanott, 23-24. old.* „A munkásosztály növekvő ellenállása” című fejezetben azt állapítja meg, hogy az 1920-1921-es mélypontot követően ismét kedvezőbbekké váltak a munkásosztály számára a feltételek: „A tőke támadásának nincs vége, azonban csúcspontján túljutottunk” – állapítja meg. Ennek jeleként a szakszervezetek taglétszámának növekedése mellett elsősorban a Labour Party győzelmét említi. Elemzése során, bár nem hagy kétséget afelől, hogy elsősorban a reformista, a burzsoáziával való együttműködést hirdető szervezetek megerősödéséről van szó, azt kívánja bizonyítani, hogy a munkásszervezetek előretörése, függetlenül attól, hogy milyen irányzatot képviselnek, a munkásosztály harcai számára teremt kedvezőbb feltételeket. Hasonlóan ítél a „Hága és Hamburg” fejezetben a szociáldemokraták egyesüléséről, amelynek nemcsak negatív oldalát hangsúlyozza, hanem azt a munkásosztály soraiban egyre erősebb egységtörekvéseknek is tulajdonítja.¹²⁰ – Ugyanott, 25-27., 28. old.*

Az egységfrontnak szentelt terjedelmes részben Radek áttekinti a különféle akciók sorsát, kezdve a három Internacionálé 1922. áprilisi berlini konferenciájától, amelyet a dolgozók mindennapi érdekeinek védelmére rendeztek meg, a hamburgi egyesülési kongresszusig. Nem köntörfalaz, levonja az eseményekből a következtetést: a nemzetközi munkásszervezetek együttműködése nem valósult meg. A Komintern nem érhette el célját, mivel a másik két Internacionálé a szervezeti egység helyreállításában reménykedve vett részt a megbeszéléseken, s nem az együttműködés, az egységfront céljából. Az egyesülés gondolatával pedig a Komintern mindig élesen szemben állt. Ami a szakszervezeti egységet illeti, a helyzetet elsősorban a szociáldemokraták Amszterdami Internacionáléjának merev elzárkózása határozta meg. Ezért Radek elsősorban az alsóbb szintű szervezetekkel való akcióegységet sürgette, illetve az együttműködést azokkal a vezetőkkel, akik többé-kevésbé szükségesnek látták az erők összefogását. Két konkrét példát említett: a szállítómunkások egységkonferenciáját Berlinben, és Fimmen fellépését az Amszterdami Internacionálén belül. Ez utóbbiról igen hosszan beszélt, s önkritikát gyakorolt azért az éles hangért, amelyet Hágában, az Amszterdami Internacionálé rendezte nemzetközi békekongresszuson Fimmennel szemben használt. Azzal mentegette magát, hogy akkor még nem olvasta Fimmen brosúráját, amelyből meggyőződhetett arról, hogy Fimmen valóban az osztályharcos szociáldemokraták közé tartozik.¹²¹ – Ugyanott, 30-31. old.*

Beszéde e részének végén fogalmazza meg Radek a Komintern akcióegység-politikájának lényegét az adott helyzetben: „Azok a tapasztalatok, amelyeket az egységfronttaktika kapcsán szereztünk, nemcsak hogy nem alkalmasak arra, hogy bennünk azt az érzést keltsék, hogy nem helyes úton járunk, hanem százszorosan is meggyőztek arról, hogy az alkalmazott taktika a helyes, hogy ez az az út, amelyen ha nem is sikerül a nagy szociáldemokrata pártokat arra kényszerítenünk, hogy velünk együtt lépjenek fel a közös akciókban, az azonban sikerülni fog, hogy a szociáldemokrata munkások nagy tömegeit együttes harcra mozgósítsuk a legközelebbi feladatok érdekében.”¹²² – Ugyanott, 32. old.*

Az egységfront-politikának ez a felfogása lényegében tér el attól az elképzeléstől, hogy e politika céljává a munkástömegek elhódítását, a szociáldemokrata pártok tömegbefolyásának csökkentését tegyék. Ettől a Komintern fórumain ilyen határozottan még sohasem határolták el magukat a nemzetközi kommunista mozgalom vezetői. Egyedül ez az egységfront-politika lehetett az alapja adott esetben egy munkás-paraszt kormánynak, a munkásosztályt is fenyegető háborús veszéllyel és a munkásszervezeteket megsemmisítéssel fenyegető fasizmussal szemben.

A szövetségi politikával foglalkozó részben („A politikai szövetségek kérdése”) azonban Radek nem ezt a gondolatmenetet folytatja. A munkás-paraszt kormány mellett érvelve általánosabb elvi kiindulópontot keres és talál. Lenin kompromisszum-elméletére hivatkozva igyekszik meggyőzni hallgatóságát arról, hogy a proletariátus önmagában képtelen történelmi küldetésének betöltésére. Ezt az oroszországi forradalom példájával bizonyítja. Részletesen elemzi a számba jöhető szövetségesek, a parasztság, az értelmiség és általában a középrétegek helyzetében bekövetkezett változásokat, amelyek lehetővé teszik, hogy együttműködés jöjjön létre a munkásosztály és más, az egyes országok lakosságának többségét alkotó, ugyancsak kizsákmányolt tömegek között. Ezt azonban mindig egy forradalmi perspektíva szemszögéből teszi. Az egységfrontpolitika és az erre épülő munkás-paraszt kormánykoncepció Radek beszédének „A fasizmushoz való viszony” című részében formálódik egységes egésszé. Radek kiindulópontja itt – akárcsak Zetkiné a III. plénumon – a fasizmus osztályjellegének és a fasiszta mozgalom osztályösszetételének kettőssége: a fasizmus kispolgári tömegeket szervező és mozgósító mozgalom a nagytőke, a kapitalista társadalom céljai érdekében. Ismét Aquilára hivatkozik. Elfogadja fasizmus-ábrázolásának megállapításait, ugyanakkor bírálja az általa javasolt taktikát. Választ keres ugyanarra a kérdésre, amelyet már a IV. kongresszuson, majd azt követően is több ízben felvetettek a különböző kommunista fórumokon: miben különbözik a fasizmus a tőkés társadalomban fellelhető más uralmi formáktól? Válasza megegyezik Zetkinével, egy ponton azonban többet nyújt annál: nem csupán gyakorlatból vett példákkal, eseménytörténeti párhuzamokkal mutatja be a különbségeket, hanem elméletileg is meghatározza, miben egyezik és miben különbözik a fasizmus más formáktól. „Az ellenforradalom végcélja szempontjából semmi különbség nincs Curzon, Mussolini, Cankov, Horthy és Schlageter között, akit a franciák agyonlőttek – mondja Radek. – Aki nem áll a proletárforradalom talaján, aki nem törekszik a proletariátus uralmának megvalósítására, annak tevékenysége, bármit is akarjon elérni, végül is a kapitalizmus helyreállítására vezet. Aki azt mondja, hogy a fasizmus a régi kapitalizmus visszaállításának formája, az azt mondja, hogy Curzon, Mussolini, Horthy és Cankov fasiszta. Beköszönt az éjszaka, és sötétben minden tehén fekete.”¹²³ – Ugyanott.*

A különbözőség tehát, amint azt Radek hangsúlyozza, a végcél alapján nem mutatható ki. A fasizmus ezen a szinten megegyezik a kapitalizmus más uralmi formáival. Mélyebb elemzésre van szükség ahhoz, hogy a fasizmussal jelentkező sajátosságokat meghatározhassuk.

A probléma Radek és – természetesen – az egész kommunista mozgalom számára az volt, hogy megértesse: egyedül a fasizmus sajátos jegyeinek figyelembevételével állapítható meg, dolgozható ki az antifasiszta harc taktikája, mérhetők fel a nemzetközi kommunista mozgalom és az egyes kommunista szervezetek reális lehetőségei, konkrét tennivalói. Radek ezért a következőkben határozta meg a fasizmus és a tőkés társadalom és más uralmi formái közötti különbséget: az eltérés taktikai jellegű; az uralkodó osztály a korábbitól eltérő eszközökkel és módszerekkel lép fel az osztályharcban. „Nem csupán azt fontos elemezni, hogy egy mozgalom mely végső cél szolgálatában áll, hanem az is fontos, hogy megállapítsuk, mely rétegekre támaszkodik. Attól függően ugyanis, hogy milyen következtetéseket eredményez ez az elemzés, alakijuk ki taktikánkat. Azokra az emberekre, akikre Curzon támaszkodik, nem gyakorolhatunk semmiféle befolyást. A cityt nem változtathatjuk szövetségesünkké. Ha azonban azt kérdezik, hogy meg tudjuk-e nyerni a parasztokat, akikre Mussolini is támaszkodott és azokat a munkásokat, akikre szintén támaszkodott, úgy nyilvánvaló: meg tudjuk tenni. Minden ellenforradalmat a fasizmus névvel illetni tartalmatlan agitációs frázis, nem felel meg a valóságnak.”¹²⁴ – Die Kommunistische Internationale, 1923. 27. szám. 36. old.* A fasizmus újszerűségét Radek abban látja, hogy hatására az ellenforradalom táborába olyan tömegek kerülhettek, amelyekre éppen a forradalmi proletariátus számít osztályharcában. Ezt a tételt 1922 végétől már valamennyi kommunista dokumentum tartalmazza. Radek gondolatmenetében az az új, hogy plasztikusan tükrözi a Komintern vezető szerveiben lefolyt viták, eszmecserék logikáját. Új továbbá következtetésének határozottsága. Radek egyértelműen leszögezi: az egységfronttaktikával összefüggő módszerek alkalmazása önmagukban nem elégséges a fasizmus elleni harcban. „Mit kell tenni Olaszországban? Giulio Aquila elvtárs brosúráját olvasva: »proletár egységfrontot«. Ez az ő egyetlen receptje. Leverhetjük-e mi egyedül Mussolinit? Mussolini a parasztok széles rétegeire és a városi kispolgárságra támaszkodik. Meg tudjuk-e őket nyerni szövetségesnek? Igen. Mussolini rendszerében egyre nagyobb nyomorúság vár rájuk. A széles kispolgári fasiszta mozgalom ellen a proletár egységfront az első feltétel. A kispolgárság megnyerése [azonban] szükséges e harc érdekében.”¹²⁵ – Ugyanott, 37. old.*

Ezért tartotta Radek a III. plénum legfontosabb mondanivalójának az egységfront-politika szövetségi politikává szélesítését. Hangsúlyozta, hogy nem csupán a szövetség fontosságát kell megérteni, hanem azt is, mit jelent magának a szövetségnek a fogalma. „Elvtársak – mondotta beszédének utolsó részében a Végrehajtó Bizottság kibővített ülésének legfontosabb feladata volt, hogy az egységfronttaktika megerősítésén túl valamennyi ország kommunista tömegeivel megértesse: rendkívül fontos a szövetségesek felkutatása, bárhol legyenek is találhatók, akikkel együtt fogjuk vezetni az elkövetkezendő akciókat. A mi amszterdamijaink, valamint a Kommunista Internacionálé bizonyos részei úgy vélik, hogy szövetségest mondva az örök hűségre teszünk esküt. Ha a parasztok és kispolgárok örökre velünk együtt haladnának, úgy egyáltalán nem szövetségesek lennének, hanem besorolhatnánk őket a Kommunista Internacionáléba. A szövetség fogalmán különféle erőknek konkrét célok érdekében történő összefogását kell érteni.”¹²⁶ – Ugyanott, 40. old.

Radek beszédének egyik hiányossága, hogy a fasizmus elleni harcról szólva nem tesz említést a szövetségi politika konkrét lehetőségeiről, illetve formáiról. A munkás-paraszt kormányról korábban elmondottakra csupán utal, bár e forma beillesztése az antifasiszta harc kereteibe kétségtelenül komoly előrelépést jelenthetett volna. Úgy tűnhet, hogy Radek csupán az előzőkben elhangzottak megismétlését hagyta el, hiszen a nemzetközi kommunista mozgalom stratégiai célkitűzését éppen azokban az országokban, ahol a fasiszta veszély komolyan fenyegetett, a munkás-paraszt kormányban, egy átmeneti hatalmi formáért való közvetlen harcban jelölte meg. A probléma azonban nem ilyen egyszerű. Mind a III. plénumon, mind pedig az Ifjúsági Internacionálé ülésén elmondott beszédéből az tűnik ki, hogy bár a különféle szintű vezetők részletesen beszéltek a fasizmus elleni harc lehetőségeiről, elemezték az egyes feladatoknak megfelelő harci formákat és módszereket, egy dolgot mégsem tisztáztak kellő pontossággal: vajon arra korlátozódik-e a fasizmus elleni küzdelem, hogy megakadályozzák a formálódó fasiszta szervezetek térnyerését, felbomlasszák és szétverjék a fasiszta mozgalmat, megdöntsék az olasz fasiszta rendszert? Az antifasiszta harccal foglalkozó határozatok, amelyeket 1923 nyarán a nemzetközi kommunista szervezetek¹²⁷ – A KII irodájának ülésén elfogadott határozat lényegében megegyezik a III. plénumon elfogadott dokumentummal. (Ez utóbbit is elfogadták saját határozatként.) A különbség csupán az, hogy a feladatokat az ifjúsági szervezetek szempontjainak figyelembevételével fogalmazták meg. (Die 4. Bürositzung der KJI. 17-32. old.; Inprekorr, 1923. augusztus 8. 1136. old.)* fogadtak el, valóban csupán ilyen feladatokat jelöltek meg. A munkás-paraszt kormány mint célkitűzés, részévé lett az antifasiszta harcnak, ám a konkrét feladatok és módszerek pontos megjelölésével ellentétben meglehetősen általános formában. Nem utolsósorban ez tette lehetővé, hogy továbbra is hangot kapjanak és helyenként politikai irányvonalként érvényesüljenek olyan nézetek, amelyek a fasizmus elleni harcot lényegében mint a proletárdiktatúráért folytatott küzdelmet értelmezték.¹²⁸

¹²⁸ Az olasz párton kívül a jelentősebb szekciók közül ilyen nézetek elsősorban a német pártban érvényesültek. A Balkáni Kommunista Föderációban is csupán az 1923. szeptember 9-i bulgáriai felkelés leverése után kezdődött lassú változás. (CPA IML 504. f. l. op. 26. d. A Varga Iroda jelentései. Einheitsfront in Deuthschland. 11-13. old., Italien 2-3. old., Balkan 1-2. old.)*

Ennek ellenére megállapítható, hogy a nemzetközi kommunista mozgalom különböző fórumain elfogadott határozatok 1923 nyarára komplex akcióprogrammá fejlődtek. Ezt két szinten, két formában kívánták végrehajtani: egyrészt a fasizmustól leginkább veszélyeztetett országok kommunista szervezeteinek akcióival, másrészt az egész nemzetközi munkásmozgalom egységes fellépését szervező, az antifasiszta érzelmű társadalmi szervezeteket és szervezetlen erőket átfogó nemzetközi antifasiszta akcióbizottság újjászervezésének meggyorsításával, korábbi programjának bővítésével.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A fasizmus ellen

(idézet: A Komintern és a fasizmus 1921-1929)

 

4. A Profintern és a Kommunista Ifjúsági Internacionálé a fasizmus ellen

1

A Profintern, mint láttuk, kezdettől fogva részt vett, nemritkán kezdeményezőként az antifasiszta harc nemzetközi irányvonalának kimunkálásában. 1923 tavaszától, a frankfurti konferenciától azonban már nem önállóan, hanem a Komintern és Profintern Akcióbizottsága keretében. A Végrehajtó Iroda ülésein az antifasiszta harccal összefüggő valamennyi általános megmozdulás szervezésével az Akcióbizottságot hatalmazták fel, míg a konkrét problémák, pl., az olasz szakszervezeti egység, vagy a fasiszta korporációk elleni fellépés, továbbra is a PVI napirendjein szerepeltek. Változatlanul nagy figyelmet szentelt a Profintern a fasiszta mozgalmak jelentkezésének a különböző országokban.¹⁰² – CPA IML 534. f. 3. op. 45-46. ő. e. A Profintern Végrehajtó Irodájának jegyzőkönyvei. 1923. április 5 – október 4.* A fasizmus jelenségének általánosabb elemzése azonban ily módon nem kerül az ülések napirendjére egészen 1923 nyaráig, a Profintern Központi Tanácsának üléséig.

A Központi Tanács ülésére a kibővített KIVB III. plénuma után, 1923. június 25. és július 2. között került sor. A Profintern szervezeti szabályzata szerint a két kongresszus közötti időszakban a Központi Tanács végezte az irányítást. E szerepét azonban ténylegesen a VI töltötte be. A Központi Tanács tevékenysége inkább hasonlítható a Komintern kibővített VB-üléseihez. Nem állandó szervezet volt, hanem évente egy-egy alkalommal összeülő, a Profintern irányvonalával és hosszabb távú akcióival foglalkozó fórum. Munkájában nem vett részt valamennyi tagszervezet képviselője, csupán a legjelentősebb szakszervezetek képviselői, így az 1923 nyarán megrendezett, sorrendben harmadik Központi Tanácsülésen 15 ország küldöttei jelentek meg, bár a Profinternnek akkor 41 országban voltak szervezetei.¹⁰³ – PWA 1923-1924. 61-65. old.; Die Internationale Gewerkschafts-Bewegung. 286-289. old.*

Az ülést, akárcsak a Komintern III. plénumát, két ízben is elhalasztották.¹⁰⁴ – Inprekorr, 1923. április 20. 540. old.; május 18. 710. old.; Krasznij Internacional Profszojuzov, 1923. 5-6. szám. 927. old.* Előkészítése – az első közleményből ítélve – már április végén megkezdődött. András Nint bízták meg a fasizmusról szóló, eredetileg 5. napirendi pontként szereplő beszámoló elkészítésével. (A beszámoló később a 3. napirendi pontként hangzott el.) Nin a Komintern-dokumentumok mellett a Profintern saját anyaggyűjtésére, helyzetelemző beszámolóira is támaszkodhatott. A Profintern munkatársai, különösen a frankfurti konferenciát követően, arra kerestek választ, milyen lehetőségei vannak a szakszervezeti akcióegységnek a fasizmus elleni harcban. (Ilyen jellegű megbeszélésre már Frankfurtban, közvetlenül a konferencia befejezése után sor került Lozovszkij vezetésével: elsősorban az egységfront németországi lehetőségeit elemezték.)¹⁰⁵ – CPA IML 534. f. 3. op. 45. ő. e. 18. old. – Lozovszkij beszámolója a Profintern Végrehajtó Irodájának 1923. április 5-i ülésén.* Nin tagja lett a PVI 1923 májusában alakult különbizottságának, amelyet „a fasizmussal foglalkozó anyagok gyűjtésére” hoztak létre. (A bizottságban Ninen kívül részt vett Enderle, Nowak és Tresso, valamennyien a PVI tagjai; titkára Fischmann volt.)¹⁰⁶ – Ugyanott, 80. old. – A PVI május 1-i ülésének jegyzőkönyve, rövidítve.* Nem sokkal később, a PVI május 18-i ülésén, amelyen többek között Terracini tett jelentést az olasz szakszervezetek helyzetéről és perspektíváiról, Nint „a fasiszta mozgalom szervezeti kérdéseit és perspektíváit tanulmányozó” bizottság tagjává is kinevezték. (A bizottság tagja volt rajta kívül Enderle, Heller és Sahnovszkij. Terracinit egy írásos anyag összeállításával bízták meg.)¹⁰⁷ – Ugyanott, 98-100. old.*

Nin június 28-án, a tanácsülés negyedik napján tartotta meg előadását, de a vita és a zárszó áthúzódott a következő napra. A referátum olyan alapvető problémákat is felvetett, amelyeket a Komintern ülésén már feleslegesnek tartottak megismételni. Ennek az a magyarázata, hogy a tanácsülés az első olyan nemzetközi megbeszélés volt, ahol a szakszervezeti vezetők kicserélhették véleményüket a fasizmusról, illetve megismerkedhettek a fasizmussal kapcsolatos nézetekkel.

Beszédének elején Nin két kérdéssel foglalkozott: a fasizmus meghatározásával és jellegének megítélésével.

A fasizmust a kapitalizmuson belüli uralmi formákhoz, elsősorban a polgári demokráciához hasonlította: „Úgy határozható meg – mondta beszédének elején -, mint a kapitalizmus erőszakos, törvényen kívüli tevékenysége, amely hatalmának helyreállítása céljából az ipari és mezőgazdasági kisburzsoáziára és a deklasszált elemekre támaszkodik. Jellemzője a burzsoázia valamennyi olyan korábbi politikai kategóriájának megvetése, mint a demokrácia, a jog, a parlamentarizmus, a szabad gyülekezés stb., valamint a munkásszervezetek és a forradalmi vezetők ellen alkalmazott legszélsőségesebb erőszak.”¹⁰⁸ – Andresz Nin: Fasizm i profszojuzi. Krasznaja Nov. Glavpolitproszvet. Moszkva 1923. 3-4. old. (A kiadvány az előadói beszédet, a zárszót és az elfogadott határozatot közli.)*

Összevetve Nin beszámolójának a fasizmus meghatározásával foglalkozó részét a Komintern IV. kongresszusán elhangzott elemzésekkel vagy a Zetkin-referátumban található meghatározással, az állapítható meg, hogy Nin sem történetileg, sem pedig elméletileg nem nyúl olyan mélyre, mint az előbb említettek. Megfogalmazásai általánosabb jellegűek, leegyszerűsítettek. E leegyszerűsítés egyik következménye az lett, hogy a belső osztályerőviszonyok alakulásának figyelmen kívül hagyása, a gazdasági és politikai struktúrában bekövetkezett változások lényegtelenné degradálása egy olyan általános fasizmus-koncepció felelevenítésére vezetett Ninnél, melyet a Kominternben már meghaladtak. Nin ugyanis a fasizmust a polgári demokrácia szerves folytatásának tekintette, a kapitalizmus kiteljesedésének, az egyetlen továbbra is járható útnak a tőkés termelési módon belül.

Az előadó a beszámoló második részében használta fel azokat az anyagokat, amelyeket a Profintern különféle bizottságaiban, illetve vezető szerveinek ülésein dolgoztak fel. E dokumentumok alapján áttekintést adott az olasz, német, osztrák, magyar, francia, spanyol, argentin fasiszta mozgalmakról. Inkább ismertető jelleggel, mintsem elemzően: bemutatta az egyes országokban működő fasiszta és fasiszta jellegű szervezeteket anélkül, hogy kiemelte volna sajátosságaikat. Az általános, közös vonások hangsúlyozására korlátozta mondanivalóját. Így például Magyarország esetében nem beszélt fasiszta diktatúráról, de megállapította, hogy „a többi országhoz képest Magyarországon a fasiszta mozgalom igen korán kibontakozott. Itt fellelhető e mozgalom valamennyi létező és jellemző vonása.” Fasiszta szervezetnek az Ébredő Magyarokat tekinti. Nin – határozottabban, mint Zetkin – úgy véli, hogy a fasiszta mozgalom kibontakozására a Tanácsköztársaság leverését követően került sor, és nem a forradalom elleni küzdelem idején.¹⁰⁹ – Ugyanott, 30-32. old.*

Beszéde végén az előadó a konkrét tennivalókat összegező határozat tervezetét ismertette. Indoklásánál nem a Komintern-plénumon elhangzottakra hivatkozott, hanem a korábbi alapelvekre, amelyeket Frankfurtban, illetve a berlini szállítómunkás-konferencián fogadtak el, s melyek alapján ezt a dokumentumot kidolgozták. Feladatul jelölte meg, hogy a fasizmus által veszélyeztetett országokban helyi és országos antifasiszta bizottságokat kell létrehozni, e bizottságok munkájának, valamint a nemzetközi szolidaritásnak az összehangolásával pedig meg kell bízni a Háborús Veszély és a Fasizmus Elleni Nemzetközi Akcióbizottságot.¹¹⁰ – Ugyanott, 42-45. old.*

A Nin előadói beszédét követő vitában kilenc felszólaló vett részt. A felszólalások zöme, akárcsak a Komintern-fórumokon, az egyes országokba tevékenykedő fasiszta szervezetekről közölt újabb adatokat. Néhány hozzászóló azonban kísérletet tett mind a fasizmus meghatározására, mind pedig az antifasiszta harc további lehetőségeinek felvetésére. A felszólalások színvonala – amennyire ez a kivonatos jegyzőkönyvből megállapítható¹¹¹ – nem érte el a Komintern-plénumon elhangzottakét.

