Írta: V. I. Lenin

A jelszavakról

Túlontúl gyakran előfordul, hogy amikor a történelem éles fordulatot tesz, hosszabb-rövidebb ideig még a haladó pártok sem tudnak beleilleszkedni az új helyzetbe, olyan jelszavakat ismételgetnek, amelyek tegnap helyesek voltak, de ma már minden értelmüket elvesztették, mégpedig éppoly „hirtelenül”, mint amilyen „hirtelenül” következett be a történelem éles fordulata.

Valami ehhez hasonló ismétlődik meg, úgylátszik, azzal a jelszóval is, amely azt követeli, hogy az egész államhatalom a Szovjetek kezébe menjen át. Ez a jelszó helyes volt forradalmunknak már végérvényesen lezárult szakasza folyamán, mondjuk, február 27-től július 4-ig. Ma ez a jelszó már nyilvánvalóan nem helyes többé. Ha ezt nem értettük meg, semmit sem érthetünk meg napjaink égető kérdéseiből. Minden egyes jelszót valamely meghatározott politikai helyzet sajátosságainak összességéből kell levezetni. Oroszország politikai helyzete pedig most, július 4-e után, gyökeresen különbözik a február 27-e és július 4-e közötti helyzettől.

Akkor, a forradalomnak ebben a már lezárult szakaszában, az államban úgynevezett „kettőshatalom” uralkodott, amely mind anyagilag, mind formailag az államhatalom határozatlan átmeneti állapotát fejezte ki. Ne felejtsük el, hogy a hatalom kérdése minden forradalomnak alapvető kérdése.

Akkor a hatalom ingadozó volt. Az Ideiglenes Kormány és a Szovjetek osztoztak rajta, kölcsönös önkéntes megegyezés alapján. A Szovjetek a szabad, vagyis semmiféle külső erőszaknak alá nem vetett és felfegyverzett munkások és katonák tömegeinek küldöttségei voltak. A fegyver a nép kezében volt, a nép felett nem volt külső erőszak — ez volt a dolog lényege. Ez volt az a körülmény, amely lehetővé tette és biztosította az egész forradalom fejlődésének békés útját. A „minden hatalmat a Szovjeteknek” jelszó a fejlődésnek e békés útján a legközelebbi lépésnek, a közvetlenül megvalósítandó lépésnek a jelszava volt. Ez a forradalom békés fejlődésének jelszava volt, azé a fejlődésé, amely február 27-től július 4-ig lehetséges és, természetesen, a legkívánatosabb volt, s amely jelenleg kétségtelenül lehetetlen.

Minden jel arra vall, hogy a „minden hatalmat a Szovjeteknek” jelszónak nem minden híve gondolta át kellőképpen azt, hogy ez a jelszó a forradalom békés fejlődésének jelszava volt. A békés fejlődésé nemcsak abban az értelemben, hogy akkor (február 27-től július 4-ig) senki, egyetlen osztály, egyetlen komoly erő sem tudott volna ellenszegülni annak, illetve nem tudta volna megakadályozni azt, hogy a hatalom a Szovjetek kezébe menjen át. Ez még nem minden. A békés fejlődés akkor lehetséges lett volna, még abban a tekintetben is, hogyha az államhatalom a maga egészében idejekorán a Szovjetek kezébe került volna, az osztályok és a pártok harcát a Szovjeteken belül, a lehető legbékésebben és a lehető legkevesebb megrázkódtatással lehetett volna megvívni.

A dolognak erre az utóbbi oldalára szintén nem fordítottak még elegendő figyelmet. A Szovjetek, osztályösszetételüket tekintve, a munkások és parasztok mozgalmi szerveit, diktatúrájuk kész formáit alkották. Ha az egész hatalom kezükben lett volna, akkor a kispolgári rétegek legfőbb hibáját, legnagyobb bűnét, a kapitalisták iránti hiszékenységüket, a gyakorlat kiküszöbölte volna, saját intézkedéseik tapasztalatai bírálták volna. A hatalmon levő osztályok és pártok a Szovjeteken belül, a Szovjetek egyeduralmára és teljhatalmára támaszkodva békésen válthatták volna fel egymást; a Szovjetekben képviselt pártok továbbra is tartós és szilárd kapcsolatban maradhattak volna a tömegekkel. Egy pillanatra sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy csakis a Szovjetekben képviselt pártoknak és a tömegeknek ez a rendkívül szoros, szabadon terjedő és mélyülő kapcsolata segíthette volna elő a burzsoáziával való kispolgári paktálás illúzióinak békés leküzdését. Ha a hatalom a Szovjetek kezébe került volna, az egymagában még nem változtatta és nem is változtathatta volna meg az osztályok kölcsönös viszonyát; mitsem változtatott volna a parasztság kispolgári jellegén. De kellő időben hatalmas lépés lett volna abban az irányban, hogy a parasztok elszakadjanak a burzsoáziától, közeledjenek a munkásokhoz, majd pedig egyesüljenek is velük.

Így történhetett volna, ha a hatalom idejekorán a Szovjetek kezébe kerül. Így lett volna a legkönnyebb, a legelőnyösebb a nép számára. Ez az út lett volna a legkevésbé fájdalmas, s ezért keltett a legerélyesebben harcolni érte. Most azonban vége ennek a harcnak, amely azért folyt, hogy a hatalom idejekorán a Szovjetek kezébe kerüljön. A fejlődés békés útja lehetetlenné vált. Ráléptünk a nembékés, a legfájdalmasabb útra.

A július 4-én bekövetkezett fordulat éppen abban áll, hogy utána az objektív helyzet gyökeresen megváltozott. A hatalom ingadozása megszűnt, a hatalom a döntő ponton az ellenforradalom kezébe került. A pártok fejlődése az eszerek és a mensevikek kispolgári pártjának az ellenforradalmi kadetokkal való paktálása következtében arra vezetett, hogy ez a két kispolgári párt az ellenforradalmi hóhérok tényleges bűnrészesévé és segítőtársává vált. A kispolgároknak a tőkések irányában tanúsított öntudatlan hiszékenysége a pártharcok fejlődése folyamán odajuttatta őket, hogy most már tudatosan részt vesznek és segédkeznek az ellenforradalmárok hóhérmunkájában. A pártok közötti kapcsolatok fejlődésének ciklusa befejeződött. Február 27-én minden osztály egységben volt a monarchia ellen. Július 4-e után az ellenforradalmi burzsoázia a monarchistákkal és a feketeszázakkal karöltve magához láncolta a kispolgári eszereket és mensevikeket azáltal, hogy részben megfélemlítette őket, s a tényleges államhatalmat a Cavaignacok kezébe adta, egy katonai banda kezébe, amely a fronton agyonlöveti az engedelmességet megtagadó katonákat, Petrográdban pedig szétveri a bolsevikokat.

Az a jelszó, amely azt követeli, hogy a hatalom a Szovjetek kezébe menjen át, most donquijoteizmusnak vagy gúnynak hangzanék. Ez a jelszó valójában a nép becsapása volna, azzal az illúzióval áltatná a népet, hogy a Szovjetek most is hatalomra juthatnak, mihelyt akarják, illetve határozatban kimondják a hatalom átvételét, hogy a Szovjetben még vannak pártok, amelyek nem szennyezték be magukat a hóhéroknak való segédkezéssel, hogy azt, ami megtörtént, megnemtörténtté lehet tenni.

Igen nagy tévedés volna, ha azt hinnők, hogy a forradalmi proletariátus, hogy úgy mondjuk, „bosszúból”, mert az eszerek és a mensevikek támogatták a bolsevikok szétverését, az agyonlövetéseket a fronton és a munkások lefegyverzését, képes „megtagadni” tőlük a támogatást az ellenforradalommal szemben. A kérdés ilyen felvetése, először is kispolgári erkölcsi felfogást tulajdonítana a proletariátusnak (mert ha az ügy érdeke úgy kívánja, a proletariátus mindig támogatni fogja nemcsak az ingadozó kispolgárságot, hanem még a nagyburzsoáziát is); másodszor pedig — és ez a legfontosabb —, kispolgári kísérlet volna a dolog politikai lényegének „moralizálással” való elhomályosítására.

A dolognak ez a lényege abban van, hogy a hatalmat most már nem lehet békés úton megszerezni. A hatalmat csak úgy kaphatjuk meg, ha erélyes harcban legyőzzük azokat, akik ma ténylegesen kezükben tartják a hatalmat, mégpedig a katonai bandát, a Cavaignacokat, akik a Petrográdba vezényelt reakciós csapatokra, a kadetokra és a monarchistákra támaszkodnak.

A dolog lényege az, hogy az államhatalomnak ezeket az új birtokosait csak a nép forradalmi tömegei győzhetik le, amelyek mozgalmának előfeltétele nemcsak az, hogy a proletariátus vezesse őket, hanem az is, hogy elforduljanak a forradalom ügyét eláruló eszer párttól és mensevik párttól.

Aki a politikába kispolgári erkölcsöt visz be, az így okoskodik: lehet, hogy az eszerek és a mensevikek „hibát” követtek el, amikor támogatták a Cavaignacokat, akik lefegyverezték a proletariátust és a forradalmi ezredeket; de lehetőséget kell nekik adnunk arra, hogy hibájukat „jóvátehessék”, nem szabad „megnehezítenünk” számukra „hibájuk” helyrehozását; meg kell könnyítenünk a kispolgárságnak, hogy ingadozásában a munkások felé hajoljon. Az ilyenfajta okoskodás gyerekes naivság vagy egyszerűen ostobaság volna, ha ugyan nem a munkásság újabb becsapása. Mert a kispolgári tömegeknek a munkásság felé való hajlása abban és csakis abban állhatna, hogy ezek a tömegek elfordulnak az eszerektől és a mensevikektől. Az eszer párt és a mensevik párt ma csakis azzal tehetné jóvá „hibáját”, hogy Ceretelit és Csernovot, Dant és Rakitnyikovot a hóhérok segédeinek nyilvánítja. Teljesen és feltétlenül helyeseljük a „hiba” ilyen „jóvátételét” . . .

Azt mondottuk, hogy a forradalom alapvető kérdése a hatalom kérdése. Hozzá kell tennünk: éppen forradalmak idején tapasztaljuk lépten-nyomon annak a kérdésnek elhomályosítását, hogy hol van az igazi hatalom, tapasztalhatjuk azt, hogy a formális és a reális hatalom nem fedi egymást. Éppen ebben van minden forradalmi korszak egyik fő sajátossága. 1917 márciusában és áprilisában nem lehetett tudni, vajon a kormány vagy pedig a Szovjet kezében van a reális hatalom.

Most azonban különösen fontos, hogy az öntudatos munkások józanul megvizsgálják a forradalom alapvető kérdését: kinek a kezében van a jelen pillanatban az államhatalom. Gondolkozzanak csak azon, hogy milyenek e hatalom anyagi megnyilvánulásai, ne tekintsék a frázisokat tetteknek, s akkor nem lesz nehéz megtalálniok a választ.

Az állam mindenekelőtt felfegyverzett emberek alakulatait jelenti, olyanfajta dologi tartozékokkal, mint például a börtönök — írta Engels Frigyes. Ezt a szerepet most a hadapródiskolások és a reakciós kozákok töltik be, akiket külön erre a célra vezényeltek Petrográdba; ők tartják börtönben Kamenyevet és másokat; ők tiltották be a „Pravdá”-t; ők fegyverezték le a munkásokat és a katonák egy részét; ők lövetik agyon a katonák egy bizonyos részét; ők lövetik agyon a hadseregben a csapatok egy bizonyos részét. Íme, ezek a hóhérok — a reális hatalom. A Ceretelik és Csernovok — hatalom nélküli miniszterek, bábminiszterek, a hóhérokat támogató pártok vezérei. Ez tény. És ezen a tényen nem változtat az, hogy személyesen valószínűleg sem Cereteli, sem Csernov ,,nem helyesli” a hóhéruralmat, hogy lapjaik félénken mentegetőznek miatta: a politikai jelmez ilyen változása nem változtat a dolgok lényegén.

Betiltották 150 000 petrográdi választó lapját, a hadapródiskolások meggyilkolták Voinov munkást (július 6), mert elhozta a nyomdából a „Lisztok Pravdi”-t — hát nem hóhérmunka ez? hát nem Cavaignac-munka ez? Sem a kormány, sem pedig a Szovjetek „nem bűnösök” ebben — mondják majd.

Annál rosszabb a kormányra és a Szovjetekre nézve — feleljük mi —, mert ezek szerint — nullák, bábok, a reális hatalom nem az ő kezükben van.

A népnek mindenekelőtt és elsősorban tudnia kell az igazságot — tudnia kell, hogy kinek a kezében van voltaképpen az államhatalom. Kereken meg kell mondani a népnek az igazságot: a hatalom a Cavaignacok (Kerenszkij, bizonyos tábornokok, tisztek stb.) katonai klikkjének kezében van, ezeket támogatja a burzsoázia mint osztály, élén a kadetok pártjával, és karöltve valamennyi monarchistával, akik valamennyi feketeszázas lap, a „Novoje Vremja”, a „Zsivoje Szlovo” stb. stb. útján fejtik ki működésüket.

Ezt a hatalmat meg kell dönteni. Enélkül minden szólam az ellenforradalom elleni harcról csak üres frázis, „önmagunk és a nép becsapása”.

Ezt a hatalmat támogatják most mind Cereteli és Csernov miniszterek, mind pártjaik: meg kell magyarázni a népnek hóhérszerepüket és azt, hogy elkerülhetetlen volt e pártok ilyen „fináléja” április 21-i, május 5-i, június 9-i, július 4-i „hibáik” után, az után, hogy jóváhagyták az offenzíva politikáját, azt a politikát, amely kilenctized részben eleve eldöntötte a Cavaignacok júliusi győzelmét.

Az egész agitációt a nép között úgy kell átszervezni, hogy számbavegye éppen a mostani forradalom, különösképpen pedig a júliusi napok konkrét tapasztalatait, vagyis hogy világosan rámutasson a nép igazi ellenségére, a katonai klikkre, a kadetokra és a feketeszázakra, és hogy félreérthetetlenül leleplezze azokat a kispolgári pártokat, az eszerek pártját és a mensevikek pártját, amelyek a hóhéruralom cinkosainak szerepét játszották és játsszák.

Az egész agitációt a nép között úgy kell átszervezni, hogy mindenki tisztán lássa, mennyire reménytelen, hogy a parasztok földet kapjanak mindaddig, amíg a katonai klikk uralmát meg nem döntötték, amíg az eszerek pártjáról és a mensevikek pártjáról le nem tépték az álarcot és e pártokat meg nem fosztották a nép bizalmától. A kapitalista fejlődés „normális” körülményei között ez igen hosszú és igen nehéz folyamat lenne, de mind a háború, mind a gazdasági bomlás óriási mértékben meggyorsítja a dolgot. Olyan „gyorsító” tényezők ezek, melyek egy hónapot, sőt még egy hetet is egyenlővé tudnak tenni egy évvel.

A fent elmondottakkal szemben valószínűleg két ellenvetést tennének: az első az, hogy döntő harcról beszélni most annyit jelent, mint szétforgácsolt akciókra serkenteni, amelyek éppen az ellenforradalomnak válnának hasznára; a második az, hogy az ellenforradalom megdöntése azt jelenti, hogy a hatalom mégis a Szovjetek kezébe megy át.

Az első ellenvetésre a következőket válaszoljuk: Oroszország munkásai már eléggé öntudatosak ahhoz, hogy számukra nyilvánvalóan kedvezőtlen időben ne üljenek fel provokációnak. Vitathatatlan, hogy ha most lépnének akcióba és ellenállást fejtenének ki, ezzel csak az ellenforradalomnak segítenének. Hogy a döntő harcot csak a legnagyobb tömegeket magával ragadó újabb forradalmi fellendülés teszi majd lehetségessé, az szintén vitathatatlan. Nem elég azonban, ha csak a forradalmi fellendülésről, a forradalom dagályáról, a nyugati munkások segítségéről stb. általában beszélünk; meghatározott következtetéseket kell levonni múltunkból, számba kell venni saját tapasztalatainkat. És ha ez meglesz, ez éppen a döntő harc jelszavát adja majd meg az ellenforradalom ellen, amely magához ragadta a hatalmat.

A második ellenvetés sem egyéb, mint a konkrét igazságok felcserélése túlságosan általános elmélkedésekkel. A burzsoá ellenforradalmat nem döntheti meg semmi más, semmiféle más erő, mint a forradalmi proletariátus. 1917 júliusának tapasztalatai után éppen a forradalmi proletariátusnak kell önállóan kezébe vennie az államhatalmat — enélkül a forradalom győzelme lehetetlen. Ha a hatalom a proletariátus kezében van, ha a proletariátust támogatják a szegényparasztok, vagyis a félproletárok — ez az egyetlen kivezető út, s fentebb már válaszoltunk is arra a kérdésre, hogy tulajdonképpen milyen körülmények azok, amelyek ezt rendkívül nagy mértékben meggyorsíthatják.

Szovjetek keletkezhetnek és kell is, hogy keletkezzenek ebben az új forradalomban, de nem olyanok, mint a mostani Szovjetek, nem a burzsoáziával való paktálás szervei, hanem a burzsoázia elleni forradalmi harc szervei. Hogy mi akkor is amellett leszünk, hogy az egész állam a Szovjetek mintájára épüljön fel, az bizonyos. Itt nem általában a Szovjetekről van szó, hanem a jelenlegi ellenforradalom ellen és a jelenlegi Szovjetek árulása ellen folyó harcról.

A forradalomban egyik legfőbb bűn, egyik legveszedelmesebb bűn az, ha konkrét kérdéseket elvont kérdésekkel cserélnek fel. A jelenlegi Szovjetek megbuktak, teljesen csődbe jutottak, mert az eszer és a mensevik párt volt bennük uralmon. Ezek a Szovjetek ma a vágóhídra terelt, leszúrásra váró és panaszosan bégető juhokra hasonlítanak. A Szovjetek most erőtlenek és tehetetlenek a győztes és győzedelmeskedő ellenforradalommal szemben. A hatalomnak a Szovjetek kezébe való átadását követelő jelszót úgy lehetne értelmezni, mintha ez „egyszerű” felhívás volna arra, hogy a hatalom éppen a jelenlegi Szovjetek kezébe menjen át, márpedig ezt mondani, erre felhívni, most egyet jelentene a nép becsapásával. Semmi sem veszedelmesebb a csalásnál.

Az oroszországi osztály- és pártharc fejlődésének február 27-től július 4-ig tartó ciklusa befejeződött. Új ciklus kezdődik, amelyben nem a régi osztályok, nem a régi pártok, nem a régi Szovjetek vesznek részt, hanem olyanok, amelyek a harc tüzében megújhodtak, a harc folyamán megedződtek, kitanultak, újjáalakultak. Nem hátrafelé kell nézni, hanem előre. Nem a régi, hanem az új, július utáni osztály- és pártkategóriákkal kell operálni. Az új ciklus kezdetén a győzelmes burzsoá ellenforradalomból kell kiindulni, amely győzelmét annak köszönheti, hogy az eszerek és a mensevikek lepaktáltak vele, s amelyet csak a forradalmi proletariátus győzhet le. Ebben az új ciklusban természetesen még sok különféle szakasz lesz mind az ellenforradalom végleges győzelméig, mind az eszerek és a mensevikek (harc nélküli) végleges vereségéig, mind az új forradalom új fellendüléséig. Erről azonban csak később lehet majd beszélni, amikor e szakaszok körvonalai egyenként kibontakoznak . . .

N. Lenin

A megírás ideje: 1917. július közepe.

Megjelent 1917-ben külön brosúrában,
az OSzD(b)MP Kronstadti Bizottságának kiadásában.

Lenin Művei. 25. köt. 192—200. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

A leninizmus alapjairól – 1. rész
A leninizmus történelmi gyökerei

A Szverdlov egyetemen tartott előadások
(idézet: – Sztálin Művei 6. kötet – című könyvből)

Az új lenini csapatnak ajánlom I. Sztálin
A leninizmus alapjai — nagy téma. Kimerítéséhez egész könyv, mi több: a könyvek egész sora kellene. Magától értetődő tehát, hogy előadásaim nem tartalmazhatják a leninizmus kimerítő kifejtését, hanem, a legjobb esetben is, csak a leninizmus alapjainak tömör összefoglalását. Mindazonáltal hasznosnak tartom ennek az összefoglalásnak ismertetését, hogy bizonyos alapvető kiindulópontokat nyújtsak, amelyek a leninizmus sikeres tanulmányozásához szükségesek.

A leninizmus alapjait kifejteni — ez még nem jelenti azt, hogy Lenin világszemléletének alapjait fejtjük ki. Lenin világszemlélete és a leninizmus alapjai — terjedelemre nézve nem egy és ugyanaz. Lenin marxista és világszemléletének alapja természetesen a marxizmus. Ebből azonban egyáltalán nem következik, hogy a leninizmus kifejtését a marxizmus alapjainak ismertetésével kell kezdenünk. A leninizmust kifejteni azt jelenti, hogy azt fejtjük ki, ami Lenin munkáiban különleges és új, amit Lenin a marxizmus általános kincsesházához hozzáadott, és ami természetesen az ő nevéhez fűződik. Előadásaimban csakis ebben az értelemben fogok a leninizmus alapjairól beszélni.

Mi hát a leninizmus?
Egyesek azt mondják, hogy a leninizmus a marxizmus alkalmazása az oroszországi helyzet sajátos viszonyaira. Ebben a meghatározásban van némi igazság, de ez korántsem meríti ki az egész igazságot. Lenin valóban alkalmazta, mégpedig mesterien alkalmazta a marxizmust az oroszországi valóságra. De ha a leninizmus nem volna egyéb, mint a marxizmus alkalmazása Oroszország sajátos viszonyaira, akkor a leninizmus merőben nemzeti és csakis nemzeti, merőben orosz és csakis orosz jelenség volna. Márpedig tudjuk, hogy a leninizmus nem csupán orosz, hanem nemzetközi jelenség, amely az egész nemzetközi fejlődésben gyökerezik. Ezért úgy vélem, hogy ez a meghatározás egyoldalú.

Mások azt mondják, hogy a leninizmusban a marxizmusnak azok a forradalmi elemei keltek új életre, amelyek a XIX. század negyvenes éveinek marxizmusát jellemzik, eltérően a későbbi évek marxizmusától, amikor a marxizmus állítólag mérsékeltté, nem-forradalmivá vált. Ha eltekintünk Marx tanításának ettől az ostoba és sekélyes széttagolásától, mely a marxizmust két részre, forradalmi és mérsékelt részre osztja, akkor el kell ismernünk, hogy még ebben a teljesen hiányos és semmiképpen sem kielégítő meghatározásban is van némi igazság. Mégpedig az, hogy Lenin valóban új életre keltette a marxizmus forradalmi tartalmát, melyet a II. Internacionále opportunistái befalaztak. De ez az igazságnak csak egy része. Az egész igazság a leninizmusra vonatkozólag az, hogy a leninizmus a marxizmust nem csupán új életre keltette, hanem egy lépéssel előbbre is ment: továbbfejlesztette a marxizmust a kapitalizmusnak és a proletariátus osztályharcának új feltételei között.

Végeredményben mi hát a leninizmus?
A leninizmus az imperializmus és a proletárforradalom korszakának marxizmusa. Pontosabban: a leninizmus a proletárforradalom elmélete és taktikája általában, a proletárdiktatúra elmélete és taktikája különösen. Marx és Engels a forradalomelőtti (úgy értjük, hogy a proletárforradalom előtti) korszakban működtek, amikor még nem volt fejlett imperializmus, a proletárok forradalomra való előkészítésének korszakában, abban a korszakban, mikor a proletárforradalom nem volt közvetlen gyakorlati szükségszerűség. Viszont Lenin, Marx és Engels tanítványa, a kifejlett imperializmus korszakában működött, a kibontakozó proletárforradalom korszakában, amikor a proletárforradalom már győzött egy országban, a burzsoá-demokráciát összetörte, és megnyitotta a proletárdemokrácia korát, a Szovjetek korát.

Íme, ez az oka annak, hogy a leninizmus a marxizmus továbbfejlesztése.

Rendszerint kiemelik a leninizmus rendkívül harcias és rendkívül forradalmi jellegét. Ez nagyon helyes is. De a leninizmusnak ezt a sajátosságát két ok magyarázza meg: az első, hogy a leninizmus a proletárforradalom mélyéből származott s ezért szükségképpen magán viseli a proletárforradalom bélyegét; a második, hogy a II. Internacionále opportunizmusa ellen vívott harcokban nőtt és erősödött meg, ez a harc pedig a kapitalizmus elleni sikeres küzdelem szükséges előfeltétele volt és maradt. Nem szabad elfelejteni, hogy egyfelől Marx és Engels, másfelől Lenin között egy egész korszakon át a II. Internacionále opportunizmusa osztatlanul uralkodott, és hogy a kíméletlen harc ez ellen az opportunizmus ellen a leninizmusnak szükségképpen egyik legfőbb feladata volt.

A leninizmus történelmi gyökerei

A leninizmus az imperializmus körülményei között fejlődött és alakult ki, amikor a kapitalizmus ellentétei a végsőkig kiéleződtek, amikor a proletárforradalom a közvetlen gyakorlat kérdésévé vált, amikor a régi, a munkásosztályt a forradalomra előkészítő korszak lezárult és átnőtt a kapitalizmus közvetlen ostromának új korszakába.

Lenin az imperializmust „halódó kapitalizmusnak” nevezte. Miért? Mert az imperializmus a kapitalizmus ellentéteit a legvégső fokig, a legszélső határokig élezi ki, amelyeken túl a forradalom kezdődik. Ez ellentétek közül hármat kell a legfontosabbnak tekintenünk.

