Írta: J. V. Sztálin

Beszéd az Október Vasút Sztálin-főműhelyének munkásgyűlésén

1927. március 1
(Rövid ismertetés)

Elvtársak! A szónokoknak rendszerint vég nélkül „illik” beszélni azért, hogy mások szintén vég nélkül hallgassák őket. Azt hiszem, ezúttal kissé eltérünk ettől a szokástól. Én arra szorítkozom, hogy válaszolok azokra a kérdésekre, amelyeket egyes elvtársak itt írásban benyújtottak. Azt hiszem, ez így élénkebb lesz. Ha beleegyeznek, hozzá is kezdek.

A kérdések többsége egyetlen kérdésre vezethető vissza: lesz-e háború ebben az évben, ez év tavaszán vagy őszén?

Válaszom: háború nálunk nem lesz sem ez év tavaszán, sem ez év őszén.

Nem azért nem lesz nálunk háború az idén, mert általában nem áll fenn az imperialista háborúk veszélye. Nem, a háborúk veszélye fennáll. Ebben az évben azért nem lesz háború, mert ellenségeink még nem készültek fel a háborúra, mert ellenségeink jobban félnek a háború következményeitől, mint bárki más, mert a nyugati munkások nem akarnak harcolni a Szovjetunió ellen, munkások nélkül pedig lehetetlen háborút viselni, s végül, mert szilárd és tántoríthatatlan békepolitikát folytatunk, ez a körülmény pedig megnehezíti a háborút országunk ellen.

Sztálin elvtárs, miután ezeket a tételeket a nyugati nagy- és kishatalmakkal való kapcsolataink területéről vett tényekkel megindokolta, rátért a Szovjetunió keleti politikájának kérdésére.

Azt mondják nekünk, hogy az a baráti politika, amelyet a keleti függő és gyarmati népek irányában folytatunk, részünkről bizonyos engedményeket követel és, következésképpen, bizonyos költségekkel jár. Ez persze igaz. De minden más politika elfogadhatatlan volna számunkra nemcsak elvi szempontból, hanem a külpolitikai költségek szempontjából is. A Szovjethatalomnak, amely szétzúzta az imperializmus béklyóit és az imperializmus romjain felépítette saját hatalmát, magából a természetéből következik az, hogy e téren elvből nem folytathatunk más politikát, mint baráti politikát. Ezért erre nem fogok kitérni.

Nézzük meg a dolgot a külpolitikai költségek szempontjából. Államunk keleti határai, a kínai, az afgán, a perzsa, a török határ, mint ismeretes, többezer verszt hosszúságúak. Ezeken a határokon most egészen jelentéktelen létszámú csapatokat tartunk, amelyek baráti viszonyban vannak a szomszédos államok lakosságával, és a határvédelem terén ezt az óriási megtakarítást azért engedhetjük meg magunknak, mert baráti politikát folytatunk ezekkel az államokkal.

De tegyük fel, hogy ezekkel az országokkal nem baráti, hanem ellenséges viszonyban volnánk, mint annak idején az orosz önkényuralom időszakában. Akkor kénytelenek volnánk ezeken a határokon néhány állig felfegyverzett hadsereget tartani, kénytelenek volnánk számos hadihajót tartani a Távol-Keleten, ahogy ezt most egyes imperialista államok teszik. Mit jelent azonban az, ha ezeken a határokon néhány hadsereget tartunk és ennek megfelelően nagyobb létszámú hajóhadunk állomásozik ott? Azt jelenti, hogy évente száz- meg százmillió rubelt költünk ezekre a hadseregekre és hadihajókra a nép pénzéből. Ez is keleti politika volna. De ez a legköltségesebb, legpazarlóbb és legveszélyesebb politika volna valamennyi lehetséges politika közül. Ezért azt hiszem, hogy a Keleten folytatott politikánk elvi tekintetben a leghelyesebb, a politikai eredmények szempontjából a legbiztosabb, és minden lehetséges keleti politika közül a leggazdaságosabb keleti politika.

Nem is szólva arról, hogy ez a politika biztosítja számunkra a tartós békét a Keleten nemcsak a gyarmati és függő országok, hanem Japán tekintetében is.

A küldötti utasításokkal kapcsolatos vitában felszólalt több szónok után Sztálin elvtárs ismét válaszol a gyűlés résztvevőinek újabb írásbeli kérdéseire.

Elvtársak! Engedjék meg, hogy válaszoljak az elvtársak újabb írásbeli kérdéseire. Ezek két kérdés köré csoportosíthatók: az angol-szovjet diplomáciai kapcsolatok esetleges megszakításának kérdése és gazdasági építésünk fő eredményeinek kérdése köré.

Felbontja-e Anglia az 1921-es kereskedelmi szerződést? Megszakítja-e a diplomáciai kapcsolatokat a Szovjetunióval?

Persze, nincs kizárva, hogy Anglia megszakítja ezeket a kapcsolatokat. De azt hiszem, ez nem nagyon valószínű. Nem nagyon valószínű azért, mert a szakításból Angliának csak hátrányai származnának. Nem is beszélve arról, hogy amikor a Szovjetunió ily békés politikát folytat, az angol kormányra a diplomáciai kapcsolatok megszakításáért olyan súlyos felelősség hárulna, amelynél súlyosabbat egy angol kormány ma nem is vállalhatna …

Mi a legfőbb eredményünk a gazdasági építés terén?

Beszélnek nekünk építésünk fogyatékosságairól. Azt mondják, hogy ezeket a fogyatékosságokat még nem számoltuk fel. Mindez igaz, elvtársak. Fogyatékosság van nálunk szép számmal mind a gyárakban, mind állami apparátusunkban. Furcsa is volna, ha ilyen fogyatékosságok nem volnának abban a kolosszális munkában, amelyet magunkra vállaltunk. De nem ezekben a fogyatékosságokban van a dolog lényege. A lényeg az, hogy saját erőnkből útnak tudtuk indítani országunk iparosítását.

Mit jelent az, hogy iparosítjuk országunkat? Azt jelenti, hogy egy agrárországot ipari országgá változtatunk. Azt jelenti, hogy új technikai alapon építjük fel és fejlesztjük ki iparunkat.

Sehol a világon nem volt még példa arra, hogy egy elmaradott óriási agrárország gyarmatok kifosztása, idegen országok kifosztása nélkül, vagy nagy kölcsönök és hosszúlejáratú külső hitelek nélkül ipari országgá vált volna. Emlékezzenek vissza Anglia, Németország, Amerika ipari fejlődésének történetére, és megértik, hogy ez valóban így van. Még Amerika, a leghatalmasabb kapitalista ország is kénytelen volt a polgárháború után jó 30—40 évig bajlódni azért, hogy külső kölcsönök és hosszúlejáratú hitelek és a vele szomszédos államok és szigetek kifosztása útján lendületet adjon iparának.

Ráléphetünk-e mi erre a „kipróbált” útra? Nem, nem tehetjük, mert a Szovjethatalom természetével összeegyeztethetetlen a gyarmati rablás, nagy kölcsönökre és hosszúlejáratú hitelekre pedig nem számíthatunk.

A régi Oroszország, a cári Oroszország más úton haladt az iparosítás felé — gúzsbakötő kölcsönöket vett fel, és gúzsbakötő koncessziókat adott iparunk döntő ágaira. Az elvtársak tudják, hogy majdnem az egész Donyec-medence, a pétervári ipar nagyobb fele, a bakui kőolaj és számos vasútvonal, nem is beszélve a villamossági iparról, külföldi tőkések kezében volt. Ez a Szovjetunió népeinek rovására, a munkásosztály érdekei ellen történő iparosítás útja volt. Világos, hogy mi nem térhetünk erre az útra: nem azért harcoltunk a kapitalizmus igája ellen, nem azért döntöttük meg a kapitalizmust, hogy azután önként hajtsuk fejünket a kapitalizmus igájába.

Egy út marad, a saját felhalmozásaink útja, a takarékosság útja, a takarékos gazdálkodás útja, amelynek az a célja, hogy felhalmozzuk a szükséges eszközöket országunk iparosításához. Szó se róla, ez nehéz feladat. De megoldása a nehézségek ellenére is már folyamatban van. Igen, elvtársak, négy évvel a polgárháború után már folyamatban van a feladat megoldása. Ez a lényeg, elvtársak, és ez a mi legfőbb vívmányunk.

Az ipar szükségleteire ebben az évben egymilliárd háromszáz millió rubelt fordítunk. Ebből a pénzből új gyárakat építünk, helyreállítunk régieket, új technikát vezetünk be, növeljük a munkásosztály létszámát. Így elértük azt, hogy most saját felhalmozásainkra támaszkodva rakjuk le az új ipar alapzatát. Így elértük azt, hogy saját pénzünkön építjük fel az új, szocialista ipar hatalmas épületét. Ez a mi fő vívmányunk, elvtársak.

Azt mondják, hogy ennek a hatalmas épületnek vannak bizonyos szépséghibái, hogy a vakolat nem jó, hogy helyenként a tapéta levált, hogy néhol még nem söpörték ki a szemetet a sarokból stb. Ez így is van. De vajon ez a döntő, ez a fő? És az új ipar hatalmas épülete emelkedik-e vagy sem? Igen, emelkedik. És saját pénzünkön emelkedik ez az épület vagy sem? Igen, saját pénzünkön. Nem világos tehát, hogy a gazdasági építés terén, az iparosítás terén már elérjük a legfőbbet és a legdöntőbbet?

Ez vívmányaink alapja.

Egyes elvtársak hajlamosak arra, hogy ezeket a sikereket csakis pártunknak tulajdonítsák. Tulajdonképpen ez a magyarázata annak, hogy egyes elvtársak szertelenül dicsérik pártunkat. Ugyanezzel kell magyaráznunk azt is, hogy egyik-másik kommunista szeret dicsekedni és kérkedni — ez a hiba sajnos még mindig megvan a mi embereinkben. Persze, pártunk alapjában helyes politikájának óriási szerepe volt e sikerek elérésében. De pártunk politikája egy lyukas garast sem érne, ha nem élvezné a pártonkívüli munkások sokmilliós tömegeinek igazi baráti támogatását. Pártunkat tulajdonképpen az teszi erőssé, hogy a pártonkívüli munkástömegek támogatását élvezi. Ezt nem szabad elfelejteni, elvtársak. (Viharos taps.)

„Pravda” 51. sz.
1927. március 3.

(idézet: – Sztálin Művei 9. kötet – című könyvből)

Levél Cvetkov és Alipov elvtársakhoz

– írta: J. V. Sztálin –

1927. III. 1-i kérdésüket félreértésnek tekintem. Mégpedig a következő okokból:

1. Beszédemben nem az oroszországi „önkényuralmi rend” kialakulásáról, hanem az Európa keleti részén levő soknemzetiségű központosított államok (Oroszország, Ausztria, Magyarország) kialakulásáról volt szó. Könnyű megérteni, hogy ez két különböző téma, noha nem lehet egymástól elszakítottnak tekinteni őket.

2. Sem beszédemben, sem a tézisekben egy szóval sem mondom azt, hogy Oroszországban a központosított állam „nem a gazdasági fejlődés eredményeképpen, hanem a mongolok és más keleti népek elleni harc érdekében” alakult ki (idézet az önök leveléből). Ezért a szembeállításért önöknek kell viselniök a felelősséget, nempedig nekem. Nálam csak arról van szó, hogy Európa keleti részén a központosított államok kialakulásának folyamata az önvédelem szükségessége következtében gyorsabban folyt, mint az emberek nemzetté alakulásának folyamata, és éppen ezért alakultak ki itt a soknemzetiségű államok a feudalizmus felszámolása előtt. Ez, amint látják, nem az, amit önök helytelenül nekem tulajdonítanak.

Idézek a beszédemből:

„Ezzel szemben Európa keleti részén, a nemzetek kialakulásának és a feudális széttagoltság felszámolásának folyamata időben nem esett egybe a központosított államok keletkezésének folyamatával. Magyarországra, Ausztriára, Oroszországra gondolok. Ezekben az országokban még nem volt kapitalista fejlődés, talán csak születőben volt, de a törökjárás, mongoljárás és más keleti népek betörései miatt a védelem érdekei elodázhatatlanul megkövetelték központosított államok kialakulását, amelyek meg tudják állni helyüket az invázió nyomásával szemben. És mivel Európa keleti részén a központosított államok keletkezési folyamata gyorsabb volt, mint a nemzetté alakulás folyamata, ezért ott vegyes összetételű államok jöttek létre, amelyek több, nemzetté még nem alakult, de már közös államban egyesült népből állottak”.

A X. pártkongresszus által elfogadott téziseimben pedig ez áll:

„Ott, ahol a nemzetek kialakulása nagyjában a központosított államok kialakulásával egyidejűleg ment végbe, a nemzetek, természetesen, állami formát öltöttek, önálló burzsoá nemzeti államokká fejlődtek. Így történt Angliában (Írország nélkül), Franciaországban, Olaszországban. Ezzel szemben Európa keleti részén a központosított államok kialakulása, mivel az önvédelem követelményei (törökjárás, mongoljárás stb.) siettették, a feudalizmus felszámolása előtt, tehát a nemzetek kialakulása előtt ment végbe. Ennélfogva itt a nemzetek nem fejlődtek és nem is fejlődhettek nemzeti államokká, hanem néhány vegyes összetételű, soknemzetiségű burzsoá államot alakítottak, amelyek rendszerint egy erős, uralkodó nemzetből és néhány gyenge, alávetett nemzetből álltak. Ilyen államok: Ausztria, Magyarország, Oroszország”.

Felhívom figyelmüket az idézetekben kiemelt szavakra.

3. Ha átnézik a X. kongresszuson mondott egész előadói beszédemet, valamint a nemzeti kérdéssel kapcsolatos téziseket (a tézisek első részét), könnyen meggyőződhetnek róla, hogy az előadói beszéd témája nem az „önkényuralmi rend” kialakulásának kérdése, hanem az Európa keleti részén levő soknemzetiségű központosított államok kialakulásának és azoknak a tényezőknek a kérdése, amelyek ez utóbbi folyamatot meggyorsították.

Kommunista üdvözlettel
I. Sztálin

1927. március 7.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 9. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

Levél Zajcev elvtárshoz

Zsirov elvtárs cikkét illetőleg késtem a válasszal, de jobb későn, mint soha.

A következő indokokból elleneztem azt, hogy Zsirov elvtársnak a kapitalista országok fejlődésének egyenlőtlenségéről szóló cikkét a „Bolsevik”-ban közöljék.

1. A cikk, szerintem, iskolás. Látható, hogy a szerző nem ura a témának és fogalma sincs a kérdés bonyolultságáról. Ilyen cikkeket bátran el lehet helyezni iskolai folyóiratokban, ahol az emberek gyakorolhatják magukat, hogy azután érett irodalmárok váljanak belőlük. De a „Bolsevik” vezető folyóirat, tőle iránymutatást várnak az elmélet és a politika fő kérdéseiben, és ezért, ha a „Bolsevik” közli Zsirov elvtárs cikkét, az először azt jelenti, hogy megzavarja az olvasókat, másodszor, rontja a „Bolsevik”-nak mint vezető folyóiratnak a tekintélyét.

2. Zsirov elvtárs nyilvánvalóan téved, amikor egy kalap alá vonja a kapitalista országok egyenlőtlen fejlődése törvényének politikai oldalát a törvény gazdasági oldalával. Hogy az egyenlőtlenség törvénye mindkét oldalt magában foglalja, ez persze igaz. De hogy a politikai egyenlőtlenség most nem aktuális kérdés számunkra, mármint a SzK(b)P-ban működő ellenzékkel folyó mostani vitáink szempontjából, ehhez nem fér semmi kétség. Miben láthatjuk a politikai egyenlőtlenség legkirívóbb kifejezését a mostani helyzetben a világfejlődés szempontjából? Abban, hogy nálunk élenjáró hatalom van, a proletariátus hatalma, a Szovjetek hatalma, ezzel szemben a technikai és kulturális tekintetben legfejlettebb országokban elmaradott, azaz burzsoá hatalom áll fenn. Tagadja-e az ellenzék ennek a politikai egyenlőtlenségnek a lehetőségét vagy fennállását? Nem, nem tagadja. Ellenkezőleg, azt, hogy a proletariátus egy országban megragadhatja a hatalmat, teljesen lehetségesnek tartja.

Nem ezen a téren vannak tehát a mi nézeteltéréseink.

A nézeteltérések annál a kérdésnél kezdődnek, hogy le lehet-e gazdaságilag győzni a burzsoáziát, vagyis fel lehet-e építeni a szocializmust a Szovjethatalom fennállása mellett egy olyan országban, amelyet kapitalista országok vesznek körül. A nézeteltérések tehát gazdasági téren vannak. Ezért domborítjuk ki a kapitalista országok egyenlőtlen fejlődése törvényének gazdasági oldalát. Zsirov elvtárs hibája az, hogy nem vette észre az ellenzékkel folytatott vitáinknak ezt a sajátosságát, és az egyenlőtlen fejlődés törvénye gazdasági oldalának kidomborítását e törvény politikai oldalának tagadásaként fogta fel.

Egyszóval, Zsirov elvtárs az ellenzékkel folytatott vitáinknak éppen a velejét nem vette észre.

Arról nem is szólok, hogy az egyenlőtlenség törvényének gazdasági oldala maga az alapja mindenféle és mindenfajta katasztrófának a kapitalista világgazdaság fejlődése terén, köztük a politikai katasztrófáknak is.

3. Zsirov elvtárs nem látja az imperializmuselőtti kapitalizmus és az imperialista kapitalizmus közötti különbség egész mélységét. Az egyenlőtlenség törvénye nála a világkapitalizmus fejlődésének egyszerű „aránytalanságává és diszharmóniájává” válik. De ha ez így van, honnan támadt a különbség az emelkedő irányban fejlődő kapitalizmus és az elhaló, a lefelé menő vonalon fejlődő kapitalizmus között? Honnan támadt a különbség a simán, evolúciós úton fejlődő kapitalizmus és a rothadás útján, ugrások és katasztrófák útján fejlődő kapitalizmus között? Miért volt azelőtt lehetetlen a szocializmus győzelme egyes országokban, és miért vált most lehetségessé? Lehet-e szemet hunyni olyan tényekre, mint a finánctőke uralma, a technika óriási iramú fejlődése, a nivellálódási tendencia, a világ felosztása érdekszférákra, a tőkés országok viharos, ugrásszerű fejlődése és az ezzel együttjáró katasztrófák, a már felosztott világ időnkénti újrafelosztásai, és a szocializmus egyes országokban való győzelmének mindezzel összefüggő lehetősége.

Miben különbözik ebben az esetben Zsirov elvtárs álláspontja ellenzékünk álláspontjától, és tulajdonképpen miért, milyen alapon vitázik az ellenzékkel?

Zsirov elvtárs, úgylátszik, nem érti, hogy a kapitalizmus fejlődéstörvényei, eltérően a szociológiai törvényektől, amelyek a társadalmi fejlődés mindenfázisára érvényesek, változhatnak és kell is hogy változzanak. Az egyenlőtlenség törvényének az imperializmuselőtti kapitalizmus idején volt egy bizonyos formája és eredményei is ennek a formának megfelelőek voltak, az imperialista kapitalizmus idején ellenben ez a törvény más formát ölt és ennek következtében eredményei is mások lesznek. Ezért lehet és kell azt mondanunk, hogy a kapitalista országok fejlődésének egyenlőtlensége más az imperializmus idején, mint a régi kapitalizmus idején. Az a kérdés, hogy a kapitalizmus törvényei hogyan változnak a kapitalista fejlődés különböző szakaszain, hogyan korlátozódik vagy erősödik hatásuk a változó viszonyoktól függően — ez a kérdés elméleti szempontból különösen érdekes, amire elsősorban kellett volna gondolnia annak, aki külön cikket ír az egyenlőtlenség törvényéről. Zsirov elvtárs baja (nem pedig bűne) az, hogy egyáltalán nem látja a kérdésnek ezt az oldalát.

4. Nem térek ki más, szerintem maga Zsirov elvtárs előtt is homályos kérdésekre, amelyeket cikkében érintett, mint például a „világkapitalista rendszer nem-szubjektivitásának” stb. kérdésére. Látom, hogy Zsirov elvtársnak valósággal viszket a nyelve, csakhogy valami különöset és meglepőt mondjon.

5. Ami a Zsirov elvtárs cikkéhez tervezett szerkesztőségi megjegyzést illeti, azt hiszem, hogy egy olyan felelős folyóiratban, mint a „Bolsevik”, nincs helye ilyen szerkesztőségi megjegyzéseknek. Kijelenteni, hogy a szerkesztőség „nem ért egyet a szerző egyes tételeivel”, és nem megmondani, melyek ezek a tételek — ez kitérés a kérdés elől, és az olvasókban megütközést kelt. Szerintem a „Bolsevik”-ban efféle megjegyzéseknek nincs helye.

Kommunista üdvözlettel
I. Sztálin

1927. január 28.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 9. kötet – című könyvből)

Üdvözlet a sztálingrádi „Borba” című újságnak

– írta: J. V. Sztálin –

Kedves elvtársak!

A „Borba” tíz esztendeje végzi harcos munkáját forradalmi őrhelyén, és erre a dicső jubileumra büszkék lehetnek Sztálingrád munkásai.

Harc a tábornokok — Krasznov és Gyenyikin — ellen, az ellenforradalmárok és a nyugati intervenciósok kiűzése, a gazdasági bomlás leküzdése, az új élet békés építésének frontján elért sikerek — ezek a sztálingrádi proletariátus életének kiemelkedő eseményei az utóbbi tíz év folyamán. A „Borba” e tíz év alatt mindig a szocializmus harcosainak első soraiban haladt, megvilágítva az utat a dolgozók előtt!

Forró üdvözlet a „Borbá”-nak! Újabb sikereket kívánok neki munkájához!

I. Sztálin

1927. február 22.

„Borba” („Harc”) (Sztálingrád) 122. sz.
1927. május 31.

(idézet: – Sztálin Művei 9. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

Beszéd a XV. Moszkva-kormányzósági pártkonferencián

1927. január 14

Elvtársak! Nem volt szándékomban, hogy felszólaljak. Nem volt szándékomban, mert mindazt, amit egy konferencián el kellett mondani, elmondották más elvtársak, újat itt nemigen lehet hozzátenni, az elmondottakat ismételni pedig — semmi értelme. Ennek ellenére, mivel több küldöttség ezt követeli, szólnom kell néhány szót.

Mi a legfontosabb és mi jellemző országunk helyzetében, ha az ország kormányzása szempontjából, egész építőmunkánk vezetése szempontjából nézzük a dolgot?

A legfontosabb és jellemző az, hogy a párt meg tudta találni a helyes politikát — a párt vezérvonala helyesnek bizonyult, iránymutatásai pedig életrevalók voltak.

Lenin mondotta:

Tíz-húsz évi helyes politika a parasztság irányában és győzelmünk biztosítva van.

Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a jelenlegi történelmi helyzetben a proletariátus és a parasztság közötti kölcsönös viszony kérdése számunkra a legfőbb kérdés. És lám, gyakorlatunk, munkánk, a párt munkája azt mutatja, hogy a párt meg tudta találni ennek a kérdésnek helyes megoldását.

Mi szükséges ahhoz, hogy a párt politikája helyes legyen ebben az alapvető kérdésben?

Először, szükséges, hogy a párt politikája biztosítsa az összefogást, a szövetséget a munkásosztály és a parasztság között.

Másodszor, szükséges, hogy a párt politikája állandóan biztosítsa a proletariátus vezetését ezen a szövetségen, ezen az összefogáson belül.

Ahhoz, hogy az összefogást biztosítsuk, szükséges, hogy pénzügyi politikánk általában és különösen adópolitikánk megfeleljen a dolgozó tömegek érdekeinek, hogy árpolitikánk helyes, azaz olyan legyen, amely előnyös a munkásosztály és a parasztság érdekei szempontjából, hogy a szövetkezeti szervezkedést meghonosítsuk mind a városban, mind pedig különösen a falun, rendszeresen, napról napra.

Azt hiszem, ebben a tekintetben helyes úton járunk. Ellenkező esetben komoly bonyodalmaink volnának.

Nem mondom, hogy ezen a téren nálunk nincsenek nehézségek. Vannak nehézségek, mégpedig nagyon komolyak. De ezeket a nehézségeket leküzdjük. Mégpedig azért küzdjük le őket, mert politikánk általában helyes.

És mire van szükség annak biztosítására, hogy a proletariátus vezesse a parasztságot? Ehhez az ország iparosítására van szükség. Arra van szükség, hogy szocialista iparunk nőjön és erősödjön. Arra van szükség, hogy növekvő szocialista iparunk vigye magával a mezőgazdaságot.

Lenin mondotta: minden új gyár, minden új üzem annyira megerősíti a munkásosztály pozícióit a falu vezetése értelmében, hogy nem kell félnünk semmiféle kispolgári környezettől. Lenin ezt 1921-ben mondotta. Azóta öt év telt el. Ez alatt az időszak alatt iparunk megnőtt, új gyárak keletkeztek. És csakugyan kiderül, hogy minden új gyár új erőd a proletariátus kezében, amely biztosítja számára a parasztság milliós tömegeinek vezetését.

Látják tehát, hogy a párt ezen a téren is meg tudta találni a helyes politikát.

Nem mondom, hogy nincsenek nehézségeink ezen a téren. Nehézségek természetesen vannak, de nem félünk tőlük, és leküzdjük őket, mert politikánk alapjában véve helyes.

Azt mondják, hogy a Szovjetek hatalma a legszilárdabb hatalom a világ valamennyi ma létező kormánya között. Ez igaz. Mi ennek a magyarázata? Ennek az a magyarázata, hogy a Szovjethatalom politikája az egyetlen helyes politika.

De elegendő-e a helyes politika egymagában ahhoz, hogy legyőzzünk minden néven nevezendő nehézséget, amely utunkon felmerül?

Nem, nem elegendő.

Ehhez legalább két további feltétel szükséges.

Az első feltétel. Mindenekelőtt az szükséges, hogy a párt által kidolgozott helyes politikát valóban átültessék az életbe, valóban teljes egészében megvalósítsák.

Persze, a helyes politika mindennél fontosabb. De ha ezt a politikát nem ültetik át az életbe, ha ezt a politikát a gyakorlatban, amikor az életbe átültetik, eltorzítják — mi a haszna akkor az ilyen politikának? Az életben előfordulnak olyan esetek, hogy a politika helyes, de nem valósítják meg, vagy nem úgy valósítják meg, ahogy kell. Nálunk most szép számmal vannak ilyen esetek. Éppen ilyen esetekre gondolt Lenin, amikor a XI. kongresszuson utolsó beszédében azt mondotta:

Politikánk helyes, de ez nem elegendő, s ezért most az a feladat, hogy nyélbe üssük az emberek helyes kiválasztását és megszervezzük a végrehajtás ellenőrzését.

Az emberek kiválasztása és a végrehajtás ellenőrzése — erre élezte ki a kérdést Lenin utolsó beszédében. Azt hiszem, ennek a lenini útmutatásnak építőmunkánk egész ideje alatt szemünk előtt kell lebegnie. Az építés vezetéséhez nem elegendők a helyes irányelvek, — ehhez az is szükséges, hogy szovjet, gazdasági, szövetkezeti és minden egyéb építőmunkánk vezető pozícióiba olyan embereket állítsunk, akik fel tudják fogni ezeknek az irányelveknek értelmét és jelentőségét, akik képesek arra, hogy becsületesen és lelkiismeretesen megvalósítsák ezeket az irányelveket, akik ezeknek az irányelveknek a megvalósítását nem üres formaságnak tekintik, hanem becsület dolgának, legfőbb kötelességüknek a párttal és a proletariátussal szemben.

Így kell érteni Lenin jelszavát: helyesen válaszd ki az embereket és ellenőrizd a végrehajtást.

Ámde nálunk néha éppen ennek az ellenkezője történik. Tessék-lássék módra elismerik ugyan a párt és a Szovjethatalom legfelsőbb szerveinek utasításait, a valóságban azonban véka alá rejtik azokat és továbbra is egészen más politikát hajtanak végre. Vagy talán nem tény az, hogy olykor egyes gazdasági, szövetkezeti és egyéb apparátusok egyes vezetői véka alá rejtik a párt helyes utasításait és továbbra is a régi, kitaposott ösvényen haladnak? Ha például a párt és a Szovjethatalom központi szervei úgy döntenek, hogy politikánk soronlevő feladata a kiskereskedelmi árak leszállítása, de számos szövetkezeti és általában kereskedelmi funkcionárius erre a határozatra a füle botját sem mozdítja és inkább megkerüli a határozatot — minek nevezzük az ilyesmit? Mi ez, ha nem aláásása annak a helyes politikának, amelynek lelkiismeretes végrehajtásától függ a munkás-paraszt összefogás sorsa, a munkás-paraszt szövetség sorsa, a Szovjethatalom sorsa?

Éppen ilyen esetekre gondolt Lenin, amikor azt mondta:

Vonalunk helyes, de a gép nem oda megy, ahová mennie kell.

Ugyan mivel magyarázható ez, hogy a gép letér a vonalról? Nyilván azzal, hogy ennek a gépnek az összetétele, ennek az apparátusnak az összetétele nem mindig jó minőségű.

Ezért a pártnak és a Szovjethatalomnak most egyik soronlevő feladata a funkcionáriusok helyes kiválasztása és a végrehajtás ellenőrzése.

Ezért kell a pártnak éberen ügyelnie arra, hogy építőmunkánk vezető funkcionáriusait annak a szempontnak megfelelően válogassák ki, hogy vajon lelkiismeretesen át tudják-e ültetni a gyakorlatba a párt és a Szovjethatalom politikáját.

A második feltétel. Persze, ez még nem minden. Emellett feltétlenül el kell érni, hogy a tömegek pártvezetésének színvonala emelkedjék, ami egyúttal megkönnyíti a nagy munkástömegek, valamint a parasztok bevonását egész építőmunkánkba. A proletár vezetés biztosítása — természetesen ez a legfőbb. De a proletariátus a párt útján nyilvánítja ki vezető akaratát. Az építés vezetése rossz párttal az élen — lehetetlen. Hogy a proletariátus vezethessen, ahhoz feltétlenül szükséges, hogy pártja, mint a tömegek legfőbb vezetője, hivatásának magaslatán álljon. Ehhez viszont mi szükséges? Ehhez az szükséges, hogy a párt vezetése ne formaság, ne papirosvezetés, hanem valóságos vezetés legyen. Ehhez az szükséges, hogy a pártvezetés a lehető legnagyobb mértékben rugalmas legyen.

Azt mondják, hogy a munkásosztály nagy tömegeinek aktivizálása nélkül nem győzhetünk építésünk frontján. Ez tökéletesen igaz. De mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a nagy tömegeknek építésünk ügyébe való bevonásához feltétlenül szükséges, hogy helyesen, rugalmasan, és ne elhamarkodott módon vezessük ezeket a tömegeket. De ki vezesse a tömegeket? A tömegeket a pártnak kell vezetnie. Csakhogy a párt nem vezetheti a tömegeket, ha nem veszi számításba azokat a változásokat, amelyek a munkások és a parasztok soraiban a legutóbbi években végbementek. Ma már nem lehet a régi módon, egyes-egyedül rendeletek és utasítások útján vezetni. Az ilyen vezetés idejét múlta. Most a merőben formai vezetés csak elégedetlenséget szülhet. Ugyan miért? Azért, mert megnőtt a munkásosztály aktivitása, megnőttek a munkásosztály igényei, megnőtt a munkások érzékenysége munkánk fogyatékosságaival szemben s a munkások nagyobb követelményeket támasztanak.

Jó ez? Persze, hogy jó. Mindig is erre törekedtünk. Ebből azonban az következik, hogy a munkásosztály vezetése bonyolultabbá válik, magának a vezetésnek pedig rugalmasabb jellegűnek kell lennie. Azelőtt előfordult, hogy ráléptünk valakinek a lábára, és — oda se neki. Most már ez nem járja, elvtársak! Most arra van szükség, hogy a lehető legnagyobb figyelmet fordítsuk még a legjelentéktelenebb apróságra is, mert hiszen a munkások mindennapi élete éppen ezekből az apróságokból tevődik össze.

Ugyanezt kell mondanunk a parasztságról is. A mai paraszt nem ugyanaz, aki két-három évvel ezelőtt volt. Szintén érzékenyebbé és tudatosabbá vált. Elolvassa az úgynevezett vezetők cikkeit, megvitatja azokat, alaposan szemügyre veszi minden egyes vezetőjét és megalkotja róluk saját véleményét. Ne gondolják, hogy a paraszt ostoba, amilyennek egyes okosok néha feltüntetik őket. Nem, elvtársak, a paraszt okosabb sok városi okosnál. És most azt akarja, hogy figyelmesebbek legyünk irányában. Itt ugyanúgy, mint a munkások tekintetében, nem szorítkozhatunk pusztán határozatokra. Itt ugyanúgy, mint a munkásoknak, meg kell magyarázni a párt és a Szovjethatalom utasításait, türelmesen és gondosan kell megmagyarázni, hogy az emberek megértsék, mit akar a párt és hová vezeti az országot. Ha ma nem értették meg — tessék megmagyarázni holnap. Ha holnap sem értik meg, tessék megmagyarázni holnapután. Máskülönben nem lesz és manapság nem is lehetséges semminemű vezetés.

Ez persze nem azt jelenti, hogy le kell mondani a vezetésről. Nem, nem ezt jelenti. A tömeg nem becsülheti a pártot, ha a párt lemond a vezetésről, ha nem vezet többé. A tömegek maguk akarják, hogy vezessék őket, s a tömegek szilárd vezetést kívánnak. De a tömegek azt akarják, hogy a vezetés ne formaság, ne papirosvezetés legyen, hanem legyen valóságos vezetés, amely érthető számukra. Éppen ezért van szükség a párt és a Szovjethatalom céljainak, feladatainak, utasításainak és útmutatásainak türelmes megmagyarázására. A vezetést nem szabad feladni és lazítani sem szabad. Ellenkezőleg, a vezetést meg kell erősíteni. A vezetés megerősítése érdekében azonban elengedhetetlen, hogy maga a vezetés rugalmasabbá váljék, a párt pedig a lehető legnagyobb figyelmet tanúsítsa a tömegek igényei irányában.

Befejezem, elvtársak. Politikánk helyes s ebben van a mi erőnk. De hogy politikánk ne lógjon a levegőben, ahhoz legalábbis két feltétel szükséges. Először, a funkcionáriusok helyes kiválasztása és a pártutasítások végrehajtásának ellenőrzése. Másodszor, rugalmasság a tömegek vezetésében, a lehető legnagyobb figyelmesség a tömegek igényei iránt, figyelmesség és újra figyelmesség. (Nagy, hosszantartó taps, mindenki éljenez; a jelenlevők felállnak és eléneklik az „Internacionálét”.)

„Pravda” 13. sz.
1927. január 16.

(idézet: – Sztálin Művei 9. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Joszif Visszarionovics Sztálin

Sztálin – Rövid életrajz 1927-1928

Történelmi szempontból rendkívül rövid idő alatt iparosítani egy olyan óriási s egyszersmind gazdasági tekintetben elmaradt országot, amilyen akkor a Szovjetunió volt — roppant nehézségekbe ütközött. Újonnan kellett felépíteni több olyan iparágat, amely a régi, cári Oroszországban ismeretlen volt. Új hadiipart kellett teremteni, amely a régi Oroszországban nem volt meg. Gyárakat kellett építeni olyan modern mezőgazdasági gépek előállítására, amilyeneket a régi falu hírből sem ismert. Ehhez óriási anyagi eszközök kellettek. A kapitalista országok az iparosításhoz szükséges anyagi eszközöket a nép könyörtelen kizsákmányolása, hódító háborúk, gyarmatok és függő helyzetben levő országok vérengző fosztogatása és külföldi kölcsönök útján szerezték meg. A Szovjetország azonban nem meríthetett ezekből a piszkos forrásokból, a külföldi kölcsönök útját pedig a kapitalisták elzárták előle. Csak egy mód maradt hátra: a szükséges eszközöket a Szovjetországon belül kellett megszerezni.

Sztálin, Lenin útmutatásaira támaszkodva kidolgozta a szocialista iparosításról szóló alaptételeket. Rámutatott arra, hogy:

1) az iparosítás lényege nem egyszerűen az ipar növekedésében áll, hanem a nehézipar és mindenek előtt a nehézipar magjának, a gépiparnak kifejlesztésében, mert csak a nehézipar és saját gépipar megteremtése biztosítja a szocializmus anyagi alapját és hozza a szocializmus országát a kapitalista világgal szemben független helyzetbe;

2) a földesuraknak és tőkéseknek országunkban az Októberi Szocialista Forradalom eredményeképpen végbement kisajátítása, a föld, a gyárak, a bankok stb. magántulajdonának megszüntetése és az egész nép tulajdonába való átadásuk — az ipar fejlesztése számára a szocialista felhalmozás hatalmas forrását nyitották meg;

3) a szocialista iparosítás gyökeresen különbözik a kapitalista iparosítástól — az utóbbi gyarmati hódítások és rablások, háborús pusztítások, uzsorakölcsönök és a munkástömegek és a gyarmati népek könyörtelen kizsákmányolása útján megy végbe, a szocialista iparosítás viszont a termelési eszközök társadalmi tulajdonára, a munkások és parasztok munkájával létrehozott javak felhalmozására és megtakarítására támaszkodik: a szocialista iparosítás elszakíthatatlan kapcsolatban van a dolgozó tömegek anyagi helyzetének állandó javulásával;

4) ezért tehát az iparosításért folyó harcban a főfeladatok közé tartozik a munka termelékenységének fokozása, az önköltségi árak csökkentése, harc a munkafegyelemért, rendszeres takarékosság stb.;

5) a szocializmus építésének feltételei a Szovjetunióban, a munkásosztály munkalelkesedése — lehetővé teszik az iparosítás szükséges gyors ütemének megvalósítását;

6) a mezőgazdaság szocialista átalakításának útja az ország iparosításán keresztül vezet, amelynek a technikai alapot kell megteremtenie ez átalakítás számára.

A Szovjetunió dolgozói, ezzel a szabatos és világos programmal felfegyverkezve, hozzáláttak az ország szocialista iparosításához.

A szocialista építőmunka sikereitől megriadt imperialisták az ország iparosításának meghiúsítását, vagy legalább is hátráltatását a Szovjetunióval való diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatok megszakítása (Anglia), szovjetkövetek meggyilkolása (Lengyelország), a kémszolgálat és a diverziós munka fokozása útján próbálták elérni. Az országon belül a trockisták, zinovjevisták, a régebben szétvert pártellenes csoportok az árulók blokkjában egyesültek, amely veszett támadást indított meg a párt ellen. „Valami egységfront-féle van kialakulóban Chamberlaintől Trockijig” — jegyezte meg akkor Sztálin elvtárs. A szocialista iparosítás győzelmét nem lehetett kivívni a trockista-zinovjevista blokk eszmei és szervezeti megsemmisítése nélkül. A párt Sztálin elvtárs vezetése alatt szétzúzta a trockista- zinovjevista blokkot. Sztálin beszámolója a XV. pártértekezleten: „A szociáldemokrata elhajlásról pártunkban” (1926 november) és beszámolója a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottságának VII. kibővített plénumán — „Még egyszer a szociáldemokrata elhajlásról pártunkban” (1926 december) — eszmeileg felfegyverezte a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártját és a Kommunista Internacionálét és biztosította a párt sorainak egyöntetűségét és tömörségét.

A Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottságának kibővített plénuma határozataiban a trockista-zinovjevista blokk híveit mensevik álláspontra süllyedt renegátoknak bélyegezte meg.

A bolsevikok, miután szétverték és félrelökték a behódolókat, a kapitalizmus szószólóit, tovább folytatták országunk szocialista iparosításának művét.

Az iparosítás egyetlenegy területe, egyetlenegy kérdése sem kerülte el Sztálin figyelmét. Sztálin a kezdeményezője az új iparágak létesítésének és az azelőtt elmaradt iparágak kifejlesztésének és újjáépítésének. Sztálin az ösztönzője annak, hogy országunkban egy második szén és fémipari bázis létesült — ösztönzője a Kuznjeckmedence építkezéseinek. Sztálin a nagy szocialista építések szervezője és vezetője. A sztálingrádi traktorgyár, a dnjeperi villanyerőmű, a magnitogorszki vaskohászati kombinát, az uráli nehézgépgyár, a rosztovi mezőgazdasági gépgyár, a kuznjecki vaskohászati művek, a Turkesztán-Szibériai vasút, a szaratovi kombájngyár, a moszkvai és a gorkiji gépkocsigyárak felépítése és egész sor más építkezés — mind Sztálin nevéhez fűződik.

A szocializmus mind magasabbra emelkedő fenséges épületének nagyszerű látványa ellenállhatatlan befolyást gyakorolt a kapitalista országok munkásaira. Valóságos zarándoklás kezdődött a Szovjetunióba. Tízével és százával jöttek a munkásküldöttségek és óriási érdeklődéssel, lélegzetvisszafojtva ismerkedtek meg azzal, hogy miképpen építik maguk a munkások, miután kizsákmányolóikat elkergették, az új, a szocialista társadalmat. Minden érdekelte őket, mindent tudni akartak. 1927. november 5-én folyt le Sztálin hosszas beszélgetése Németország, Franciaország, Ausztria, Csehszlovákia, Kína, Belgium és más országok munkásküldöttségeivel.

A szocialista iparosítás politikájának döntő sikerei már 1927 végén mutatkoztak. Az első eredményeket az 1927 decemberében összeült XV. pártkongresszus összegezte. Sztálin beszámolójában világos képét adta a szocialista iparosítás sikereinek és hangsúlyozta, hogy a szocialista parancsnoki magaslatokat továbbra is bővíteni és erősíteni kell a városban és a faluban egyaránt, irányt véve a kapitalista elemeknek a népgazdaságban való felszámolására.

A XV. kongresszuson Sztálin rámutatott arra, hogy a mezőgazdaság elmaradt az ipar mögött és megjelölte a kivezető utat ebből, az egész népgazdaságot fenyegető helyzetből.

„A kivezető út — mondotta Sztálin — a kis és elaprózott parasztgazdaságoknak nagy, egyesített gazdaságokra való áttérésében van, a föld társas megművelése alapján, a földnek a korszerű, fejlett technikán alapuló kollektív megművelésére való áttérésben. A kivezető út az, hogy a kis és apró parasztgazdaságokat fokozatosan, de megállás nélkül, nem kényszer, hanem példa és meggyőzés segítségével nagy gazdaságokba egyesítsük, a földnek társas, szövetkezeti, kollektív megmunkálása alapján, mezőgazdasági gépek és traktorok alkalmazásával, a földművelés belterjességét szolgáló tudományos módszerek alkalmazásával. Más kivezető út nincsen.”

Miért lépett országunk a kolhozépítés útjára?

Már a XV. pártkongresszus idején egyre nyilvánvalóbb lett a mezőgazdaság, különösen a gabonatermelés elmaradása. Az összes gabonatermés közeledett a háború előtti színvonalhoz, de a termelt gabona piacra kerülő része, amelyet a városok és a hadsereg ellátására áruba bocsátottak, a háború előtti mennyiségnek alig egy harmad része (37 százaléka) volt. A falvakban körülbelül 25 millió kis és apró parasztgazdaság volt. A kis parasztgazdaságok pedig már természetüknél fogva félig naturális gazdaságok voltak, melyek csak igen kevés árugabonát tudnak adni és képtelenek a termelés kibővítésére, traktorok és gépek alkalmazására, a terméshozam fokozására. A parasztgazdaságok szétforgácsolódása és a gabona piacra termelésének csökkenése folytatódott.

„Nem fért hozzá kétség, hogy a gabonagazdaság ilyetén állapota mellett a Szovjetunió hadseregét és városait az állandó éhség veszélye fenyegette.”

Az ország kétféleképpen térhetett át a mezőgazdaságban a nagyüzemi termelésre, mely traktorokat és mezőgazdasági gépeket használhat és többszörösére növelheti a piacra kerülő gabonamennyiségeket, Az első lehetőség: áttérni a falun a nagyüzemű kapitalista termelésre, ami a paraszttömegek tönkre jutását jelenti, tömeges munkanélküliséget a városokban, a munkásosztály és a parasztság szövetségének felbomlását, a kulákság megerősödését és a szocializmus vereségét. Erre a pusztuláshoz vezető útra akarták terelni mindenáron a pártot a jobboldali kapitulánsok és árulók.

A másik lehetőség a kis parasztgazdaságokat nagyüzemű szocialista gazdaságokban, kolhozokban egyesíteni, amelyek messzemenően képesek traktorokat és más modem gépeket használni a gabonagazdaság és árutermelés gyors fellendítése érdekében. Világos, hogy a bolsevikok pártja és a Szovjetállam a mezőgazdaság fejlesztésének csakis ezt a második, kolhoz-útját választhatta.

A bolsevikok pártja Lenin arról szóló bölcs útmutatásaiból indult ki, hogy a kis parasztgazdaságokról nagyüzemű, kollektív, gépeket alkalmazó földművelésre kell áttérni, mert csupán ez képes a parasztgazdaságok tízmillióit a százados nyomorból kivezetni.

„Kis gazdasággal nem lehet kijutni a nyomorból” — mondotta Lenin.

A kollektivizálás útjára való áttérést a legégetőbb gazdasági szükség, a nép ínsége követelte. És a bolsevikok pártja Sztálin vezetése alatt helyesen értette meg ezt az égető gazdasági szükségességet és a parasztság milliós tömegeit át tudta állítani a kollektivizálás útjára.

A XV. kongresszus határozatában kimondta, hogy a mezőgazdaság kollektivizálását minden módon fejleszteni kell. Ugyanakkor a kongresszus utasítást adott a népgazdaság első ötéves tervének kidolgozására. Így tehát, mikor a szocialista ipar megteremtése még legjavában folyt, Sztálin már új hatalmas feladatot tűzött ki — a mezőgazdaság kollektivizálását. E történelmi feladat megvalósítása rendkívül gondos előkészítést igényelt, amelyet mélysége és mérete tekintetében joggal lehet egy sorba állítani a Nagy Októberi Szocialista Forradalom előkészítésével. A proletárforradalom lángelméjű stratégája bátran és tántoríthatatlanul, gondosan és körültekintően vezette a pártot előre, letört minden akadályt a kitűzött cél felé vezető úton, éberen figyelte az osztályellenség sakkhúzásait és nagyszerűen előrelátta annak legközelebbi lépéseit, mesterien csoportosította át az erőket magának az előnyomulásnak folyamán, megerősítve az elfoglalt hadállásokat, kihasználva a tartalékokat a siker továbbfejlesztésére.

A párt előkészített minden szükséges anyagi előfeltételt a parasztságnak a kolhozokba való tömeges belépéséhez. Létrehozták az ipari bázist a falunak traktorokkal és gépekkel való ellátására, a mezőgazdaság technikai átszerelésére. A kolhozok és szovhozok szervezésének költségeire elegendő pénzügyi eszközt halmoztak fel, és erre az építő munkára elküldték a párt és a munkásosztály legjobbjait; megerősítették az első kolhozokat, amelyek példáját mutatták az egyéni gazdálkodást folytató parasztoknak, hogyan kell vezetni a kollektív mezőgazdaságot. Gép- és traktorállomásokat és szovhozokat létesítettek, amelyek segítségére voltak a parasztoknak gazdaságuk megjavításában.

A kulákság, vesztét érezve, megkísérelte az ellenállást, „gabonasztrájkot” rendezett, azt gondolta, hogy ezzel a pártot, ha nem is kapitulációra, de legalább is meghátrálásra fogja kényszeríteni. Ugyanez évben, 1928-ban, a Donjec-medence Sachty-kerületében, azután más kerületekben is, a burzsoá szakemberek nagyszabású kártevő szervezetét fedték fel. A kártevők összeköttetésben voltak imperialista államokkal.

A Sztálin által vezetett párt a kulákság ellen rendkívüli rendszabályokat hajtott végre és megtörte ellenállását. A kártevőket szigorúan megbüntették. Sztálin elvtárs felhívta a pártot, hogy vonja le a tanulságokat a sachty-i ügyből és felszólította mindenekelőtt a népgazdaság vezetésében dolgozó bolsevikokat arra, hogy nekik maguknak kell szert tenniök technikai ismeretekre, szakemberekké lenniök és gyorsítaniok kell új technikai káderek kinevelését a munkások közül.

Amikor a párt támadásba ment át a kulákság ellen, a párt által szétvert trockisták és zinovjevisták helyébe az 1928—1929-es években Buchárin, Rykov, Tomszkij lépett az őket követő jobboldali behódolok és a kapitalizmust visszaállítani akarók egész csoportjával együtt. Ugyanakkor az imperialisták, a jobboldali behódolok aknamunkájára támaszkodva, újabb kísérletet tesznek arra, hogy a Szovjetuniót háborúba sodorják. Anglia és Franciaország vezérkaraiban a Szovjetunió ellen 1929—1930-ra kitűzött új fegyveres beavatkozás terveit dolgozzák ki.

Mint ahogy 1917 októberében a Nagy Szocialista Forradalom győzelme nem lett volna lehetséges a kapitulánsok és sztrájktörők, a mensevikek és eszerek szétverése nélkül, éppen úgy a szocializmus győzelme a falun szintén lehetetlen lett volna a jobboldali kapitulánsok szétverése nélkül 1928— 1929-ben. A pártnak a Buchárin—Rykov-féle pártellenes csoport feletti győzelmében igen nagy jelentősége volt Sztálin beszédeinek: „A jobboldali veszélyről a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjában” (a Moszkvai Bizottság és a Moszkvai Ellenőrző Bizottság teljes ülésén 1928 októberében) és „A jobboldali elhajlásról a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjában” (a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának Központi Bizottsága teljes ülésén 1929 áprilisában).

Ezekben a beszédekben Sztálin végleg leleplezte a jobboldaliakat, mint a leninizmus ellenségeit, kimutatta, hogy a jobboldaliak a kulákok ügynökei a pártban.

A jobboldaliak elleni harcokban Sztálin felzárkóztatta az egész pártot és rohamra vezette a kapitalista kizsákmányolásnak országunkban megmaradt utolsó védbástyája ellen. Sztálin lángesze, tántoríthatatlan akarata és bölcs éleslátása biztosította a forradalomnak új, magasabb színvonalra emelését. 1929-ben, az Októberi Forradalom 12. évfordulóján megjelent „A nagy fordulat éve” című történelmi jelentőségű cikkében Sztálin ezt írta:

„Az elmúlt év a nagy fordulat éve volt a szocialista építőmunka minden frontján. Ez a fordulat a szocializmus döntő támadásának jegyében ment és megy végbe a város és a falu kapitalista elemei ellen. Ennek a támadásnak az a jellemző sajátossága, hogy már eddig is számos döntő sikert hozott nekünk népgazdaságunk szocialista újjáépítésének (rekonstrukciójának) fő területein.”

Határozott fordulatot ért el a párt a munka termelékenységének terén. Lényegében megoldást nyert a szocialista iparosítás egyik legnehezebb feladata: az a feladat, hogy a nehézipar felépítéséhez felhalmozzuk a szükséges anyagi eszközöket. Gyökeres fordulatot ért el a párt földművelésünk fejlesztése, parasztságunk fejlődése tekintetében. Viharos gyorsasággal kezdett kibontakozni a kolhozmozgalom, fejlődésének üteme tekintetében maga mögött hagyva még a nagyipart is. Ez volt a kezdete a tömeges kolhozmozgalomnak.

„Az új és a döntő a mostani kolhozmozgalomban az — írta Sztálin —, hogy a parasztok nem egyes csoportokban lépnek be a kolhozba, mint azelőtt, hanem egész falvak, egész járások, kerületek, sőt egész körzetek parasztsága lép be egyszerre. És mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy a középparaszt megy már a kolhozba. Ez a lényege annak a mezőgazdaság fejlődésében beállott gyökeres fordulatnak, amely a Szovjethatalom rendkívül fontos vívmánya . . .”

Így lett előkészítve Sztálin vezetése alatt a történelmi fordulat a kulák elemek korlátozásának és kiszorításának politikájától, a kulákságnak, mint osztálynak a teljes kollektivizálás alapján való felszámolása politikájához.

Sztálin elvtárs nagy érdemének kell tekinteni azt a tényt, hogy ebben az időszakban, az iparosítás és kollektivizálás első nekiindulásának időszakában, amikor a nép minden munkálkodó erejét nagy feladatok megoldására kellett mozgósítani, élére állította a nőkérdést, a nők helyzetének, a női munkának, ama rendkívül fontos szerepnek a kérdését, melyet a nők — munkásnők és parasztasszonyok — a társadalom gazdasági, társadalmi és politikai életében betöltenek és, a kellő színvonalra emelve ezt a kérdést, helyesen meg is oldotta azt.

„Az emberiség történelmében az elnyomottak egyetlen mozgalma sem zajlott le — mondotta Sztálin — a dolgozó nők részvétele nélkül. A dolgozó nők, az összes elnyomottak legelnyomottabbjai, sohasem maradtak és maradhattak távol a felszabadító mozgalom országútjától. A rabszolgák felszabadító mozgalmában, mint ismeretes, százával és ezrével szerepelnek a női vértanúk és hősnők. A jobbágyság felszabadító küzdelmének harcosai közt tízezrével voltak a dolgozó nők. Nincs csodálkozni való azon, hogy a munkásosztály felszabadító mozgalma, az elnyomott tömegeknek ez a leghatalmasabb szabadságmozgalma, a dolgozó nők millióit gyűjtötte a maga zászlaja alá.”

„A dolgozó nők — mondja tovább Sztálin — a munkásnők és parasztasszonyok a munkásosztály hatalmas tartalékai. Ez a tartalék a lakosságnak jó felét teszi. A munkásosztály pártján lesz-e a női tartalék, vagy ellene — ezen fordul meg a proletármozgalom sorsa, a proletárforradalom győzelme vagy veresége, a proletárhatalom győzelme vagy veresége. Ezért a proletariátusnak és élcsapatának, a kommunista pártnak elsőrendű feladata az, hogy erélyes harcot indítson a nők, a munkásnők és parasztasszonyok felszabadításáért a burzsoázia befolyása alól, a munkásnők és parasztasszonyok politikai felvilágosításáért és megszervezéséért a proletariátus zászlaja alatt”

„De a dolgozó nők — folytatja Sztálin — nemcsak tartalékot alkotnak. A munkásosztály helyes politikája esetén a dolgozó nők a munkásosztály igazi, a burzsoázia ellen működő hadseregévé válhatnak. A női munkástartalékból a munkásnők és parasztasszonyok olyan hadseregét kikovácsolni, amely a proletariátus nagy hadseregével vállvetve küzd — ez a munkásosztály második és döntő feladata.”

Ami a nőknek a kolhozokban való szerepét illeti, erről Sztálin a rohammunkás kolhozparasztok első kongresszusán a következőket mondta:

„A nőkérdés a kolhozokban — mondta Sztálin — fontos kérdés, elvtársak. Tudom, hogy sokan közületek lebecsülik a nőket, sőt tréfát űznek belőlük. Ez azonban hiba, elvtársak, mégpedig komoly hiba. Nemcsak arról van itt szó, hogy a lakosság felét nők teszik. Mindenekelőtt arról van szó, hogy a kolhozmozgalom a kiváló és tehetséges nők egész sorát vezető állásokba emelte. Nézzétek ezt a kongresszust, annak összetételét és meglátjátok, hogy a nők az elmaradottak soraiból már régen az élenhaladók soraiba léptek elő. A nő a kolhozokban nagy erő. Ezt az erőt véka alatt tartani — bűn. Kötelességünk az, hogy a nőket a kolhozokban előtérbe toljuk és ennek az erőnek teret engedjünk”

„Ami magukat a kolhozok női tagjait illeti — folytatja Sztálin —, azoknak meg kell gondolniok, hogy milyen ereje és jelentősége van a kolhozoknak a nők szempontjából, meg kell gondolniok, hogy csak a kolhozban válhatnak a férfiakkal egyenlőkké. Ha nincs kolhoz: egyenlőtlenség van, a kolhozban: egyenlő a jog. Gondolják ezt meg a kolhozbeli elvtársnők és vigyázzanak a kolhozrendre, mint a szemük fényére”

Országunk legszélesebb néptömegeinek — köztük a régebben elnyomott és elmaradt nemzetek dolgozóinak is — bevonása a szocializmus építésének művébe, a szovjetideológiának, amely a tömegekben látja a történelem igazi alkotóit, óriási győzelmét jelentette a burzsoá ideológia felett, amely mindenféle badarságokat terjeszt arról, hogy a tömegek az életnek semmiféle terén sem képesek önálló alkotásra. Sztálin elvtárs leleplezte annak az „elméletnek” reakciós voltát, amely szerint a kizsákmányoltak nem tudnak meglenni a kizsákmányolok nélkül. „Az Októberi Forradalomnak — írta Sztálin elvtárs — egyik legfontosabb eredménye az a tény, hogy erre a hazug elméletre halálos csapást mért.”

Sztálin elvtárs leleplezte azt a reakciós legendát is, amely szerint a népek felsőbb és alsóbbrendű fajokra oszlanak.

„Azelőtt »szokás volt« azt gondolni, hogy a világ örök idők óta alsóbb és felsőbbrendű fajokra oszlik, feketékre és fehérekre, akik közül az előbbiek képtelenek a civilizációra, s arra vannak kárhoztatva, hogy kizsákmányolják őket, az utóbbiak pedig a civilizáció egyedüli hordozói és arra vannak hivatva, hogy az előbbieket kizsákmányolják. Most ez a legenda szét van zúzva és félre van vetve. Az Októberi Forradalom egyik legfontosabb eredménye az a tény, hogy erre a legendára halálos csapást mért és a gyakorlatban megmutatta, hogy a szovjetfejlődés medrébe bevont felszabadított nem európai népük éppúgy előbbre tudják vinni a valóban haladó kultúrát és a valóban haladó civilizációt, mint az európai népek.”

 (idézet:- Sztálin: Rövid életrajz – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

A kínai forradalom távlatairól

Beszéd a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának Kínai Bizottságában

1926. november 30

Elvtársak! Mielőtt rátérnék a kérdésre, szükségesnek tartom kijelenteni, hogy nincs olyan bő anyagom a kínai kérdésről, amilyen szükséges volna ahhoz, hogy a kínai forradalom teljes képét megrajzoljam. Ezért kénytelen vagyok néhány olyan elvi jellegű, általános megjegyzésre szorítkozni, a melyek közvetlenül összefüggnek a kínai forradalom fő irányának kérdésével.

Kezemben vannak Petrov tézisei, Mif tézisei, Tang Ping-hsziang két beszéde és Rafesz megjegyzései a kínai kérdésről. Azt hiszem, hogy ezeknek a dokumentumoknak, noha vannak erősségeik, megvan az az óriási fogyatékosságuk, hogy megkerülik a kínai forradalom több alapvető kérdését. Azt hiszem, hogy elsősorban ezekre a hiányosságokra kell felhívnom a figyelmüket. Megjegyzéseim ezért egyben bíráló jellegűek is lesznek.

I
A kínai forradalom jellege

Lenin azt mondotta, hogy a kínaiaknak hamarosan meglesz a maguk 1905-je. Egyes elvtársak ezt úgy értelmezték, hogy Kínában hajszálra ugyanannak kell megismétlődnie, ami nálunk Oroszországban 1905-ben történt. Ez tévedés, elvtársak. Lenin egyáltalán nem azt mondotta, hogy a kínai forradalom az 1905-ös orosz forradalom másolata lesz. Lenin csupán azt mondotta, hogy a kínaiaknak meglesz a maguk 1905-je. Ez azt jelenti, hogy a kínai forradalomnak az 1905-ös forradalom általános vonásain kívül meglesznek még a maga különleges sajátosságai, amelyek a kínai forradalomra feltétlenül rányomják a maguk sajátos bélyegét.

Melyek ezek a sajátosságok?

Az első sajátosság az, hogy a kínai forradalom, amely polgári-demokratikus forradalom, egyszersmind nemzeti felszabadító forradalom is, amelynek éle a külföldi imperializmus kínai uralma ellen irányul. Elsősorban ebben különbözik az 1905-ös oroszországi forradalomtól. Kínában ugyanis az imperializmus uralma nemcsak az imperializmus katonai hatalmában nyilvánul meg, hanem mindenekelőtt abban, hogy Kínában az ipar döntő szálai, a vasutak, a gyárak, a bányák, a bankok stb. külföldi imperialisták kezében, vagy azok ellenőrzése alatt vannak. Ebből pedig az következik, hogy a külföldi imperializmus és kínai ügynökei elleni harc kérdéseinek feltétlenül komoly szerepük van a kínai forradalomban. A kínai forradalom ezáltal közvetlenül összekapcsolódik a világ proletárjainak imperializmus elleni forradalmaival.

A kínai forradalom második sajátossága, hogy a nemzeti nagyburzsoázia Kínában rendkívül gyenge, összehasonlíthatatlanul gyengébb, mint az 1905-ös időszak orosz burzsoáziája. Ez érthető is. Hiszen ha az ipar döntő szálai a külföldi imperialisták kezében összpontosulnak, a nemzeti nagyburzsoázia Kínában csakis gyenge és elmaradott lehet. Ebben a tekintetben teljesen helyes az a megjegyzés, amelyet Mif a kínai nemzeti burzsoázia gyengeségére mint a kínai forradalom egyik jellegzetes tényére vonatkozólag tett. Ebből azonban az következik, hogy a kínai forradalom kezdeményezőjének és vezetőjének szerepe, a kínai parasztság vezérének szerepe elkerülhetetlenül a kínai proletariátus és pártja kezébe kell hogy kerüljön.

Nem szabad megfeledkeznünk a kínai forradalom harmadik sajátosságáról sem, amely abban áll, hogy Kína mellett ott van és fejlődik a Szovjetunió, amelynek forradalmi tapasztalata és amelynek segítsége feltétlenül megkönnyíti a kínai proletariátus harcát az imperializmus és Kína középkori, hűbéri maradványai ellen.

Ezek a kínai forradalom fő sajátosságai, melyek meghatározzák jellegét és irányát.

II
Az imperializmus és az imperialista intervenció Kínában

A beterjesztett tézisek első hiányossága az, hogy megkerülik vagy alábecsülik az imperialisták kínai intervenciójának kérdését. Ha figyelmesen elolvassuk a téziseket, azt hihetnők, hogy Kínában jelenleg tulajdonképpen nincs is imperialista intervenció, hanem csak az történik, hogy az északiak harcolnak a déliek, vagy a tábornokok egyik csoportja harcol a tábornokok egy másik csoportja ellen. Ezzel összefügg az, hogy a tézisek szerzői hajlamosak intervención kizárólag azt az állapotot érteni, amikor külföldi csapatok bevetése kínai területre ténnyé vált, ha pedig ilyen tény nincs, akkor intervenció sincs.

Ez súlyos tévedés, elvtársak. Az intervenció korántsem merül ki abban, hogy csapatokat vetnek be valamely ország területére, és a csapatok bevetése egyáltalán nem fő sajátossága az intervenciónak. A tőkés országokban folyó forradalmi mozgalom mai viszonyai között, amikor a külföldi csapatok nyílt bevetése számos tiltakozást és összeütközést válthat ki, az intervenciónak rugalmasabb jellege és álcázottabb formája van. Az imperializmus a mai viszonyok között inkább olymódon avatkozik be, hogy polgárháborút szervez a függő országban, pénzeli az ellenforradalmi erőket, erkölcsi és pénzügyi támogatást nyújt kínai ügynökeinek a forradalom ellen. Azt a harcot, amelyet Gyenyikin és Kolcsak, Jugyenyics és Vrangel az oroszországi forradalom ellen folytatott, az imperialisták hajlamosak voltak kizárólag belső harcnak feltüntetni. Mi azonban valamennyien tudtuk és nemcsak mi tudtuk, de velünk együtt az egész világ tudta, hogy az ellenforradalmi orosz tábornokok háta mögött ott álltak Anglia és Amerika, Franciaország és Japán imperialistái, akiknek támogatása nélkül komoly polgárháború Oroszországban teljesen lehetetlen lett volna. Ugyanezt kell mondanunk Kínáról is. Vu Pej-fu és Szung Csuang-fang, Csang Co-lin és Csang Cung-csang harca a kínai forradalom ellen egyszerűen lehetetlen volna, ha az ellenforradalmi tábornokokat nem ösztönöznék a világ imperialistái, ha nem látnák el őket pénzzel, fegyverrel, kiképzőkkel, „tanácsadókkal” stb.

Miben rejlik a kantoni csapatok ereje? Abban, hogy van eszméjük, van szenvedélyük, amely lelkesíti őket az imperializmustól való megszabadulásért folyó harcra, abban, hogy ők hozzák Kínának a felszabadulást. Miben rejlik a kínai ellenforradalmi tábornokok ereje? Abban, hogy mögöttük ott állnak a világ imperialistái, minden kínai vasút, koncesszió, gyár, bank és kereskedelmi vállalat tulajdonosai.

Ezért nemcsak, vagy nem is annyira a külföldi csapatok bevetése a lényeg, hanem az a támogatás, amelyet a világ imperialistái a kínai ellenforradalomnak nyújtanak. A más kezével végrehajtott intervenció — ezen van most a hangsúly, amikor imperialista intervencióról beszélünk.

Az imperialisták kínai intervenciója tehát kétségtelen tény, s a kínai forradalom éle éppen ez ellen az intervenció ellen irányul.

Aki tehát mellőzi vagy alábecsüli az imperialisták kínai intervenciójának tényét, az mellőzi vagy alábecsüli azt, ami Kínában a legfőbb és a legdöntőbb.

Azt mondják, hogy a japán imperialisták a „rokonszenv” bizonyos jeleit mutatják a kantoniak és általában a kínai forradalom iránt. Azt mondják, hogy az amerikai imperialisták sem maradnak e tekintetben a japánok mögött. Ez önámítás, elvtársak. Meg kell különböztetnünk az imperialisták, s köztük a japán és amerikai imperialisták politikájának lényegét e politika álcázásától. Lenin gyakran mondotta, hogy a forradalmárokat nehéz doronggal, ököllel levenni a lábukról, de néha nagyon könnyen lépremennek, ha nyájaskodnak velük. Erről a Lenin mondotta igazságról sohasem szabad megfeledkeznünk, elvtársak. Mindenesetre világos, hogy a japán és amerikai imperialisták elég jól felismerték ennek az igazságnak a jelentőségét. Ezért szigorú különbséget kell tennünk egyrészt a kantoniaknak szóló nyájasságok és dicséretek, másrészt ama tény között, hogy a legbuzgóbban nyájaskodó imperialisták a legmakacsabbul ragaszkodnak „az ő” kínai koncesszióikhoz és vasutaikhoz, amelyekről semmi áron nem hajlandók lemondani.

III
A kínai forradalmi hadsereg

A beterjesztett tézisekkel kapcsolatos második megjegyzésem a kínai forradalmi hadsereg kérdésére vonatkozik. A tézisekben ugyanis vagy megkerülik vagy alábecsülik a hadsereg kérdését. (Közbeszólás: „Úgy van!”) Ez a tézisek második fogyatékossága. A kantoniak északi előnyomulását általában nem úgy tekintik, mint a kínai forradalom kibontakozását, hanem mint a kantoni tábornokok harcát Vu Pej-fu és Szung Csuang-fang ellen, mint tábornokoknak az elsőbbségért egymás ellen vívott harcát. Ez súlyos tévedés, elvtársak. A kínai forradalmi hadsereg a kínai munkások és parasztok szabadságharcának igen fontos tényezője. Vajon véletlen-e, hogy ez év májusáig vagy júniusáig úgy ítélték meg a kínai helyzetet, mint a Feng Jü-hsziang hadseregeinek veresége után bekövetkezett reakció uralmát, később azonban, ez év nyarán, mihelyt a kantoniak győzelmes csapatai észak felé előnyomultak és Hupejt elfoglalták, a helyzet gyökeresen megváltozott a forradalom javára? Nem, ez nem véletlen. Mert a kantoniak előnyomulása — csapás az imperializmusra, csapás az imperializmus kínai ügynökeire, és gyülekezési szabadság, sztrájk-, sajtó- és szervezkedési szabadság általában valamennyi kínai forradalmi elem és különösen a munkások számára. Ebben van a kínai forradalmi hadsereg sajátossága és rendkívüli jelentősége.

Azelőtt, a XVIII. és a XIX. században, a forradalmak rendszerint úgy kezdődtek, hogy a nép, a nagyrészt fegyvertelen vagy rosszul felfegyverzett nép felkelt és szemben találta magát a régi rend hadseregével, amelyet igyekezett bomlasztani vagy, legalábbis, részben a maga oldalára vonni. Ez a forradalmi kirobbanások tipikus formája a múltban. Ugyanezt tapasztalhattuk 1905-ben nálunk, Oroszországban. Kínában másként alakultak a dolgok. Kínában nem a fegyvertelen nép, hanem, forradalmi hadserege formájában, a felfegyverzett nép áll szemben a régi kormány hadseregével. Kínában a fegyveres forradalom harcol a fegyveres ellenforradalom ellen. Ez a kínai forradalom egyik sajátossága és egyik előnye. Egyszersmind ebben rejlik a kínai forradalmi hadsereg különös jelentősége.

Ezért olyan megengedhetetlen fogyatékossága a beterjesztett téziseknek a forradalmi hadsereg alábecsülése.

Ebből azonban az következik, hogy a kínai kommunistáknak igen nagy figyelmet kell fordítaniok a hadseregben végzendő munkára.

Először, a kínai kommunistáknak minden módon fokozniok kell a politikai munkát a hadseregben és el kell érniök azt, hogy a hadsereg a kínai forradalom eszméinek igazi és példamutató hordozója legyen. Erre különösen azért van szükség, mert a kantoniakhoz most mindenféle tábornok csatlakozik, akiknek semmi közük sincs a Kuomintanghoz, csatlakoznak hozzájuk, mint olyan erőhöz, amely megsemmisíti a kínai nép ellenségeit, és — csatlakozva a kantoniakhoz, bomlást visznek a hadsereg soraiba. Semlegesíteni az ilyen „szövetségeseket”, vagy a Kuomintang igazi híveivé tenni őket, csak a politikai munka fokozása és forradalmi ellenőrzésük megszervezése útján lehetséges. Máskülönben a hadsereg súlyos helyzetbe kerülhet.

Másodszor, a kínai forradalmároknak, s köztük a kommunistáknak is, komolyan hozzá kell fogniok a hadügy tanulmányozásához. Nem szabad másodrendű kérdésként kezelniök a hadügyet, mert a hadügy ma Kínában a kínai forradalom egyik legfontosabb tényezője. A kínai forradalmároknak, tehát a kommunistáknak is, tanulmányozniok kell a hadügyet azért, hogy fokozatosan előrejussanak és vezető pozíciókat foglaljanak el a forradalmi hadseregben. Ez a biztosítéka annak, hogy a kínai forradalmi hadsereg helyes úton fog haladni, egyenesen a cél felé. Máskülönben a hadseregben a tétovázás és az ingadozás elkerülhetetlenné válhat.

IV
A jövendő hatalom jellege Kínában

A harmadik megjegyzésem arra vonatkozik, hogy a tézisek nem veszik, vagy nem eléggé veszik figyelembe az eljövendő kínai forradalmi hatalom jellegének kérdését. Mif téziseiben megközelítette ezt a kérdést és ez érdeme. De miután megközelítette, valamitől megijedt és nem merte befejezni azt, amit megkezdett. Mif azt hiszi, hogy Kínában a jövendő forradalmi hatalom a forradalmi kispolgárság hatalma lesz a proletariátus vezetése mellett. Mit jelent ez? Az 1917.-es februári forradalom idején a mensevikek és az eszerek szintén kispolgári és bizonyos mértékben forradalmi pártok voltak. Vajon azt jelenti ez, hogy a jövendő forradalmi hatalom Kínában eszer- mensevik hatalom lesz? Nem, nem azt jelenti. Miért nem? Azért, mert az eszer-mensevik hatalom lényegében imperialista hatalom volt, az eljövendő kínai forradalmi hatalomnak pedig feltétlenül imperialistaellenes hatalomnak kell lennie. Ez gyökeres különbség.

MacDonald kormánya még „munkás”-hatalom is volt, de ugyanakkor imperialista kormány is volt, mert arra épült, hogy Anglia imperialista hatalma, mondjuk Indiában és Egyiptomban, megmarad. Kínában az eljövendő forradalmi hatalomnak meglesz az az előnye MacDonald kormányával szemben, hogy imperialistaellenes hatalom lesz.

Nemcsak az a lényeg, hogy a kantoni hatalom, mely a jövő összkínai forradalmi hatalom csírája, polgári-demokratikus jellegű, hanem elsősorban az, hogy ez a hatalom imperialistaellenes és nem is lehet más, hogy e hatalom minden egyes lépése a világimperializmusra mért egy-egy csapás — tehát a világforradalmi mozgalom javát szolgáló csapás.

Leninnek igaza volt, amikor azt mondta, hogy régebben, a világforradalom korszakának elérkezte előtt, a nemzeti szabadságmozgalom az általános demokratikus mozgalom része volt, most viszont, az oroszországi szovjet forradalom győzelme és a világforradalom korszakának elérkezte után, a nemzeti szabadságmozgalom a proletár világforradalom része.

Ezt a sajátosságot Mif nem vette figyelembe.

Azt hiszem, hogy Kínában az eljövendő forradalmi hatalom, jellegét tekintve, általában olyan jellegű hatalomra fog hasonlítani, amilyenről nálunk 1905-ben beszéltek, vagyis olyasvalamire, mint a proletariátus és parasztság demokratikus diktatúrája, azzal a különbséggel azonban, hogy ez kiváltképpen imperialistaellenes hatalom lesz.

Ez a hatalom átmenet lesz Kína nem-kapitalista vagy, pontosabban, szocialista fejlődéséhez.

Ebben az irányban kell haladnia a kínai forradalomnak.

A forradalom fejlődésének ezt az útját három körülmény könnyíti meg:

először az, hogy a kínai forradalomnak, mint nemzeti felszabadító forradalomnak, éle az imperializmus és kínai ügynökei ellen fog irányulni;

másodszor az, hogy Kínában a nemzeti nagyburzsoázia gyenge, gyengébb mint az oroszországi nemzeti burzsoázia az 1905-ös időszakban, ami meg könnyíti a proletariátus hegemóniájának ügyét, megkönnyíti azt, hogy a kínai parasztságot a proletárpárt vezesse;

harmadszor az, hogy a kínai forradalom olyan körülmények között fog fejlődni, amelyek lehetővé teszik számára a Szovjetunió győztes forradalma tapasztalatainak és segítségének felhasználását.

Hogy biztosan és feltétlenül ez az út fog-e győzni — az sok körülménytől függ. Egy dolog mindenesetre világos: a kínai kommunisták fő feladata, hogy a kínai forradalom fejlődésének éppen ezért az útjáért harcoljanak.

Ez határozza meg a kínai kommunisták feladatát a Kuomintanghoz és a jövő kínai forradalmi hatalomhoz való viszony kérdésében. Azt mondják, hogy a kínai kommunistáknak ki kell lépniök a Kuomintangból. Ez tévedés, elvtársak. A legnagyobb hiba volna, ha a kínai kommunisták most kilépnének a Kuomintangból. A kínai forradalom egész menete, jellege, távlatai kétségtelenül arról tanúskodnak, hogy a kínai kommunistáknak benn kell maradniok a Kuomintangban és ott fokozniok kell munkájukat.

De részt vehetne a kínai kommunista párt a jövő forradalmi hatalomban? Nemcsak hogy résztvehet, hanem részt is kell vennie. A kínai forradalom menete, jellege és távlatai ékesszólóan tanúskodnak arról, hogy a kínai kommunista pártnak részt kell vennie Kína eljövendő forradalmi hatalmában.

Ez egyik elengedhetetlenül szükséges biztosítéka annak, hogy a kínai proletariátus hegemóniája gyakorlatilag megvalósuljon.

V
A parasztkérdés Kínában

A negyedik megjegyzés a kínai parasztságra vonatkozik. Mif úgy véli, hogy azonnal ki kell adni a tanácsok megalakításának jelszavát, mégpedig — a kínai falvak paraszti tanácsainak jelszavát. Azt hiszem, ez tévedés. Mif előrerohan. Falusi tanácsokat nem lehet a kínai ipari központok megkerülésével építeni. A kínai ipari központok tanácsainak megszervezése pedig most nincs napirenden. Ezenkívül arra is gondolnunk kell, hogy a tanácsokat nem lehet az egyéb körülményektől elszakítva vizsgálni. Tanácsokat, az adott esetben paraszti tanácsokat, csak abban az esetben lehetne szervezni, ha Kína a parasztmozgalom maximális fellendülésének időszakában volna, amikor a parasztmozgalom töri-zúzza a régit, és új hatalmat teremt, és ha arra lehet számítani, hogy a kínai ipari központok már áttörték a gátat és a Tanácshatalom megteremtésének szakaszába léptek. Lehet-e azt mondani, hogy a kínai parasztság és általában a kínai forradalom már belépett ebbe a szakaszba? Nem, nem lehet. Aki tehát ma tanácsokról beszél, az előrerohan. Ezért most nem a tanácsok megalakításának kérdését, hanem a parasztbizottságok megalakításának kérdését kell felvetni. A parasztok közül választott parasztbizottságokra gondolok, amelyek meg tudják fogalmazni a parasztság fő követeléseit és mindent elkövetnek e követelések forradalmi úton történő megvalósítása érdekében. Ezek a parasztbizottságok alkotják majd azt a tengelyt, amely körül kibontakozik a falusi forradalom.