¹¹¹ A vitáról nem áll rendelkezésre pontos jegyzőkönyv, csupán egy rövidített ismertetés, amely a Krasznij International Profszojuzov 1923. júliusi számának mellékleteként jelent meg „Jelentés a Vörös Szakszervezeti Internacionálé Központi Tanácsa III. ülésének munkájáról” címmel, 144 oldal terjedelemben.*

Az osztrák Franz Koritschoner, a KIVB tagja, mintegy a bonapartizmus-teória utánérzéseként, azt fejtegette, hogy a fasizmus nem egyszerűen a forradalmi fellendülést követően kialakult politikai irányzat, hanem polgári forradalmak után kialakult irányzat, amikor is a burzsoázia a parasztsággal kötött szövetséget az ipari proletariátussal szemben.

A holland Louis de Visser a fasizmus funkciójával kapcsolatban többek között hangsúlyozta: a fasizmus mindenesetre hozzájárul ahhoz, hogy a kapitalizmus rendszerében mindeddig nagy szerepet játszó demokratikus illúziók lelepleződjenek.

John R. Campbell angol küldött – egyébként az egyik legszínvonalasabb felszólaló – a III. KI-plénumon elmondottakkal szemben leegyszerűsítve, az ellentétpárok éles szembeállításával fogalmazott. Szerinte a fasizmus elleni harcban meg kell különböztetni a burzsoáziától a fasizmus tömegbázisát jelentő elnyomorodott kispolgári, szegényparaszti és munkásrétegeket, akik eszközt jelentenek a fasiszták kezében. A fasizmuson belül ezek az erők „nem törekszenek a kapitalizmus tudatos erősítésére”. Véleménye szerint ugyanakkor kizárólag éppen ezeknek az erőknek a jelenléte különbözteti meg a fasizmust a „közönséges fehérterrorista mozgalomtól”.

A francia Herclet is a fasizmus és más reakciós szervezetek közötti különbségre hívta fel a figyelmet.

Valamennyi felszólaló osztotta Bianchi (Ottavio Pastore olasz küldött fedőneve) koncepcióját. Bianchi, támogatva a Nin előadói beszédében elhangzottakat, az aktív ellenállás szükségességét és lehetőségeit fejtegette.¹¹² – Krasznij Internacional Profszojuzov, 1923. 7. szám. Melléklet. 63-71. old.* Ugyanakkor Nin zárszavából kiderül, hogy sem az egységfront melletti kiállás, sem pedig a fasizmus és más reakciós formációk elhatárolása nem volt egyöntetű a vitában felszólalók beszédében.

Nin zárszavában többekkel vitába szállt. Főleg azokkal, akik, mint az amerikai Amter, az indonéz Malaka és a japán Macumoto, azt állították, hogy országaikban fasiszta rendszer van. Amter egyenesen kijelentette, hogy „Amerika a fasizmus klasszikus országa”.¹¹³ – Nin: Id. mű, 46. old.* 1923 nyarán már minden bizonnyal kuriózumnak számított a német Habai felszólalása, aki megkérdőjelezte az egységfront alkalmazásának lehetőségét az antifasiszta harcban és a mindennapi követelésekért folytatott küzdelemben. Nin határozottan leszögezte válaszában: „Fenntartom véleményemet, hogy az egységfrontért való harc alapvető feladatunk a fasizmus elleni harcban”, majd hozzáfűzte: a munkásosztály kiábrándultságát, passzivitását éppen mindennapi érdekeinek feladása váltotta ki.¹¹⁴ – Ugyanott, 50. old.*

Áttekintve Nin beszámolóját és az azt követő vitát, feltűnő, hogy bár a főbb elvi megállapítások lényegében megegyeztek a Komintern fórumain elfogadott alapelvekkel, nem sikerült a szakszervezeti mozgalom területén konkretizálni azokat a teendőket, amelyeknek már megvalósítási tervét is kidolgozták erre az időre a Kominternben.

Mindez természetesen rányomta bélyegét a tanácskozáson elfogadott határozatra is. A 15 pontból álló dokumentumban az egységfrontnak csupán leszűkített változata fedezhető fel: a forradalmi szervezetek összefogásának szükségességét hangsúlyozza. Az antifasiszta harc lehetőségei között szerepel ugyan az önvédelmi szervezetek alakítására szólító felhívás, a munkásosztály és a parasztság körében végzendő agitációs munka feladatai, a propaganda a fasiszta szervezetekben, a sport- és ifjúsági szervezeteken belüli tevékenység és az olasz emigráció soraiban folyó antifasiszta szervezkedés támogatása – mindez azonban túl általánosan. A három utolsó pont az, amelyben igyekszenek a szervezeti kereteket is meghatározni. A 13. pontban „A háború és fasizmus elleni nemzetközi bizottság” támogatására a frankfurti konferencián elfogadott határozat megvalósítására szólítanak fel, a 14. pontban a Nemzetközi Szállítómunkás Szövetség berlini konferenciáján elfogadott alapelvekből kiindulva a nemzetközi szakmai szervezeteken belüli antifasiszta tevékenység kibontakoztatásának kimunkálását sürgetik. A 15. pontban azt hangsúlyozzák, hogy bár a fasizmus nemzetközi jelenség, az antifasiszta harcot elsősorban az olasz fasizmus ellen kell megvívni.¹¹⁵ – Ugyanott, 56-59. old.*

A Profinternben – úgy tűnik – nem figyeltek fel arra a törekvésre, hogy a Komintern az antifasiszta harc szervezeti kereteit, a nemzeti és nemzetközi antifasiszta bizottságok munkáját kezdettől fogva, de különösen a III. plénumon elfogadott határozatban valamennyi kommunista és nem kommunista munkásszervezet szoros együttműködésére kívánta alapozni. A Profintern önállóságának hangsúlyozása, illetve az önállóság formai oldalainak gyakori előtérbe helyezése hozzájárult a nem kommunista szervezetek, szakszervezetek megnyeréséhez, gyakran azonban akadályozta az antifasiszta tevékenység koordinálását.

*

A Kommunista Ifjúsági Internacionálé, a KII nem folytatott önálló antifasiszta politikát. Feladata az volt, hogy a Komintern tagszervezeteként a nemzetközi kommunista mozgalom határozatait átültesse az ifjúságpolitika területére. Teendőit a fasizmus elleni küzdelemben már körvonalazták a III. plénumon elfogadott irányelvek. Ezek megfogalmazásakor különös figyelemmel voltak az ifjúság veszélyeztetett helyzetére, hiszen a fasiszta demagógia nem csupán Olaszországban, hanem Németországban is komoly sikereket ért el a fiatalok között. Nem utolsósorban ez volt az oka annak, hogy a fasizmus 1923 nyarára az Ifjúsági Internacionáléban is fokozatosan a figyelem középpontjába került.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A fasizmus elemzése

(idézet: A Komintern és a fasizmus 1921-1929)

2

3. A fasizmus elemzése a plénumon

Nemzetközi kommunista tanácskozáson Zetkin e referátumában hangzik el először elemzés a németországi fasiszta mozgalomról. Zetkin itt elsősorban a fasizmus németországi gyökereit igyekszik meghatározni. Három pontban foglalja össze azokat a belső tényezőket, amelyek a fasiszta mozgalom kialakulásának kedveztek. Elsőnek most is a gazdasági helyzetre utal, amely a vesztett háború, a jóvátételek közvetlen hatására kedvezőtlenebbül alakult, mint Európa más országaiban. Másodsorban tesz említést az állam felbomlásáról, a hatalmi szervek válságáról. Harmadik tényezőnek pedig „a munkásmozgalom csődjét” tekinti. E tényezők mellett azonban kiemelkedő jelentőséget tulajdonít annak a hatásnak, amelyet Mussolini hatalomra jutása gyakorolt a német reakcióra. „Az a szilárd meggyőződésem – mondotta Zetkin -, hogy sem a békeszerződések, sem pedig a Ruhr-megszállás nem segítette annyira a német fasizmust, mint Mussolini hatalomra jutása. Ez volt a legerőteljesebb ösztönzés a német fasiszták számára.” Éppen ezért tartotta Zetkin – akárcsak a Komintern vezetőinek többsége – elsőrendű feladatnak az olasz fasiszta rendszer felszámolását.

Beszédének befejező, az előterjesztett határozat egyes pontjaihoz magyarázatot fűző részében tért rá Zetkin a fasizmus elleni harc kommunista felfogásának indoklására. A fasizmus lényegi vonásából, abból tudniillik, hogy „A fasizmus a világburzsoázia általános támadásának legerőteljesebb, legkoncentráltabb, klasszikus kifejeződése”, nem lehetett egyértelműen megszabni az antifasiszta harc stratégiáját és taktikáját. Ezen általános vonás mellett most is éppen azokból a speciális, sajátos jellemzőkből kellett kiindulni, amelyek megkülönböztették a fasizmust a tőke támadásának más formáitól. És e jellemzők közül minden kétséget kizáróan a legfontosabb az volt, hogy a tőkés reakció e változatának hordozója, eszköze egy tömegmozgalom: „Tudatában kell lennünk annak – amint azt már a bevezetőben mondottam -, hogy a fasizmus éhezők, szükséget szenvedők, egzisztencia nélküliek mozgalma. Arra kell törekednünk, hogy azokat a társadalmi rétegeket, amelyek most a fasizmus rabjai lettek, vagy megnyerjük harcuknak, vagy legalábbis semlegesítsük.”⁸² – Ugyanott, 228. old.*

A határozat-tervezettel kapcsolatos megjegyzései során Zetkin kitér a munkás-paraszt kormányra is. Kifejti, ennek jelentősége az antifasiszta harcban éppen az, hogy a munkásmozgalom, a kommunisták bizonyíthatják a tömegek előtt: harcukkal az ő mindennapi érdekeiket védelmezik a burzsoáziával szemben. Zetkin megállapítja, hogy az antifasiszta harc sikere érdekében a „Kommunista Internacionálé minden egyes szekciójának az a kötelessége, hogy az ország adott konkrét körülményeinek megfelelően közelítse és oldja meg e feladatokat”.⁸³ – Ugyanott, 230., 231. old.*

Megfigyelhető, hogy akárcsak a referátumban, a határozat-tervezethez fűzött gondolatok sorában is viszonylag csekély terjedelmet szentel Zetkin a fegyveres antifasiszta harc szervezésének. Ez nem véletlen, és semmiképpen sem jelenti azt, mintha ennek nem tulajdonítana kellő fontosságot. A fegyveres harci formáról nem kellett külön szólni a proletárforradalomért vívott közvetlen harchoz képest. Lehetőségei ismertek voltak a kommunista pártok számára, sőt több országban már ki is épültek a harci szervezetek. Zetkin megemlítette a németországi önvédelmi alakulatokat, a jól funkcionáló üzemi századokat. De e néhány mondatos résznél is inkább az antifasiszta küzdelem legfontosabb alapelvének, az egységfrontnak az alkalmazását hangsúlyozta: „A fasizmus elleni proletár harc és önvédelem az egységfronttal jelent egyet. A fasizmus nem kérdezi, hogy a munkás fehér-kék bajor lelkületű, a fekete-vörös-arany burzsoá köztársaságért vagy a sarló és kalapácsos vörös zászlóért rajong, hogy Wittelsbach visszatérését kívánja vagy Ebertért lelkesedik, esetleg a mi kedves Brandler barátunkat kívánja a német szovjetköztársaság elnökeként látni. Hogy lesújtson, elegendő számára, ha osztálytudatos proletárral találja magát szemben. Ezért kell a munkásoknak párt- és szakszervezeti különbség nélkül összefogniuk a harcban.”⁸⁴ – Ugyanott, 231-232. old.*

Zetkin referátumát vita követte, inkább kiegészítő korreferátumok, mintsem a fasizmussal és az antifasiszta harccal kapcsolatos megjegyzések formájában. A felszólalók a különböző országokban szervezkedő fasiszta és jobboldali ellenforradalmi szervezeteket, mozgalmakat ismertették, illetve az egyes országokban kialakult helyzet kapcsán megvizsgálták, hogyan lehetne és egyáltalán lehetséges-e alkalmazni a fő referátumban elhangzott taktikát.

A felszólalók első csoportját alkották azoknak az országoknak a képviselői, ahol a Komintern álláspontja szerint számítani lehetett a fasiszta mozgalom megjelenésére. Elképzeléseik azonban merőben eltérőek voltak. így például Wladislaw Krajewski, aki a lengyelországi helyzetről számolt be, azt állította, hogy fasiszta veszélyről nincs szó, a szociáldemokratákkal való együttműködés pedig a Lengyel Szocialista Párt elzárkózó politikája, illetve a kommunista párt illegalitása miatt szervezetileg nem megoldható.⁸⁵ – Feliks Kon – szintén lengyel kommunista, a Nemzetközi Vörös Segély egyik kezdeményezője – ugyanebben az időben határozottan azon a véleményen volt, hogy Lengyelországban egy olaszországihoz hasonló folyamat zajlik, amelynek eredménye egy fasiszta fordulat lehet. Beszámol fasiszta jellegű szervezetekről és Mussolini rendszerének népszerűségéről. (Krizisz burzsuaznoj Polsi. Krasznaja Nov. Moszkva 1923. 59. old.)* Smeral viszont – a csehszlovák párt elnökhelyettese, a KIVB Elnökségének póttagja – a jóval kedvezőbb csehszlovákiai körülmények ellenére is szükségesnek vélte, hogy a párt kidolgozza antifasiszta koncepcióját. Ennek keretében hangsúlyozta annak fontosságát, hogy a kommunisták közvetlenül forduljanak a tömegekhez a földreform megvédése, a nemzeti függetlenség és a munkás-paraszt kormány jelszavával.⁸⁶ – Protokoll der Konferenz. 233-234., 238. old.*

A második csoportban a fasizmus által közvetlenül fenyegetett országoknak, illetve az olyanoknak a képviselői szólaltak fel, ahol már kialakult a fasiszta mozgalom. E felszólalók is több olyan gondolatot vetettek fel, amely országuk sajátos körülményeiből következett. Az osztrák Joseph Frey például azt mérlegelte: nem lenne-e előnyös, ha a kommunista párt feladná az Anschluss-szal kapcsolatos elutasító álláspontját, hogy a német párttal egyesülve hathatósabban léphessen fel a fasizmussal szemben.⁸⁷ – Ugyanott, 237. old.*

Paul Böttcher, ha nem is fejezte ki magát mindig világosan, nyilván valóan az antifasiszta harc bázisának kiszélesítésére törekedett. Felszólalásában és a plénum közleményében megjelent cikkében a fasizmus elleni harc helyzetével és az antifasiszta egységfront németországi tapasztalataival foglalkozik. Beszámolójában két oldalról közelítette meg a teendőket, a fasiszta mozgalom kettős jellegére utalva. Ideológiai téren – mondotta – abból adódnak feladatok, hogy „a fasizmus valójában egy szociális tartalommal rendelkező politikai mozgalom” (itt a fasizmus tömegmozgalom jellegére gondolt), míg az egységfront alapján szervezett direkt antifasiszta akciók szükségességét a fasizmus funkciójából („a fasizmus a tőke támadásának legaktívabb élcsapata”) vezette le.⁸⁸ – Bulletin, 1923. június 13. 5. szám. 2. old.* Mindkét feladatkör megoldásához nagy lehetőséget látott az üzemi bizottságok mozgalmában. Felhívta ugyanakkor a figyelmet arra, hogy ezen a területen éppen a kommunista párt nem rendelkezik olyan erővel, hogy az üzemekben szervezkedő fasisztákkal szemben eredményes lehetne. Ezzel is indokolta az egységfront szükségességét. A kommunisták és a szociáldemokraták összefogására a német nemzetiszocialisták nyíltan szociáldemokrata-ellenes politikája biztosított lehetőséget. Példaként a bajor nemzetiszocialisták Versailles elleni agitációját említette, amelynek során a „tőrdöfés legendáját” éppen a szociáldemokrácia megtámadására használták fel. Erre is hivatkozva megkérdőjelezte a pártok szerint elkülönült védelmi munkásszázadok létjogosultságát. Hangsúlyozta, hogy csak az egységfront alapján alakított munkásszázadok fellépése szoríthatja ki a fasisztákat az üzemekből. Bejelentette, hogy a kommunista párt Szászországban már tett ilyen jellegű javaslatot, és Lipcse megyében sikerült is az üzemi tanácsok alapján üzemi századokat alakítani.⁸⁹ – Protokoll der Konferenz. 234-235. old.; Bulletin, 1923. június 13. 2. old. és június 14. 2. old. — Az ún. Dolchstosslegende szerint a szociáldemokrácia hátországi háborúellenes agitációja miatt veszítette el Németország a világháborút.*

A napirendhez az olasz delegáció részéről Tasca (Serra néven) szólt hozzá. Elsősorban a Zetkin által elmondottakhoz kapcsolódott, bár néhány általános jellegű megállapítást is tett a fasizmus kialakulásának okairól és az antifasiszta harc lehetőségeiről. Megfogalmazásából érződött, hogy nem kíván kitérni a párt feladataira, a taktika és stratégia kérdéseire. Ezt annál kevésbé tehette, mivel álláspontja jelentősen eltért az olasz pártvezetés többségének álláspontjától, s e kérdéseket az egész delegáció nevében elmondott beszédében kerülni igyekezett. A fasizmus keletkezését „a forradalom csődjéből” vezette le, hangsúlyozva a fasiszták azon állításának képtelenségét, hogy ők mentették meg Olaszországot a forradalomtól: „Történeti szempontból ennek az ellenkezője az igaz. A fasizmus a forradalom csődjéből keletkezett. A gyárfoglaló mozgalom idején a szocialista párt a következő dilemma elé került: részvétel a polgári kormányban, vagy azonnali forradalom. A baloldal megakadályozta a kormányban való részvételt, amelyet egyébként a tömegek is elleneztek. A hatalom azonnali megragadása nem volt lehetséges, és a párt nem értett ahhoz, hogy a forradalmat gyakorlati módon előkészítse és a tömegeknek megmutassa a forradalomhoz vezető utat. Ekkor kezdtek a kiábrándult tömegek a fasizmus felé fordulni.”⁹⁰ – Protokoll der Konferenz. 236. old.*

Az egységfront-politika alkalmazásával kapcsolatban csupán egy-egy megjegyzésé volt. Közvetve megkérdőjelezte az illegális tevékenység célszerűségét: „Nem szabad elfelejtenünk, hogy a teljes mértékben illegális szervezet, amennyiben nem felel meg a miliőnek, semmiféle eredményt sem érhet el. Illegális akciónkat az olaszországi helyzet [Leben] valamennyi jelenségének figyelembevételével kell kialakítani.”⁹¹ – Ugyanott, 237. old.*

Az olasz küldöttség írásos jelentése, ellentétben Tasca beszámolójával, részletes és konkrét adatokkal kívánta alátámasztani a többség koncepcióját. A közölt dokumentáció azonban nemritkán éppen e koncepció ellenkezőjét bizonyítja.

A jelentés egyik legérdekesebb és legújszerűbb része kétségtelenül a bevezető, amely az uralkodó osztályokon belüli csoportok érdekellentéteit tárgyalja.⁹² – Bulletin, 1923. június 12.2. old.* Csakhogy – ellentétben a Komintern általános irányvonalával – sem ezekből az ellentétekből, sem pedig abból a körülményből nem vonják le a széles körű antifasiszta összefogás lehetőségét, hogy a kispolgárság és fennmaradt politikai szervezetei elfordultak a fasizmustól. Sőt, az ellenzék különféle csoportjainak egymástól eltérő, „a filofasizmustól az alkotmányos ellenzéki” politikáig terjedő álláspontjára hivatkozva fel sem vetik az összefogás lehetőségét.⁹³ – Ugyanott, június 13. 2. old.*

A jelentés egyik legellentmondásosabb része „A munkásmozgalom és a fasizmus” című alfejezet. Itt ugyanis teljesen eltekintenek attól a hatástól, amelyet a munkásmozgalomra a fasizmus előretörése és hatalomra jutása gyakorolt. Megelégednek azzal, hogy bejelentik: „A fasizmus befolyása a munkásosztályra csaknem a nullával egyenlő.” És úgy vélik, hogy „a munkásmozgalom lassú feléledésének periódusa kezdődik.” Míg azonban a szervezetek dezorganizálódásáról részletes adatokat közölnek, az új folyamat megindulását nem tudják tényekkel alátámasztani.

Az elmondottak után már nem lehet meglepő, hogy a jelentés a többségi pártvezetés „minél rosszabb, annál jobb” koncepciójának meghirdetésével zárul: „A reakció azonban egyáltalán nem gyengíti a pártot – ellenkezőleg, erősíti. És ez nem csupán a fasizmus, hanem az egész burzsoázia halálos ítéletét jelenti.”⁹⁴ – Ugyanott.*

Utolsónak Karl Radek szólalt föl, ekkorra már Zetkin mellett kétségtelenül az egységfront-politika legmarkánsabb képviselője. Beszéde megfelelt az előzetes várakozásnak: a plénumon nagy tetszést, a plénumot követően éles vitákat váltott ki, amelyeknek utórezgései még napjainkban is megfigyelhetők. Ez a történelembe ún. Schlageter-beszéd néven bevonult felszólalás fogalommá vált, és mint minden fogalomnak, a megértés mellett osztályrészéül jutott a meg nem értés és a helytelen értelmezés is. Miről szól ez a sokat emlegetett, magyarázott és félremagyarázott beszéd?