Az első ellentét — a munka és a tőke közti ellentét. Az imperializmus a monopolista trösztök és szindikátusok, a bankok és a fináncoligarchia mindenhatósága az ipari országokban. E mindenhatóság ellen vívott harcban a munkásosztály szokásos módszerei – a szakszervezetek és szövetkezetek, a parlamenti pártok és a parlamenti harc — teljességgel elégteleneknek bizonyultak. Vagy add meg magad kényre-kedvre a tőkének, tengődj a régi módon és süllyedj mind lejjebb, vagy nyúlj új fegyver után — így veti fel a kérdést az imperializmus a proletariátus milliós tömegei előtt. Az imperializmus a munkásosztályt elvezeti a forradalomhoz.

A második ellentét — a különböző pénzcsoportok és imperialista hatalmak közti ellentét a nyersanyagforrásokért, idegen területekért folyó harcukban. Az imperializmus — tőkekivitel a nyersanyagok forrásaihoz, eszeveszett harc ezeknek a forrásoknak monopolista birtoklásáért; harc a már felosztott világ újrafelosztásáért, harc, melyet az újabb pénzcsoportok és hatalmak, amelyek „helyet keresnek a nap alatt”, ádáz dühvel folytatnak a zsákmányukhoz görcsösen ragaszkodó régi csoportok és hatalmak ellen. Ez az ádáz harc, mely a kapitalisták különböző csoportjai között folyik, figyelemreméltó abban a tekintetben, hogy elkerülhetetlenül imperialista háborúkra, idegen területek meghódításáért folytatott háborúkra vezet. Ez a körülmény viszont abban a tekintetben figyelemreméltó, hogy kölcsönösen gyengíti az imperialistákat, gyengíti a kapitalizmus pozícióit általában, közelebb hozza a proletárforradalom pillanatát, amikor a forradalom gyakorlati szükségességgé válik.

A harmadik ellentét — a maroknyi uralkodó „civilizált” nemzet és a világ sokszázmilliós gyarmati és függő helyzetben levő népei közti ellentét. Az imperializmus rendkívül nagy területű gyarmatok és függő országok száz- és százmilliónyi népességének legarcátlanabb kizsákmányolása és legembertelenebb elnyomása. Extraprofit kisajtolása — ez a kizsákmányolás és elnyomás célja. De, miközben az imperializmus ezeket az országokat kizsákmányolja, kénytelen ott vasutakat, gyárakat és üzemeket, ipari és kereskedelmi központokat építeni. Ennek a „politikának” elkerülhetetlen következményei: a proletariátus osztályának megjelenése, helyi értelmiség keletkezése, a nemzeti öntudat felébredése, a szabadságmozgalom erősödése. A forradalmi mozgalom erősödése kivétel nélkül minden gyarmati és függő országban világos bizonyítéka annak, hogy ezek a következmények elkerülhetetlenek. Ez a körülmény fontos a proletariátusra nézve abban a tekintetben, hogy alapjukban aláássa a kapitalizmus hadállásait, minthogy a gyarmatokat és a függő helyzetben levő országokat az imperializmus tartalékaiból a proletárforradalom tartalékaivá változtatja.

Nagy vonásokban ezek az imperializmus fő ellentétei, amelyek a régi „virágzó” kapitalizmust halódó kapitalizmussá változtatták.

A tíz év előtt kitört imperialista háború jelentősége többek között abban áll, hogy mindezeket az ellentéteket egy csomóba kötötte és a mérleg serpenyőjébe vetette, s ezzel meggyorsította és megkönnyítette a proletariátus forradalmi csatáit.

Más szóval, az imperializmus nemcsak arra vezetett, hogy a forradalom gyakorlatilag elkerülhetetlenné vált, hanem arra is, hogy kedvező feltételek alakultak ki a kapitalizmus erődjeinek közvetlen megrohamozására.

Ezek a nemzetközi körülmények szülték a leninizmust.

Mindez helyes — mondják majd —, de mi köze ehhez Oroszországnak, amely nem volt és nem is lehetett az imperializmus klasszikus földje? Mi köze ehhez Leninnek, aki mindenekelőtt Oroszországban és Oroszországért dolgozott? Miért éppen Oroszország lett a leninizmus fészkévé, a proletárforradalom elméletének és taktikájának szülőhazájává?

Azért, mert Oroszország az imperializmus mindezen ellentéteinek csomópontja volt.

Azért, mert Oroszország minden más országnál inkább méhében hordta a forradalmat és ennek következtében egyes egyedül Oroszország volt képes arra, hogy ezeket az ellentéteket forradalmi úton megoldja.

Kezdjük azzal, hogy a cári Oroszország gócpontja volt mindenféle és fajta elnyomásnak — a kapitalista, a gyarmati, a katonai elnyomásnak —, mégpedig a legembertelenebb és legbarbárabb formában. Ki ne tudná, hogy a tőke mindenhatósága Oroszországban egybeolvadt a cárizmus zsarnokságával, az orosz nacionalizmus agresszivitása a cárizmus hóhérkodásával, a nem-orosz népekkel szemben, és hatalmas — török, perzsa, kínai — területek kizsákmányolása együtt járt azzal, hogy a cárizmus elrabolta e területeket, hódító háborúkat viselt érettük? Leninnek igaza volt, amikor azt mondta, hogy a cárizmus „katonai-feudális imperializmus”. A cárizmus az imperializmus legrosszabb vonásainak hatványozott összpontosulása volt.

Továbbá. A cári Oroszország a nyugati imperializmusnak nemcsak abban az értelemben volt hatalmas tartaléka, hogy szabad utat nyitott a külföldi tökének, mely az orosz nemzetgazdaság oly döntő ágait tartotta kezében, mint a fűtőanyagipart és a vas- és fémkohászatot, hanem abban az értelemben is, hogy a katonák millióit szállíthatta a nyugati imperialistáknak. Emlékezzünk a tizennégymilliós orosz hadseregre, mely az imperialista frontokon az angol és francia tőke hatalmas profitjának biztosításáért hullatta vérét.

Továbbá. A cárizmus nemcsak házőrző ebe volt az imperializmusnak Európa keleti részén, hanem még ügynöksége is volt a nyugati imperializmusnak, amely a cárizmus segítségével préselte ki a lakosságból a százmilliós kamatokat a Párizsban és Londonban, Berlinben és Brüsszelben folyósított kölcsönökért.

És végül, Törökország, Perzsia, Kína stb. felosztásában a cárizmus a nyugati imperializmus leghűségesebb szövetségese volt. Ki ne tudná, hogy az imperialista háborút a cárizmus az Antant imperialistáival szövetségben viselte, hogy Oroszország ennek a háborúnak lényeges eleme volt?

Íme, ezért fonódtak össze a cárizmus és a nyugati imperializmus érdekei s ezért csomósodtak össze végül az imperialista érdekek egységes gombolyagává.

Megbékélhetett-e a nyugati imperializmus azzal, hogy elveszítse egy olyan hatalmas támaszát a Keleten, az erőnek és az anyagi eszközöknek olyan gazdag tartalékát, amilyen a régi, cári burzsoá Oroszország volt, — megbékélhetett-e ezzel anélkül, hogy össze ne szedje minden erejét az orosz forradalommal való élethalálharcra, a cárizmus megvédésére és fenntartására? Világos, hogy ezzel nem békélhetett meg!

Ebből azonban az következik, hogy aki a cárizmusra akart csapást mérni, az elkerülhetetlenül kezet emelt az imperializmusra is, aki a cárizmus ellen kelt hadra, annak az imperializmus ellen is hadra kellett kelnie, mert aki a cárizmust készült megdönteni, annak meg kellett döntenie az imperializmust is, ha valóban azt akarta, hogy a cárizmust ne csak megverje, hanem teljesen meg is semmisítse. A cárizmus elleni forradalom ily módon közelkerült az imperializmus elleni forradalomhoz, a proletárforradalomhoz, át kellett nőnie abba.

Ugyanakkor Oroszországban rendkívül hatalmas népforradalom bontakozott ki, élén a világ legforradalmibb proletariátusával, amelynek olyan komoly szövetségese volt, mint Oroszország forradalmi parasztsága. Kell-e bizonyítani, hogy egy ilyen forradalom nem állhatott meg a félúton, hogy siker esetén tovább kellett mennie, ki kellett bontania a felkelés zászlaját az imperializmus ellen?

Ezért vált Oroszország szükségképpen az imperializmus ellentéteinek csomópontjává, nemcsak abban az értelemben, hogy ezek az ellentétek, különösen felháborító és különösen elviselhetetlen jellegüknél fogva, éppen Oroszországban fakadtak fel a legkönnyebben, és nemcsak azért, mert Oroszország a nyugati imperializmus nagyfontosságú támasza volt, mely a nyugati finánctőkét Kelet gyarmataival kötötte össze, hanem azért is, mert csak Oroszországban volt meg az a reális erő, amely képes volt az imperializmus ellentéteit forradalmi úton megoldani.

De ebből az következik, hogy a forradalomnak Oroszországban szükségképpen proletárforradalommá kellett lennie, hogy kifejlődésének már első napjaiban szükségképpen nemzetközi jelleget kellett öltenie, hogy ilyenformán feltétlenül alapjaiban kellett megrendítenie a világimperializmust.

Ha így álltak a dolgok, szorítkozhattak-e munkájukban az orosz kommunisták az orosz forradalom szűk nemzeti kereteire? Természetes, hogy nem! Ellenkezőleg, az egész helyzet, mind a belső (a mély, forradalmi válság), mind a külső (a háború), arra sarkalta őket, hogy munkájukban ezeket a kereteket túllépjék, a harcot átvigyék a nemzetközi színtérre, az imperializmus fekélyeit feltárják, a kapitalizmus összeomlásának elkerülhetetlenségét bebizonyítsák, a szociálsovinizmust és szociálpacifizmust szétzúzzák, s végül, hogy saját országukban a kapitalizmust megdöntsék s a proletariátus számára új harci fegyvert kovácsoljanak — a proletárforradalom elméletét és taktikáját, abból a célból, hogy minden ország proletariátusának megkönnyítsék a kapitalizmus megdöntését. Az orosz kommunisták nem is cselekedhettek másként, mert csak ezen az úton számíthattak a nemzetközi helyzet bizonyos változásaira, amelyek Oroszországnak biztosítékot nyújthattak a burzsoá rend visszaállítása ellen.

Íme, ezért lett Oroszország a leninizmus szülőföldje és az orosz kommunisták vezére, Lenin, annak megteremtője.

Oroszországgal és Leninnel körülbelül az „esett meg”, ami Németországgal és Marx-szal, Engels-szel a múlt század negyvenes éveiben. Németország akkor ugyanúgy, mint Oroszország a XX. század elején, polgári forradalommal volt terhes. Marx a „Kommunista kiáltványában akkor ezt írta:„Németországra azért irányítják a kommunisták legnagyobb figyelmüket, mert Németország a polgári forradalom küszöbén áll, és mert ezt a forradalmat általában az európai civilizáció fejlettebb feltételei között és sokkal fejlettebb proletariátussal hajtja végre, mint Anglia a XVII. és Franciaország a XVIII. században. A német polgári forradalom tehát csak közvetlen előjátéka lehet egy proletárforradalomnak”.

Más szóval — a forradalmi mozgalom központja Németországba helyeződött át.

Aligha kételkedhetünk abban, hogy éppen az a körülmény, melyet Marx a fenti idézetben kiemel, volt a valószínű oka annak, hogy éppen Németország lett a tudományos szocializmus hazája s hogy éppen a német proletariátus vezérei, Marx és Engels lettek annak megteremtői.

Ugyanez áll, de még fokozottabb mértékben, a XX. század kezdetének Oroszországára. Oroszország ebben az időszakban a polgári forradalom előestéjén állott, s ezt a forradalmat előrehaladottabb európai viszonyok között és fejlettebb proletariátussal kellett véghezvinnie, mint Németországnak (Angliáról és Franciaországról nem is beszélve), s amellett minden jel arra mutatott, hogy ez a forradalom a proletárforradalom erjesztője és előjátéka lesz.

Nem lehet véletlennek tartani azt a tényt, hogy Lenin már 1902-ben, amikor az orosz forradalom még csak kezdődőben volt, „Mi a teendő?” című brosúrájában ezeket a látnoki szavakat írta:

„Az a legközelebbi feladat, melyet a történelem most elénk (azaz az orosz marxisták elé — I. Szt.) tűzött, bármely más ország proletariátusának legközelebbi feladatai közül a legforradalmibb.”

„… ennek a feladatnak a megvalósítása, az európai és (most már mondhatjuk) egyben az ázsiai reakció leghatalmasabb bástyájának lerombolása, az orosz proletariátust a nemzetközi forradalmi proletariátus élcsapatává tenné” (IV. köt. 382. old.).

Más szóval, a forradalmi mozgalom központjának Oroszországba kellett áthelyeződnie.

Ismeretes, hogy a forradalom menete Oroszországban Leninnek ezt a jóslatát mindenben igazolta.

Lehet-e csodálni ezek után, hogy az az ország, amely ilyen forradalmat vitt véghez, amelynek ilyen proletariátusa van, a proletárforradalom elméletének és taktikájának szülőhazája lett?

Lehet-e csodálni, hogy az oroszországi proletariátus vezére, Lenin lett egyben ennek az elméletnek és taktikának a megteremtője s a nemzetközi proletariátus vezére?

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: V. I. Lenin

A munkás- és katonaküldöttek I. összoroszországi szovjetkongresszusa

1917. június 3—24 (június 16—július 7)
Beszéd az Ideiglenes Kormányhoz való viszonyról
1917. Június 4 (17)

Elvtársak, rövid idő áll a rendelkezésemre, ezért csak a Végrehajtó Bizottság szónoka és a következő felszólalók által felvetett alapvető elvi kérdésekkel foglalkozhatom, s azt hiszem ez is lesz a legcélszerűbb.

Az első és legfontosabb kérdés, amely felvetődött, az a kérdés, hogy hol is vagyunk most tulajdonképpen, — mik azok a Szovjetek, amelyek most Összoroszországi Kongresszusra gyűltek össze, mi az a forradalmi demokrácia, amelyről itt oly mérhetetlenül sokat beszélnek, hogy annak teljes megnemértését és még teljesebb megtagadását leplezzék. Mert mégiscsak különös dolog, hogy az Összoroszországi Szovjetkongresszuson forradalmi demokráciáról beszélnek és közben elhomályosítják ennek az intézménynek jellegét, osztályösszetételét, a forradalomban betöltött szerepét, hogy mindezekről egyetlen szót sem szólnak, s ugyanakkor igényt tartanak a demokrata névre. Felvázolják előttünk egy olyan polgári parlamentáris köztársaság programját, amilyen Nyugat-Európában mindenütt fennáll, felvázolják előttünk azoknak a reformoknak a programját, amelyeket ma valamennyi polgári kormány elfogad, köztük a mienk is, s ugyanakkor forradalmi demokráciáról beszélnek nekünk! Hol beszélnek? A Szovjetkongresszuson. De kérdem önöktől: van-e Európában olyan ország, olyan burzsoá, demokratikus köztársaság, amelyben létezik valamilyen ezekhez a Szovjetekhez hasonló intézmény? Önök kénytelenek nemmel válaszolni. Sehol sincs hasonló intézmény és nem is lehet, mert csak két eset lehetséges: vagy polgári kormány, azokkal a reformtervekkel”, amelyeket itt előttünk felvázolnak, s amelyeket minden országban már jónéhányszor javasoltak, és amelyek papíron maradtak, vagy az az intézmény, amelyhez most fordulnak, az az újtípusú „kormány”, amelyet a forradalom hozott létre, amelyhez hasonlót csak a forradalmak legnagyobb fellendülésének történetében találunk, például 1792- ben Franciaországban, 1871-ben ugyanott, 1905-ben Oroszországban. A Szovjet — olyan intézmény, amilyen egyetlen szokásos burzsoá-parlamentáris államban sincs, és polgári kormány mellett nem is lehetséges. Ez az az új, demokratikusabb államtípus, amelyet mi párthatározatainkban paraszt-proletár demokratikus köztársaságnak neveztünk el, s amelyben minden hatalom a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjeinek kezében volna. Hiába gondolják, hogy ez elméleti kérdés, hiába igyekeznek úgy feltüntetni a dolgot, mintha ezt a kérdést meg lehetne kerülni, hiába hozzák fel azt a kifogást, hogy ma ilyen vagy olyan intézmények éppen a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjeivel párhuzamosan állanak fenn. Igen, párhuzamosan állanak fenn. De éppen ez szüli a hallatlan sok félreértést, összeütközést és súrlódást. Éppen ez idézi elő azt, hogy az orosz forradalom első fellendülése, kezdeti előnyomulása után tesped, visszaesik, amint ez most koalíciós kormányunkban, az egész bel- és külpolitikában a készülő imperialista offenzívával kapcsolatban tapasztalható.

Két eset lehetséges: vagy a szokásos burzsoá kormány — és akkor a paraszt-, munkás-, katona- és egyéb szovjetek feleslegesek, akkor vagy szétkergetik őket azok a tábornokok, azok az ellenforradalmi tábornokok, akik a hadsereget kezükben tartják, ügyet sem vetve Kerenszkij miniszter szónoklataira, vagy pedig dicstelen halállal múlnak ki. Más út nincs ez intézmények számára, amelyek sem visszafelé nem mehetnek, sem egyhelyben nem állhatnak, amelyek csak úgy maradhatnak fenn, ha előrehaladnak. Ilyen az az államtípus, amelyet nem oroszok találtak ki, amelyet a forradalom teremtett meg, mert másképpen a forradalom nem győzhet. Az Összoroszországi Szovjeten belül elkerülhetetlenek a súrlódások, elkerülhetetlen, hogy a pártok ne harcoljanak a hatalomért. De ezáltal kiküszöbölik majd az esetleges hibákat és illúziókat, mégpedig a tömegek közvetlen politikai tapasztalatai alapján (mozgolódás), s nem azoknak a szónoklatoknak az alapján, amelyeket a miniszterek tartanak, hivatkozva arra, amit tegnap mondtak, holnap megírnak és holnapután megígérnek. Nevetséges ez, elvtársak, amikor arról az intézményről van szó, amelyet az orosz forradalom hozott létre, s amely most ez előtt a kérdés előtt áll: lenni vagy nem lenni. A Szovjetek nem maradhatnak fenn tovább úgy, ahogy most fennállnak. Felnőtt embereknek, munkásoknak és parasztoknak össze kell gyűlniök, hogy határozatokat hozzanak és meghallgassanak olyan beszámolókat, amelyek semmiképpen nem ellenőrizhetők! Egy ilyen intézmény — átmenet ahhoz a köztársasághoz, amely szilárd hatalmat hoz létre, rendőrség nélkül, állandó hadsereg nélkül, nem szóban, hanem a valóságban, olyan hatalmat, amilyen Nyugat-Európában még nem lehetséges, olyan hatalmat, amely nélkül lehetetlen az orosz forradalom győzelme, mármint a földbirtokosok legyőzése, az imperializmus legyőzése.

E hatalom nélkül szó sem lehet arról, hogy mi magunk ilyen győzelmet arassunk, és minél alaposabban megvizsgáljuk azt a programot, amelyet nekünk itt javasolnak, és azokat a tényeket, amelyekkel szembenállunk, annál élesebben kiütközik a döntő ellentét. Azt mondják, amint az előadó és a többi szónok is mondotta, hogy az első Ideiglenes Kormány rossz volt! Bezzeg, amikor a bolsevikok, azok a szerencsétlen bolsevikok, azt mondták: „semmiféle támogatást, semmiféle bizalmat ennek a kormánynak”, hányszor vádoltak akkor bennünket „anarchizmussal”! Most mindannyian azt mondják, hogy az előbbi kormány rossz volt, de hát milyen ez a koalíciós kormány a maga majdnem-szocialista minisztereivel, miben különbözik az előbbitől? Még mindig nem beszéltek eleget programokról, tervekről, még mindig nem elég ebből, még mindig nem jött el a tettek ideje? Egy hónapja már, hogy május hatodikán megalakult a koalíciós kormány. Nézzék meg a tetteket, nézzék meg a gazdasági bomlást Oroszországban és mindazokban az országokban, amelyek belesodródtak az imperialista háborúba. Mivel magyarázható a gazdasági bomlás? A tőkések rablásaival. Ez az igazi anarchia. S ezt olyan beismerések alapján állapítjuk meg, amelyeket nem a mi lapunk, nem valami, isten őrizz, bolsevik lap, hanem a kormánypárti „Rabocsaja Gazeta” közölt: a „forradalmi” kormány felemelte az ipari célokra szállított szén árát!! S a koalíciós kormány e tekintetben semmit sem változott. Azt kérdezik: lehet-e Oroszországban bevezetni a szocializmust, lehet-e általában egycsapásra gyökeres változásokat végrehajtani — ez mind csak üres mellébeszélés, elvtársak. Marx és Engels tanítása, mint ahogy azt mindig magyarázták, ez volt: „A mi tanításunk nem dogma, hanem a cselekvés vezérfonala”. Tiszta kapitalizmus, amely tiszta szocializmussá alakul át, sehol a világon nincs és nem is lehet háború idején, de van egy közbülső valami, valami új, hallatlan dolog, mert a kapitalisták között folyó bűnös háborúba belerántott emberek százmilliói pusztulnak el. Nem reformok ígérgetéséről van szó — ezek üres szavak, arról van szó, hogy megtegyük azt a lépést, amelyre most szükségünk van.

Ha önök a „forradalmi” demokráciára akarnak hivatkozni, akkor különböztessék meg ezt a fogalmat a kapitalista kormány idején érvényesülő reformista demokráciától, mert végre is ideje már, hogy a „forradalmi demokráciáról” szóló frázisokról, arról, hogy gratuláljunk egymásnak a „forradalmi demokráciához”, áttérjünk az osztályjellemzésre, amire a marxizmus és általában a tudományos szocializmus tanított bennünket. Amit nekünk javasolnak, az a reformista demokráciához való átmenet, kapitalista kormánnyal. Ez nagyszerű lehet a szokásos nyugateurópai minták szempontjából. Most azonban számos ország a tönk szélén áll, s azok a gyakorlati rendszabályok, amelyek állítólag oly bonyolultak, hogy nehéz őket életbeléptetni, hogy, mint az előttem szóló posta- és távíróügyi miniszter polgártárs mondotta, azokat előbb külön ki kell dolgozni — ezek a rendszabályok teljesen világosak. A miniszter polgártárs azt mondotta, hogy nincs Oroszországban politikai párt, amely kész volna arra, hogy a hatalmat teljes egészében egymaga átvegye. Én erre azt felelem: „van! Egyetlen párt sem utasíthatja vissza a hatalmat, és a mi pártunk sem utasítja vissza: minden percben kész a hatalmat teljes egészében átvenni.” (Taps, derültség.) Csak nevessenek, ha kedvük tartja, de ha a miniszter polgártárs minket a jobboldali párttal együtt ez elé a kérdés elé állít, akkor megfelelő választ fog kapni. Egyetlen párt sem utasíthatja vissza a hatalmat. És ebben a pillanatban, amikor még van szabadság, amikor csak fenyegetnek bennünket azzal, hogy letartóztatnak és Szibériába száműznek, amikor ezzel fenyegetnek bennünket az ellenforradalmárok, akikkel a mi majdnem-szocialista minisztereink egy kabinetben ülnek, — amíg ez csak fenyegetés, minden párt azt mondja: ajándékozzanak meg bennünket bizalmukkal, mi pedig programot adunk önöknek.

Április 29-i konferenciánk megadta ezt a programot. Sajnos, nem veszik figyelembe és nem tekintik irányadónak. Nyilván szükség van arra, hogy közérthetően megmagyarázzuk. Megpróbálom a posta- és távíróügyi miniszter polgártársnak közérthetően kifejteni határozatunkat, programunkat. A gazdasági válságra vonatkozó programunk abban áll, hogy azonnal követeljük — s ez nem tűr semmiféle halasztást — mindazoknak az 500—800 százalékra rúgó hallatlan profitoknak nyilvánosságra hozatalát, amelyeket a tőkések, nem mint tőkések a szabad piacon, a „tiszta” kapitalizmusban, hanem a hadiszállításokon zsebelnek be. Itt aztán valóban szükséges és lehetséges a munkásellenőrzés. Ez az a rendszabály, amelyet önöknek, ha „forradalmi” demokratáknak nevezik magukat, a Szovjetek nevében végre kell hajtaniok, és amelyet egyik napról a másikra végre is hajthatnak. Ez nem szocializmus. Ez csak azt jelenti, hogy felnyitjuk a nép szemét és megmutatjuk a népnek az igazi anarchiát és az igazi összejátszást az imperializmussal, a nép vagyonával, és annak a száz- meg százezer embernek életével űzött játékot, akik holnap elpusztulnak azért, mert mi tovább fojtogatjuk Görögországot. — Hozzák nyilvánosságra a kapitalista urak jövedelmét, tartóztassák le az 50 vagy 100 leggazdagabb milliomost. Elegendő néhány hétig fogvatartani őket, akár olyan kedvező körülmények között, amilyenek között Romanov Miklós él, egyszerűen abból a célból, hogy kénytelenek legyenek felfedni azokat a szálakat, azokat a csalárd üzelmeket, azt a szennyet és kapzsiságot, amelyek az új kormány alatt is naponta ezrekbe és milliókba kerülnek országunknak. Ez a fő oka az anarchiának és a gazdasági bomlásnak, és ezért mondjuk, hogy nálunk minden a régiben maradt, a koalíciós kormány semmit sem változtatott, csak egy csomó szónoklatot és hangzatos nyilatkozatot tett hozzá. Bármily őszinték is az emberek, bármily őszintén kívánják is a dolgozók javát, lényegében mi sem változott — ugyanaz az osztály maradt uralmon. Az a politika, amelyet most folytatnak, nem demokratikus politika.