Tudom, hogy a Kuomintang emberei között, sőt még a kínai kommunisták között is vannak olyanok, akik nem tartják lehetségesnek a forradalom kirobbantását a falun, mert attól tartanak, hogy a parasztok bevonása a forradalomba aláássa az egységes imperialistaellenes frontot. Ez súlyos tévedés, elvtársak! A kínai imperialistaellenes front annál erősebb és hatalmasabb lesz, mennél gyorsabban és mennél erőteljesebben bekapcsolódik a forradalomba a kínai parasztság. A tézisek szerzőinek, különösen Tang Ping-hsziangnak és Rafesznek tökéletesen igazuk van, amikor azt állítják, hogy több igen égető paraszti követelés azonnali teljesítése a kínai forradalom győzelmének teljesen elengedhetetlen előfeltétele. Azt hiszem, ideje, hogy megtörjék azt a tétlenséget és „semlegességet” a parasztság irányában, mely a Kuomintang bizonyos elemeinek tevékenységében észlelhető. Azt hiszem, hogy mind a kínai kommunista pártnak, mind a Kuomintangnak, s így a kantoni hatalomnak is, késlekedés nélkül át kell térnie a szavakról a tettekre és fel kell vetnie a parasztság legégetőbb követelései azonnali teljesítésének kérdését.

Hogy milyenek ebben a tekintetben a perspektívák és meddig kell és lehet elmenni ezen a téren — az a forradalom menetétől függ. Azt hiszem, hogy végeredményben a föld nacionalizálására kell törekedni. Mindenesetre, nem fogadhatjuk meg, hogy a föld nacionalizálásának jelszaváról lemondunk.

Melyek azok az utak és ösvények, amelyeken a kínai forradalmároknak haladniok kell, hogy Kína sokmilliós parasztságát a forradalomra mozgósítsák?

Azt hiszem, hogy az adott viszonyok között csak három útról beszélhetünk.

Az első út — parasztbizottságok alakítása és a kínai forradalmárok behatolása ezekbe a bizottságokba, hogy befolyásolhassák a parasztságot. (Közbeszólás: „És a paraszti szövetségek?”) Azt hiszem, hogy a paraszti szövetségek a parasztbizottságok körül fognak csoportosulni, vagy a paraszti szövetségek fognak parasztbizottságokká — a paraszti követelések megvalósításához szükséges hatalommal felruházott parasztbizottságokká átalakulni. Erről az útról fentebb már beszéltem. Ez az út azonban nem elegendő. Nevetséges volna azt hinni, hogy Kínának elég forradalmára van ehhez. Kínának körülbelül 400 millió lakosa van. Ebből mintegy 350 millió kínai. Ezeknek több mint kilenctized része paraszt. Aki azt hiszi, hogy tíz-húszezer kínai forradalmár kimerítheti a parasztságnak ezt a tengerét — az téved. Tehát más utak is kellenek.

A második út — a parasztságnak az új népi forradalmi hatalom államapparátusa útján való befolyásolása. Kétségtelen, hogy az újabb felszabadított tartományokban új hatalom létesül majd a kantoni hatalom mintájára. Kétségtelen, hogy ennek a hatalomnak és e hatalom apparátusának, ha valóban előre akarja vinni a forradalmat, foglalkoznia kell a parasztság legégetőbb követeléseinek kielégítésével. A kommunisták és általában a kínai forradalmárok feladata ezért az, hogy behatoljanak az új hatalom apparátusába, közelebb vigyék ezt a paraszti tömegekhez és segítsék a parasztság tömegeit abban, hogy ezen az apparátuson keresztül kielégítse égető követeléseit, mégpedig — a körülményekhez képest — vagy a földesúri földek elvétele, vagy az adók és a haszonbérek csökkentése formájában.

A harmadik út — a parasztságnak a forradalmi hadsereg útján való befolyásolása. Már beszéltem arról, hogy milyen rendkívül nagy jelentősége van a forradalmi hadseregnek a kínai forradalomban. Kína forradalmi hadserege az az erő, amely elsőnek hatol be az új tartományokba, amely elsőnek jut el a parasztság sűrűjébe, s amelynek alapján a paraszt elsősorban alkot ítéletet az új hatalomról, annak rossz és jó tulajdonságairól. A forradalmi hadsereg magatartásától, a parasztsághoz és a földesurakhoz való viszonyától, a parasztok megsegítésére való készségétől függ elsősorban a parasztság viszonya az új hatalomhoz, a Kuomintanghoz és általában a kínai forradalomhoz. Ha tekintetbe vesszük, hogy Kína forradalmi hadseregéhez elég sok kétes elem csatlakozott, hogy ezek az elemek rossz irányban változtathatják meg a hadsereg arculatát, akkor megérthetjük, hogy a parasztság szemében milyen nagyjelentőségű a hadsereg politikai arculata és, hogy úgy mondjuk, parasztpolitikája. A kínai kommunistáknak és általában a kínai forradalmároknak ezért mindent el kell követniök, hogy semlegesítsék a hadsereg parasztellenes elemeit, megőrizzék a hadsereg forradalmi szellemét és odahassanak, hogy a hadsereg segítse a parasztokat és mozgósítsa őket a forradalomra.

Azt mondják, hogy Kínában a forradalmi hadsereget tárt karokkal fogadják, de utóbb, miután a hadsereg megtelepedett, bizonyos csalódás következik be. Nálunk a Szovjetunióban is ez volt a helyzet a polgárháború idején. Ennek az a magyarázata, hogy a hadsereg, amely új tartományokat szabadít fel és ott megtelepszik, kénytelen valamilyen formában az ottani lakosság terhére élelmezni magát. Nekünk, szovjet forradalmároknak, sikerült ellensúlyoznunk ezeket a hátrányokat azzal, hogy iparkodtunk a hadsereg útján segíteni a parasztokat a földesúri elemekkel szemben. A kínai forradalmároknak is meg kell tanulniok e hátrányok ellensúlyozását olymódon, hogy a hadsereg útján helyes parasztpolitikát folytatnak.

VI
A proletariátus és a proletariátus hegemóniája Kínában

Az ötödik megjegyzés a kínai proletariátus kérdésére vonatkozik. Azt hiszem, hogy a tézisek nem eléggé hangsúlyozzák Kína munkásosztályának szerepét és jelentőségét. Rafesz azt kérdezi, kire kell a kínai kommunistáknak orientálódniok: a Kuomintang balszárnyára, vagy centrumára? Furcsa kérdés. Azt hiszem, hogy a kínai kommunistáknak elsősorban a proletariátusra kell orientálódniok és a forradalomra kell orientálniok a kínai szabadságmozgalom vezetőit. Csakis ez a helyes kérdésfeltevés. Tudom, hogy a kínai kommunisták között vannak elvtársak, akik nem tartják kívánatosnak, hogy a munkások anyagi és jogi helyzetük megjavításáért sztrájkoljanak és lebeszélik a munkásokat a sztrájkokról. (Közbeszólás: „Mint Kantonban és Sanghájban történt.”) Ez nagy hiba, elvtársak. Ez a kínai proletariátus szerepének és jelentőségének igen komoly lebecsülése. Ezt a tézisekben le kell szögezni, mint feltétlenül negatív jelenséget. Nagy hiba volna, ha a kínai kommunisták nem használnák fel a mai kedvező helyzetet arra, hogy akár sztrájkok útján is segítsék a munkásokat anyagi és jogi helyzetük megjavításában. Mire való akkor a kínai forradalom? Nem lehet vezető erő az a proletariátus, amelynek fiait sztrájkok idején verik és kínozzák az imperializmus ügynökei. Ezt a középkori állapotot bármi áron meg kell szüntetni, hogy Kína proletárjaiban felébredjen és fokozódjon az erő érzete és emberi méltóságuk érzete és így képessé váljanak a forradalmi mozgalom vezetésére. Enélkül a kínai forradalom győzelmére gondolni sem lehet. A kínai munkásosztály gazdasági és jogi követeléseinek tehát, amelyek helyzetének komoly megjavítását célozzák, a tézisekben meg kell kapniok az őket megillető helyet. (Mif: „Ez benn van a tézisekben.”) Igen, benn van a tézisekben, de sajnos, ezek a követelések nincsenek eléggé kidomborítva.

VII
A kínai ifjúság kérdése

A hatodik megjegyzés a kínai ifjúság kérdésére vonatkozik. Furcsa, hogy a tézisekben nem veszik figyelembe ezt a kérdést. Pedig az ifjúság kérdése most rendkívül nagyjelentőségű Kínában. Tang Ping-hsziang beszél erről a kérdésről beszámolóiban, de sajnos nem domborítja ki eléggé. Az ifjúság kérdésének Kínában most elsőrendű jelentősége van. A tanuló ifjúság (a forradalmi diákság), a munkásifjúság, a parasztifjúság — mindez olyan erő, amely hétmérföldes léptekkel hajthatná előre a forradalmat, ha alárendelik a Kuomintang eszmei és politikai befolyásának. Tekintetbe kell vennünk azt is, hogy az imperialista elnyomást senki sem érzi át olyan mélyen és elevenen és senki sem érzi oly élesen és fájón az elnyomás elleni harc szükségességét, mint éppen a kínai ifjúság. Ezt a körülményt teljes mértékben tekintetbe kell vennie a kínai kommunista pártnak és minden kínai forradalmárnak olymódon, hogy az ifjúság körében végzett munkát mindenképpen fokozza. Az ifjúságnak a tézisekben meg kell adni az őt megillető helyet.

VIII
Néhány következtetés

Szeretnék néhány következtetést levonni az imperializmus ellen Kínában folytatott harcra és a parasztkérdésre vonatkozólag.

Kétségtelen, hogy a kínai kommunista párt most nem érheti be az egyenlőtlen szerződések megsemmisítésének követelésével. Ezt a követelést ma még a Csang Hszüe-liang-féle ellenforradalmárok is támogatják. Nyilvánvaló, hogy a kínai kommunista pártnak tovább kell menni.

Továbbmenve, fel kell vetni perspektívaként a vasutak államosításának kérdését. Ez szükséges és erre irányt kell venni.

Gondolni kell továbbá a legfontosabb gyárak és üzemek államosítására is. Elsősorban az olyan üzemek államosításának kérdése merül fel, amelyeknek tulajdonosai különösen ellenségesek és különösen támadóan lépnek fel a kínai néppel szemben. Továbbá előre kell lendíteni a parasztkérdést, össze kell kapcsolni a kínai forradalom távlatával. Azt hiszem, hogy végeredményben a földesúri földeknek a parasztok javára való elkobzására és a föld nacionalizálására kell törekedni.

A többi magától értetődik.

Több megjegyzésem nincs, elvtársak.

„Kommunyisztyicseszkij Intyernacional”
(„Kommunista Internacionále”) 13. (71.) sz.
1926. december 10.

(idézet: – Sztálin Művei 8. kötet – című könyvből)

Levél Kszenofontovhoz

– írta: J. V. Sztálin –

Levelét és cikke vázlatát olvastam. Elnézést kérek, hogy késtem a válasszal.

A következő megjegyzéseim vannak:

1. Ellene vagyok annak, hogy Ön „Lenin és Sztálin tanítványának” nevezze magát. Nekem nincsenek tanítványaim. Nevezze magát Lenin tanítványának, ehhez Önnek joga van, Sackin bírálata ellenére is. De arra nincs alapja, hogy Lenin tanítványa tanítványának nevezze magát. Ez helytelen. Ez felesleges.

2. Ellene vagyok annak, hogy ön a Sackinnal folytatott vitában most, 1926 végén, 1924 júliusában írt magánlevelemre hivatkozzék. Annál is inkább, mert a leninizmus meghatározásának vitatott kérdését 1924 márciusában fogalmaztam meg, a „Leninről és a leninizmusról” című könyv megjelenése előtt. Nem is szólva arról, hogy a levelem egyik részletére való hivatkozás, amely Önnek a legcsekélyebb előnyt sem nyújtaná a Sackinnal folytatott vitában, összezavarja a kérdést, és más síkra tereli a figyelmet, engem pedig arra kényszeríthet, hogy a sajtóban Önre nézve kedvezőtlen nyilatkozatot tegyek (amit nem szívesen tennék).

3. Véleményem szerint Sackinnak általában igaza van, Önnek pedig nincs igaza. Sajnálom, hogy nem volt módomban átnézni a stratégiáról írt újabb brosúráját. Okvetlenül lebeszéltem volna Önt arról, hogy egy ilyen elhamarkodott és pongyolán megírt munkát, amelyben több durva hiba és helytelen megfogalmazás is van, kiadjon.

4. Ez persze nem jelenti azt, hogy Sackinnak mindenben igaza van. Megemlítem Sackin főbb hibáit.

Hibás például Sackin cikkének az a része, ahol Marxnak azt a tételét, mely szerint lehetetlen a munkásosztály feladatainak nemzeti keretek között való megoldása, majdhogynem azonosnak tartja Leninnek azzal a tételével, hogy a szocializmus győzelme egy országban lehetséges. Ahelyett, hogy feltárná a két tétel közti különbséget és a különbség történelmi gyökereit, Sackin egy semmitmondó megjegyzésre szorítkozik, és ezzel elkeni a legfontosabb kérdést. A mellébeszélés azonban nem jelenti a kérdés megoldását.

Nincs igaza Sackinnak abban sem, hogy — bár maga sem veszi észre — szembeállítja egymással Leninnek a proletárdiktatúráról szóló két megfogalmazását (a diktatúráról, mint egy osztály uralmáról, és a diktatúráról, mint a proletariátus és a nemproletár osztályok dolgozó rétegei közötti sajátos formájú szövetségről — a proletariátus által gyakorolt állami vezetés mellett). Sackinnak igaza van, amikor elveti a parasztságnak a diktatúra idején a hatalomban való részvétele eszméjét, a hatalomnak a diktatúra idején két osztály közötti megosztása eszméjét. De nincs igaza, amikor szembeállítja egymással ezt a két megfogalmazást, mert ha szembeállítja őket, az azt jelenti, hogy nem értette meg őket.

Nem tetszik nekem Sackin cikkeinek durván öntelt hangja sem: ő maga szerénységet prédikál, a valóságban pedig a lehető legönteltebbnek mutatkozik.

5. Azt tanácsolom, hogy ne lépjen fel vitacikkel a sajtóban, mert Önnek nincs igaza, Sackinnak pedig általában igaza van. Jobban teszi, ha nekilát a leninizmus komoly és elmélyült tanulmányozásához. Ezenkívül még azt tanácsolom, egyszersmindenkorra mondjon búcsút annak a szokásnak, hogy sebtében, hevenyészve odavetett könyvecskéket adjon ki a leninizmusról. Ez megengedhetetlen.

1926. december 30.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 9. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

A Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottságának VII. kibővített plénuma

1926. november 22—december 16

Mégegyszer a szociáldemokrata elhajlásról pártunkban
Előadói beszéd december 7-én

I
Bevezető megjegyzések

Elvtársak! Mielőtt rátérnék a kérdés lényegére, engedjék meg, hogy elöljáróban néhány megjegyzést tegyek.

1. A párt belső fejlődésének ellentétei

Az első kérdés a pártunkon belüli harc kérdése, annak a harcnak kérdése, amely nem tegnap kezdődött és amely még egyre tart.

Ha szemügyre vesszük pártunk történetét attól a pillanattól kezdve, hogy pártunk 1903-ban a bolsevik csoport formájában megszületett, és nyomon követjük későbbi szakaszait egészen napjainkig, túlzás nélkül mondhatjuk, hogy pártunk története a pártunkon belüli ellentétek harcának története, ez ellentétek leküzdésének története és pártunk fokozatos megerősödésének — ez ellentétek leküzdése alapján végbement fokozatos megerősödésének — története. Azt hihetik, hogy az oroszok túlságosan marakodó természetűek, szeretnek vitatkozni, gyártják a nézeteltéréseket és ezért a párt fejlődése náluk a párton belüli ellentétek leküzdése útján megy végbe. Ez nem igaz, elvtársak. Nem a marakodó természeten fordul meg itt a dolog. Itt az a dolog lényege, hogy vannak elvi nézeteltérések, amelyek a párt fejlődése során, a proletariátus osztályharca során jönnek létre. Itt a dolog lényege az, hogy az ellentéteket csak harc útján lehet leküzdeni, vagyis leküzdésük érdekében harcolnunk kell ezekért vagy azokért az elvekért, ezekért vagy azokért a harci célokért, ezekért vagy azokért a célhoz vezető harci módszerekért. Azokkal, akik a párton belül más nézeteket vallanak, lehet és kell különféle egyességekre lépni a napi politika kérdéseiben, a merőben gyakorlati jellegű kérdésekben. De ha ezek a kérdések elvi nézeteltérésekkel függnek össze, akkor nincs az az egyesség, nincs az a „középút”, amely segíthetne a dolgon. Nincs és nem lehet „középút” elvi jellegű kérdésekben. Vagy ezeket, vagy amazokat az elveket kell megtennünk a párt munkájának alapjává. A „középút” az elvi kérdésekben az elmék elködösítésének „útja”, a nézeteltérések elkenésének „útja”, a párt eszmei elfajulásának „útja”, a párt eszmei halálának „útja”.

Hogyan élnek és fejlődnek manapság a nyugati szociáldemokrata pártok? Vannak-e náluk a párton belül ellentétek, elvi nézeteltérések? Világos, hogy vannak. Feltárják-e ők ezeket az ellentéteket és igyekeznek-e becsületesen és nyíltan, a párttömegek szemeláttára leküzdeni azokat? Nem. Természetesen nem! A szociáldemokrácia gyakorlata abban áll, hogy eltitkolja, véka alá rejti ezeket az ellentéteket és nézeteltéréseket. A szociáldemokrácia gyakorlata abban áll, hogy konferenciáit és kongresszusait a parádés „minden rendben van” puszta álarcosbáljává változtatja és a belső nézeteltéréseket buzgón takargatja és elkenegeti. De ennek csak az lehet az eredménye, hogy elködösítik az elméket és eszmei nyomorba döntik a pártot. Ez az egyik oka a hajdan forradalmi, ma pedig reformista nyugateurópai szociáldemokrácia lezüllésének.

De mi így nem élhetünk és nem fejlődhetünk, elvtársak. Az elvi „középút” politikája nem a mi politikánk. Az elvi „középút” politikája a sorvadó és elfajuló pártok politikája. Ez a politika szükségszerűen arra vezet, hogy a párt üresen járó, a munkástömegektől elszakadt, közönséges bürokratikus gépezetté változik. Ez az út nem a mi utunk.

Pártunk egész múltja igazolja azt a tételt, hogy pártunk története a párton belüli ellentétek leküzdésének és annak története, hogy pártunk sorai e leküzdés alapján állandóan erősödtek.

Nézzük meg az első időszakot, az „Iszkra” időszakát, vagyis pártunk II. kongresszusának időszakát, amikor pártunkon belül első ízben merültek fel nézeteltérések a bolsevikok és a mensevikek között és amikor pártunk vezető csoportja végülis két részre szakadt: bolsevik részre (Lenin) és mensevik részre (Plehanov, Akszelrod, Martov, Zaszulics, Potreszov). Lenin akkor egyedül maradt. Ha tudnák, mennyit sírtak és jajveszékeltek akkor a „pótolhatatlanok” miatt, akik elfordultak Lenintől! A harc gyakorlata és a párt története azonban megmutatta, hogy ennek a nézeteltérésnek elvi alapja volt, hogy ez a nézeteltérés a valóban forradalmi és valóban marxista párt megszületéséhez és fejlődéséhez elengedhetetlenül szükséges szakasz volt. A harc gyakorlata megmutatta akkor, hogy, először, nem a mennyiségen, hanem a minőségen fordul meg a dolog, és másodszor, nem a formális egységen, hanem azon, hogy az egységnek elvi alapja legyen. A történelem megmutatta, hogy Leninnek igaza volt, a „pótolhatatlanoknak” pedig nem volt igazuk. A történelem megmutatta, hogy ha nem küzdöttük volna le ezeket a Lenin és a „pótolhatatlanok” közötti ellentéteket, nem volna igazi forradalmi pártunk.

Nézzük a következő időszakot, az 1905-ös forradalom előestéjének időszakát, amikor a bolsevikok és a mensevikek még mindig egy párton belül álltak egymással szemben, mint két teljesen különböző platformon álló két tábor, amikor a bolsevikok azon a ponton voltak, hogy formailag is kettészakítják a pártot, és amikor forradalmunk vonalának megvédelmezése érdekében kénytelenek voltak egybehívni külön kongresszusukat (a III. kongresszust). Mivel kerekedett akkor felül a párt bolsevik része, mivel vívta ki a párt többségének rokonszenvét? Azzal, hogy nem kente el az elvi nézeteltéréseket és a mensevikek elszigetelése útján harcolt e nézet- eltérések leküzdéséért.

Hivatkozhatom továbbá pártunk fejlődésének harmadik szakaszára, az 1905-ös forradalom vereségét követő 1907-es időszakra, amikor a bolsevikok egy része, az úgynevezett „otzovisták”, élükön Bogdanovval, elfordultak a bolsevizmustól. Válságos időszak volt ez pártunk életében. Az az időszak volt, amikor a régi gárdához tartozó bolsevikok közül számosán cserbenhagyták Lenint és pártját. A mensevikek akkor a bolsevikok pusztulásáról károgtak. A bolsevizmus azonban nem pusztult el, és a harc gyakorlata alig másfél év alatt megmutatta, hogy Leninnek és pártjának igaza volt, amikor harcolt a bolsevizmus sorain belüli ellentétek leküzdéséért. Ezeket az ellentéteket nem úgy küzdöttük le, hogy elkentük, hanem úgy, hogy feltártuk őket és hogy pártunk üdvéért és javáért harcoltunk.

Hivatkozhatom továbbá pártunk történetének negyedik időszakára, az 1911—12-es időszakra, amikor a bolsevikok helyreállították a cári reakció által szétvert pártot és kiűzték a likvidátorokat. A bolsevikok az előző időszakokhoz hasonlóan ekkor sem a köztük és a likvidátorok között felmerült elvi nézeteltérések elkenése, hanem azok feltárása és leküzdése útján érték el a párt helyreállítását és megerősítését.

Utalhatok továbbá pártunk fejlődésének ötödik szakaszára, az 1917-es Októberi Forradalom előtti időszakra, amikor a bolsevikok egy része, élén a bolsevik párt bizonyos vezetőivel, megingott és nem akarta az Októberi Felkelést, kalandnak tartotta azt. Ismeretes, hogy a bolsevikok ezt az ellentétet sem a nézeteltérések elkenése útján, hanem az Októberi Forradalomért folytatott nyílt harc útján küzdötték le. A harc gyakorlata megmutatta, hogy ha nem küzdöttük volna le ezeket a nézeteltéréseket, válságos helyzetbe hozhattuk volna az Októberi Forradalmat.

Utalhatnék végül párton belüli harcunk későbbi fejlődési szakaszaira, a breszti béke időszakára, az 1921-es időszakra (szakszervezeti vita) és a többi időszakra, amelyeket önök ismernek és amelyekre itt nem fogok kitérni. Ismeretes, hogy mindezekben az időszakokban, mint a múltban is, pártunk a belső ellentétek leküzdése útján nőtt és erősödött.

Mi következik ebből?

Ebből az következik, hogy a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja a párton belüli ellentétek leküzdése útján nőtt és erősödött.

Ebből az következik, hogy a párton belüli nézeteltéréseknek harc útján való leküzdése: pártunk fejlődéstörvénye.

Azt mondhatják, hogy ez törvény a SzK(b)P számára, de nem törvény más proletárpártok számára. Ez nem igaz. Ez a törvény minden valamennyire nagyobb párt fejlődéstörvénye, akár a Szovjetunió proletárpártjáról, akár a nyugati proletárpártokról van szó. Ha egy kis ország kicsiny pártján belül így vagy úgy el lehet kenni a nézeteltéréseket, egy vagy több személy tekintélyével takargatva azokat, egy nagy ország nagy pártjában az ellentétek leküzdése útján való fejlődés nélkülözhetetlen eleme a párt növekedésének és erősödésének. Így volt ez a múltban és így van ez a jelenben is.

Szeretnék itt hivatkozni Engels tekintélyére, aki Marx-szal együtt több évtizeden át vezette a nyugati proletárpártokat. A múlt század nyolcvanas éveiről van szó, amikor Németországban a szocialistaellenes kivételes törvény uralkodott, Marx és Engels Londonban voltak emigrációban, a német szociáldemokrácia munkáját pedig valójában a „Sozialdemokrat”, a német szociáldemokrácia külföldi illegális lapja irányította. Bernstein akkor forradalmi marxista volt (még nem sétált át a reformistákhoz), Engels élénken levelezett vele a német szociáldemokrácia politikájának legégetőbb kérdéseiről. Engels akkor ezt írta Bernsteinnek (1882):

„Úgy látszik, minden nagy ország munkáspártja csak belső harcokban fejlődhet ki, amint az a dialektikus fejlődéstörvényekből általában következik. A német párt azzá, ami, az eisenachiak és lassalleánusok harcában lett, ahol még a verekedés is fontos szerepet játszott. Az egyesülés csak akkor vált lehetővé, amikor az a rongy társaság, amelyet Lassalle szándékosan tenyésztett, hogy eszköze legyen, lejáratta magát, és még akkor is a mieink túlságosan siettek az egyesüléssel. Franciaországban azoknak az embereknek, akik bár a bakunista elméletet sutbadobták, de a bakunista harci eszközöket tovább alkalmazzák és ugyanakkor a mozgalom osztályjellegét a saját külön céljaiknak akarják feláldozni, szintén le kell járatniok magukat, mielőtt az egyesülés ismét lehetővé válik. Ilyen, körülmények között egyesülést prédikálni merő balgaság volna. Erkölcsi prédikációkkal nem sokra megyünk olyan gyermekbetegségekkel szemben, amelyeken a mai körülmények között egyszer át kell esni” („Marx—Engels Archívum”, I. könyv, 324—325. old.4).

Mert, mondja Engels egy másik helyen (1885):

„Az ellentéteket sohasem lehet hosszú ideig elkenni, mindig harcban küzdik le őket” (ugyanott, 371. old.).

Mindenekelőtt ezzel kell tehát megmagyaráznunk azt, hogy pártunkon belül ellentétek vannak és hogy pártunk ezeknek az ellentéteknek harc útján való leküzdésén keresztül fejlődik.

2. A párton belüli ellentétek forrásai

De honnan erednek ezek az ellentétek és nézeteltérések, hol van a forrásuk?

Szerintem a proletárpártokon belüli ellentmondások forrásai két körülményben rejlenek.

Melyek ezek a körülmények?

Az első körülmény — a burzsoázia és a burzsoá ideológia nyomása a proletariátusra és pártjára az osztályharc viszonyai között, — az a nyomás, amelynek gyakran engednek a proletariátus legkevésbé állhatatos rétegei, következésképpen a proletárpárt legkevésbé állhatatos rétegei is. Nem szabad azt hinnünk, hogy a proletariátus teljesen el van szigetelve a társadalomtól, hogy a proletariátus kívül áll a társadalmon. A proletariátus a társadalom része, amelyet a társadalom különböző rétegeivel számtalan szál köt össze. A párt ellenben a proletariátus része. Ezért a párt sem lehet mentes a burzsoá társadalom különböző rétegeinek kapcsolataitól és befolyásától. A burzsoáziának és ideológiájának a proletariátusra és pártjára gyakorolt nyomása abban fejeződik ki, hogy a burzsoá eszmék, erkölcsök, szokások, hangulatok gyakran behatolnak a proletariátusba és pártjába a proletariátus bizonyos rétegein keresztül, amelyek egy és más módon kapcsolatban vannak a burzsoá társadalommal.

A második körülmény — a munkásosztály különneműsége, az, hogy a munkásosztályon belül is vannak különféle rétegek. Szerintem a proletariátust mint osztályt három rétegre lehet felosztani.

Az első réteg — a proletariátus zöme, magva, állandó része, a „tősgyökeres” proletároknak az a tömege, amely már régen elszakította a tőkésosztályhoz fűződő kapcsolatokat. A proletariátusnak ez a rétege a marxizmus legmegbízhatóbb támasza.

A második réteg azokból tevődik össze, akik csak nemrégen kerültek ki a nem-proletár osztályokból, a parasztságból, a városi kispolgárság soraiból, az értelmiségből. Ezek más osztályokból származó emberek, akik csak nemrégen áramlottak át a proletariátus állományába és bevitték a munkásosztályba szokásaikat, magatartásukat, ingadozásaikat, állhatatlanságukat. Ez a réteg a legkedvezőbb talaj mindenféle anarchista, félanarchista és „ultrabaloldali” csoportosulás számára.

Végül, a harmadik réteg—a munkásarisztokrácia, a munkásosztály legfelső rétege, a proletariátus legbiztosabb megélhetésű része, amely a burzsoáziával való kompromisszumra törekszik, amelyben túlteng az a vágy, hogy a világ hatalmasaihoz igazodjék, hogy „felkapaszkodjék”. Ez a réteg a legkedvezőbb talaj a nyílt reformisták és az opportunisták számára.

A munkásosztálynak e két utóbbi rétege, bár külsőleg különbözik egymástól, többé-kevésbé közös környezetet alkot, amely általában az opportunizmust táplálja, — a nyílt opportunizmust, ha a munkásarisztokrácia beállítottsága kerekedik felül, és a „baloldali” frázissal leplezett opportunizmust, ha a munkásosztály félig kispolgári, a kispolgári környezettel még nem teljesen szakított rétegeinek beállítottsága kerekedik felül. Az a tény, hogy az „ultrabaloldali” beállítottság lépten-nyomon egybeesik a nyílt opportunizmus beállítottságával, egyáltalán nem meglepő. Lenin többször is hangoztatta, hogy az „ultrabaloldali” ellenzék a jobboldali, mensevik, nyílt opportunista ellenzék visszája. És ez tökéletesen igaz. Ha az „ultrabaloldali” csak azért van a forradalom mellett, mert már holnapra várja a forradalom győzelmét, világos, hogy kétségbe kell esnie és ki kell ábrándulnia a forradalomból, ha a forradalom késlekedik, ha a forradalom már holnap nem győz.

Természetes, hogy valahányszor fordulat következik be az osztályharc fejlődésében, valahányszor kiélesedik a harc és növekednek a nehézségek, a proletariátus különböző rétegeinek nézeteiben, szokásaiban és beállítottságában meglevő különbségnek is elkerülhetetlenül meg kell mutatkoznia bizonyos párton belüli nézeteltérések formájában, a burzsoázia és a burzsoá ideológia nyomásának pedig elkerülhetetlenül ki kell éleznie ezeket a nézeteltéréseket, amelyek csak a proletárpárton belüli harc formájában oldhatók meg.

Ezek a párton belüli ellentétek és nézeteltérések forrásai.

El lehet-e bújni ezek elől az ellentétek és nézet- eltérések elől? Nem, nem lehet. Ha azt hisszük, hogy ezek elől az ellentétek elől el lehet bújni, magunkat ámítjuk. Engelsnek igaza volt, amikor azt mondotta, hogy a párton belüli ellentéteket nem lehet hosszú ideig elkenni, hogy ezeket az ellentéteket harcban küzdik le.

Ez nem jelenti azt, hogy a pártnak vitarendező klubbá kell alakulnia. Ellenkezőleg, a proletárpárt a proletariátus harci szervezete és annak is kell maradnia. Csak azt akarom mondani, hogy a párton belüli nézeteltéréseket nem lehet kézlegyintéssel elintézni és nem lehet szemet hunyni felettük, ha ezek a nézeteltérések elvi jellegűek. Csak azt akarom mondani, hogy csupán az elvi marxista vonalért folytatott harc útján lehet megóvni a proletárpártot a burzsoázia nyomásától és befolyásától. Csak azt akarom mondani, hogy csupán a párton belüli ellentétek leküzdése útján lehet meggyógyítani és megerősíteni a pártot.

II
A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártján belüli ellenzék sajátosságai

Engedjék meg, hogy a bevezető megjegyzésekről áttérjek a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártján belüli ellenzék kérdésére.

Előszöris szeretném megemlíteni a pártunkon belüli ellenzék néhány sajátosságát. Külső, szembeszökő sajátosságaira gondolok, egyelőre nem érintem a lényegbevágó nézeteltéréseket. Azt hiszem, ezeket a sajátosságokat három főbb sajátosságban foglalhatnék össze. Az első sajátosság az, hogy a SzK(b)P-n belüli ellenzék egyesült ellenzék, nempedig amolyan „egyszerű” ellenzék. A második sajátosság az, hogy az ellenzék igyekszik opportunizmusát „baloldali” frázisokkal leplezni, „forradalmi” jelszavakkal páváskodva. A harmadik sajátosság az, hogy az ellenzék elvi idétlensége következtében gyakran panaszkodik arról, hogy nem értették meg, hogy az ellenzék vezérei lényegében a „meg nem értettek” frakcióját alkotják. (Derültség.)

Kezdjük az első sajátossággal. Mivel magyarázható az a tény, hogy az ellenzék nálunk mint egyesült ellenzék lép fel, mint a párt által korábban elítélt mindenféle és mindenfajta áramlat blokkja, mégpedig nem amúgy „egyszerűen” lép fel, hanem élén a trockizmussal?

Ez a tény a következő körülményekkel magyarázható.

Előszöris azzal, hogy a blokkban egyesült valamennyi áramlat — mind a trockisták, mind az „új ellenzék”, mind a „demokratikus centralizmus” maradványai, mind a „munkásellenzék” maradványai — többé vagy kevésbé opportunista áramlat, amely vagy létrejöttének első pillanatától kezdve harcol a leninizmus ellen, vagypedig az utóbbi időben kezdte meg a harcot ellene. Mondanom sem kell, hogy ennek a közösvonásnak meg kellett könnyítenie azt, hogy a párt elleni harcra blokkban egyesüljenek.

Másodszor, a mostani időszak fordulat jellegével, azzal a körülménnyel, hogy a mostani, fordulat jellegű időszak ismét élére állította forradalmunk alapvető kérdéseit, és mivel mindezek az áramlatok nem értettek egyet és ma sem értenek egyet pártunkkal a forradalom egyik vagy másik kérdésében, természetes, hogy a mostani időszak összegező, valamennyi nézeteltérésünk mérlegét megvonó jellege szükségképpen egy blokkba kellett hogy terelje mindezeket az áramlatokat, blokkba pártunk vezérvonala ellen. Mondanom sem kell, hogy ennek a körülménynek okvetlenül meg kellett könnyítenie a különféle ellenzéki áramlatoknak egy közös táborban való egyesülését.

Harmadszor, azzal a körülménnyel, hogy egyrészt pártunk hatalmas ereje és egybeforrottsága, másrészt kivétel nélkül valamennyi ellenzéki áramlat gyengesége és a tömegektől való elszakadottsága ezeknek az áramlatoknak a párt ellen folytatott szétforgácsolt harcát nyilvánvalóan reménytelenné tette, az ellenzéki áramlatoknak tehát okvetlenül rá kellett lépniök az erők egyesítésének útjára azért, hogy az egyes csoportok összeadásával ellensúlyozzák gyengeségüket és ezzel — ha csak látszólag is — növeljék az ellenzék esélyeit.

Mivel magyarázható azonban az a tény, hogy éppen a trockizmus lép fel az ellenzéki blokk élén?

Előszöris azzal, hogy a trockizmus az opportunizmus legkialakultabb áramlata a pártunkban létező valamennyi ellenzéki áramlat közül (a Kommunista Internacionále V. kongresszusának igaza volt, amikor a trockizmust kispolgári elhajlásnak minősítette).

Másodszor azzal, hogy pártunkban egyetlen ellenzéki áramlat sem tudja olyan ügyesen és mesterien álcázni opportunizmusát „baloldali” és forradalmi frázisokkal, mint a trockizmus. (Derültség.)

Pártunk történetében nem ez az első eset, hogy az ellenzéki áramlatok élén a trockizmus lép fel pártunk ellen. Szeretnék hivatkozni pártunk történetéből egy ismert precedensre, amely 1910—1914-ben volt, amikor az ellenzéki pártellenes áramlatok Trockijjal élükön blokkot alakítottak az úgynevezett Augusztusi Blokk formájában. Szeretnék hivatkozni erre a precedensre, mert ez afféle prototípusa a mostani ellenzéki blokknak. Akkor Trockij a likvidátorokat (Potreszovot, Martovot stb.), az otzovistákat (a „vperjodistákat”) és saját csoportját egyesítette a párt ellen. Most pedig a „munkásellenzéket”, az „új ellenzéket” és saját csoportját próbálta ellenzéki blokkban egyesíteni.

Ismeretes, hogy Lenin akkor három éven át harcolt az Augusztusi Blokk ellen. Lenin a következőket írta akkor az Augusztusi Blokkról, közvetlenül annak megalakulása előtt:

„Mi ezért a párt egészének nevében kijelentjük, hogy Trockij pártellenes politikát folytat; — hogy Trockij felrúgja a párt törvényes rendjét, a kaland és a szakítás útjára lép . . . Ezt a vitathatatlan igazságot Trockij azért hallgatja el, mert politikájának reális céljai nem bírják elviselni az igazság fényét. A reális célok azonban egyre inkább kiviláglanak és szemmelláthatóvá válnak még a legkevésbé előrelátó párttagok előtt is. Ez a reális cél — Potreszovék pártellenes blokkja a vperjodislákkal, és ezt a blokkot Trockij támogatja és szervezi… Ez a blokk természetesen támogatja Trockij «pénzalapját» és a pártellenes konferenciát, amelyet Trockij összehívni készül, mert a Potreszovok és a vperjodista urak itt megkapják azt, amire szükségük van: frakcióik szabadságát, szentesítését, tevékenységük leplezését, prókátori védelmét a munkások előtt.

És éppen az «elvi alapok» szempontjából kell ezt a blokkot kalandorságnak minősítenünk e szó legszorosabb értelmében. Trockij nem meri azt mondani, hogy az igazi marxistákat, a szociáldemokratizmus elvi álláspontjának valódi védelmezőit Potreszovban, az otzovistákban látja. Éppen abban van kalandor álláspontjának a lényege, hogy kénytelen állandóan köntörfalazni… Trockij blokkja Potreszovékkal és a vperjodistákkal éppen az «elvi alapok» szempontjából kalandorság. Nem kevésbé igaz ez a pártpolitikai feladatok szempontjából… A plénum óta eltelt egy esztendő tapasztalata megmutatta a gyakorlatban, hogy éppen Potreszov csoportjai, éppen a vperjodisták frakciója testesíti meg ezt a proletariátusra gyakorolt burzsoá befolyást. . . Végül, harmadszor, Trockij politikája kalandorság szervezeti értelemben, mert, mint már rámutattunk, felrúgja a párt törvényes rendjét, és amikor egy külföldi csoport nevében (vagyis két pártellenes frakció, a goloszisták és a vperjodisták blokkja nevében) konferenciát szervez, közvetlenül a szakítás útjára lép” (XV. köt. 65, 67—70. old.).

Így vélekedett Lenin a pártellenes áramlatok első blokkjáról, amelynek Trockij állt az élén.