Történeti magvát Gilbert Badia a következőképpen foglalja össze: „A szabadcsapatok – főleg Bajorországból – különítményeket indítottak a Ruhr-vidékre, azzal a megbízással, hogy szabotázsra lázítsanak. Ahogyan az esseni gyűlés⁹⁵ – 1923 húsvétján Essenben ifjúsági nagygyűlés volt, amelyen mintegy 15 000 fiatal tiltakozott a megszállás ellen. A kivezényelt francia katonaság megtagadta a kiadott tűzparancsot.* tagjai előre látták, a megszállás bátorítólag hatott a német nacionalizmusra. Életre keltek és erőre kaptak a fasiszta, fajvédő (völkisch) szervezetek, s szent egységet hirdettek a megszállók ellen. Egyik hírhedt vezérük Leó Schlageter volt. A franciák májusban elfogták és agyonlőtték. A nácik később nemzeti hősnek nyilvánították.”⁹⁶ – Gilbert Badia: Németország tegnap és ma. Kossuth Könyvkiadó 1965. 116-117. old. – Talán érdemes megemlíteni, hogy a német nacionalizmus már korábban is igyekezett hasznot húzni Schlageter halálából: a sírnál Erich Ludendorff, világháborús vezérkari főnök, majd köztársaságellenes puccsista mondott hangzatos beszédet.* Ennyi a történet, amelyből Radek egy momentumot ragadott ki: a francia imperializmussal szembeszálló, a német nép vélt érdekeiért életét áldozó Schlageter „az ellenforradalom becsületes katonája” volt és az, hogy az ellenforradalom és nem a forradalom, a munkásmozgalom, a nép valódi érdekeinek oldalán harcolt, semmiképpen sem szükségszerű. Akárcsak Zetkin, Radek is abból indult ki, hogy a fasizmust támogató tömegek annak a sajátos német nacionalista agitációnak az áldozatai, amely két ellenség leverésével akarja megoldani az országban kialakult gazdasági és politikai válságot: a politikai válságot a versailles-i szerződésért „felelős” munkásmozgalom, a gazdasági válságot a Németországot kirabló antanttőke leverésével. A munkásmozgalom elleni agitációban felhasználják azt az ellenszenvet, amely a középrétegek körében nem utolsósorban a sztrájkharcokkal kivívott előnyök hatására alakult ki, a gazdasági helyzetért pedig a külföldi tőkét teszik felelőssé, apellálva tömegeik antikapitalista érzelmeire is. Ezt magyarázva Radek kitér a különféle társadalmi rétegek helyzetére. Kimutatja, hogy az ország problémáit nem lehet megoldani a parasztság és az értelmiség mindennapi érdekeinek, létfeltételeinek biztosítása nélkül, s ugyanakkor a harcot nem lehet leszűkíteni egy külföldi erő, az állig felfegyverzett antanthadsereg elleni, a siker legcsekélyebb reményével sem kecsegtető küzdelemre. Nem utasítja el a versailles-i békerendszer revíziójának szükségességét, de a realitásokra hivatkozva nem tartja időszerűnek. E harc elsőrendű előfeltételének egy erős Németország létrehozását tartotta, amely már szövetségesekkel az oldalán léphetne fel a nemzetközi porondon. A Komintern munkás-paraszt kormány koncepciójának megfelelően ez a Németország még nem a proletárdiktatúra Németországa lenne, hanem egy széles népi egységfronton alapuló hatalom: „Győzelmes, munkás néppé egyesülve Németország képessé válik arra, hogy feltárja energiájának és az ellenállásnak nagy tartalékait. Amennyiben a nép ügye a nemzet ügyévé válik, a nemzeti ügy is népi üggyé lesz. A harcoló munka népévé egyesülve támogatásra fog találni valamennyi népnél, amely létéért küzd. Aki nem ebben az értelemben készíti elő a harcot, az csupán kétségbeesett tettekre lesz képes, nem pedig az igazi harcra.”

Beszédének záró mondataiban Radek azt is megjelöli, melyik erő képes e harc szervezésére és vezetésére: a kommunista párt. „A kommunista párt meg fogja mondani ezt az igazságot a német nép legszélesebb tömegeinek, mivel e párt nem csupán az ipari munkások mindennapi betevő falatjáért küzdő párt, hanem azé a harcoló proletariátusé is, amely felszabadulásáért küzd, a felszabadulásért, amely egyenlő egész népének szabadságával, mindazok szabadságával, aki dolgozik, szenved Németországban. Schlageter már nem ismerheti meg ezt az igazságot. Mi azonban bizonyosak vagyunk abban, hogy a schlageterek százai megismerik és megértik.”⁹⁷ – Protokoll der Konferenz. 244-245. old.*

A Schlageter-beszéd mondanivalóját 1923-ban senki sem értette félre. Nem értelmezték úgy, mintha a kommunisták együttműködést vagy egységfrontot ajánlottak volna fel a fasisztáknak. Az egységfrontot mereven elutasító szociáldemokraták a „nacionál-bolsevizmus” újjáéledéséről cikkeztek, a jobboldali vezetők pedig – a nacionalistáktól a fasisztákig, amint azt később látni fogjuk, szedett-vedett érveléssel – igyekeztek híveiket meggyőzni a kommunista helyzetértékelés tarthatatlanságáról, saját politikájuk helyességéről. Egyet azonban mindannyian világosan felismertek: a beszéd célja a nacionalista, álforradalmi frázisok leleplezése és a helyzet megváltoztatásáért tenni kívánó tömegek megnyerése. S valóban, ez a beszéd nem volt más, mint az antifasiszta harc ideológiai részfeladatainak konkrét, a sajátos németországi viszonyokat figyelembe vevő kifejtése. Nem véletlen, hogy Zetkin rövid zárszavában a következőket mondotta. „Radek finom és mély szavai mélyen megrendítették öreg harcos szívemet. E szavak jellemzik a helyzetet, megjelölik feladatainkat.”⁹⁸ – Ugyanott, 245. old.*

A Schlageter-beszéd szövege egyértelmű választ ad egy másik félreértésre is, arra tudniillik, hogy a Komintern állítólag „a kispolgári és értelmiségi elemet látta a legjellegzetesebbnek a fasizmusban”.⁹⁹

⁹⁹ Ez a félreértés nem csupán az olyan szociáldemokrata, illetve polgári munkákban kísért, mint Braunthalé, aki kommunista-fasiszta egységfronttörekvésnek minősíti a beszédet (Geschichte der Internationale. 2. köt. Verlag J. H. W. Dietz Nachf. Berlin- Bonn 1978. 296-297. old.), vagy Poulantzasé (Id. mű, 261. old.), hanem marxista munkákban is. (K. K. Sirinya-Horst Schumacher: Der Kampf der internationalen Arbeiter-bewegung gegen den Faschismus. Beiträge zur Geschichte der Arbeiterbewegung. 1975. 1. szám. 3. old.; Ormos-Incze: Európai fasizmusok. 1919-1939. Kossuth Könyvkiadó 1976.16. old.) E félreértésnek – a marxista elemzőknél – kettős oka van. Egyrészt nem veszik figyelembe, hogy az adott korszakban éppen erre a vonásra kellett felhívni a kommunista mozgalom figyelmét, ezzel is bizonyítani az antifasiszta harc tömegmozgalom jellegének szükségességét, másrészt, hogy az olasz fasizmusban, de a németben is, e korai időszakban még jelentősen módosította a rendszer, illetve a mozgalom arculatát e kispolgári tömegbázis.*

Itt általában személy szerint Radeket és Zetkint említik. Radek valójában éppen az ellenkezőjét fejti ki beszédében. A kispolgári és értelmiségi csoportoknak a fasizmushoz való csatlakozását úgy tekinti, mint e társadalmi rétegekben kialakult hamis tudat megnyilvánulását. Megállapítja ugyan, hogy a kispolgárság és az értelmiség helyzeténél fogva különösen alkalmas arra, hogy bizonyos konkrét történelmi helyzetekben a burzsoázia, illetve az uralkodó osztály egyik vagy másik csoportjának oldalára álljon, de kimutatja, hogy ezzel tulajdonképpen lemond saját érdekeinek képviseletéről és perspektivikusan sajátos társadalmi létéről is. Amit esetleg cserébe kap, az nem sok: az egyén puszta létfenntartásának lehetősége. Ezt ismerték fel a kommunista mozgalom teoretikusai és vezető politikusai, ebben látták a fasizmus erejét és belső ellentmondásainak gyökerét is. A fő hangsúlyt, ahogyan az a plénumon elfogadott határozatból kitűnik, két dologra helyezték: egyrészt annak a sajátos történeti szituációnak a vizsgálatára és jellemzésére, amely kedvez a fasiszta mozgalom kialakulásának és a fasizmus hatalomra jutásának, másrészt az egyes országok társadalmi struktúrájának vizsgálatára. E koncepció azonban semmiképpen sem volt az ő egyéni kezdeményezésük, ezt később maga Radek is kifejtette a Komintern V. kongresszusán.

A plénum utolsó napján elfogadott határozat azonban – akárcsak Zetkin beszéde – a fasizmus legáltalánosabb meghatározásával kezdődik : „A fasizmus korunkra jellemző hanyatló jelenség, a tőkés gazdaság fokozódó bomlásának és a burzsoá állam szétesésének kifejeződése.”¹⁰⁰ – KIVD 165. old.* Ezúttal tehát nem a fasizmus osztályjellegét hangsúlyozzák, mint a Zetkin-referátum elején található bevezető mondat, hanem a fasizmusnak az imperializmus rendszerében betöltött szerepét, helyét határozzák meg. A definíció célja egyértelműen annak leszögezése, hogy a fasizmus nem forradalmi, nem haladó jelenség, hanem a hanyatló kapitalizmus uralmi rendszere.

Az az általános megállapítás, hogy a fasizmus egy mélyreható válság terméke, kiegészül a válság jellemzésével és a különféle társadalmi osztályokra, rétegekre gyakorolt hatásának leírásával is. Ezzel kívánnak válaszolni a kérdésre: vajon mi volt az oka annak, hogy a legkülönbözőbb osztályok és rétegek képviselői a fasizmusban kerestek menedéket?

A válság kettős jellegét és a kettős jellegből következő hatásokat a határozatban is külön-külön vizsgálják. Míg a gazdasági válságot, amely „a remények ellenére megsemmisítette a kis- és középburzsoázia népes rétegeinek, a kisparasztságnak és az értelmiségnek korábbi létfeltételeit és biztonságát”, önmagában nem tekintik olyan tényezőnek, amely ellenforradalmi irányba fordította a tömegeket, sőt legalább annyira a forradalmasodás irányában is hatott, addig a politikai válságnak a munkásosztály számára kedvezőtlen kimenetelét már egyértelműen negatív tényezőnek tartják.

A határozat a fasizmust kettős jellegű szociális képződménynek tartja. Ezen belül megkülönbözteti a fasiszta mozgalom bázisát alkotó „történelmi ismereteket és politikai felkészültséget nélkülöző, szociális tekintetben tarka, szedett-vedett” tömeget és azt a funkciót, amelyet e mozgalomnak be kell töltenie a munkásosztály és a burzsoázia között folyó osztályharcban. A fasizmus funkciója – állapítják meg a határozatban – nem vezethető le a mozgalom tömegbázisát alkotó rétegek és osztályok érdekeiből, és a fasiszta programban sem mutatható ki, mivel egy másik társadalmi osztály érdekeit jeleníti meg: „A burzsoáziának, hogy biztosítsa érdekeit a munkásosztállyal vívott harcban, agresszív ütőerőre van szüksége. A burzsoá állami erőszak régi, állítólag »apolitikus« apparátusa már nem biztosítja kielégítő módon a »rendet«. Az erőszak kezdi megteremteni különleges harci osztagait a proletariátus elleni harcra. Ilyen osztályjellegű harci osztagokat szállít a burzsoáziának a fasizmus.”¹⁰¹ – Ugyanott, 166-167. old.*

A Komintern antifasiszta politikája, amint az Zetkin referátumából és Radek hozzászólásából egyértelműen kitűnik, határozottan a fasizmus „e kettős jellegén” alapult. Ez magyarázza, hogy a fasiszta mozgalom elleni fellépésben nem a „fegyverek”, hanem az agitáció, a mozgalomhoz csatlakozott különféle társadalmi erők valós érdekeinek feltárása és képviselete került előtérbe, míg a direkt akciók, a munkásszázadok arra voltak hivatottak, hogy meggátolják a fasizmust funkciójának betöltésében. E kettős jellegből egyben következett az is, hogy fokozott figyelmet kellett tanúsítani a fasiszta mozgalmon belüli erőviszonyok, a fel-felbukkanó, időszakonként kiéleződő belső ellentétek gyökereinek feltárására is. Mindehhez nagymértékben járultak hozzá a plénumon elhangzott és a határozatban egésszé formált elemzések: hatásuk kiterjedt az egész nemzetközi kommunista mozgalomra, elősegítették az olaszországi és különösen a németországi antifasiszta harcot.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

3. A fasizmus elemzése a plénumon

Míg az olaszországi helyzettel és az olasz munkásmozgalom feladataival kapcsolatos vitában elsősorban az antifasiszta harc gyakorlati feladatait, a kommunista párt és a baloldali szocialisták akcióprogramját vitatták meg a felszólalók, addig a fasizmussal foglalkozó napirend során átfogóbb értékelések hangzottak el.

„A fasizmus elleni harc” témában a fő referátumot az előzetes tervek szerint – súlyos betegsége ellenére is – Zetkin tartotta. Beszámolója – ez túlzás nélkül megállapítható – a plénum legjelentősebb és legmaradandóbb dokumentuma. A nemzetközi munkásmozgalom történetével vagy a fasizmussal foglalkozó könyvtárnyi irodalom minden egyes darabja hosszabban vagy rövidebben kitér erre az elemzésre, legyen írója kommunista, szociáldemokrata vagy polgári beállítottságú. Egyhangúan elismerik: Zetkin beszámolója a korszak legjelentősebb fasizmus-elemzése, egyben az első átfogó, a fasizmust és az antifasiszta harc lehetőségeit egyaránt elemző Komintern-dokumentum.⁶⁹

⁶⁹ Pirker: Komintern und Faschismus. Stuttgart 1965. 118-120. old., Nolte: Id. mű, 88-111. old., Faschismusanalyse und Antifaschistischer Kampf der Kommunistischen Internationale und der KPD. 1923-1945. Sendler. Heidelberg 1974. 21-61. old.*

Zetkin referátumának elkészítésében részt vett Sas Gyula is: beszámolót állított össze hozzá. Ezenkívül Zetkin felhasználta Radeknek és Zinovjevnek a IV. kongresszuson elmondott beszédeit, valamint a kongresszuson elfogadott határozatot. E források alapján állította össze 1923 márciusában  Frankfurtban tartott előadását is.

Zetkin beszéde három nagyobb szerkezeti egységre tagolódott. Az első részben, a különféle fasiszta mozgalmak és az olaszországi fasiszta rendszer elemzéséből kiindulva, megfogalmazza a fasizmus legáltalánosabb törvényszerűségeit, bemutatja történeti útját. A második részben a német fasiszta mozgalommal foglalkozik, a harmadikban a plénum elé terjesztett határozattervezet egyes pontjaihoz fűz megjegyzéseket.

Felszólalásának elején Zetkin szükségesnek véli, hogy bemutassa és cáfolja a fasizmussal kapcsolatos téveszméket. Ezért már a bevezetőben megfogalmazza a fasizmus legáltalánosabb meghatározását: „A fasizmus a világburzsoázia általános támadásának legerőteljesebb, legkoncentráltabb, klasszikus kifejeződése a jelenlegi pillanatban.”⁷⁰ – Protokoll der Konferenz. 203-205. old.*

Különösen fontosnak tartja, hogy cáfolja azt a helytelen álláspontot, amely szerint a fasizmus nem más, mint a burzsoázia „puszta terrorja”. Ismét, akárcsak Frankfurtban, a magyarországi fehérterror példáját említi; ezúttal azonban már pontosabban mutat rá a két rendszer közötti lényeges különbségre: „Magyarországon a terror a proletariátus győzelmes, bár rövid forradalmi harcát követte: a burzsoázia átmenetileg megrettent a proletariátus hatalmától. A Horthy-terror bosszú a forradalomért. E bosszú végrehajtója a feudális tisztek kicsiny kasztja volt. A fasizmussal egészen más a helyzet. A fasizmus egyáltalán nem a burzsoázia bosszúja a harcrakelt proletariátussal szemben. Történetileg, objektíve szemlélve, a fasizmus inkább büntetés, büntetés azért, hogy a proletariátus nem vitte tovább, nem fejlesztette tovább az Oroszországban megkezdett forradalmat.” A másik lényeges különbség, hogy „a fasizmus hordozói nem egy kicsiny kaszt tagjai, hanem széles társadalmi rétegek, nagy tömegek, amelyek egészen a proletariátusig terjednek”.⁷¹ – Ugyanott, 205. old.* Zetkin most is azért különíti el egymástól a burzsoázia ellenforradalmi terrorját és a fasizmust, hogy az antifasiszta harc sajátos jellegét hangsúlyozza. „A fasizmust nem küzdhetjük le csupán fegyveres úton – hogy ezt a kifejezést használjuk -, hanem ideológiailag és politikailag is le kell vernünk” – állapítja meg. Ezt követően tér ki a fasizmussal kapcsolatos szociáldemokrata értékelésekre. Otto Bauer hamburgi felszólalását ismertetve lényegében annak az elképzelésnek a tarthatatlanságáról beszél, amely nem tesz különbséget terror és terror között, a burzsoázia terrorja és a proletárdiktatúra között.

Zetkin rámutat arra is, hogy alapvetően téves Bauernek és általában a szociáldemokratáknak az a felfogása, miszerint a fasizmusban a tőkés társadalmi rendszer ereje nyilvánul meg. „A fasizmus egyik gyökere valójában a kapitalista gazdaság és a polgári állam bomlása” – állapítja meg. E fejtegetésének célja tulajdonképpen az, hogy bemutassa, mennyire tarthatatlan a Bauer által meghirdetett kivárási taktika, amely csupán a parlamenti lehetőségek kihasználásában látja az ellenállás lehetőségét és megelégszik azzal, hogy a Szocialista Munkásinternacionálé hozzon létre tájékoztató irodát a reakció megnyilvánulásainak tanulmányozására. Ezeket a részeket Zetkin idézi is Bauer beszédéből.⁷² – Ugyanott, 206-207. old.*

A fasizmus rövid meghatározása, a kommunista és más nézetek áttekintése csupán bevezető. Indoklása annak az elemzésnek, amelynek során Zetkin igyekszik meghatározni a fasizmus létrejöttében legfontosabb szerepet játszó tényezőket.

Elsőnek a gazdaság és a társadalmi élet különböző területein megnyilvánuló válságjelenségekkel foglalkozik. Kiindulópontja – Radek IV. kongresszusi beszédéhez hasonlóan – a háborút követő gazdasági és politikai válság. Zetkin nem tért ki e válság jellemzésére, csupán azokat a vonásait elemezte, amelyek a fasizmus, a fasiszta mozgalmak létrejöttében kisebb vagy nagyobb szerepet játszottak. Ebből a szempontból a legfontosabbnak a különféle társadalmi osztályok és rétegek helyzetének megváltozását tartotta.

Zetkin a fasiszta mozgalom létrejöttének vizsgálatakor kiemelkedő szerepet tulajdonított a középrétegek válságának. A válságjelenségek elemzésekor is ennek a rétegnek a helyzetét írja le a legrészletesebben, és csupán utal a munkásosztálynak, a burzsoáziának, valamint az uralkodó osztály egyes csoportjainak helyzetére. Zetkin abból indul ki – és ez a későbbiekben több félreértésre adott okot⁷³ -, Togliatti is úgy véli, hogy Zetkin fasizmus-meghatározásában nem tudta „összekapcsolni a két elemet: a burzsoázia diktatúráját és a kispolgári tömegek mozgalmát”. (Palmiro Togliatti: A fasiszta diktatúra fő jellemzői. PFK 1976. 3. szám. 91. old.)* hogy a fasiszta mozgalom kibontakozásának előfeltétele egy olyan politikailag aktivizálódott, ugyanakkor társadalmi létükben fenyegetett tömeg megjelenése, amely nem kapcsolódik szorosan egyik alapvető osztályhoz sem. Olyan tömegekről van szó, amelyek az osztályharcban mindig arra az oldalra állnak, ahol egyrészt a győzelem esélyei nagyobbak, másrészt lehetségesnek vélik érdekeik megvalósítását. A középrétegek súlyos válságát azonban Zetkin nem tekinti a fasizmus okának, csupán olyan szükséges előfeltételnek, amely nélkül nem képzelhető el a fasiszta mozgalom létrejötte. És ebből a szempontból – különösen a munkásosztály és politikai pártjai számára – valóban elsőrendű fontosságú volt azon okok vizsgálata, mi állította a forradalom potenciális szövetségeseit az ellenforradalom oldalára.

Zetkint a középrétegek helyzetének részletesebb vizsgálatára késztette az is, hogy a fasizmus és az ellenforradalom más formái közti döntő különbséget éppen e tömegek sajátos szerepében látta. Hogy mennyire nem tekintette ugyanakkor a középrétegek szerepét még a fasiszta mozgalom szerveződésének időszakában sem kizárólagos tényezőnek – a fasiszta rendszer létrehozásáról már nem is szólva -, azt jól mutatja, hogy már e résznél is szükségesnek tartotta leszögezni: „A fasizmus lényegét azonban nem érthetjük meg teljesen, ha fejlődését, amelyet az állam financiális helyzete és csökkenő tekintélye nem kevésbé segít, csupán ebből az egy okból kiindulva tárgyaljuk.⁷⁴ – Protokoll der Konferenz. 208-209. old.*

Zetkin beszédének ez az a pontja, ahol megállapítható: fasiszta mozgalomnak és fasiszta rendszernek csak a reakció olyan formáját tekinti, ahol megjelenik egy jobboldali tömegmozgalom. Ugyanakkor – és ezt feltétlenül hangsúlyozni kell, mert ennek figyelmen kívül hagyása okozta a félreértést Zetkin koncepciójának értékelésekor – a kispolgárság nem meghatározója a fasizmus alapvető céljainak, hatalma jellegének. Nem meghatározója annak ellenére, hogy a kibontakozás időszakában bizonyos felszíni jelenségekből erre lehetne következtetni. Zetkin mind a fasiszta mozgalom tömegmozgalommá válásához, mind a fasiszta rendszer létrejöttéhez egyetlen döntő és meghatározó tényezőt tart végső soron szükségesnek – és ez a tényező a burzsoázia fellépése. A burzsoáziának ugyanis – és ezt több ízben is kiemeli beszédében – nem csupán a fasizmus hatalomra juttatásában, hanem magának a fasiszta mozgalomnak a megerősödésében is döntő szerepe van. „A burzsoázia már nem várhatja osztályuralmának biztosítását csupán államának reguláris hatalmi eszközeitől. Ezért fogad fel egy illegális, államon kívüli hatalmi szervezetet. E szedett-vedett martalóccsapatot a fasizmus kínálja fel számára. A burzsoázia nem csupán kézcsókkal fogadja a fasiszták szolgálatait, írott és íratlan törvényeivel ellentétben a legnagyobb mozgásszabadságot biztosítva számukra. Továbbmegy ennél. Táplálja és fenntartja őket, segíti fejlődésüket minden rendelkezésére álló eszközzel – pénzszekrényével és politikai hatalmával.”⁷⁵ – Ugyanott, 211. old.*

Az alapvető ok, amely előidézte a fasizmus létrejöttét, tehát a burzsoázia gazdasági és politikai válsága, vagy ahogyan azt Zetkin konkretizálja, a gazdasági és politikai elnyomást biztosító „hatalmi eszközök” válsága.