„A központi és a helyi hatalom demokratizálásáról” beszélnek. Csakugyan nem tudják, hogy ezek a szavak csupán Oroszország számára újak? Hogy a többi országban tucatnyi majdnem-szocialista miniszter fordult már az országhoz efféle ígéretekkel? Mit jelentenek ezek az ígéretek, amikor egy eleven, konkrét tény áll előttünk: a helyi lakosság megválasztja a hatóságokat, a központ azonban megszegi a demokrácia legelemibb szabályait azzal, hogy igényt tart a helyi hatóságok kinevezésére vagy megerősítésére. A kapitalisták továbbra is lopják a nép vagyonát. Az imperialista háború folytatódik. Nekünk pedig reformokat, reformokat és reformokat ígérnek, amelyek e keretek között egyáltalán nem valósíthatók meg, mert a háború mindent elfojt, mindent megszab. Miért nem értenek önök egyet azokkal, akik azt mondják, hogy a háború nem a tőkések profitjáért folyik? Mi ennek a kritériuma? Mindenekelőtt az, hogy melyik osztály van hatalmon, melyik osztály az úr továbbra is, melyik osztály keres továbbra is százmilliárdokat bankügyleteken és pénzügyi műveleteken. A régi tőkésosztály — s ezért a háború továbbra is imperialista háború marad. Sem az első Ideiglenes Kormány, sem a majdnem-szocialista miniszterekből álló kormány nem hozott semmi változást: a titkos szerződések titkosak maradnak, Oroszország harcol a tengerszorosokért, azért hogy Perzsiában továbbra is a Ljahov-féle politikát folytassák stb.

Tudom, hogy önök ezt nem akarják, hogy önök közül a többség ezt nem akarja, és hogy a miniszterek sem akarják ezt, mert ezt nem lehet akarni, hiszen ez — az emberek százmillióinak lemészárlása. De vegyük azt az offenzívát, amelyről most a Miljukovok és a Maklakovok oly sokat beszélnek. Ok kitűnően tudják, miről van szó; tudják, hogy ez összefügg a hatalom kérdésével, a forradalom kérdésével. Azt mondják, hogy meg kell különböztetni a politikai kérdéseket a stratégiaiaktól. Nevetséges még csak fel is vetni egy ilyen kérdést. A kadetok nagyon jól megértik, hogy politikai kérdésről van szó.

Hogy a békéért alulról megindult forradalmi harc különbékéhez vezethetne — ez rágalom. Az első lépés, amelyet megtennénk, ha hatalmunk volna, az, hogy letartóztatnék a legnagyobb kapitalistákat, elvágnók cselszövéseik összes szálait. Enélkül az annexiók és hadisarc nélküli békéről szóló szavak csak üres frázisok. Második lépésünk az volna, hogy a kormányoktól függetlenül kijelentenők a népek előtt, hogy minden kapitalistát rablónak tartunk, Tyerescsenkót is, aki semmivel sem különb Miljukovnál, csak egy kicsit butább, a francia kapitalistákat is, az angolokat is, és valamennyit.

Még az önök „Izvesztyijá”-ja is összezavarodott és az annexiók és hadisarc nélküli béke helyett a status quo fenntartását javasolja. Nem, mi nem így értelmezzük az „annexiók nélküli” békét. S itt még a Parasztkongresszus is közelebb jár az igazsághoz, amikor „föderatív” köztársaságról beszél, és ezzel azt a gondolatot fejezi ki, hogy az orosz köztársaság sem új módon, sem a régi módon nem akar egyetlen népet sem elnyomni és egyetlen néppel sem akarja az együttélést erőszakra alapozni, sem Finnországgal, sem Ukrajnával, amelyekbe annyira belekötött a hadügyminiszter, és amelyekkel megengedhetetlen és tűrhetetlen összeütközéseket idéznek elő. Egységes és oszthatatlan oroszországi köztársaságot akarunk, szilárd hatalommal, de a szilárd hatalmat a népek önkéntes beleegyezése hozza létre. „Forradalmi demokrácia” — ezek nagy szavak, csakhogy arra a kormányra alkalmazzák, amely kicsinyes zaklatásaival bonyolulttá teszi Ukrajna és Finnország kérdését, holott ezek az országok még különválni sem óhajtanak, csak éppen azt mondják: ne odázzátok el az Alkotmányozó Gyűlésig a demokrácia legelemibb szabályának alkalmazását!

Annexiók és hadisarc nélküli békét nem lehet kötni mindaddig, amíg önök le nem mondanak saját annexióikról. Hiszen ez különben nevetséges dolog, játék, Európában minden munkás nevet ezen és azt mondja: szavakkal nem fukarkodnak, felszólítják a népeket, hogy döntsék meg a bankárok hatalmát, maguk pedig hazai bankárjaikat a kormányba küldik. Tartóztassák le őket, fedjék fel mesterkedéseiket, bogozzák ki cselszövéseik szálait — önök ezt nem teszik meg, bár hatalommal rendelkező szervezeteik vannak, amelyeknek senki sem tud ellenállni. Önök átélték 1905-öt és 1917-et, önök tudják, hogy a forradalmat nem lehet megrendelésre csinálni, hogy más országokban a forradalmak a felkelések véres, nehéz útját járták, Oroszországban pedig nincs olyan csoport, nincs olyan osztály, amely a Szovjetek hatalmának ellenállhatna. Oroszországban ez a forradalom, kivételképpen, békés forradalomként lehetséges. Ha ez a forradalom maholnap, a tőkések osztályaival szakítva, békét javasol valamennyi népnek, akkor a legrövidebb időn belül Franciaország népe is, Németország népe is beleegyezik majd ebbe, mert ezek az országok tönkremennek, mert Németország helyzete reménytelen, mert nincs menekvés számára, és mert Franciaország . . .

(Elnök: „Ideje lejárt.”)
Egy fél perc alatt befejezem … (Zaj, közbeszólások: „folytassa”, tiltakozások, taps.)
(Elnök: „Közlöm a kongresszussal, hogy az elnökség a szónok beszédidejének meghosszabbítását javasolja. Ki van ellene? A többség a meghosszabbítás mellett van.”)

Ott hagytam abba, hogy ha Oroszországban a forradalmi demokrácia nemcsak szavakban, hanem a valóságban demokrácia volna, akkor igyekezne előbbre vinni a forradalmat, s nem egyezkedne a tőkésekkel, nem fecsegne az annexió és hadisarc nélküli békéről, hanem véget vetne az oroszországi annexióknak és kereken kijelentené, hogy minden annexiót bűnnek és rablásnak tart. Akkor el lehetne kerülni azt az imperialista offenzívát, amely Perzsia és a Balkán felosztása kedvéért az emberek ezreinek és millióinak életét fenyegeti. Akkor megnyílnék a békéhez vezető út, amely nem egyszerű út — ezt nem állítjuk —, de nem zárja ki a valóban forradalmi háborút.

Mi nem úgy vetjük fel a kérdést, mint ahogy azt Bazarov ma a „Novaja Zsizny”-ben felveti; mi csak azt mondjuk, hogy Oroszország olyan viszonyok közé került, hogy az imperialista háború végén könnyebb feladatok előtt áll, mint esetleg gondolná az ember. És földrajzi helyzete olyan, hogy azok a hatalmak, amelyek megkockáztatnák, hogy a tőkére és annak rabló érdekeire támaszkodva felkeljenek az orosz munkásosztály és a hozzá csatlakozó félproletariátus, azaz a szegényparasztság ellen, — ha erre rászánnák magukat, rendkívül nehéz feladatuk lenne. Németország a tönk szélén áll, és miután belépett a háborúba Amerika, amely el akarja nyelni Mexikót és holnap valószínűleg Japánnal is hadba lép, Németország helyzete reménytelen, Németországot megsemmisítik. Franciaország, amelynek olyan a földrajzi helyzete, hogy minden más országnál többet szenved és a legnagyobb mértékben ki van merülve, ez az ország, amely kevesebbet éhezik, mint Németország, hasonlíthatatlanul több emberanyagot veszített, mint Németország. És ha önök mindjárt az első lépésnél azzal kezdték volna, hogy megnyirbálják az orosz tőkések profitját és megfosztják őket annak lehetőségétől, hogy százmilliókat harácsoljanak össze, ha minden népnek békét javasoltak volna az egész világ tőkéseivel szemben, s kereken kijelentették volna, hogy a német kapitalistákkal és azokkal, akik akár közvetlenül, akár közvetve támogatják őket, vagy akiknek bármi közük van hozzájuk, semmiféle tárgyalásba nem bocsátkoznak és semmiféle kapcsolatba nem lépnek, hogy nem hajlandók tárgyalni a francia és az angol tőkésekkel — akkor azért léptek volna fel, hogy vádat emeljenek ellenük a munkások előtt. Akkor önök nem tekintenék győzelemnek azt, hogy útlevelet adtak MacDonaldnak, aki a tőke ellen soha forradalmi harcot nem folytatott, s akit azért engednek ki, mert nem képviselte sem az eszméit, sem az elveit, sem a gyakorlatát, sem a tapasztalatait annak az angol tőkések ellen folytatott forradalmi harcnak, amely miatt MacLean elvtársunk más angol szocialisták százaival együtt börtönben ül, s amely miatt ül Liebknecht elvtársunk, akit azért börtönöztek be, mert azt mondotta: „német katonák, a saját császárotokra lőjetek!”

Nem volna-e helyesebb, ha az imperialistákat, a kapitalistákat ültetnék abba a fegyházba, amelyet nekünk az Ideiglenes Kormány tagjainak többsége a külön erre a célra visszaállított harmadik dumában — különben nem is tudom, szám szerint hányadik duma, harmadik-e vagy negyedik — állandóan készítget és ígérget, s amelyről az igazságügyminisztériumban már új törvényjavaslatokat fogalmaznak? MacLean és Liebknecht – ez a neve azoknak a szocialistáknak, akik valóra váltják az imperializmus elleni forradalmi harc eszméjét. Ez az, amit meg kell mondani minden kormánynak, ha a békéért akarunk harcolni, vádat kell emelni ellenük a népek előtt. Akkor önök kínos helyzetbe fogják hozni az imperialista kormányokat. Most azonban önök jutottak kínos helyzetbe azáltal, hogy március 14-én békekiáltvánnyal fordultak a néphez és azt mondták: „döntsétek meg cárjaitokat, királyaitokat és bankáraitokat”, miközben mi, kezünkben olyan példátlanul álló, létszámát, tapasztalatait és anyagi erejét tekintve roppant gazdag szervezettel, mint a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetje, blokkra lépünk bankárainkkal, koalíciós, majdnem-szocialista kormányt alakítunk, és olyan reformtervezeteket írunk, amilyeneket Európában évtizedeken át írogattak. Ott, Európában, kinevetik az ilyen békeharcot. Ott csak akkor értik majd meg, amikor a Szovjetek kezükbe fogják venni a hatalmat és forradalmi módon lépnek fel.

A világon csak egyetlen ország van, amely ma az imperialista háború befejezése érdekében a kapitalisták ellen véres forradalom nélkül, osztályméretekben lépéseket tehet, csak egyetlen ilyen ország van, s ez az ország — Oroszország. És Oroszország mindaddig megmarad ilyen országnak, amíg a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetje fennáll. Sokáig ez a Szovjet a szokásos típusú Ideiglenes Kormány mellett nem állhat fenn. És csak addig fog megmaradni, amíg meg nem valósítják az offenzívára való áttérést. Az offenzívára való áttérés fordulat az orosz forradalom egész politikájában, vagyis áttérés a várakozásról, a békének alulról, forradalmi felkeléssel való előkészítéséről a háború felújítására. Áttérés az egy fronton való lövészárok-barátkozásról a valamennyi fronton való lövészárok-barátkozásra, az ösztönös barátkozásról, amikor az emberek egy darab kenyérhéjat tollkésre cseréltek el az éhes német proletárral, amiért fegyházzal fenyegetik őket, a tudatos barátkozásra —, ez az út nyílt meg előttünk.

Amikor kezünkbe vesszük majd a hatalmat, megfékezzük a tőkéseket s akkor ez nem olyan háború lesz, amilyen most folyik, mert a háborút az határozza meg, hogy melyik osztály viseli, és nem az, ami a papíron áll. Eltűri a papír, akármit írnak rá. De amíg a kapitalisták osztálya a kormányban többségben van, akármit írnak is, akármilyen szépeket beszélnek is, akármilyen majdnem-szocialista miniszterek ülnek is a kormányban, a háború imperialista háború marad. Ezt mindenki tudja és mindenki látja. Albánia esete, Görögország, Perzsia esete ezt olyan világosan és szemléltetően megmutatta, hogy csodálkozom, miért támadja mindenki az offenzívára vonatkozó írásbeli nyilatkozatunkat, és miért nem érinti senki egy szóval sem a konkrét eseteket! Könnyű terveket ígérgetni, a konkrét intézkedéseket azonban egyre halogatják. Könnyű nyilatkozatot írni az annexiók nélküli békéről, de hiszen Albánia, Görögország, Perzsia esete a koalíciós kormány megalakulása után történt. Hiszen erről a „Gyelo Naroda”, amely nem a mi pártunk lapja, hanem a kormány lapja, a miniszterek lapja, azt írta, hogy gúnyt űznek az orosz demokráciából, amikor fojtogatják Görögországot. És ugyanaz a Miljukov, akit önök isten tudja kinek tartanak — pedig egyszerű tagja pártjának, Tyerescsenko semmiben sem különbözik tőle —, azt írta, hogy a szövetségesek diplomáciája gyakorolt nyomást Görögországra. A háború imperialista háború marad és akármennyire akarják is önök a békét, akármilyen őszintén együttéreznek is a dolgozókkal, s akármilyen őszinte is békevágyuk — mély meggyőződésem, hogy a tömegek békevágya csak őszinte lehet —, önök tehetetlenek, mert a háború kizárólag a forradalom továbbfejlesztésével fejezhető be. Amikor Oroszországban megkezdődött a forradalom, megkezdődött az alulról jövő forradalmi békeharc is. Ha önök a hatalmat megragadták volna, ha a hatalom átment volna a forradalmi szervezetek kezébe, hogy az orosz kapitalisták ellen küzdjenek, akkor más országok dolgozói hinnének önöknek, akkor önök ajánlhatnának békét. Akkor a békénk biztosítva lenne legalábbis két oldalról, két nép részéről, amelyek elvéreznek, és amelyeknek ügye reménytelen: Németország és Franciaország részéről. Es ha akkor a körülmények forradalmi háborúba sodornának bennünket — ezt senki sem tudhatja, mi ezt a lehetőséget nem tagadjuk —, akkor azt mondanánk: „mi nem vagyunk pacifisták, nem vetjük el a háborút, feltéve, hogy a forradalmi osztály van hatalmon s ez a forradalmi osztály valóban teljesen megfosztotta a kapitalistákat annak lehetőségétől, hogy a dolgok menetét befolyásolják és növeljék azt a gazdasági bomlást, mely lehetővé teszi számukra, hogy százmilliókat harácsoljanak össze.” A forradalmi kormány minden népnek kivétel nélkül megmagyarázná és kijelentené, hogy minden népnek szabadnak kell lennie, hogy amint a német népnek nem szabad háborúskodnia azért, hogy megtartsa Elzász-Lotaringiát, éppúgy a francia népnek „sem szabad háborút viselni gyarmataiért. Mert ha Franciaország gyarmataiért háborúskodik, Oroszországnak van Khivája és Buharája, ezek szintén gyarmatfélék, és akkor megkezdődik a gyarmatok felosztása. De hogyan osszák fel őket, milyen mérték szerint? Az erőviszonyok szerint. Az erőviszonyok azonban megváltoztak, a kapitalisták helyzete olyan, hogy nincsen más kivezető út, mint a háború. Ha önök megragadják a forradalmi hatalmat, akkor meglesz a forradalmi út a békéhez: forradalmi felhívással fordulhatnak a népekhez, saját példájukon magyarázhatják meg a taktikát. Akkor megnyílik önök előtt az út a forradalommal kivívott békéhez, és meglesz minden valószínűsége annak, hogy elháríthatják újabb százezrek pusztulását. Akkor biztosak lehetnek abban, hogy a német és a francia nép önök mellett foglal majd állást. Az angol, az amerikai és a japán tőkések pedig, még ha akarnák is a háborút a forradalmi munkásosztály ellen — melynek ereje meg fog tízszereződni, mihelyt a kapitalistákat megfékezik, eltávolítják és a munkásosztály kezébe veszi az ellenőrzést —, még ha az amerikai, angol és japán kapitalisták akarnák is a háborút, 99 százalék a valószínűsége annak, hogy nem lesznek képesek háborút viselni. Elég lesz, ha önök kijelentik, hogy nem pacifisták, hogy köztársaságukat, munkás-, proletárdemokráciájukat védeni fogják a német, a francia és egyéb kapitalistákkal szemben — ez elég lesz a béke biztosítására.

Ezért tulajdonítottunk olyan döntő jelentőséget az offenzíváról szóló nyilatkozatunknak. Az orosz forradalom egész története fordulóponthoz ért. Az orosz forradalom azzal kezdődött, hogy Anglia imperialista burzsoáziája segítette, mert azt hitte, hogy Oroszország afféle Kína vagy India. Ehelyett párhuzamosan azzal a kormánnyal, melyben most a földbirtokosok és tőkések vannak többségben, létrejöttek a Szovjetek, — ez a példátlan, soha nem látott erejű képviseleti intézmény, melyet önök a burzsoázia koalíciós kormányában való részvételükkel megölnek. Ehelyett az orosz forradalom azt eredményezte, hogy a kapitalista kormány ellen alulról folytatott harcot ma mindenütt, minden országban háromszorta nagyobb rokonszenvvel fogadják. A kérdés ez, előre kell-e menni vagy hátra. Forradalmi időben egyhelyben állni nem lehet. Éppen ezért jelent az offenzíva fordulatot az egész orosz forradalomban, nem az offenzíva stratégiai jelentősége, hanem politikai, gazdasági jelentősége folytán. Objektíve, függetlenül ennek vagy annak a miniszternek akaratától és tudatától, ez a mostani offenzíva az imperialista mészárlásnak, százezrek és milliók elpusztításának folytatása Perzsia és más gyenge népek megfojtása érdekében. Amikor a hatalom átmegy a szegényparasztság által támogatott forradalmi proletariátus kezébe, ez átmenet lesz ahhoz, hogy forradalmi békeharcot vívjunk az emberiség történetében példátlanul biztos és sima formákban; átmenet lesz ahhoz, hogy a forradalmi munkások hatalmát és győzelmét biztosítsuk Oroszországban és az egész világon. (A gyűlés egy része tapsol.)

Megjelent: „Pravda” 82. és 83. sz.
1917. június 28. (15.) és 29. (16.)

Lenin Művei. 25. köt. 3—15. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A társadalom fejlődése az emberré válás lehetősége

A társadalom fejlődése az emberré válás lehetősége – 4. rész
Mennyire szabad a polgári „demokráciában” a választás?
Mi a fejlődés útja?
Hogyan változhatnak meg az embertelenség hívei?

A kapitalizmus választása az emberiség jövőjére nézve a pusztulás!
A kapitalizmussal az embertelenséget, a felsőbbrendűséget, a szolgaságot, az élősködést, a háborúkat, a nyomort választja az emberiség, de ez nem az emberré válás útja. Ez a pusztulás útja, vissza az állatvilágba.

Mennyire szabad a polgári „demokráciában” a választás?
A polgári „demokrácia” „szabad” választásain a kapitalizmus képviselői azt ígérgetik, hogy „sokkal kékebbre festik az eget, és fű is zöldebb lesz”, mint a másik ugyancsak a kapitalizmus képviselője és „több méter utat építenek”, mint a másik, stb., de ez csak demagógia lehet, hiszen a kapitalizmusban az első a profit, a tőkések gazdagodása. A profit a proletároknak csak munkát jelent és minden a tőkések érdekében történhet. A tőkések, amikor ígérgetnek nem a sajátlyukat adják, hanem amit kizsákmányolással szereztek, a dolgozók által létrehozott javakat. Bármennyit hazudhatnak az úgynevezett polgári „demokrácia” pártjai, mert az agymosó-gépezet a totális hatalom birtokában tökéletesen működik, az ellenvélemény nem jelenhet meg érdemben – ez a klasszikus fasizmusra fokozottan jellemző -. A polgári „demokrácia” választásai a kapitalisták érdekeiről szólnak, nem a proletár többség hatalomra jutását és érdekeinek képviselését szolgálja. Tehát polgári „demokratikus” választás csak színház a proletárok megtévesztésére, mert végül is csak a kizsákmányolók közül lehet választani.

Mi a fejlődés útja?
A társadalmi haladás a fejlődés útja a társadalmi-gazdasági rendszerek változása a termelőerők fejlődésével utat tőr magának, az embertelentől az emberséges felé haladva. A változás azonban évezredek alatt megy végbe. A nyílt embervásártól a burkoltig, a rabszolgaságtól a bérrabszolgaságig, majd a dolgozók, a nép hatalmáig. De elképzelhető egy felsőbbrendű jobboldali erkölcsűtől, hogy ezt megértse? Aligha, hiszen az érdeke vagy csak a híve az embertelenségnek, amit jogosnak tart és nem is érti ezt. Az osztályharc ezért a végletekig elmérgesedik. A történelem folyamán az embertelen felsőbbrendű hívők voltak hatalmon, amit Szovjetunió tört meg. A Szovjetunió leverésével megint az embertelenség hívei, győzedelmeskedtek, de ez változni fog, és nem fogják megérteni a felsőbbrendű hívők, miért haragszanak a népi demokrácia hívei az embertelen kizsákmányoló élősködőkre. A jobboldaliak a felsőbbrendűség és a kizsákmányolás hívei természetesnek vélik az embereken való élősködés, nem is értik miért embertelen ez, hiszen ők jó emberek. A társadalmi forma változik az emberiség történelme folyamán, de néha visszalép és gyakran a haladó és elhaló társadalmi formák együtt élnek. A rabszolgatartó mellet a feudalizmus, a feudalizmus mellett a kapitalizmus és az amerikai kapitalizmus még a rabszolgatartó rendszerrel is együtt élt. Az angol kapitalizmus mellett a francia feudalizmus a „Nagy Francia Forradalomig” együtt élt, de Franciaországban mégis visszajött a császárság. A szocializmussal is ez a helyzet, vissza fog jönni, az ellenforradalom és a forradalom váltakozva fennáll, de hosszabb távon a társadalmi haladásnak kell győznie, amit jelenleg a szocializmus képvisel.

Hogyan változhatnak meg az embertelenség hívei?
Az embertelenség az embertársaink méltóságának és emberi jogainak megsértése erkölcsének elfogadását jelenti. Társadalmi szinten ez azt jelenti, hogy a jobboldaliság, aminek legfontosabb jellemzője a felsőbbrendű erkölcsre alapozott kizsákmányolás az élősködésért, amit a kapitalista társadalom erkölcse nem haladhat meg. A kizsákmányoló társadalmak működési modelljébe beletartozik az embertelen felsőbbrendű élősködő erkölcs, ami az uralkodó osztályuk érdeke. A kizsákmányolók erkölcsét a kizsákmányoltak is elfogadják a megfelelő erőszak és agymosás módszerével. Tehát csak az osztályharc változtathatja meg az embertelen hívők erkölcsét, úgy hogy az emberségesek hívei megszerzik a hatalmat és elnyomják az embertelen erkölcsöt. Ez azonban kegyetlen háború és néha visszarendeződés is van, de a történelem kerekét nem lehet hosszútávon megállítani, csak fékezni. Most ez van, fékezünk az embertelenségbe, az emberi méltóság és az emberi jogok korlátozása felé halad a történelem kereke. Lehet törvényesen megint kizsákmányolni, élősködni. Mert a kapitalizmus az embertelen világ, ahol törvény az embertelenség, az élősködés lehetősége.

***
Marxista fogalomlexikon: Kizsákmányolás: idegen munkaterméknek ellenszolgáltatás nélküli elsajátítása a termelési eszközök tulajdonosa által. A proletariátus, mivel nem rendelkezik termelési eszközökkel, kénytelen a munkaerejét áruba bocsátani, és a megtermelt értéktöbbletet a termelési eszközök tulajdonosa kisajátítja. A kizsákmányolást csak a szocialista forradalom számolja fel, megszüntetve a termelési eszközök magántulajdonát.