Lényegében ugyanezt kell mondanunk — de még élesebben — a pártellenes áramlatok mostani blokkjáról is, amelynek szintén Trockij áll az élén.

Ezek azok az okok, amelyek miatt ellenzékünk most egyesült ellenzék formájában lép fel és nem „egyszerűen”, hanem a trockizmussal az élén.

Ez a helyzet az ellenzék első sajátosságával.

Térjünk át a második sajátosságra. Már mondottam, hogy az ellenzék második sajátossága abban a fokozott törekvésében rejlik, hogy opportunista gyakorlatát „baloldali”, „forradalmi” frázisokkal leplezze. Szerintem itt nem lehet bővebben foglalkoznom azokkal a tényekkel, amelyek megmutatják azt, hogy ellenzékünk gyakorlatában a „forradalmi” szavak és az opportunista tettek állandóan ellentmondanak egymásnak. Olvassák át akár csak azokat a téziseket, amelyeket az ellenzékről a SzK(b)P XV. konferenciája fogadott el, és máris meg fogják érteni ennek az álcázásnak a lényegét. Csak néhány példát szeretnék megemlíteni pártunk történetéből, amelyek arról tanúskodnak, hogy a hatalom megragadása óta eltelt időszak alatt a pártunkon belüli valamennyi ellenzéki áramlat „forradalmi” frázissal igyekezett leplezni nem-forradalmi tetteit, folyvást „balról” bírálva a pártot és politikáját.

Nézzük például a „baloldali” kommunistákat, akik a breszti béke időszakában (1918) léptek fel a párt ellen. Ismeretes, hogy ezek „balról” bírálták a pártot, amikor a breszti békét támadták, és a párt politikáját opportunista, nem-proletár, az imperialisták irányában megalkuvó politikának minősítették. A valóságban pedig az derült ki, hogy a „baloldali” kommunisták a breszti béke elleni támadásukkal gátolták a pártot abban, hogy „lélegzethez” jusson a Szovjethatalom megszervezése és megerősítése érdekében, segítettek az eszereknek és a mensevikeknek, akik akkor ellenezték a breszti békét, megkönnyítették az imperializmus dolgát, amely még csírájában igyekezett megfojtani a Szovjethatalmat.

Nézzük a „munkásellenzéket” (1921). Ismeretes, hogy ez is „balról” bírálta a pártot, minden módon „ostorozta” az új gazdasági politikát, „ízzé-porrá zúzta” Leninnek azt a tételét, hogy az ipar helyreállítását a mezőgazdaság fejlesztésével kell kezdeni, mert az ipar nyersanyag- és élelmiszer-előfeltételeit a mezőgazdaság biztosítja, „ízzé-porrá zúzta” Leninnek ezt a tételét, mint a proletariátus érdekeinek mellőzését és mint paraszti elhajlást. A valóságban pedig kiderült, hogy az új gazdasági politika nélkül, az ipar nyersanyag- és élelmiszer-előfeltételeit megteremtő mezőgazdaság fejlesztése nélkül nem volna semmilyen iparunk, a proletariátus pedig továbbra is deklasszált állapotban maradt volna. Ezenkívül tudjuk, hogy mindezek után milyen irányban, jobbra-e vagy balra kezdett fejlődni a „munkásellenzék”.

Nézzük végül a trockizmust, amely immár több esztendeje bírálja „balról” pártunkat és amely ugyanakkor — mint a Kommunista Internacionále V. kongresszusa helyesen megállapította — kispolgári elhajlás. Mi köze lehet a kispolgári elhajlásnak az igazi forradalmisághoz? Vajon nem világos, hogy a „forradalmi” frázis itt nem egyéb mint a kispolgári elhajlás takarója?

Nem is beszélek az „új ellenzékről”, amely „baloldali” rikácsolásaival azt a tényt szeretné leplezni, hogy a trockizmus fogságába esett.

Mit bizonyítanak mindezek a tények?

Azt, hogy az opportunista tettek „baloldali” álcázása egyik legjellemzőbb vonása mindenféle és mindenfajta ellenzéki áramlatnak pártunkban a hatalom megragadása óta eltelt időszakban.

Mivel magyarázható ez a jelenség?

Ez a jelenség a Szovjetunió proletariátusának forradalmiságával, a proletariátusunkban mély gyökeret vert óriási forradalmi hagyományokkal magyarázható. Azzal magyarázható, hogy a Szovjetunió munkásai valósággal gyűlölik a forradalomellenes, az opportunista elemeket. Azzal magyarázható, hogy munkásaink egyszerűen nem fogják meghallgatni a nyílt opportunistát, s ennélfogva a „forradalmi” álcázás az a csalétek, amelynek, legalábbis látszólag, magára kell vonnia a munkások figyelmét, és bizalmat kell keltenie bennük az ellenzék iránt. Munkásaink nem tudják például megérteni, miért nem tudnak az angol munkások mind a mai napig rájönni arra, hogy az olyan árulókat, mint Thomas, egy kanál vízben meg kellene fojtani. (Derültség.) Mindenki, aki ismeri a mi munkásainkat, könnyen megérti, hogy olyan embereket és olyan opportunistákat, mint Thomas, a szovjet munkások egyszerűen nem tűrnének meg maguk között. Márpedig köztudomású, hogy az angol munkások nemhogy nem készülnek vízbefojtani a Thomas-féle urakat, hanem még újra be is választják őket a Főtanácsba, sőt nem is egyszerűen, hanem tüntetnek is mellettük. Világos, hogy ilyen munkások előtt nincs szükség az opportunizmus forradalmi álcázására, mivel ők úgyis készörömest befogadják az opportunistákat soraikba.

De mi ennek a magyarázata? Ennek az a magyarázata, hogy az angol munkásokban nem élnek eleven forradalmi hagyományok. Ezek a forradalmi hagyományok most vannak születőben. Megszületnek és fejlődnek és nincs okunk kételkedni abban, hogy az angol munkások megedződnek a forradalmi harcokban. De amíg ez nincs meg, az angol munkások és a szovjet munkások közötti különbség megmarad. Tulajdonképpen ez a magyarázata annak a ténynek, hogy a pártunkon belüli opportunistáknak kockázatos némi „forradalmi” álcázás nélkül közeledni a Szovjetunió munkásaihoz.

Ezek tehát az ellenzéki blokk „forradalmi” álcázásának okai.

Végül, az ellenzék harmadik sajátosságáról. Azt már mondottam, hogy ez a sajátosság az ellenzéki blokk elvi idétlenségében, elvtelenségében, amőbaszerűségében, és ennek folytán abban nyilvánul meg, hogy az ellenzék vezérei állandóan arról panaszkodnak, hogy őket „nem értették meg”, őket „elferdítették”, olyasmit varrtak a nyakukba, amit ők „nem mondtak” és így tovább. Ez csakugyan a „meg nem értettek” frakciója. A proletárpártok története azt mutatja, hogy ez a sajátosság („nem értettek meg!”) általában az opportunizmus legszokásosabb és legelterjedtebb sajátossága. Az elvtársak bizonyára tudják, hogy pontosan ugyanez „történt” Bernsteinnel, Vollmarral, Auerrel és más ismert opportunistákkal a német szociáldemokráciában, a kilencvenes évek végén és a kilencszázas évek elején, amikor a német szociáldemokrácia forradalmi volt és amikor ezek a megrögzött opportunisták évekig azon panaszkodtak, hogy őket „nem értették meg”, őket „elferdítették”. Ismeretes, hogy Bernstein frakcióját akkoriban a német forradalmi szociáldemokraták a „meg nem értettek” frakciójának csúfolták. Nem tekinthetjük véletlennek azt a tényt, hogy az ellenzéki blokkot ilymódon a „meg nem értettek” frakciójának kategóriájába kell sorolnunk.

Ezek az ellenzéki blokk legfőbb sajátosságai.

III
Nézeteltérések a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjában

Térjünk át a lényegbevágó nézeteltérésekre.

Szerintem nézeteltéréseinket néhány alapvető kérdésre lehet visszavezetni. Nem fogok bővebben foglalkozni ezekkel a kérdésekkel, mert erre kevés az idő, az előadói beszéd pedig amúgyis hosszú lesz. Azonkívül önöknek rendelkezésükre állanak a SzK(b)P kérdéseivel kapcsolatos anyagok, amelyekben ugyan vannak bizonyos fordítási hibák, de alapjában mégis helyes képet nyújtanak a pártunkban fennálló nézeteltérésekről.

1. A szocialista építés kérdései

Első kérdés. Az első kérdés, a szocializmus egy országban való győzelme lehetőségének kérdése, a szocializmus győzelmes építése lehetőségének kérdése. Persze nem Montenegróról vagy mégcsak nem is Bulgáriáról, hanem a mi országunkról, a Szovjetunióról, van szó. Olyan országról van szó, ahol volt és fejlődött az imperializmus, ahol megvan a nagyipar bizonyos minimuma, a proletariátus bizonyos minimuma, ahol van olyan párt, amely a proletariátust vezeti. Tehát: lehetséges-e a szocializmus győzelme a Szovjetunióban, fel lehet-e építeni benne a szocializmust országunk belső erőire támaszkodva, azokra a lehetőségekre támaszkodva, amelyek a Szovjetunió proletariátusának rendelkezésére állanak?

De mit jelent felépíteni a szocializmust, ha ezt a formulát lefordítjuk konkrét osztálynyelvre? A szocializmust felépíteni a Szovjetunióban annyit jelent, mint harcban, a magunk erejével leküzdeni saját, szovjet, burzsoáziánkat. A kérdés tehát az, hogy képes-e a Szovjetunió proletariátusa leküzdeni saját, szovjet, burzsoáziáját. Ezért, amikor arról beszélünk, hogy fel lehet-e építeni a szocializmust a Szovjetunióban, ezzel ezt akarjuk mondani: képes-e a Szovjetunió proletariátusa saját erejével leküzdeni a Szovjetunió burzsoáziáját. Így és csakis így áll a kérdés, amikor a szocializmus országunkban való felépítésének problémáját akarjuk eldönteni.

A párt erre a kérdésre igennel válaszol, mert abból indul ki, hogy a Szovjetunió proletariátusának, a Szovjetunióban fennálló proletárdiktatúrának megvan a lehetősége ahhoz, hogy a Szovjetunió burzsoáziáját saját erejével leküzdje.

Ha ez helytelen volna, ha a pártnak nem volna alapja azt állítani, hogy a Szovjetunió proletariátusa országunk viszonylagos technikai elmaradottsága ellenére is képes felépíteni a szocialista társadalmat, akkor a pártnak nem volna többé alapja arra, hogy hatalmon maradjon, így vagy amúgy el kellene dobnia magától a hatalmat és ellenzéki párt helyzetét kellene elfoglalnia.

Két eset lehetséges:

vagy tudjuk építeni és végső fokon felépíteni a szocializmust, leküzdve saját „nemzeti” burzsoáziánkat — és akkor a párt köteles hatalmon maradni, köteles vezetni az országban folyó szocialista építést a szocializmus világgyőzelme érdekében;

vagypedig nem vagyunk képesek a saját erőnkkel leküzdeni burzsoáziánkat — és akkor, mivel nem kapunk azonnali külső támogatást a más országokban győzedelmeskedő forradalomtól, becsületesen és nyíltan el kell állnunk a hatalomtól és arra kell irányt vennünk, hogy a Szovjetunióban újabb forradalmat szervezzünk a jövőben.

Becsaphatja-e egy párt az osztályát, az adott esetben a munkásosztályt? Nem, nem csaphatja be. Az ilyen pártot fel kellene négyelni. De éppen azért, mert pártunknak nincs joga becsapni a munkásosztályt, nyíltan meg kellene mondania, hogy ha nem vagyunk meggyőződve a szocializmus országunkban való felépítésének lehetőségéről, ez arra vezet, hogy elállunk a hatalomtól és pártunk kormányzó párt helyzetéből ellenzéki párt helyzetébe megy át.

Kivívtuk a proletárdiktatúrát és ezzel megteremtettük a szocializmus felé való előrehaladás politikai bázisát. Meg tudjuk-e saját erőnkkel teremteni a szocializmus gazdasági bázisát, azt az új gazdasági alapzatot, amely a szocializmus felépítéséhez elengedhetetlenül szükséges? Mi a szocializmus gazdasági lényege és gazdasági bázisa? Talán bizony az, hogy lehozza a földre a „mennyországot” és megteremtse az általános megelégedettséget? Nem, nem ez. Ez nyárspolgári, kispolgári elképzelés a szocializmus gazdasági lényegéről. A szocializmus gazdasági bázisát megteremteni annyit jelent, hogy egyetlen gazdasági egésszé forrasztjuk össze a mezőgazdaságot és a szocialista ipart, a mezőgazdaságot a szocialista ipar vezetésének rendeljük alá, a mezőgazdasági és ipari termékek cseréje alapján rendezzük a város és a falu közötti viszonyt, elzárjuk és felszámoljuk mindazokat a csatornákat, amelyek útján az osztályok születnek és születik mindenekelőtt a tőke, megteremtjük végeredményben a termelés és az elosztás olyan feltételeit, amelyek egyenesen és közvetlenül az osztályok megszüntetésére vezetnek.

Ezzel kapcsolatban Lenin elvtárs a következőket mondotta abban az időszakban, amikor bevezettük az új gazdasági politikát és amikor a népgazdaság szocialista alapja felépítésének kérdése teljes nagyságában merült fel a párt előtt:

„Az egész terményfelesleg kötelező beszolgáltatásának adóval való helyettesítése, ennek elvi jelentősége: a «hadi»-kommunizmustól a helyes szocialista alap felé. Sem az egész terményfelesleg kötelező beszolgáltatása, sem az adó, hanem a nagyipar (a «szocializált» nagyipar) termékeinek kicserélése paraszti termékekre — ez a szocializmus gazdasági lényege, ez a bázisa” (XXVI. köt. 311—312. old.).

Így fogja fel Lenin a szocializmus gazdasági bázisa megteremtésének kérdését.

De ahhoz, hogy a mezőgazdaságot a szocializált iparral egybeforrasszuk, mindenekelőtt az szükséges, hogy a termékelosztó szervek sűrű hálózatával, a szövetkezeti — fogyasztási és mezőgazdasági, termelőszövetkezeti — szervek sűrű hálózatával rendelkezzünk. Lenin éppen ebből a tételből indult ki, amikor „A szövetkezetekről” szóló brosúrájában azt mondotta, hogy:

„A szövetkezetek a mi viszonyaink között lépten-nyomon teljesen egybeesnek a szocializmussal” (XXVII. köt. 396. old.).

Tehát fel tudja-e a Szovjetunió proletariátusa saját erejével építeni a szocializmus gazdasági bázisát a kapitalista környezet viszonyai között?

A párt erre a kérdésre igennel válaszol (lásd az OK(b)P XIV. konferenciájának határozatát). Lenin erre a kérdésre igennel válaszol (lásd mondjuk „A szövetkezetekről” szóló brosúráját). Építésünk egész gyakorlata igennel válaszol erre a kérdésre, mert gazdaságunk szocialista szektorának hányada évről évre nő a magántőke rovására mind a termelés terén, mind a forgalom terén, s ugyanakkor a magántőke szerepe gazdaságunk szocialista elemeinek szerepéhez képest évről évre csökken.

És hogyan felel erre a kérdésre az ellenzék?

Az ellenzék erre a kérdésre nemmel válaszol.

Kitűnik, hogy a szocializmus győzelme országunkban lehetséges, hogy a szocializmus gazdasági bázisa felépítésének lehetőségét biztosítottnak tekinthetjük.

Azt jelenti-e ez, hogy az ilyen győzelmet a szocializmus teljes győzelmének nevezhetjük, végleges győzelmének, amely biztosítja az épülő szocializmus országát minden külső veszéllyel szemben, az imperialista intervenció és a vele kapcsolatos restauráció veszélyével szemben? Nem, nem ezt jelenti. A szocializmus Szovjetunióban való felépítésének kérdése ugyanis saját, „nemzeti” burzsoáziánk leküzdésének kérdése, a szocializmus végleges győzelmének kérdése viszont a világburzsoazia leküzdésének kérdése. A párt azt mondja, hogy egy ország proletariátusa a saját erejével nem képes leküzdeni a világ burzsoáziáját. A párt azt mondja, hogy ahhoz, hogy a szocializmus egy országban véglegesen győzzön, a világburzsoázia leküzdése, vagy legalábbis semlegesítése szükséges. A párt azt mondja, hogy ezt a feladatot csak több ország proletariátusa képes megoldani. A szocializmus végleges győzelme ebben vagy abban az országban ezért azt jelenti, hogy a proletárforradalom legalábbis néhány országban győz.

Ez a kérdés nem idéz elő pártunkban különösebb nézeteltéréseket és ezért nem fogok kitérni rá, hanem felhívom azoknak a figyelmét, akik érdeklődnek e kérdés iránt, a Központi Bizottságunk által összeállított anyagra, amelyet a napokban osztottak ki a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottsága kibővített plénumának tagjai között.

2. A „lélegzetvételi szünet” tényezői

Második kérdés. A második kérdés a Szovjetunió jelenlegi nemzetközi helyzetének feltételeire, a „lélegzetvétel” azon időszakának feltételeire vonatkozik, amelynek folyamán nálunk megkezdődött és kibontakozott a szocializmust építő munka. Tudjuk építeni és építenünk kell a szocializmust a Szovjetunióban. De ahhoz, hogy a szocializmust építsük, előszöris léteznünk kell. Szükség van arra, hogy „lélegzethez” jussunk, hogy ezt ne tegye lehetetlenné háború, hogy ne legyenek intervenciós kísérletek, hogy kivívjuk azoknak a nemzetközi feltételeknek bizonyos minimumát, amelyek szükségesek ahhoz, hogy létezhessünk és szocializmust építhessünk.

Felmerül a kérdés: min nyugszik a Szovjetek Köztársaságának mostani nemzetközi helyzete, mi határozza meg országunk mostani „békés” fejlődési időszakát a tőkés országokhoz való viszonyában, min alapszik az a „lélegzetvételi szünet” vagy az a „lélegzetvételi” időszak, amelyet kivívtunk, amely lehetetlenné teszi a tőkés világ számára, hogy azonnal komoly intervenciós kísérleteket tegyen és amely megteremti a szocializmus országunkban való építéséhez a szükséges külső feltételeket, ha be van bizonyítva, hogy az intervenció veszélye fennforog és fenn fog még forogni, s hogy ezt a veszélyt csak a proletárforradalomnak több országban kivívott győzelme eredményeképpen lehet felszámolni?

A jelenlegi „lélegzetvételi” időszak legalább négy fontos tényen alapszik.

Először, az imperialisták táborában fennálló ellentéteken, amelyek nem gyengülnek és amelyek megnehezítik a Szovjetek Köztársasága elleni megegyezést.

Másodszor, az imperializmus és a gyarmati országok közötti ellentéteken, a gyarmati és függő országok szabadságmozgalmának növekedésén.

Harmadszor, a tőkés országokban folyó forradalmi mozgalom növekedésén és a világ proletárjainak a Szovjet Köztársaság iránt érzett növekvő rokonszenvén. A tőkés országok proletárjai még nem képesek a saját tőkéseik ellen irányuló közvetlen forradalommal támogatni a Szovjetunió proletárjait. De az imperialista államok tőkései már nem képesek „saját” munkásaikat a Szovjetunió proletariátusa ellen harcba vinni, mert a világ proletárjainak a Szovjet Köztársaság iránt érzett rokonszenve növekszik és napról napra növekednie is kell. Márpedig munkások nélkül most nem lehet háborút viselni.

Negyedszer, a Szovjetunió proletariátusának erején és hatalmán, szocialista építésének sikerein, Vörös Hadserege szervezettségének erején.

Ezeknek és az ezekhez hasonló feltételeknek az egybefonódása teremti meg a „lélegzetvételnek” azt az időszakát, amely a Szovjet Köztársaság jelenlegi nemzetközi helyzetének jellegzetessége.

3. A forradalom „nemzeti” és nemzetközi feladatainak egysége és oszthatatlansága

Harmadik kérdés. A harmadik kérdés az ebben vagy abban az országban végbemenő proletárforradalom „nemzeti” és nemzetközi feladataira vonatkozik. A párt abból indul ki, hogy a Szovjetunió proletariátusának „nemzeti” és nemzetközi feladatai egyetlen közös feladatban, minden ország proletárjainak a kapitalizmus alól való felszabadítása közös feladatában olvad össze, — hogy az országunkban folyó szocialista építés érdekei teljesen és maradéktalanul összeolvadnak minden ország forradalmi mozgalmának érdekeivel egyetlen közös érdekben — a szocialista forradalom világgyőzelmének közös érdekében.

Mi lenne, ha a világ proletárjai nem rokonszenveznének a Szovjet Köztársasággal és nem támogatnák? Intervenciót indítanának ellenünk és szétzúznák a Szovjetek Köztársaságát.

Mi lenne, ha a tőkének sikerülne szétzúzni a Szovjetek Köztársaságát? Bekövetkezne a legsötétebb reakció korszaka minden tőkés és gyarmati országban, fojtogatni kezdenék a munkásosztályt és az elnyomott népeket, felszámolnák a nemzetközi kommunizmus hadállásait.

Mi lesz, ha erősödni és növekedni fog a világ proletárjainak a Szovjetek Köztársasága iránt érzett rokonszenve és a Szovjetek Köztársaságának nyújtott támogatása? Ez gyökeresen meg fogja könnyíteni a szocializmus építését a Szovjetunióban.

Mi lesz, ha a Szovjetunióban a szocialista építés egyre nagyobb sikereket fog elérni? Ez gyökeresen meg fogja erősíteni minden ország proletárjainak forradalmi hadállásait a tőke elleni harcukban, aláássa a nemzetközi tőke hadállásait a proletariátus elleni harcában és megnöveli a világ proletariátusának esélyeit.

Ebből azonban az következik, hogy a Szovjetunió proletariátusának érdekei és feladatai egybefonódnak és elválaszthatatlanul egybekapcsolódnak minden ország forradalmi mozgalmának érdekeivel és feladataival, és fordítva, minden ország forradalmi proletárjainak feladatai elválaszthatatlanul egybekapcsolódnak a Szovjetunió proletárjainak feladataival és a szocialista építés frontján elért sikereivel.

Ezért, aki szembeállítja az egyik vagy a másik ország proletárjainak „nemzeti” feladatait a nemzetközi feladatokkal, az rendkívül súlyos hibát követ el a politikában.

Ezért, aki a Szovjetunió proletárjainak a szocialista építés frontján folytatott harcban megmutatkozó buzgalmát és szenvedélyességét a „nemzeti elzárkózottság” és a „nemzeti korlátoltság” ismérveként tünteti fel, mint ahogy azt néha a mi ellenzékieink teszik, annak vagy elment az esze, vagy második gyermekkorát éli.

Ezért a legbiztosabb útja annak, hogy minden ország proletárjainak forradalmi mozgalma győzelmet arasson, abban áll, hogy megszilárdítjuk az egy ország proletárjai érdekeinek és feladatainak és minden ország proletárjai érdekeinek és feladatainak egységét és oszthatatlanságát.

Éppen ezért a proletárforradalom győzelme egy országban nem öncél, hanem a forradalom minden országban való fejlesztésének és győzelmének eszköze és segítsége.

Ezért a szocializmust építeni a Szovjetunióban annyit jelent, hogy minden ország proletárjainak közös ügyén munkálkodunk, hogy nemcsak a Szovjetunióban kovácsoljuk a győzelmet a tőkén, hanem minden tőkés országban is, mert a Szovjetunióban végbemenő forradalom a világforradalom része, kezdete és kibontakozásának bázisa.

4. A szocializmus építése kérdésének történetéhez

Negyedik kérdés. A negyedik kérdés a tárgyalt kérdés történetére vonatkozik. Az ellenzék azt bizonygatja, hogy a szocializmus egy országban való építésének kérdése pártunkban 1925-ben vetődött fel első ízben. Legalábbis Trockij nyíltan kijelentette a XV. konferencián: „Miért követelik a szocializmus egy országban való felépítésének elméleti elismerését? Honnan került elő ez a perspektíva? Miért, hogy ezt a kérdést 1925 előtt senki sem vetette fel?”

Eszerint tehát 1925 előtt ezt a kérdést senki sem vetette fel pártunkban. Eszerint csak Sztálin és Buharin vetette fel ezt a kérdést a pártban, mégpedig 1925-ben.

Igaz-e ez? Nem, nem igaz.

Állítom, hogy a szocialista gazdaság egy országban való építésének kérdését első ízben Lenin vetette fel a pártban, már 1915-ben. Állítom, hogy akkor nem más, mint éppen Trockij szállt vitába Leninnel. Állítom, hogy azóta, vagyis 1915 óta, a szocialista gazdaság egy országban való építésének kérdése sajtónkban és pártunkban nem egyszer felvetődött.

Lássuk a tényeket.

a) 1915. Lenin cikke a bolsevikok Központi Lapjában (a „Szocial-Demokra”-ban): „Az Európai Egyesült Államok jelszaváról”. Lenin ebben a cikkben a következőket mondja:

„A Világ Egyesült Államainak jelszava azonban mint önálló jelszó aligha lenne helyes, előszöris, mert egybeolvad a szocializmussal; másodszor pedig, mert helytelenül úgy értelmezhetnék, hogy a szocializmus győzelme egy országban lehetetlen, és helytelenül értelmezhetnék egy ilyen országnak a többihez való viszonyát.

A gazdasági és politikai fejlődés egyenlőtlensége — a kapitalizmus feltétlen törvénye. Ebből következik, hogy a szocializmus győzelme lehetséges eleinte néhány vagy akár egy, egymagában vett, kapitalista országban is. Ennek az országnak győztes proletariátusa, miután kisajátította a kapitalistákat és miután megszervezte országában a szocialista termeléstszembefordulna a világ többi, kapitalista részével, a maga oldalára vonná a többi ország elnyomott osztályait, felkelést szítana ott a kapitalisták ellen, sőt szükség esetén katonai erővel is fellépne a kizsákmányoló osztályok és államaik ellen” . . . Mert „a nemzetek szabad egyesülése a szocializmusban lehetetlen a szocialista köztársaságoknak az elmaradt államok ellen folytatott, többé-kevésbé hosszú, szívós harca nélkül” (XVIII. köt. 232— 233. old.).

És íme Trockij ellenvetése, amely ugyancsak 1915-ben a Trockij által szerkesztett „Nase Szlovo”- ban jelent meg:

„«A gazdasági és politikai fejlődés egyenlőtlensége a kapitalizmus feltétlen törvénye». Ebből a «Szocial-Demokrat» (a bolsevikok központi lapja 1915-ben, amelyben Lenin említett cikke megjelent. — I. Szt.) azt a következtetést vonta le, hogy lehetséges a szocializmus győzelme egy országban s ezért nincs ok arra, hogy a proletariátus diktatúráját minden egyes államban függővé tegyük az Európai Egyesült Államok létrehozásától… Hogy egyetlen országnak sem kell a maga harcában másokat «bevárnia», ez elemi igazság, amelyet hasznos és szükséges ismételni, nehogy a párhuzamos nemzetközi cselekvés gondolata helyére a várakozás nemzetközi tétlenségének gondolata kerüljön. Másokra nem várva, mi megkezdjük és folytatjuk a harcot nemzeti talajon, abban a biztos tudatban, hogy kezdeményezésünk megadja a lökést a harcra más országokban; de ha ez nem történnék meg, akkor nincs remény arra — ezt tanúsítja a történelmi tapasztalat és az elméleti megfontolás —, hogy, például, a forradalmi Oroszország meg tudna állni a konzervatív Európával szemben, vagy a szocialista Németország elszigetelten fenn tudna maradni a kapitalista világban. Ha a társadalmi forradalom távlatait nemzeti keretek között vizsgálnók, áldozatul esnénk annak a nemzeti korlátoltságnak, amely a szociálpatriotizmus lényege” (Trockij. „1917”. III. köt. 1. rész. 89—90. old.).

Látják tehát, hogy a „szocialista termelés megszervezésének” kérdését Lenin már 1915-ben, az oroszországi polgári-demokratikus forradalom küszöbén, az imperialista háború időszakában felvetette, amikor a polgári-demokratikus forradalom szocialista forradalomba való átnövésének kérdése volt napirenden.

Látják, hogy akkor Lenin elvtárssal nem más, mint éppen Trockij szállt vitába, aki nyilván tudta, hogy Lenin cikkében a „szocializmus győzelméről” és a „szocialista termelésnek egy országban való megszervezéséről” van szó.

Látják, hogy a „nemzeti korlátoltság” vádját első ízben Trockij vetette fel még 1915-ben, s ez a vád nem Sztálin vagy Buharin ellen, hanem Lenin ellen irányult.

Mostanában Zinovjev unos-untalan emlegeti a „nemzeti korlátoltság” nevetséges vádját. De Zinovjev nyilván nem érti, hogy ezzel Trockijnak Lenin és pártja ellen irányuló tézisét szajkózza és restaurálja.

b) 1919. Lenin „Gazdaság és politika a proletárdiktatúra korszakában” című cikke. Lenin a következőket írja ebben a cikkben:

„Bárhogy hazudjanak, bárhogy rágalmazzanak is bennünket minden ország burzsoái, valamint nyílt és leplezett szekértolóik (a II. Internacionále «szocialistái»), egy dolog kétségtelen: a proletárdiktatúra legfőbb gazdasági problémája szempontjából nálunk a kommunizmus győzelme a kapitalizmuson biztosítva van. Az egész világ burzsoáziája éppen azért dühöng és őrjöng olyan veszettül a bolsevizmus ellen, azért szervez katonai betöréseket, összeesküvéseket és egyebeket a bolsevikok ellen, mert nagyon jól tudja, hogy a mi győzelmünk a társadalmi gazdaság átépítése terén elkerülhetetlen, hacsak katonai erővel el nem taposnak bennünket. Márpedig az, hogy így eltaposson bennünket, nem fog neki sikerülni” (XXIV. köt. 510. old.).

Látják tehát, hogy Lenin e cikkében „a proletárdiktatúra gazdasági problémájáról”, a „társadalmi gazdaság átépítéséről”, mégpedig „a kommunizmus győzelme” irányában való átépítéséről van szó. Mit jelent azonban „a proletárdiktatúra gazdasági problémája” és a „társadalmi gazdaság átépítése” a proletárdiktatúra idején? Nem jelent mást, mint a szocializmus építését egy országban, a mi országunkban.

c) 1921. Leninnek „A terményadóról” szóló brosúrája. Az az ismert tétel, hogy fel tudjuk építeni és fel kell építenünk „gazdaságunk szocialista alapját” (lásd „A terményadóról”).

d) 1922. Lenin elvtárs beszéde a Moszkvai Szovjetben, amelyben Lenin azt mondja, hogy „mi a szocializmust bevittük a mindennapi életbe”, hogy „a «nep» Oroszországa szocialista Oroszországgá lesz” (lásd XXVII. köt. 366. old.). Trockij ellenvetése a „Békeprogram” című brosúrájához 1922-ben írt „Utószó”-ban, amelyben azonban nem mutat rá nyíltan arra, hogy Leninnel polemizál. Trockij ebben az „Utószó”-ban a következőket mondja:

„Némely olvasónak alkalmasint úgy tetszhetik, hogy azt a «Békeprogram»-ban többször ismétlődő állítást, hogy a proletárforradalom nem fejeződhet be győzelmesen nemzeti keretekben, Szovjet Köztársaságunk csaknem ötesztendős tapasztalata megcáfolta. De ez a következtetés alaptalan volna. Az a tény, hogy a munkásállam az egész világgal szemben helytállt egy országban, mégpedig egy elmaradott országban, a proletariátus kolosszális erejéről tanúskodik, amely más, haladottabb, civilizáltabb országokban valóságos csodákat lesz képes művelni. De ha politikai és katonai értelemben, mint állam, megvédtük is magunkat, a szocialista társadalom megteremtéséig nem jutottunk el, sőt azt meg sem közelítettük. A forradalmi-állami önfenntartásért folytatott harc következtében ebben az időszakban rendkívül nagy mértékben csökkentek a termelőerők; a szocializmus viszont csak a termelőerők növekedése és virágzása alapján képzelhető el. A burzsoá államokkal folytatott kereskedelmi tárgyalások, a koncessziók, a génuai konferencia stb. nagyon világosan tanúskodik amellett, hogy az elszigetelt szocialista építés lehetetlen nemzeti-állami keretek között… A szocialista gazdaság igazi fellendülése Oroszországban csak a proletariátusnak Európa legfontosabb országaiban kivívott győzelme után válik lehetségessé” (Trockij. „1917”. III. köt. 1. rész. 92—93. old.).

Kivel száll vitába Trockij, mikor azt állítja, hogy „az elszigetelt szocialista építés lehetetlen nemzeti-állami keretek között”? Világos, hogy nem Sztálinnal vagy Buharinnal. Trockij itt Lenin elvtárssal száll vitába, és nem is valami más kérdésben, hanem éppen a legfőbb kérdésben — abban a kérdésben, hogy lehetséges-e „a szocialista építés nemzeti-állami keretek között”.

e) 1923. Leninnek „A szövetkezetekről” szóló brosúrája, amely Lenin politikai végrendelete. Lenin ebben a brosúrában a következőket mondja:

„Valóban: minden nagyüzemi termelési eszköz az állam hatalmában van, az államhatalom a proletariátus kezében, a proletariátus szövetségben a sokmillió kis- és törpeparaszttal, a proletariátus vezetőszerepe a parasztság irányában biztosítva van stb. — hát ez nem minden, ami szükséges ahhoz, hogy a szövetkezetekből, egyesegyedül a szövetkezetekből, amelyeket ezelőtt mint szatócskodást kezeltünk — s amelyeket most, az új gazdasági politika idején, bizonyos tekintetben szintén jogunk van így kezelni —, hát ez nem minden, ami a teljes szocialista társadalom felépítéséhez szükséges? Ez még nem a szocialista társadalom felépítése, de ez minden, ami e felépítéshez szükséges és elegendő” (XXVII. köt. 392. old.).

Azt hiszem, aligha lehet ennél világosabban beszélni.

Trockij arra a következtetésre jut, hogy „a szocialista építés nemzeti-állami keretek között” lehetetlen. Lenin viszont azt állítja, hogy nekünk, vagyis a Szovjetunió proletariátusának, most, a proletárdiktatúra időszakában, „mindenünk” megvan, ami „szükséges és elegendő” a „teljes szocialista társadalom felépítéséhez”. Ez két homlokegyenest ellenkező nézet.

Ezek a tények.

Így tehát látják, hogy a szocializmus egy országban való építésének kérdését pártunkban már 1915-ben felvetették, mégpedig maga Lenin vetette fel, akivel ezzel a kérdéssel kapcsolatban nem más, mint éppen Trockij vitázott, aki Lenint „nemzeti korlátoltsággal” vádolta.

Látják, hogy ez a kérdés azóta sem került le pártunk munkájának napirendjéről egészen Lenin elvtárs haláláig.

Látják, hogy Trockij ezt a kérdést így vagy úgy többször felbolygatta a Lenin elvtárssal folytatott leplezett, de egészen határozott polémia formájában, látják továbbá azt is, hogy Trockij sohasem Lenin és a leninizmus szellemében tárgyalta ezt a kérdést, hanem mindannyiszor Leninnel és a leninizmussal ellentétben.

Látják, hogy Trockij szemenszedett valótlanságot mond, amikor azt állítja, hogy a szocializmus egy országban való építésének kérdését 1925 előtt senki sem vetette fel.

5. A szocializmus Szovjetunióban való építése kérdésének különösen nagy jelentősége a jelen pillanatban

Ötödik kérdés. Az ötödik kérdés a szocialista építés feladatának jelenlegi időszerűségére vonatkozik. A szocializmus építésének kérdése miért éppen most, éppen a legutóbbi időben vált különösen időszerűvé? Mi az oka annak, hogy például 1915-ben, 1918-ban, 1919-ben, 1921-ben, 1922-ben, 1923-ban a szocializmus Szovjetunióban való építésének kérdését alkalmilag, egyes cikkekben vitatták meg, 1924-ben, 1925-ben és 1926-ban pedig ez a kérdés különösen kimagasló helyet foglalt el pártunk gyakorlatában? Mi ennek a magyarázata?

Ennek, véleményem szerint, három fő oka van.

Előszöris az, hogy az utóbbi években meglassult a forradalom üteme más országokban, bekövetkezett a kapitalizmus úgynevezett „részleges stabilizációja”. Ezzel felvetődött a kérdés — nem vezet-e a kapitalizmus részleges stabilizációja arra, hogy csökken vagy akár teljesen megszűnik a szocializmus országunkban való építésének lehetősége? És ezzel együtt fokozódott az érdeklődés az iránt a kérdés iránt, hogy országunkban milyen sors vár a szocializmusra és a szocialista építésre.

Másodszor az, hogy bevezettük az új gazdasági politikát, teret adtunk a magántőkének és bizonyos visszavonulást hajtottunk végre azért, hogy átcsoportosítsuk erőinket és azután támadásba menjünk át. Ezzel felvetődött a kérdés — vajon az új gazdasági politika bevezetése nem járul-e hozzá ahhoz, hogy a szocialista építés lehetőségei országunkban csökkennek? Ez is egyik forrása az országunkban való szocialista építés kérdése iránt megnyilvánuló fokozott érdeklődésnek.

Harmadszor az a körülmény, hogy győztesen kerültünk ki a polgárháborúból, elűztük az intervenciósokat és kiharcoltuk magunknak a „lélegzetvételi szünetet” a háború után, biztosítottuk a békét és a békés időszakot, amely kedvező feltételeket nyújt ahhoz, hogy felszámoljuk a gazdasági bomlást, helyreállítsuk az ország termelőerőit és az új gazdasági rend építésével foglalkozzunk országunkban. Ezzel felvetődött a kérdés — milyen irányban kell folytatnunk a gazdaság építését, a szocializmus irányában-e vagy valamilyen más irányban? Innen a további kérdés — ha a szocializmus irányában építjük a gazdaságot, indokolt-e arra számítanunk, hogy van lehetőség a szocializmus építésére, az új gazdasági politika viszonyai között és a kapitalizmus részleges stabilizációja idején? Innen van az, hogy az egész párt és az egész munkásosztály óriási érdeklődést tanúsít az országunkban folyó szocialista építés sorsának kérdése iránt. Ezért van az, hogy a párt és a Szovjethatalom szervei minden évben összesítik a legkülönfélébb adatokat abból a szempontból, hogy milyen mértékben növekedett a szocialista gazdasági formák hányada az ipar terén, a kereskedelem terén, a mezőgazdaság terén.

Ez az a három fő ok, amely megmagyarázza, hogy miért vált a szocializmus építésének kérdése pártunk és proletariátusunk számára, valamint a Kommunista Internacionále számára rendkívül időszerű kérdéssé.