Zetkin természetesen foglalkozik a fasizmus és a munkásmozgalom viszonyával is. Elsőként azt vizsgálja, mennyiben terheli felelősség a munkásmozgalmat a kialakult helyzetért. Nem azt kutatja elsősorban, hogy a munkásszervezetek megfelelő módszerekkel szálltak-e szembe a fasizmussal, hanem azt, hogy miért nem volt képes az európai munkásmozgalom a válságnak egy olyan megoldására, amely forradalom segítségével biztosíthatta volna a szocialista kiutat. Zetkin ugyanis nemzetközi méretekben ebben látja a fő problémát. Egy győztes szocialista forradalom esetén ugyanis semmi esélye sem lett volna a burzsoáziának: sem arra, hogy hagyományos módszerekkel, sem arra, hogy a fasizmus segítségével stabilizálja saját diktatúráját. Ez a motívum megtalálható a Komintern szinte valamennyi korábbi fasizmus-elemzésében is, ám Zetkinnél van egy jelentős különbség: nem direkt módon veti fel a problémát, hanem egy bizonyos történeti helyzethez köti. Azt vizsgálja, milyen hatással van a reformista politika az aktivizálódott, a proletárdiktatúrával szimpatizáló, ugyanakkor a gazdasági válság által létükben fenyegetett társadalmi osztályokra, rétegekre: „A proletarizálódott vagy a proletarizálódástól fenyegetett kis- és középpolgári rétegek, az alkalmazottak, a polgári értelmiségiek a háborús pszichológia hatására bizonyos mértékig bíztak a reformista szocializmusban. A reformista szocializmus »demokráciájától« világméretű fordulatot reméltek. Ezeket a várakozásokat azonban mélységes kiábrándulás követte. A reformista szocialisták csendes koalíciós politikát folytattak, amelynek árát a proletariátussal és az alkalmazottakkal együtt a különféle hivatalnokok, értelmiségiek, a kis- és középpolgárok fizették meg. Ezek a rétegek általában nem rendelkeztek elméleti, történeti, politikai iskolázottsággal. Szimpátiájuk a reformszocializmus iránt nem gyökerezett mélyen. Így történhetett, hogy nem csupán a reformista vezetőkbe vetett bizalmukat vesztették el, hanem magába a szocializmusba vetett bizalmukat is.”76 – Ugyanott, 209. old.* Zetkin, határozottabban mint Frankfurtban, felveti azt a problémát is, hogy a „szocializmusból kiábrándult polgári elemekhez proletár elemek is csatlakoztak”.

Mindez azonban nem jelenti azt, mintha Zetkin egyáltalán nem tulajdonított volna fontosságot az antifasiszta ellenállás erőtlenségének. Ebben látta a proletariátus lehetséges szövetségesei elfordulásának másik okát, amiért viszont hangsúlyozottan a kommunista pártokat tette felelőssé: „Nem kétséges, hogy éppen némely igen aktív, energikus, forradalmi érzésű proletár nem találja hozzánk az utat, vagy szembefordul velünk ezen az úton, mivel úgy érzi, hogy nem vagyunk elég tetterősek, támadó fellépésűek, és mivel nem értettünk hozzá, hogy eléggé világosan tudtukra adjuk, miért kellett az adott körülmények között egy indokolt kényszerű visszalépést végrehajtanunk.”⁷⁷ – Ugyanott, 209-210. old.*

A fasiszta mozgalmak létrejöttének nemzetközi előfeltételeit tárgyaló rész végén állapítja meg: „Kézenfekvő, hogy a fasizmus a különböző országokban más-más jellegű a kialakult konkrét körülményeknek megfelelően. Azonban két lényeges vonás valamennyi országban azonos: egy álforradalmi program, amely igen ügyesen alkalmazkodik széles társadalmi tömegek hangulatához, érdekeihez és követeléseihez, valamint a legbrutálisabb, legerőszakosabb terror alkalmazása.”⁷⁸ – Ugyanott, 211-212. old.*

Zetkin legáltalánosabb fasizmus-meghatározása a következő: az uralkodó osztály a fasizmusban vél reakciós, ellenforradalmi megoldást találni a háború utáni gazdasági és politikai válságban, a tőkés társadalom stabilizálása céljából. Ez határozta meg a nemzetközi kommunista mozgalom viszonyát a fasizmushoz. A fasiszta mozgalom törekvései reakciósak, a mozgalomhoz csatlakozott erők azonban csak részben és bizonyos körülmények hatására azonosulnak az uralkodó osztály céljaival. A kommunista mozgalomnak, de általában a munkásmozgalomnak is ez utóbbit figyelembe véve kell kialakítania a fasiszta mozgalomban résztvevőkkel szemben folytatott politikáját, amelynek célja a mozgalom felbomlasztása és nem fegyveres felszámolása.

Mondanivalóját Zetkin az olaszországi mozgalom és a Mussolini-rendszer példájával teszi szemléletesebbé. Különösen tanulságosnak tartja a fasiszta mozgalom kibontakozásának időszakát (1920 végétől Mussolini hatalomra jutásáig). E kibontakozást két tényező tette lehetővé. Az első és legfontosabb, hogy az uralkodó osztály, amely a forradalmi fellendülés időszakában a hagyományos eszközök segítségével sikerrel használta ki a munkásosztály vezető erőinek perspektívátlan politikáját és megakadályozta a válságból kivezető forradalmi út megvalósulását, a forradalmi fellendülést követően már nem rendelkezett a tőkés társadalom stabilizálásához szükséges legális államhatalmi eszközökkel. A gazdasági és politikai válság közepette, amikor a munkásmozgalomnak még jelentős erői vannak, az „egyesült ellenforradalom” a fasizmus felé fordul: „A burzsoázia, mind az ipari, mind pedig az agrár, nyíltan pártfogásába vette a terrorista fasizmust, támogatta pénzzel és más eszközökkel.”⁷⁹ – Ugyanott, 214-215. old.* Ez a folyamat természetesen változást idézett elő a fasizmus jellegében. Kialakult az agrárius érdekeket képviselő squadrizmus (a rohamosztagosok mozgalma) és az „igazi” fasizmus, az ipari burzsoázia érdekeit előtérbe helyező Mussolini-csoport.

Zetkin látja az „agrárfasizmus” térnyerését, hangsúlyozza sajátos szerepét, azonban nem abszolutizálja jelentőségét még a vidéki megmozdulásokban sem. Ugyanakkor a fasizmuson belül bekövetkező változásokat az uralkodó osztály e két fő csoportjának egymáshoz való viszonyával magyarázza. Ezzel oldja meg Zetkin azt a dilemmát, amely korábban szinte egységesen megfigyelhető volt a kommunisták körében, amikor arra próbáltak választ adni: a fasizmuson belüli ellentmondások miért nem vezettek és miért nem vezethetnek a mozgalom felbomlásához.

Zetkin a hatalomért folyó harc időszakát összeveti a már hatalomra jutott fasizmus pár hónapjával. Ebből még világosabban kitűnik, hogy a korabeli kommunista fasizmus-felfogás mennyire nem a „kispolgári fasizmus” elméletén nyugodott. Ennek során Zetkin, a fasiszta mozgalom programjából kiindulva, tényekkel bizonyítja, hogy a programnak éppen antikapitalista és a dolgozók, szűkebb értelemben a kispolgárság érdekeit megfogalmazó része merült feledésbe.⁸⁰ – E részletes elemzés adataiban és koncepciójában egyaránt megegyezik a Sas Gyula munkáiban, cikkében találhatókkal. (Vő.: Protokoll der Konferenz 218-223. old.; Sas Gyula: Hatalmon a fasizmus. 123-124. old., Der Faschismus in Italien. 42-52. old.)* A hatalomra került fasizmus azonban annak ellenére, hogy éppen a burzsoázia érdekeit képviselve a mozgalom „ideológiai csődjét” idézte elő (amelyet – teszi hozzá Zetkin – a politikai csőd is hamarosan követni fog), nem omlik össze automatikusan. Azért nem, mert nem azonos magával a fasiszta mozgalommal. „Ellenkezőleg, számolnunk kell azzal, hogy a fasizmus minden terrorista eszköz igénybevételével megkísérel hatalmon maradni. Ezért kell a forradalmi olasz proletariátusnak még súlyos harcokra felkészülnie.”⁸¹ – Protokoll der Konferenz. 233. old.*

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Az olasz munkáspártok

(idézet: A Komintern és a fasizmus 1921-1929)

2. Az olasz munkáspártok bírálata a Komintern III. plénumán

A Komintern kibővített Végrehajtó Bizottsága 1923. június 12-én ült össze. Mint már láttuk, a KIVB mind a fasizmus hatalomra jutását megelőző időszakban, mind pedig a Marcia su Romát követően, messzemenően figyelembe véve az olasz munkásmozgalomban kialakult bonyolult helyzetet, igyekezett tartózkodni az OKP politikájának nyilvános bírálatától. A párt vezetőivel folytatott eszmecserék során viszont a KIVB tagjai gyakran éles szavakkal fogalmazták meg eltérő véleményüket (így az Arditi-ügy kapcsán 1921 végén és a IV. kongresszus idején). Megfelelő káderek hiányában azonban minden esetben kénytelenek voltak megelégedni ígéretekkel. Ígéretekkel, amelyek végrehajtását a Bordiga-vezetés egy pillanatig sem gondolta komolyan. Ilyen előzmények után került sor az olasz kérdés vitájára a plénum első napirendjének, a VB beszámolójának részeként.

A napirend előadója, Zinovjev, ezúttal már nem részletkérdésekben vitatkozott az olasz pártvezetéssel. Nem feszegette ugyan az OKP korábbi hibáit, viszont annál határozottabban mutatott rá a Bordiga-vezetés helyzetelemzésének képtelenségeire a Marcia su Roma óta eltelt időszakban. „Már a IV. kongresszus idején világos volt a Komintern VB előtt, hogy Olaszországban a főellenség Mussolini – mondotta Zinovjev. – Az Olasz Kommunista Párt Bordiga vezette Központi Bizottsága más álláspontot foglalt el ebben a kérdésben. Az olasz küldöttség azt állította, hogy a főellenség nem Mussolini, hanem, akárcsak korábban, Serrati.”⁴⁸ – Protokoll der Konferenz der erweiterten Exekutive der Kommunistischen Internationale. Moskau, 12-13. Juni 1923. (A továbbiakban: Protokoll der Konferenz). Hoym. Hamburg 1923.18. old.* Ezt követően Zinovjev meglehetősen ironikus hangon ismerteti a kommunisták álláspontjának változását a szocialista párttal kapcsolatban. A szocialisták római kongresszusa után a Komintern a két párt egyesülését sürgette. Ekkor Bordigáék egyszerűen „elszabotálták” a határozat végrehajtását. Amikor viszont bebörtönözték a Kominternhez való csatlakozásért fellépő szocialista baloldalt, így a szocialista párton belül többségre jutott a Pietro Nenni-Arturo Vella irányzat, s a Komintern – figyelembe véve a megváltozott helyzetet – a két párt antifasiszta egységfrontját javasolta, Bordigáék elővették az egyesülésről szóló határozatot, és annak végrehajtása mellett kardoskodtak.

Zinovjev nem csinált titkot abból, hogy a Komintern vezetői most elszánták magukat rá: „bármibe is kerül, létrehozzák az Olasz Kommunista Párt olyan Központi Bizottságát, amely valóban garancia lesz a Komintern határozatainak végrehajtására”.⁴⁹ – Ugyanott, 20. old.*

Ehhez hasonló, bár formájában szolidabb az a bírálat, amely az olasz munkásszervezeteket az egységfronttaktika és a munkás-paraszt kormány stratégiájának alkalmazásával kapcsolatos magatartásuk miatt érte. Zinovjev, aki a plénumon igen határozottan azon az állásponton volt, hogy „a munkás-paraszt kormány jelszava a proletárdiktatúrához vezető utat jelenti”⁵⁰,- Ugyanott, 38. old.* és döntő szerepe van az antifasiszta harcban, azért marasztalja el az olasz munkáspártokat, hogy nem ismerték fel a parasztság megnyerésének fontosságát. „Se a reformisták, se a kommunisták, se a maximalisták nem mozdították az ujjukat sem annak érdekében, hogy a parasztokat a fasiszták ellen vezessék. Nem elég világos számukra, hogy a jelenlegi fasiszta Olaszországban a munkás-paraszt kormány jelszavát minden másnál inkább alkalmazhatnák.”⁵¹ – Ugyanott, 40. old.*

Zinovjev beszámolóját éles vita követte. A IV. kongresszushoz képest azonban a helyzet egy dologban lényegesen megváltozott. Mivel az OKP vezetőinek Bordiga vezette szárnyát nem képviselhette senki – tagjai Mussolini börtönében ültek az ekkor már a centrumhoz tartozó, a Gramscival szimpatizálókkal együttműködő Terracini (a plénumon Urbani néven szerepelt) lépett fel a Tasca-Scoccimarro képviselte irányvonallal szemben. A frontok így leegyszerűsödtek, ez azonban közel sem jelentette, hogy a megoldás is egyszerűbbé vált volna.

Terracini szinte teljes mértékben az olasz párt balos irányvonalát fejtette ki. Kétségbe vonta a KIVB értékelésének helyességét a szocialisták római kongresszusáról, majd felrótta a Komintern-küldötteknek, hogy különböző állásfoglalásokat képviseltek Olaszországban: az egyik a két párt egyesülését sürgette, a másik az egységfrontot, az együttműködést.⁵² – Ugyanott, 46-47. old.*

Elsőként Radek válaszolt Terracini vádjaira. Lényegében nem tett mást, mint hogy ismertette és ismételten megerősítette a KIVB korábbi állásfoglalását: a kommunista párt elzárkózó magatartását nem menti, hanem súlyosbítja a szocialista pártvezetés egységfrontellenes magatartása. A kommunisták nagy lehetőséget szalasztottak el azzal, hogy nem leplezték le a szocialista vezetőket, s ha közvetve is, de gátolták az antifasiszta összefogást.⁵³ – Ugyanott, 62. old.*

Manuilszkij (Beruzzi és Dimitri néven szerepel a jegyzőkönyvben) beszédében mentegetni igyekezett az OKP vezetését. Támadta Radekot, aki – véleménye szerint – azt fejtette ki, hogy az OKP felelős a fasizmus hatalomra jutásáért.⁵⁴ – Ez a rész hiányzik a jegyzőkönyvből, viszont közli a plénum bulletinje. (Bulletin der Erweiterten Exekutive der Kommunistischen Internationale. [A továbbiakban: Bulletin]. 7. szám. 1. old.)* Manuilszkij beszédéből, valamint Radek egy utalásából ugyanakkor megállapítható, hogy Manuilszkij volt a Kominternnek az a képviselője, aki a két párt együttműködését sürgette, és megértőbb magatartást tanúsított az olasz kommunistákkal szemben, mint a másik képviselő, Rákosi Mátyás. Ezért is furcsa kissé, hogy Terracini a kongresszuson éppen az ő általa képviselt irányvonalat támadta a legélesebben. Furcsa, bár az ok kézenfekvő: Manuilszkij, aki korábban a KIVB-ben minden elkövetett annak érdekében, hogy az olasz párt nehéz helyzetére való tekintettel tompítsa a pártvezetés bírálatát, most kénytelen volt kijelenteni: „az olasz kérdésben egyetért a VB fenntartásaival”.⁵⁵ – Protokoll der Konferenz. 77. old.*

Ezt azért tartotta szükségesnek, mert az olasz delegáció éppen rá, mint Komintern-küldöttre hivatkozva bírálta a KIVB álláspontját.

A szocialista párt baloldali frakcióját a vitában Saitta képviselte. (Ez valószínűleg Maffi fedőneve; rajta kívül a plénumon Vincenzo Pagella vett részt a szocialisták közül.) A fasizmus elleni harc helyzetéről, lehetőségeiről nem beszélt, csak a pártegyesüléssel kapcsolatos szocialista nézeteket foglalta össze. Érzékeltette, hogy a szocialista baloldal nem kívánja levetetni a napirendről az egyesülést, de a Bordiga-vezetés koncepciója miatt pillanatnyilag inkább csak együttműködésre hajlandó.56 – Ugyanott, 80-81. old.*

Saittát követően kapott szót Tasca. (A plénumon Serra néven szerepelt.) Beszédében élesen elítélte a pártvezetést, az egész párt antifasiszta politikáját: „Vajon megtett-e mindent [ti. a párt. – Sz. G.], ami erejéből tellett? Nem. Nagy harci lehetőségei voltak. A párt, amennyiben felhívással fordul az egész munkásosztályhoz a reakció elleni harc érdekében, elsőrendű pozíciókat biztosíthatott volna a maga számára. Pártunk ezt nem tette meg, mivel vezetői, akik mindenekelőtt arra törekedtek, hogy a párt tisztaságát mindenáron megőrizzék, sohasem jutottak el a tömegekhez.”⁵⁷ – Ugyanott, 82. old.* Míg a párttagok egyénileg részt vettek az antifasiszta harcokban, a párt maga „nem adta pecsétjét” az egységes akciókra. „Ez a felfogás nem vezethetett máshoz, mint kudarchoz.”

Scoccimarro (Negri néven szólalt fel) elvileg egyetértett Tascával. „A forradalom jövője a tömegekkel való kapcsolattól függ” – mondotta. De míg az irányvonal megváltoztatásának szükségességéről csak általánosságokban beszélt, azt viszont határozottan megmondta, hogy fenntartásai vannak a szocialistákkal szemben.⁵⁸ – Ugyanott.*

Rákosi Mátyás, a másik livornói Komintern-küldött, az utolsó felszólaló volt az olasz kérdés vitájában. Állásfoglalása korábbi véleményének ismeretében nem meglepő – ugyanis ismét közvetíteni próbált. Beszédének bevezetőjében igyekezett megnyugtatni az olasz kommunistákat, hogy senki sem vádolja őket a fasizmus hatalomra jutásáért.⁵⁹ – Zinovjev is hangsúlyozta zárszavában, hogy kritikai észrevételeit fenntartja, de félreértés ne essék, nem a KP-t teszi felelőssé a fasizmus hatalomra jutásáért. (Ugyanott, 100. old.)* A továbbiakban azonban szinte kizárólag a szocialista párt baloldalát dicsérte és a kommunista pártvezetést bírálta. Legnagyobb hibájául azt rótta fel, hogy „szocialista barátainkat nem támogatta súlyos harcukban. Az Olasz Szocialista Pártban tomboló súlyos harcok idején a csendes szemlélő szerepét játszotta …”⁶⁰ – Ugyanott, 83. old.*

A plénum idején ülésező olasz bizottság vitáiban az OKP vezetésén belüli két irányzat határozottabban elkülönült, és tagjai világosabban is megfogalmazták eltérő álláspontjukat.⁶¹ – A bizottság három alkalommal tartott ülést: június 13-án, 16-án és 27-én. (Bulletin 5. szám. 2. old.)*

A többséget, tehát tulajdonképpen a Bordiga-féle irányvonalat képviselő Gramsci, Scoccimarro és Terracini felszólalásában azt fejtegette, hogy a fasizmus uralmát hamarosan forradalmi válság fogja megszakítani. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy a párt fő feladata továbbra is „tisztaságának” megőrzése, erőgyűjtés az elkövetkezendő időszak forradalmi harcaira. Az olaszországi helyzetet alapvetően tévesen jellemezték. „Az a helyzet, amelyet a fasiszta kormányzat idézett elő, objektíve jóval kedvezőbb a kommunisták tevékenysége szempontjából, mint a korábbi.”⁶² – Spriano: Id. mű, 278. old.* A szocialistákkal való együttműködést ezen az alapon jóval határozottabban utasították el, mint ahogyan az a plenáris üléseken elmondottakból gondolható volt. A bizottsági ülések vitájából kitűnik, hogy nemcsak az egységfront ellen volt kifogása a többségnek, hanem ellenezte a két párt egyesítését is. Gramsci a következőkkel indokolta álláspontjukat: „Nem szeretnénk, ha Olaszországban ugyanaz történne, mint Magyarországon, hogy az egyesülés következtében a forradalmi hullám közeledtekor ugyanazt tegyük, amit a magyar elvtársak tettek, és amiről ők maguk is úgy vélekednek, hogy nem volt teljesen helyes. Olaszországban ma ugyanolyan a helyzet. A fasiszta kormányzat periódusát követően a proletariátus döntő harcainak periódusába lépünk, a hatalom kivívásának időszakába. Ez a periódus a többé-kevésbé távoli jövőben beköszönt. Nehéz megmondani, hogyan fog alakulni az olaszországi helyzet közvetlenül a hatalom megragadásáig, de feltételezni lehet, hogy a fasizmus felbomlása a proletariátus hatalomért folytatott döntő harcának kezdetét jelenti.”⁶³ – Gramsci beszédét a Lo Stato operaio 1924. április 24-i számából idézi Spriano: Id. mű, 279. old.*

A kisebbség közel sem volt ilyen optimista az olaszországi helyzet megítélésében. A fő feladatnak, akárcsak a Komintern, a lehető legszélesebb antifasiszta blokk létrehozását tartotta. Tasca hozzászólásában olyan koncepciót terjesztett elő, amely két lépcsőben kívánta megoldani ezt a feladatot. Az első lépcsőben a szocialista párttal akartak kialakítani szorosabb együttműködést, majd az így létrejött egységfrontra támaszkodva egy átfogóbb, a néppárti baloldalt is magában foglaló antifasiszta blokkot.⁶⁴

⁶⁴ Ugyanott. – A Tasca által mondottak jelentőségét nem csupán a Komintern vezetőivel, különösen Rákosival, Zinovjevvel és Humbert-Droz-val kialakult kedvező kapcsolata, hanem az is növelte, hogy 1923 nyarán, Bordiga letartóztatása következtében Togliatti és ő volt a pár gyakorlati irányítója Olaszországban.*

Az olaszországi helyzet eltérő értékelése, a párt feladatainak meghatározásában mutatkozó különbség ellenére megismétlődött az, ami a korábbi Komintern-üléseken történt. Az olasz párt küldöttsége, akárcsak a IV. kongresszuson, egyhangúlag jóváhagyta az olasz kérdésről elfogadott határozatot. A többség ismét alávetette magát a kötelező fegyelemnek, bár nyilatkozatában visszautasította a párt korábbi politikáját bíráló megjegyzéseket, noha ezek a határozatban is szerepeltek.⁶⁵ – Protokoll der Konferenz. 311. old.*

Az olasz kérdéssel foglalkozó határozat három részből áll. Jelentősége, hogy igen röviden, mégis lényegretörően foglalja össze a korabeli nemzetközi kommunista mozgalom taktikai elképzeléseit az antifasiszta egységfront létrehozásáról. És nem általában, hanem egy konkrét történeti szituációt értékelve, az adott lehetőségeket és a rendelkezésre álló erőket számba véve foglal állást és utasít.

A határozat első részében azt vizsgálják, miért nem sikerült végrehajtani a IV. kongresszuson elfogadott döntéseket. Az okok közül a legfontosabb az első helyen szerepel: maga a fasiszta terror. Ez a fő ok közvetlenül és közvetve is hatott. Közvetlenül úgy, hogy a fasiszták terrorizálták s végül is illegalitásba kényszerítették a forradalmi mozgalmat, azaz „a munkások soraiban demoralizálódást idéztek elő”. Közvetve: a szocialista párt nem eléggé határozott része, világosan látva, hogy a kommunistákhoz csatlakozással maga is üldöztetéseknek lesz kitéve, lemondott az azonnali egyesülésről.

Csak másodrendű, de az előzőkkel szorosan összefüggő tényezőként említik a szocialista párt jobboldalának praktikáit. E jobboldal ugyanis éppen a demoralizálódást, a kommunisták és az egyesülés híveinek üldözését kihasználva szerveződhetett erős frakcióvá, majd juthatott csekély többségre.