Marxista fogalomlexikon – Szocialista Állam: a szocialista társadalom állama, a szocializmus gazdasági alapjának politikai felépítménye. A szocialista állam az állam új típusa, amely a szocialista forradalom eredményeként a burzsoá államot váltja fel. A szocialista felépítmény megteremtése folyamat, amely végighúzódik a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet egész időszakán. Céljait és feladatait tekintve szocialista, mert a szocializmus felépítésének az eszköze. A szocialista társadalom fejlődésének mértékében változnak az állam funkciói; a kizsákmányoló osztályok felszámolásával egyidejűleg fokozatosan visszaszorul ellenállásuk elnyomásának funkciója, mindinkább kifejlődnek a szocialista állam főfunkciói: a gazdasági-szervező és kulturális-nevelő funkciók. A szocialista világrendszer kialakulásával összefüggésben a békéért vívott harc és az ország védelmének funkciói mellett a szocialista államban kialakul egy új külsőfunkció: a testvéri együttműködés fejlesztése a szocialista országokkal. Amikor a szocializmus teljes és végleges győzelmet arat és a társadalom a kommunizmus kibontakozó építésének a szakaszába lép, a proletárdiktatúra állama egyetemes népi állammá alakul át, amely az egyetemes népi akarat kifejezésének a szerve. A szocialista állam a szocializmus megszilárdításának, a kommunista társadalom építésének eszköze. Az állam elhalása azt jelenti, hogy a szocialista államiság és a szocialista társadalom minden politikai szervezete fokozatosan kommunista társadalmi önigazgatássá fejlődik. Az állam teljes elhalásának feltétele a fejlett kommunista társadalom felépítése az országokon belül, valamint a szocializmus győzelme és megszilárdítása a nemzetközi küzdőtéren

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: V. I. Lenin

A parasztküldöttek I. összoroszországi kongresszusa

1917. május 4—28 (május 17—június 10)

Az agrárkérdésről szóló határozati javaslat

1. Minden földesúri és magántulajdonban levő földnek, valamint koronabirtoknak, egyházi stb. földnek minden megváltás nélkül, azonnal a nép kezébe kell átmennie.

2. A parasztságnak szervezetten, Parasztküldött Szovjetjei útján, mindenütt azonnal kézbe kell vennie az egész földet abból a célból, hogy gazdasági tekintetben rendelkezzék vele, anélkül hogy ezzel már előre eldöntené az agrárviszonyok rendezését, amelynek módozatait véglegesen az Alkotmányozó Gyűlés vagy a Szovjetek Összoroszországi Szovjetje fogja majd megállapítani, ha a nép a központi államhatalmat ilyen Szovjetek Szovjetjének a kezébe adja.

3. A föld magántulajdonát általában meg kell szüntetni, azaz az egész föld tulajdonjoga csakis az egész népé legyen; a földdel rendelkezni viszont a helyi demokratikus intézményeknek kell.

4. A parasztoknak el kell utasítaniok a kapitalisták, a földbirtokosok és Ideiglenes Kormányuk tanácsát, hogy a helybeli földbirtokosokkal „egyezzenek meg” a földdel való azonnali rendelkezés kérdésében; a földdel való rendelkezést a helybeli parasztság többségének szervezett döntése alapján kell szabályozni, nem pedig a többségnek, vagyis a parasztoknak a kisebbséggel, mégpedig az elenyésző kisebbséggel, tudniillik a földbirtokosokkal való megegyezése alapján.

5. Az ellen, hogy minden földesúri föld megváltás nélkül a parasztok kezébe menjen át, nemcsak a földbirtokosok harcolnak és fognak harcolni minden eszközzel, hanem a tőkések is, akik igen nagy erővel rendelkeznek, mégpedig nemcsak a pénz erejével, hanem a még felvilágosulatlan tömegekre az újságokon, a tőke uralmához hozzászokott sok állami hivatalnokon, alkalmazotton stb. keresztül gyakorolt befolyásuk erejével is. Ezért azt, hogy minden földesúri föld megváltás nélkül a parasztság kezébe menjen át, sem teljesen végrehajtani, sem véglegessé tenni nem lehet, ha nem döntjük meg a paraszttömegeknek a tőkések iránt érzett bizalmát, ha nem valósul meg a parasztságnak a városi munkássággal való szoros szövetsége, ha az egész államhatalom nem megy át teljes egészében a Munkás-, Katona-, Paraszt- stb. Küldöttek Szovjetjeinek kezébe. A fent ismertetett és az egész parasztság által követelt agrárátalakulást csak az az államhatalom tudja biztosítani, amely az ilyen Szovjetek kezében van, s amely az államot nem rendőrséggel, nem bürokratákkal, nem a néptől elszakadt állandó hadsereggel, hanem az egész népet egy szálig felölelő felfegyverzett munkás- és paraszt-milíciával kormányozza.

6. A mezőgazdasági bérmunkásoknak és szegényparasztoknak, vagyis azoknak, akik a létfenntartási eszközöket részben bérmunkával szerzik meg, mert nincs elegendő földjük, jószáguk és felszerelésük — minden erejükkel arra kell törekedniök, hogy külön Szovjetekben vagy az általános Parasztszovjeteken belül külön csoportokban önállóan szervezkedjenek, hogy megvédhessék érdekeiket a gazdag parasztokkal szemben, akik szükségképpen a tőkésekkel és földbirtokosokkal való szövetségre törekednek.

7. Oroszországot — mint minden hadviselő, de sok semleges (nem hadviselő) országot is — a háború következtében gazdasági bomlás, katasztrófa, éhínség fenyegeti, mivel nincs elég munkáskéz, szén, vas stb. Az országot csak az mentheti meg, ha a munkások és parasztok küldöttei átveszik a felügyeletet és a vezetést az egész termelés és a termékek elosztása fölött. Ezért elengedhetetlen, hogy a Parasztküldöttek Szovjetjei már most előkészítsék a megállapodást a Munkásküldöttek Szovjetjeivel, amelynek értelmében a gabonát és egyéb falusi termékeket szerszámokra, lábbelire, ruhára és egyebekre cserélik majd ki, a tőkések közvetítése nélkül és a tőkéseknek a gyárak vezetéséből való eltávolításával. Ugyanebből a célból elő kell mozdítani a földesúri jószágnak és felszerelésnek a parasztbizottságok kezébe való átadását, hogy a parasztság ezt a felszerelést és ezt a jószágot közösen használhassa. Ugyancsak elő kell mozdítani azt, hogy minden egyes földesúri nagybirtokból mintagazdaságot szervezzenek, amelyben a földet a legjobb felszereléssel, szakképzett agronómusok vezetésével és a Mezőgazdasági Munkás Küldöttek Szovjetjeinek határozatai alapján, közösen művelik majd meg.

A megírás ideje; 1917. május 17. (30.) előtt.
Először 1917-ben, az „Anyag az agrárkérdéshez”
c. brosúrában, a „Priboj” kiadásában jelent meg.
Lenin Művei. 24. köt. 505—507. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A társadalom fejlődése az emberré válás lehetősége

A társadalom fejlődése az emberré válás lehetősége – 3. rész
Fejlődés és forradalom
A munkaerő áru ember

A kapitalizmus választása az emberiség jövőjére nézve a pusztulás!
A kapitalizmussal az embertelenséget, a felsőbbrendűséget, a szolgaságot, az élősködést, a háborúkat, a nyomort választja az emberiség, de ez nem az emberré válás útja. Ez a pusztulás útja, vissza az állatvilágba.

Fejlődés és forradalom:
A természetben a potenciális energiák a legkisebb energiaszint különbségre törekednek, a kő leesik, a szobában a hőmérséklet kiegyenlítődik, stb. A társadalom ösztönös fejlődése potenciális energiákat termel, aminek időnként ki kell egyenlítődnie. Az emberiség megosztottsága a potenciális energia, ami kiegyenlítődésre, egyenlőségre törekszik. A spontán fejlődő társadalomban ez forradalommal történik. A termelőerők fejlődése maga után vonzza a termelési viszonyok változásának elkerülhetetlen szükségszerűségét, a termelőeszközök birtoklásának változási kényszerét, ami a megosztottság csökkentésére törekszik. A társadalom ösztönös fejlődése megosztja tagjainak lehetőségeit az életben maradásért való küzdelemben, ami potenciálisan hatalmas változtatási energia, elfojtása előbb utóbb forradalomra vezet. A totális kapitalista diktatúra elfolytja a proletárok milliárdjainak életben maradásáért való lehetőségét is, ezért feltétlenül forradalomhoz vezet. Az életlehetőségek az emberiség számára egyre romlanak a termelőerők fejlettségéhez képest, a világméretű háború bármikor kirobbanhat kevés kizsákmányoló hasznáért. A világ ösztönös fejlődése az emberiséget puskaporos hordóra ültette. Változni kell vagy elpusztulunk. Meg kell szüntetni a feszültségeket kiváltó okot, a felsőbbrendűséget, a jobboldaliságot, a társadalom ösztönös szervezését, működtetését. Ez a szocializmuson keresztűl lehetséges csak.

A munkaerő áru ember:
A kapitalista társadalmakban a munkaerő áru előállítása és karbantartása túlnyomóan üzleti alapon valósul meg, mint minden egyéb áru termelése. A kapitalizmus a társadalmat a kapitalisták profitja érdekében szervezi, nem az emberiség jóléte a cél, alapvetően ösztönös társadalmi forma, nem használja fel a társadalomtudományok eredményeit, nem érdeke az uralkodó osztályának, a tőkéseknek, így nem látják a fától az erdőt. A bérrabszolgaképzést a jó gazda (értelmesebb kapitalista állam) igyekszik jobban, hatékonyabban megvalósítani úgy, mint a gondos paraszt gazda a levágásra termelt disznóit, hogy jól hízzanak, a kedvező feltételeket előteremti. Az egyéni kapitalista általában mégis rossz gazda a bérrabszolgáival szemben, mert a proletár munkaerőt csak hosszabb távon megtérülő beruházással és csak a tőkésállam erejével lehet jó minőségben létrehozni és üzemeltetni, de ez nem hoz profitot közvetlenül az egyéni tőkésnek és mondhatja, bajlódjon vele más, nem rá tartozik, a tőkésállam pedig spórolós a bérrabszolgáik kárára. Így nagyon esetleges a bérrabszolga minősége, de az agymosásra, az erkölcse elfogadtatására mégsem spórolja a pénzt, ami tulajdonképpen a kizsákmányolásból keletkezik és a kizsákmányolásért szükséges. A szocialista állam tudományosan szervezett társadalma sokkal többet tesz ezért, mert már nincs is bérrabszolga, csak dolgozó, aki a hatalom birtokosa, így érdeke a dolgozók jó minőségű képzése és szakértelme. Ezért a szocialista állam az oktatást és az egészségügyet az állam kötelező feladatává teszi, és ingyenesen a közösség erejére támaszkodva valósítja meg a minőségi dolgozó felkészítését. Mert a szocializmusban az ember a fontos és az első, nem a profit, a pénz.

***
Filozófiai kislexikon (1980) proletárdiktatúra: a proletariátus államhatalma, amely a burzsoá államgépezet szétzúzása eredményeképpen jön létre. A proletárdiktatúra alkotja a szocialista forradalom fő tartalmat, ez győzelemének elengedhetetlen feltétele és legfőbb eredménye. Éppen ezért a proletárdiktatúráról szóló tanítás a marxi—lenini elmélet egyik legfontosabb része. A proletariátus arra használja fel hatalmat, hogy megtörje a kizsákmányolok ellenállását, megszilárdítsa a forradalom győzelmét, idejében elhárítsa a burzsoázia restaurációs kísérleteit, védekezzék a nemzetközi reakció agresszív cselekedetei ellen (lásd osztályharc). Ám a proletárdiktatúra nemcsak és nem elsősorban erőszakot jelent. Fő funkciója — konstruktív, építő funkció. A diktatúrát a proletariátus arra használja fel, hogy megnyerje a dolgozok nagy tömegeit és bevonja őket a szocialista építésbe, hogy forradalmi átalakításokat hajtson végre a társadalmi élet valamennyi területén a gazdasági életben, a kultúrában, az életformában, hogy kommunista szellemben nevelje a dolgozókat és felépítse az új, osztály nélküli társadalmat. A proletárdiktatúra a szocializmus felépítésének fő eszköze, győzelmének elengedhetetlen feltétele. Alapja és legfőbb elve a munkásosztály és a parasztság szövetsége, a munkásosztály vezető szerepének biztosításával. A szocialista építés során bővül és megszilárdul a proletárdiktatúra társadalmi bázisa, kialakul a társadalom társadalmi-politikai és ideológiai egysége. A proletárdiktatúra rendszerében a fő vezető és irányító erő a munkásosztály élcsapata a kommunisták pártja. A proletárdiktatúra rendszerébe beletartoznak a dolgozok különféle tömegszervezetei a népképviseleti szervek, a szakszervezetek, a szövetkezetek, az ifjúsági szövetségek és más egyesületek, amelyek a szocialista állam és a dolgozó tömegek fő összekötő láncszemei. A történelemben a proletárdiktatúra első formája a Párizsi Kommün volt, amely értékes tapasztalatokkal gazdagította a marxizmust, s lehetővé tette, hogy Marx következtetéseket vonhasson le az eljövendő szocialista társadalom államformájára vonatkozóan. A szovjet forma (az oroszországi forradalmi munkásmozgalomban spontánul kialakult szovjetekből, tanácsokból keletkezett, azokra épülő államforma) a proletárdiktatúra új formáját alkotja. Jelentőségét Lenin tárta fel a két orosz forradalom tapasztalatainak tanulmányozása alapján. A legújabb forradalmi tapasztalatok alapján a proletárdiktatúra egy másik új formája alakult ki a népi demokrácia. A proletárdiktatúra nem öncél, hanem a diktatúra és osztály nélküli társadalomba való átmenet történelmileg szükségszerű és egyetlen lehetséges eszköze. A szocialista építés során változásokon megy át. A társadalom szociális struktúrájának fejlődésfolyamatával egyidejűleg — melynek iránya az egyre növekvő homogenitás — a proletárdiktatúra állama fokozatosan egyetemes népi állammá alakul át. Az egyetemes népi állam szükségszerű szakasz azon az úton, amely a jövőbeli kommunista társadalmi önigazgatás megteremtéséhez vezet.

Wikipédia – A proletárdiktatúra Karl Marx által a 19. század közepén bevezetett fogalom, azon átmeneti időszak megnevezésére szolgál, melynek során a proletariátus képviselői a kezükbe ragadnak minden hatalmat a tőkés társadalmakban fennálló burzsoá állam lerombolása érdekében, és ezzel lehetővé teszik az átmenetet egy osztályok nélküli társadalomba, a kommunizmusba. Friedrich Engels szerint a proletárdiktatúra először az 1871-es párizsi kommünben valósult meg.

Marxista fogalomlexikon – Termelőerők és a termelési viszonyok összhangjának törvénye: objektív gazdasági törvény, amelyet Marx fedezett fel. Ez a törvény valamennyi társadalmi-gazdasági alakulatra vonatkozólag meghatározza a termelőerő és a termelési viszonyok kölcsönhatását. A termelőerők alkotják a termelés meghatározó, legforradalmibb és legmozgékonyabb elemét. Szüntelenül fejlődnek, míg a termelési viszonyok a stabilabb elemet alkotják. Ezért a társadalom fejlődésének bizonyos fokán ellentmondás támad az új termelőerők és az elavult termelési viszonyok között. Bármennyire elmaradnak is azonban a termelési viszonyok a termelőerők fejlődése mögött, előbb-utóbb helyre kell állnia az összhangnak, s mint a társadalom fejlődésének története mutatja, összhangba is kerülnek a termelőerők fejlettségi színvonalával, azok jellegével. Az antagonisztikus osztályokra tagolt társadalomban a megnövekedett termelőerők és a régi termelési viszonyok közötti ellentmondás mindig konfliktushoz vezet, amely társadalmi forradalom útján oldódik meg. A szocializmusban a termelési viszonyok a tulajdon társadalmi jellege folytán összhangban vannak a termelőerők állapotával, szabad teret engednek ezek gyors ütemű és válságmentes fejlődésének. A szocializmusban is keletkeznek azonban ellentmondások egyfelől a termelőerők, másfelől a termelési viszonyok egyes oldalai között. Csakhogy itt ezek az ellentmondások egyfelől a termelőerők, másfelől a termelési viszonyok egyes oldalai között. Csakhogy itt ezek az ellentmondások nem idéznek elő konfliktust, mivel a társadalmi tulajdon az uralkodó, s nincsenek olyan osztályok, amelyek érdekeltek lennének az elavult termelési viszonyok fenntartásában.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: V. I. Lenin

Az Oroszországi Szociáldemokrata (bolsevik) Munkáspárt VII. („áprilisi”) Összoroszországi konferenciája

1917. április 24—29 (május 7—12)
A konferencia határozati javaslata az agrárkérdésről
április. 28 (május 11)

A földesúri földbirtoklás Oroszországban a feudális földesurak uralmának anyagi támasza és a monarchia esetleges visszaállításának záloga. Ez a földbirtoklás Oroszország lakosságának túlnyomó tömegét, a parasztságot, elkerülhetetlenül koldussorsra, szolgaságra és megfélemlítettségre, az egész országot pedig elmaradottságra kárhoztatja az élet minden területén.

Oroszországban a paraszti földbirtoklást, mind a „juttatott” földet (az obscsinán belül vagy kívül), mind pedig a magánbirtokot (bérelt és vásárolt föld) keresztül-kasul, széltében- hosszában behálózzák a régi, félfeudális kapcsolatok és viszonyok, a parasztoknak a jobbágyrendszer idejéből örökölt osztályozódása, a parcellák össze-visszasága stb. stb. Mindezeknek az elavult és káros korlátoknak összetörése, a föld felosztása, a földbirtoklás és a földművelés terén uralkodó viszonyok újjászervezése az oroszországi és a világgazdaság új körülményeinek megfelelően — szükségesség, és ez az anyagi alapja annak, hogy a parasztság az ország minden földjének nacionalizálására törekszik.

Bármilyen kispolgári utópiákkal ferdítik is el a narodnyik pártok és csoportok a paraszttömegek harcát, amely a feudális földesúri földbirtoklás ellen és általában az egész oroszországi földbirtoklási és földhasználati rendszer minden feudális béklyója ellen irányul — maga ez a harc teljes mértékben burzsoá-demokratikus, feltétlenül progresszív és gazdaságilag szükségszerű törekvést fejez ki s mindezeknek a béklyóknak elszánt összetörésére.

A föld nacionalizálása, ez a burzsoá rendszabály, az osztályharcnak a tőkés társadalomban elképzelhető legnagyobb lehetőségét és legnagyobb szabadságát jelenti, valamint azt, hogy a földhasználat megszabadul minden nem-burzsoá kölönctől. Azonkívül, a föld nacionalizálása, mint a földmagántulajdon eltörlése, a gyakorlatban olyan hatalmas csapás volna a termelési eszközök magántulajdonára általában, hogy a proletariátus pártjának az ilyen átalakulást mindenképpen támogatnia kell.

Másrészt, Oroszország jómódú parasztsága már régen létrehozta a parasztburzsoázia elemeit és a Sztolipin-féle agrárreform ezeket az elemeket kétségkívül megerősítette, megszaporította, megszilárdította. A falu másik pólusán viszont ugyanúgy megerősödtek, megszaporodtak a mezőgazdasági bérmunkások, a proletárok és a hozzájuk közelálló félproletár parasztság tömegei.

Minél határozottabb és következetesebb lesz a földesúri földbirtoklás összetörése és kiküszöbölése, minél határozottabb és következetesebb lesz Oroszországban a burzsoá-demokratikus agrárátalakulás általában, annál nagyobb erővel és gyorsasággal fog kibontakozni a mezőgazdasági proletariátus osztályharca a jómódú parasztság (a parasztburzsoázia) ellen.

Aszerint, hogy sikerül-e a városi proletariátusnak maga mögé sorakoztatnia a falusi proletariátust és csatlakozásra bírnia a falu félproletárjainak tömegeit, vagy pedig ezek a tömegek a parasztburzsoáziát fogják követni, amely Gucskovval, Miljukovval, a kapitalistákkal és a földesurakkal való szövetség s általában az ellenforradalom felé hajlik — aszerint alakul majd az orosz forradalom sorsa és kimenetele, hacsak a meginduló európai proletárforradalom nem gyakorol majd közvetlen és nagyarányú befolyást országunkra.

Az osztályoknak ebből a helyzetéből, ezekből az erőviszonyokból kiindulva, a konferencia határozatilag kimondja:

1) A proletariátus pártja minden erejével harcol Oroszország minden földesúri földjének (valamint a hitbizományoknak, az egyházi és koronabirtokoknak stb. stb.) azonnali és teljes elkobzásáért.

2) A párt határozottan síkraszáll amellett, hogy minden föld azonnal a Parasztküldöttek Szovjetjeiben vagy más, valóban teljesen demokratikus úton választott s a földesuraktól és bürokratáktól teljesen független helyi önkormányzati szervekben tömörült parasztság kezébe menjen át.

3) A proletariátus pártja követeli az ország minden földjének nacionalizálását; a nacionalizálás, amely minden föld tulajdonjogának az állam kezébe adását jelenti, a földdel való rendelkezés jogát a helyi demokratikus intézmények kezébe adja.

4) A pártnak elszánt harcot kell folytatnia az Ideiglenes Kormány ellen, amely mind Singarjov szavai, mind kollektív megnyilatkozásai szerint a „földesurakkal való önkéntes megegyezést”, vagyis ténylegesen földesúri jellegű reformot igyekszik a parasztokra ráerőszakolni, és a parasztokat az „önhatalmú cselekményekért” megtorlással, vagyis azzal fenyegeti, hogy a lakosság kisebbsége (a földbirtokosok és kapitalisták) a többség ellen erőszak alkalmazására fog áttérni, — s egyúttal harcolnia kell a narodnyikok és mensevik szociáldemokraták többségének kispolgári ingadozásai ellen is, akik azt tanácsolják a parasztoknak, hogy az Alkotmányozó Gyűlésig ne vegyék el az egész földet.

5) A párt azt tanácsolja a parasztoknak, hogy szervezetten vegyék el a földet, egyáltalán nem engedve meg a birtok felszerelésének legcsekélyebb megrongálását sem, és gondoskodjanak a termelés fokozásáról.

6) Általában minden agrárátalakulás csakis az egész állam teljes demokratizálása mellett lehet sikeres és tartós, vagyis egyrészt a rendőrség, az állandó hadsereg és a ténylegesen kiváltságos helyzetben levő hivatalnoki kar megszüntetése, másrészt a legszélesebbkörű, minden felülről jövő felügyelettől és gyámkodástól teljesen mentes helyi önkormányzat esetén.

7) Azonnal és mindenütt hozzá kell fogni a mezőgazdasági proletariátus külön és önálló megszervezéséhez, a mezőgazdasági munkások Szovjetjeinek (valamint a félproletár parasztság külön Szovjetjeinek) formájában, továbbá olymódon, hogy a Parasztküldöttek közös Szovjetjeiben, a helyi és városi igazgatás minden szervében stb. stb. proletár csoportokat vagy frakciókat szervezünk.

8) A pártnak támogatnia kell azoknak a parasztbizottságoknak a kezdeményezését, amelyek Oroszország számos vidékén a földesúri birtokok élő és holt felszerelését az egész föld megmunkálása céljából az e bizottságokba szervezett parasztságnak adják át, a közösség által szabályozott használatra.

9) A proletariátus pártjának azt kell a falu proletárjainak és félproletárjainak tanácsolnia, hogy igyekezzenek minden földesúri birtokon lehetőleg nagyméretű mintagazdaságot alakítani, amelyet a mezőgazdasági munkások Szovjetjei vezetnének a közösség számlájára, szakképzett gazdászok irányításával és a legjobb technikai eszközök alkalmazásával.

Megjelent: „Pravda” 45. sz.
1917. május 13. (április 30.)

Lenin Művei. 24. köt. 293—296. old.
 (idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)
Az áprilisi konferencia határozati javaslata a nemzeti kérdésről

Április. 29 (május 12)

A nemzeti elnyomás politikáját, mely az önkényuralom és a monarchia hagyatéka, osztálykiváltságaik megőrzése és a különböző nemzetiségű munkások egymástól való elszakítása érdekében támogatják a földbirtokosok, a tőkések és a kispolgárság. Korunk imperializmusa, azzal hogy erősíti a gyenge népek alávetésére irányuló törekvéseket, új tényezője a nemzeti elnyomás kiélesedésének.

A nemzeti elnyomás megszüntetése, amennyire az a kapitalista társadalomban elérhető, csakis az állam következetesen demokratikus köztársasági berendezése és igazgatása mellett lehetséges, ami biztosítja minden nemzet és nyelv teljes egyenjogúságát.

Oroszország minden nemzete számára el kell ismerni a szabad különválásnak és önálló állam alakításának jogát. E jog megtagadása és a gyakorlati megvalósítását biztosító rendszabályok elmulasztása egyértelmű a hódítások vagy annexiók politikájának támogatásával. A különböző nemzetiségű munkások teljes szolidaritását és a nemzetek valóban demokratikus közeledését csakis az mozdítja elő, ha a proletariátus elismeri a nemzetek különválási jogát.

A jelenleg Finnország és az orosz Ideiglenes Kormány között kitört konfliktus különösen világosan mutatja, hogy a szabad különválás jogának megtagadása a cárizmus politikájának egyenes folytatására vezet.

A nemzetek szabad különválási jogának kérdését nem szabad összetéveszteni azzal a kérdéssel, hogy célszerű-e valamely adott pillanatban ennek vagy annak a nemzetnek a különválása. Ez utóbbi kérdést a proletariátus pártjának minden egyes adott esetben teljesen önállóan kell eldöntenie, az egész társadalmi fejlődés érdekei és a szocializmusért folyó proletár osztályharc érdekei szempontjából.

A párt széleskörű területi önkormányzatot követel, követeli a felülről gyakorolt ellenőrzés megszüntetését, a kötelező államnyelv eltörlését, és követeli, hogy az önkormányzattal bíró és autonóm területek határainak megállapításánál maga a helyi lakosság vegye figyelembe a gazdasági viszonyokat, az életfeltételeket, a lakosság nemzeti összetételét stb.