Az ellenzék úgy véli, hogy a szocializmus Szovjetunióban való építése kérdésének csak elméleti jelentősége van. Ez nem igaz. Ez súlyos tévedés. A kérdés ilyen értelmezését csak azzal lehet magyarázni, hogy az ellenzék teljesen el van szakadva pártunk gyakorlatától, gazdasági építésünktől, szövetkezeti építésünktől. A szocializmus építésének kérdése most, amikor felszámoltuk a gazdasági leromlást, helyreállítottuk az ipart és beléptünk az egész népgazdaságnak új technikai alapon való átépítése időszakába, óriási gyakorlati jelentőségű. Milyen célt tartsunk szem előtt a gazdasági építésben, milyen irányban építsünk, mit építsünk, milyenek legyenek építésünk távlatai — ezek mind olyan kérdések, amelyek eldöntése nélkül becsületes és gondolkodó gazdasági vezetők egyetlen lépést sem tehetnek előre, ha valóban tudatosak és megfontoltak akarnak lenni az építés terén. Azért építünk-e, hogy megtrágyázzuk a talajt a burzsoá demokrácia számára, vagypedig azért, hogy felépítsük a szocialista társadalmat — ez most építőmunkánk ugrópontja. Van-e lehetőségünk arra, hogy szocialista gazdaságot építsünk most, az új gazdasági politika viszonyai között, a kapitalizmus részleges stabilizációja idején — ez most párt- és szovjetmunkánk egyik legfontosabb kérdése.

Lenin erre a kérdésre igennel felelt (lásd például „A szövetkezetekről” című brosúráját). A párt erre a kérdésre igennel felelt (lásd az OK(b)P XIV. konferenciájának határozatát). Nos, és az ellenzék? Már mondottam, hogy az ellenzék erre a kérdésre nemmel felel. Már mondottam a SzK(b)P XV. konferenciáján tartott beszámolómban, most pedig kénytelen vagyok itt megismételni, hogy Trockij, az ellenzéki blokk vezére, még nem is olyan régen, 1926 szeptemberében, az ellenzékiekhez intézett ismeretes felhívásában kijelentette, hogy a „szocializmus egy országban elméletét” „a nemzeti korlátoltság elméleti igazolásának” tartja (lásd Sztálin előadói beszédét a SzK(b)P XV. konferenciáján).

Hasonlítsák össze ezt a Trockij-idézetet (1926) Trockijnak 1915-ös cikkével, amelyben Leninnel vitázva a szocializmus egy országban való győzelme lehetőségének kérdésében, első ízben vetette fel Lenin elvtárs és a leninisták „nemzeti korlátoltságának” kérdését, és akkor megértik, hogy Trockij megmaradt régi, a szocializmus egy országban való építésének lehetőségét tagadó szociáldemokrata álláspontján.

Éppen ezért szegezi le a párt azt, hogy a trockizmus szociáldemokrata elhajlás pártunkban.

6. A forradalom perspektíváiról

Hatodik kérdés. A hatodik kérdés a proletárforradalom perspektíváinak problémájára vonatkozik. Trockij a XV. pártkonferencián beszédében ezt mondotta: „Leninnek az volt a véleménye, hogy 20 év alatt semmiképpen sem építjük fel a szocializmust, paraszti országunk elmaradottsága következtében 30 év alatt sem építjük fel. Adjunk erre legkevesebb 30—50 évet.”

Ki kell itt jelentenem, elvtársak, hogy ennek a Trockij által kiagyalt perspektívának semmi köze sincs Lenin elvtársnak a Szovjetunióban végbemenő forradalommal kapcsolatos perspektívájához. Néhány perccel később Trockij maga száll harcba beszédében ezzel a perspektívával. De ez már az ő dolga. Nekem viszont ki kell jelentenem, hogy sem Lenin, sem a párt nem vállalhatja a felelősséget ezért a Trockij által kieszelt perspektíváért és az ebből folyó következtetésekért. Az a tény, hogy Trockij, aki ezt a perspektívát fabrikálta, később beszédében maga száll harcba tulajdon tákolmányával, csupán arról tanúskodik, hogy Trockij tökéletesen belezavarodott a dologba és nevetséges helyzetbe hozta magát.

Lenin egyáltalán nem mondta azt, hogy „semmiképpen sem építjük fel a szocializmust” 30 vagy 50 év alatt. Lenin valójában ezt mondotta:

„10—20 évi helyes kölcsönös viszony a parasztsággal, s akkor biztosítva van a győzelem világméretekben (mégha a proletárforradalmak, amelyek érlelődnek, késnek is), máskülönben 20—40 évig a fehérgárdista terror gyötrelmei” (XXVI. köt. 313. old.).

Lehet-e Leninnek ebből a tételéből azt a következtetést levonni, hogy „semmiképpen sem építjük fel a szocializmust 20—30 vagy 50 év alatt”? Nem, nem lehet. Ebből a tételből csak az alábbi következtetéseket lehet levonni:

a) ha helyes a kölcsönös viszonyunk a parasztsággal, akkor biztosítva van számunkra a győzelem (vagyis a szocializmus győzelme) 10—20 év alatt;

b) ez a győzelem nemcsak a Szovjetunióban lesz győzelem, hanem „világméretekben” is;

c) ha ennyi idő alatt nem érjük el ezt a győzelmet, ez annak a jele lesz, hogy szétvertek bennünket és a proletárdiktatúra rendszerét felváltotta a fehérgárdista terror rendszere, amely 20—40 évig eltarthat.

Persze, lehet egyetérteni, vagy nem egyetérteni Lenin e tételével és a belőle fakadó következtetésekkel. De meghamisítani, mint Trockij teszi, nem lehet.

De mit jelent a győzelem „világméretekben”? Azt jelenti-e, hogy az ilyen győzelem egyértelmű a szocializmusnak egy országban való győzelmével? Nem, nem azt jelenti. Lenin szigorúan különbséget tett műveiben a szocializmusnak egy országban való győzelme és „világméretekben” való győzelme között. A „világméretekben” való győzelemről szólva Lenin azt akarja mondani, hogy a szocializmus országunkban elért sikereinek, a szocialista építés országunkban kivívott győzelmének olyan óriási nemzetközi jelentősége van, hogy ez a győzelem nem korlátozódhat országunkra, hanem hatalmas mozgalmat kell életre hívnia a szocializmusért minden kapitalista országban, s ha ez a győzelem időben nem esik egybe a proletárforradalom győzelmével más országokban, mindenesetre el kell hogy indítsa más országok proletárjainak hatalmas mozgalmát a világforradalom győzelméért.

Íme ez a forradalom perspektívája Lenin szerint, ha a forradalom győzelmének perspektíváját tartjuk szem előtt, márpedig nálunk, a pártban, tulajdonképpen épp erről van szó.

Aki ezt a perspektívát összekeveri a Trockij féle 30—50 évi perspektívával — az megrágalmazza Lenint.

7. Hogyan áll a kérdés valójában

Hetedik kérdés. Ám legyen, mondja nekünk az ellenzék, de végülis kivel jobb szövetségben lenni — a világproletariátussal-e, vagypedig országunk parasztságával, kit részesítsünk előnyben — a világproletariátust vagy a Szovjetunió parasztságát? És úgy tüntetik fel a dolgot, hogy itt van a Szovjetunió proletariátusa és előtte áll a két szövetséges — a világproletariátus, amely kész azonnal megdönteni saját burzsoáziáját, de várja a mi, őt előnyben részesítő beleegyezésünket, és parasztságunk, amely kész segíteni a Szovjetunió proletariátusának, de nem egészen biztos abban, hogy a Szovjetunió proletariátusa elfogadja-e ezt a segítséget. Ez, elvtársak, egészen gyerekes kérdésfeltevés. Ennek a kérdésfeltevésnek semmi köze sincs sem az országunkban végbemenő forradalom menetéhez, sem a világkapitalizmus és a szocializmus közötti harc frontján fennálló erőviszonyokhoz. Bocsánat a kifejezésért, de csak fruskák tehetnek fel így egy kérdést. Sajnos, nem úgy áll a dolog, mint ahogy egyes ellenzékiek feltüntetik, bár nincs miért kételkedni abban, hogy mi örömmel elfogadnók mind az egyiknek, mind a másiknak a segítségét, ha ez csak rajtunk állna. Nem, a való életben nem így áll a kérdés.

A kérdés így áll: minthogy a nemzetközi forradalmi mozgalom üteme meglassult, Nyugaton a szocializmus még nem győzött, a Szovjetunió proletariátusa pedig hatalmon van, hatalmát évről évre erősíti, a parasztság zömét maga köré tömöríti, már komoly sikereket mutat fel a szocialista építés frontján és sikeresen erősíti azokat a baráti kötelékeket, amelyek a világ proletárjaihoz és elnyomott népeihez fűzik — van-e okunk akkor tagadni azt, hogy a Szovjetunió proletariátusa le tudja küzdeni saját burzsoáziáját és folytatni tudja a szocializmus győzelmes építését országunkban, a kapitalista környezet ellenére?

Így áll a kérdés most, persze ha nem képzelődésből indulunk ki, mint ahogy az ellenzéki blokk teszi, hanem a szocializmus és a kapitalizmus között folyó harc frontján fennálló tényleges erőviszonyokból.

A párt erre a kérdésre azt feleli, hogy a Szovjetunió proletariátusa ilyen feltételek mellett képes leküzdeni saját, „nemzeti” burzsoáziáját és képes sikerrel építeni a szocialista gazdaságot.

Az ellenzék viszont azt mondja, hogy:

„Az európai proletariátus közvetlen állami támogatása nélkül Oroszország munkásosztálya nem maradhat hatalmon és nem teheti ideiglenes uralmát tartós szocialista diktatúrává” (Trockij. A mi forradalmunk. 278. old.).

De mi az értelme Trockij e mondatának és mit jelent „az európai proletariátus állami támogatása”? Azt jelenti, hogy ha a proletariátus nem arat előzetesen győzelmet Nyugaton, ha a proletariátus nem ragadja meg előzetesen a hatalmat Nyugaton, akkor a Szovjetunió proletariátusa nemcsak saját burzsoáziáját nem tudja leküzdeni és nemcsak a szocializmust nem tudja építeni, hanem még hatalmon sem tud maradni.

Így áll a kérdés és itt van nézeteltéréseink gyökere.

Miben különbözik Trockijnak ez az álláspontja a mensevik Ottó Bauer álláspontjától?

Sajnos, semmiben.

8. A győzelem esélyeiről

Nyolcadik kérdés. Meglehet, mondja az ellenzék, de kinek van nagyobb esélye a győzelemre — a Szovjetunió proletariátusának-e, vagypedig a világproletariátusnak?

„Elképzelhető-e — mondja Trockij a SzK(b)P XV. konferenciáján elhangzott beszédében —, hogy az európai kapitalizmus 30—50 évig rothadni fog, a proletariátus pedig képtelen lesz arra, hogy forradalmat hajtson végre? Kérdezem: miért kell elfogadnom ezt az előfeltételt, amelyet nem lehet másnak nevezni, mint az európai proletariátussal kapcsolatos indokolatlan sötét pesszimizmus előfeltételének? .. Állítom, hogy nincs semmilyen elméleti vagy politikai érvem, amelynek alapján azt gondolhatnám, hogy nekünk a parasztsággal együtt könnyebb felépíteni a szocializmust, mint az európai proletariátusnak megragadni a hatalmat” (lásd Trockij beszédét a SzK(b)P XV. konferenciáján).

Előszöris, fenntartás nélkül el kell vetnünk azt a perspektívát, hogy Európában „30—50 évig” pangás lesz. Senki sem kötelezte Trockijt arra, hogy a nyugati tőkés országok proletárforradalmának ebből a perspektívájából induljon ki, amelynek semmi köze sincs pártunk perspektívájához. Trockij maga kötötte le magát ehhez a kiagyalt perspektívához és magának kell felelnie is e művelet következményeiért. Azt hiszem, hogy ezt az időt legalábbis felére kell csökkenteni, ha a nyugati proletárforradalom valóságos perspektíváját tartjuk szem előtt.

Másodszor, Trockij fenntartás nélkül eldönti, hogy a nyugati proletároknak sokkal több esélyük van arra, hogy legyőzzék a világ burzsoáziáját, amely most hatalmon van, mint a Szovjetunió proletariátusának arra, hogy leküzdje saját, „nemzeti” burzsoáziáját, amelyet politikailag már szétzúztunk, a népgazdaság parancsnoki magaslataiból már kiebrudaltunk, amely gazdasági tekintetben kénytelen visszavonulni a proletárdiktatúrának és gazdaságunk szocialista formáinak nyomására.

Szerintem a kérdés ilyen feltevése helytelen. Szerintem, amikor Trockij így teszi fel a kérdést, leleplezi magát. Vajon nem ugyanezt mondották nekünk a mensevikek 1917 októberében, amikor úton-útfélen jajgattak, hogy a nyugati proletároknak sokkal több esélyük van a burzsoázia megdöntésére és a hatalom megragadására, mint Oroszország proletárjainak, merthogy Oroszországban a technika fejletlen és a proletariátus kislétszámú? És vajon nem tény az, hogy a mensevikek sirámai ellenére az oroszországi proletároknak 1917 októberében több esélyük volt a hatalom megragadására és a burzsoázia megdöntésére, mint Anglia, Franciaország vagy Németország proletárjainak? Vajon az egész világon folyó forradalmi harc gyakorlata nem mutatta meg és nem bizonyította be azt, hogy nem lehet a kérdést úgy feltenni, mint ahogy Trockij felteszi?

Azt a kérdést, hogy kinek van több esélye a gyors győzelemre, nem úgy döntik el, hogy szembeállítják egy ország proletariátusát más országok proletariátusával vagy országunk parasztságát más országok proletariátusával. Az ilyen szembeállítás kisdedekhez méltó játék a hasonlatokkal. Azt a kérdést, hogy kinek van több esélye a gyors győzelemre, a tényleges nemzetközi helyzet, a kapitalizmus és a szocializmus közötti harc frontján fennálló tényleges erőviszonyok döntik el. Megtörténhet, hogy a nyugati proletárok legyőzik burzsoáziájukat és megragadják a hatalmat, még mielőtt mi fel tudjuk építeni gazdaságunk szocialista alapját. Ez egyáltalán nem lehetetlen. De megtörténhet az is, hogy a Szovjetunió proletariátusának sikerül felépítenie gazdaságunk szocialista alapját, még mielőtt a nyugati proletárok megdöntik saját burzsoáziájukat. Ez sem lehetetlen.

A gyors győzelem esélyei kérdésének eldöntése a kapitalizmus és a szocializmus közötti harc frontján fennálló tényleges helyzettől és csakis attól függ.

9. Gyakorlati-politikai nézeteltérések

Ezek nézeteltéréseink alapjai.

Ezekből az alapokból fakadnak a gyakorlati-politikai jellegű nézeteltérések mind a külpolitika, mind a belpolitika terén, mind pedig a szoros értelemben vett pártkérdés terén is. Ezek a nézeteltérések alkotják a kilencedik kérdés tárgyát.

a) A párt a kapitalizmus részleges stabilizációjának tényéből kiindulva úgy véli, hogy forradalomközi időszakban vagyunk, hogy a tőkés országokban a fejlődés forradalom felé tart és a kommunista pártoknak az a fő feladatuk, hogy utat törjenek a tömegekhez, megerősítsék tömegkapcsolataikat, megnyerjék maguknak a proletariátus tömegszervezeteit és előkészítsék a munkások széles tömegeit az eljövendő forradalmi összecsapásokra.

De az ellenzék, amely nem hisz forradalmunk belső erőiben és fél a kapitalizmus részleges stabilizációjától, mint olyan ténytől, amely végzetes lehet forradalmunkra nézve, lehetségesnek tartja (vagy tartotta) letagadni a kapitalizmus részleges stabilizációjának tényét, az angliai sztrájkot annak jeléül fogja (vagy fogta) fel, hogy a kapitalizmus stabilizációja véget ért, amikor azonban mégis kiderült, hogy a stabilizáció tény, akkor az ellenzék arra az álláspontra helyezkedett, hogy annál rosszabb a tényeknek, szóval át lehet ugrani a tényeket, és olyan nagyhangú jelszavakkal hivalkodik, hogy revízió alá kell venni az egységfront taktikáját, szakítani kell a nyugati szakszervezeti mozgalommal stb.

De mit jelent az, ha nem számolnak a tényekkel, a dolgok objektív menetével? Azt jelenti, hogy letérnek a tudomány talajáról és áttérnek a kuruzslás talajára.

Innen a kalandorság az ellenzéki blokk politikájában.

b) A párt, kiindulva abból, hogy az iparosítás a szocialista építés fő útja, a szocialista ipar fő piaca pedig országunk belső piaca, azon az állásponton van, hogy az iparosításnak a parasztság döntő tömege anyagi helyzetének állandó javulása alapján kell fejlődnie (nem is szólva a munkásokról), hogy az ipar és a paraszti gazdaság, a proletariátus és a parasztság közötti összefogás és a proletariátus vezetése ezen az összefogáson belül, Lenin szavaival élve, „a Szovjethatalom alfája és ómegája”, építésünk győzelmének alfája és omegája, hogy ennélfogva általában politikánkat, különösen pedig adó- és árpolitikánkat úgy kell kialakítani, hogy az ennek az összefogásnak az érdekeit szolgálja.

De az ellenzék, amely nem hisz abban, hogy a parasztságot be lehet vonni a szocializmus építésébe és nyilván feltételezi azt, hogy az iparosítást meg lehet valósítani a parasztság zömének rovására, letér az iparosítás kapitalista módszereinek útjára, vagyis a parasztságot „gyarmatnak”, a proletárállam „kizsákmányolása” tárgyának tekinti, és az iparosítás olyan módszereit javasolja (a parasztság adóterhének növelését, az iparcikkek kibocsátási árának emelését stb.), amelyek csak arra alkalmasak, hogy bomlasszák az ipar és a paraszti gazdaság összefogását, amelyek aláássák a szegény- és középparasztság gazdasági helyzetét, és az iparosítást alapjaiban támadják meg.

Innen van az, hogy az ellenzék — jellegzetesen szociáldemokrata módon — elutasítja a proletariátus és a parasztság közötti blokk eszméjét és a proletariátus e blokkon belüli hegemóniájának eszméjét.

c) Mi abból indulunk ki, hogy a párt, a kommunista párt, a proletárdiktatúra legfőbb eszköze, hogy egy párt vezetése, amely ezt a vezetést nem osztja és nem oszthatja meg más pártokkal, az az alapvető feltétel, amely nélkül elképzelhetetlen valamennyire is szilárd és fejlett proletárdiktatúra. Ennélfogva mi megengedhetetlennek tartjuk, hogy pártunkon belül frakciók legyenek, mert magától értetődik, hogy ha a párton belül szervezett frakciók vannak, az arra vezet, hogy az egységes párt párhuzamos szervezetekre hasad, hogy egy új párt vagy új pártok csírái és sejtjei jönnek létre az országban, hogy tehát a proletárdiktatúra felbomlik.

Az ellenzék azonban, bár nyíltan nem száll szembe ezekkel a tételekkel, gyakorlati munkájában mégis abból indul ki, hogy feltétlenül gyengíteni kell a párt egységét, hogy feltétlenül meg kell valósítani a frakciók szabadságát a párton belül, vagyis abból, hogy feltétlenül meg kell teremteni egy új párt elemeit.

Innen a szakadár politika az ellenzéki blokk gyakorlati munkájában.

Innen erednek az ellenzéknek a párton belüli „rezsimről” szóló jajveszékelései, amelyek lényegében az ország nem-proletár elemeinek a proletárdiktatúra rendszere elleni tiltakozásait visszhangozzák.

Innen ered a két párt kérdése.

Ebben foglalhatjuk össze, elvtársak, a közöttünk és az ellenzék között fennálló nézeteltéréseket.

IV
Az ellenzék munkában

Térjünk most rá arra a kérdésre, hogyan nyilvánultak meg ezek a nézeteltérések a gyakorlati munkában.

Milyennek mutatkozott meg tehát ellenzékünk valójában, gyakorlati munkájában, a párt elleni harcában?

Ismeretes, hogy az ellenzék nemcsak a mi pártunkban ténykedett, hanem a Kommunista Internacionále más szekcióiban is, például Németországban, Franciaországban stb. Ezért a kérdést így kell feltenni: milyen volt valójában az ellenzéknek és követőinek gyakorlati munkája mind a SzK(b)P-ban, mind a Kommunista Internacionále más szekcióiban?

a) Az ellenzéknek és követőinek gyakorlati munkája a SzK(b)P-ban. Az ellenzék azzal kezdte „munkáját”, hogy a legsúlyosabb vádakkal illette a pártot. Az ellenzék kijelentette, hogy a párt „lecsúszik az opportunizmus vágányaira”. Az ellenzék azt állította, hogy a párt politikája „szembefordul a forradalom osztályvonalával”. Az ellenzék azt állította, hogy a párt elfajul és termidor felé tart. Az ellenzék kijelentette, hogy államunk „távolról sem proletár állam”. Mindezek a kijelentések elhangzottak, és megtalálhatók vagy az ellenzék képviselőinek nyílt deklarációiban és beszédeiben (a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság 1926 júliusi plénuma), vagy az ellenzék illegális okmányaiban, amelyeket az ellenzék hívei terjesztettek.

De az ellenzék, amikor ilyen súlyos vádakkal illette a pártot, ezzel egyúttal megteremtette a talajt ahhoz, hogy a párton belül új párhuzamos sejteket szervezzen, hogy új párhuzamos pártközpontot szervezzen, hogy új pártot teremtsen. Az ellenzék egyik híve, Osszovszkij úr, cikkeiben nyíltan kijelentette, hogy a meglevő párt, a mi pártunk, a tőkések érdekeit védelmezi, hogy ennélfogva új pártot kell szervezni, „tiszta proletárpártot”, amely a meglevő párt mellett létezne és tevékenykedne.

Az ellenzék mondhatja, hogy nem felelős Osszovszkij álláspontjáért. Ez azonban nem igaz. Az ellenzék teljes mértékben felelős Osszovszkij úr „ténykedéseiért”. Ismeretes, hogy Osszovszkij nyíltan az ellenzék hívei közé sorolta magát, s az ellenzék egyetlenegyszer sem próbált ez ellen tiltakozni. Ismeretes, továbbá, hogy Trockij a Központi Bizottság júliusi plénumán védelmébe vette Osszovszkijt Molotov elvtárssal szemben. Ismeretes végül, hogy bár a párt közvéleménye egyhangúlag Osszovszkij ellen fordult, az ellenzék a Központi Bizottságban Osszovszkijnak a pártból való kizárása ellen szavazott. Mindez azt bizonyítja, hogy az ellenzék vállalta az erkölcsi felelősséget Osszovszkij „ténykedéseiért”.

Következtetés: az ellenzék gyakorlati munkája a SzK(b)P-ban Osszovszkij álláspontjában nyilvánult meg, amely szerint országunkban új pártot kell alakítani, a SzK(b)P-val párhuzamosan és ellene.

Hiszen máskép ez nem is volt lehetséges. Mert két eset lehetséges:

vagy az, hogy az ellenzék, amikor ilyen súlyos vádakkal illette a pártot, maga sem hitt e vádak komolyságában és csak tüntetésképpen hangoztatta őket, — s akkor félrevezette a munkásosztályt, ami bűn;

vagypedig az ellenzék hitt és ma is hisz vádjainak komolyságában, — s akkor irányt kellett vennie és valóban irányt is vett a párt vezető kádereinek szétzúzására, új párt alakítására.

Ilyen volt ellenzékünk arculata a SzK(b)P ellen kifejtett gyakorlati munkájában 1926 októberében.

b) Az ellenzék követőinek gyakorlati munkája a német kommunista pártban. Ellenzékünknek a párt ellen hangoztatott vádjaiból kiindulva a németországi „ultrabaloldaliak”, élükön Korsch úrral, a maguk számára „további” következtetéseket vontak le és feltették a pontot az i-re. Ismeretes, hogy Korsch, a németországi „ultrabaloldaliaknak” ez az ideológusa, azt állítja, hogy szocialista iparunk „tisztára kapitalista ipar”. Ismeretes, hogy Korsch pártunkat „elkulákosított” pártnak, a Kommunista Internacionálét pedig „opportunista” szervezetnek nevezi. Ismeretes továbbá, hogy Korsch ebből kiindulva azt prédikálja, hogy „új forradalomra” van szükség a Szovjetunióban fennálló hatalom ellen.

Az ellenzék mondhatja, hogy nem felelős Korsch álláspontjáért. Ez azonban nem igaz. Az ellenzék teljes mértékben felelős Korsch úr „ténykedéseiért”. Az, amit Korsch mond, természetszerűen következik azokból az előfeltételekből, amelyeket ellenzékünk vezérei a párt elleni ismert vádjaik formájában híveiknek nyújtanak. Mert ha a párt lecsúszik az opportunizmus vágányára, ha politikája eltér a forradalom osztályvonalától, ha elfajul és termidor felé tart, államunk pedig „távolról sem proletár állam”, akkor ebből csak egy következtetést lehet levonni — új forradalomra van szükség az „elkulákosított” hatalom ellen. Ismeretes ezenkívül, hogy a németországi „ultrabaloldaliak”, köztük a weddingiek is, Korsch- nak a pártból való kizárása ellen szavaztak, s ezzel magukra vállalták az erkölcsi felelősséget Korsch ellenforradalmi propagandájáért. És ugyan ki nem tudja azt, hogy az „ultrabaloldaliak” a SzK(b)P-ban működő ellenzék mellett vannak?

c) Az ellenzék követőinek gyakorlati munkája Franciaországban. Ugyanezt kell mondanom az ellenzék franciaországi követőiről is. Souvarine-ra és csoportjára gondolok, amely egy ismert franciaországi folyóiratban garázdálkodik. Souvarine azokból az előfeltételekből kiindulva, amelyeket az ellenzéktől a párt ellen hangoztatott vádakban kapott, arra a következtetésre jut, hogy a forradalom fő ellensége a pártbürokrácia, pártunk legfelső vezető magva. Souvarine azt állítja, hogy csak egy „menekvés” van: új forradalom a párt legfelső vezető magva ellen és a hatalom legfelső vezető magva ellen, új forradalom mindenekelőtt a SzK(b)P Központi Bizottságának Titkársága ellen. Ott, Németországban — „új forradalom” a Szovjetunióban fennálló hatalom ellen. Itt, Franciaországban, — „új forradalom” a Központi Bizottság Titkársága ellen. Igenám, de hogyan szervezzék meg ezt az új forradalmat? Meg lehet-e szervezni olyan külön párt nélkül, amelyet az új forradalom céljaira állítottak be? Világos, hogy nem lehet. Innen ered az új párt alakításának kérdése.

Az ellenzék mondhatja, hogy nem felelős Souvarine írásaiért. Ez azonban nem igaz. Ismeretes, előszöris, hogy Souvarine és csoportja híve az ellenzéknek, különösen, az ellenzék trockista részének. Ismeretes, másodszor, hogy az ellenzék még nem is olyan régen azt tervezte, hogy Souvarine urat beviszi a francia kommunista párt központi lapjának szerkesztőségébe. Igaz, ez a terv nem sikerült. De ez nem bűne, hanem baja ellenzékünknek.

Kiderül tehát, hogy az ellenzék gyakorlati munkájában, ha nem abban a formában nézzük, amelyben maga ábrázolja magát, hanem abban, amelyben a munka során mutatkozik mind nálunk a Szovjetunióban, mind Franciaországban és Németországban, — kiderül, mondom, hogy az ellenzék gyakorlati ténykedésében már egészen közeljutott pártunk meglevő káderei szétzúzásának és egy új párt alakításának kérdéséhez.

V
Miért dicsérik az ellenzéket a proletárdiktatúra ellenségei

Miért dicsérik az ellenzéket a szociáldemokraták és a kadetok?

Vagy másképpen — kinek a hangulatát tükrözi vissza az ellenzék?

Az elvtársak nyilván felfigyeltek arra, hogy az úgynevezett „orosz kérdés” az utóbbi időben a nyugati szociáldemokrata és burzsoá sajtónak aktuális kérdésévé vált. Véletlen-e ez? Természetesen nem véletlen. A szocializmus erősödése a Szovjetunióban és a nyugati kommunista mozgalom terebélyesedése szükségképpen nagy riadalmat kelt a burzsoáziának és a munkásosztályon belül működő ügynökeinek, a szociáldemokrata vezéreknek a soraiban. A forradalom és az ellenforradalom közötti vízválasztó egyik oldalán most azok vannak, akik ádáz gyűlöletet, másik oldalán azok, akik elvtársi barátságot éreznek a Szovjetunió proletárpártja iránt. Az „orosz kérdés” óriási nemzetközi jelentősége most olyan tény, amellyel a kommunizmus ellenségeinek már nem lehet nem számolniok.

Két front alakult ki az „orosz kérdés” körül: a Szovjet Köztársaság ellenfeleinek frontja és önfeláldozó barátainak frontja. Mit akarnak a Szovjet Köztársaság ellenfelei? Arra törekszenek, hogy a lakosság széles tömegeiben megteremtsék a proletárdiktatúra elleni harc eszmei és erkölcsi feltételeit. Mit akarnak a Szovjet Köztársaság barátai? Arra törekszenek, hogy a proletariátus széles rétegeiben megteremtsék a Szovjet Köztársaság támogatásának, védelmének eszmei és erkölcsi feltételeit.

Nézzük most meg, miért dicsérik ellenzékünket a szociáldemokraták és az orosz burzsoá emigrációhoz tartozó kadetok.

Íme mit mond például Paul Levi, az ismert németországi szociáldemokrata vezér:

„Mi azon a véleményen voltunk, hogy a munkások külön érdekei, azaz végső fokon a szocializmus érdekei, ellentétben vannak a paraszti tulajdon fennállásával, hogy a munkások és a parasztok érdekazonossága csak látszat, és hogy az orosz forradalom további fejlődése kiélezi és nyilvánvalóbbá teszi ezt az ellentmondást. Az érdekazonosság eszméje szerintünk nem más, mint a koalíció eszméjének változata. Ha a marxizmusnak egyáltalán van ha csak némi alapja is, ha a történelem dialektikusan fejlődik, akkor ennek az ellentétnek szét kellett zúznia a koalíciós eszmét ugyanúgy, mint ahogy már szét van zúzva Németországban … Számunkra, akik kívülről, Nyugat-Európából szemléljük a Szovjetunióban lejátszódó eseményeket, világos, hogy nézeteink egybeesnek az ellenzék nézeteivel. . . Tény, hogy Oroszországban ismét megkezdődik az önálló, kapitalizmusellenes mozgalom az osztályharc jegyében” („Leipziger Volkszeitung”, 1926 július 30.).

Hogy itt, ebben az idézetben, zavar van a munkások és a parasztok érdek-„azonosságának” kérdése körül, az nyilvánvaló. De hogy Paul Levi azért dicséri ellenzékünket, mert az harcol a munkások és a parasztok blokkjának eszméje ellen, a munkásparaszt szövetség eszméje ellen — az szintén kétségtelen.

És mit mond ellenzékünkről a nem éppen ismeretlen Dan, az „orosz” szociáldemokrácia vezére, azoknak az „orosz” mensevikeknek a vezére, akik azért hadakoznak, hogy a Szovjetunióban visszaállítsák a kapitalizmust:

„A fennálló rend bírálatával, amely csaknem szóról szóra megegyezik a szociáldemokrácia bírálatával, a bolsevik ellenzék előkészíti az elméket… a szociáldemokrácia pozitív platformjának befogadására.”

Továbbá:

„Az ellenzék nemcsak a munkástömegekben, hanem a kommunista munkások soraiban is ápolgatja azoknak az eszméknek és hangulatoknak a csíráit, amelyek hozzáértő gondozás esetén könnyen szociáldemokrata gyümölcsöket hozhatnak” („Szocialisztyicseszkij Vesztnyik” 17—18. sz.).

Azt hiszem, világos.

A „Poszlednyije Novosztyi” pedig, Miljukov ellenforradalmi burzsoá pártjának központi lapja, a következőket írja ellenzékünkről:

„Ma az ellenzék aláássa a diktatúrát, az ellenzék minden újabb kiadványa egyre «szörnyűbb» szavakat mond ki, maga az ellenzék olyan irányban fejlődik, hogy egyre élesebb kirohanásokat intéz az uralkodó rendszer ellen, és ez egyelőre elegendő ahhoz, hogy hálásan fogadjuk az ellenzéket mint a politikailag elégedetlen lakosság széles rétegeinek szócsövét” („Poszlednyije Novosztyi” 1990. sz.).

És másutt:

„A Szovjethatalom számára a legfélelmetesebb ellenség most az, aki észrevétlenül kúszik hozzá, minden oldalról körülfonja csápjaival és felszámolja, még mielőtt észreveszi, hogy felszámolták. Éppen ezt a szerepet, az előkészítő időszakban — melyen még nem jutottunk túl — elkerülhetetlen és szükséges szerepet, tölti be a szovjet ellenzék” („Poszlednyije Novosztyi” 1983., folyó évi augusztus 27-i szám).

Azt hiszem, ehhez nem kell kommentár.

Az idő rövidségére való tekintettel csak ezekre az idézetekre szorítkozom, bár tucatjával és százával sorolhatnék fel ugyanilyen idézeteket.

Ezért dicsérik hát ellenzékünket a szociáldemokraták és a kadetok.

Véletlen ez? Nem, nem véletlen.

Ebből látható, hogy az ellenzék nem országunk proletariátusának hangulatát, hanem a proletárdiktatúrával elégedetlen, a proletárdiktatúra ellen acsarkodó és a proletárdiktatúra felbomlását és bukását türelmetlenül váró nem-proletár elemek hangulatát tükrözi.

Ellenzékünk frakcióharcának logikája tehát gyakorlatilag arra vezetett, hogy ellenzékünk frontja ténylegesen egybeolvadt a proletárdiktatúra ellenfeleinek és ellenségeinek frontjával.

Akarta ezt az ellenzék? Lehetséges, hogy nem akarta. Itt azonban nem attól függ a dolog, hogy mit akar az ellenzék, hanem attól, hogy ténylegesen mire vezet a frakcióharc. A frakcióharc logikája erősebb az egyes emberek óhajainál. És éppen ezért alakult a dolog úgy, hogy az ellenzék frontja gyakorlatilag egybeolvadt a proletárdiktatúra ellenfeleinek és ellenségeinek frontjával.

Lenin arra tanított bennünket, hogy a kommunisták legfőbb kötelessége a proletárdiktatúra védelme és erősítése. Most pedig úgy fordult a dolog, hogy az ellenzék, frakciós politikája következtében, a proletárdiktatúra ellenfeleinek táborába került.

Ezért mondjuk azt, hogy az ellenzék nemcsak az elmélet terén, hanem a gyakorlat terén is szakított a leninizmussal.

Ez máskép nem is volt lehetséges. A kapitalizmus és a szocializmus között folyó harc frontján olyanok az erőviszonyok, hogy a munkásosztály soraiban most két politika közül csak egy lehetséges: vagy a kommunizmus politikája, vagy a szociáldemokratizmus politikája. Az ellenzéknek az a próbálkozása, hogy harmadik álláspontot foglaljon el, és ugyanakkor kiélezze a harcot a SzK(b)P ellen, elkerülhetetlenül azzal kellett hogy végződjön, hogy a frakcióharc menete az ellenzéket a leninizmus ellenfeleinek táborába taszította.

Mint az imént felsorolt tényekből láthatják, így is történt.

Ezért dicsérik hát az ellenzéket a szociáldemokraták és a kadetok.

VI
Az ellenzéki blokk veresége

Fentebb már mondottam, hogy az ellenzék a párt elleni harcában a legsúlyosabb vádakkal hadakozott a párt ellen. Mondottam, hogy az ellenzék gyakorlati munkájában már-már a pártszakítás és az új pártalakítás kérdéséig jutott el. Felvetődik a kérdés: mennyi ideig sikerült az ellenzéknek megmaradnia ezen a szakadár állásponton? A tények azt mutatják, hogy mindössze néhány hónapig sikerült ezen az állásponton maradnia. A tények azt mutatják, hogy ez év október elejére az ellenzék kénytelen volt beismerni vereségét és visszavonulni.

Mi idézte elő az ellenzék visszavonulását?

Véleményem szerint az ellenzék visszavonulását a következő okok idézték elő.

Előszöris az, hogy a Szovjetunióban az ellenzéknek nem akadt saját politikai hadserege. Könnyen lehetséges, hogy egy új párt megszervezése igen csábító feladat. De ha a vita után kiderül, hogy nincs kiből új pártot szervezni, világos, hogy az egyetlen megoldás a visszavonulás.

Másodszor az, hogy a frakcióharc folyamán mindenféle piszkos elemek csatlakoztak az ellenzékhez, mind nálunk, a Szovjetunióban, mind a külföldön, a szociáldemokraták és a kadetok pedig agyba-főbe dicsérgették az ellenzéket, csókjaikkal megszégyenítették és megbélyegezték a munkások szemében. Az ellenzéknek választania kellett: vagy elfogadja az ellenség dicséreteit és csókjait, mint megérdemelt elismerést, vagypedig éles fordulatot tesz visszafelé azért, hogy mechanikusan leváljanak róla a hozzátapadt piszkos függelékek. Az ellenzék azzal, hogy visszavonult és bevallotta visszavonulását, beismerte, hogy számára a második megoldás az egyetlen elfogadható megoldás.

Harmadszor, az a körülmény, hogy a Szovjetunióban jobbnak bizonyult a helyzet, mint ahogy az ellenzék feltételezte, a párt tömegei pedig tudatosabbnak és egybeforrottabbnak bizonyultak, mint ahogy az ellenzék a harc elején megítélhette. Persze, ha az országban válság volna, ha a munkások elégedetlensége nőne és a párt nem volna ennyire egybeforrott, az ellenzék más útra lépett volna és nem szánta volna rá magát a visszavonulásra. De a tények megmutatták, hogy az ellenzék számításai ezen a téren is felborultak.

Ez az oka az ellenzék vereségének.

Ez az oka az ellenzék visszavonulásának.

Az ellenzék vereségének három szakasza volt.

Az első szakasz: az ellenzék 1926 október 16-i „nyilatkozata”. Az ellenzék ebben az okmányban lemondott a frakciószabadság elméletéről és gyakorlatáról és a frakciós harci módszerekről, nyíltan és egyértelműen elismerte ezen a téren elkövetett hibáit. De az ellenzék nemcsak erről mondott le. Minthogy „nyilatkozatában” elhatárolta magát a „munkásellenzéktől” és mindenféle Korschoktól meg Souvarine-októl, az ellenzék ezzel egyúttal feladta azokat az eszmei álláspontjait is, amelyek nemrégiben közel-vitték ezekhez az áramlatokhoz.