Harmadik tényezőként említették az OKP KB hibás taktikáját, amelyet szélsőségesen dogmatikusnak minősítettek. Az olasz kommunisták hibájául rótták fel, hogy „nem vetettek számot azzal, hogy a munkásmozgalom helyzete alapvetően megváltozott és a forradalmi munkásság összefogása az egyesült kommunista pártban létkérdés a proletariátus számára. A Központi Bizottság többsége nemcsak hogy nem végzett rendszeres kampányt a IV. kongresszuson elfogadott határozatok végrehajtása, azaz a szocialista párttal való egyesülés érdekében, de valójában meghiúsította e határozatok végrehajtását.”⁶⁶ – Ugyanott, 312. old.*

A határozat második részében az Olasz Kommunista Párt konkrét feladatait jelölték meg. A legfontosabbnak az összefogás érdekében folytatott agitáció megkezdését tartották. Felhívták a figyelmet arra, hogy „minden eszközzel támogatni kell a szocialista pártnak azokat a tagjait, akik a kommunistákkal való egyesülés hívei.” (Ez a 2. pontként szereplő kitétel azért került be a határozatba, mert a pártvezetés többségi irányzata még ebben az időben is a Serrati vezette baloldal elleni támadásokban látta a fő feladatot.) Utasították a kommunista pártot arra is, hogy a Komintern határozatainak figyelembevételével közvetlenül is tegyenek egységfrontjavaslatokat. A határozat e részének utolsó pontja, amely kétségtelenül a legérzékenyebben érintette a többségi pártvezetést, a következőképpen hangzott: „A kommunista párt Központi Bizottságának olyan összetételűnek kell lennie, hogy az a fenti intézkedések végrehajtását garantálja.”⁶⁷ – Ugyanott, 313. old.*

A határozat harmadik része tartalmazza az Olasz Szocialista Párttal kapcsolatos állásfoglalást. Megállapítják, hogy a szocialista pártot is igen súlyosan érintette a fasiszta terror. A római kongresszuson még 32 000 főt számláló párt 1923 tavaszára, a milánói kongresszus idejére 9000 főre apadt. Válaszul a pártvezetés június 10-i levelére – amelynek lényege, hogy minden előzetes feltétel nélkül az egész pártot vegyék fel a Kominternbe – két konkrét javaslatot tettek: azonnal hozzanak létre „akciószövetséget” a kommunista párttal, s küldjenek egy bizottságot Moszkvába a csatlakozással kapcsolatos teendők megbeszélésére.⁶⁸ – Ugyanott, 313-314. old. – A szocialista párt levelét Lunacsarszkij olvasta fel a plénumon. (Ugyanott, 308-310. old.)*

Áttekintve az olasz helyzet vitáját, megállapítható: a két álláspont, a Komintern, illetve az olasz pártvezetés többségének álláspontja lényegesen különbözött egymástól. Az első az adott történelmi körülményeket számba vevő, az osztályharc lehetőségeinek megfelelő taktika és stratégia alkalmazását sürgette, míg a másik a jelen feladatait másodrendűnek tekintette s a realitásokat egy eljövendő időszak reményeivel cserélte fel, az utóbbit ítélve fontosabbnak. E két álláspont igen világos, a korábbiaknál határozottabb elkülönülése mellett új vonás volt, hogy a Komintern vezetősége most már nyíltan kifejezte a bizalmatlanságát a Bordiga-féle vezetés iránt, és követelte a Központi Bizottság átalakítását. Az egységfrontpolitika, az antifasiszta összefogás programjának megvalósítását azonban továbbra is hátráltatták azok a tényezők, amelyekre a határozatban is utaltak: a kommunista és a szocialista baloldal vezetői Mussolini börtöneiben voltak (ezért nem vehetett részt sem Bordiga, sem pedig Serrati a plénum munkájában), a szocialista párt jobboldali vezetősége gyakorlatilag szabadon érvényesíthette befolyását a pártban, és a kommunista párt vezetői között is olyan élesek voltak a személyi ellentétek, hogy semmi remény nem volt arra, hogy a Bordiga-szárny, amely a plénumot követően kisebbségbe került a pártvezetésben, együttműködjön a Tasca vezette irányzattal. Ez a súlyos helyzet végül is úgy oldódott meg, hogy Gramsci határozottabban fellépett a Komintern irányvonalát elutasító, azt opportunista fordulatként értékelő Bordigával szemben.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A fasizmus-elméletek és a Komintern
kibővített Végrehajtó Bizottságának III. ülése

 

A kibővített KIVB III. plénuma előtt készült fasizmus-elemzések sorában jelentőségüket tekintve is másodsorban kell említeni a Nyikolaj Mescserjakov szerkesztette köteteket. Közülük az első 1923 tavaszán – Sas Gyula könyvének első kiadásával körülbelül egyidőben – jelent meg. „Fasizmus Olaszországban” volt a címe, s Mescserjakov: „A burzsoá-diktatúra utolsó formája” című tanulmánya mellett tartalmazta G. M. Serrati „Fasizmus Olaszországban” című írását is.²⁷ – ^{Fasizm v Italii. Szbornyik. Goszizdat. Moszkva-Petrograd 1923.; Ny. L. Mescserjakov: Poszlednyaja forma burzsuaznoj gyiktaturi. (5-56. old.; G. M. Serrati: Fasizm v Italii. (57-59. old.)} A két tanulmány közül a korabeli olvasó számára is minden bizonnyal Serrati írása volt az érdekesebb. Serrati részt vett a Komintern IV. kongresszusán, és azt követően Mescserjakov felkérésére készítette el elemzését.

Írásának terjedelmesebb első részében Serrati a fontosabb eseményeket ismertetve, de nem elemezve, áttekinti a fasizmus előretörésének és hatalomra jutásának időszakát. Majd kifejti véleményét magáról a fasizmusról és az antifasiszta harc lehetőségeiről. Megfogalmazásai határozatlanabbak, mint amilyenek a korabeli kommunista irodalomban találhatók, vagy akár a IV. kongresszuson elhangzott állásfoglalások. Politikai szempontból azonban teljesen egyértelműen a kongresszuson elfogadott dokumentumok végrehajtása mellett állt ki. Határozatlansága azoknál a részeknél szembeötlő, ahol a fasizmus funkciójával foglalkozik. Egyik ezzel kapcsolatos megfogalmazása a következőképpen hangzik: „Néha felteszik azt a kérdést, hogy mit jelent a fasizmus győzelme Olaszországban – komédiát vagy tragédiát? Kétségtelen, hogy a mostani időszakban a proletariátus számára tragédiát. De, úgy gondolom, joggal állíthatom, hogy a burzsoázia számára inkább »misztériumot«. A burzsoázia megtalálta eszközét és diktátor típusú emberét. Meglehet, inkább előnyben részesített volna valami »demokratikusabbat«, a lengyel Pilsudskihoz vagy a csehszlovák Beneshez hasonlót, aki képes a szociáldemokrácia segítségével kormányozni. Azonban nem mindig azt leled, amit keresel. Mussolini, a volt forradalmár, aki a munkásosztály soraiból jött – itt a csoda az olasz burzsoázia számára.”²⁸ – Serrati: Id. mű, 83. old.* Serrati nem látja világosan a fasizmus szélsőségesen reakciós jellegét sem. Úgy véli, hogy valamennyi, korábban a demokratikus megoldások mellett fellépő, de a proletárdiktatúrával egyet nem értő erő támogatni fogja a fasiszta kísérletet, sőt csatlakozni fog a fasizmushoz. Ez koncepciójának lényege a reformista szociáldemokrácia értékelésekor is. Serrati itt először azt fejtegeti, hogy az olaszországi „demokratikus” lapok – amelyek az osztályegyüttműködést hirdették és még néhány hónappal korábban, a római szocialista kongresszusig a reformista szociáldemokrácia nem hivatalos orgánumai voltak – most átálltak a fasizmus oldalára. Majd megemlítve D’Aragona, Baldesi, Turati tárgyalásait, egyezkedési kísérleteit a fasisztákkal, kijelenti: „… a reformisták e lépései világos bizonyítékai a reakcióval való elkerülhetetlen összeolvadásuknak”.²⁹ – Ugyanott, 92-93. old.*

Eltekintve néhány részletkérdéstől – mint amilyen például a munkások részvétele a fasiszta szervezetekben (ezt Serrati „az éhségnek és az erőszaknak” tulajdonítja) – ez a koncepció lényegében megegyezik a Kominternben ekkor már túlhaladott „egyesült reakció” elképzeléssel. Ennek megfelelően szűken fogja föl az antifasiszta harc lehetséges bázisát is. A fasizmus ellen eszerint kizárólag a munkásokat lehet mozgósítani. Ehhez azonban az szükséges – és itt Serrati véleménye teljesen megegyezik az OKP Bordiga képviselte irányzatáéval -, hogy egyrészt a munkások mindannyian forduljanak el a fasizmustól, másrészt a fasizmuson belül kiéleződjenek az ellentétek. Ekkor kell majd színre lépnie a kommunista pártnak: „Amennyiben a forradalmárok erre a napra pártapparátusukat egységessé, fegyelmezetté és cselekvőképessé formálják, amennyiben képesek létrehozni tömegpártjukat, és nem csupán egy szektát, úgy minden kétséget kizáróan győznek.”³⁰ – Ugyanott, 99. old.*

Serrati írásának értékeléséből könnyen megállapíthatók azok a motívumok, amelyek megfogalmazásait befolyásolták. Közülük a leglényegesebb, hogy Serrati a Komintern IV. kongresszusán és a kongresszust követően is a legfontosabb feladatnak a szocialista baloldal és a kommunisták egyesülését, illetve a jobboldali szocialistáktól való elhatárolódást tartja. Mindez befolyásolja fasizmus-értékelését és az antifasiszta harccal kapcsolatos elképzeléseit is. Csupán egy dologban nem ért egyet az olasz kommunistákkal: abban, hogy azok nem hajlandók együttműködni a szocialista baloldallal.

Serrati fejtegetéseiből az is kitűnik, hogy az olasz szocialista baloldal a kommunistáknál is határozottabban vallotta: a fasizmus időszakát a forradalomra való felkészülés szervezeti előkészítésére kell felhasználni. Lebecsülte azokat a nehézségeket, amelyek a fasiszta rendszer lényegéből következtek. Nem látta, hogy az elsődleges feladat – éppen mivel a fasizmus a munkásmozgalom számára igen kedvezőtlen körülményeket teremtett -, magának a fasiszta rendszernek a felszámolása. Egy lényeges körülményről azonban nem szabad megfeledkezni: Serrati 1922 decemberében-1923 januárjában Moszkvában írta munkáját. Nem tartózkodott otthon Mussolini hatalomátvételekor, és csak másod-harmadkézből kapott hírek alapján tájékozódhatott az otthoni állapotok felől. A Komintern-kongresszuson pedig az olaszok, így Serrati számára sem a fasizmus elemzése tűnt a legfontosabb feladatnak, hanem a két párt egyesülésének lehetőségei. Érdekes módon Serrati, aki 1920-ban és 1921-ben, a Komintern II., illetve III. kongresszusa idején nem látta időszerűnek az egyesülést, most elsősorban a fasiszta terror hatására változtatta meg álláspontját. Serrati csak most tanulta meg „a fasizmus nagyszerű (bár igen sokba kerülő) szemléltető leckéit”.³¹

³¹ Lenin írja 1922 februárjában „Egy publicista jegyzetei” című munkájában: „… hajthatatlanul forradalmi világnézetre és forradalmi cselekvésre kell nevelni a tömegeket; gyakorlatilag és gyakorlatiasan kell felhasználni a fasizmus nagyszerű (bár igen sokba kerülő) szemléltető leckéit, s ez biztosítani fogja az olasz kommunizmus győzelmét.” (LÖM 44. köt. 418. old.)*

Moszkvában és később Olaszországban is úgy politizált, ahogyan azt Lenin remélte tőle: igyekezett, hogy semmiféle okot ne szolgáltasson a bizalmatlanságra. (Lenin, akit betegsége megakadályozott abban, hogy személyesen beszéljen Serratival, december 11-i, Lazzarinak írt levelében kifejtette azt a reményét, hogy Serrati elő fogja segíteni a pártegyesülést. Lazzarira abban az esetben számított volna elsősorban, ha Serrati „talán akaratlanul is” nehézségeket támaszt.)³² – Lenin a Kommunista Internacionáléról. Kossuth Könyvkiadó 1969. 357-358. old.* Serrati február 26-án érkezett vissza Olaszországba, ahol megpróbálta kiszorítani az Avanti! szerkesztőségéből a kommunistaellenes irányzatot. Március 1-én azonban letartóztatták, és csak június 5-én szabadult ki. Ennek következtében nem tudott részt venni az Olasz Szocialista Párt 1923. április 15-18-i rendkívüli kongresszusán sem, ahol az egyesülés ellenzői kerültek többségbe. Ezt követően június 20-án Maffival, Francesco Buffonival, Riboldival és Mario Malatestával együtt kiadta a Pagine Rosse című lapot, amelyben az egyesülés mellett agitált. E tevékenységükért augusztus 3-án kizárták őket a szocialista pártból. (A szocialista párt ekkor már csupán 500 helyi szervezettel és 12 000 taggal rendelkezett. Ebből 4000 volt Serrati híve, az ún. harmadik internacionálésok.) Ezt követően Serrati újabb kongresszus összehívását követeli. Egyrészt a kizárás tényét igyekszik megtámadni, másrészt szorosan együttműködve a kommunista párttal (együtt jelentetik meg a L’Unitát, valamint hetilapjuk, az Il Piu Avanti és a kéthetente megjelenő Pagine Rosse is egyértelműen kommunista irányvonalat követ), a szocialista pártban maradt ellenzéket próbálja megnyerni.³³ – PWA 1923-1924. 727-729. old.*

Mescserjakov második tanulmánygyűjteménye 1923 nyarán jelent meg. A kötet tizenhat írást tartalmaz, amelyekben egy-egy kommunista vezető vagy Komintern-szakreferens körvonalazza elképzeléseit a fasizmusról, illetve az egyes országokban kialakult helyzetről.³⁴ – Mirovoj fasizm. Szbornyik. Goszizdat. Moszkva-Petrográd 1923.* (A kötet előkészületeiről Buharin már 1923 februárjában, a KIVB fasizmus-vitáján beszámolt.) Hiba lenne azonban a tanulmányokban kifejtetteket, vagy akár Mescserjakov utószavának koncepcióját a Komintern hivatalos állásfoglalásának tekinteni. Az eszmefuttatások csupán az egyes szerzők gondolatait közvetítik. A gyűjtemény inkább abból a szempontból érdekes, hogy első ízben írtak benne a fasizmusról olyan vezető kommunisták, mint a lengyel Maria Koszutska (Kostrzewa néven), a litván Vincas Mickevicius-Kapsukas (Mickiewicz-Kapszukasz néven), a japán Sen Katayama, az amerikai A. Trachtenberg, a cseh A. Goldfabr, a finn J. Lassi, a jugoszláv G. Penov, az észt G. Poegelman és a lett O. Dzenis. Ausztriáról Nikodim (Londoni) nevű szerző írt,³⁵ a szovjet történészek közül N. Jordanszkij és a később agrártörténetíróként ismertté vált Sz. Tyimov.

³⁵ A szerzők között akadt egy titokzatos személy is, a német fasiszta mozgalmat elemző Heinz Möller. Életéről keveset tudunk, csupán a húszas évek elején kifejtett tevékenységéről maradtak fenn dokumentumok. Eredeti neve Ivan Gyevodomikov volt, és Ukrajna fővárosában, Kijevben született 1897-ben. Azok közé a bolsevikok közé tartozott, akik a Komintern megbízásából utaztak külföldre, hogy segítsék az egyes kommunista pártok munkáját. Neve Németországban mint a kommunista Nord-westdeutsche Echo brémai lap kiadójáé vált ismertté. A Möller álnéven kívül használta a Heinz Günther nevet is. (ZStA – Auswärtiges Amt. Nr. 25661. 15. old.) 1923 februárjában tért vissza Moszkvába, ahol – továbbra is Heinz Möller néven – a Kominternben dolgozott.*

A fasizmussal foglalkozó korabeli irodalomban jelentős helyet betöltő, közismert munka tanulmányai két csoportra oszthatók. Két írás, Mescserjakov és Jordanszkij terjedelmes munkája kísérletet tesz a fasizmus általános meghatározására. A többi, jóval rövidebb tanulmány az egyes országok helyzetét elemezve írja le a jobboldali és a fasiszta jellegű szervezetek tevékenységét. Ez utóbbi csoportban is vannak azonban szerzők, akik a konkrét események ismertetése, az egyes szervezetek leírása mellett a fasizmus jellegének általánosabb jellemzésére, meghatározására is vállalkoznak. (A kötet egyik érdekessége, hogy nem tartalmaz elemzést az olaszországi helyzetről.)

Mescserjakov és Jordanszkij koncepciója eltér egymástól. Ellentétük lényegében annak a két elképzelésnek a felbukkanását mutatja, amelyek a húszas évek második felétől egyre határozottabban jelentkeznek a marxista, illetve marxista igénnyel írt munkákban. A nézeteltérés lényege az, hogy az egyes szerzők különböző szerepet tulajdonítanak a fasizmus tömegbázisát alkotó társadalmi osztályoknak és rétegeknek. Mussolini hatalomra jutása után, tehát a IV. kongresszus idején és azt követő hónapokban a kommunista szerzők nagy többsége, bár felfigyelt a fasizmusnak a korábbi uralmi rendszerektől eltérő jellegére, a legfontosabbnak mégis a fasizmus ellenforradalmi lényegének és ezzel összefüggésben tőkés, imperialista vonásainak kimutatását tartották. „A fasizmus a burzsoázia nyílt, semmivel sem leplezett diktatúrája” – írja Mescserjakov.³⁶ – Mirovoj fasizm. 56. old.* Jordanszkij és Möller kivételével lényegében ezt a koncepciót képviseli a többi szerző. Különbségek, nem is elhanyagolható különbségek azonban itt is akadnak. Nem minden szerző osztja ugyanis Mescserjakovnak azt a nézetét, hogy a fasizmus lényegében „a proletárforradalom elkerülhetetlen kísérője”, azaz egy olyan jelenség, amely törvényszerűen megjelenik az imperializmus válságának utolsó szakaszában, s lényegében nem más, mint az uralkodó osztály utolsó elkeseredett és reménytelen kísérlete a forradalom megakadályozására, „a burzsoá államhatalom utolsó formája”.³⁷ – Ugyanott, 278., 56. old.* Az egyes országokban kialakult fasiszta és fasiszta jellegű mozgalmakat elemezve ugyanis a legtöbben az adott ország sajátos társadalompolitikai, strukturális és gazdasági helyzetét és annak előzményeit vizsgálva keresik a fasizmus gyökereit, nem tekintik a fasizmust a fejlődés elkerülhetetlen lépcsőfokának. Különbség továbbá, hogy valamennyien hangsúlyozzák ugyan a finánctőke meghatározó szerepét a fasizmus kibontakozásában, ugyanakkor azonban rámutatnak arra, hogy e folyamatban jelentős szerepet játszanak az uralkodó osztály más rétegei is, nem utolsósorban a még meglehetősen nagy gazdasági és politikai súllyal rendelkező nagybirtokosok. Ezen túl – különösen Andrés Nin és Kostrzewa – fontosnak, sőt lényegében előfeltételnek tekintik a társadalmi struktúrában bekövetkezett változást, valamint – például Nin, aki a spanyol és az argentin fejlődést elemzi – „a kispolgárság és a deklasszált elemek szervezett [Kiemelés tőlem. – Sz. G.] tevékenységét”.³⁸ – Ugyanott, 135. old.* Nin kimutatja, hogy lényegében Argentínában is megtalálhatók azok a válságjelenségek, amelyek kiválthatnak egy fasiszta típusú fejlődést, de „az ehhez szükséges kis földtulajdonosok és kispolgárok jelentős tömegei nem alakultak ki”.³⁹ – Ugyanott, 265-266. old.*

Kostrzewa Lengyelországgal foglalkozó tanulmányában nagyobb teret szentel a fasizmus meghatározásának: „A fasizmus az osztályharc gyakorlatilag ellentétes és ellenséges tényezőinek és tendenciáinak sajátos együttműködése, egy olyan együttműködés, amelyet a háborút követő periódus specifikus körülményei váltottak ki.” Először, az első csoportba osztva, a fasizmus tömegbázisát alkotó társadalmi rétegek (kispolgárság, parasztság, értelmiség, a munkásosztály elmaradott része) helyzetét és szerepét vizsgálja. Megállapítja, hogy a társadalmi erők a gazdasági és politikai válság hatására radikalizálódtak, de nem a forradalmi kiút, hanem az ellenforradalom, „a kapitalista gazdaságot helyreállító erős kormány” érdekében lépnek fel. Ebben az értelemben a fasizmust „a háború utáni bomlási folyamat során gyorsan proletarizálódó kispolgárság és értelmiség széles tömegei lázadásának” tekinti, s úgy értékeli, mint annak következményét, hogy „az elmaradott proletár és félproletár elemek” elfordultak a polgári demokráciától, kiábrándultak a forradalomból, s már nem bíznak a munkásosztály erejében sem. Kostrzewa ezután második csoportként az uralkodó osztállyal foglalkozik, amely meghatározza a folyamatot. Tevékenysége megváltozott helyzetével és lehetőségeivel függ össze. Ennek rövid vázolása során vonja le Kostrzewa a végkövetkeztetést: a fasizmus annak világos felismerése folytán jött létre, hogy a tőkének totális diktatúrára van szüksége; a fasizmus az uralkodó osztály olyan kísérlete, amelynek célja az államapparátus feletti ellenőrzés megtartása, valamint a gazdasági bomlás politikai eszközökkel való feltartóztatása.⁴⁰ – Ugyanott, 149-150. old.*

Jordanszkij és különösen Möller még tovább megy ezen az úton. Míg ugyanis Kostrzewanál csak formai problémát jelent, az összkép kialakulását zavarja a két csoport különválasztása, de az egy pillanatra sem kétséges, melyik csoport tölti be a vezető szerepet, melyiknek az érdekeit jeleníti meg a fasizmus, addig Jordanszkij már egy „paraszti-kulák” jellegű mozgalomról ír, amely „új ideológiája és új államformája által szellemileg és fizikailag béklyózza meg a forradalmi proletariátust”. Jordanszkij úgy véli: a fasizmus lényege az, hogy a burzsoázia kompromisszumot köt hatalmának fenntartása érdekében a kispolgársággal, hogy a „világvárossal” szemben felvonultathassa a „falu és a vidék” parasztságát és a kisváros burzsoáziáját.⁴¹ – Ugyanott, 76. old.* Bár fejtegetéseit éppenséggel nem teszi világosabbá a spengleri terminológia használata, annyi megállapítható, hogy Jordanszkijnál a fasizmus bizonyos mértékben már osztályok feletti jelleget ölt. Ennek reakciója Mescserjakov bírálata. Mescserjakov – igen szélsőségesen érvelve – Jordanszkij két alapvető állítását kérdőjelezi meg. Egyrészt szerinte a fasiszta mozgalom szociális összetételének nincs különösebb jelentősége, hiszen az uralkodó osztályok sohasem voltak képesek irányító tevékenységüket és hatalmukat egyedül önmaguk gyakorolni, másrészt pedig a mozgalom ideológiája sem jelent újat a korábbi polgári nézetekhez képest.⁴²

⁴² Ugyanott, 289. old. – Arról, hogy vajon van-e a fasizmusnak sajátos ideológiai rendszere, szélesebb körű vita bontakozott ki, amely egészen a III. plénumig, sőt azt követően is folyt. Tegyük hozzá: még napjainkban sem ért véget. G. Szandomirszkij szintén tagadja létezését (Fasizm. Moszkva-Petrográd 1923. 3. old.), a munkájával vitatkozó A. Antonov (Ocserki fasizma v Italii. Moszkva 1923. 29. old.) viszont „elsietettnek” ítéli e következtetést. 1924-ben Georg Tscharmann a fasizmus ideológiáját „régi lim-lomnak” nevezi, és mint ilyet lényegtelennek. (Der Weg der Intellektuellen. Verlag für Literatur und Politik. Bécs 1924.32. old.)*

Möllernél ez a koncepció már határozottabban figyelhető meg. A németországi eseményeket, a jobboldali szervezeteket és különösen a nemzetiszocialista mozgalmat igen jól mutatja be, majd kifejti álláspontját. A fasiszta szervezetekkel kapcsolatban kijelenti: „Ezt a szervezetet, amely az olasz példa után a fasizmus elnevezést kapta, a nagyburzsoázia finanszírozza, de magában rejti az önállóvá válás, egy sajátos bonapartizmussá alakulás tendenciáját is.”⁴³ – Mirovoj fasizm. 96. old.* Möllernél nem csupán az az érdekes, hogy írásában elsők között utal a fasizmus és a bonapartizmus közti hasonlóságra, hanem az is – és témánk szempontjából ez a fontosabb -, hogy a leghatározottabban ő veti fel a szerzők közül az egységfront antifasiszta változatának koncepcióját: „A munkások egységes tömegként állnak szemben a fasizmussal, és amennyiben a kommunista pártoknak a szociáldemokrata vezetők szabotázsa ellenében sikerül e tömegeket egységfrontba tömöríteniük, úgy ez az egységfront nemcsak a fasiszták hatalomért folytatott harcát és a nehézipar vezető köreinek terveit kárhoztatja biztosan sikertelenségre, hanem ugyanakkor elősegíti a fasiszta mozgalom gyors felbomlását is.”⁴⁴ – Ugyanott, 119-120. old.* Írásából igen egyértelműen kitűnik, hogy nem csupán azért tartja szükségesnek és fontosnak az antifasiszta harc kibontakoztatását közvetlenül az első fasiszta szervezetek megjelenésekor, mivel a munkásmozgalom erőit ekkor még nem érintette a forradalmi fellendülést követő visszaesés, és a harci feltételek számukra kedvezőbbek voltak, hanem azért is – és elsősorban azért -, mivel úgy véli, hogy a fasiszta mozgalom, amennyiben nincs lehetősége a hatalom megragadására, eleve felbomlásra van kárhoztatva.