A proletariátus pártja határozottan elveti az úgynevezett „kulturális nemzeti autonómiát”, amely abban áll, hogy az iskolaügyet stb. kiveszik az állam irányítása alól és sajátszerű nemzeti képviselőtestületekre bízzák. A kulturális nemzeti autonómia az egyhelyben lakó munkásokat, sőt az egy és ugyanazon üzemben dolgozó munkásokat is, mesterségesen elválasztja egymástól az ehhez vagy ahhoz a „nemzeti kultúrához” való tartozás szerint, vagyis erősíti a munkásoknak az egyes nemzetek burzsoá kultúrájával való kapcsolatát, holott a szociáldemokrácia feladata a világproletariátus nemzetközi kultúrájának fejlesztése.

A párt követeli, hogy az alkotmányba iktassanak be egy alaptörvényt, amely érvénytelennek nyilvánít mindenféle olyan kiváltságot, melyben csak egy nemzetnek van része, és megszünteti a nemzeti kisebbségek jogainak bármi néven nevezendő csorbítását.

A munkásosztály érdekei megkövetelik, hogy Oroszország valamennyi nemzetiségének munkásai egységes proletár szervezetekben, politikai, szakmai, szövetkezeti, kulturális stb. szervezetekben egyesüljenek. Csakis a különböző nemzetiségű munkásoknak ilyen egységes szervezetekben való egyesülése teszi lehetővé a proletariátus számára, hogy győzelmes harcot folytasson a nemzetközi tőke és a burzsoá nacionalizmus ellen.

Melléklet a „Szoldatszkaja Pravda”
1917. május 16-i (3-i), 13. számához.

Lenin Művei. 24. köt. 306—307. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Hogyan fejlődik az emberiség

A társadalom fejlődése az emberré válás lehetősége – 2. rész
Létfeltételek változása
Hogyan fejlődik az emberiség
A létért való küzdelem

A kapitalizmus választása az emberiség jövőjére nézve a pusztulás!
A kapitalizmussal az embertelenséget, a felsőbbrendűséget, a szolgaságot, az élősködést, a háborúkat, a nyomort választja az emberiség, de ez nem az emberré válás útja. Ez a pusztulás útja, vissza az állatvilágba.

Létfeltételek változása:
Amíg azonban szűkösek a létfeltételek, addig az egyéni erőfeszítések és lehetőségek mindenképpen megosztják az emberiséget és így az erősebb, okosabb, gátlástalanabb, szerencsésebb, jobb helyzetben lévő és a társadalom lehetőségeit jobban kihasználókat a többi embertársa fölé helyezi, a felsőbbrendűség és így a másokon élősködő emberi viszony elkerülhetetlenségét motiválja. A kizsákmányoló társadalmakban ez a tendencia a törvények segítségével megvalósul, és csak a szocializmus próbált ennek határt szabni.

kizsákmányolás tényének a felismerése a kizsákmányolók és kizsákmányoltak számára általában a tudati szint alatt marad. Amíg a létfeltételek a kizsákmányoltak többsége számára biztosítva vannak, az osztályharc csendben észrevétlenül zajlik. A kapitalizmusban a kezelhetetlen gazdasági válságok, és a törvényszerűen jelentkező kisebb nagyobb háborúk elkerülhetetlenül kiélezik az osztályharcot és az átalakul osztályháborúvá. A kapitalizmus válasza az osztályharcra a fasizmus, a totális diktatúra, a klasszikus vagy a csak a mosolygó változatában történik.

A fejlettebb, emberségesebb társadalom megszervezi a létfeltételek előállítását és a dolgozók felkészítését a munkavégzésre, nem a vak véletlenre bízza ezt, mert ez szélsőségesen megosztja a társadalom tagjait és az emberi erőforrások pazarlására és embertelenségre vezet. A szocializmus tervszerűen szervezi a társadalmi egyenlőség érdekében a közösségi tulajdonban működő gazdaságot és dolgozókat felkészíti az elérhető legmagasabb színvonalra, felhasználva a közösség erőforrásait, amivel az emberi méltóságot biztosítja a társadalom tagjai számára. Az ezen az alapon működő munkamegosztás, a szocializmusban a képességeket és a társadalmi hasznosságot a legjobban valósítja meg. A szocialista forma korlátozza, sőt diktatórikus módon elnyomja a felsőbbrendűség, a kizsákmányolás, az élősködés híveit, így az emberi méltóság magasabb színvonalát tudja megvalósítani a társadalom összes tagjának.

Hogyan fejlődik az emberiség?
Az emberiség sok szempontból fejlődik, úgymint a tudomány, a művészet, az erkölcs, a demokrácia, és a társadalmi-gazdasági forma is változik. A meghatározó a termelőerők fejlődése és az ezzel járó érdekellentét kiéleződése a társadalmi osztályok között, ami maga után vonzza a termelési viszonyok, a termelőeszközök birtoklásának emberségesebb megoldását és lehetőségét. A kapitalizmusban a termelőerők fejlődésével a kizsákmányolás is fokozódik, ami növeli az érdekellentéteket a termelőeszközök tulajdonosai és a kizsákmányoltak között. Ez a kapitalizmusban az osztályharcban nyilvánul meg, ami a társadalmi forma változását kényszeríti ki. A kizsákmányolás növekedésével egyre mélyül a szakadék a kizsákmányolók és kizsákmányoltak jövedelme között, ez pedig kihasználhatatlan felesleg keletkezését, és az élősködők pazarlásának, a társadalom rothadásának fokozódását okozza. A kizsákmányolással keletkezett felesleg nem kerül fogyasztásra, sem a válságok enyhítésére, így a válságok szenvedői feleslegesen a kizsákmányoltak lesznek, annak ellenére, hogy a létfeltételek javulnak az emberiség gazdagabb népei számára. A felesleget inkább a fegyverkezésre, az osztályharc elnyomására, a világuralom megszerzésére fordítják, és nem az emberiség a fejlődése, társadalmi haladása számára. A kizsákmányolás az emberiség számára egyre értelmetlenebb és feleslegesebb lesz, de a kapitalizmusban ez elkerülhetetlen.

A létért való küzdelem:
A lét határozza meg a tudatot, ezért amíg a létért való küzdelem elkerülhetetlen, az emberiség megoszlik kizsákmányoló élősködőkre és az őket kiszolgálókra, ennek próbálta emberséges korlátozását a szocializmus. De amint a létért való küzdelemre nem lesz szükség, a termelőerők fejlettsége lehetővé és szükségessé teszi az egész emberiség számára az egyelőséget, ami nem egyformaság, hanem egyenlő emberi méltóság. A harácsolás a létfeltételek bőségében értelmetlen és erkölcstelen butaság lesz. Ha nem a megélhetésért kell küzdenie az emberiségnek, akkor a világ megismerése, mint életszükséglet, mindenki számára a neki megfelelő, az egyéniségéhez mérhető módon megvalósítható. Ki fog derülni, hogy minden ember, de legalábbis a többség, az emberiség közös problémáinak megoldásában egyformán hasznos lehet. De ezt művelni kell, az oktatással, az egészségüggyel, a társadalom tagjainak emberséges együttműködésével, együttélésének emberséges civilizált megtanításával, mert ennek a megvalósítása a túlélés záloga lesz, amihez feltétlenül kell a kommunizmus. Az emberek lehetséges képességei, ha jól van szervezve a társadalom, akkor kiegészíthetik egymás genetikai adottságait, hiányosságait az ésszerű összefogással, emberséges hozzáállással. A jól működő családban, ahol szeretettel, ésszel tisztelik a párok egymást és a gyerekeiket, jó modell lehet erre, a párok egymás képességeit felhasználva sokkal többre vihetik, mint ha marakodnak. Az emberiség csak az emberséges világ megteremtésével maradhat fenn, mert különben a rendelkezésre álló hatalom az emberiség ellen fordul. Vagy az emberré válás, vagy vissza az állatvilágba ez a tétje a társadalom haladásának, aminek az útja az emberséges társadalomba csakis a szocializmuson keresztül a kommunizmus lehet.

***
Marxista fogalomlexikon – Demokrácia: legáltalánosabb értelemben olyan politikai rendszer, amelyben a hatalom forma szerint az egész nép kezében van, ténylegesen azonban valamely osztály diktatúrája érvényesül. A burzsoá politikusok és a reformisták a demokrácia fogalmát rendszerint elszakítják a konkrét gazdasági-társadalmi tartalomtól és főleg formális jegyek alapján ítélik meg. A marxizmus-leninizmus a demokráciát konkrét társadalmi-gazdasági tartalmában és feltételeiben vizsgálja. A kizsákmányoló rendszerekben a demokráciának csak külső látszata van meg, a valóságos népuralom sohasem valósulhat meg benne. A demokrácia csak az elnyomó osztályok (a kisebbség) számára van biztosítva, az elnyomott osztályok (a többség) számára ugyanakkor ez diktatúrát jelent. A polgári demokráciákban a burzsoázia formális szabadságjogokat biztosít (alkotmányt, parlamentet és más képviseleti intézményeket hoz létre, általános választójogot ad stb.) de minden módon akadályozza, hogy a tömegek valóban élhessenek is azokkal. Ha a burzsoázia uralmát veszély fenyegeti, akkor elveti a polgári demokratikus szabadságjogoknak még a látszatát is, és nyílt terrorista diktatúrához folyamodik. A demokrácia új, magasabb rendű formája a szocialista demokrácia, amely a nép többségének, a dolgozó tömegeknek a demokráciája.

Marxista fogalomlexikon – Szocialista Állam: a szocialista társadalom állama, a szocializmus gazdasági alapjának politikai felépítménye. A szocialista állam az állam új típusa, amely a szocialista forradalom eredményeként a burzsoá államot váltja fel. A szocialista felépítmény megteremtése folyamat, amely végighúzódik a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet egész időszakán. Céljait és feladatait tekintve szocialista, mert a szocializmus felépítésének az eszköze. A szocialista társadalom fejlődésének mértékében változnak az állam funkciói; a kizsákmányoló osztályok felszámolásával egyidejűleg fokozatosan visszaszorul ellenállásuk elnyomásának funkciója, mindinkább kifejlődnek a szocialista állam főfunkciói: a gazdasági-szervező és kulturális-nevelő funkciók. A szocialista világrendszer kialakulásával összefüggésben a békéért vívott harc és az ország védelmének funkciói mellett a szocialista államban kialakul egy új külsőfunkció: a testvéri együttműködés fejlesztése a szocialista országokkal. Amikor a szocializmus teljes és végleges győzelmet arat és a társadalom a kommunizmus kibontakozó építésének a szakaszába lép, a proletárdiktatúra állama egyetemes népi állammá alakul át, amely az egyetemes népi akarat kifejezésének a szerve. A szocialista állam a szocializmus megszilárdításának, a kommunista társadalom építésének eszköze. Az állam elhalása azt jelenti, hogy a szocialista államiság és a szocialista társadalom minden politikai szervezete fokozatosan kommunista társadalmi önigazgatássá fejlődik. Az állam teljes elhalásának feltétele a fejlett kommunista társadalom felépítése az országokon belül, valamint a szocializmus győzelme és megszilárdítása a nemzetközi küzdőtéren

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: V. I. Lenin

A proletariátus feladatai forradalmunkban

A proletárpárt platformjának tervezete

A jelenlegi történelmi helyzetet Oroszországban a következő alapvonások jellemzik:

A lezajlott forradalom osztályjellege

1. A régi cári hatalom, amely csak maroknyi feudális földesurat képviselt, akik az egész államgépezetet (a hadsereget, a rendőrséget és a hivatalnoki kart) irányították, össze van törve és félre van állítva, de nincs megsemmisítve. A monarchiát forma szerint nem szüntették meg. A Romanov- banda folytatja monarchista cselszövéseit. A feudális földesurak óriási földbirtokait nem számolták fel.

2. Az államhatalom Oroszországban egy új osztály kezébe, nevezetesen a burzsoázia és az elburzsoásodott földbirtokosok osztályának kezébe ment át. Ennyiben a burzsoá-demokratikus forradalom Oroszországban befejeződött.

A hatalomra került burzsoázia blokkot (szövetséget) kötött a nyíltan monarchista elemekkel, akik hallatlan igyekezettel támogatták 1906 —1914-ben Véres Miklóst és Akasztó Sztolipint (Gucskov és más, a kadetoknál jobboldalibb politikusok). Lvovnak és Társainak új burzsoá kormánya tárgyalni igyekezett és tárgyalásokba is bocsátkozott a Romanovokkal a monarchia helyreállításáról Oroszországban. Ez a kormány, hangzatos forradalmi frázisok kíséretében, a régi rend híveit nevezi ki a vezető tisztségekre. Ez a kormány azon van, hogy az államgépezet egész apparátusát (a hadsereget, a rendőrséget és a hivatalnoki kart) minél kevésbé reformálja meg és a burzsoázia kezére játssza. A tömegakciók forradalmi kezdeményezését és a hatalomnak a nép által alulról való megragadását — a forradalom valódi sikereinek ezt az egyetlen biztosítékát — az új kormány máris kezdi mindenképpen akadályozni.

Ez a kormány mindeddig még csak ki sem tűzte az Alkotmányozó Gyűlés összehívásának időpontját. A földesúri földbirtokhoz, a feudális cárizmusnak ehhez az anyagi alapjához, nem nyúl hozzá. Ennek a kormánynak eszeágában sincs, hogy a monopolista pénzügyi szervezetek, a nagybankok, a kapitalista szindikátusok és kartellek stb. működésének kivizsgálásához, a működés adatainak közzétételéhez és e szervezetek ellenőrzéséhez hozzáfogjon.

Az új kormányban a legfőbb, a döntő miniszteri tárcák (a belügyminisztérium és a hadügyminisztérium, vagyis a hadsereg és a rendőrség, a hivatalnoki kar, a tömegek elnyomását szolgáló egész gépezet fölötti parancsnoklás) közismert monarchisták és a földesúri nagybirtok híveinek kezében vannak. A kadetok, az újsütetű republikánusok, a botcsinálta republikánusok másodrendű tárcákat kaptak, amelyek nincsenek közvetlen kapcsolatban a nép fölötti parancsnoklással és az államhatalom gépezetével. A. Kerenszkij, a trudovikok képviselője és „szintén-szocialista”, egyáltalán semmiféle szerepet sem játszik, az ő dolga csak annyi, hogy hangzatos frázisokkal elaltassa a nép éberségét és figyelmét.

Mindezeknél az okoknál fogva az új polgári kormány még a belpolitika terén sem érdemli meg a proletariátus legcsekélyebb bizalmát sem, és nem engedhető meg, hogy a proletariátus ennek a kormánynak bármiféle támogatást nyújtson.

Az új kormány külpolitikája

3. A külpolitikában, amelyet az objektív körülmények most előtérbe állítanak, az új kormány az imperialista háború folytatásának, az imperialista hatalmakkal, Angliával, Franciaországgal stb. szövetségben, a tőkés zsákmány felosztásáért, a kis és gyenge népek elnyomásáért viselt háború folytatásának a kormánya.

Az új kormány, amely az orosz tőke, és az orosz tőke hatalmas pártfogója és gazdája, az egész világon a leggazdagabb angol-francia imperialista tőke érdekeinek van alávetve — ellentétben azokkal a kívánságokkal, amelyeket Oroszország népeinek kétségtelen többsége a Katona- és Munkásküldöttek Szovjetjei útján a leghatározottabb formában kinyilvánított —, nem tett semmiféle reális lépést a kapitalisták érdekeiért folyó népmészárlás beszüntetésére. Még azokat a nyilvánvalóan rablásra irányuló titkos szerződéseket sem hozta nyilvánosságra (Perzsia felosztásáról, Kína megrablásáról, Törökország megrablásáról, Ausztria felosztásáról, Kelet-Poroszország elvételéről, a német gyarmatok elvételéről stb.), amelyek Oroszországot tudvalevőleg az angol-francia imperialista rablótőkéhez kötik. Ez a kormány megerősítette ezeket a szerződéseket, amelyeket a cárizmus kötött — a cárizmus, amely az évszázadok folyamán más zsarnokoknál és kényuraknál is több népet rabolt ki és nyomott el, a cárizmus, amely nemcsak hogy elnyomta, de meg is gyalázta és meg is rontotta a nagyorosz népet azzal, hogy más népek hóhérává tette.

Az új kormány, miután megerősítette ezeket a gyalázatos és rabló szerződéseket, nem javasolt azonnali fegyverszünetet valamennyi hadviselő népnek, annak ellenére, hogy Oroszország népeinek többsége a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjei útján világosan kifejezte ezt a követelését. A kormány ezt a kérdést ünnepélyes, hangzatos, hivalkodó, de teljesen üres nyilatkozatokkal és frázisokkal ütötte el, amelyek a burzsoá diplomaták szájában mindig arra szolgáltak és szolgálnak, hogy az elnyomott nép hiszékeny és naiv tömegeit becsapják.

4. Ezért az új kormány a külpolitika terén a legcsekélyebb bizalmat sem érdemli, sőt, ha valaki még mindig olyan követeléseket támasztana vele szemben, hogy nyilvánítsa ki Oroszország népeinek békeakaratát, hogy mondjon le az annexiókról stb. stb., ez a valóságban nem jelentene mást, mint azt, hogy becsapja a népet, megvalósíthatatlan reményeket kelt benne, késlelteti öntudatának tisztulását, közvetve megbékíti a háború folytatásával, amelynek igazi társadalmi jellegét nem jámbor óhajok határozzák meg, hanem a háborút viselő kormány osztályjellege, a kormány által képviselt osztálynak Oroszország, Anglia, Franciaország stb. imperialista finánctőkéjével való kapcsolata, az a reális, valóságos politika, amelyet ez az osztály folytat.

A sajátos kettőshatalom és osztályjelentősége

5. Forradalmunk legfőbb sajátossága, mely a legsürgetőbben követeli, hogy figyelmesen megvizsgálják — az a kettőshatalom, mely mindjárt a forradalom győzelme utáni első napokban kialakult.

Ez a kettőshatalom abban nyilvánul meg, hogy két kormány van: a burzsoázia fő, igazi, valóságos kormánya, Lvov és Társai „Ideiglenes Kormánya”, amelynek kezében van a hatalom valamennyi szerve, és egy kiegészítő kormány, mellékkormány, „ellenőrző” kormány, a Munkás- és Katonaküldöttek Petrográdi Szovjetje formájában, amelynek kezében nincsenek államhatalmi szervek, de közvetlenül a nép nyilvánvaló és feltétlen többségére, a felfegyverzett munkásokra és katonákra támaszkodik.

Ennek a kettőshatalomnak osztályeredete azzal magyarázható, és osztályjelentősége abban áll, hogy az 1917-es márciusi orosz forradalom nemcsak elsöpörte az egész cári monarchiát és nemcsak átadta az egész hatalmat a burzsoáziának, hanem egyben közvetlen közel jutott a proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrájához. A Munkás- és Katonaküldöttek Petrográdi Szovjetje és más, helyi Szovjetjei éppen ezt a diktatúrát (vagyis olyan hatalmat, amely nem törvényre, hanem a lakosság felfegyverzett tömegeinek közvetlen erejére támaszkodik) és éppen az említett osztályok diktatúráját jelentik.

6. Az orosz forradalom következő, a legnagyobb mértékben fontos sajátossága az, hogy a Katona- és Munkásküldöttek Petrográdi Szovjetje, amely minden jel szerint a helyi Szovjetek többségének a bizalmát bírja, önként átadja az államhatalmat a burzsoáziának és a burzsoázia Ideiglenes Kormányának, önként lemond az elsőbbségről annak javára azzal, hogy egyességet köt vele a kormány támogatásáról, maga pedig beéri a megfigyelő, az Alkotmányozó Gyűlés összehívására ügyelő ellenőr szerepével (az Alkotmányozó Gyűlés összehívásának határidejét az Ideiglenes Kormány mindeddig még csak nyilvánosságra sem hozta).

Ez a rendkívül sajátságos, a történelemben ilyen formában nem tapasztalt körülmény két diktatúrának össze- és egybefonódását hozta létre: az egyik a burzsoázia diktatúrája (mert Lvov és Társainak kormánya diktatúra, vagyis olyan hatalom, amely nem törvényre és nem a népakarat előzetes megnyilvánulására támaszkodik, hanem a hatalomnak erőszak útján való megragadására, és a hatalmat egy meghatározott osztály, mégpedig a burzsoázia ragadja meg), a másik a proletariátus és a parasztság diktatúrája (a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetje).

A legkisebb kétség sem férhet ahhoz, hogy az ilyen „összefonódás” sokáig nem állhat fenn. Két hatalom nem lehet az államban. Egyiküknek meg kell semmisülnie és az egész orosz burzsoázia már minden erejével, minden módon, mindenütt azon fáradozik, hogy eltávolítsa az útból, megfossza erejétől, a semmivel tegye egyenlővé a Katona- és Munkásküldöttek Szovjetjeit, hogy megteremtse a burzsoázia egyeduralmát.

A forradalom fejlődésében a kettőshatalom csak átmenetet fejez ki, amikor a forradalom már túlhaladt a szokásos polgári-demokratikus forradalmon, de még nem ért el a proletariátus és a parasztság „tiszta” diktatúrájáig.

Ennek az átmeneti ingatag helyzetnek osztályjelentősége (és osztály szempontból való magyarázata) a következő: mint minden forradalom, a mi forradalmunk is a tömegek legnagyobb hősiességét és önfeláldozását követelte meg a cárizmus elleni harcban és ugyanakkor egy csapással rengeteg kispolgárt vont be a mozgalomba.

Minden valóságos forradalomnak egyik fő, tudományos és gyakorlati-politikai ismertetőjele az, hogy szokatlanul gyorsan, hirtelen és ugrásszerűen emelkedik a politikai életben, az állam berendezésében való aktív, önálló, tényleges részvételre áttérő „nyárspolgárok” száma.

Így van ez Oroszországban is. Oroszország most forrong. Milliók és tízmilliók, akik politikailag egy évtizeden át szunnyadtak, akiket a rettenetes cári iga, a földesurak és gyárosok számára végzett kényszermunka teljes politikai tétlenségre kárhoztatott, most felébredtek és belesodródtak a politikába. Ámde kik ezek a milliók és tízmilliók? Többnyire kistulajdonosok, kispolgárok, olyan emberek, akik a tőkések és a bérmunkások között a középen állnak. Oroszország valamennyi európai ország között a legkispolgáribb ország.

A hatalmas kispolgári hullám mindent elárasztott, nemcsak számbeli súlyával, de eszmeileg is ránehezedett az öntudatos proletariátusra, azaz igen széles munkásköröket fertőzött meg, árasztott el kispolgári politikai nézetekkel.

A kispolgárság az életben a burzsoáziától függ, maga is tulajdonos módjára, nem pedig proletármódra él (ha a társadalmi termelésben elfoglalt helyét tekintjük), gondolkozásmódjában pedig a burzsoáziát követi.

Hiszékeny és nem öntudatos magatartás a kapitalisták, a béke és a szocializmus legádázabb ellenségei iránt — ez az, ami Oroszországban a tömegek mai politikáját jellemzi, ez az, ami forradalmi gyorsasággal nőtt ki ennek a valamennyi európai ország között legkispolgáribb országnak társadalmi és gazdasági talaján. Ez az osztályalapja annak az „egyességnek” (hangsúlyozom, hogy nem annyira szabályszerű egyességre, mint inkább a tényleges támogatásra, hallgatólagos egyességre, a hatalom iránti hiszékeny, nem öntudatos engedékenységre gondolok), amely az Ideiglenes Kormány és a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetje között létrejött. Ez az egyesség Gucskovnak zsíros falatot, valóságos hatalmat juttatott, a Szovjetnek pedig ígéreteket, tiszteletet (ideig-óráig), hízelgést, frázisokat, fogadkozásokat, hajbókolást a Kerenszkijek részéről.

Az oroszországi proletariátus számbeli gyengesége, öntudatosságának és szervezettségének elégtelensége — ugyanannak az éremnek a másik oldala.

Valamennyi narodnyik párt, az eszereket is beleértve, mindig kispolgári párt volt, a Szervező Bizottság pártja (Csheidze, Cereteli stb.) szintén; a pártonkívüli forradalmárokat (Sztyeklov és mások) hasonlóképpen elragadta az ár, vagy pedig nem lettek úrrá, nem tudtak úrrá lenni az áron.

A taktikának az eddigi fejtegetésekből következő sajátszerűsége

7. A valóságos helyzet fentemlített sajátszerűségéből következik a jelenlegi pillanat taktikájának az a sajátszerűsége, amelynek figyelembevétele a marxistára nézve kötelező, minthogy a marxistának az objektív tényekkel, a tömegekkel és osztályokkal, nem pedig egyes személyekkel stb. kell számolnia.

Ez a sajátszerűség mindenekelőtt azt követeli meg, hogy „ecetet és epét öntsünk a forradalmi-demokratikus frázisok cukros vizébe” (mint Tyeodorovics elvtárs, pártunk Központi Bizottságának tagja, a vasúti alkalmazottak és munkások petrográdi összoroszországi kongresszusának tegnapi ülésén — nagyon találóan — mondotta). Megköveteli a bíráló tevékenységet, az eszerek és a szociáldemokrata kispolgári pártok hibáinak megmagyarázását, az öntudatos-proletár, a kommunista párt elemeinek előkészítését és összefogását, a proletariátus kiszabadítását az „általános” kispolgári őrület karmaiból.

Ez „csak” propaganda-munkának látszik. A valóságban ez a leggyakorlatibb forradalmi munka, mert nem lehet előrelendíteni az olyan forradalmat, amely megtorpant, frázisokba fulladt, „egyhelyben topog”, de nem külső akadályok következtében, nem azért, mert a burzsoázia erőszakot alkalmaz ellene (Gucskov egyelőre még csak fenyegetőzik azzal, hogy erőszakot fog alkalmazni a katonatömegekkel szemben), hanem azért, mert a tömegek hiszékenyen öntudatlanok.