A második szakasz: az ellenzék ténylegesen elejtette azokat a vádakat, amelyeket nemrég a párttal szemben hangoztatott. El kell ismernünk, és ha elismertük, hangsúlyoznunk kell, hogy a SzK(b)P XV. konferenciáján az ellenzék nem próbálta megismételni a párt ellen emelt vádjait. Ha összehasonlítjuk a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság júliusi plénumának jegyzőkönyvét a SzK(b)P XV. konferenciájának jegyzőkönyvével, észre kell vennünk, hogy a régi vádaknak — opportunizmus, termidorság, a forradalom osztályvonaláról való lecsúszás stb. — nyomuk sem maradt a XV. konferencián. Ha ezenkívül figyelembe vesszük azt a körülményt, hogy számos küldött kérdést intézett az ellenzékhez a régi vádakat illetően, az ellenzék pedig egyre csak makacsul hallgatott róluk, el kell ismernünk, hogy az ellenzék ténylegesen elejtette a párt ellen emelt régi vádjait.

Lehet-e ezt a körülményt úgy minősítenünk, hogy az ellenzék ténylegesen lemondott számos eszmei álláspontjáról? Lehet is és kell is. Ez azt jelenti, hogy az ellenzék — veresége láttán — tudatosan bevonja harci zászlaját. Hiszen másképpen ez nem is volt lehetséges. A vádakat arra számítva emelték, hogy új pártot fognak szervezni. De amikor ezek a remények füstbe mentek — a vádaknak is, legalábbis ideiglenesen, meg kellett szűnniük.

A harmadik szakasz: az ellenzék teljes elszigeteltsége a SzK(b)P XV. konferenciáján. Le kell szegeznünk, hogy az ellenzék a XV. konferencián egyetlen szavazatot sem kapott, tehát teljesen elszigetelődött. Képzeljék el azt a nagy hűhót és zenebonát, amelyet az ellenzék ez év szeptember végén csapott, amikor hadra kelt, nyílt hadjáratot indított a párt ellen, és hasonlítsák össze ezt a zenebonát azzal a ténnyel, hogy az ellenzék a XV. konferencián, ahogy mondani szokás, árván maradt, és akkor megértik, hogy kívánni sem lehetett volna „jobb” vereséget az ellenzéknek.

Lehet-e kétségbe vonni azt a tényt, hogy az ellenzék ténylegesen elejtette a párt ellen emelt vádjait, s hogy a küldöttek követelései ellenére sem merte megismételni ezeket a vádakat a XV. konferencián?

Nem, nem lehet, mert ez tény.

Miért lépett az ellenzék erre az útra, miért vonta be zászlaját?

Azért, mert az ellenzék eszmei zászlajának kibontása okvetlenül és elkerülhetetlenül a két-párt elméletét, mindenféle Katzok, Korschok, Maslowok, Souvarine-ok és más piszkos elemek feléledését, a proletárellenes erőknek országunkban való szabadjára engedését, a szociáldemokrácia és az orosz emigrációhoz tartozó liberális burzsoák dicséreteit és csókjait jelenti.

Az ellenzék eszmei zászlaja agyonüti az ellenzéket — ez itt a lényeg, elvtársak.

Ezért az ellenzék, hogy teljesen el ne rothadjon, kénytelen volt visszavonulni és zászlaját eldobni.

Ez az oka az ellenzéki blokk vereségének.

VII
A SzK(b)P XV. konferenciájának gyakorlati értelme és jelentősége

Befejezem, elvtársak. Csak néhány szót kell még mondanom arról, hogy a SzK(b)P XV. konferenciáján hozott határozatok értelme és jelentősége szempontjából milyen következtetéseket kell levonnunk.

Az első következtetés az, hogy a konferencia összegezte a XIV. kongresszus óta lezajlott párton belüli harc eredményeit, határozatilag leszögezte azt a győzelmet, amelyet a párt az ellenzéken aratott, és az ellenzék elszigetelésével véget vetett annak a frakciós tivornyának, amelyet az ellenzék az előző időszakban pártunkra ráerőszakolt.

A második következtetés az, hogy a konferencia, jobban mint bármikor, egybeforrasztotta pártunkat építésünk szocialista távlata alapján, a szocialista építés győzelméért, a pártunk valamennyi ellenzéki áramlata ellen, a pártunkban fellelhető valamennyi elhajlás ellen folytatott harc eszméje alapján.

Pártunkban a legaktuálisabb kérdés ezidőszerint — a szocializmus országunkban való felépítésének kérdése. Leninnek igaza volt, amikor azt mondotta, hogy az egész világnak rajtunk van a szeme, a mi gazdasági építésünkön, az építés frontján elért sikereinken. De ahhoz, hogy sikereket érjünk el ezen a fronton, elengedhetetlenül szükséges, hogy a proletárdiktatúra legfőbb eszköze, pártunk, erre a feladatra készen álljon, hogy tudatában legyen e feladat fontosságának és hogy emelője lehessen szocialista építésünk győzelmének. A XV. konferencia értelme és jelentősége abban áll, hogy leszögezte és betetőzte pártunk felfegyverzését az országunkban folyó szocialista építés győzelmének eszméjével.

A harmadik következtetés az, hogy a konferencia döntő csapást mért minden és mindenféle eszmei ingadozásra pártunkban és ezzel megkönnyítette a leninizmus teljes diadalát a SzK(b)P-ban.

Ha a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának kibővített plénuma jóváhagyja a SzK(b)P XV. konferenciájának határozatait és helyesnek ismeri el pártunknak az ellenzék irányában folytatott politikáját — amiben nincs okom kételkedni —, ez a negyedik következtetésre vezet — arra, hogy a XV. konferencia előkészített bizonyos fontos feltételeket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a leninizmus diadalmaskodjék az egész Kommunista Internacionáléban, minden ország és nép forradalmi proletariátusának soraiban. (Viharos taps. Az egész plénum éljenez.)

Zárszó
December 13

I
Egyes megjegyzések

1. Nekünk tényekre, nem pedig koholmányokra és pletykákra van szükségünk

Elvtársak! Mielőtt rátérnék a kérdés lényegére, engedjék meg, hogy néhány ténybeli helyreigazítást fűzzek az ellenzék kijelentéseihez, azokhoz a kijelentésekhez, amelyek vagy elferdítik a tényeket, vagy-pedig koholmányok és pletykák.

1. Az első kérdés — az ellenzék felszólalásai a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottsága kibővített plénumán. Az ellenzék kijelentette, hogy azért határozta el magát a felszólalásra, mert a SzK(b)P Központi Bizottsága nem figyelmeztetett egyenesen arra, hogy az ellenzék felszólalása megszegheti az ellenzék 1926 október 16-i „nyilatkozatát”, vagyis, ha a Központi Bizottság megtiltotta volna nekik a felszólalást, az ellenzék vezérei nem határozták volna el magukat a felszólalásra.

Az ellenzék kijelentette továbbá, hogy amikor itt, a kibővített plénumon felszólal, mindent elkövet annak érdekében, hogy ne élezze ki a harcot, hogy egyszerű „magyarázatokra” szorítkozik, hogy isten őrizz, esze ágában sincs rohamra menni a párt ellen, hogy isten őrizz, nincs szándékában valamiféle vádakat emelni a párt ellen és megfellebbezni a párt döntéseit.

Mindez valótlanság, elvtársak. Ez egyáltalán nem felel meg a valóságnak. Ez képmutatás. A tények megmutatták, és különösen Kamenyev felszólalása megmutatta, hogy az ellenzék vezéreinek a kibővített plénumon elhangzott felszólalásai nem „magyarázatok” voltak, hanem a párt ellen intézett roham, támadás.

Mit jelent az, ha a párt ellen nyíltan felvetik a jobboldali elhajlás vádjának kérdését? Ez roham a párt ellen, támadás a párt ellen.

A SzK(b)P Központi Bizottsága talán nem mutatott rá határozatában, hogy az ellenzék fellépése kiélezi a harcot, lökést ad a frakcióharcnak? Igenis rámutatott. Ezzel a SzK(b)P Központi Bizottsága tehát figyelmeztette az ellenzéket. Mehetett-e ennél tovább a Központi Bizottság? Nem, nem mehetett. Miért? Azért, mert a Központi Bizottság nem tilthatta meg a felszólalást. Minden párttagnak joga van ahhoz, hogy a párt döntését megfellebbezze egy felső fórumnál. A Központi Bizottság nem tehette meg, hogy ne számoljon a párttagoknak ezzel a jogával. A SzK(b)P Központi Bizottsága tehát minden tőle telhetőt megtett azért, hogy elejét vegye a harc újabb kiéleződésének, a frakcióharc újabb fokozódásának.

Az ellenzék vezéreinek, akik egyben a Központi Bizottságnak is tagjai, tudniok kellett, hogy felszólalásaik elkerülhetetlenül pártjuk határozatai elleni fellebbezéssé, a párt elleni kirohanássá, a párt elleni támadássá válnak.

Ilymódon az ellenzék fellépése, kiváltképpen pedig Kamenyev felszólalása, amely nem az ő személyes felszólalása, hanem az egész ellenzéki blokk felszólalása, mert beszédét, amelyet papírról olvasott fel, Trockij, Kamenyev és Zinovjev írta alá, — Kamenyevnek ez a felszólalása fordulópont az ellenzéki blokk fejlődésében, fordulatot jelent az 1926 október 16-i „nyilatkozattól”, amelyben az ellenzék lemondott a frakciós harci módszerekről, az ellenzék létének új szakasza felé, amelyben az ellenzék ismét visszatér a párt elleni harc frakciós módszereihez.

Ebből le kell vonnunk a következtetést: az ellenzék megszegte saját 1926 október 16-i „nyilatkozatát”, mert visszatért a harc frakciós módszereihez.

Ezt így le is szegezzük, elvtársak. Nincs miért kétszínűsködni. Kamenyevnek igaza volt, amikor azt mondotta, hogy a macskát macskának kell nevezni. (Közbeszólások: „Úgy van!” „A disznót meg disznónak.”)

2. Trockij azt mondotta beszédében, hogy „Sztálin a februári forradalom után hibás taktikát hirdetett, amelyet Lenin kautskysta elhajlásnak minősített”.

Ez nem igaz, elvtársak. Ez pletyka. Sztálin nem „hirdetett” semmiféle kautskysta elhajlást. Azt, hogy a száműzetésből való visszatérésem után volt bennem némi ingadozás, nem titkoltam és magam írtam róla „Útban Október felé” című brosúrámban. De ki az közülünk, akinek nem voltak pillanatnyi ingadozásai. Ami Lenin álláspontját és 1917-es Áprilisi Téziseit illeti — amiről itt tulajdonképpen szó van —, a párt nagyon jól tudja, hogy én akkor Lenin elvtárs mellett álltam, szemben Kamenyevvel és csoportjával, amely akkor Lenin tézisei ellen harcolt. Azoknak, akik ismerik pártunk 1917 áprilisi konferenciájának jegyzőkönyvét, tudniok kell, hogy én Lenin mellett álltam, s vele együtt harcoltam Kamenyev ellenzéke ellen.

A trükk itt abban áll, hogy Trockij összetévesztett engem Kamenyevvel. (Derültség. Taps.)

Igaz az, hogy Kamenyev akkor ellenzékben volt Leninnel szemben, Lenin téziseivel szemben, a párt többségével szemben és a „honvédelemmel” határos álláspontot fejtegetett. Igaz az, hogy Kamenyev akkor a ,,Pravdá”-ban, például márciusban, félig „honvédő” jellegű cikkeket írt, amely cikkekért én, természetesen, semmilyen mértékben nem vállalhatom a felelősséget.

Trockijjal itt az a baleset történt, hogy Sztálint összetévesztette Kamenyevvel.

De hol volt akkor Trockij, 1917-ben, az áprilisi konferencia idején, amikor a párt Kamenyev csoportja ellen harcolt, melyik pártban tanyázott — a baloldali mensevik vagy a jobboldali mensevik pártban, és miért nem volt akkor a Zimmerwaldi Baloldal soraiban — erről beszéljen Trockij, akár a sajtóban. De hogy akkor a mi pártunkban nem volt — ez olyan tény, amelyre Trockijnak emlékeznie kellene.

3. Trockij azt mondotta beszédében, hogy „Sztálin a nemzeti kérdésben meglehetősen nagy hibát követett el”. Milyen hibát, milyen körülmények között — azt Trockij nem mondta meg.

Ez nem igaz, elvtársak. Ez pletyka. A nemzeti kérdésben soha semmilyen nézeteltérésem nem volt a párttal vagy Leninnel. Trockij itt nyilván egy jelentéktelen incidensről beszél, arról, hogy Lenin elvtárs pártunk XII. kongresszusa előtt szemrehányást tett nekem azért, mert túlságosan szigorú szervezeti politikát folytatok a grúz félnacionalisták, a Mdivani típusú félkommunisták ellen — arról a Mdivaniról van szó, aki nemrég franciaországi kereskedelmi képviseletünk vezetője volt —, hogy én „üldözöm” őket. A későbbi események azonban megmutatták, hogy az úgynevezett „elhajlók”, a Mdivani típusú emberek, voltaképpen megérdemelték, hogy még szigorúbban bánjanak velük, mint én, pártunk Központi Bizottságának egyik titkára, tettem. A későbbi események megmutatták, hogy az „elhajlók” a legnyíltabb opportunizmus rothadt frakcióját alkotják. Ám bizonyítsa be Trockij, hogy nem így van. Lenin nem ismerte és nem ismerhette ezeket a tényeket, mert beteg volt, ágyban feküdt és nem volt lehetősége, hogy figyelemmel kísérje az eseményeket. De mi köze lehet ennek a jelentéktelen incidensnek Sztálin elvi álláspontjához? Trockij, nyilvánvaló, itt pletykálkodva arra célozgat, hogy köztem és a párt között valamiféle „nézeteltérések” voltak. De vajon nem tény az, hogy az egész Központi Bizottság, beleértve Trockijt is, egyhangúlag megszavazta Sztálinnak a nemzeti kérdésről szóló téziseit? Vajon nem tény az, hogy ez a szavazás a Mdivani-incidens után, pártunk XII. kongresszusa előtt volt. Vajon nem tény az, hogy a nemzeti kérdés előadója a XII. kongresszuson éppen Sztálin volt, nempedig valaki más? Hol vannak itt a „nézeteltérések” a nemzeti kérdésben, és tulajdonképpen minek kellett megemlítenie Trockijnak ezt a jelentéktelen incidenst?

4. Kamenyev kijelentette beszédében, hogy pártunk XIV. kongresszusa hibát követett el, amikor „tüzet nyitott balra”, vagyis tüzet nyitott az ellenzékre. Eszerint a párt a párt forradalmi magva ellen harcolt és harcol. Eszerint ellenzékünk baloldali, nem-pedig jobboldali.

Mindez, elvtársak, badarság. Mindez pletyka, amelyet az ellenzékiek terjesztenek. A XIV. kongresszus nem akart tüzet nyitni és nem nyithatott tüzet a forradalmi többségre. A valóságban a jobboldaliakra, az ellenzékiekre nyitott tüzet, akik jobboldaliak, noha „baloldali” mezbe öltöznek. Persze, az ellenzék hajlandó magát „forradalmi baloldalnak” tekinteni. De pártunk XIV. kongresszusa, ellenkezőleg, megállapította, hogy az ellenzék a „baloldali” frázissal csak álcázza magát, valójában pedig opportunista ellenzék. Tudjuk, hogy a jobboldali ellenzék gyakran öltözik „baloldali” mezbe azért, hogy megtévessze a munkásosztályt. A „munkásellenzék” szintén mindenkinél baloldalibbnak tartotta magát, valójában mégis mindenkinél jobboldalibbnak bizonyult. A mostani ellenzék szintén mindenkinél baloldalibbnak tartja magát, a mostani ellenzék gyakorlata és egész tevékenysége azonban azt bizonyítja, hogy az ellenzék a vonzási központja és fészke minden jobboldali opportunista áramlatnak, a „munkásellenzéktől” és a trockizmustól egészen az „új ellenzékig”, meg mindenféle Souvarine-okig.

Kamenyev egy „kis” csalafintaságot követett el a „baloldaliak” és a „jobboldaliak” kérdésében.

5. Kamenyev idézett Lenin műveiből arra vonatkozóan, hogy még nem fejeztük be gazdaságunk szocialista alapjának építését, és kijelentette, hogy a párt hibát követ el, amikor azt állítja, hogy már befejeztük gazdaságunk szocialista alapjának építését.

Badarság ez, elvtársak. Kamenyev hitvány pletykája. A párt még sohasem jelentette ki, hogy már befejezte gazdaságunk szocialista alapjának építését. Most egyáltalán nem arról folyik a vita, hogy befejeztük-e vagy nem fejeztük még be gazdaságunk szocialista alapjának építését. Most nem erről folyik a vita. A vita csak arról folyik, hogy be tudjuk-e fejezni saját erőnkkel gazdaságunk szocialista alapjának építését, vagypedig nem tudjuk. A párt azt állítja, hogy minden lehetőségünk megvan ahhoz, hogy befejezzük gazdaságunk szocialista alapjának építését. Az ellenzék tagadja ezt, s ezzel a defetizmus és a kapituláció lejtőjére jut. Erről folyik most a vita. Kamenyev, érezve álláspontja bizonytalanságát, igyekszik kitérni e kérdés elől. Ez azonban nem fog neki sikerülni.

Kamenyev tehát elkövetett még egy „kis” csalafintaságot.

6. Trockij kijelentette beszédében, hogy „1917 március—áprilisában megelőzte Lenin politikáját”. Kiderül tehát, hogy Trockij „megelőzte” Lenin elvtárs Áprilisi Téziseit. Kiderül, hogy Trockij már 1917 február—márciusában önállóan eljutott ahhoz a politikához, amelyért Lenin elvtárs 1917 április— májusában Áprilisi Téziseiben szállt síkra.

Engedjék meg, elvtársak, kijelentenem, hogy ez ostoba és tisztességtelen kérkedés. Trockij, aki „megelőzte” Lenint — ez olyan látvány, amelyen nevetni kell. A parasztoknak tökéletesen igazuk van, amikor ilyen esetekben azt szokták mondani: „Összehasonlította a fűszálat a jegenyével.” (Derültség.) Trockij, aki „megelőzte” Lenint.. . Próbálja meg Trockij, álljon ki és bizonyítsa be ezt a sajtóban. Miért nem próbálta meg ezt legalább egyszer? Trockij „megelőzte” Lenint… De mivel magyarázzuk akkor azt a tényt, hogy Lenin elvtárs attól kezdve, hogy 1917 áprilisában megjelent az oroszországi küzdőtéren, szükségesnek tartotta, hogy elhatárolja magát Trockij álláspontjától? Mivel magyarázzuk akkor azt a tényt, hogy a „megelőzött” szükségesnek tartja elhatárolni magát a „megelőzőtől”? Vajon nem tény az, hogy Lenin 1917 áprilisában többízben kijelentette, hogy semmi köze sincs Trockij fő formulájához: „le a cárral, éljen a munkáskormány”? Vajon nem tény az, hogy Lenin már akkor többízben kijelentette, hogy semmi köze sincs Trockijhoz, aki megpróbálta átugrani a parasztmozgalmat, az agárforradalmat?

Hol itt a „megelőzés”?

Ebből levonhatjuk a következtetést: nekünk tényekre, nempedig koholmányokra és pletykákra van szükségünk, az ellenzék azonban szívesebben manipulál koholmányokkal és pletykákkal.

2. Miért dicsérik az ellenzéket a proletárdiktatúra ellenségei

Előadói beszédemben mondottam, hogy a proletárdiktatúra ellenségei, az orosz emigrációhoz tartozó mensevikek és kadetok, dicsérik az ellenzéket. Mondottam, hogy olyan tevékenységért dicsérik az ellenzéket, amely a párt egységének megbontására, tehát a proletárdiktatúra aláásására vezet. Felolvastam több idézetet, amelyek bizonyítják, hogy éppen ezért dicsérik az ellenzéket a proletárdiktatúra ellenségei, azért, mert az ellenzék az ő tevékenységével serkenti a proletárellenes erőket az országban, nimbuszától megfosztani igyekszik pártunkat, a proletárdiktatúrát, és ezzel megkönnyíti a proletárdiktatúra ellenségeinek dolgát.

Kamenyev (úgyszintén Zinovjev) erre válaszolva előbb a nyugati tőkés sajtóra hivatkozott, amely, mint kiderül, pártunkat, és Sztálint is dicséri, majd a szmenovehista Usztrjalovra, az országunkban működő burzsoá szakemberek képviselőjére hivatkozott, aki szolidárisnak nyilvánítja magát pártunk álláspontjával.

Ami a kapitalistákat illeti, náluk nagy nézeteltérések vannak pártunkkal kapcsolatban. Az amerikai sajtóban például nemrég azért dicsérték Sztálint, mert, úgymond, módot ad nekik arra, hogy nagy koncessziókat kapjanak. Most pedig, lám, kígyót-békát kiáltanak Sztálinra, mondván, hogy Sztálin „becsapta” őket. A burzsoá sajtóban egyszer megjelent egy karikatúra Sztálinról, amint vizesvödröt tart a kezében és oltja a forradalom tüzét. De később ennek cáfolatául megjelent egy másik karikatúra, amelyen Sztálin ugyan vödröt tart a kezében, de a vödörben nem víz, hanem petróleum volt, és, lám, Sztálin nem oltja, hanem szítja a forradalom tüzét. (Taps, derültség.)

Az elvtársak láthatják, náluk, a kapitalistáknál, nagy nézeteltérések vannak mind pártunk álláspontja, mind Sztálin álláspontja tekintetében.

Most térjünk rá az Usztrjalov kérdésre. Ki ez az Usztrjalov? Usztrjalov a burzsoá szakemberek és általában az új burzsoázia képviselője. A proletariátus osztály ellensége. Ez vitathatatlan. De sokféle ellenség van. Van olyan osztályellenség, aki nem békül ki a Szovjethatalommal és minden áron megdöntésére törekszik. Van olyan osztályellenség is, aki így vagy amúgy belenyugszik a Szovjethatalomba. Van olyan ellenség, aki igyekszik előkészíteni a proletárdiktatúra megdöntésének feltételeit. Ezek a mensevikek, az eszerek, a kadetok és mások. De van olyan ellenség is, aki együttműködik a Szovjethatalommal és harcol azok ellen, akik a Szovjethatalom megdöntésének álláspontján állnak, mert azt reméli, hogy a diktatúra lassacskán elgyengül, elfajul és azután előzékeny lesz az új burzsoázia érdekei iránt. Az ellenség utóbbi kategóriájába tartozik Usztrjalov.

Mi célból hivatkozott Kamenyev Usztrjalovra? Talán azt akarta megmutatni, hogy pártunk elfajult, és Usztrjalov éppen ezért dicséri Sztálint vagy általában pártunkat? Nyilván nem e célból, mert Kamenyev ezt nem merte nyíltan kimondani. Akkor hát mi célból hivatkozott Kamenyev Usztrjalovra? Nyilván azért, hogy célzást tegyen az „elfajulásra”.

Kamenyev azonban elfelejtette megmondani, hogy ugyanez az Usztrjalov még jobban dicsérte Lenint. Egész pártunk ismeri Usztrjalovnak azokat a cikkeit, amelyekben Lenint dicséri. Miről van hát itt szó? Talán Lenin elvtárs „elfajult” vagy „az elfajulás útjára lépett”, mikor bevezette az új gazdasági politikát? Csak fel kell vetnünk ezt a kérdést, hogy megértsük, micsoda képtelenség az „elfajulásnak” ilyetén való feltételezése.

Szóval: miért dicséri Lenint és pártunkat Usztrjalov és miért dicsérik az ellenzéket a mensevikek és a kadetok — ez az a kérdés, amelyet mindenekelőtt el kell dönteni és amelyet Kamenyev minden módon igyekszik megkerülni.

A mensevikek és a kadetok azért dicsérik az ellenzéket, mert aláássa pártunk egységét, gyengíti a proletárdiktatúrát és ezzel megkönnyíti a mensevikeknek és a kadetoknak a Szovjethatalom megdöntésére irányuló tevékenységét. Ezt bizonyítják az idézetek. Usztrjalov viszont azért dicséri pártunkat, mert a Szovjethatalom bevezette az új gazdasági politikát, teret adott a magántőkének, megengedte a burzsoá szakemberek működését, akiknek a segítségére és tapasztalatára a proletariátusnak szüksége van.

A mensevikek és a kadetok azért dicsérik az ellenzéket, mert frakciós tevékenységével segít nekik a proletárdiktatúra megdöntéséhez szükséges feltételek előkészítésében. Usztrjalovék pedig, mivel tudják, hogy a diktatúrát nem lehet megdönteni, elvetik a Szovjethatalom megdöntésének álláspontját, igyekeznek valami kis zughoz jutni a proletárdiktatúra tájékán, igyekeznek hozzátörleszkedni a proletárdiktatúrához és — dicsérik a pártot azért, mert bevezette az új gazdasági politikát és bizonyos feltételek mellett teret adott az új burzsoáziának, amely a saját osztálycéljaira akarja felhasználni a Szovjethatalmat, de amelyet maga a Szovjethatalom a proletárdiktatúra céljaira használ fel.

Ez a különbség országunk proletariátusának különböző osztályellenségei között.

Ez a gyökere annak, hogy a mensevikek és a kadetok az ellenzéket, az Usztrjalov-féle urak pedig — pártunkat dicsérik.

Szeretném felhívni figyelmüket Lenin álláspontjára ebben a kérdésben.

„Szovjet Köztársaságunkban — mondja Lenin — a társadalmi rend két osztály: a munkásosztály és a parasztság együttműködésén alapszik, amelyhez most bizonyos feltételek mellett odaengedtük a «nepmanokat», vagyis a burzsoáziát is” (Lenin, XXVII. köt. 405. old.).

Tehát azért, mert az új burzsoázia közreműködését bizonyos mértékben és feltételesen megengedtük, természetesen, bizonyos feltételek mellett és biztosítva az ellenőrzést a Szovjethatalom részéről — ezért dicséri Usztrjalov pártunkat, abban a reményben, hogy ebbe a lehetőségbe belekapaszkodhatnak és a Szovjethatalmat a burzsoázia céljaira használhatják fel. Nekünk, a pártnak, azonban más a számításunk: felhasználjuk az új burzsoázia képviselőit, tapasztalataikat, ismereteiket azért, hogy szovjetizáljuk, asszimiláljuk egy részüket, a másik részt pedig, amely nem lesz képes szovjetizálódni, félredobjuk.

Vajon nem tény az, hogy Lenin különbséget tett egyfelől az új burzsoázia, és másfelől a mensevikek és a kadetok között, amikor az előbbinek teret adott és felhasználta, az utóbbiakat pedig letartóztatni javasolta?

Lenin elvtárs a következőket írta erről a „Terményadó”-ban:

„A kommunistáknak nem szabad visszariadniok attól, hogy a burzsoá szakemberektől, többek közt a kereskedőktől, a szövetkezeti kiskapitalistáktól és a kapitalistáktól is «tanuljanak». Más formában, de lényegileg ugyanúgy kell tanulnunk tőlük, mint ahogy a katonai szakemberektől tanultunk, mégpedig eredményesen. A «tanulás» eredményeinek ellenőrzésénél csakis a gyakorlati tapasztalatok legyenek mérvadók: dolgozz jobban, mint a melletted dolgozó polgári szakemberek; bármi módon érd el, hogy fellendüljön a mezőgazdaság, hogy fellendüljön az Ipar, hogy fejlődjék a forgalom a mezőgazdaság és az ipar között. Ne kíméld a «tandíjat», ne sajnáld, ha drága is a tandíj, csak eredményes legyen a tanulás” (Lenin, XXVI. köt. 352. old.).

Így írt Lenin az új burzsoáziáról és a burzsoá szakemberekről, akiket Usztrjalov képvisel.

A mensevikekről és eszerekről pedig ezt mondotta Lenin:

„Azokat a «pártonkívülieket» pedig, akik a valóságban nem mások, mint divatos kronstadti-pártonkívüli mezbe bújt mensevikek és eszerek — gondosan börtönben kell tartani, vagypedig Martovhoz kell küldeni Berlinbe, hogy szabadon élvezzék a tiszta demokrácia minden gyönyörűségét, hogy szabadon folytassanak eszmecserét Csernovval, Miljukovval és a grúziai mensevikekkel” (ugyanott, 352. old.).

Ezt mondotta Lenin.

Az ellenzék talán nem ért egyet Leninnel? Akkor mondja meg nyíltan.

Ez a magyarázata tehát annak a ténynek, hogy nálunk a mensevikeket és a kadetokat letartóztatják, az új burzsoáziának pedig bizonyos feltételek mellett és bizonyos megszorításokkal teret adunk azért, hogy gazdasági jellegű rendszabályokkal harcolva ellene és őt lépésről lépésre leküzdve, egyszersmind felhasználjuk tapasztalatait, ismereteit gazdasági építésünk számára.

Kiderül tehát, hogy pártunkat egyes osztályellenségek, mint például Usztrjalov, azért dicsérik, mert bevezettük az új gazdasági politikát és megengedtük a burzsoáziának, hogy bizonyos feltételek mellett és bizonyos megszorításokkal együttműködhessen a fennálló szovjet renddel, — amivel az a célunk, hogy ennek a burzsoáziának az ismereteit és tapasztalatait felhasználjuk építésünk számára, s ezt a célt, mint ismeretes, nem minden siker nélkül meg is valósítjuk. Az ellenzéket pedig más osztályellenségek, mint például a mensevikek és a kadetok, azért dicsérik, mert működése előmozdítja pártunk egységének aláásását, a proletárdiktatúra aláásását, és megkönnyíti a mensevikeknek és a kadetoknak a diktatúra megdöntésére irányuló tevékenységét.

Remélem, az ellenzék megérti végre, hogy milyen gyökeres különbség van az első fajta dicséret és a második fajta dicséret között.

3. Hibája válogatja

Az ellenzék beszélt itt a Központi Bizottság egyes tagjainak bizonyos hibáiról. Egyes hibák, persze, előfordultak. Nálunk nincsenek teljesen „hibátlan” emberek. Hibátlan ember egyáltalán nem is létezik. De vannak különféle hibák. Vannak olyan hibák, amelyekhez a hibák elkövetői nem ragaszkodnak és amelyekből nem nőnek ki platformok, áramlatok, frakciók. Az ilyen hibákat gyorsan elfelejtik. Vannak másféle hibák is, amelyekhez a hibák elkövetői ragaszkodnak és amelyekből frakciók, platformok nőnek ki és amelyek következtében harc tör ki a pártban. Az ilyen hibákat nem lehet gyorsan elfelejteni.

A hibák e két kategóriája között szigorú különbséget kell tennünk.

Trockij például azt mondja, hogy én egy időben hibát követtem el a külkereskedelmi monopólium kérdésében. Ez igaz. Begyűjtő szerveink ziláltsága idején valóban azt javasoltam, hogy ideiglenesen nyissuk meg az egyik kikötőt gabonakivitel céljaira. De nem ragaszkodtam hibámhoz, és miután tárgyaltam Leninnel, haladéktalanul kijavítottam. Trockijnak olyan hibáit, amelyeket a Központi Bizottság kijavított, amelyekhez Trockij később nem ragaszkodott, tucatjával, százával tudnék felsorolni. Ha fel akarnám sorolni mindazokat a hibákat, a nagyon komoly, kevésbé komoly és egészen komolytalan hibákat, amelyeket Trockij a Központi Bizottságban kifejtett munkája során elkövetett, de amelyekhez nem ragaszkodott és amelyek feledésbe merültek — jónéhány beszámolót kellene erről tartanom. De azt hiszem, hogy politikai harcban, politikai vitában nem az ilyen hibákról kellene beszélni, hanem azokról a hibákról, amelyek utóbb platformmá fejlődtek és harcot idéztek elő a pártban.

Trockij és Kamenyev azonban éppen olyan hibákat hánytorgattak fel, amelyek nem fejlődtek ellenzéki áramlatokká és hamarosan feledésbe merültek. És mivel az ellenzék éppen ilyen kérdéseket érintett, engedjék meg, hogy én is megemlítsek itt egynéhány ilyen természetű hibát, amelyeket annak idején az ellenzék vezérei követtek el. Ez talán jó lecke lesz nekik és máskor majd nem próbálnak már elfeledett hibákba kapaszkodni.

Volt idő, amikor Trockij azt állította pártunk Központi Bizottságában, hogy a Szovjethatalom egy hajszálon függ, hogy a „kuvik már kuvikolt” és a Szovjethatalomnak már csak néhány hónapja, ha nem hete van hátra. Ez 1921-ben volt. Ez igen veszélyes hiba volt, amely Trockij veszedelmes hangulatáról tanúskodott. De a Központi Bizottság kinevette érte, Trockij pedig nem ragaszkodott ehhez a hibájához és a hiba feledésbe merült.

Volt idő — 1922-ben — amikor Trockij azt javasolta, hogy engedjük meg ipari vállalatainknak és trösztjeinknek, hogy az állami vagyont, beleértve az állótőkét is, hitelszerzés céljából magántőkéseknél elzálogosítsák. (Jaroszlavszkij elvtárs: „A kapituláció útja.”) Bizony, ez az. Ez mindenesetre üzemeink denacionalizálásának előfeltétele lett volna. De a Központi Bizottság elvetette ezt a tervet, Trockij harcolt, de aztán nem ragaszkodott hibájához és a hiba feledésbe merült.

Volt idő — 1922-ben —, amikor Trockij azt javasolta, hogy a legmesszebbmenően koncentráljuk iparunkat, olyan hóbortos koncentrációt javasolt, amely elkerülhetetlenül kirekesztette volna a gyárakból munkásosztályunknak körülbelül egyharmadát. A Központi Bizottság Trockijnak ezt a javaslatát, mint skolasztikus, hóbortos és politikailag veszélyes javaslatot, elvetette. Trockij többízben előhozta a Központi Bizottságban, hogy a jövőben mégis erre az útra kell lépnünk. Mi azonban nem léptünk erre az útra. (Közbeszólás: „Be kellett volna zárni a Putyilov-gyárat.”) Igen, erre vezetett volna a dolog. De Trockij később nem ragaszkodott tovább hibájához és a hiba feledésbe merült.

És így tovább, és így tovább.

Vagy nézzük meg Trockij barátait — Zinovjevet és Kamenyevet, akik gyakran szeretik emlegetni azt, hogy Buharin valamikor azt mondta: „gazdagodjatok” és kánkánt járnak e körül a „gazdagodjatok” körül.

Nézzük például, mi történt 1922-ben, amikor Urquhart koncessziójának kérdését, e koncesszió gúzsbakötő feltételeinek kérdését vitattuk meg. Mit látunk? Talán nem tény az, hogy Kamenyev és Zinovjev azt javasolták, hogy fogadjuk el Urquhart koncessziójának gúzsbakötő feltételeit, és harcoltak is javaslatukért? A Központi Bizottság azonban elvetette az Urquhart-féle koncessziót, Zinovjev és Kamenyev nem ragaszkodott tovább hibájához és a hiba feledésbe merült.

Vagy például nézzünk meg még egyet Kamenyev hibái közül, amelyet nem akartam megemlíteni, de amelynek megemlítésére Kamenyev kényszerít, mert az unalomig emlegeti Buharin hibáját, azt a hibát, amelyet Buharin már régen kijavított és felszámolt. Egy incidensről van szó, amely Kamenyevvel akkor esett meg, amikor Szibériában volt száműzetésben, a februári forradalom után, amikor Kamenyev neves szibériai (acsinszki) kereskedőkkel együtt üdvözlő táviratot küldött a konstitucionalista Mihail Romanovnak (kiáltások: „Gyalázat!”), ugyanannak a Mihail Romanovnak, akire a trónról leköszönt cár átruházta a „trónra való jogot”. Ez persze hallatlanul ostoba hiba volt és ezért a hibáért pártunk alaposan elverte a port Kamenyeven 1917-ben az áprilisi konferencia idején. De Kamenyev beismerte hibáját és a hiba feledésbe merült.

Szükséges-e emlegetnünk az ilyen természetű hibákat? Persze, hogy nem szükséges, mert feledésbe merültek és régen felszámolták őket. De akkor Trockij és Kamenyev minek dörgölnek efféle hibákat pártopponenseik orra alá? Nem világos-e, hogy ezzel csak arra kényszerítenek bennünket, hogy mi is felmelegítsük az ellenzéki vezérek számos hibáját? Mi is kénytelenek vagyunk ezt tenni, már csak azért is, hogy elvegyük az ellenzék kedvét a kötekedéstől és a pletykázástól.

De vannak másfajta hibák is, olyan hibák, amelyekhez a hibák elkövetői ragaszkodnak és amelyekből azután frakciós platformok nőnek ki. Ezek már egészen más természetű hibák. A pártnak ezeket a hibákat fel kell tárnia és le kell küzdenie. Mert az ilyen hibák leküzdése az egyetlen eszköz arra, hogy megszilárdítsuk a marxizmus elveit a pártban, hogy megóvjuk a párt egységét, hogy felszámoljuk a frakciózást és biztosítékot teremtsünk az ilyen hibák megismétlődése ellen.

Itt van például Trockijnak a breszti béke idején elkövetett hibája, amely egész pártellenes platformmá fajult. Kell-e nyíltan és erélyesen harcolnunk az ilyen hibák ellen? Igenis, kell.

Vagy Trockij másik hibája, a szakszervezeti vita idején, amely országos vitát idézett elő pártunkban.

Vagy például Zinovjev és Kamenyev októberi hibája, amely válságot idézett elő a pártban az 1917-es októberi felkelés előtt.

Vagy például az ellenzéki blokk mostani hibái, amelyek frakciós platformmá és pártellenes harccá fajultak.

És így tovább, és így tovább.

Kell-e nyíltan és erélyesen harcolnunk az ilyen hibák ellen? Igenis, kell.

El lehet-e hallgatni ezeket a hibákat, amikor a párton belüli nézeteltérésekről van szó? Világos, hogy nem lehet.

4. A proletárdiktatúra Zinovjev szerint

Zinovjev kitért beszédében a proletárdiktatúrára és azt állította, hogy Sztálin „A leninizmus kérdéseihez” című ismert cikkében helytelenül magyarázza a proletárdiktatúra fogalmát.

Ez badarság, elvtársak. Zinovjev másra akarja hárítani a saját hibáját. A valóságban csak arról lehet szó, hogy Zinovjev meghamisítja a proletárdiktatúra lenini értelmezését.

Zinovjevnél a proletárdiktatúrát illetőleg két változatot találunk, amelyek közül egyiket sem lehet marxistának nevezni és amelyek szöges ellentétben vannak egymással.

Az első változat. Abból a helyes tételből kiindulva, hogy a proletárdiktatúra rendszerében a párt a fő vezető erő, Zinovjev arra a teljesen helytelen következtetésre jut, hogy a proletárdiktatúra a párt diktatúrája. Zinovjev ilymódon azonosítja a párt diktatúráját a proletariátus diktatúrájával.

De mit jelent az, ha a párt diktatúráját azonosítják a proletariátus diktatúrájával?