A korabeli fasizmus-értékelések között érdemes figyelmet szentelni Bergler „A fasizmus az ellenforradalom rohamosztaga” című brosúrájának.⁴⁵ – Bergler: Fasizm – najomnij otrjad kontr-revoljucii. Goszizdat. Ukraini 1923.* Bergler nem részletezi az eseménytörténetet, inkább az olasz fasizmus társadalmi gyökereit kutatja. Történelmi analógiákat keresve ő is visszanyúl Marxhoz. Míg azonban Möllernél, aki a németországi fasiszta mozgalom helyzetét és lehetőségeit elemzi, még csak tendenciaként merül fel a fasizmus viszonylagos önállósulása, addig ebben a munkában már kiforrott koncepcióval találkozhatunk. Az olasz fasizmus első hónapjait áttekintő Bergler ugyanis már egyértelműen kijelenti, hogy a fasizmus lényege azonos a bonapartizmuséval: „Kitűnő analógiára lelhetünk az 1848-as Franciaországban. Amikor a liberális burzsoázia veszélyeztetettnek érezte magát a proletariátus által, maga fegyverezte fel Louis Bonaparte banditáit a proletárok ellen; de azok, miután lecsendesítették a proletariátust, a burzsoáziát is elkergették, és létrehozták III. Napoleon katonai diktatúráját. A fasizmus [itt Mussolini diktatúrájáról van szó – Sz. G.] vonzó példa, amelyet a burzsoázia mindenütt igyekszik követni. De amikor e bérencek segítségével valóban sikerül lecsendesítenie a proletariátust, mint például Olaszországban, maga is annak a veszélynek teszi ki magát, hogy saját pretoriánusainak diktatúrája alá kerül. A burzsoá liberalizmus csak abban az esetben menekülhet meg tartósan a proletariátus fenyegetésétől, ha önmagát aláveti pretoriánusai katonai diktatúrájának.”⁴⁶ – Ugyanott, 22. old.*

A fasizmus és a bonapartizmus összevetésére Müller és Bergler mellett sokan mások is vállalkoztak a korabeli marxista irodalomban. A szerzők többsége azonban (pl. Radek) a marxi elemzést elsősorban a kispolgárság politikai arculatának és társadalmi elhelyezkedésének meghatározásánál veszi igénybe. Az első olyan koncepció, amely e két fogalmat tulajdonképpen azonosítja, Thalheimeré.⁴⁷

⁴⁷ Über den Faschismus. Újra közli: Faschismus und Kapitalismus. Theorien über die sozialen Ursprünge und die Funktion des Faschismus. Párizs 1972. 19-38. old. – Napjainkban ismét előtérbe került a fasizmus hasonló jellegű megközelítése. (Lásd erről Nemes Dezső: A fasizmus kérdéséhez. Magvető 1976.) Ezek a mai törekvések azonban inkább arra irányulnak, hogy a Thalheimer előtti helyes irányvonalat folytassák, tehát a marxi elemzésből hasznosítható részek felhasználását és nem a sematikus azonosítást tekintik feladatuknak. (Vő. A. A. Galkin: Szociolcgija neofasizma. Nauka. Moszkva, 1971. 31. old.)*

A korabeli marxista irodalomban tehát már egyértelműen körvonalazódott az a gondolat, hogy a fasizmus a kapitalizmus rendszerében többet jelent egyszerű államforma-változásnál, bár a változás lényegét még nem sikerült egyértelműen megfogalmazni. A megközelítés sokoldalú: egyrészt vizsgálja a fasizmusnak az uralkodó osztályhoz, illetve annak egyes csoportjaihoz való viszonyát, a mozgalom tömegbázisának jellegéből fakadó sajátosságait, a hatalomért küzdő és a már hatalmon levő fasizmus közötti különbséget, másrészt mindezeket figyelembe véve igyekszik meghatározni a munkásmozgalom feladatait. Lényegében tehát minden fontosabb, a fasizmus marxista meghatározásához szükséges elemet felvillant. Általánosan elfogadott összefoglaló szintézis azonban még nem jött létre. Ez a feladat a Komintern kibővített Végrehajtó Bizottságának III. ülésére várt.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A fasizmus-elméletek és a Komintern
kibővített Végrehajtó Bizottságának III. ülése

Jellegüket tekintve eltérnek az előzőktől Rákosi Mátyás cikkei. Mintegy átmenetet képeznek a konkrét események kapcsán keletkezett írások és a fasizmust elemző tanulmányjellegű fejtegetések között. Bennük a Mussolini-rendszer első három hónapjának, illetve féléves tevékenységének összefoglaló értékelésére vállalkozott.

Rákosi, bár a Komintern IV. kongresszusa után már nem a VB Elnökségének titkáraként, hanem titkárhelyettesként volt tagja a Komintern irányító apparátusának, még mindig igen jelentős szerepet játszott az olasz kommunista és szocialista párt tárgyalásain.⁹

⁹ Rákosi a Komintern III. kongresszusát követően, titkárként, az ún. Szűkebb Iroda tagja volt – 1921 őszétől e szervezetet nevezték Elnökségnek — tehát a Komintern 10 legfelsőbb vezetője közé tartozott. A IV. kongresszuson újjáválasztott Elnökségből már kimaradt, és csupán a Komintern VB újonnan létrehozott Titkárságának lett tulajdonképpeni póttagja. (Negyedszázados harc. Akadémiai Kiadó. 1975. 520., 527. old.)*

Első, rövidebb cikkében elsősorban azt elemzi, milyen szerepe volt a fasiszták programjának a tömegmozgalom kibontakozásában, majd a hatalom megragadásában.¹⁰ – A fasiszták programja és annak megvalósítása. Inprekorr, 1923. március 16. 385-386. old.* Megállapítja, hogy ez a demagóg program a fasiszták hatalomra jutása után minden jelentőségét elvesztette. Hangsúlyozza különben, hogy a programnak eredetileg is csak másodlagos jelentősége volt az erőszakhoz képest – ez utóbbiban látja a fasizmus kibontakozásának és uralomra jutásának lényegét.

A meglehetősen vázlatosan kifejtett gondolatsor kibontására Rákosi második cikkében vállalkozott.¹¹– Forrongás a fasizmuson belül. Inprekorr, 1923. június 15. 843-844. old.* Kiindulópontja az egyre súlyosabbá váló gazdasági helyzet. Megállapítja, hogy a fasiszta kormányzat nem váltotta be sem az őt hatalomra juttató uralkodó osztály, sem pedig a hozzá csatlakozott tömegek reményeit. A gazdasági válság politikai válsággal egészül ki. Az uralkodó osztály arra törekszik, hogy a fasizmust saját céljai szempontjából kezelhetőbb és eredményesebb politikai rendszerrel, katonai diktatúrával váltsa fel. Ugyanakkor a fasiszta mozgalom belső válsággal küzd, amely a különféle érdekeket képviselő csoportok egymás elleni fellépésében jelentkezik. Mindezek alapján leszögezi, hogy a fasiszta rezsimnek, első féléves tevékenységével, nem sikerült felszámolnia a kapitalizmus válságát, sőt az osztályharc még inkább kiéleződött. A gazdasági és politikai válság megoldására Rákosi csupán egyetlen reális lehetőséget lát: a proletárdiktatúrát. A proletárdiktatúra azonban nála – ellentétben az olasz kommunistákkal – nem közvetlen harci jelszó. Úgy látja: a fasizmus olyan helyzetet teremtett Olaszországban, hogy a kispolgárság, a parasztság és a munkásság nagy tömegei véglegesen elfordultak a demokrácia eszményétől és a liberális rendszertől. Hangsúlyozza azonban, hogy ehhez szükség van a kommunisták és a „forradalmi szocialisták” egységfrontjára.¹² – Ugyanott, 844. old.*

Rákosi is utal rá, hogy Olaszországon kívül más országokban is létrejöhetnek a fasizmus hatalomra jutásának előfeltételei. Amikor azonban e feltételeket, lehetőségeket mérlegeli, abszolutizálja a helyzetet, akárcsak a demokráciából való kiábrándulás esetében: „Mindazonáltal valamennyi országban léteznek jelentős munkásrétegek, amelyek a szociáldemokrata politika következtében kiábrándultak az osztályharcból; azonkívül valamennyi országban megtalálhatók a kétségbeesett kispolgárság széles tömegei. És minden országban meg fogja kísérelni a válságba jutott kapitalizmus, hogy kihasználja ezt a hangulatot, és léprecsalva a kétségbeesett tömegeket, meghosszabbítsa fennmaradását. Ebben az értelemben valamennyi kapitalista országban megvannak a fasizmus előretörésének természetes előfeltételei.”¹³ – Ugyanott.*

Rákosi cikkeiben megtalálhatók azok a fő gondolatok, amelyek akkor leginkább foglalkoztatták a Komintern vezetőit. Milyen okok következtében alakulhatott ki a fasiszta mozgalom, és miképpen lehetséges, hogy e heterogén összetételű tömeget mozgósítani lehetett az uralkodó osztály, a tőkés társadalom érdekeinek védelmére? Rákosi válaszai azonban közelebb állnak az egyes események kapcsán megjelentetett cikkek leegyszerűsítő szemléletéhez, mint az átfogóbb értékelésekhez. Mondanivalójának lényege ugyanis nem több, mint az az általános megállapítás, hogy a fasiszta tömegmozgalom egy gazdasági és politikai válság eredménye, amely csak az erőszak és a megtévesztő propaganda hatására vált az uralkodó osztályok eszközévé.

Rákosi írásainak érdekessége, hogy tartalmazzák a Komintern IV. kongresszusát követően kialakult, a fasizmus időszakának kommunista programjával kapcsolatos két fő koncepciót. És nem csupán tartalmazzák, de össze is kívánják egyeztetni. Így a Zetkin-Radek-féle koncepciót, amely az egységfront-politika alkalmazását sürgeti, ugyanakkor az olasz és a német „baloldal” (a Ruth Fischer és Arcady Maslow vezette berlini pártvezetőség) koncepcióját is, amely a proletárdiktatúra következetesebb propagandájában és a forradalmi harcban látja a kiutat. Rákosi úgy igyekszik összeegyeztetni a két irányvonalat, hogy az egységfront megvalósításánál nem hangsúlyozza a munkásosztály és más társadalmi rétegek közvetlen, napi érdekeit képviselő program szükségességét, a különféle irányzatú szervezetek összefogásának lehetőségét, de elveti a fasizmus automatikus összeomlásának elképzelését és ezzel azt a koncepciót is, amely szerint a fasizmus időszakát elsősorban a forradalomra való felkészülésnek kell szentelni.¹⁴ – Inprekorr, 1923. június 15. 844. old.; Rákosi Mátyás: Italjanszkij fasizm. Rabocseje Izdatyelsztvo „Priboj”. Leningrád 1924. 71. old.* Rákosi vállalkozása a két elméleti elképzelés összeegyeztetésére azonban éppúgy nem járhatott sikerrel, mint ahogy sikertelen volt próbálkozása a két politikai irányzat megbékítésére is a Komintern IV. kongresszusa idején.

Mint említettük, a fasizmussal foglalkozó cikkek második csoportját az átfogó, elemző írások alkotják. Közülük mind színvonalával, mind pedig a korabeli kommunista mozgalomban betöltött szerepét tekintve kiemelkedik Sas Gyula Giulio Aquila néven publikált két munkája, a Kommunista Internacionálé című folyóiratban megjelent „Hatalmon a fasizmus” című írása, valamint az orosz és német nyelven (németül két kiadásban) megjelent könyve, „Az olaszországi fasizmus”.¹⁵

¹⁵ Die Kommunistische Internationale, XXIV—XXV. szám. 1923. 62-68. old. Magyarul megjelent: A Politikai Főiskola Közleményei (A továbbiakban: PFK), 1975. 3. szám. 102-131. old.; Fasizm v Italii. Krasznaja Nov. Moszkva 1923., Der Faschismus in Italien. (Hoym) Hamburg 1923. (A második, kibővített és átdolgozott német kiadás ugyanott.)*

Sas Gyula életútjáról viszonylag keveset tudunk. Vázlatos, fehér foltokkal teli, rövid összefoglalása elsősorban visszaemlékezéseken alapul. 1893. december 18-án született Jászberényben. Apja szatócs volt; mindhárom fiát iskoláztatta. Sas a nagyváradi kereskedelmi iskola elvégzése után rövid ideig a budapesti Gazdák Bankjában, ezután Miskolcon, az első világháború kitörésekor pedig Bécsben gyapjúbizományosként dolgozott. 1916-ban megnősült, majd a békéscsabai 101-es zászlóalj bakájaként rövid kiképzés után az orosz frontra küldték. Az októberi forradalmat követően egységével Olaszországba vezényelték, itt szolgált a háború végéig. Ezután rövid ideig a szolnoki kórházban kezelték, majd Pestre került. A Tanácsköztársaság idején már kommunista. Előbb Bokányi munkatársa, majd – egy 1931-ből való nyomozati jelentés szerint, amely Sast mint agitátort és megtorló intézkedések irányítóját említi¹⁶ – PI Archívum BM VII. res. 1935-1-6678. 99. old.* – feltehetően a belbiztonság területén dolgozott.

A Tanácsköztársaság megdöntése után Bécsbe, majd Olaszországba emigrált (itt vette fel a Giulio Aquila nevet), s a Komintern munkatársaként jelentésekben számolt be a helyi eseményekről. 1921 novemberétől a Komintern Varga Jenő irányításával Berlinben szerveződő Információs és Statisztikai Részlegének munkatársaként elsősorban az olasz munkásmozgalmat, párt- és osztályviszonyokat kísérte figyelemmel. E témáról jelent meg első brosúrája 1922 nyarán.¹⁷ – Die Italienische Sozialistische Partei. Verlag der Kommunistischen Internationale. Hamburg 1922. 46. old.*

A brosúra rövid első fejezetében már megfigyelhető, hogy Sas a fasizmust mint különös társadalmi jelenséget vizsgálta; nem elégedett meg annyival, hogy pusztán kimutassa ellenforradalmi, terrorista jellegét. Ahogyan azt a bevezető, a fasizmus lényegét meghatározni kívánó sorokban írja: „A fasizmus tipikusan olasz jelenség, amely az ország gazdasági és politikai körülményeiből fakad, amely egyáltalán nem, vagy csupán igen csekély mértékben hasonlít más országok reakciós áramlataira, fehérgárdáira.”¹⁸ – Ugyanott, 25. old.* Sas, akárcsak a többi kommunista munka szerzője, természetesen látta, hogy a fasizmus a tőke nemzetközi méretekben kibontakozó támadásának része. Ám a jelenséget olasz sajátosságnak tekintette, az olaszországi osztályviszonyok, és különösen az uralkodó osztályon belüli csoportok ellentéteiből vezette le. Már e munkájában a fasizmust kifejezetten az ipari tőke eszközének tartotta, amely sajátos, az agrártőke irányzatával ellentétes érdekeitől indíttatva támogatta Mussolini mozgalmát. Sas véleménye szerint a fasizmus, amely a munkásosztály 1920-as vereségét követően jött létre, tulajdonképpen 1921 tavaszáig, amikor az uralkodó osztályok ellentétei még másodrendűek voltak a munkásosztály visszaszorításának feladatához képest, az egyesült reakciót képviselte; ezt követően azonban szembefordult az agrárérdekekkel és a dinasztiával, mivel „feladata már nem csupán a »bolsevista veszély« leküzdése volt, hanem a burzsoáziát foglalkoztató helyreállítási problémák integráns részének megoldása is.”¹⁹ – Ugyanott, 29. old.*

1923-ban publikált írásaiban Sas koncepcionálisan csupán egy lényeges módosítást tesz: a IV. kongresszuson elhangzott elemzések jogosultságát elismerve a fasizmust mint nemzetközi jelenséget mutatja be. Ugyanakkor továbbra is szükségesnek véli hangsúlyozni a fasizmus sajátos voltát: „A »fasizmus« szó ma túlságosan is divatos. Visszaélnek vele. Így neveznek minden ellenforradalmi folyamatot és fellépést, anélkül, hogy behatóan tanulmányoznák a fasizmus lényegét.” Már e kiindulópontból is látszik, hogy Sas munkái nem csupán elemző, de polemikus jellegűek is. Vállalják a Kominternben kialakult koncepció összefoglalását – erre Sas konkrétan is utal a Die Kommunistische Internationaléban megjelent tanulmányában -,²⁰ – PFK 1975. 3. szám. 105. old.* a fasizmusnak mint új típusú hatalmi struktúrának az elemzését. Ez kitűnik már 1922 decemberében elkészült munkájából is. A „Hatalmon a fasizmus” bevezető részében a következőképpen kezdi a téma kifejtését: „Amellett az általános elképzelés mellett, hogy a fasizmus tulajdonképpen ellenforradalom, egészen a legutóbbi napokig hallani lehetett olyan hangokat is, hogy a fasizmus nem más, mint az agráriusok fehérgárdája. Ugyanakkor létezik olyan nézet is, hogy a fasizmus a kispolgárság forradalmi mozgalma, más, kevésbé elterjedt vélekedésekről már nem is beszélve, amelyek például megpróbálják a fasizmust korunk egyik kalandor vállalkozásának tekinteni, amely a társadalomból kiszakadt, deklasszált elemek többé-kevésbé jelentős csoportjára támaszkodik. Az az érdekes, hogy mindezekben és a hozzájuk hasonló ítéletekben és véleményekben benne van az igazság egy része: a hiba ott van, hogy a fasizmusnak mint egésznek tulajdonítják azokat a részleteket, amelyek fejlődésének csupán egyes szakaszaiban jellemzik; emiatt nem tudják megérteni a jelenséget egészében.”²¹ – Ugyanott, 105-106. old.*

Sas vizsgálódásának módszere történeti. A fasizmust nem egy adott pillanatban, hanem fejlődésében elemzi, sajátos történelmi fejlődés termékének tekinti. Igyekszik beilleszteni a konkrét társadalmi környezetbe, amely maga is változik. Így közelíti meg és teszi érthetőbbé a fasizmus sokszínű, nemritkán igen zavaros politikai megnyilvánulásait, a társadalom osztálystruktúrájában elfoglalt helyét és kapcsolódását a különféle osztályokhoz és rétegekhez. E kép felvázolására kísérletet tesz tanulmányában. Sőt, már az első, az Olasz Szocialista Párttal foglalkozó írásában is, de részletesebben csak könyv alakban megjelent, „Az olaszországi fasizmus” című munkájában vizsgálja ezeket az összefüggéseket.

„A fasizmus fejlődési folyamata” így könyvének nem csupán legterjedelmesebb, hanem egyúttal legfontosabb része is.

A fasizmus keletkezése szempontjából igen fontosnak tartja az első világháborút és az azt követő, 1920 végével záruló időszakot. Fontosnak, annak ellenére, hogy – ezt munkájában több ízben is hangsúlyozza – ebben az időszakban még nem lehet szó a későbbi értelemben vett fasizmusról. Itt különösen hangsúlyozza annak jelentőségét, hogy a háború mellett fellépő Mussolini vezette csoport nacionalista és soviniszta propagandája elsősorban az ipari tőkés érdekeknek felelt meg. A háború alatt kifejtett tevékenységükkel teljes mértékben elnyerték az uralkodó osztály ezen részének a rokonszenvét, és ami ezzel együtt járt, anyagi támogatását is. A burzsoázia azonban, amelynek a háború nem csupán gazdasági, hanem politikai téren is kedvezett – hiszen Giolitti miniszterelnök lemondásával végső soron elérte az agrárius irányzat kiszorulását a politikai hatalomból -, a háború végére mind gazdaságilag, mind pedig politikailag csődbe jutott. Csakhogy már ebben az időszakban bebizonyosodott, hogy támaszkodhat a demagóg szólamokkal és terrormódszerekkel dolgozó mozgalomra.