Csak ha harcolunk ez ellen a hiszékeny öntudatlanság ellen (és ez ellen kizárólag eszmei harcot lehet és kell folytatni, elvtársias meggyőzés és az élet tapasztalataira való hivatkozás útján), csakis akkor szabadulhatunk fel a forradalmi frázisok mostani tobzódásának uralma alól és adhatunk valóban előrelendítő lökést a proletárok öntudatosodásának, s ugyanúgy a tömegek öntudatosodásának és a tömegek bátor, elszánt helyi kezdeményezésének, csakis akkor segíthetjük elő azt, hogy a tömegek maguk váltsák valóra, fejlesszék tovább és szilárdítsák meg a szabadságjogokat, a demokráciát, és azt az elvet, amely szerint az egész földnek az egész nép birtokában kell lennie.

8. A burzsoá és földbirtokos kormányok világszerte szerzett tapasztalataik alapján két módszert dolgoztak ki arra, hogyan tartsák a népet elnyomatásban. Az első: az erőszak. I. Romanov Miklós — Deres Miklós, és II. Miklós — Véres Miklós megmutatták az orosz népnek az ilyen hóhérmódszerek alkalmazásának minden lehető és lehetetlen változatát. De van egy másik módszer is, amelyet a nagy forradalmak és forradalmi tömegmozgalmak egész során „okult” angol és francia burzsoázia dolgozott ki a legjobban. Ez a módszer: az ámításnak, a hízelgésnek, a frázisoknak, a milliónyi ígéretnek, a garasos borravalóknak, a lényegtelen engedményeknek és a lényeghez való ragaszkodásnak a módszere.

A jelenlegi pillanat sajátossága Oroszországban: szédítően gyors átmenet az első módszerről a másodikra, a nép elleni erőszakról a népnek való hízelgésre, a népnek ígéretekkel való áltatására. Vaszka kandúr csak hallgatja és eszik tovább. Miljukov és Gucskov kezükben tartják a hatalmat, őrzik a tőke profitját, folytatják az imperialista háborút az orosz és az angol-francia tőke érdekében — és közben ígéretekkel, szavalatokkal, hatásvadászó nyilatkozatokkal felelgetnek az olyan „szakácsok” beszédeire, mint Csheidze, Cereteli, Sztyeklov, akik fenyegetőznek, intenek, átkozódnak, könyörögnek, követelnek, kinyilatkoztatnak . . . Vaszka kandúr csak hallgatja — és eszik tovább.

S a hiszékeny öntudatlanság és az öntudatlan hiszékenység napról napra csökkenni fog, különösen a proletárok és a szegényparasztok között, akiket az élet (társadalmi és gazdasági helyzetük) arra tanít, hogy ne higgyenek a kapitalistáknak.

A kispolgárság vezéreinek a burzsoázia iránti bizalomra „kell” oktatniok a népet. A proletároknak bizalmatlanságra kell a népet oktatniok.

A forradalmi „honvédelem” és osztályjelentősége

9. A „majdnem mindent” elöntő kispolgári áradat legnagyobb, legkirívóbb megnyilvánulása kétségtelenül a forradalmi „honvédelem”. Ez az orosz forradalom további fejlődésének és sikerének legádázabb ellensége.

Aki ebben a kérdésben lépre ment és nem tudott kiszabadulni, az elveszett a forradalom számára. De a tömegek másképpen kerülnek csapdába, mint a vezérek és másképpen, a fejlődés más útján, más módon szabadulnak ki.

A forradalmi „honvédelem” egyrészt annak gyümölcse, hogy a burzsoázia becsapja a tömegeket, annak gyümölcse, hogy a parasztság, valamint a munkások egy része is, hiszékenyen öntudatlan, másrészt pedig a kistulajdonos érdekeit és szempontjait fejezi ki, aki bizonyos fokig maga is érdekelt az annexiókban és a bankprofitban, aki „szentül” őrzi a cárizmus hagyományait, amely a nagyoroszokat megrontotta a más népeken való hóhérkodással.

A burzsoázia becsapja a népet, a népnek a forradalommal kapcsolatban érzett nemes büszkeségére spekulál és úgy tünteti fel a dolgot, hogy a forradalomnak ez a jelenlegi szakasza, amikor a cári monarchiát a Gucskov—Miljukov-féle majdnem-köztársaság váltotta fel, megváltoztatta az Oroszország által viselt háború társadalmi és politikai jellegét. És a nép ezt — egy időre — elhitte, nagymértékben a régi idők előítélete következtében, amely arra készteti, hogy a nagyoroszon kívül Oroszország más népeiben olyasvalamit lásson, ami a nagyoroszok tulajdona vagy ősi birtoka. A nagyorosz nép gálád megrontása a cárizmus által, mely a nagyorosz népet arra nevelte, hogy más népekben valami alsóbbrendűt, valami „jogosan” Nagy-Oroszországhoz tartozót lásson, nem tűnhetett el egycsapásra.

Nekünk értenünk kell ahhoz, hogy megmagyarázzuk a tömegeknek, hogy a háború társadalmi és politikai jellegét nem egyes személyek és csoportok, sőt nem is az egyes népek „jóakarata” határozza meg, hanem: a háborút viselő osztály helyzete, az osztály politikája, melynek a háború folytatása, a tőkének mint a modern társadalom uralkodó gazdasági erejének kapcsolatai, a nemzetközi tőke imperialista jellege, Oroszországnak Angliától és Franciaországtól való függése a pénzügyek, a bankok, a diplomácia terén stb. Mindezt ügyesen, a tömegek számára érthetően megmagyarázni nem könnyű dolog, senki közülünk nem tudná ezt egyszerre hibátlanul elvégezni.

De propagandánk irányának, helyesebben tartalmának, ilyennek és csakis ilyennek kell lennie. A forradalmi „honvédelemnek” tett legcsekélyebb engedmény — árulás a szocializmussal szemben, a nemzetköziség teljes megtagadása, akármilyen szép frázisokkal, akármilyen „gyakorlati” meggondolásokkal igyekeznek is azt igazolni.

A „le a háborúval” jelszó, természetesen, helyes, de nem számol a jelenlegi feladatok sajátosságaival, nem számol azzal, hogy másképpen kell megközelíteni a széles tömegeket. Ez a jelszó, szerintem, hasonlít a „le a cárral” jelszóra, amellyel a „régi jó idők” ügyetlen agitátora minden teketória nélkül a falura ment és — ott jól elverték. A forradalmi „honvédelemnek” a tömegekből való hívei jóhiszeműek — nem egyéni, hanem osztályértelemben —, vagyis olyan osztályokhoz tartoznak (munkások és szegény parasztok), amelyeknek az annexiókból és az idegen népek elnyomásából valóban semmi hasznuk nincs. Ezeket nem szabad egy kalap alá venni a burzsoákkal és az „intellektuel” urakkal, akik nagyon jól tudják, hogy nem lehet lemondani az annexiókról, ha nem mondanak le a tőke uralmáról, és akik szép frázisokkal, szertelen ígéretekkel, számtalan biztatással, lelkiismeretlenül becsapják a tömegeket.

A „honvédelemnek” a tömegekből való híve egyszerűen, nyárspolgári szemmel nézi a dolgot: „Én nem akarok annexiót, a német «szorítja» az én torkomat, tehát igaz ügyet védelmezek, és egyáltalán nem holmi imperialista érdekeket.” Az ilyen embernek újra és újra meg kell magyarázni, hogy nem az ő személyes óhajairól, hanem a tömegek, az osztály viszonyairól és feltételeiről, politikai viszonyokról és feltételekről, a háborúnak a tőke érdekeivel és a bankok nemzetközi hálózatával való összefüggéséről stb. van szó. Csak a „honvédelem” ellen folytatott ilyen harc komoly harc és biztat — talán nem nagyon gyors, de biztos és maradandó — sikerrel.

Hogyan lehet befejezni a háborút?

10. A háborút nem lehet „tetszés szerint” befejezni. Nem lehet az egyik fél határozatával befejezni. Nem lehet befejezni azzal, hogy — egy „honvédő” katona szavaival élve — „földbe döfjük a szuronyt”.

A háborút nem lehet befejezni a különböző országok szocialistáinak „megegyezésével”, a világ proletárjainak „akciójával”, a népek „akaratával” stb. — minden ilyenfajta frázis, amellyel a „honvédő” és félig „honvédő”, félig internacionalista újságok cikkei tele vannak, valamint a számtalan határozat, felhívás, kiáltvány, a Katona- és Munkásküldöttek Szovjetjének határozatai — mindezek a frázisok nem egyebek, mint kispolgárok üres, ártatlan, jámbor óhajai. Mi sem ártalmasabb ezeknél a „népek békeakaratának kinyilatkoztatásával”, a proletariátus forradalmi akcióinak sorrendjével (az orosz proletariátus után a németen „van a sor”) stb. kapcsolatban hangoztatott frázisoknál. Mindez luiblanizmus, édes álmodozás, „politikai kampányokkal” való játék, lényegében csak a Vaszka kandúrról szóló mese ismételgetése.

A háborút nem a rabló kapitalisták rosszakarata idézte elő, bár kétségtelenül csakis az ő érdekükben folyik, csakis őket gazdagítja. A háborút a világtőke félévszázados fejlődése, a világtőke milliárd meg milliárd szálai és kapcsolatai hozták létre. Nem lehet kiugrani az imperialista háborúból, nem lehet demokratikus, erőszak nélküli békét elérni, ha nem döntjük meg a tőke uralmát, ha az államhatalom nem megy át egy másik osztály, a proletariátus kezébe.

Az 1917-es február—márciusi orosz forradalom az imperialista háború polgárháborúvá való átváltoztatásának kezdete volt. Ez a forradalom megtette az első lépést a háború befejezése felé. Csak a második lépés biztosíthatja a háború befejezését, nevezetesen az, ha az államhatalom átmegy a proletariátus kezébe. Ez lesz a kezdete az egész világra kiterjedő „frontáttörésnek” — a tőkés érdekek frontja áttörésének, és csakis ennek a frontnak áttörése után szabadíthatja meg a proletariátus az emberiséget a háború borzalmaitól és ajándékozhatja meg a tartós béke áldásaival.

És az orosz forradalom a tőke „frontjának” ilyen „áttöréséhez” máris egészen közel vitte Oroszország proletariátusát azzal, hogy megteremtette a Munkásküldöttek Szovjetjeit.

A forradalmunkból kinövő új államtípus

11. A Munkás-, Katona-, Paraszt- stb. Küldöttek Szovjetjeit nemcsak abban a tekintetben nem értik meg, hogy a többség nem látja világosan osztályjelentőségüket, szerepüket az orosz forradalomban. Nem értik meg a Szovjeteket abban a tekintetben sem, hogy új államformát, helyesebben, új államtípust képviselnek.

A burzsoá államok legtökéletesebb, legelőrehaladottabb formája a parlamentáris demokratikus köztársaság: a hatalom a parlament kezében van; az államgépezet, a kormányzás gépezete és szervei a szokásosak: állandó hadsereg, rendőrség és hivatalnoki kar, amely a valóságban le nem váltható, kiváltságokkal rendelkezik és a nép fölött áll.

De a forradalmi korszakok a XIX. század végétől a demokratikus állam legfelsőbb típusát hozzák létre, az olyan államot, amely bizonyos vonatkozásban, Engels kifejezése szerint, már megszűnik állam lenni, „már nem is . . . állam a szó szoros értelmében”. Ez — a Párizsi Kommün típusú állam, amely a néptől elkülönült hadsereget és rendőrséget magának a népnek egyenes és közvetlen felfegyverzésével váltja fel. Ez a Kommün lényege, a Kommüné, melyet hazugságokkal és rágalmakkal árasztottak el a burzsoá írók, és amelyről tévesen állították többek között azt, hogy azonnal „be akarta vezetni” a szocializmust.

1905-ben és 1917-ben az orosz forradalom kimondottan ilyen típusú állam megteremtéséhez kezdett hozzá. A nép képviselőiből álló Összoroszországi Alkotmányozó Gyűlés, vagy a Szovjetek Szovjetje stb. által egyesített Munkás-, Katona- és Paraszt- stb. Küldöttek Szovjetjeinek Köztársasága — ez az, ami az életben nálunk már megvalósulóban van, most, ezidőszerint, a sokmilliónyi nép kezdeményezésére, mely önhatalmúan, a maga módja szerint teremt demokráciát, nem várva be sem azt, hogy a kadet-professzor urak megírják törvénytervezeteiket a parlamentáris burzsoá köztársaság számára, sem pedig azt, hogy a kispolgári „szociáldemokrácia” Plehanov vagy Kautsky fajtájából való pedáns és maradi hősei lemondjanak a marxizmus államelméletének elferdítéséről.

A marxizmus abban különbözik az anarchizmustól, hogy elismeri az állam és az államhatalom szükségességét a forradalmi korszakban általában, a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet korszakában különösen.

A marxizmus abban különbözik Plehanov meg Kautsky úrék és társaik kispolgári, opportunista „szociáldemokratizmusától”, hogy az említett korszakok számára nem olyan államot tart szükségesnek, mint amilyen a közönséges parlamentáris burzsoá köztársaság, hanem olyan államot, mint a Párizsi Kommün.

Ez az utóbbi államtípus a régitől főleg a következőkben különbözik:

A parlamentáris burzsoá köztársaságtól a monarchiához való visszatérés egészen könnyű (ahogy a történelem be is bizonyította), mert érintetlen marad az egész elnyomó gépezet: a hadsereg, a rendőrség és a hivatalnoki kar. A Kommün és a Munkás-, Katona-, Paraszt- stb. Küldöttek Szovjetjei összetörik és kiküszöbölik ezt a gépezetet.

A parlamentáris burzsoá köztársaság korlátozza, fojtogatja a tömegek önálló politikai életét, közvetlen részvételét az egész állami élet demokratikus építésében, a legalsó foktól a legfelsőig. A Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjei ennek az ellenkezőjét teszik.

Ez utóbbiak azt az államtípust újítják fel, amelyet a Párizsi Kommün alakított ki, és amelyet Marx annak „a végre felfedezett politikai formának” nevezett, „amely mellett a munka gazdasági felszabadítása végbemehet”.

Rendszerint azt az ellenvetést szokták tenni, hogy az orosz nép nincs felkészülve a Kommün „bevezetésére”. Ez feudális urak érve, akik azt mondták, hogy a parasztok nem értek még meg a szabadságra. A Kommün, vagyis a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjei nem „vezetnek be”, nem szándékoznak „bevezetni” és ne is vezessenek be semmiféle olyan újítást, amely nem érett meg teljesen mind a gazdasági valóságban, mind a nép túlnyomó többségének tudatában. Minél súlyosabb a gazdasági csőd és a háborúszülte válság, annál égetőbben van szükség a legtökéletesebb politikai formára, amely megkönnyíti azoknak a rettenetes sebeknek a begyógyítását, amelyeket a háború ütött az emberiségen. Minél kevesebb szervezeti tapasztalattal rendelkezik az orosz nép, annál határozottabban kell hozzáfognia a szervezeti felépítéshez magának a népnek, nem pedig csak a burzsoázia elvtelen politikusainak és „jövedelmező állásocskákban” ülő hivatalnokainak.

Minél előbb vetkőzzük le a Plehanov meg Kautsky úrék és társaik által eltorzított marxizmusnak, ennek az álmarxizmusnak régi előítéleteit, minél buzgóbban segítünk a népnek abban, hogy azonnal és mindenütt kiépítse a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeit, hogy ezek kezükbe vegyék az egész életet, minél tovább húzzák-halasztják Lvov úrék és társaik az Alkotmányozó Gyűlés egybehívását, annál könnyebb lesz majd a népnek (akár az Alkotmányozó Gyűlés útján, akár anélkül, ha Lvov nagyon sokáig nem hívja egybe) a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek Köztársasága javára döntenie. A nép új szervezeti építőmunkájában a hibák eleinte elkerülhetetlenek, de jobb hibákat elkövetni és haladni előre, mint várni, amíg a Lvov úr által összehívott jogász-professzorok megírják majd az Alkotmányozó Gyűlés egybehívásáról és a parlamentáris burzsoá köztársaság megörökítéséről, a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek megfojtásáról szóló törvényeket.

Ha szervezkedünk és okosan folytatjuk propagandánkat, nemcsak a proletárok, de a parasztság kilenctized része is ellene lesz a rendőrség visszaállításának, a le nem váltható és kiváltságos hivatalnoki karnak, a néptől elkülönített hadseregnek. Márpedig kizárólag ez az új államtípus lényege.

12. A rendőrségnek népi milíciával való felváltása olyan újítás, amely a forradalom egész menetéből következik s amely most Oroszország legtöbb helyén megvalósul. Meg kell magyaráznunk a tömegeknek, hogy a szokásos típusú burzsoá forradalmak többségében az ilyen újítás mindig igen rövidéletű volt és hogy még a legdemokratikusabb és legrepublikánusabb burzsoázia is mindig visszaállította a régi, cári típusú, a néptől elkülönített rendőrséget, amely burzsoá parancsnokság alatt áll és alkalmas arra, hogy mindenképpen elnyomja a népet.

Annak, hogy ne hagyjuk a rendőrséget visszaállítani, csak egy módja van: általános népi milícia létesítése, ennek egybeolvasztása a hadsereggel (az állandó hadsereg felváltása a nép általános felfegyverzésével). Ebben a milíciában részt kell vennie kivétel nélkül minden egyes férfi és női állampolgárnak 15 évtől 65 évig, ha szabad ezekkel a hozzávetőleges korhatárokkal meghatározni a serdülőkorban levők és az öregek részvételét. A tőkések kötelesek megfizetni a bérmunkásoknak, háztartási alkalmazottaknak stb. azokat a napokat, amelyeket a milíciában végzett közszolgálatnak szentelnek. Ha nem vonják be a nőket nemcsak általában a politikai életben való önálló részvételbe, de az állandó, mindenkire kiterjedő közszolgálatba is, nem lehet szó szocializmusról, de még teljes és szilárd demokráciáról sem. Az olyan „rendészeti” feladatok, mint a betegekről, a hajléktalan gyermekekről, az élelmiszer-ellenőrzésről stb. való gondoskodás, egyáltalán nem valósíthatók meg kielégítő módon a nők tényleges és nemcsak papíron meglevő egyenjogúsága nélkül.

Nem szabad megengedni a rendőrség visszaállítását, be kell vonni az egész nép szervező erőit a mindenkire kiterjedő milícia megteremtésébe — ezeket a feladatokat kell a proletariátusnak a tömegek között hirdetnie a forradalom megvédése, megszilárdítása és továbbfejlesztése érdekében.

Agrárprogram és nemzetiségi program

13. Ebben a pillanatban nem tudhatjuk határozottan, vajon kifejlődik-e a közeljövőben egy hatalmas agrárforradalom az orosz faluban. Nem tudhatjuk pontosan, hogy milyen mélyreható a parasztságnak az utóbbi időben kétségtelenül előrehaladó osztálytagozódása, egyrészt béresekre, bérmunkásokra és szegényparasztokra („félproletárokra”), másrészt jómódú parasztokra és középparasztokra (tőkésekre és kistőkésekre) való tagozódása. Az ilyen kérdéseket csak a tapasztalat dönti és döntheti el.

De mi, mint a proletariátus pártja, feltétlenül kötelesek vagyunk nemcsak arra, hogy haladéktalanul agrár- (föld) programmal lépjünk a nyilvánosság elé, hanem arra is, hogy hirdessük az oroszországi paraszti agrárforradalom érdekeit szolgáló, azonnal megvalósítható gyakorlati rendszabályokat.

Követelnünk kell az egész föld nacionalizálását, vagyis azt, hogy minden, az állam területén levő föld a központi államhatalom tulajdonába menjen át. Ennek a hatalomnak meg kell állapítania a telepítési földalap nagyságát stb., törvényeket kell hoznia az erdők védelméről, a talajjavításról stb., feltétlenül meg kell tiltania bármilyen közvetítést a föld tulajdonosa, az állam, és a föld bérlője, a gazda között (meg kell tiltania a földnek bármilyen formában történő továbbadását). De a földdel való minden rendelkezés, a földbirtoklás és földhasználat helyi feltételeinek minden esetben való meghatározása egyáltalán ne a bürokrácia, a hivatalnoki kar, hanem teljesen és kizárólag a területi és helyi Parasztküldöttek Szovjetjeinek kezében legyen.

A gabonatermelés technikájának javítása, a termelés növelése, valamint az ésszerű nagyüzemű gazdaság kifejlesztése és társadalmi ellenőrzése érdekében arra kell törekednünk a Parasztbizottságokban, hogy minden elkobzott földesúri birtokon nagy mintagazdaságot létesítsenek a Béresküldöttek Szovjetjeinek ellenőrzésével.

Az eszereknél uralkodó kispolgári frázis és kispolgári politika ellensúlyozására, amely különösen a „fogyasztói” vagy „munka”-normáról, a „föld szocializálásáról” stb. szóló üres fecsegésekben nyilvánul meg, a proletariátus pártjának meg kell magyaráznia, hogy a kisgazdaság rendszere árutermelés mellett képtelen megszabadítani az emberiséget a tömegek nyomorától és elnyomásától.

A proletariátus pártjának — anélkül, hogy azonnal és feltétlenül szakadást idézne elő a Parasztküldöttek Szovjetjeiben — meg kell magyaráznia, hogy szükség van a Béresküldöttek külön Szovjetjeire és a Szegényparaszt- (félproletár) küldöttek külön Szovjetjeire, vagy legalábbis az ilyen osztályhelyzetű küldöttek állandó jellegű külön tanácskozásaira, mint külön frakciókra vagy pártokra a Parasztküldöttek általános Szovjetjein belül. Enélkül minden, általában a parasztságról szóló mézes-mázos kispolgári narodnyik frázis csak takaróul fog szolgálni ahhoz, hogy a jómódú parasztság becsapja velük a nincstelen tömegeket, holott a jómódú parasztság nem egyéb, mint a tőkések egyik válfaja.

Annak a burzsoá-liberális vagy tisztára bürokratikus prédikációnak az ellensúlyozására, amelyet sok szociálforradalmár, valamint a Munkás- és Katonaküldöttek sok Szovjetje hirdet, amikor azt tanácsolják a parasztoknak, hogy ne vegyék el a földesúri földeket és ne fogjanak hozzá az agrárátalakításhoz az Alkotmányozó Gyűlés egybehívása előtt, a proletariátus pártjának arra kell felhívnia a parasztokat, hogy az agrárátalakítást azonnal, önhatalmúlag valósítsák meg és a helyi Parasztküldöttek határozatai alapján azonnal kobozzák el a földesúri birtokokat.

Emellett különösen fontos síkraszállni azért, hogy a fronton levő katonák és a városok számára fokozni kell az élelmiszerek termelését — és semmi körülmények között sem szabad megengedni a jószágállománynak, a felszerelésnek, a gépeknek, épületeknek stb. stb. bárminemű rongálását vagy pusztítását.

14. A nemzeti kérdésben a proletárpártnak mindenekelőtt amellett kell síkraszállnia, hogy hirdessék ki és egyben haladéktalanul valósítsák is meg valamennyi, a cárizmus által elnyomott, erőszakos úton Oroszországhoz csatolt, vagy az állam határai között erőszakkal visszatartott, azaz annektált nemzet és nemzetiség Oroszországtól való különválásának teljes szabadságát.

Az annexiókról való lemondást hangoztató minden olyan kijelentés, nyilatkozat és kiáltvány, amelyet nem kísér a különválás szabadságának tényleges megvalósítása, végeredményben nem egyéb, mint a népek burzsoá módra való becsapása vagy kispolgári jámbor óhaj.

A proletárpárt minél nagyobb kiterjedésű állam megteremtésére törekszik, mert az előnyös a dolgozóknak; arra törekszik, hogy a nemzeteket közelebb hozza egymáshoz és idővel egybeolvassza, de ezt a célját nem erőszak, hanem kizárólag valamennyi nemzet munkásainak és egész dolgozó tömegének szabad testvéri szövetsége útján akarja elérni.

Minél demokratikusabb lesz az oroszországi köztársaság, minél sikeresebben építi ki szervezetét, mint a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek köztársasága, annál hatalmasabb lesz minden nemzet dolgozó tömegeiben az ilyen köztársasághoz való önkéntes vonzódás ereje.

A különválás teljes szabadsága, a legszélesebbkörű helyi (és nemzeti) önkormányzat, a nemzeti kisebbségek jogainak részletesen kidolgozott biztosítékai — ez a forradalmi proletariátus programja.

A bankok és a kapitalista szindikátusok államosítása

15. A proletariátus pártja semmiesetre sem tűzheti ki céljául kisparaszti országban a szocializmus „bevezetését”, amíg a lakosság túlnyomó része nem ismerte fel a szocialista forradalom szükségességét.

De csak a „majdnem-marxista” szólamok mögé rejtőző burzsoá szofisták vezethetik le ebből az igazságból az olyan politika igazolását, amely elodázná a gyakorlatilag már teljesen megérett, sürgős forradalmi rendszabályokat, amilyeneket a háború folyamán számos burzsoá állam gyakorta megvalósított, és amelyek a közeledő teljes gazdasági bomlás és éhínség elleni harc érdekében halaszthatatlanul szükségesek.