Ez előszöris azt jelenti, hogy egyenlőségi jelet tesznek az osztály és a párt közé, az egész és ennek az egésznek része közé, ami abszurdum és képtelenség. Lenin sohasem azonosította és nem is azonosíthatta a pártot az osztállyal. A párt és az osztály között ott van a proletariátus számos párton kívüli tömegszervezete, e szervezetek mögött pedig ott van a proletárok osztályának egész tömege. Ha figyelmen kívül hagyják e párton kívüli tömegszervezeteknek, és még inkább a munkásosztály egész tömegének szerepét és jelentőségét, és azt hiszik, hogy a párt helyettesítheti a proletariátus párton kívüli tömegszervezeteit és általában az egész proletár tömeget — ezzel elszakítják a pártot a tömegektől, a párt bürokratizálódását a végsőkig fokozzák, a pártot csalhatatlan erővé változtatják, meghonosítják a pártban a „nyecsajevizmust”, az „arakcsejevizmust”.

Mondanom sem kell, hogy Leninnek semmi köze sincs a proletárdiktatúrának ehhez az „elméletéhez”.

Másodszor azt jelenti, hogy a párt diktatúráját nem átvitt értelemben, nem a munkásosztálynak a párt által gyakorolt vezetése értelmében fogják fel, ahogy azt Lenin elvtárs is felfogta, hanem a „diktatúra” szónak szoros értelmében fogják fel, vagyis vezetés helyett a pártnak a munkásosztállyal szemben gyakorolt erőszakát értik rajta. Mert mi a diktatúra, e szó szoros értelmében? A diktatúra, e szó szoros értelmében, olyan hatalom, amely erőszakra támaszkodik, hiszen az erőszak elemei nélkül nincs diktatúra, ha a diktatúrát a szó szoros értelmében vesszük. Lehet-e a párt olyan hatalom, amely saját osztályával szemben, a munkásosztály többségével szemben erőszakra támaszkodik? Világos, hogy nem lehet. Ellenkező esetben ez nem a burzsoázián, hanem a munkásosztályon gyakorolt diktatúra volna.

A párt osztályának tanítója, vezetője, vezére, de nem olyan hatalom, amely a munkásosztály többségével szemben erőszakra támaszkodik. Máskülönben még csak nem is beszélhetnénk a meggyőzés módszeréről, mint a proletárpártnak a munkásosztály soraiban végzett munkája alapvető módszeréről. Máskülönben beszélni sem lehetne arról, hogy a pártnak meg kell győznie a proletariátus széles tömegeit politikája helyességéről, hogy csak e feladat teljesítése során tekintheti magát a párt valóban tömegpártnak, amely harcba tudja vinni a proletariátust. Máskülönben a pártnak a meggyőzés módszerét fel kellene cserélnie a proletariátussal szemben alkalmazott parancsolgatás és fenyegetés módszerével, ami abszurdum és teljesen összeegyeztethetetlen a proletárdiktatúra marxista értelmezésével.

Ilyen sületlenségre vezet Zinovjev „elmélete”, amely azonosítja a párt diktatúráját (vezetését) a proletariátus diktatúrájával.

Mondanom sem kell, hogy Leninnek semmi köze sincs ehhez az „elmélethez”.

Éppen ezzel a sületlenséggel szálltam szembe „A leninizmus kérdéseihez” című cikkemben, amikor felléptem Zinovjev ellen.

Talán nem lesz felesleges, ha kijelentem, hogy ezt a cikket pártunk vezető elvtársainak teljes egyetértésével és helyeslésével írtam meg és adtam nyomdába.

Ennyit a Zinovjev-féle proletárdiktatúra első változatáról.

Lássuk a második változatot. Az első változat egy bizonyos irányban hamisítja meg a leninizmust, a másik változat viszont teljesen más, az első iránnyal homlokegyenest ellenkező irányban hamisítja meg. Ebben a második változatban Zinovjev a proletárdiktatúrát nem mint egy osztály, a proletár osztály vezetését, hanem mint két osztály, a munkások és a parasztok vezetését határozza meg.

Zinovjev erről a következőket mondja:

„Most az államélet vezetése, kormánya, irányítása két osztály — a munkásosztály és a parasztság kezében van” (G. Zinovjev. A munkás-paraszt szövetség és a Vörös Hadsereg. Priboj kiadás. Leningrád 1925. 4. old.).

Lehet-e kétségbe vonni azt, hogy nálunk most proletárdiktatúra van? Nem, nem lehet. Miben áll a proletárdiktatúra országunkban? Zinovjev szerint, mint kiderül, abban, hogy országunk államéletét két osztály irányítja. Összeegyeztethető-e ez a proletárdiktatúra marxista értelmezésével? Világos, hogy nem egyeztethető össze.

Lenin azt mondja, hogy a proletárdiktatúra egy osztálynak, a proletárok osztályának uralma. A proletariátus és a parasztság szövetségének viszonyai között a proletariátusnak ez az egyeduralma abban fejeződik ki, hogy ebben a szövetségben a vezető erő a proletariátus, a proletariátus pártja, amely nem osztja és nem oszthatja meg az államélet vezetését más erővel vagy más párttal. Mindez annyira elemi és vitathatatlan, hogy ezeket az elemi dolgokat aligha kell magyaráznunk. Zinovjev szerint azonban a proletárdiktatúra két osztály vezetése. Miért nevezzük akkor ezt a diktatúrát a proletariátus diktatúrájának, és miért nem a proletariátus és a parasztság diktatúrájának? És talán nem világos, hogy a proletárdiktatúra zinovjevi értelmezése szerint nálunk két pártnak kellene a vezetést gyakorolnia az „államélet kormányánál” álló két osztálynak megfelelően? Mi közös vonás lehet Zinovjevnek e között az „elmélete” és a proletárdiktatúra marxista értelmezése között?

Mondanom sem kell, hogy Leninnek semmi köze sincs ehhez az „elmélethez”.

Levonhatjuk a következtetést: Zinovjev nyilvánvaló módon meghamisítja a proletárdiktatúráról szóló lenini tanítást, akár a zinovjevi „elmélet” első változatáról, akár második változatáról van szó.

5. Trockij látnoki kijelentései

Szeretnék továbbá kitérni Trockij néhány kétértelmű kijelentésére, amelyeknek lényegében az a céljuk, hogy félrevezessék az embereket. Mindössze néhány tényt szeretnék megemlíteni.

Az egyik tény. Arra a kérdésre, hogyan viszonylik Trockij mensevik múltjához, Trockij nem minden póz nélkül ezt felelte:

„Már magábanvéve az a tény, hogy beléptem a bolsevik pártba … már magábanvéve ez a tény azt bizonyítja, hogy a párt küszöbére leraktam mindazt, ami addig elválasztott a bolsevizmustól.”

Mit jelent „lerakni a párt küszöbére mindazt, ami elválasztotta” Trockijt „a bolsevizmustól”? Remmelének igaza volt, amikor erre így kiáltott fel: „Hogy szabad ilyen dolgokat lerakni a párt küszöbére.” És csakugyan, hogy szabad ilyen ocsmányságokat lerakni a párt küszöbére? (Derültség.) Erre a kérdésre Trockij adós maradt a válasszal.

Ezenkívül, mit jelent lerakni a párt küszöbére Trockij mensevik csökevényeit? Vajon azért rakta le a párt küszöbére ezeket a dolgokat, hogy tartalékai legyenek az eljövendő harcokhoz a pártban vagy egyszerűen fogta és elégette az egészet? Nagyon valószínű, hogy Trockij tartaléknak rakta le ezeket a párt küszöbére. Mert különben mivel magyarázzuk, hogy Trockijnak a párttal állandóan nézeteltérései voltak és vannak, amelyek nem sokkal azután kezdődtek, hogy Trockij belépett a pártba és nem szűnnek meg a mai napig sem?

Ítéljék meg önök maguk. 1918, — Trockij nézeteltérései a párttal a breszti béke kérdésében és harc a párton belül. 1920—1921, — Trockij nézeteltérései a párttal a szakszervezeti mozgalom kérdéseiben és az országos pártvita. 1923, — Trockij nézeteltérései a párttal a pártépítés és a gazdasági politika fő kérdéseiben és vita a pártban. 1924, — Trockij nézeteltérései a párttal az Októberi Forradalom értékelésének és a párt vezetésének kérdésében és vita a pártban. 1925—1926, — Trockijnak és ellenzéki blokkjának nézeteltérései a párttal forradalmunk és a napi politika alapvető kérdéseiben.

Nem túlságosan sok nézeteltérés-e ez egy olyan embernél, aki „lerakta a párt küszöbére mindazt, ami elválasztotta a bolsevizmustól”?

Mondhatjuk-e azt, hogy Trockijnak a párttal való e permanens nézeteltérései „véletlenül megesett esetek”, nempedig törvényszerű jelenségek?

Aligha mondhatjuk ezt.

Mi célja lehet ebben az esetben Trockijnak ezzel a több mint kétértelmű kijelentésével?

Azt hiszem, csak egy célja lehet: port hinteni a hallgatók szemébe és félrevezetni őket.

Egy másik tény. Ismeretes, hogy Trockij permanens forradalom „elméletének” kérdése nem csekély jelentőségű pártunk ideológiája, forradalmunk távlatai szempontjából. Ismeretes, hogy ez az „elmélet” arra támasztott és támaszt ma is igényt, hogy felvegye a versenyt a leninizmus elméletével forradalmunk mozgató erőinek kérdésében. Ezért teljesen érthető, hogy többízben megkérdeztük Trockijtól, mi az álláspontja most, 1926-ban, a permanens forradalomról szóló „elméletét” illetőleg. És milyen választ adott Trockij a Kommunista Internacionále plénumán mondott beszédében? Több mint kétértelmű választ adott. Azt mondotta, hogy a permanens forradalom „elméletének” némi „hézagai” vannak, hogy ennek az „elméletnek” egyes oldalai nem igazolódtak forradalmi gyakorlatunkhoz. Kiderül, hogy ha ennek az „elméletnek” egyes oldalai „hézagosak”, akkor vannak más oldalai is ennek az „elméletnek”, amelyek nem „hézagosak” és amelyeknek érvényben kell maradniok. De hogyan válasszuk el a permanens forradalom „elméletének” egyes oldalait ennek az „elméletnek” más oldalaitól? Vajon a permanens forradalom „elmélete” nem bizonyos nézetek egységes és oszthatatlan rendszere? Hát lehet a permanens forradalom „elméletét” valami fióknak tekinteni, amelynek két sarka mondjuk elrothadt, a másik két sarka pedig épségben és egészben maradt? Továbbá, vajon lehet-e itt arra az egyszerű, semmire sem kötelező és általános kijelentésre szorítkozni, hogy vannak „hézagok”, annak megnevezése nélkül, hogy milyen „hézagokra” gondol Trockij és a permanens forradalom „elméletének” mely oldalait tartja helytelennek? Trockij a permanens forradalom „elméletének” egyes „hézagairól” beszél, de hogy milyen „hézagokra” gondol és hogy ennek az „elméletnek” mely oldalait tartja helytelennek — erről nem szólt egy árva szót sem. Ezért Trockijnak a szóbanforgó kérdésben tett kijelentését mellébeszélésnek, arra irányuló kísérletnek kell tekintenünk, hogy kitérjen a kérdés elől a „hézagokról” odavetett kétértelmű frázissal, amely semmire sem kötelezi Trockijt.

Trockij a szóbanforgó esetben ugyanúgy járt el, mint hajdanában egyes leleményes jósok, akik kétértelmű válaszokkal nyugtatták meg a kérdezőket, körülbelül így: „a folyónál az átkeléskor szétvernek egy nagy csapatot”. Melyik folyónál, kinek a csapatát fogják szétverni — értse, aki tudja. (Derültség.)

6. Zinovjev egy iskolásgyerek szerepében, aki Marxot, Engelst és Lenint idézi

Szeretnék továbbá néhány szót szólni arról, hogy Zinovjev milyen sajátos módon idézgeti a marxizmus klasszikusait. Ennek a zinovjevi módszernek az a jellemző vonása, hogy összezagyvál minden időszakot és dátumot, az egészet egy rakásra hányja, Marx és Engels egyes tételeit és formuláit elszakítja az élő valóságtól, elavult dogmákká változtatja őket, és ezzel megszegi Marxnak és Engelsnek azt az alapvető követelését, hogy „a marxizmus nem dogma, hanem a cselekvés vezérfonala”.

Elmondok néhány tényt.

1. Az első tény. Zinovjev beszédében felolvasott Marx „Osztályharcok Franciaországban (1848— 1850)” című brosúrájából egy ismert idézetet, amely arról szól, hogy „a munkásosztály feladatát (a szocializmus győzelméről van szó. — I. Szt.) sehol sem fogják nemzeti keretek között megoldani”.

Zinovjev továbbá felolvasta Marxnak Engelshez intézett leveléből (1858) a következő idézetet:

„A súlyos probléma számunkra ez: a kontinensen küszöbön áll a forradalom és nyomban szocialista jelleget is fog ölteni. Vajon nem fogják-e szükségszerűen eltiporni ebben a kis zugban, mikor sokkal nagyobb területen a polgári társadalom mozgása még emelkedő irányú?” (Marx és Engels. „Levelek”. 74—75. old.).

Zinovjev idézi Marxnak ezt a múlt század negyvenes-ötvenes éveinek időszakából származó két kijelentését, és azt a következtetést vonja le, hogy ezzel a szocializmus egyes országokban való győzelmének kérdése negatív értelemben dőlt el a kapitalizmus minden idejére és időszakára vonatkozóan.

Mondhatjuk-e azt, hogy Zinovjev megértette Marxot, Marx álláspontját, vezérvonalát a szocializmus egyes országokban való győzelmének kérdésében? Nem, ezt nem mondhatjuk. Ellenkezőleg, ezekből az idézetekből látható, hogy Zinovjev egyáltalán nem értette meg Marxot, elferdítette Marx alapvető álláspontját.

Az következik-e ezekből a Marx-idézetekből, hogy a szocializmus győzelme egyes országokban a kapitalizmus fejlődésének bármily körülményei között lehetetlen? Nem, nem az következik. Marx szavaiból csak az következik, hogy a szocializmus győzelme egyes országokban csak abban az esetben lehetetlen, ha „a burzsoá társadalom mozgása még emelkedő irányú”. Igen, de mi legyen, ha a burzsoá társadalom mozgása a maga egészében, a dolgok menete folytán, megváltoztatja irányát és lefelé menő irányban kezd haladni? Marx szavaiból az következik, hogy ilyen körülmények között nincs okunk tagadni a szocializmus egyes országokban való győzelmének lehetőségét.

Zinovjev elfelejti, hogy Marx szavai a monopóliumelőtti kapitalizmus időszakára vonatkoznak, amikor a kapitalizmus a maga egészében emelkedő irányban fejlődött, amikor a kapitalizmusnak mint egésznek növekedését nem kísérte egy olyan fejlett tőkés országnak a rothadása, mint Anglia, amikor a fejlődés egyenlőtlenségének törvénye még nem volt és nem lehetett a kapitalizmus bomlasztásának az a hatalmas tényezője, amivé később, a monopolkapitalizmus, az imperializmus időszakában vált. A monopóliumelőtti kapitalizmus időszakára vonatkozólag Marx szavai arról, hogy a munkásosztály legfőbb feladatának megoldása egyes országokban lehetetlen — teljesen helytállóak. Már a SzK(b)P XV. konferenciáján mondott beszédemben leszögeztem, hogy a múltra vonatkozólag, a monopóliumelőtti kapitalizmus időszakára vonatkozólag a szocializmus egyes országokban való győzelmének kérdését negatív értelemben döntötték el, és teljesen helyesen döntötték el. Ámde most, a kapitalizmus mostani időszakában, amikor a monopóliumelőtti kapitalizmus imperialista kapitalizmusba nőtt át, — mondhatjuk-e azt, hogy a kapitalizmus most a maga egészében emelkedő irányban fejlődik? Nem, nem mondhatjuk. Az imperializmus gazdasági lényegének lenini elemzése azt mutatja, hogy az imperializmus időszakában az egész burzsoá társadalom lefelé menő vonalon halad. Leninnek tökéletesen igaza van, amikor azt mondja, hogy a monopolkapitalizmus, az imperialista kapitalizmus halódó kapitalizmus. Lenin elvtárs erről a következőket mondja:

„Érthető, hogy miért halódó kapitalizmus az imperializmus, miért átmenet a szocializmusba: a kapitalizmusból kinövő monopólium már a kapitalizmus haldoklása, a szocializmusba való átmenetének kezdete. A munka roppant méretű társadalmasítása az imperializmus által (az, amit az imperializmus magasztalói — a polgári közgazdászok — «egybefonódásnak» neveznek) ugyanezt jelenti” (Lenin, XIX. köt. 302. old.253).

Más dolog a monopóliumelőtti kapitalizmus, amely egészében emelkedő irányban fejlődik. Megint más dolog az imperialista kapitalizmus, amikor a világ már fel van osztva a tőkés csoportok között, amikor a kapitalizmus ugrásszerű fejlődése a már felosztott világnak háborús összeütközések útján való újabb újrafelosztásait követeli meg, amikor az ezen az alapon az imperialista csoportok között létrejövő összeütközések és háborúk gyengítik a kapitalizmus világfrontját, könnyen sebezhetővé teszik, és lehetővé teszik e frontnak egyes országokban való áttörését. Ott, a monopóliumelőtti kapitalizmusban, a szocializmus győzelme egyes országokban lehetetlen volt. Itt, az imperializmus időszakában, a halódó kapitalizmus időszakában, a szocializmus győzelme egyes országokban már lehetségessé vált.

Erről van szó, elvtársak, és ezt nem akarja megérteni Zinovjev.

Látják, hogy Zinovjev egy iskolásgyerek módjára idézi Marxot, nem véve figyelembe Marx álláspontját, és egyes Marx-idézetekbe kapaszkodik, ezeket az idézeteket azonban nem mint marxista, hanem mint szociáldemokrata alkalmazza.

Miben áll Marx idézésének revizionista módszere? Marx idézésének revizionista módszere abban áll, hogy Marx álláspontját felcserélik Marx-idézetekkel, amelyeket Marx egyes tételeiből vettek, de úgy, hogy ezeket a tételeket kiszakítják egy meghatározott korszak konkrét feltételeivel való összefüggésükből.

Miben áll Marx idézésének zinovjevi módszere? Marx idézésének zinovjevi módszere abban áll, hogy Marx álláspontját felcseréli Marxból vett betűkkel, Marxból vett idézetekkel, amelyeknek a XIX. század ötvenes éveinek fejlődési feltételeivel való eleven kapcsolatát elszakítja s amelyeket ilymódon dogmává változtat.

Azt hiszem, ehhez nem kell kommentár.

2. A második tény. Zinovjev idézi Engels szavait „A kommunizmus alapelveiből” (1847) arról, hogy a munkásforradalom „nem mehet végbe egy valamely országban”, összeveti Engels e szavait azzal a kijelentésemmel, amelyet a SzK(b)P XV. konferenciáján tettem, hogy mi a Szovjetunióban már megvalósítottuk az Engels által támasztott tizenkét követelmény kilenctizedrészét, és ebből két következtetést von le: először azt, hogy a szocializmus győzelme egyes országokban lehetetlen, másodszor, hogy kijelentésemben szépítem a Szovjetunióban jelenleg fennálló viszonyokat.

Ami az Engelsből vett idézeteket illeti, meg kell mondanom, hogy Zinovjev itt ugyanazt a hibát követi el az idézetek értelmezésében, amelyet Marxszal kapcsolatban elkövetett. Érthető, hogy a monopóliumelőtti kapitalizmus időszakában, abban az időszakban, amikor a burzsoá társadalom egészének fejlődése emelkedő irányú volt, Engelsnek negatív értelemben kellett eldöntenie a szocializmus egyes országokban való győzelme lehetőségének kérdését. Ha Engelsnek ezt a tételét, amelyet a kapitalizmus régi időszakára vonatkozólag mondott, mechanikusan kiterjesztik a kapitalizmus új időszakára, az imperialista időszakra, akkor meghamisítják Engels és Marx álláspontját a betű kedvéért, egy elszigetelt idézet kedvéért, amelyet a monopóliumelőtti kapitalizmus időszakában fennállott reális fejlődési feltételektől elszakítva vizsgálnak. Már a SzK(b)P XV. konferenciáján mondott beszédemben leszögeztem, hogy Engelsnek ez a formulája annak idején az egyetlen helyes formula volt. De utóvégre meg kell érteni, hogy a múlt század negyvenes éveinek időszakát, amikor szó sem lehetett halódó kapitalizmusról, nem lehet egy kalap alá venni a kapitalizmus fejlődésének jelenlegi időszakával, az imperializmus időszakával, amikor a kapitalizmus a maga egészében halódó kapitalizmus. Talán nehéz megérteni, hogy az, amit akkor lehetetlennek tartottak, ma, a kapitalizmus új viszonyai között, lehetségessé és szükségszerűvé vált?

Látják, hogy Zinovjev itt is, Engels-szel kapcsolatban ugyanúgy, mint Marx-szal kapcsolatban, hű maradt a marxista klasszikusok idézésének revizionista módszeréhez.

Ami Zinovjev második következtetését illeti, Zinovjev itt egyenest meghamisította Engelst a munkásforradalom Engels által felsorolt tizenkét követelményével vagy rendszabályával kapcsolatban. Zinovjev úgy tünteti fel a dolgot, hogy Engels ebben a tizenkét követelményben a szocializmusnak egészen az osztályok megszüntetéséig, az árutermelés megszüntetéséig és következésképpen az állam megszüntetéséig kifejtett programját fogalmazza meg. Ez egyáltalában nem igaz. Ez Engels teljes meghamisítása. Engels tizenkét követelményében egyetlen szó sincs sem az osztályok megszüntetéséről, sem az árugazdaság megszüntetéséről, sem az állam megszüntetéséről, sem a magántulajdon különböző és mindenféle formáinak megszüntetéséről. Ellenkezőleg, Engels tizenkét követelménye a „demokrácia” fennállásából (Engels akkor „demokrácián” a proletariátus diktatúráját értette), az osztályok létéből és az árugazdaság létéből indul ki. Engels meg is mondja, hogy tizenkét követelménye „a magántulajdon közvetlen támadására” (nempedig teljes megszüntetésére) és a „proletariátus létének biztosítására” (nempedig a proletariátusnak mint osztálynak a megszüntetésére) irányul. Íme Engels szavai:

„A proletariátus minden valószínűség szerint bekövetkező forradalma . . . csak lassanként fogja a mostani társadalmat átalakítani és majd csak akkor szüntetheti meg a magántulajdont, ha a termelési eszközök ehhez szükséges tömege létrejött… Mindenekelőtt megteremti a demokratikus államalkotmányt és ezzel közvetlenül vagy közvetve a proletariátus politikai uralmát… A demokrácia a proletariátusnak semmi hasznot nem hozna, ha nem használnák fel nyomban eszközül arra, hogy további, a magántulajdont közvetlenül támadó és a proletariátus létét biztosító rendszabályokat hajtsanak végre. A legfontosabbak ezek közül a rendszabályok közül, amelyek már most a fennálló viszonyok szükségszerű következményeiként adódnak, a következők”.

És ezután felsorolja a már ismeretes tizenkét követelményt vagy rendszabályt (lásd Engels. „A kommunizmus alapelvei”).

Látjuk tehát, hogy Engelsnél nem a szocializmusnak egészen az osztályok, az állam, az árutermelés stb. megszüntetéséig kifejtett programjáról van szó, hanem a szocialista forradalom első lépéseiről, azokról az első rendszabályokról, amelyek a magántulajdon elleni közvetlen támadás, a munkásosztály létének biztosítása és a proletariátus politikai uralmának megszilárdítása érdekében szükségesek.

Csak egy következtetést lehet levonni: Zinovjev meghamisította Engelst, amikor tizenkét követelményét mint a szocializmus végig kifejtett programját jellemezte.

Miről beszéltem én a SzK(b)P XV. konferenciáján mondott zárszavamban? Arról, hogy a szocialista forradalom első lépéseit jelentő engelsi követelmények illetve rendszabályok kilenctizedrészét nálunk, a Szovjetunióban már megvalósítottuk.

Azt jelenti ez, hogy nálunk már megvalósult a szocializmus?

Világos, hogy nem azt jelenti.

Zinovjev tehát idézési módszeréhez híven „kissé” meghamisította a SzK(b)P XV. konferenciáján tett kijelentésemet.

Ide vezeti Zinovjevet sajátos módszere, amellyel Marxot és Engelst idézi.

Az idézés zinovjevi módszere eszembe juttat egy eléggé mulatságos „históriát”, amely a szociáldemokratákkal esett meg és amelyet egy svéd forradalmi szindikalista mondott el Stockholmban. 1906-ban, pártunk stockholmi kongresszusa idején történt a dolog. Ez a svéd elvtárs meglehetősen mulatságosan ábrázolta elbeszélésében, hogy egyes szociáldemokraták milyen betűrágó módon idézik Marxot és Engelst, mi, a kongresszus küldöttei pedig, majd halálra nevettük magunkat. Elmondom e „história” tartalmát. Krímben játszódik le az eset, a hajóhad és a gyalogság felkelése idején. Elmennek a hajóhad és a gyalogság képviselői a szociáldemokratákhoz és azt mondják nekik: ti az utóbbi években azt hirdettétek, hogy lázadjunk fel a cárizmus ellen, meggyőződtünk arról, hogy felhívástok helyes, mi, matrózok és gyalogság, megbeszéltük, hogy fellázadunk és most hozzátok fordulunk tanácsért. A szociáldemokraták nagyon izgatottak lettek és azt felelték, hogy nem dönthetik el a felkelés kérdését külön konferencia nélkül. A matrózok értésükre adták, hogy a dolgot nem lehet halogatni, már minden elő van készítve, s ha nem kapnak határozott választ a szociáldemokratáktól és a szociáldemokraták nem vállalják a felkelés vezetését, a dolog könnyen meghiúsulhat. A matrózok és a katonák eltávoztak, hogy megvárják az utasításokat, a szociáldemokraták pedig konferenciát hívtak össze a kérdés megvitatására. Elővették a „Tőke” első kötetét, elővették a „Tőke” második kötetét, és végül elővették a „Tőke” harmadik kötetét. Keresnek utalásokat Krímmel, Szevasztopollal, a krimi felkeléssel kapcsolatban. De egyetlen egy, a szó szoros értelmében egyetlen egy útmutatást sem találnak a „Tőke” három kötetében sem Szevasztopolra, sem a Krímre, sem a matrózok és a katonák felkelésére vonatkozólag. (Derültség.) Átlapozzák Marx és Engels más műveit, keresik az útmutatásokat — ismét csak nem találtak semmi útmutatást. (Derültség.) Mármost mit tegyenek? A matrózok pedig visszajöttek, várják a választ. És mi történt? A szociáldemokraták kénytelenek voltak beismerni, hogy ilyen körülmények között képtelenek bármilyen utasítást is adni a matrózoknak és a katonáknak. „Így hiúsult meg a hajóhad és a gyalogság felkelése” — fejezte be elbeszélését a svéd elvtárs. (Derültség.)

Kétségtelen, hogy ebben az elbeszélésben sok a túlzás. De az is kétségtelen, hogy eléggé találóan tapint rá a Marx- és Engels-idézés zinovjevi módszerének fő betegségére.

3. A harmadik tény. A Lenin műveiből vett idézetekről van szó. Zinovjev az égvilágán minden tőle telhetőt elkövetett, hogy előrángasson egy halom idézetet Lenin műveiből és „elképessze” a hallgatóságot. Zinovjev, úgylátszik, azt hiszi, hogy minél több az idézet, annál jobb, ugyanakkor azonban édeskeveset törődik azzal, hogy mit is mondanak és mire is vezetnek az idézetek. Pedig ha jól átgondoljuk ezeket az idézeteket, könnyű megérteni, hogy Zinovjev egyetlenegy olyan idézetet sem hozott Lenin műveiből, amely — akár a legcsekélyebb mértékben is — az ellenzéki blokk mostani kapituláns álláspontja mellett tanúskodnék. Meg kell jegyeznem, hogy Zinovjev valamilyen oknál fogva elhallgatta Leninnek azt az egyik legfőbb tételét, hogy a diktatúra „gazdasági problémájának” megoldását, a Szovjetunió proletariátusának győzelmét e probléma megoldásában, biztosítottnak kell tekinteni.

Zinovjev felolvasott egy idézetet Leninnek „A szövetkezetekről” című brosúrájából arról, hogy nálunk a Szovjetunióban megvan minden, ami szükséges és elegendő a teljes szocialista társadalom felépítéséhez. De esze ágában sem volt, hogy akár csak érintse is azt a kérdést — mire vezet ez az idézet és kit is igazol: az ellenzéki blokkot-e, vagy pedig a pártot.

Zinovjev azt igyekezett bebizonyítani, hogy a szocialista építés győzelme országunkban lehetetlen, de e tétel bizonyítására olyan idézeteket ragadott ki Lenin műveiből, amelyek fenekestül felborítják Zinovjev tételét.

Felolvasom például az egyik ilyen idézetet:

„Már többízben rá kellett mutatnom: a fejlett országokhoz viszonyítva az oroszoknak könnyebb volt megkezdeniök a nagy proletárforradalmat, de nehezebb lesz fojtatniok, és végleges győzelemre vinniök a szocialista társadalom teljes megszervezése értelmében” (Lenin, XXIV. köt. 250. old.).

Zinovjev mégcsak nem is gondolt arra, hogy ez az idézet nem az ellenzéki blokkot, hanem a pártot igazolja, mert nem arról van benne szó, hogy a Szovjetunióban lehetetlen felépíteni a szocializmust, hanem ennek a felépítésnek a nehézségeiről, s ugyanakkor ez az idézet a szocializmus Szovjetunióban való felépítésének lehetőségét mint valami magától értetődőt ismeri el. A párt mindig azt mondotta, hogy a Szovjetunióban könnyebb lesz megkezdeni a forradalmat, mint a nyugateurópai tőkés országokban, de a szocializmust felépíteni nehezebb lesz. Azt jelenti-e ez, hogy e tény elismerése egyértelmű a szocializmus Szovjetunióban való felépítése lehetőségének tagadásával? Semmiesetre sem. Ellenkezőleg, ebből a tényből csak az az egy következtetés fakad, hogy a szocializmus felépítése a Szovjetunióban teljesen lehetséges és szükséges, a nehézségek ellenére is.

Felmerül a kérdés: minek kellettek Zinovjevnek ilyenféle idézetek?

Nyilván azért, hogy „elképessze” a hallgatóságot egy halom idézettel és ködösítsen. (Derültség.)

De most, azt hiszem, világos, hogy Zinovjev nem érte el célját, hogy enyhén szólva nevetséges módszerével, amellyel a marxizmus klasszikusait idézi, a legfélreérthetetlenebbül csúfot űzött sajátmagából.

7. A revizionizmus Zinovjev szerint

Végül néhány szót a „revizionizmus” fogalmának zinovjevi értelmezéséről. Zinovjev szerint Marx vagy Engels régi formuláinak vagy egyes tételeinek minden javítása, minden pontosabb megfogalmazása, hát még az új viszonyoknak megfelelő más formulákkal való felcserélése — revizionizmus. Miért, kérdezem? A marxizmus talán nem tudomány, és a tudomány talán nem fejlődik, amikor új tapasztalatokkal gazdagszik és javítja a régi formulákat? Azért, mint kiderül, mert a „revízió” „felülvizsgálatot” jelent, a régi formulák javítása és pontosabb megfogalmazása pedig nem hajtható végre e formulák némi felülvizsgálása nélkül, tehát a régi formulák minden pontosabb megszövegezése és javítása, a marxizmusnak új tapasztalatokkal és új formulákkal való minden gazdagítása revizionizmus. Mindez, természetesen, nevetséges. De Zinovjev csak magára vethet, ha ő maga hozza magát nevetséges helyzetbe és ugyanakkor azt képzeli, hogy a revizionizmus ellen harcol.

Volt-e joga például Sztálinnak ahhoz, hogy a szocializmus egy országban való győzelméről szóló sajátformuláját (1924) megváltoztassa és szabatosabbá tegye a leninizmus útmutatásaival és vezérvonalával teljes összhangban? Zinovjev szerint ehhez nem volt joga. Miért? Azért, mert a régi formula megváltoztatása és szabatosabbá tétele e formula felülvizsgálása, a felülvizsgálás pedig németül revíziót jelent. Nem világos hát, hogy Sztálin revizionizmusba esett?

Kiderül tehát, hogy itt a revizionizmus új, zinovjevi kritériumával van dolgunk, amely a marxista gondolkodást teljes mozdulatlanságra ítéli a revizionizmus vádjának terhe alatt.

Ha például Marx a múlt század derekán azt mondotta, hogy a kapitalizmus emelkedő irányú fejlődése idején a szocializmus győzelme nemzeti határok között lehetetlen, Lenin pedig a XX. század 15. esztendejében azt mondotta, hogy a kapitalizmus lefelé menő fejlődése idején, a halódó kapitalizmus idején ez a győzelem lehetséges — kiderül, hogy Lenin revizionizmust követett el Marx-szal szemben.

Ha például Marx azt mondotta a múlt század derekán, hogy a szocialista „forradalom az európai kontinens bármely országának vagy akár az egész európai kontinensnek gazdasági viszonyaiban Anglia nélkül csak vihar egy pohár vízben”, Engels pedig, figyelembe véve az osztályharc új tapasztalatait, később megváltoztatta ezt a tételt, mondván, hogy a szocialista forradalmat „a francia kezdi, a német pedig befejezi” — akkor kiderül, hogy Engels revizionizmust követett el Marx-szal szemben.

Ha Engels azt mondotta, hogy a francia kezdi a szocialista forradalmat, de a német fejezi be, Lenin pedig, a forradalom szovjetuniói győzelmének tapasztalata alapján, megváltoztatta ezt a formulát és másikkal cserélte fel, mondván, hogy az orosz elkezdte a szocialista forradalmat, a német, a francia, az angol pedig befejezi — akkor kiderül, hogy Lenin revizionizmust követett el Engels-szel, és még inkább Marxszal szemben.

Lenin például a következőket mondta ezzel kapcsolatban:

„Marx és Engels, a szocializmus nagy megalapítói, akik több évtizeden át kísérték figyelemmel a munkás- mozgalom fejlődését és a szocialista világforradalom érlelődését, világosan látták, hogy a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet hosszú szülési fájdalmakkal jár, a proletárdiktatúra hosszú időszakát követeli meg, megköveteli minden réginek az összetörését, a kapitalizmus minden formájának kíméletlen megsemmisítését, minden ország munkásainak együttműködését, akiknek egyesíteniük kell minden erőfeszítésüket, hogy biztosítsák a végső győzelmet. És ők azt mondották, hogy a XIX. század végén majd úgy lesz, hogy a «francia kezdi, a német pedig befejezi»,— azért a francia kezdi, mert a forradalom évtizedei folyamán kifejlesztette magában azt az önfeláldozó kezdeményező erőt a forradalmi cselekvésben, amely a szocialista forradalom élcsapatává avatta.

Mi most a nemzetközi szocializmus erőinek más kombinációját látjuk. Mi azt mondjuk, hogy könnyebben kezdődik meg a mozgalom azokban az országokban, amelyek nem tartoznak a kizsákmányoló országok közé, vagyis azok közé, amelyeknek lehetőségük van könnyebb fosztogatásra és meg tudják vesztegetni munkásaik felső rétegeit.. . Máskép alakult a dolog, mint ahogy Marx és Engels várták, nekünk, orosz dolgozó és kizsákmányolt osztályoknak jutott osztályrészül a nemzetközi szocialista forradalom élcsapatának megtisztelő szerepe, és mi most világosan látjuk, hogyan megy majd messzire a forradalom fejlődése; az orosz kezdte — a német, a francia, az angol befejezi, és a szocializmus győzni fog” (Lenin, XXII. köt. 218. old.).

Látják, hogy itt Lenin egyenest „felülvizsgálja” Engelst és Marxot, Zinovjev szerint „revizionizmust” követ el.

Ha például Engels és Marx úgy határozta meg a Párizsi Kommünt, mint a proletariátus diktatúráját, amelyet, mint ismeretes, két párt vezetett s e két párt közül egyik sem volt marxista, Lenin viszont, figyelembe véve az imperializmus viszonyai között folyó osztályharc új tapasztalatait, azt mondotta később, hogy valamennyire is fejlett proletárdiktatúra csak egy párt, a marxizmus pártja vezetésével valósítható meg — kiderül, hogy Lenin nyilvánvaló „revizionizmust” követett el Marx-szal és Engels-szel szemben.

Ha Lenin az imperialista háború előtti időszakban azt mondotta, hogy a föderáció az államszervezet elfogadhatatlan típusa, 1917-ben pedig, a proletariátus harcának új tapasztalatai alapján, megváltoztatta, felülvizsgálta ezt a formulát, mondván, hogy a föderáció a szocializmusba való átmenet idején az államszervezet célszerű típusa — akkor kiderül, hogy Lenin „revizionizmust” követett el saját magával és a leninizmussal szemben.

És így tovább, és így tovább.

Zinovjev szerint tehát a marxizmusnak nem szabad új tapasztalatokkal gazdagodnia, mert egyik vagy másik marxista klasszikus egyes tételeinek és formuláinak bármily javítása revizionizmus.

Mi a marxizmus? A marxizmus tudomány. Fennmaradhat és fejlődhet-e a marxizmus mint tudomány, ha nem gazdagodik a proletariátus osztályharcának új tapasztalataival, ha nem dolgozza fel ezeket a tapasztalatokat a marxizmus álláspontjáról, a marxista módszer szemszögéből? Világos, hogy nem.

Ezek után, azt hiszem, világos, hogy a marxizmus megköveteli a régi formulák javítását és gazdagítását az új tapasztalatok figyelembe vétele alapján a marxizmus álláspontjának fenntartása mellett, módszerének fenntartása mellett, Zinovjev pedig éppen az ellenkezőjét teszi, amikor a betűhöz ragaszkodik és a marxizmus álláspontját, a marxizmus módszerét felcseréli a marxizmus egyes tételeinek betűjével.

Mi köze lehet a valóságos marxizmushoz annak az eljárásnak, amely a marxizmus vezérvonalát felcseréli egyes formulák betűjével és a marxizmus egyes tételeiből kiragadott idézetekkel?

Kételkedhetünk-e abban, hogy ez nem marxizmus, hanem a marxizmus karikatúrája?

Marx és Engels éppen ilyen „marxistákra” gondoltak, mint Zinovjev, amikor azt mondták: „A mi tanításunk nem dogma, hanem a cselekvés vezérfonala.”

Zinovjevnek az a baja, hogy nem képes felfogni Marx és Engels e szavainak értelmét és jelentőségét.

II
A szocializmus egyes kapitalista országokban való győzelmének kérdése

Beszéltem az ellenzék egyes hibáiról és az ellenzék vezéreinek beszédeiben megállapított ténybeli valótlanságokról. Igyekeztem ezt a kérdést a zárszó első részében egyes megjegyzések formájában kimeríteni. Engedjék meg, hogy most közvetlenül rátérjek a dolog lényegére.