Az 1919-1920-as időszakot – azaz az első fasiszta szervezetek megalakulásának periódusát – Sas szerint Mussolini tudatos politikai manővereinek sorozata jellemzi. E manőverek egyetlen célja a tömegbázis-szervezés. Rámutat ugyanakkor, hogy az osztályharc adott szakaszában erre még nem volt mód. Az uralkodó osztály politikájával szembeforduló erők a következetesen háborúellenes politikát folytató munkásmozgalom zászlói alatt csoportosultak, és a fasiszták hiába igyekeztek demokratikus mezbe öltöztetni, sőt „forradalmi mozgalomként feltüntetni” törekvéseiket, komolyabb eredményt nem érhettek el. Sas kimutatja, hogy az első fasiszta program, amelyben a demokratikus szabadságjogok, a bérminimum, a nyolcórás munkanap biztosítása, az üzemi tanácsok elismertetése, a tőke progresszív megadóztatása, a hadihaszon 85 %-ának levonása, az egyházi javak kisajátítása egyaránt benne foglaltatott, csupán csekély számú volt szocialista, szindikalista és nacionalista csoportocska megnyerésére bizonyult elegendőnek.²² – Der Faschismus in Italien. 22-24. old.*

Fordulatra a gyárfoglaló mozgalom után került sor. Az olasz munkások 1920 augusztus-szeptemberében megszállták a gyárakat, és üzemi tanácsaik segítségével irányították a termelést. A tisztán gazdasági jellegű mozgalom vereséggel végződött. A fasiszták e vereséget követően ismét kísérletet tettek rá, hogy a kispolgári tömegeket az ipari tőke érdekeinek képviseletére sorakoztassák fel. Az idő azonban még nem érett meg erre. Az ipari tőkének még nem voltak megfelelő lehetőségei, az agráriusok pedig egyrészt Giolitti ügyes politikai sakkhúzásával, aki képviselői bársonyszékhez juttatta a fasiszta vezetőket, másrészt pedig azzal, hogy a terrorosztagok jelentőségét felismerve maguk is támogatták, sőt szervezték azokat, befolyásra tettek szert a mozgalmon belül.²³ – Ugyanott, 24-29. old.* Ezzel a fasizmusnak egy újabb szakasza, az agrárfasizmus kialakulása és előtérbe kerülése kezdődött meg. Jellemző volt erre a belső ellentétek kiéleződése (egyes képviselők kilépése, Mussolini időleges háttérbe szorulása). Mindebben az uralkodó osztályon belüli két csoport ellentétei fejeződtek ki. Sas megállapítja, hogy 1921 novemberében a párttá alakulás már az ipari burzsoázia befolyásának túlsúlyát mutatja, de az ellentétek a továbbiakban is fennmaradtak. (Többek között ezzel magyarázza a fasizmus eklektikus jellegét is.) Ennek bizonyítéka, hogy ebben az időszakban, tehát 1922 elejétől bontakozik ki a fasizmus erőteljesebb támadása a munkásosztály és szervezetei ellen; megjelenik a „nemzeti szakszervezetek”, a fasiszta korporációk szervezésének programja.²⁴ – Ugyanott, 33-35. old.*

Sas munkája igen gazdag adatokban. Végigkíséri Mussolini kormányának tevékenységét egészen 1923 nyaráig, kitér az egyes politikai pártok tevékenységére, a gazdasági helyzet alakulására, részletesen ismerteti a fasiszta programokat, áttekinti szinte valamennyi problémát, amelyet a kor irodalma is felvet. Koncepciója ma is az újdonság erejével hat.²⁵

²⁵ Sas tanulmányát és könyvét teljes terjedelemben közli: Il fascismo. Le interpretazioni dei contemporanei e degli storici. Editori Laterza 1970.; Il fascismo e partiti politici italiani. Testimonianze del 1921-1923. Capelli Editore. é. n.*

Elsősorban az teszi fontossá tanulmányozását, hogy napjainkban ismét több olyan munka jelenik meg, amelyben az olasz fasizmus első időszaka differenciálatlanul, mint az agrárfasizmus példája jelenik meg.²⁶ – Alatri: Id. mű, 45. old.; Ernst Nolte: Faschismus in seiner Epoche. Piper, München 1963. 255. old.*

Természetesen nem arról van szó, hogy Sas tagadja az agrárfasizmus szakaszát. Csupán azt mutatja ki, hogy a fasiszta mozgalom kibontakozásának folyamatában ez nem az első, hanem már a második szakasz; osztályjellegét tekintve a fasiszta mozgalom nem változott, tömegbázisát tekintve azonban szélesedett. Ennek kapcsán hangsúlyozza, hogy az agrárfasizmus idején is, különösen Mussolini személyén keresztül, érvényesült a nagytőke befolyása, bár a korábbinál átmenetileg kisebb mértékben.

Ami viszont magyarázatra szorul Sas koncepciójában, az maga az „ipari tőke” fogalma. Felmerül a kérdés: itt vajon elírásról van-e szó, és Sas tulajdonképpen nem inkább a finánctőke megjelölésére használja-e ezt a kifejezést? A munka áttekintése után határozottan meg lehet állapítani, hogy nem erről van szó. Sas a korabeli olasz kapitalizmus egyik sajátosságának tartja, hogy az ipari tőke az agrár- és banktőkénél agresszívabb, és ha nem is teljesen önálló, de mindenesetre attól eltérő politikát folytat. Ennek két oka volt. Az egyik ok az olasz kapitalizmus fejlődésének az a jellemzője, hogy a nagyipari vállalatok, amelyek már jóval a fasizmus hatalomra jutása előtt létrejöttek (pl. a Fiat, a Viscosa, a Montecatini, a Pirelli, az Olivetti, az Edison), részvénykibocsátásokkal csak igen kis részben tudták fedezni tőkeszükségleteiket, tehát pénzügyi források tekintetében rá voltak utalva a bankokra. A bankok viszont állandó tőkehiánnyal küszködtek, így elsősorban a kisebb befektetésekkel járó és nagyobb hasznot hozó agrárbefektetéseket finanszírozták és nem az ipart – ez a körülmény, valamint tőkeszegénységük végül is azt eredményezte, hogy az állami hiteleknek, intézkedéseknek is nagyobb mértékben voltak kiszolgáltatva. A másik ok, amely ezzel szorosan összefüggött és még bonyolultabbá tette a helyzetet, magának az államhatalomnak az ingatagsága volt. Az államhatalom megszilárdulását pedig nem csupán az alapvető osztályok harca, hanem az uralkodó osztály egyes csoportjai között dúló küzdelem is gátolta. Mindez az egységes olasz állam létrejöttekor megoldatlanul maradt problémák kései maradványaként élt tovább.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A fasizmus-elméletek és a Komintern
kibővített Végrehajtó Bizottságának III. ülése

1923 tavaszán, a frankfurti konferencia idején megkezdődött a kibővített KIVB ülésének előkészítése. Az Inprekorr április 4-i számában közzétett napirendi javaslatban már külön pontként szerepel a fasizmus.¹ – Inprekorr, 1923. április4. 471-472. old.* Ez a dokumentum lényegében a KIVB egy korábbi, március 16-i levelének rövidített változata, amelyben a legfontosabb szekciókat, köztük az olasz pártot is tájékoztatták az előzetes elképzelésekről. Jelentős eltérés a két dokumentum között, hogy a terjedelmesebb VB-levél indokolja is az egyes témák napirendre tűzésének fontosságát. A fasizmusról a levél szerzői a következőket írják: „Már bőségesen bocsátottunk ki általános jellegű tiltakozásokat a fasizmus ellen. Most a tettekre kell áttérni. Elsősorban minden erővel az olasz munkásosztálynak kell gyakorlati segítséget nyújtanunk, akkor is, ha ez a segítség csekély. A lehető leggondosabban minden országban össze kell gyűjteni a fasizmusra és az úgynevezett nemzetiszocializmusra vonatkozó anyagokat.” A gyakorlati teendők általános megjelölése után kifejtik, mi indokolja, hogy a nemzetközi kommunista mozgalom és a Komintern behatóbban vizsgálja a fasizmus jelenségét. „E reakciós mozgalom, amelynek sikerült a munkásosztály egy részét, ha csak jelentéktelen részét is, a maga oldalára állítania, részünkről nagy figyelmet érdemel. Nekünk, kommunistáknak, mindenekelőtt a legapróbb részletekig ismernünk kell ezt a mozgalmat: programját, irodalmát, belső folyamatait, személyiségeit, szervezeti formáit, anyagi forrásait, a kormány részéről nyújtott támogatás mértékét, a parasztság viszonyát ehhez a mozgalomhoz, fegyveres erőinek nagyságát.”² Novije dokumenti Kominterna. Kommunyiszt, 1969. 3. szám. 12. old. – Dokumentumkötetében Hermann Weber egy március 13-i KIVB levelet közöl, amelyet az elnökség nevében Kuusinen küldött a KPD KB-nak. E dokumentum csak a napirendi pontokat tartalmazza, tehát előzetes tájékoztató anyag lehetett. (Die Kommunistische Internationale. Eine Dokumentation. Dietz. Hannover é. n. 108. old.)*

A fasizmussal foglalkozó napirendi pont megvitatására a KIVB elnökségének május 4-i ülésén került sor. A referátum elkészítésével Zetkint bízták meg. Gramscit felkérték, hogy állítson össze egy anyagot az olasz fasizmusról; megkérték Sas Gyulát is, dolgozzon ki egy „írásbeli referátumot”.³ – CPA IML 495. f. 2. op. 19. ő. e. 2. old. – Sast a „Varga Irodában dolgozó S-elvtárs”-ként jelöli a dokumentum.* Ez utóbbi két dokumentum elkészítésére most egészen más okból volt szükség, mint a IV. kongresszuson Bordiga kiegészítő referátumára. Akkor az információk hiánya okozott gondot, most viszont az, hogy össze kellett foglalni a nagyszámú és különféle jellegű, részben eltérő koncepciójú értékeléseket.

1. Fasizmus-elméletek

A IV. kongresszusig a Komintern a fasizmussal az olaszországi forradalom és ellenforradalom egyik részkérdéseként foglalkozott. Addig kevesen ismerték fel, hogy a fasiszta mozgalom nem csupán az olasz ellenforradalom segédcsapata, hanem egy újfajta ellenforradalom csírája, amely az erőviszonyoknak nem csupán részleges, de alapvető változását idézi elő. A Komintern IV. kongresszusán ez a felismerés már általánossá vált, sőt továbbfejlődött. Világossá vált, hogy a fasizmus, mint a tőkés társadalom egyik uralmi rendszere, korántsem olasz sajátosság. Egyes jellemzői megtalálhatók más országokban, sőt újabb fasiszta rendszerek hatalomra jutásával is számolni lehet. Közvetlenül a kongresszus után e szempontok alapján indult meg a munka, kettős céllal. Az egyik cél magának a fasizmusnak a tanulmányozása volt, a másik – ezzel szoros összefüggésben – az antifasiszta harc taktikájának és stratégiájának kimunkálása. Most már sürgős volt a dolog, így a kommunista mozgalom nem tehette meg azt, amit még 1923 májusában is megtett a hamburgi kongresszuson a szociáldemokrácia: ti. hogy a helyzet elemzésének szükségességére hivatkozva a fő hangsúlyt a fasizmus elméleti vizsgálatára helyezte. Már a IV. kongresszus az ellenforradalom, a tőke támadásával szemben kidolgozott és sikeresen alkalmazott egységfront-politika azonnali alkalmazása mellett döntött. A munkáskormányról, majd a munkás-paraszt kormányról – mint a proletárdiktatúrához vezető átmeneti időszak uralmi rendszeréről – éppen a fasizmus elleni harc részeként, az olasz és a német helyzet elemzése kapcsán fogalmazták meg a KI jelszavait. Mindezek ellenére azonban senki előtt nem volt kétséges, hogy az antifasiszta harc taktikájának és stratégiájának pontosítása megköveteli a hatalomra jutott olasz fasiszta rendszer, valamint az Európa-szerte elszaporodó fasiszta szervezetek behatóbb tanulmányozását.1923 nyaráig többször tettek kísérletet arra, hogy a fasizmust elemző munkálatokat szervezetileg is összefogják. A nemzetközi kommunista mozgalom vezető szervei – a KIVB és a PVI, valamint a Komintern és a Profintern Akcióbizottsága – üléseiken végül is azt az elképzelést támogatták, hogy ezt a feladatot is a Háborús Veszély és a Fasizmus Elleni Harc Akcióbizottságának kell végeznie. A bizottság azonban csak az egyes akciók előkészítése kapcsán tett közzé elemzéseket. Az így publikált anyagok jellegéből arra lehet következtetni, hogy az alapjukat képező információkat főleg a Varga Iroda bocsátotta az Akcióbizottság rendelkezésére. Általános jellemzőjük, hogy bár röviden kitérnek a fasizmus meghatározására és a vele összefüggő elméleti problémákra, fő feladatuknak az egyes akciók körvonalazását tartják. E dokumentumok közé tartozik a már fentebb ismertetettek közül a frankfurti konferencián elfogadott határozat és az agitációs hét tartalmi és módszertani feladataival foglalkozó kiadvány.

A fasizmussal foglalkozó elemzések többsége azonban az Akcióbizottságtól függetlenül készült. Ezek az írások két nagy csoportra oszthatók. Az első csoportba sorolhatók azok a cikkek, amelyek – hasonlóan az Akcióbizottság által közreadott dokumentumokhoz – az egyes eseményekhez kapcsolódva vázolják a kialakult helyzetet, igyekeznek meghatározni a feladatokat. A másik csoportot azok az írások alkotják, amelyek nagyobb történeti korszakot átfogva a fasizmus mélyebb és sokoldalúbb elemzésére tesznek kísérletet.

A konkrét harci feladatokat megjelölő cikkek száma igen nagy. A német és a francia kommunista párt orgánumaiban, a Die Rote Fahnéban és a L’Humanitében szinte naponta jelentek meg kisebb-nagyobb közlemények és elemzések; csupán az Inprekorrban 1923 első félévében 69 fasizmussal foglalkozó írást tettek közzé. (Olaszországban 1923. április 23-án megtiltották több munkáslap, így a Die Rote Fahne, a L’Humanité és az Inprekorr behozatalát, s a beérkezett példányokat elkobozták.)⁴ – PWA 1923-1924. 742. old.*

A szóban forgó cikkek már nem csupán az olasz fasizmussal foglalkoznak, hanem a német, a finn, a francia, az osztrák, a spanyol és a magyar fasiszta szervezetek formálódásával is. Ilyen jellegű Révai Józsefnek a Munkás 1923. február 4-i és március 21-i számában megjelent cikke, amely egyben érdekes adalék a magyar kommunistáknak a fasizmusról és a Horthy-rendszerről alkotott felfogásához. Koncepciója később – valószínűleg Sas közvetítésével – felbukkan Zetkinnek a magyar fasizmusról alkotott véleményében is. Révai úgy véli, hogy Magyarországon „az ellenforradalom győzelme után tulajdonképpen a fasizmus volt uralmon (csak ekkor még nem nevezte magát annak), szerepének eljátszása után pedig átengedte helyét a nagytőkének”. Szerinte a fasizmus erői a későbbi korszakban a Gömbös-, a Haller- és a Wolff-csoportban tömörültek. Koncepciójának szerves része, hogy hasonló folyamat lezajlását várja Olaszországban is.⁵

⁵ A két cikket közli Márkus László-Vásárhelyi Miklós: Az ellenforradalmi rendszer baloldali sajtójáról. 1919-1932. MUOSZ 1975. 185-189. old. – Révai a húszas évek első felében hasonló koncepciót fejtett ki más cikkeiben is, így „A magyar fasizmus fejlődése” és a „Fasizmus és parasztság” című írásaiban. (Chronik des Faschismus, 1924. március 28. 7. füzet 112-115. old.; május 9. 12-13. füzet, 289-292. old.)*

Az Inprekorrban megjelent írások érdekessége, hogy a nemzetközi kommunista mozgalom olyan vezetői, mint a német Hugo Eberlein, Hermann Remmele, Heinz Neumann, a francia Albert Treint, továbbá Andrés Nin, a Profintern egyik titkára és a magyar Rákosi Mátyás itt fejtik ki első ízben véleményüket a fasizmusról.

A cikkek közül már igen sok foglalkozik a fasiszta mozgalom németországi terjedésével. Így Neumann az Inprekorr 1923. március 4-i számában részletesen beszámol a németországi olasz fasiszta szervezetek létrehozásáról – Berlinben, Kölnben -, lapjuk megjelenéséről – Gagliardetto (Leonardo Verlag GmbH. Berlin) -, valamint programjukról. Május 23-án jelent meg az Inprekorrban Eberlein elemzése a bajor fasiszták május 1-re tervezett munkásellenes fellépésének elmaradásáról. Eberlein megállapítja, hogy ennek oka elsősorban a nagynémet és a szeparatista irányzat mozgalmon belüli ellentéte volt: hiszen a kommunista párt 8000-10 000 tagú területi szervezete egymaga nem tartóztathatta volna fel a fasiszták előretörését. A náci pártnak akkor Bajorországban 32 000 tagja volt, amihez 5200 jól felfegyverzett rohamosztagos járult. Kitér Eberlein a bajor pártok parlamenti és tömegbefolyására, szociális összetételére és politikájára is. Végkövetkeztetése, hogy a jobboldal ellentéteivel időt nyert a munkásmozgalom, amely az egységfront létrehozásával képes elhárítani a fenyegető veszélyt. Remmele május 9-i írásában („A fasizmus májusi offenzívája Németországban”) Eberleinnel ellentétben a kommunista párt szervezeti erejének és tömegbefolyásának növekedésében látja a megoldást. Véleménye szerint valamennyi polgári párt és a szociáldemokrácia is „fasiszta ideológia és fasiszta befolyás” alatt áll, azaz fasizálódik. A müncheni fasiszta akció kudarcát a 80 000-100 000 munkás fellépésének tulajdonítja. Cikkében lényegében azt a koncepciót fejti ki, hogy „a fasiszta veszély likvidálása Németországban a kapitalista uralom likvidálását fogja jelenteni”.

Több cikk foglalkozik a francia és a spanyolországi fasiszta szervezetekkel is. Treint „Fasizmus, kommunizmus és a Baloldali Blokk Franciaországban” című írásában ismerteti a fasiszta Action Francaise-nek és a Camelots du Roiban tömörült rohamosztagoknak a tevékenységét. Megállapítja, hogy a soron következő választásokon a Baloldali Blokk, a kispolgárság és a kispolgári vezetés alatt álló munkásszervezetek győzelme várható, amelynek következtében majd a szociáldemokrácia által támogatott labilis demokratikus rendszer jön létre. A kommunista párt feladata ebben a helyzetben az, hogy a lehetőségeket kihasználva következetesen fellépjen az egységfront mellett és visszaszorítsa a fasiszta próbálkozásokat.⁶ – Inprekorr, 1923. június 22.* Az 1924 májusában tartott választások igazolták a helyzetelemzés helyességét.⁷

⁷ A Francia Kommunista Párt története. Kossuth Könyvkiadó 1968. 90-91. old. – A 83 000-res taglétszámú kommunista párt Munkás-Paraszt Blokkja a leadott szavazatok 10,1%-ával, 875 812 szavazattal, 26 mandátumot szerzett. (PWA 1925-1926. 799. old.; Sz. Sz. Szalicsev: Francuzszkaja szocialisztyicseszkaja partyija v period mezsdu dvumja mirovimi vojnami. 1921-1940. Miszl. Moszkva 1973. 67. old.)*

Három hónappal Primo de Rivera diktatúrája előtt írott cikkében Nin áttekinti a spanyolországi fasiszta és jobboldali szervezeteket; közülük a tényleges tisztek illegális szövetségét (Juntas de Defensa) ítéli a legerősebbnek. Kimutatja, hogy az olaszországi fordulat nagyban megnövelte a fasiszta veszélyt, s elhárítására a munkásosztály, erős és fegyelmezett szervezetek híján, csak az egységfront létrehozásával válhat képessé.⁸ – Inprekorr, 1923. június 11.*

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Az Akcióbizottság tevékenysége
(idézet: A Komintern és a fasizmus 1921-1929)
2
3. Az Akcióbizottság tevékenysége a frankfurti konferencia után.
Az agitációs hét.
Kísérlet a nemzetközi szociáldemokrata szervezetek bevonására

Az Akcióbizottság tevékenységét azonban nemcsak a reformista szervezetek akadályozták, hanem a kommunista pártok és szervezetek passzív magatartása is. Ez kiderül Heckert egyik későbbi körleveléből, amelyet április 23-án küldött szét az angol, francia, csehszlovák, szovjet, bolgár, olasz és osztrák kommunista pártnak, a csehszlovák szakszervezeti szövetségnek, a CGTU-nak, a Profintern angol irodájának és a szovjet szakszervezeti szövetségnek (Szakszervezetek Össz-szövetségi Központi Tanácsa – VCSZPSZ).⁷⁷ – Ugyanott, 61. old. – A levélben ismételten kéri, hogy küldjék el az Akcióbizottságnak ama nagyvállalatok címét, amelyeknek dolgozóival kapcsolatba lépve elő lehetne mozdítani a nemzetközi egységakciók szervezését.* Nehézséget jelentett továbbá, hogy nem tisztázódtak kellőképpen a bizottság anyagi ügyei. A költségek már az első időszakban sem lehettek csekélyek, mivel a bizottság, mint láttuk, jelentős kiadói tevékenységet folytatott. Kétségtelenül nagy elvi és gyakorlati jelentősége lett volna annak, ha gyűjtésekkel biztosítani lehet a szükséges összegeket – az Akcióbizottság mindig is törekedett erre, ám nem sok sikerrel. A propagandahét meghirdetésekor közzétett felhívásban, valamint a hét idején megjelent rövidhírben⁷⁸ – Inprekorr, 1923. április 30. 610. old.* kért gyűjtés nem hozott számottevő eredményt. Így az Akcióbizottság pénzelése továbbra is szerepelt a KIVB és a PVI üléseinek napirendjén, s végső soron e szervek kasszáját terhelte.⁷⁹ – CPA IML 542. f. 1. ő. e. 4. old.*

Az Akcióbizottság, annak ellenére, hogy jelentős nehézségekkel kellett megküzdenie, a propagandahét mellett még egy akcióra vállalkozott: a frankfurti konferencia határozata értelmében megpróbálta felvenni a kapcsolatot a nemzetközi reformista szervezetekkel.

A Frankfurtban alakított bizottság nevében április 7-én küldöttség jelent meg Bécsben, hogy a Szocialista Pártok Nemzetközi Munkaközösségének vezetőivel tárgyaljon az együttműködés formáiról és módszereiről. A Két és feles Internacionálé vezetőinek azonban akkor kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mintsem hogy egy kommunista többségű egységszervezet küldötteivel tárgyaljanak. Javában folytak részvételükkel a Hamburgba tervezett nemzetközi szocialista munkáskongresszust, azaz a reformista nemzetközi szervezetek egyesülését előkészítő megbeszélések. A centristák azonban nem akartak mereven elzárkózni a frankfurti kezdeményezés elől, vagy legalábbis nem kívánták ezt nyilvánosan tenni. Ezért a Végrehajtó Iroda válaszát tolmácsoló dr. Pollak közölte az Akcióbizottság küldötteivel, hogy már a frankfurti konferencia óta foglalkoztatják őket az ott felvetett gondolatok, s már akkor eldöntötték, hogy valamilyen módon állást foglalnak a határozatokkal kapcsolatban. Majd bejelentette: „Ez a mai napon sikerült. Határozat született arról, hogy az Akcióbizottságnak írásban válaszolunk. Ebben a helyzetben most már nem tartjuk alkalmasnak arra a pillanatot, hogy az önök delegációjával szóbeli tárgyalásokat folytassunk.”

Figyelmet érdemel, hogy a korábbi gyakorlattal szemben az Inprekorr nem fűz kommentárt a közleményhez, sőt azt igen diplomatikusan a „Bécsi Munkaközösség ideiglenes válasza” cím alatt közli.80 – Inprekorr, 1923. április 16. 519. old.* E címben, akárcsak a reformista szervezetekkel való együttműködéssel akkoriban foglalkozó dokumentumokban, annak az irányzatnak a térnyerése figyelhető meg, amely nem a mindenáron való „leleplezést”, hanem a tényleges egységfrontot, az együttműködés lehetőségeinek maximális kihasználását kívánta.