Az olyan rendszabályokért, mint a föld nacionalizálása, bankok és kapitalista szindikátusok államosítása, vagy legalábbis haladéktalanul a Munkásküldöttek Szovjetjeinek ellenőrzése alá helyezése stb., bár egyáltalán nem jelentik a szocializmus „bevezetését”, feltétlenül síkra kell szállni, és azokat, a lehetőséghez képest, forradalmi úton meg kell valósítani. Ezek nélkül a rendszabályok nélkül, amelyek csak lépések a szocializmus felé, és amelyek gazdaságilag teljes mértékben megvalósíthatók, nem lehet begyógyítani a háborúütötte sebeket, nem lehet megelőzni a fenyegető összeomlást, és a forradalmi proletariátus pártja sohasem fog visszariadni attól, hogy hozzányúljon éppen a „háborún” különösen felháborító módon meggazdagodott kapitalisták és bankárok hihetetlenül magas profitjaihoz.

A helyzet a szocialista internacionáléban

16. Oroszország munkásosztályának nemzetközi kötelességei éppen most különös erővel lépnek előtérbe.

Manapság boldog-boldogtalan a nemzetköziségre esküszik, még a „honvédő” soviniszták, még Plehanov és Potreszov úr is, sőt Kerenszkij is internacionalistának nevezi magát. Annál sürgősebb kötelessége a proletárpártnak, hogy a maga valódi nemzetköziségét teljesen világosan, pontosan és határozottan szembeállítsa a csak szavakban megnyilvánuló nemzetköziséggel.

Semmitmondó felhívások a világ munkásaihoz, üres fogadkozások a nemzetköziséghez való odaadó hűséget illetően, kísérletek, hogy közvetve vagy közvetlenül megállapítsák a forradalmi proletariátus akcióinak „sorrendjét” a különböző hadviselő országokban, görcsös erőfeszítések, hogy a hadviselő országok szocialistái közt „megegyezéseket” hozzanak létre a forradalmi harcra vonatkozóan, buzgólkodás a békeakciók érdekében szervezendő szocialista kongresszusok körül stb. stb., akármennyire őszinték is az ilyen ötletek, az ilyen kísérletek vagy az ilyen tervek szerzői, mindez, objektív jelentőségét tekintve, nem egyéb, mint puszta szócséplés, a legjobb esetben ártatlan, jámbor óhaj, amely csak arra alkalmas, hogy leplezze, hogyan ámítják a soviniszták a tömegeket. A parlamenti szélhámosság fogásaiban legügyesebb, legagyafúrtabb francia szociálsoviniszták már réges-régen rekordot értek el az olyan hihetetlenül nagyhangú és hangzatos pacifista és internacionalista frázisok hirdetésében, amelyek á szocializmus és az Internacionálé hallatlanul arcátlan elárulásával, az imperialista háborút folytató kormányokba való belépésükkel, a hadihitelek vagy hadikölcsönök megszavazásával (példa Oroszországban az utóbbi napokban Csheidze, Szkobelev, Cereteli és Sztyeklov), a forradalmi harc ellen saját országukban kifejtett munkával stb. stb. párosulnak.

Jámbor emberek gyakran megfeledkeznek arról, hogy milyen kegyetlen, szörnyű helyzetet teremtett az imperialista világháború. Ez a helyzet nem tűri a frázisokat, csúfot űz az émelyítő jámbor óhajokból.

Valódi nemzetköziség csak egyetlenegy van: önfeláldozó munka a forradalmi mozgalom és a forradalmi harc fejlesztése érdekében saját országunkban, és ugyanennek a harcnak, ugyanennek az irányvonalnak és csakis ennek a támogatása (propagandával, együttérzéssel, anyagi eszközökkel) kivétel nélkül minden országban.

Minden egyéb ámítás és manyilovoskodás.

A több mint két éve tartó háború folyamán a nemzetközi szocialista munkásmozgalom minden országban három áramlatot hozott létre, és aki letér arról a reális talajról, hogy ezt a három áramlatot elismerje, elemezze, aki lemond a valóban internacionalista áramlatért folytatott következetes harcról, az tehetetlenségre, gyámoltalanságra és hibákra kárhoztatja magát.

A három áramlat a következő:

1) A szociálsoviniszták, vagyis azok, akik szavakban szocialisták, tettekben soviniszták — olyan emberek, akik elismerik a „haza védelmét” az imperialista (és elsősorban a mostani imperialista) háborúban.

Ezek az emberek osztályellenségeink. Ezek átálltak a burzsoázia oldalára.

Ilyen a hivatalos szociáldemokrácia hivatalos vezéreinek többsége minden országban. Plehanov úr és Társai Oroszországban, Scheidemannék Németországban, Renaudel, Guesde és Sembat Franciaországban, Bissolati és Társai Olaszországban, Hyndman, a fábiánusok és a „labouristák” (a „munkáspárt” vezérei) Angliában, Branting és Társai Svédországban, Troelstra és pártja Hollandiában, Stauning és pártja Dániában, Victor Berger és a többi „honvédő” Amerikában stb.

2) A második áramlat — az úgynevezett „centrum” — olyan emberekből áll, akik ingadoznak a szociálsoviniszták és a valóságos internacionalisták között.

Az egész „centrum” égre-földre esküdözik, hogy ők marxisták, internacionalisták, hogy ők a béke mellett vannak, amellett vannak, hogy a kormányokra mindenképpen „nyomást” kell gyakorolni, hogy mindenképpen „követelik” saját kormányuktól „a nép békeakaratának kinyilatkoztatását”, hogy minden elképzelhető békeakció, az annexiók nélküli béke stb. stb. — és a szociálsovinisztákkal való béke mellett vannak. A „centrum” — az „egység” mellett van, a centrum — ellenzi a szakadást.

A „centrum” — a jámbor kispolgári frázisok, a csak szavakban megnyilvánuló nemzetköziség, a tényleges gyáva opportunizmus és a szociálsoviniszták előtti hajbókolás birodalma.

A kérdés lényege az, hogy a „centrum” nincs meggyőződve a saját kormánya ellen irányuló forradalom szükségességéről, nem hirdeti ezt a forradalmat, nem folytat önfeláldozó forradalmi harcot, a leghitványabb — és szerfölött „marxista” hangzású — kifogásokat agyalja ki e harc ellen.

A szociálsoviniszták — osztályellenségeink, burzsoák a munkásmozgalom soraiban. A munkásoknak azt a rétegét, azokat a csoportjait, töredékeit képviselik, amelyeket a burzsoázia ténylegesen megvesztegetett (jobb fizetéssel, megtisztelő állásokkal stb.), és amelyek segítenek saját burzsoáziájuknak a kis és gyenge népek kifosztásában és elnyomásában, abban a harcban, mely a kapitalista zsákmány felosztása miatt folyik.

A „centrum” megcsontosodott emberekből áll, akiket teljesen megfertőzött a rothadt legalitás, akiket megrontott a parlamentarizmus légköre stb., bürokratákból, akik megszokták a kényelmes állásokat és a „nyugodalmas” munkát. Történelmi és gazdasági szempontból nem jelentenek külön réteget; csupán az átmenetet képviselik a munkásmozgalom túlhaladott, különösen a proletariátus számára szükséges, lassú, kitartó, rendszeres, nagy és hatalmas méretű szervezési munka művészete terén sok becseset létrehozó szakasza, az 1871 —1914-es szakasz és az első imperialista háború óta objektíve szükségessé vált új szakasz között, amely megnyitotta a szociális forradalom korszakát.

A „centrum” fő vezére és fő képviselője — Karl Kautsky, a II. Internacionálé (1889—1914) legkimagaslóbb tekintélye, 1914 augusztus óta a teljesen csődbejutott marxista, a páratlan gerinctelenség, a legszánalmasabb ingadozások és árulások mintaképe. A „centrista” áramlat — Kautsky, Haase, Ledebour, az úgynevezett „Munkaközösség” a Reichstagban; Franciaországban — Longuet, Pressemane és az úgynevezett „minoritairek” (kisebbségiek) általában; Angliában — Philipp Snowden, Ramsay MacDonald és a „Független Munkáspárt” sok más vezére, valamint a Brit Szocialista Párt egy részének vezetői; Morris Hillquit és sokan mások Amerikában; Turati, Treves, Modigliani stb. Olaszországban; Róbert Grimm stb. Svájcban; Viktor Adler és Társai Ausztriában; a Szervező Bizottság pártja, Akszelrod, Martov, Csheidze, Cereteli és mások Oroszországban stb.

Érthető, hogy egyesek olykor, anélkül hogy ezt maguk észrevennék — a szociálsovinizmus álláspontjáról a „centrum” álláspontjára mennek át és viszont. Minden marxista tudja, hogy az osztályok különböznek egymástól, tekintet nélkül egyesek szabad átmenetére az egyik osztályból a másikba; ugyanígy különböznek egymástól a politikai életben az egyes áramlatok is, tekintet nélkül egyesek szabad átmenetére az egyikből a másikba, és tekintet nélkül az áramlatok egybeolvasztására irányuló kísérletekre és erőfeszítésekre.

3) A harmadik áramlatot a valódi internacionalisták képviselik, akiknek álláspontját legpontosabban a „Zimmerwaldi Baloldal” fejezi ki (a függelékben közöljük e csoport 1915 szeptemberi kiáltványát, hogy az olvasó eredetiben ismerkedhessen meg ennek az áramlatnak a keletkezésével).

A fő megkülönböztető jel: teljes szakítás mind a szociálsovinizmussal, mind a „centrummal”. Önfeláldozó forradalmi harc saját imperialista kormányuk és saját imperialista burzsoáziájuk ellen. Elvük: „a fő ellenség a saját országunkban van”. Kérlelhetetlen harc a mézes-mázos szociálpacifista frázisok (a szociálpacifista — szavakban szocialista, tettekben burzsoá pacifista; a burzsoá pacifisták a tőkés iga és a tőke uralmának megdöntése nélküli örök békéről ábrándoznak) és minden mellébeszélés ellen, amelynek célja tagadni, hogy a proletariátus forradalmi harca és a proletárforradalom, a szocialista forradalom, a jelenlegi háborúval kapcsolatban lehetséges, azaz helyénvaló, azaz időszerű.

Ennek az áramlatnak legkimagaslóbb képviselői: Németországban — a „Spartakus csoport” vagy az „Internacionálé csoport”, melynek egyik tagja Karl Liebknecht. Karl Liebknecht ennek az áramlatnak és az új, igazi, a proletár Internacionálénak legkiválóbb képviselője.

Karl Liebknecht felszólította Németország munkásait és katonáit, hogy fordítsák a fegyvert saját kormányuk ellen. Karl Liebknecht ezt nyíltan a parlament (a Reichstag) szószékéről tette. Utána pedig a Potsdami térre, Berlin egyik legnagyobb terére ment, és az ott rendezett tüntetésen illegálisan nyomtatott kiáltványokat terjesztett, „le a kormánnyal!” jelszóval. Liebknechtet letartóztatták és fegyházra ítélték. Most fegyházban ül Németországban, mint ahogy általában százak, ha ugyan nem ezrek ülnek börtönben Németország igazi szocialistái közül, mert harcoltak a háború ellen.

Karl Liebknecht beszédeiben és leveleiben kérlelhetetlen harcot folytatott nemcsak a saját Plehanovjai, Potreszovjai (Scheidemannék, Legienék, Davidék és társaik), hanem a saját centristái, a saját Csheidzéi, Ceretelijei (Kautsky, Haase, Ledebour és társaik) ellen is.

Karl Liebknecht barátjával, Ottó Rühlével együtt — száztíz képviselő közül ketten — megszegte a fegyelmet, felborította a „centrummal” és a sovinisztákkal való „egységet”, mindenkivel szembeszálltEgyedül Liebknecht képviseli a szocializmust, a proletár ügyet, a proletárforradalmat. A német szociáldemokrácia többi része teljes egészében — mint Rosa Luxemburg (aki szintén a „Spartakus csoport” tagja és egyik vezére) helyesen mondta — bűzlő hulla.

A valódi internacionalisták másik németországi csoportját az „Arbeiterpolitik” című brémai újság képviseli.

Franciaországban a valódi internacionalistákhoz legközelebb állanak Loriot és barátai (Bourderon és Merrheim a szociálpacifizmushoz süllyedtek le), továbbá a francia Henri Guilbeaux, aki Genfben a „Demain” című folyóiratot adja ki, Angliában a „Trade Unionist” című lap, továbbá a Brit Szocialista Párt és a Független Munkáspárt tagjainak egy része (például William Russel, aki nyíltan a szocializmust eláruló vezetőkkel való szakításra hívott fel), MacLean skót szocialista néptanító, akit Anglia burzsoá kormánya fegyházra ítélt a háború elleni forradalmi harcért; Angliában a szocialisták százai ülnek börtönben ugyanilyen bűncselekményekért, ők és csakis ők valódi internacionalisták; Amerikában — a „Szocialista Munkáspárt”, valamint az opportunista „Szocialista Párton” belül azok az elemek, akik 1917 januárjától az „Internationalist” c. lapot adták ki; Hollandiában — a „tribunisták” pártja, akik a „Tribüné” c. lapot adják ki (Pannekoek, Hermann Gorter, Wynkoop és Henriette Roland-Holst, akik Zimmerwaldban a „centrumhoz” tartoztak és most hozzánk jöttek át); Svédországban — a fiatalok vagy baloldaliak pártja, melynek vezérei például Lindhagen, Ture Nerman, Karlson, Ström, Z. Höglund, aki személyesen részt vett Zimmerwaldban a „Zimmerwaldi Baloldal” megalapításában, s akit most börtönre ítéltek a háború ellen folytatott forradalmi harca miatt; Dániában — Trier és barátai, akik otthagyták a teljesen polgárivá vált dán „szociáldemokrata” pártot, amelynek élén Stauning miniszter áll; Bulgáriában — a „tyesznyakok”; Olaszországban — legközelebb áll hozzájuk Constantino Lazzari, a párt titkára és Serrati, a párt központi lapja, az „Avanti” szerkesztője; Lengyelországban — Radek, Hanecki és az „Országos Vezetőség” által egyesített szociáldemokrácia más vezérei; Rosa Luxemburg, Tyszka és a „Központi Vezetőség” által egyesített szociáldemokrácia más vezérei; Svájcban — azok a baloldaliak, akik a saját országuk szociálsovinisztái és „centruma” elleni harc érdekében szervezett „referendum” (1917 január) indokolását összeállították és akik 1917 február 11-én a Tössben megtartott Zürich-kantoni szocialista kongresszuson elvi alapon álló forradalmi határozati javaslatot terjesztettek elő a háború ellen; Ausztriában — Friedrich Adler fiatal baloldali barátai, akik részben a bécsi „Karl Marx”-klubban működtek — ezt a klubot most bezárta a szélső reakciós osztrák kormány, amely ki akarja végeztetni Friedrich Adlert egy miniszter ellen elkövetett hősies, bár kevéssé meggondolt revolveres merénylete miatt stb. stb.

Nem az árnyalatokról van szó; árnyalatok a baloldaliak között is vannak. Az áramlatról van szó. A lényeg az, hogy nem könnyű dolog egy szörnyű imperialista háború idején valóban internacionalistának lenni. Kevés ilyen ember van, de csakis ők a szocializmus jövőjének hordozói, csakis ők a tömegek vezérei, és nem a tömegek megrontói.

A reformisták és a forradalmárok közti különbségnek a szociáldemokraták és általában a szocialisták soraiban az imperialista háború körülményei közt meg kellett változnia — ez objektíve elkerülhetetlen volt. Aki beéri azzal, hogy a polgári kormánytól a békekötést, vagy „a nép békeakaratának kinyilatkoztatását” stb. „követeli”, az a gyakorlatban a reformok lejtőjére jut, mert a háború kérdése objektív szempontból csak forradalmi módon vethető fel.

A háborúból a demokratikus, nem-erőszakos békéhez, a népek felszabadításához, a „háborún” meggazdagodott kapitalista uraknak fizetett milliárdos kamatok igája alól való felszabaduláshoz nincs más kivezető út, mint a proletariátus forradalma.

A burzsoá kormányoktól a legkülönfélébb reformokat lehet és kell követelni, de ha nem akarunk manyilovoskodni, ha nem akarunk reformizmusba esni, lehetetlen ezektől az imperialista tőke ezernyi szálával behálózott emberektől és osztályoktól azt követelni, hogy szakítsák szét ezeket a szálakat, márpedig ezeknek a szálaknak a szétszakítása nélkül minden háborúellenes beszéd — üres ámító frázis.

A „kautskysták”, a „centrum” — szavakban forradalmárok, tettekben reformisták — szavakban internacionalisták, tettekben a szociálsovinizmus szekértolói.

A Zimmerwaldi Internacionálé csődje.
Meg kell alapítani a III. Internacionálét

17. A Zimmerwaldi Internacionálé mindjárt kezdettől fogva ingadozó, „kautskysta”, „centrista” álláspontra helyezkedett, ami azután a Zimmerwaldi Baloldalt arra kényszerítette, hogy nyomban elhatárolja magát, elkülönüljön, saját kiáltvánnyal lépjen fel (a kiáltvány Svájcban jelent meg oroszul, németül és franciául).

A Zimmerwaldi Internacionálé fő fogyatékossága — csődjének oka (mert ideológiailag és politikailag már csődbe jutott) — az ingadozás, a határozatlanság abban a legfontosabb, gyakorlatilag sorsdöntő kérdésben, hogy kell-e teljesen szakítani a szociálsovinizmussal és a Hágában (Hollandiában) székelő, Vandervelde és Huysmans vezetése alatt álló szociálsoviniszta, régi Internacionáléval stb.

Nálunk még nem tudják, hogy a zimmerwaldi többséget éppen a kautskysták alkotják. Pedig ez igen fontos tény, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagyni, és amely Nyugat-Európában ma köztudomású. Még a soviniszta, a szélsőséges német soviniszta Heilmann, az ízig-vérig soviniszta „Chemnitzer Volks-stimme” szerkesztője, és a Parvus-féle szélsőséges soviniszta „Die Glocke” munkatársa is — (aki természetesen „szociáldemokrata” és a szociáldemokrácia „egységének” lelkes híve) — kénytelen volt a sajtóban elismerni, hogy a centrum vagy „kautskyzmus” és a zimmerwaldi többség egy és ugyanaz.

1916 vége és 1917 eleje pedig véglegesen megerősítette ezt a tényt. Bár a kientali kiáltvány elítélte a szociálpacifizmust, az egész zimmerwaldi jobboldal, az egész zimmerwaldi többség szociálpacifizmusba süllyedt: Kautsky és Társai 1917 januárjában és februárjában tett számos nyilatkozatukban; Bourderon és Merrheim Franciaországban, amikor a szociálsovinisztákkal egyetértve megszavazták azokat a pacifista határozati javaslatokat, amelyeket a szocialista párt (1916 decemberében) és az „Általános Szakszervezeti Szövetség” (azaz a francia szakszervezetek országos szervezete, szintén 1916 decemberében) terjesztett be; Turati és Társai Olaszországban, ahol az egész párt szociálpacifista álláspontot foglalt el, maga Turati pedig (persze nem véletlenül) 1916 december 17-i beszédében egészen az imperialista háborút szépítgető nacionalista frázisokig „csúszott le”.

Róbert Grimm, Zimmerwald és Kiental elnöke, 1917 januárjában szövetségre lépett saját pártjának szociálsovinisztáival (Greulich, Pflüger, Gustav Müller stb.) a valódi internacionalisták ellen.

A különböző országok zimmerwaldistáinak két tanácskozásán, 1917 januárjában és februárjában, a zimmerwaldi többségnek ezt a felemás és kétszínű viselkedését formálisan is megbélyegezték több ország baloldali internacionalistái: Münzenberg, az Ifjúmunkások Nemzetközi Szervezetének titkára és az „Ifjúsági Internacionálé” c. kitűnő nemzetközi újság szerkesztője; Zinovjev, pártunk Központi Bizottságának képviselője; K. Radek, a lengyel szociáldemokrata párt („Országos Vezetőség”) részéről; Hartstein német szociáldemokrata, a „Spartakus csoport” tagja.

Az orosz proletariátusnak sok adatott; sehol a világon munkásosztálynak még nem sikerült olyan forradalmi energiát kifejtenie, mint Oroszországban. De akinek sok adatott, attól sokat is követelnek.

Nem szabad tovább tűrni a zimmerwaldi mocsárt. Nem szabad a zimmerwaldi „kautskysták” miatt továbbra is félig-meddig összeköttetésben maradni a Plehanovok és Scheidemannok soviniszta Internacionáléjával. Azonnal szakítani kell ezzel az Internacionáléval. Csak információszerzés céljából kell Zimmerwaldban maradni.

Igenis, nekünk kell megalapítani, éppen most, késedelmeskedés nélkül az új, forradalmi, proletár Internacionálét, illetve helyesebben: nem kell visszariadnunk attól, hogy ország-világ előtt elismerjük, hogy ez az Internacionálé már meg van alapítva és működik.

Ez azoknak a „valódi internacionalistáknak” az Internacionáléja, akiket fentebb pontosan felsoroltam. Ők, csakis ők azok, akik a forradalmi internacionalista tömegek képviselői, nem pedig a tömegek megrontói.

Ha kevés az ilyen szocialista, ám kérdezze meg önmagától minden Orosz munkás, vajon sok volt-e az öntudatos forradalmár Oroszországban az 1917-es február-márciusi forradalom előestéjén?

Nem az a fontos, hogy hányan vannak, hanem hogy helyesen fejezzék ki a valóban forradalmi proletariátus eszméit és politikáját. Nem az internacionalizmus „proklamálása” a lényeg, hanem az, hogy még a legnehezebb időben is tudjunk a gyakorlatban internacionalisták lenni.

Ne ámítsuk magunkat azzal, hogy megegyezésekbe és nemzetközi kongresszusokba vetjük a reményünket. Amíg az imperialista háború tart, a nemzetközi kapcsolatokat a burzsoá és imperialista katonai diktatúra vasfogókba szorítja. Ha még a „republikánus” Miljukov, aki pedig kénytelen eltűrni a mellékkormányt, a Munkásküldöttek Szovjetjét, sem engedte be Oroszországba 1917 áprilisában Fritz Platten svájci szocialistát, a párt titkárát és internacionalistát, Zimmerwald és Kiental részvevőjét, bár orosz felesége van és a felesége rokonaihoz utazott, bár Platten részt vett az 1905-ös forradalomban Rigában, ezért orosz börtönben ült, a cári kormány kaució ellenében bocsátotta szabadon és ő ezt a kauciót akarta most visszakapni, — ha a „republikánus” Miljukov megtehette ezt Oroszországban, 1917 áprilisában, ebből megítélhetjük, hogy mit érnek a burzsoázia részéről az annexiók nélküli békéről stb. szóló ígéretek és biztatások, frázisok és nyilatkozatok.

Hát Trockijt miért tartóztatta le az angol kormány? Hát Martovot miért nem engedték ki Svájcból, hát azok a remények, hogy Martovot elcsalják Angliába, ahol Trockij sorsa vár rá?

Ne tápláljunk illúziókat. Nincs szükség önámításra.

Nemzetközi kongresszusokra vagy tanácskozásokra „várni” — az internacionalizmus elárulását jelenti, mert már bebizonyosodott, hogy még Stockholmból sem engedik hozzánk az internacionalizmushoz hű szocialistákat, sőt még leveleiket sem, annak ellenére, hogy a katonai cenzúra teljesen lehetséges és ez a cenzúra teljesen könyörtelen.

Pártunknak nem „várnia” kell, hanem azonnal meg kell alapítania a harmadik Internacionálét — és megkönnyebbülve fognak fellélegzeni Németország és Anglia börtöneiben a szocialisták százai, a német munkások ezrei, akik ma sztrájkokat és tüntetéseket rendeznek, halálra rémítik a semmirekellő, rabló Vilmost, elolvassák majd illegális röpiratokban határozatunkat arról, hogy testvéri bizalommal viseltetünk Karl Liebknecht iránt és csakis ő iránta, a mi határozatunkat arról, hogy már most is harcolni akarunk a „forradalmi honvédelem” ellen — olvasni fogják ezt és forradalmi internacionalizmusuk megszilárdul.

Akinek sok adatott, attól sokat is követelnek. Nincs a világon még egy ország, ahol most olyan szabadság volna, mint Oroszországban. Használjuk ki ezt a szabadságot, de ne arra, hogy a burzsoázia vagy a burzsoá „forradalmi honvédelem” támogatását hirdessük, hanem arra, hogy bátran és becsületesen, proletármódra, Liebknecht módjára, megalapítsuk a harmadik Internacionálét, azt az Internacionálét, mely hajthatatlan ellensége lesz mind az áruló szociálsovinisztáknak, mind az ingadozó „centristáknak”.

18. A fentebb elmondottak után nem szükséges sok szót vesztegetnünk arra, hogy Oroszországban a szociáldemokraták egyesüléséről szó sem lehet.

Jobb másodmagunkkal maradni, mint Liebknecht — és ez annyit jelent, hogy a forradalmi proletariátussal maradunk —, semmint akár csak egy pillanatra is arra gondolni, hogy egyesüljünk a „Szervező Bizottság” pártjával, Csheidzével és Ceretelivel, olyanokkal, akik a „Rabocsaja Gazeta” c. lapban tűrik a blokkot Potreszovval, akik a Munkásküldöttek Szovjetje Végrehajtó Bizottságában a hadikölcsön mellett szavaznak, s akik a „honvédelemig” süllyedtek le.

Hadd temessék el a holtak az ő halottaikat.

Aki segíteni akar az ingadozókon, annak azzal kell kezdenie, hogy ő maga abbahagyja az ingadozást.

Milyen legyen pártunk elnevezése, hogy tudományos szempontból helyes legyen és politikailag elősegítse a proletariátus öntudatának tisztulását?

19. Áttérek az utolsó pontra, pártunk elnevezésének kérdésére. Kommunista Pártnak kell neveznünk pártunkat — ahogy Marx és Engels nevezték pártjukat.