Ez a törekvés látszik az Inprekorr egy másik közleményéből is, amelyben az Akcióbizottság bejelenti, hogy a hamburgi szocialista konferenciára is elküldi képviselőit. Ebben a szövegben, a korábbi dokumentumoktól eltérően, nem ítélik el élesen a szociáldemokrácia világháború utáni politikáját. Bár utalnak korábbi ellenforradalmi szerepére, inkább azt hangsúlyozzák, hogy a jelenlegi időszakban a fő feladat a munkásosztály akcióképes erőinek nemzetközi összefogása. Megállapítják ugyan, hogy a szociáldemokrata vezetőkkel folytatott eddigi tárgyalásokon nem sikerült eredményt elérni – a Szocialista Pártok Nemzetközi Munkaközösségétől sem kapták még meg az ígért írásos választ -, mégis szükségesnek tartják a delegáció Hamburgba küldését. Sőt, előzőleg még a Munkás- és Szocialista Internacionáléval és a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetséggel is külön-külön kívánnak tárgyalni a lehetőségekről.⁸¹ – Inprekorr, 1923. április 23. 572. old.*

Az Akcióbizottság küldöttségének tagjai a következők lettek: Dupilet, az Egyesült Bányászszövetség titkára, Friege, Heckert, valamint P. Kalnin, a szovjet bányászszövetség és a Profintern egyik vezetője. Május 3-án érkeztek Amszterdamba, s minden huzavona nélkül fogadták őket. A tárgyalásokon a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség részéről Jan Oudgeest, Edo Fimmen, Brown és Johannes Sassenbach, a szervezet titkárai vettek részt. Az Akcióbizottság nevében előterjesztett javaslat a frankfurti határozatok akcióprogramjának négy legfontosabb pontját tartalmazta. Indítványozták az együttműködést: „1. a háborús veszély ellen; 2. a fasizmus ellen, amely a kapitalizmus hanyatlásának periódusában a burzsoá erőszak megnyilvánulása, és nemzetközi veszéllyé vált; 3. a kapitalistáknak a munkásosztály ellen intézett általános offenzívájával szemben, valamint 4. a munkásszervezeteknek a nemzeti burzsoáziával való együttműködése ellen.”⁸² – Inprekorr, 1923. május 7. 651-652. old.*

A tárgyalások folyamán az NSZSZ titkárai kifejtették, hogy az egységfrontot „egy sor tényező akadályozza.” Mégsem utasították el teljesen az együttműködést. Így a megbeszélések eredményeképpen a következő – a korszakban szokásos dokumentumoknál jóval barátságosabb hangvételű – közös közleményt adhatták ki: „A frankfurti konferencia által a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség vezetőségével való tárgyalásokra kijelölt bizottság május 3-án Amszterdamba érkezett, és délután megbeszélést folytatott az NSZSZ titkáraival. A bizottság részletesen előadta látogatásának célját; javasolta, hogy az NSZSZ és a hozzá csatlakozott szervezetek, valamint a frankfurti konferencián megjelent szervezetek működjenek együtt a háborús veszély és a fasizmus közös leküzdése céljából. Az NSZSZ titkárai egyértelműen kijelentették, hogy az NSZSZ szintén valamennyi munkás egységét kívánja a kapitalizmus és annak megnyilvánulásai elleni harcban. Csakhogy nincsenek felhatalmazva arra, hogy a javaslatról végleges megállapodást kössenek, mivel az az Iroda, illetve a Vezetőség hatáskörébe tartozik. Megegyeztek, hogy a bizottság írásban javasolja az állásfoglalást az NSZSZ-nek. A továbbiakban mindkét részről elismerték, hogy meg kell tenni a szükséges előkészületeket valamennyi ország munkásainak egységes akciójára a kapitalizmus ellen. Mindkét részről úgy nyilatkoztak, hogy ebben az értelemben fognak munkálkodni az általuk képviselt szervezetekben és felsőbb szervekben.”⁸³ – Ugyanott, 652. old.*

A korabeli nemzetközi szociáldemokrácia politikai irányvonalának ismeretében meglepőnek tűnhet, hogy Amszterdamban jóval kisebb ellenállással találkozott az Akcióbizottság, mint Bécsben, ahol a korábban minden irányzat egyesítésének gondolatával kacérkodó centristák nyíltan visszautasították a tárgyalásra tett javaslatot. (Sőt, végül az ígért írásos választ sem küldték el.) Mindez azonban érthetővé válik két tényező figyelembevételével. Az egyik, hogy az NSZSZ vezetőit nem érintette közvetlenül a készülődő hamburgi konferencia, így a kezük kevésbé volt megkötve, mint a jobboldaliakkal egyezkedő centrista szociáldemokratáké. A másik tényező – és ez minden bizonnyal az előzőnél fontosabb szerepet játszott -, hogy az NSZSZ titkárainak egyike, Edo Fimmen, az igen tekintélyes Szállítómunkások Nemzetközi Szövetségének vezetője, ebben az időben határozottan a kommunistákkal való együttműködés mellett foglalt állást.⁸⁴ – CPA IML 538. f. 2. op. 19. ő. e. 42., 89. old.*

A bécsi és az amszterdami tárgyalásokat követően, az Akcióbizottság május 17-18-i ülésén kijelölték a hamburgi Nemzetközi Szocialista Kongresszusra indítandó delegációt és meghatározták a feladatait. A delegáció összetétele a következő volt: A. A. Andrejev, a VCSZPSZ titkára és Acskanov (Szovjetunió), Alfred Rosmer, Béron (Franciaország), Harry Pollitt, Jackson (Nagy-Britannia), Ersilio Ambrogi, Quaglierini (Olaszország), Wilhelm Koenen, Fritz Heckert (Németország), Smeral, Vacek (Csehszlovákia), Henryk Walecki (Lengyelország). Az eredeti elképzelés szerint a delegációnak a kongresszus plénuma előtt kellett volna előterjesztenie egységfront-javaslatát; a beszéd megtartásával Pollittot bízták meg. Felhatalmazása volt arra, hogy a háborús veszély és a fasizmus elleni harc kérdéseiről a Komintern és a Profintern nevében is tárgyaljon. Az ülésen elfogadták az Akcióbizottság felhívását is. ⁸⁵ – CPA IML 543. f. 1. ő. e. 22. old.*

Az Akcióbizottság küldöttsége május 19-én érkezett Hamburgba. Előző nap már megjelent az Inprekorr különszáma a bizottság felhívásával, amelyet a küldöttség Hamburgba érkezésekor röplap formájában is közreadtak. A felhívás címe ez volt: „Kívántok-e segíteni az egységfront létrehozásában a háborús veszély, a Szovjetunió és Németország megfojtása, az előretörő fasizmus ellen?” , alcíme pedig: „A hamburgi Nemzetközi Szocialista Kongresszusnak!”. A dokumentum a nemzetközi helyzet áttekintése és ennek alapján az egységfront szükségességének hangsúlyozása mellett csupán egyetlen konkrét kérdést tartalmazott: jelöljön ki a szocialista kongresszus egy delegációt az egységfront-tárgyalásokra.⁸⁶ – Inprekorr, 1923. május 18. 711-712. old.* Május 21-én az Akcióbizottság küldöttségének tagjai megismételték e kérést a kongresszus elnökéhez címzett levelükben, s előterjesztették azt a kívánságukat, hogy az egyik plenáris ülésen szóban is megindokolhassák akciójukat, illetve egységfrontjavaslatuk célját.⁸⁷ – A levelet a delegációból mindenki aláírta. Közlik, hogy valamennyi Frankfurtban képviselt szervezet nevében lépnek fel, amire a felhatalmazást az Akcióbizottság május 18-i ülésén kapták meg. (Inprekorr, 1923. május 13. 718. old.; CPA IML 542. f. l. ő. e. 4. old.)*

A KPD hamburgi szervezete az Akcióbizottság levelének átadása napjára tömegtüntetést és nagygyűlést szervezett, amelyen „a munkások tízezrei vettek részt”.⁸⁸ – Inprekorr, 1923. május 28. Különszám. A hamburgi hét. 755. old.* Még a polgári Hamburger Echo szerint is igen sikeres megmozdulásról volt szó.⁸⁹ – A tüntetésről és a sajtó reagálásáról Willi Münzenberg számol be 1923. május 22-i levelében. (CPA IML 545. f. 1.6. e. 16. old.) – Münzenberg szerepére, levelére, illetve az Akcióbizottság munkájában való részvételére később még visszatérünk.* A nagygyűlésen delegációt választottak, amely a következő kérdésekkel fordult a szocialista kongresszushoz: „1. Mit kíván tenni a kongresszus a fenyegető háborús veszély ellen, amelyet a Szovjet-Oroszország elleni angol lépés idézett elő?⁹⁰

⁹⁰ Itt a május 8-i Curzon-jegyzékre utalnak, amelyben az angol kormány ultimátumszerűén követelte, hogy Perzsiából és Afganisztánból hívják vissza a Szovjetunió hivatalos képviselőit, fizessenek kártérítést a kivégzett angol kémek hozzátartozóinak stb. Az ultimátumot olyan események kísérték, mint a lausanne-i konferencia munkájának megszakítása, annak megakadályozására, hogy a Szovjetunió kifejthesse békeprogramját a világ közvéleménye előtt, majd ezt követően Vorovszkijnak, a szovjet küldöttség vezetőjének meggyilkolása. (Dolmányos István: A Szovjetunió története. Kossuth Könyvkiadó 1971. 283. old.) Mindez igen nagy visszhangot váltott ki nem csupán a munkásmozgalomban, hanem a nemzetközi haladó közvéleményben is, így az Akcióbizottság joggal számíthatott a reformista szervezetek támogatására.*

Kész-e rá a kongresszus, hogy azonnal fellépjen a hágai kongresszuson elfogadott határozat (az általános sztrájk, a háborús veszély ellen) megvalósítása érdekében? 2. Mit kíván tenni a kongresszus a fasiszta veszéllyel szemben? 3. Milyen lépéseket tesz a kongresszus a versailles-i békeszerződés érvénytelenítése, valamint a Ruhr-vidék kiürítése érdekében? 4. Kész-e a kongresszus ezen intézkedések megvalósítása érdekében a világproletariátus ütőképes egységfrontjának létrehozására?”⁹¹ – Inprekorr, 1923. május 28. 755. old.*

A hamburgi munkások kérdései összhangban voltak az Akcióbizottság elképzeléseivel, megfogalmazásukban valószínűleg közreműködtek a bizottság küldöttségének tagjai is. Ugyanakkor az Akcióbizottság korlátozott lehetőségeit bizonyítja, hogy a tömeggyűlést és a tüntetést nem sikerült egységfontos alapon megvalósítani, azaz a szociáldemokrata, a párton kívüli munkások és szervezeteik bevonásával. Ez minden bizonnyal megkönnyítette a szocialista kongresszus elnökségének dolgát, amikor úgy határozott, hogy nem fogadják a kommunista küldöttséget.

Ezek után az Akcióbizottság vezetősége a korábbinál is kevésbé reménykedett abban, hogy tervét megvalósíthatja. Május 22-én, tehát azután, hogy elküldték a levelet a kongresszus elnökségének és megkapták a delegáció fogadását elutasító választ, úgy értékelték a helyzetet, hogy elő kell készíteni azokat az anyagokat, amelyeket javaslataik elutasítása esetén akartak publikálni. Eredetileg úgy tervezték – ez Münzenberg már említett május 22-i leveléből derül ki -, hogy május 24-ig várni fognak a kongresszus válaszára; Berlinben viszont azon a véleményen voltak, hogy újabb levelet kell intézni a kongresszus elnökségéhez.⁹² – A levelet Münzenberg valószínűleg Zetkinnek küldte, Berlinbe, mivel az Akcióbizottság többi tagja és Lozovszkij, aki szintén részt vett az akcióban, Hamburgban volt. (CPA IML 543. f. 1. ő. e. 15-16. old.)* A levelet még aznap megfogalmazták és másnap eljuttatták. A dokumentum csupán egy pontban tér el az előző felhívástól, amennyiben hangsúlyozza: ha nem kapnak választ, azt elutasításnak tekintik.⁹³ – Ugyanott, 19-20. old.; Inprekorr, 1923. május 28. 754-755. old.*

Az Akcióbizottság levele nem került a szocialista kongresszus elé, csupán a kongresszus szervező bizottsága vitatta meg. E bizottság nevében azután május 23-án Friedrich Adler, a szociáldemokrata mozgalom centrista vezéregyénisége szólalt fel, akit a kongresszuson a Szocialista Munkásinternacionálé (SZMI) titkárává választottak.

A plenáris ülésen Adler a következő nyilatkozatot olvasta fel: „A kommunisták – jelen esetben mint egy Akcióbizottság a Háborús Veszély és a Fasizmus Ellen – különféle írásos anyagokat juttattak el hozzánk abból a célból, hogy egységfrontra lépjünk velük. Ma egy ultimátumot küldtek, s benne ma estig választ követelnek arra, hogy kívánunk-e tárgyalni velük ezen a kongresszuson, alkalmat adunk-e arra, hogy terveiket kifejthessék. A szervező bizottságnak az a véleménye, hogy mi természetesen nem vagyunk abban a helyzetben, hogy e kongresszust, amelyre enélkül is nehéz feladatok hárulnak, még valami más feladattal is megterheljük. Úgy véljük – legalábbis mi, a szervező bizottság részéről -, hogy igen csekély kilátás van az eredményes tárgyalásokra a kommunistákkal.” Otto Bauer hozzátette: a későbbiekben is csak akkor hajlandók tárgyalni, hogyha „a kommunisták elismerik a proletariátuson belüli demokratikus bázist [azaz a szociáldemokráciát – Sz. G.], a proletariátus egyenjogúságát. Ez a demokratikus egyenjogúság az egyetlen alap, amelyen egységes akciókról szóló határozatokban megállapodhatunk. E tárgyalásokat mi kevéssé tartjuk gyümölcsözőknek, mivel mi elvileg különbözünk önöktől. Tapasztalatainkból azt a következtetést vontuk le, hogy csak abban az esetben haladhatunk előre szervezeteinkkel, ha tartjuk magunkat ahhoz az alapelvhez, hogy a proletariátus akcióiról csak a proletariátus többségének van joga dönteni. Éppen ezért a tárgyalás azokkal, akik azon az elven vannak, hogy a kisebbségnek kell döntenie arról, mit tegyen a proletariátus, nemigen lehet gyümölcsöző. Nem hagyjuk magunkat megtéveszteni semmiféle beszéd által, míg meg nem győződtünk arról, hogy azok, akik velünk együtt kívánnak egységfrontot létrehozni, készek elismerni: a proletariátus önrendelkezési jogának kell meghatározónak lennie a proletariátuson belül és nem a proletariátus valamely kis klikkje diktatúrájának.”⁹⁴ – Az Inprekorr minden kommentár nélkül közli az Adler-nyilatkozatot. (1923. május 28. 755. old.)*

Nem kell sokat hozzáfűzni e nyilatkozathoz. Adler válasza kitűnően bizonyítja a centrista irányzat teljes behódolását, ami a kongresszus más napirendi pontjainál nem volt ilyen nyílt. Azt is érdemes megemlíteni, hogy az elutasító választ ugyanaz az Adler tolmácsolta, aki a kongresszus előző napján „A nemzetközi harc a nemzetközi reakció ellen” napirend előadójaként, a fasizmus elleni nyílt harc lehetőségeit elemezve többek között kijelentette: amennyiben a kongresszus nem lenne képes valamilyen megoldást találni a fasizmus elleni fellépésre, úgy igazolná azokat a szkeptikus véleményeket, amelyek vele szemben elhangzottak.⁹⁵ – Protokoll des internationalen sozialistischen Arbeiter-Kongress in Hamburg. 21. bis. 25. Mai 1923. Berlin. Dietz. 1923. 29. old.* A „szkeptikusoknak” igazuk lett. Előrelátásukat maga Adler igazolta, amikor a következő javaslatot terjesztette elő a szocialista pártoknak a reakció elleni tevékenységére vonatkozóan: „Nem hatalmas dolgokra gondolok itt, amit nem lehet mindenkor és mindenütt végrehajtani. Inkább mindenekelőtt szorosabb kölcsönös tájékoztatásra, a hallgatás falának áttörésére, amely a leigázott országokat körülveszi. (Nagyon helyes!)” Ezt követően általánosságban megjegyezte: helyes lenne a parlamenti és a parlamenten, kívüli akciókban rejlő lehetőséget kihasználni. Ennél a kongresszuson elfogadott határozat sem mondott többet, sőt az Adler által javasoltakat is csak ajánlások formájában tartalmazta.⁹⁶ – Ugyanott, 29.; 104-106. old.*

Miután az Adler által előterjesztett nyilatkozat semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy a szociáldemokratákkal nem lehet akcióegységet kötni, az Akcióbizottság nyilvánosságra hozta dokumentumait, mindenekelőtt Pollitt el nem hangzott beszédét.

Pollitt beszédéről megállapítható, hogy az egységtárgyalások addigi tapasztalatai alapján állították össze. Kizárólag olyan javaslatokat tartalmaz, amelyek nem mondtak ellent egyik nemzetközi szervezet célkitűzéseinek sem. Ennek megfelelően a háborúellenes összefogás szükségességét hangoztató részeknél az angol Munkáspárt 1922-es júliusi kongresszusán elfogadott határozatokra hivatkozik, a fasizmus elleni harccal foglalkozó bekezdésnél pedig a Mussolini-rendszernek a szociáldemokráciát sújtó intézkedéseit említi. A delegáció ajánlata is igen szerény: nem javasol tárgyalásokat, egységfrontszervezetet vagy nemzetközi munkáskongresszust, csupán egy 24 órás általános sztrájkot és tüntetéseket „1. egy újabb háború és egy újabb Oroszország elleni intervenció ellen, 2. a francia csapatoknak a Ruhr-vidékről történő kivonásáért és 3. a fasizmus elleni harc érdekében”.⁹⁷ – Inprekorr, 1923. május 28. 757. old.*

„A Háborús Veszély és a Fasizmus Elleni Akcióbizottság nyilatkozata a hamburgi egyesítő kongresszus válaszáról” című dokumentum első részében ismertetik az Akcióbizottság szándékát, amit a nemzetközi helyzet rövid áttekintésével indokolnak. Ezt követően Adler nyilatkozatára válaszolnak, idézve a dokumentumnak a demokráciával és a „proletariátus önrendelkezésével” foglalkozó részét. Rámutatnak arra, hogy a nyilatkozat hamis színben tünteti fel a kommunista politikát, amelynek szerves része, különösen a Komintern III. kongresszusa óta, a tömegek megnyeréséért és a mindennapi követelésekért folytatott harc. Nem rejtik véka alá, hogy a kommunista mozgalom célja, akárcsak korábban, a proletariátus diktatúrájának kivívása; ugyanakkor egyértelműen kimondják, hogy az adott időszakban, többek között éppen a munkásosztály többségének állásfoglalása következtében, nem a proletárforradalomért folytatott közvetlen harc van napirenden: „Amíg a proletariátus többsége nem szánta el magát a hatalom megragadására, szükség van a munkásosztály legégetőbb gazdasági és politikai szükségleteiért folytatott küzdelemre.”⁹⁸ – Ugyanott, 756. old.*

Az Akcióbizottság hamburgi dokumentumait vizsgálva két figyelemre méltó mozzanatot kell kiemelni. Az egyik: a húszas évek utolsó olyan kísérlete idején, amikor megpróbálták összefogni a különféle irányzatokat képviselő nemzetközi munkásszervezeteket, a kommunista mozgalom kezdeményezően lépett fel. Programja a történelmi helyzet beható elemzésén alapult, helyesen határozta meg a korszak jellegét és a munkásmozgalom gyakorlati tennivalóit. A hamburgi dokumentumban megfogalmazott egységfront-politika formája és tartalma haladást jelent az 1921 végén kidolgozott taktikához képest. Nem olyan általános, nehezen körülhatárolható területen körvonalazta a munkásszervezetek lehetséges akcióit, mint amilyen a tőke támadása volt, hanem megállapította a Ruhr-vidék megszállásával, az olaszországi fasizmus hatalomra jutásával és a Curzon-ultimátum következményeivel szembeni konkrét fellépés szükségességét, és összegezte az ebből adódó tennivalókat. A nemzetközi kommunista mozgalom ismét bebizonyította, hogy az egységfront-politika nem rövidtávú, nem csupán a kommunista pártok taglétszámának vagy tömegbázisának kiszélesítését szolgáló taktika, hanem része annak a stratégiának, amelynek célja, hogy a munkásosztály számára kedvezőbb pozíciókat teremtsen az osztályharcban.

A másik mozzanat: a frankfurti konferencia eredményei ellenére sem sikerült elérni, hogy Hamburgba olyan küldöttség utazzon, amelyben a kommunistákon kívül a tekintélyesebb szociáldemokrata irányzatú szervezetek képviselői is részt vesznek. Ez nagyban megkönnyítette, hogy a kongresszuson a szociáldemokrata vezetők visszautasíthassák az egységfrontjavaslatot, hogy Adler újabb, az egész szociáldemokrácia ellen irányuló kommunista „ultimátumról” beszélhessen.

A frankfurti határozatok megvalósításában és továbbfejlesztésében tapasztalható hiányosságok – amelyek megmutatkoztak a szociáldemokrata szervezetek bevonásával kapcsolatos elképzeléseknél és a kommunista szervezetek nemzetközi akcióinak, így a propagandahétnek a szervezésénél és lebonyolításánál – egyebek mellett azt is jelezték, hogy az Akcióbizottság nem képes az adott személyi összetételben ellátni feladatát. Átszervezése 1923 április végén, május elején kezdődött meg és július végén fejeződött be. A cél egy olyan szervezet létrehozása volt, amely a korábbinál alkalmasabb a nem kommunista pártokkal, a szakszervezetekkel és más szervezetekkel folytatott tárgyalásokra. Ennek megvalósítását úgy képzelték el, hogy erősítik az Akcióbizottság „politikai irányzatok feletti” jellegét. A feladat megoldásával Willi Münzenberget bízták meg, aki mint a Nemzetközi Munkássegély főtitkára és gyakorlati irányítója, már jelentős tapasztalatokat szerzett az egységfront-jellegű, a szociáldemokrata, a haladó polgári és más irányzatokat képviselő szervezetekkel folytatott együttműködésben.⁹⁹ Ezután már Münzenberg is részt vett a hamburgi akcióban, Lozovszkijjal és Heckerttel együtt segítette az Akcióbizottság delegációjának munkáját.¹⁰⁰

Az Akcióbizottság átszervezése azonban nem fejeződött be a KI kibővített Végrehajtó Bizottságának III. plénumáig.

⁹⁹ CPA IML 538. f. 2. op. 19. ő. e. 49-50., 55., 81. old. – A Nemzetközi Munkássegély 1921-ben Lenin kezdeményezésére létrejött szervezet volt, amely a természeti csapások sújtotta országok dolgozóinak, a sztrájkoló munkások hozzátartozóinak nyújtott segélyt. Vezetésében a kommunisták mellett haladó értelmiségi, polgári személyiségek is részt vettek, ellentétben a már említett Nemzetközi Vörös Segéllyel, amely kifejezetten az elfogott kommunisták, forradalmárok támogatását tűzte ki célul és kommunista vezetéssel működött. Mindkét szervezetnek – amint azt látni fogjuk – nagy szerepe volt az antifasiszta mozgalmak szervezésében.*
¹⁰⁰ Erről tanúskodnak Münzenberg már ismertetett hamburgi levelei, amelyekben beszámol a tárgyalások fejleményeiről.*

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!