Ismételten ki kell jelentenünk, hogy mi marxisták vagyunk és alapul a „Kommunista Kiáltványt” vesszük, amelyet a szociáldemokrácia két fő pontjában kiforgatott és elárult; 1) a munkásoknak nincs hazájuk: a „haza védelme” az imperialista háborúban nem egyéb, mint a szocializmus elárulása; 2) a marxizmusnak az államról szóló tanítását a II. Internacionálé meghamisította.

A „szociáldemokrácia” elnevezés tudományos szempontból helytelen, mint azt Marx nem egyszer, így többek között 1875- ben „A gothai program kritikájá”-ban kimutatta, és Engels 1894-ben népszerűbb formában megismételte. A kapitalizmusból az emberiség közvetlenül csak a szocializmusba mehet át, vagyis olyan rendszerbe, amelyben a termelési eszközök köztulajdonban vannak és a termékeket az egyesek munkateljesítménye szerint osztják el. A mi pártunk ennél tovább néz: a szocializmusnak elkerülhetetlenül át kell nőnie fokozatosan a kommunizmusba, melynek zászlaján ez áll: „mindenkitől képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint.”

Ez az én első érvem.

A második: tudományos szempontból helytelen pártunk elnevezésének második része is (szociál-demokrácia). A demokrácia az állam egyik formája. Ezzel szemben mi, marxisták, ellene vagyunk minden államnak.

A II. Internacionálé (1889 — 1914) vezérei, Plehanov és Kautsky úr, valamint a hasonszőrűek elsekélyesítették és meghamisították a marxizmust.

A marxizmus abban különbözik az anarchizmustól, hogy az állam szükségességét a szocializmusba való átmenet időszakára nézve elismeri —, de (és ebben különbözik Kautskytól és Társaitól) nem olyan államét, mint a szokásos parlamentáris burzsoá-demokratikus köztársaság, hanem olyanét, mint az 1871-es Párizsi Kommün, mint az 1905-ös és 1917-es Munkásküldöttek Szovjetjei.

Harmadik érvem: nálunk az élet megteremtette, a forradalom megteremtette már a valóságban, bár gyenge, kezdetleges formában, éppen ezt az új „államot”, amely nem a szó tulajdonképpeni értelmében vett állam.

Ez immár a tömegek gyakorlatának kérdése, nem pedig csupán a vezérek elmélete.

A szó tulajdonképpeni értelmében vett állam lényege az, hogy a néptől elkülönített, felfegyverzett emberek osztagai parancsnokolnak a tömegek fölött.

A mi születőfélben levő új államunk szintén állam, minthogy szükségünk van a felfegyverzett emberek osztagaira, szükségünk van a legszigorúbb rendre, szükségünk van arra, hogy erőszakkal, kíméletlenül elnyomjuk mind a cári, mind a gucskovista-burzsoá ellenforradalom mindenféle kísérletét.

De a mi születőfélben levő új államunk már nem a szó tulajdonképpeni értelmében vett állam, mert Oroszország számos vidékén a felfegyverzett embereknek ezek az osztagai magát a tömeget, az egész népet testesítik meg, nem pedig olyanokból állanak, akiket a nép fölé állítottak, elkülönítettek a néptől, kiváltságokkal ruháztak fel, és akiket gyakorlatilag nem lehet leváltani.

Nem visszafelé kell nézni, hanem előre; nem arra a megszokott polgári típusú demokráciára kell nézni, amely a régi monarchikus kormányzati szervekkel, a rendőrséggel, a hadsereggel és a hivatalnoki karral a burzsoázia uralmát erősítette meg.

Előre kell nézni a születőfélben levő új demokráciára, amely már nem is lesz többé demokrácia, hiszen a demokrácia a nép uralma, márpedig maga a felfegyverzett nép nem uralkodhat önmaga fölött.

A demokrácia szó, kommunista pártra vonatkoztatva, nemcsak tudományos értelemben helytelen. Ez a szó, most, 1917 márciusa után, szemellenző, amelyet a forradalmi nép szemére tettek, és amely akadályozza abban, hogy szabadon, bátran, önhatalmúlag építse az újat: a Munkás-, Paraszt- és mindenféle más Küldöttek Szovjetjeit, mint egyetlen hatalmat az „államban”, mint mindenfajta állam „elhalásának” előhírnökét.

Negyedik érvem: számolni kell a szocialista mozgalom objektív világhelyzetével.

Ez a helyzet nem olyan, mint amilyen az 1871—1914-es években volt, amikor Marx és Engels tudatosan beletörődtek a helytelen, opportunista „szociáldemokrácia” megjelölésbe. Mert akkor, a Párizsi Kommün veresége után, a történelem a lassú szervező és felvilágosító munkát tűzte napirendre. Egyéb munka nem volt. Az anarchistáknak nemcsak elméleti szempontból nem volt (és nincs ma sem) egyáltalán igazuk, hanem gazdasági és politikai szempontból sem. Az anarchisták helytelenül ítélték meg a pillanatot, mert nem értették meg a világhelyzetet, amelyre az imperialista profit által korrumpált angol munkás, a Párizsi Kommün veresége, az éppen akkor (1871-ben) győzelemre jutott németországi polgári nemzeti mozgalom, az évszázados álmát alvó félfeudális Oroszország nyomta rá bélyegét.

Marx és Engels helyesen ítélték meg a pillanatot, megértették a nemzetközi helyzetet, megértették a szociális forradalom kitörése felé való lassú közeledés feladatait.

Értsük meg mi is az új korszak feladatait és sajátosságait. Ne utánozzuk azokat a gyászmarxistákat, akikről Marx azt mondta: „sárkányfogakat vetettem és bolhákat arattam”.

Az imperializmusba átnőtt kapitalizmus objektív szükségszerűsége megszülte az imperialista háborút. A háború az egész emberiséget a szakadék szélére juttatta és azzal fenyeget, hogy pusztulásba dönti az egész kultúrát, hogy az emberek újabb millióit, számtalan millióit vadítja el és kergeti halálba.

Nincs más megoldás, mint a proletariátus forradalma.

És abban a pillanatban, amikor ez a forradalom megkezdődik, amikor első, félénk, bizonytalan, öntudatlan, a burzsoáziával szemben túlságosan hiszékeny lépéseit teszi, ebben a pillanatban a „szociáldemokrata” vezérek többsége, a „szociáldemokrata” parlamenti képviselőknek a többsége, a „szociáldemokrata” újságoknak — márpedig éppen ezek a tömegek befolyásolásának szervei — a többsége (ez igaz, ez tény), elárulta a szocializmust, eladta a szocializmust, átállt „saját” nemzeti burzsoáziája oldalára.

Ezek a vezérek megzavarták, félrevezették, becsapták a tömegeket.

És mi csak elősegítjük és megkönnyítjük a tömegek becsapását, ha ragaszkodunk ahhoz a régi és elavult elnevezéshez, amely ugyanúgy elrothadt, mint ahogy elrothadt a II. Internacionálé!

„Sok” munkás bizonyára becsületesen értelmezi a szociáldemokrácia elnevezést. Ideje már, hogy megtanuljunk különbséget tenni a szubjektív és az objektív között.

Szubjektív értelemben ezek a szociáldemokrata munkások a proletártömegek leghívebb vezérei.

Az objektív helyzet, a világhelyzet azonban olyan, hogy pártunk régi elnevezése megkönnyíti a tömegek becsapását, fékezi az előrehaladást, mert a tömeg lépten-nyomon, minden újságban, minden parlamenti frakcióban a vezéreket, vagyis azokat az embereket látja, akiknek a szava messzebb hallatszik, akiknek működése messzebbre látszik — és ezek mind „szintén szociáldemokraták”, ezek mind a szocializmus árulóival, a szociálsovinisztákkal való „egység mellett” vannak, ezek mind azokat a régi váltókat mutatják be leszámítolásra, amelyeket a „szociáldemokrácia” bocsátott ki. . .

És mik az ellenérvek? „.. . Összetévesztenek bennünket az anarcho-kommunistákkal…”

Miért nem félünk attól, hogy összetévesztenek bennünket a szociálnacionalistákkal, a szociálliberálisokkal, a radikálszocialistákkal, a francia köztársaságban a leghaladóbb és a tömegek burzsoá becsapása terén legügyesebb polgári párttal? „.. . A tömegek megszokták, a munkások «megszerették» a maguk szociáldemokrata pártját…”

Ez az egyetlen érv, ez azonban olyan érv, amely figyelmen kívül hagyja mind a marxizmus tudományát, mind a forradalom holnapi feladatait, mind a világszocializmus objektív helyzetét, mind a II. Internacionálé szégyenletes összeomlását, mind pedig azt, hogy a proletárokat körülrajzó „szintén-szociáldemokraták” a gyakorlati munkát tönkreteszik.

Ez az érv a maradiság, a tunyaság, a régihez való csökönyös ragaszkodás érve.

Márpedig mi át akarjuk alakítani a világot. Be akarjuk fejezni az imperialista világháborút, amelybe az emberek százmilliói sodródtak bele, amellyel sok százmilliárdnyi tőke érdekei szövődtek össze — a világháborút, amelyet az emberiség történelmének legnagyobb forradalma, a proletárforradalom nélkül, nem lehet igazán demokratikus békével befejezni.

És mi félünk saját magunktól. Ragaszkodunk a „megszokott”, a „kedves”, a szennyes inghez . . .
Ideje már ledobni a szennyes inget, itt az ideje, hogy tiszta fehérneműt vegyünk magunkra.

Petrográd, 1917. április 10.
N. Lenin
Először 1917 szeptemberében,
külön brosúra formájában, a
„Priboj” kiadásában jelent meg.

Lenin Művei. 24. köt. 39—74. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A társadalom fejlődése az emberré válás lehetősége

A társadalom fejlődése az emberré válás lehetősége – 1. rész
Az egyéni és a társadalmi érdek
Munkamegosztás

Az emberi társadalom az embertelen állatvilágból fejlődik az emberséges társadalomba. Az emberek közötti kapcsolatokban a lehetséges emberségesség a különböző a társadalmi formákban a működési modelljükből következik. A társadalom fejlődése, haladása a társadalmi formák emberibbé válásával történik. Az a társadalom, amelyik csak embervásárral működik és a többség a kevesek hasznáért élhet az nagyon embertelen, ilyen a kapitalizmus és legfejeltebb formája a „mosolygó fasizmus”. A szocializmus kiküszöböli az embertelen embervásárt, ami a társadalmi összefogást magasabb szinten valósíthatja meg, mint a kapitalizmus, így emberségesebb. A szocialista állam a túlnyomó többségben lévő dolgozó nép állama, ellenben a tőkésállammal, ami az elenyészően kevés kizsákmányoló tőkések állama. Tehát az emberségessé válás magasabb foka társadalmi szinten a szocializmuson keresztűl lehetséges. A kapitalizmus föld méretekben nem biztosíthatja az emberiség számára az emberré válás magasabb szintjét, mert csak kevesek hasznáért él az emberiség. Ha a tőkéseknek nem lesz szüksége az emberiségre, akkor elpusztítják a föld számukra felesleges lakóit, mert a kapitalizmus az ilyen, és manapság a „mosolygó fasizmus” az úr, pusztít is rendesen. A polgári „demokrácia” a „mosolygó fasizmus” szintjére fejlődött és veszélyesebb, mint a hitleri klasszikus fasizmus, mert a háborúkat, a népirtást a demokrácia mögé rejti, de ez csak álca, a lényeg ugyanaz, kizsákmányolni, élősködni mindenáron.

Az egyéni és a társadalmi érdek:
Az ember a társadalomban is a saját érdekeit próbálja megvalósítani. A saját érdek elsősorban az életben maradás biztosítása, amit a társadalmi lét sokkal magasabb fokon képes biztosítani, mint az ember saját lehetőségei. A társadalomban élő emberek az értelmes összefogással, sokkal magasabb létfeltételt tudnak biztosítani az emberiségnek, mint a magányos ember. A kapitalizmus annak ellenére, hogy ismertek a társadalom törvényszerűségei, amit tagad és nem is használ, miáltal a társadalom a vak szükségszerűség útján botladozik, de ez a tőkések érdeke. Az emberiségé is? Így a kapitalizmus a társadalmi tudatlanságában, az ösztönösségben, az emberiség lehetőségei kihasználatlanok maradnak, az emberek lehetőségei szélsőségesen eltérő képességek megszerzésére korlátozódik. Az emberek a kapitalizmusban így különböző képességekkel és lehetőségekkel alkotják a társadalmat, ezért a közösség által létrehozott létfeltételekhez eltérő az egyes emberek hasznossága, teljesítménye, ami így nem a valódi emberi értékeket mutatja. Az ember a társadalom nélkül csak egy magányos állat és sehonnan nem kaphat segítséget. A társadalom a munkamegosztás fejlődésével és a tudományok, a társadalomtudományok alkalmazásával egyre nagyobb mértékben biztosíthatja az emberiség létfeltételeit.

A kapitalizmus erkölcsében agymosott proletárok nem képesek a saját valós érdekük felismerésére, ami az emberiség többségét kiszolgáltatottá teszi kevés szélhámos érdekében, így az öntudatlanságra nevelt agymosott proletárok a tőkések érdekében „önként” a tőkés államhatalom segítségével elfogadják a kizsákmányolást, élősködést és lemondanak az érdekeiket képviselő demokráciáról, de ez az emberiség sérült manipulált tudatának az eredménye csupán. Nagyon veszélyes az emberiség jövőjére nézve. Hatékony táptalaj a fasizmus számára.

A társadalmi és az egyéni érdek ellentmondására egy példa: Reggel a munkába siető dolgozók a tömegközlekedéssel, vagy saját autóval mennek dolgozni. De milyen érdekes? A személygépkocsikban általában egy személy tartózkodik. Szép kocsikban mennek a hivatalokba rengetegen és egy-egy személy ül az öt személyes kocsikban, feleslegesen sok üzemanyagot felhasználva szennyezik a föld légkörét. A tömegközlekedés pedig zsúfolt és fejletlen. De kinek érdeke ez? Érdeke az autógyártóknak, szerelőknek és forgalmazóknak, az üzemanyag is hatalmas üzlet, stb., a kocsikban ülők is jól járnak. Csak az emberiség szenved ettől, zsúfoltak az utak, feleslegesen nagy a légszennyezettség, rengetegbe kerül az utak karbantartása. A tömegközlekedés nem jó üzlet, pedig ez az emberiség érdeke, de mégsem fejlesztik megfelelően. Akiknek pedig tényleg munkaeszköze az autó, azok szakadt gépkocsikban mennek az építkezésekre a zsúfolt autóikban.

Munkamegosztás:
A társadalomban csak munkamegosztással lehet előállítani a létfeltételek túlnyomó többségét, ezért a társadalomnak feladata kell, hogy legyen a társadalom tagjainak a létfeltételek előállítására való szervezése. A létfeltételek előállításának szervezése a magánérdekeltek ellenérdekeltségében, társadalmi szinten anarchiát, szervezetlenséget, válságokat, az emberi méltóság tömeges sérülését okozza. A piac szabályozása nem oldja meg az így keletkező válságokat, sőt a gazdaság piaci alapú szabályozás miatt keletkezik a kisebb-nagyobb válság, így az emberiség nagy része kikerül a munkamegosztásból, nem dolgozhat, időnként nyomorog vagy elpusztul. A termelőerők fejlődése lehetővé és szükségszerűvé, sőt elkerülhetetlenné teszi a termelési viszonyok változását, amivel eljuthat az emberiség az emberséges társadalomhoz a szocializmushoz, ahol a többség nincs kiszolgáltatva egy kisebbség érdekeinek. A kapitalizmusban a termelési eszközök magántulajdona és a termelés társadalmilag anarchikus volta a többség számára kiszolgáltatott helyzetet teremt, ami az emberi méltóságot sérti. A termelőeszközök magántulajdonára épülő érdekviszonyok, társadalmi osztályokat hoznak létre, ahol elsősorban nem a munkamegosztásban elfoglalt munkakör, a hasznosság az érvényesülés, a jövedelem meghatározója, hanem a termelőeszközökhöz való tulajdonviszony. Ez azt az erkölcsöt érvényesíti, hogy légy felsőbbrendű, élősködj, vedd el a más munkájának eredményét, vagyis kizsákmányolj. A munkamegosztásban a kizsákmányolásnak nincs szerepe, az egyszerűen csak élősködés.

A kapitalizmus választása az emberiség jövőjére nézve a pusztulás!
De mi van akkor, ha az emberiség a szolgaságot választja?
De mi van akkor, ha az emberiség nem akar emberré válni?
De mi van akkor, ha az emberiség a jobboldali felsőbbrendűséget választja?
De mi van akkor, ha az emberiség a háborúkat, a világháborúkat, a népirtást, nyomort választja?
De mi van akkor, ha az emberiség többsége elfogadja a felsőbbrendűséget, a kizsákmányolást, az élősködést?

A kapitalizmussal pedig az embertelenséget, a felsőbbrendűséget, a szolgaságot, az élősködést, a háborúkat, a nyomort választja az emberiség, de ez nem az emberré válás útja. Ez a pusztulás útja, vissza az állatvilágba.

***
(Idézet: A kínai kommunista párt rövid története – című könyvből)
„Mi a marxizmus—leninizmus? A természet és a társadalom fejlődéstörvényeiről szóló tudomány, amely a kizsákmányolt és elnyomott néptömegeknek megmutatja a helyes utat a szocializmus győzelméért és a kommunista társadalom felépítéséért folyó forradalmi harcban. A proletariátusnak ugyanúgy szüksége van a marxizmus—leninizmusra, mint a tengerjáró hajónak az iránytűre. A marxizmus—leninizmus, e megbízható iránytű nélkül a proletariátus a forradalomban — akárcsak a hajó a tengeren — irányt téveszthet, zátonyra futhat, és esetleg nem éri el a célt. A proletariátus az útját megvilágító marxizmus—leninizmus nélkül vakon követné a burzsoáziát, a burzsoázia pórázán járna, vagy a legjobb esetben csak arra lenne képes, hogy gazdasági harcot folytasson, jelentéktelen engedményeket csikarjon ki, valamelyest megjavítsa a munkaerő eladásának feltételeit, de sohasem vethetne véget egyszer s mindenkorra a kizsákmányolás rendszerének, amely nyomorra és jogfosztottságra kárhoztatja.”

Marxista fogalomlexikon – Termelési eszközök: az anyagi termelés folyamatában használt munkatárgyak és munkaeszközök összessége. A munka tárgyai azok a dolgok, a természet azon elemei, amelyeket a termelés folyamatában feldolgoznak és amelyek az emberi munka alkalmazásának objektumául szolgálnak. Munkaeszközöknek számítanak mindazok a dolgok vagy dologkomplexumok, amelynek segítségével az ember a munkatárgyra hat és azt anyagi javak termelése céljából megváltoztatja (a dorong és a kőbalta az ősembernél, a mai szerszámok, felszerelések, gépek stb.). a munkaeszközök közé tartozik még a föld, a termelési épületek, az utak, csatornák, a raktárak, csövek, edények stb. A termelési eszközök között a munkaeszközöké a meghatározó szerep, amelyeknek összességét Marx a termelés csont és izomrendszerének nevezete. A termelési eszközök fejlettségi színvonala és foka a termelőerők fejlődésének mércéje. A munkaeszközök viszont azoknak a társadalmi viszonyoknak a mutatói, amelyek között a munka folyik. A gazdasági korszakokat, mint Marx rámutatott, nem az különbözteti meg egymástól, hogy mit, hanem, hogy hogyan, milyen munkaeszközökkel termelnek.

Marxista fogalomlexikon – Termelési mód: a társadalom léte és fejlődése szempontjából nélkülözhetetlen eszközök (élelem, ruházat, lakás, termelési felszerelések stb.) megszerzésének történelmileg meghatározott módja. A termelési mód a társadalmi rend meghatározó alapját alkotja. Amilyen a termelési mód, olyan maga a társadalom, annak uralkodó eszméi, politikai nézetei, intézményei. A termelési mód változásával megváltozik az egész társadalmi rend. Minden új, magasabb termelési mód új, magasabb fokot jelent az emberiség fejlődésének történetében. Az emberi társadalom keletkezésének ideje óta több termelési mód létezett és váltotta fel egymást: ősközösségi rend, rabszolgatartó társadalom, feudalizmus és kapitalizmus. A mai történelmi korszakban az önmagát túlélt tőkés termelési módot az új, szocialista termelési mód váltja fel (Szocializmus). Létrejött a szocialista világrendszer. A termelési módnak két, egymással szorosan összefüggőoldala van: a termelőerők és a termelési viszonyok. A termelőerők a termelési mód meghatározó, legforradalmibb tényezői. A társadalmi termelés fejlődése a termelőerők megváltozásával kezdődik, ezután ennek megfelelő változások mennek végbe a termelési viszonyok terén is. A termelési viszonyok, amelyek a termelőerőktől függően fejlődnek, aktívan visszahatnak rájuk. Ha a termelési viszonyok összhangban vannak a termelőerők jellegével, akkor meggyorsítják a termelőerők fejlődését, fejlődésük fő motorjai, ellenkező esetben viszont lassítják, gátolják fejlődésüket. E meg nem felelés talaján jött létre az új termelőerők és a régi termelési viszonyok közötti éles konfliktus és ellentmondás, ami szükségszerűen társadalmi forradalomhoz vezet az antagonisztikus társadalmi-gazdasági alakulatokban. A szocializmusban a termelési viszonyok egyik-másik oldala és a fejlődő termelőerők között felmerülő ellentmondások a tulajdon társadalmi jellegéből következően nem vezetnek konfliktusokhoz. A szocialista államnak és a kommunista pártnak – számításba véve az objektív társadalmi fejlődéstörvények hatását – reális lehetősége van arra, hogy idejében megoldja az ilyen ellentmondásokat, összhangba hozva a termelési viszonyokat a termelőerők új jellegével és színvonalával.

Marxista fogalomlexikon – Termelési viszonyok: a marxista társadalomtudomány egyik legjelentősebb fogalma; a társadalom azon objektív, anyagi, emberek tudatától független viszonyait tükrözi, amelyek a társadalmi termékek termelése, a csere és az anyagi javak elosztása folyamán alakulnak ki az emberek között. A termelési viszonyok minden termelési mód szükségszerű oldalát képezik, hiszen az emberek nem tudnak termelni anélkül, hogy valamilyen módon ne egyesülnének a közös tevékenység és a termékek kölcsönös cseréje érdekében. A termelési viszonyok alapja: a termelési eszközök tulajdona terén fennálló viszonyok. Olyan társadalomban, ahol a termelési eszközök társadalmi, kollektív tulajdonban vannak, a társadalom tagjai egyenlőek a termelési folyamatban az együttműködés és kölcsönös segítés viszonyai alakulnak ki köztük. Ha azonban a tulajdon magánkézben van, szükségképpen uralmi és alávetettségi viszonyok jönnek létre. Aki nagyszámú termelési és munkaeszköz birtokában van, gazdaságilag uralkodik azok felett, akik nem rendelkeznek munkaeszközökkel. Ily módon a társadalmi, illetve a magántulajdon alapján, a termelési viszonyok két formája alakult ki a történelemben: az együttműködési és kölcsönös segítési viszonyok, illetve az uralmi és alávetettségi viszonyok. A társadalmi tulajdon a történelem során különbözőformákat öltött: a nemzetségi, a törzsi, az össznépi vagy állami tulajdon, a szövetkezeti vagy kolhoztulajdon stb. A magántulajdonnak a történelem folyamán három főformája alakult ki: rabszolgatartó, feudális és kapitalista tulajdon, amelyeknek megfelel a kizsákmányolás három típusa. Létezett és ma is létezik még a termelők egyéni munkáján alapuló magántulajdon, ez a forma azonban mindig az adott társadalomban uralkodó termelési viszonyoknak van alárendelve, és azok meghatározó befolyása alatt fokozatosan hanyatlik. A termelési viszonyok két alapvető formáján kívül valamely társadalmi-gazdasági alakulat felbomlása, illetve az új társadalmi-gazdasági alakulat kialakulása időszakában átmeneti társadalmi viszonyok jönnek létre. E viszonyok sajátossága abban rejlik, hogy ugyanazon társadalmi alakulat keretein belül különbözőtípusú, sőt különböző szerkezetű viszonyokat jellemeznek. Például az ősközösségi rend hanyatlásának szakaszában a patriarchális család keretein belül összefonódtak a nemzetiségi viszonyok maradványai és a rabszolgatartó viszonyok csírái. A rabszolgatartó viszonyok bomlásának szakaszában több országban kialakult a kolonátus, amely a rabszolgatartó és a feudális viszonyok elemeit egyesítette magában; a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet időszakában egyes gazdasági formák egyesítik a kollektív és a magántulajdonon alapuló viszonyokat ( államkapitalizmus, állami és magán vegyesvállalatok, a mezőgazdasági termelőszövetkezetek félszocialista formái stb.)

Marxista fogalomlexikon – Termelőerők: a termelési eszközök és az ember, a maga munkatapasztalatával és – jártasságával. A termelőerők kifejezik az embereknek a tárgyakhoz és a természet erőihez való viszonyát, amelyeket az anyagi javak termeléséhez felhasználnak. A társadalom fő termelőerői a termelők, a dolgozók, akik szüntelenül tökéletesítik a munkaeszközök, mind szélesebb körben használják fel a természeti javakat, gazdagítják termelési tapasztalatukat, növelik a munka termelékenységét. A termelőerők állapota mutatja azt a fokot, amennyire a társadalom le tudta igázni a természetet. A termelőerők szüntelenül fejlődnek; mindenekelőtt a munkaeszközök tökéletesednek; ami maga után vonja a termelési viszonyok, a termelési mód szükségszerű fejlődését.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!