1. A proletárforradalmak előfeltételei egyes országokban az imperializmus időszakában

Az első kérdés: lehetséges-e a szocializmus győzelme egyes tőkés országokban az imperializmus időszakában. Mint látják, nem egyvalamely országról van szó, hanem valamennyi többé vagy kevésbé fejlett imperialista országról.

Mi az ellenzék alapvető hibája a szocializmus egyes tőkés országokban való győzelmének kérdésében?

Az ellenzék alapvető hibája az, hogy nem érti vagy nem akarja megérteni az imperializmuselőtti kapitalizmus és az imperialista kapitalizmus közötti egész különbséget, nem érti az imperializmus gazdasági lényegét és összekeveri a kapitalizmus két különböző szakaszát — az imperializmuselőtti szakaszt az imperialista szakasszal.

Az ellenzéknek ebből a hibájából következik a másik hibája, amely abban áll, hogy az ellenzék nem fogja fel az imperializmus időszakában végbemenő fejlődés egyenlőtlenségéről szóló törvény értelmét és jelentőségét, szembeállítja ezzel a törvénnyel a nivellálódás tendenciáját, és így az ultraimperializmus kautskysta álláspontjára csúszik le.

Ez a két hiba vezet az ellenzék harmadik hibájára, arra a hibára, hogy az imperializmuselőtti kapitalizmus alapján létrejött formulákat és tételeket mechanikusan kiterjeszti az imperialista kapitalizmusra, és ennek következtében tagadja a szocializmus egyes tőkés országokban való győzelmének lehetőségét.

Mi a különbség a régi, a monopóliumelőtti kapitalizmus és az új, a monopolkapitalizmus között, ha ezt a különbséget néhány szóban akarjuk kifejezni?

A különbség az, hogy a kapitalizmusnak a szabadverseny útján végbement fejlődését felváltotta a tőkések óriási monopolszövetségei útján végbemenő fejlődés, hogy a régi, „kulturált”, „haladó” tőkét felváltotta a finánctőke, a „rothadó” tőke, hogy a tőke „békés” terebélyesedését és „szabad” területekre való „békés” kiterjeszkedését felváltotta az ugrásszerű fejlődés, az olyan fejlődés, amely a már felosztott világnak a tőkés csoportok közötti katonai összeütközések útján történő újrafelosztásával megy végbe, hogy a régi kapitalizmust, amely egészében emelkedő irányban fejlődött, ilymódon felváltotta a halódó kapitalizmus, amely egészében lefelé menő irányban fejlődik.

Lenin erről a következőket mondotta:

„Emlékezzünk csak, mi volt az alapja annak, hogy a kapitalizmus előző, «békés» korszakát a modern, imperialista korszak váltotta fel? Ennek az volt az alapja, hogy a szabadverseny helyébe a kapitalisták monopolszövetségei léptek és hogy az egész földkerekséget felosztották. Világos, hogy mindkét tény (és tényező) valóban világjelentőségű: a szabadkereskedelem és a békés verseny csak addig volt lehetséges és szükségszerű, amíg a tőke akadálytalanul gyarapíthatta gyarmatait és foglalhatta el Afrikában és másutt az el nem foglalt területeket, és emellett a tőke koncentrációja még gyenge volt, monopolisztikus vállalatok, vagyis olyan óriási vállalatok, amelyek egész iparágakat tartanak kezükben, még nem voltak. Az ilyen monopolvállalatok keletkezése és növekedése … lehetetlenné teszi a korábbi szabadversenyt, kirántja alóla a talajt, az egész földkerekség felosztása pedig arra kényszeríti a tőkéseket, hogy a békés terjeszkedésről áttérjenek a gyarmatok és befolyási szférák újrafelosztásáért folyó fegyveres harcra” (XVIII. köt. 254. old.).

Továbbá:

Nem lehet többé a régi módon élni, a simán fejlődő és fokozatosan új országokra kiterjedő kapitalizmus viszonylag nyugodt, kulturált, békés viszonyai közt, mert más korszak következett be. A finánctőke kiszorítja, és ki fogja szorítani az illető országot a nagyhatalmak sorából, magához ragadja annak gyarmatait és befolyási szféráit” (XVIII. köt. 256—257. old.).

Ebből vonja le Lenin fő következtetését az imperialista kapitalizmus jellegéről:

„Érthető, hogy miért halódó kapitalizmus az imperializmus, miért átmenet a szocializmusba: a kapitalizmusból kinövő monopólium már a kapitalizmus haldoklása, a szocializmusba való átmenetének kezdete. A munka roppant méretű társadalmasítása az imperializmus által (az, amit az imperializmus magasztalói — a polgári közgazdászok — «egybefonódásnak» neveznek) ugyanezt jelenti” (XIX. köt. 302. old.).

Ellenzékünknek az a baja, hogy nem érti ennek az imperializmuselőtti kapitalizmus és az imperialista kapitalizmus közötti különbségnek egész fontosságát.

Pártunk állásfoglalásának kiindulópontja tehát annak a ténynek az elismerése, hogy a jelenlegi kapitalizmus, az imperialista kapitalizmus, halódó kapitalizmus.

Ez azonban, sajnos, még nem jelenti azt, hogy a kapitalizmus már meghalt. De kétségtelenül azt jelenti, hogy a kapitalizmus a maga egészében nem a megújhodás, hanem az elhalás felé tart, hogy a kapitalizmus a maga egészében nem emelkedő irányban, hanem lefelé menő irányban fejlődik.

Ebből az általános kérdésből következik az imperializmus időszakában végbemenő fejlődés egyenlőtlenségének kérdése.

Miről van szó rendszerint, amikor Lenin tanítványai az imperializmus időszakában végbemenő fejlődés egyenlőtlenségéről beszélnek?

Arról talán, hogy a különböző tőkés országok fejlődési színvonala nagyon különböző, hogy egyes országok fejlődésükben elmaradnak más országok mögött, hogy ez a különbség egyre jobban növekszik?

Nem, nem erről. Aki az imperializmus alatti fejlődés egyenlőtlenségét összekeveri a tőkés országok fejlődési színvonalában mutatkozó különbséggel, az filiszterségbe esett. Éppen ilyen filiszterségbe esett az ellenzék, amikor a SzK(b)P XV. konferenciáján összekeverte a fejlődés egyenlőtlenségének kérdését a különböző tőkés országok gazdasági helyzetének színvonalában fennálló különbség kérdésével. Éppen ebből a fogalomzavarból kiindulva jutott akkor az ellenzék arra a teljesen helytelen következtetésre, hogy régebben a fejlődés egyenlőtlensége nagyobb volt, mint az imperializmus idején. Éppen ezért mondotta Trockij a XV. konferencián, hogy „a XIX. században ez az egyenlőtlenség nagyobb volt, mint a XX. században” (lásd Trockij beszédét a SzK(b)P XV. konferenciáján). Ugyanezt mondotta Zinovjev is, amikor azt állította: „nem igaz, hogy a tőkés fejlődés egyenlőtlensége az imperialista korszak kezdete előtt kisebb volt” (lásd Zinovjev beszédét a SzK(b)P XV. konferenciáján).

Igaz, most, a XV. konferencián elhangzott vita után, az ellenzék szükségesnek látta frontot változtatni, és a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának kibővített plénumán mondott beszédeiben ennek valahogy éppen az ellenkezőjét állította, vagypedig igyekezett egyszerűen agyonhallgatni ezt a hibáját. Trockij például a kibővített plénumon mondott beszédében kijelentette: „Ami a fejlődés ütemét illeti, az imperializmus ezt az egyenlőtlenséget a végsőkig kiélezte.” Ami Zinovjevet illeti, ő a Komintern Végrehajtó Bizottságának plénumán mondott beszédében jobbnak látta hallgatni erről a kérdésről, holott minden bizonnyal tudnia kellett, hogy éppen arról folyt a vita, hogy fokozódik-e az egyenlőtlenség törvényének hatása az imperializmus időszakában, avagy gyengül. Ez azonban csak azt bizonyítja, hogy a vita egysmásra megtanította az ellenzéket és nem volt számára haszontalan.

Szóval: a tőkés országoknak az imperializmus időszakában végbemenő egyenlőtlen fejlődése kérdését nem szabad összekeverni a különböző tőkés országok gazdasági helyzetének színvonalában fennálló különbség kérdésével.

Mondhatjuk-e azt, hogy a tőkés országok fejlődési színvonalában fennálló különbség csökkenése és ez országok nivellálódásának fejlődése gyengíti az imperializmus alatti egyenlőtlen fejlődés törvényének hatását? Nem, nem mondhatjuk. Növekszik-e vagy csökken ez a fejlődési színvonalban fennálló különbség? Kétségtelenül, csökken. Növekszik-e vagy csökken a nivellálódás? Feltétlenül növekszik. Nincs-e ellentmondásban a nivellálódás növekedése az imperializmus alatti fejlődés egyenlőtlenségének fokozódásával? Nem, nincs ellentmondásban. Ellenkezőleg, éppen a nivellálódás az a talaj és az a bázis, amelyen lehetővé válik, hogy az imperializmus alatti fejlődés egyenlőtlenségének hatása fokozódjék. Csak az imperializmus gazdasági lényegét meg nem értő emberek, mint például nálunk az ellenzékiek, állíthatják szembe a nivellálódást az imperializmus alatti fejlődés egyenlőtlenségének törvényével. Éppen mert az elmaradott országok gyorsítják fejlődésüket és nivellálódnak a fejlettebb országokkal, éppen emiatt éleződik ki az a harc, amely azért folyik, hogy egyes országok utolérjenek más országokat, éppen emiatt nyílik lehetőség arra, hogy egyes országok megelőzzenek más országokat és kiszorítsák őket a piacokról, megteremtve ezzel a katonai összeütközések előfeltételeit, a kapitalizmus világfrontja gyengülésének előfeltételeit, annak előfeltételeit, hogy a különböző tőkés országok proletárjai áttörjék ezt a frontot. Aki nem értette meg ezt az egyszerű dolgot, az semmit sem értett meg a monopolkapitalizmus gazdasági lényegének kérdéséből.

Tehát: a nivellálódás az imperializmus időszakában végbemenő fejlődés egyenlőtlensége fokozódásának egyik feltétele.

Mondhatjuk-e azt, hogy az imperializmus alatti fejlődés egyenlőtlensége abban áll, hogy egyes országok a szokott módon, úgyszólván evolúciós úton, ugrások nélkül, katonai katasztrófák nélkül, a már felosztott világ újrafelosztásai nélkül érnek utol és azután túl is szárnyalnak más országokat gazdasági tekintetben? Nem, ezt nem mondhatjuk. Ilyen egyenlőtlenség a monopóliumelőtti kapitalizmus időszakában is volt, erről Marx tudott és erről Lenin is írt „A kapitalizmus fejlődése Oroszországban” című munkájában. A kapitalizmus fejlődése akkor többé-kevésbé simán, többé-kevésbé evolúciós módon folyt és egyes országok hosszú időn át ugrások és elkerülhetetlen világméretű katonai összeütközések nélkül előztek meg más országokat. Most nem erről az egyenlőtlenségről van szó.

Mit jelent tehát a tőkés országoknak az imperializmus alatti fejlődése egyenlőtlenségéről szóló törvény?

Az imperializmus időszakában végbemenő fejlődés egyenlőtlenségének törvénye azt jelenti, hogy egyes országok más országokhoz képest ugrásszerűen fejlődnek, egyes országok gyorsan kiszorítanak a világpiacról más országokat, időnként háborús összeütközések és háborús katasztrófák útján újra felosztják a már felosztott világot, elmélyülnek és kiéleződnek a konfliktusok az imperializmus táborában, gyengül a világkapitalizmus frontja, lehetőség nyílik arra, hogy egyes országok proletariátusa áttörje ezt a frontot, lehetőség nyílik arra, hogy a szocializmus egyes országokban győzzön.

Melyek az imperializmus alatti fejlődés egyenlőtlensége törvényének fő elemei?

Előszöris az a tény, hogy a világ már fel van osztva az imperialista csoportok között, „szabad”, el nem foglalt terület nincs többé a világon, és ahhoz, hogy újabb piacokat és nyersanyagforrásokat foglaljanak el, ahhoz, hogy terjeszkedjenek — másoktól kell ezt a területet erőszakkal elvenniök.

Másodszor az, hogy a technika hallatlan fejlődése és a tőkés országok fejlődési színvonalában fokozódó nivellálódás lehetővé tette és megkönnyítette azt, hogy egyes országok ugrásszerűen megelőzzenek más országokat, hogy az erősebb országokat kiszorítsák a kevésbé erős, de gyorsan fejlődő országok.

Harmadszor az, hogy az érdekszféráknak az egyes imperialista csoportok közötti régi felosztása minduntalan összeütközésbe kerül az új világpiaci erőviszonyokkal, hogy az érdekszférák régi elosztása és az új erőviszonyok közötti „egyensúly” megteremtéséhez a világnak imperialista háborúk útján történő időnkénti újrafelosztására van szükség.

Ez az oka annak, hogy a fejlődés egyenlőtlensége az imperializmus időszakában fokozódik és kiéleződik.

Ez az oka annak, hogy az imperializmus táborának belső konfliktusait békés úton megoldani lehetetlen.

Ez az oka annak, hogy az ultraimperializmus kautskysta elmélete, amely azt hirdeti, hogy ezeknek a konfliktusoknak békés úton való megoldása lehetséges — tarthatatlan.

Ebből azonban az következik, hogy az ellenzék, amely tagadja azt a tényt, hogy a fejlődés egyenlőtlensége az imperializmus időszakában fokozódik és kiéleződik, az ultraimperializmus álláspontjára csúszik le.

Ezek a fejlődés egyenlőtlenségének jellemző vonásai az imperializmus időszakában.

Mikor fejeződött be a világ felosztása az imperialista csoportok között?

Lenin azt mondja, hogy a világ felosztását a XX. század elején fejezték be.

Mikor került első ízben gyakorlatilag napirendre a már felosztott világ újrafelosztásának kérdése?

Az első imperialista világháború idején.

De ebből az következik, hogy az imperializmus alatti fejlődés egyenlőtlenségének törvényét csak a XX. század elején fedezhették fel és indokolhatták meg.

Éppen erről beszéltem a SzK(b)P XV. konferenciáján mondott beszédemben, amikor azt mondottam, hogy az imperializmus alatti fejlődés egyenlőtlenségének törvényét Lenin elvtárs fedezte fel és indokolta meg.

Az imperialista világháború volt az első kísérlet a már felosztott világ újrafelosztására. A kapitalizmus erre a kísérletre azzal fizetett rá, hogy Oroszországban győzött a forradalom és megrendültek az imperializmus alapjai a gyarmati és függő országokban.

Mondanom sem kell, hogy az újrafelosztás első kísérletét a második kísérletnek kell követnie, amire az előkészítő munkálatok már folynak az imperialisták táborában.

Aligha lehet kételkedni abban, hogy a világkapitalizmus az újrafelosztás második kísérletéért sokkal nagyobb árat fog fizetni, mint az elsőért.

Ezek a világkapitalizmus fejlődésének távlatai az imperializmus viszonyai közt végbemenő fejlődés egyenlőtlenségének törvénye szempontjából.

Látják tehát, hogy ezek a távlatok egyenesen és közvetlenül elvezetnek a szocializmus egyes tőkés országokban való győzelmének lehetőségéhez az imperializmus időszakában.

Ismeretes, hogy Lenin a szocializmus egyes országokban való győzelmének lehetőségét egyenesen és közvetlenül a tőkés országok fejlődése egyenlőtlenségének törvényéből vezette le. És Leninnek tökéletesen igaza volt. Mert az imperializmus alatti fejlődés egyenlőtlenségének törvénye végkép kirántja a talajt a minden rendű és rangú szociáldemokraták „elméleti” bravúrjai alól, amelyekkel azt akarják bebizonyítani, hogy a szocializmus győzelme egyes tőkés országokban lehetetlen.

Lenin erről 1915-ben írt program-cikkében ezt mondja:

„A gazdasági és politikai fejlődés egyenlőtlensége a kapitalizmus feltétlen törvénye. Ebből következik, hogy a szocializmus győzelme lehetséges eleinte néhány, vagy akár egy, egymagában vett, kapitalista országban is” (XVIII. köt. 232. old.).

Következtetések:

a) Az ellenzék fő hibája abban áll, hogy nem látja a különbséget a kapitalizmus két fázisa között, vagy nem akarja hangsúlyozni ezt a különbséget. És miért nem akarja hangsúlyozni? Azért, mert ez a különbség az imperializmus alatti fejlődés egyenlőtlenségének törvényéhez vezet.

b) Az ellenzék második hibája abban áll, hogy nem érti vagy alábecsüli a tőkés országok imperializmus alatti fejlődésének egyenlőtlenségéről szóló törvény döntő jelentőségét. De miért becsüli alá? Azért, mert ha helyesen értékelné a tőkés országok fejlődése egyenlőtlenségének törvényét, akkor azt a következtetést kellene levonnia, hogy a szocializmus győzelme egyes országokban lehetséges.

c) Ebből következik az ellenzék harmadik hibája, amely abban áll, hogy tagadja a szocializmus győzelmének lehetőségét egyes tőkés országokban az imperializmus idején.

Aki tagadja a szocializmus egyes országokban való győzelmének lehetőségét, az kénytelen elhallgatni az imperializmus alatti fejlődés egyenlőtlensége törvényének jelentőségét, aki pedig kénytelen elhallgatni az egyenlőtlenség törvényének jelentőségét, annak szükségképpen el kell kennie azt a különbséget, amely az imperializmuselőtti kapitalizmus és az imperialista kapitalizmus között fennáll.

Ez a helyzet a tőkés országok proletárforradalmai előfeltételeinek kérdésével.

Mi ennek a kérdésnek a gyakorlati jelentősége?

A gyakorlat szempontjából két vonal áll előttünk.

Az egyik vonal — pártunk vonala, pártunké, amely arra szólítja fel az egyes országok proletárjait, hogy készüljenek az eljövendő forradalomra, éberen figyeljék az események menetét és álljanak készen arra, hogy kedvező feltételek mellett önállóan törjék át a tőke frontját, ragadják meg a hatalmat és rendítsék meg a világkapitalizmus alapjait.

A másik vonal — ellenzékünk vonala, ellenzékünké, amely kételyt kelt a kapitalista front önálló áttörésének célszerűségét illetőleg és arra szólítja fel az egyes országok proletárjait, hogy várják meg az „általános végkifejlés” pillanatát.

Pártunk vonala — fokozni a forradalmi nyomást a saját burzsoázia ellen és felszabadítani az egyes országok proletárjainak kezdeményezését, ezzel szemben ellenzékünk vonala — a passzív várakozás vonala, amely béklyóba veri az egyes országok proletárjainak kezdeményezését a saját burzsoáziájuk ellen folytatott harcukban.

Az első vonal az egyes országok proletárjai aktivizálásának vonala.

A második vonal a proletariátus forradalomra törő akarata gyengítésének vonala, a passzivitás és a várakozás vonala.

Leninnek ezerszeresen igaza volt, amikor a következő, közvetlenül mostani vitáinkra vonatkozó, örökértékű szavakat írta:

„Tudom, vannak persze olyan bölcsek, akik nagyon okosaknak tartják, sőt szocialistáknak nevezik magukat, akik azt hajtogatják, hogy nem kellett volna meghódítanunk a hatalmat mindaddig, amíg a forradalom nem tör ki valamennyi országban. Nem sejtik, hogy amikor így beszélnek, elfordulnak a forradalomtól és a burzsoázia oldalara állnak át. Megvárni, amíg a dolgozó osztályok világméretekben végrehajtják a forradalmat — ez azt jelenti, hogy mindnyájan kővé meredünk a várakozásban. Ez badarság” (XX111. kot. 9. old.).

Lenin e szavait nem szabad elfelejteni.

2. Hogyan „dolgozza át” Zinovjev Lenint

Beszéltem az egyes tőkés országok proletárforradalmainak előfeltételeiről. Most arról szeretnék néhány szót szólni, hogyan hamisítja meg vagy „dolgozza át” Zinovjev Leninnek a proletárforradalmak előfeltételeiről és a szocializmus egyes tőkés országokban való győzelméről szóló alapvető cikkét. Leninnek „Az Európai Egyesült Államok jelszaváról” című, 1915-ben írt ismert cikkére gondolok, amelyet vitáink folyamán többször idéztünk. Zinovjev azt vetette szememre, hogy nem teljes egészében idéztem ezt a cikket; ugyanakkor Zinovjev ezt a cikket olymódon igyekszik értelmezni, hogy az nem nevezhető másként, mint a lenini nézetek, a szocializmus egyes országokban való győzelme kérdésében követett lenini fő vonal teljes elferdítésének. Engedjék meg, hogy ezt az idézetet teljes egészében felolvassam, s most a múltkor idő hiányában kihagyott sorokat igyekszem hangsúlyozni. Íme az idézet:

„A gazdasági és politikai fejlődés egyenlőtlensége — a kapitalizmus feltétlen törvénye. Ebből következik, hogy a szocializmus győzelme lehetséges eleinte néhány, vagy akár egy, egymagában vett, kapitalista országban is. Ennek az országnak győztes proletariátusa, miután kisajátította a kapitalistákat és miután megszervezte országában a szocialista termelést, szembefordulna a világ többi, kapitalista részével, a maga oldalára vonná a többi ország elnyomott osztályait, felkelést szítana ott a kapitalisták ellen, sőt szükség esetén katonai erővel is fellepne a kizsákmányoló osztályok és államaik ellen. Annak a társadalomnak politikai formája, melyben győz a proletariátus, megdöntve a burzsoáziát, a demokratikus köztársaság lesz, amely mindjobban központosítja az adott nemzet vagy nemzetek proletariátusának erőit a szocializmusra még át nem tért államok ellen folyó harcban. Az osztályok megszüntetése lehetetlen az elnyomott osztály, a proletariátus diktatúrája nélkül. A nemzetek szabad egyesülése a szocializmusban tehetetlen a szocialista köztársaságoknak az elmaradt államok ellen folytatott, többé-kevésbé hosszú, szívós harca nélkül” (XVIII. 232—233. old.).

Zinovjev két megjegyzést fűz ehhez az idézethez: az egyiket a demokratikus köztársaságról, a másikat a szocialista termelés megszervezéséről.

Beszéljünk először az első megjegyzésről. Zinovjev azt hiszi, hogy ha Lenin itt demokratikus köztársaságról beszél, akkor legfeljebb arról lehet szó, hogy a proletariátus megragadja a hatalmat, s Zinovjev itt nem átallott meglehetősen homályos, de nyomatékos célzást tenni arra, hogy Leninnél itt, úgymond, burzsoá köztársaságról van szó. Igaz-e ez? Világos, hogy nem igaz. Ahhoz, hogy megcáfoljuk Zinovjevnek ezt a nem éppen becsületes célzását, elegendő elolvasnunk az idézet utolsó sorait, amelyekben a „szocialista köztársaságoknak az elmaradt államok ellen folytatott harcáról” van szó. Világos, hogy amikor Lenin demokratikus köztársaságról beszélt, nem burzsoá köztársaságra, hanem szocialista köztársaságra gondolt.

Lenin 1915-ben nem ismerte még a Szovjethatalmat mint a proletárdiktatúra államformáját. Lenin már 1905-ben tudta, hogy az egyes Szovjetek a forradalmi hatalom csírái a cárizmus megdöntésének időszakában. De az állami méretben egyesített Szovjethatalmat, mint a proletárdiktatúra államformáját, akkor még nem ismerte. A Szovjetek Köztársaságát, mint a proletárdiktatúra államformáját, Lenin csak 1917-ben fedezte fel, és az átmeneti társadalom politikai szervezete ez új formájának kérdését 1917 nyarán dolgozta ki részletesen, főképpen „Állam és forradalom” című könyvében. Tulajdonképpen ez a magyarázata annak, hogy Lenin az idézetben nem Szovjet Köztársaságról, hanem demokratikus köztársaságról beszél, értve ezen, mint az idézetből kitűnik, szocialista köztársaságot. Lenin itt ugyanúgy járt el, mint annak idején Marx és Engels, akik a Párizsi Kommün előtt a kapitalizmus és a szocializmus közötti átmeneti társadalom politikai szervezete formájának általában a köztársaságot tartották, a Párizsi Kommün után pedig kifejtették ezt a terminust, mondván, hogy ennek a köztársaságnak Párizsi Kommün típusú köztársaságnak kell lennie. Nem is szólok arról, hogy ha Lenin ebben az idézetben burzsoá-demokratikus köztársaságra gondolt volna, akkor nem beszélhetett volna a „proletariátus diktatúrájáról”, a „tőkések kisajátításáról” stb.

Látják, hogy Zinovjevnek Lenin „átdolgozására” irányuló kísérlete nem nevezhető sikeresnek.

Térjünk át Zinovjev második megjegyzésére. Zinovjev erősködik, hogy Lenin elvtársnak „a szocialista termelés megszervezésére” vonatkozó szavait nem úgy kell érteni, ahogy azt normális embereknek általában érteniök kell, hanem valahogy másként, mégpedig úgy, hogy Lenin itt a szocialista termelés megszervezésének megkezdésére gondolt. Hogy miért, milyen alapon — azt Zinovjev nem magyarázta meg. Engedjék meg leszegeznem, hogy Zinovjev itt még egy kísérletet tesz Lenin „átdolgozására”. Az idézet világosan megmondja, hogy „ennek az országnak győztes proletariátusa, miután kisajátította a kapitalistákat és miután megszervezte országában a szocialista termelést, szembefordulna a világ többi, kapitalista részével”. Itt az áll: „miután megszervezte”, nempedig az, hogy „szervezve”. Kell-e még bizonyítanom, hogy itt különbség van? Kell-e még bizonyítanom, hogy ha Lenin a szocialista termelés megszervezésének csak megkezdésére gondolt volna, azt mondta volna, hogy „szervezve”, nempedig azt, hogy „miután megszervezte”? Lenin tehát nemcsak a szocialista termelés szervezésének megkezdésére gondolt, hanem a szocialista termelés megszervezésének lehetőségére, a szocialista termelés egyes országokban való felépítésének lehetőségére is gondolt.

Látják tehát, hogy Zinovjevnek ezt a Lenin „átdolgozására” irányuló második kísérletét is enyhén szólva sikertelennek kell minősítenünk.

Zinovjev Lenin „átdolgozására” irányuló kísérleteit olyanféle mókákkal igyekszik takargatni, hogy „nem lehet szocializmust építeni varázsütésre két hét vagy két hónap alatt”. Félek, hogy Zinovjevnek azért van szüksége ezekre a mókákra, hogy „jó arcot vágjon, amikor rosszak a kártyái”. Mert ugyan hol akadt Zinovjev olyan emberekre, akik két hét alatt, két hónap vagy két év alatt készülnek szocializmust építeni? Miért nem nevezi meg ezeket az embereket, ha ilyenek egyáltalán vannak a világon? Azért nem nevezte meg őket, mert ilyen emberek nincsenek a világon. Erre a hamisan csengő mókázásra Zinovjevnek azért volt szüksége, hogy leplezze Lenin és a leninizmus „átdolgozása” terén kifejtett „munkáját”.

Tehát:

a) az imperializmus alatti fejlődés egyenlőtlenségének törvényéből kiindulva Lenin „Az Európai Egyesült Államok jelszaváról” című alapvető cikkében arra a következtetésre jutott, hogy a szocializmus győzelme egyes kapitalista országokban lehetséges;

b) a szocializmus egyes országokban való győzelmén Lenin azt érti, hogy a proletariátus megragadja a hatalmat, a tőkéseket kisajátítják és a szocialista termelést megszervezik, de mindezek a feladatok nem öncélúak, hanem eszközök arra, hogy a proletariátus szembeforduljon a világ többi, kapitalista részével és segítsen minden ország proletárjainak a kapitalizmus elleni harcukban;

c) Zinovjev megpróbálta megnyesni a leninizmus e tételeit és „átdolgozni” Lenint az ellenzéki blokk mostani félig mensevik álláspontjának megfelelően. De ez rossz eszközökkel végrehajtott kísérletnek bizonyult.

Azt hiszem, hogy további magyarázatokra itt semmi szükség.

III
A Szocializmus építésének kérdése a szovjetunióban

Engedjék meg, elvtársak, hogy most áttérjek a szocializmusnak a Szovjetunióban, országunkban való építése kérdésére.

1. Az ellenzék „manőverei” és Lenin pártjának „nacionál-reformizmusa”

Trockij kijelentette beszédében, hogy Sztálin legnagyobb hibája az az elmélet, amely szerint lehetséges a szocializmus építése egy országban, a mi országunkban. Kiderül tehát, hogy nem Leninnek a szocializmus országunkban való felépítése lehetőségéről szóló elméletéről van szó, hanem Sztálinnak valamiféle, senki által nem ismert „elméletéről”. Ezt én úgy fogom fel, hogy Trockij Lenin elmélete ellen akar harcolni, de minthogy nyíltan harcolni Lenin ellen kockázatos dolog, jobbnak látta, hogy ezt a harcot a Sztálin „elmélete” elleni harc örve alatt vívja meg. Trockij meg akarja könnyíteni magának a leninizmus elleni harcot, megkönnyíteni azzal, hogy ezt a harcot Sztálin „elméletének” bírálatával álcázza. Hogy ez valóban így van, hogy nem Sztálinról van itt szó, hogy szó sem lehet Sztálinnak bármi néven nevezendő „elméletéről”, hogy Sztálin sohasem tartott igényt valami újra az elméletben, hanem csupán arra törekedett, hogy megkönnyítse a leninizmus teljes diadalát pártunkban, Trockij revizionista erőlködései ellenére — ezt az alábbiakban igyekszem kimutatni. Egyelőre csak annyit jegyzek meg, hogy Trockijnak Sztálin „elméletére” vonatkozó kijelentése manőver, kibúvó, gyáva és sikertelen kibúvó, amelynek az a rendeltetése, hogy álcázza Trockijnak a szocializmus egyes országokban való győzelméről szóló lenini elmélet elleni harcát, azt a harcot, amely 1915-ben kezdődött és egészen napjainkig tart. Hogy Trockijnak ez az eljárása a becsületes vita ismérve-e — ám ítéljék meg az elvtársak maguk.

Azok a határozatok, amelyeket pártunk a szocializmus országunkban való építése lehetőségének kérdésében hozott, Lenin elvtárs ismeretes program-jelentőségű munkáiból indulnak ki. Lenin e munkáiban arról van szó, hogy a szocializmus győzelme egyes országokban az imperializmus viszonyai között lehetséges, hogy a proletárdiktatúra győzelme e diktatúra gazdasági problémájának megoldásában biztosítva van, hogy nekünk, a Szovjetunió proletárjainak, mindenünk megvan, ami a teljes szocialista társadalom felépítéséhez szükséges és elegendő.

Az imént felolvastam egy idézetet Leninnek abból az ismert cikkéből, amelyben először vetette fel a szocializmus egyes országokban való győzelme lehetőségének kérdését és amelyet ennélfogva most nem fogok ismételni. Lenin ezt a cikket 1915-ben írta. Ebben a cikkben arról van szó, hogy a szocializmus győzelme egyes országokban, a hatalom megragadása a proletariátus által, a tőkések kisajátítása és a szocialista termelés megszervezése — lehetséges. Ismeretes, hogy Trockij nyomban, még ugyanabban az évben, 1915-ben, a sajtóban fellépett Lenin e cikke ellen, és a lenini szocializmus egy országban elméletet a „nemzeti korlátoltság” elméletének nevezte.

Kérdezem, miért beszélnek mégis Sztálin „elméletéről”?

Beszédemben felolvastam továbbá egy idézetet Leninnek a „Gazdaság és politika a proletárdiktatúra korszakában” című ismert művéből, amelyben Lenin kereken és határozottan kijelenti, hogy a Szovjetunió proletariátusának győzelmét a proletárdiktatúra gazdasági problémájának megoldása szempontjából biztosítottnak kell tekintenünk. Lenin ezt a művét 1919-ben írta. Íme az idézet:

„Bárhogy hazudjanak, bárhogy rágalmazzanak is bennünket minden ország burzsoái, valamint nyílt és leplezett szekértolóik (a II. Internacionále «szocialistái»), egy dolog kétségtelen: a proletárdiktatúra legfőbb gazdasági problémája szempontjából nálunk a kommunizmus győzelme a kapitalizmuson biztosítva van. Az egész világ burzsoáziája éppen azért dühöng és őrjöng olyan veszettül a bolsevizmus ellen, azért szervez katonai betöréseket, összeesküvéseket és egyebeket a bolsevikok ellen, mert nagyon jól tudja, hogy a mi győzelmünk a társadalmi gazdaság átépítése terén elkerülhetetlen, hacsak katonai erővel el nem taposnak bennünket. Márpedig az, hogy így eltaposson bennünket, nem fog neki sikerülni” (XXIV. köt. 510. old.).

Láthatják, hogy Lenin itt egyenesen arról beszél, hogy a Szovjetunió proletariátusának győzelme a társadalmi gazdaság átalakítása, a proletárdiktatúra gazdasági problémájának megoldása terén lehetséges.

Ismeretes, hogy Trockij és az egész ellenzék nem ért egyet az ebben az idézetben foglalt alaptételekkel.

Kérdezem, miért beszélnek mégis Sztálin „elméletéről”?

Végül felolvastam egy idézetet Leninnek „A szövetkezetekről” szóló, 1923-ban írt ismert brosúrájából. Ez az idézet így hangzik:

„Valóban: minden nagyüzemi termelési eszköz az állam hatalmában van, az államhatalom a proletariátus kezében, a proletariátus szövetségben a sokmillió kis- és törpeparaszttal, a proletariátus vezetőszerepe a parasztság irányában biztosítva van stb. — hát ez nem minden, ami szükséges ahhoz, hogy a szövetkezetekből, egyesegyedül a szövetkezetekből, amelyeket ezelőtt mint szatócskodást kezeltünk — s amelyeket most, az új gazdasági politika idején, bizonyos tekintetben szintén jogunk van így kezelni —, hát ez nem minden, ami a teljes szocialista társadalom felépítéséhez szükséges? Ez még nem a szocialista társadalom felépítése, de ez minden, ami e felépítéshez szükséges és elegendő” (XXVII. köt. 392. old.).

Láthatják, hogy ez az idézet minden kétséget kizáró módon beszél a szocializmus országunkban való felépítésének lehetőségéről.

Láthatják, hogy ebben az idézetben fel vannak sorolva a szocialista gazdaság országunkban való felépítésének fő tényezői: a proletárhatalom, a nagyüzemek a proletárhatalom kezében, a proletariátus és a parasztság szövetsége, a proletariátus vezetése ebben a szövetségben, a szövetkezet.

Trockij nemrég, a SzK(b)P XV. konferenciáján, megpróbált ezzel az idézettel egy Lenin műveiből vett másik idézetet szembeállítani, amely úgy szól, hogy „A kommunizmus — Szovjethatalom plusz az egész ország villamosítása” (XXVI. köt. 46. old.). De aki ezeket az idézeteket egymással szembeállítja, az meghamisítja Leninnek „A szövetkezetekről” című brosúrája alapvető értelmét. Vajon a villamosítás nem a nagyüzemi termelés alkateleme, és vajon a villamosítás egyáltalán lehetséges országunkban a proletárhatalom kezében összpontosuló nagyüzemi termelés nélkül? Nem világos-e, hogy azok a szavak, amelyeket Lenin „A szövetkezetekről” szóló brosúrájában írt a nagyüzemi termelésről mint a szocializmus építésének egyik tényezőjéről, magukban foglalják a villamosítást is?

Ismeretes, hogy az ellenzék többé-kevésbé nyílt, de legtöbbnyire burkolt harcot folytat azok ellen az alaptételek ellen, amelyek ebben „A szövetkezetekről” szóló lenini brosúrából vett idézetben vannak kifejtve.

Kérdezem, miért beszélnek mégis Sztálin „elméletéről”?

Ezek a leninizmus alaptételei a szocializmus országunkban való építésének kérdésében.

A párt azt állítja, hogy a leninizmus e tételeivel szöges ellentétben vannak Trockijnak és az ellenzéki blokknak azok a tételei, amelyek szerint „a szocializmus építése nemzeti-állami keretek között lehetetlen”, „a szocializmus egy országban elmélete a nemzeti korlátoltság elméleti igazolása”, „az európai proletariátus közvetlen állami támogatása nélkül Oroszország munkásosztálya nem tud hatalmon maradni” (Trockij).

A párt azt állítja, hogy az ellenzéki blokknak ezek a tételei szociáldemokrata elhajlást fejeznek ki pártunkban.

A párt azt állítja, hogy Trockijnak „az európai proletariátus közvetlen állami támogatására” vonatkozó formulája a leninizmussal való teljes szakítás formulája. Mert mit jelent az, ha a szocializmus építését országunkban „az európai proletariátus közvetlen állami támogatásától” tesszük függővé? Mit tegyünk, ha az európai proletariátusnak a legközelebbi években nem sikerül megragadni a hatalmat? Topoghat-e forradalmunk egy helyben, várva ki tudja meddig a nyugati forradalom győzelmére? Lehet-e arra számítani, hogy országunk burzsoáziája hajlandó lesz megvárni a nyugati forradalom győzelmét, és addig lemond a gazdaságunk szocialista elemei ellen kifejtett tevékenységéről és harcáról? Vajon nem az a perspektíva következik Trockijnak ebből a formulájából, hogy hadállásainkat fokozatosan feladjuk gazdaságunk kapitalista elemeinek, majd pedig az a perspektíva, hogy pártunk eláll a hatalomtól, ha a győzelmes forradalom Nyugaton késik?

Nem világos-e, hogy itt két teljesen különböző vonallal van dolgunk, amelyek közül az egyik a párt és a leninizmus vonala, a másik pedig az ellenzék és a trockizmus vonala?

Beszédemben megkérdeztem Trockijtól, és most is kérdezem: vajon nem igaz, hogy a szocializmus egyes országokban való győzelmének lehetőségéről szóló lenini elméletet Trockij 1915-ben a „nemzeti korlátoltság” elméletének minősítette? De választ nem kaptam. Miért nem? A hallgatás talán a bátorság jele a vitában?

Megkérdeztem továbbá Trockijtól és most is kérdezem: vajon nem igaz, hogy a „nemzeti korlátoltság” vádját a szocializmus építésének elmélete ellen megismételte nem is olyan régen, 1926 szeptemberében, az ellenzékhez intézett ismeretes okmányában? De választ ezúttal sem kaptam. Miért nem? Nem azért-e, mert a hallgatás szintén afféle „manővere” Trockijnak?

Mit bizonyít mindez?

Azt, hogy Trockij megmarad régi álláspontján, azaz még mindig harcol a leninizmus ellen a szocializmus országunkban való építésének alapvető kérdésében.

Azt, hogy Trockij, nem lévén bátorsága ahhoz, hogy nyíltan fellépjen a leninizmus ellen, ezt a harcát Sztálin nemlétező „elméletének” bírálatával próbálja leplezni.

Térjünk át most a másik „manőverezőre”, Kamenyevre. Kamenyev nyilván elkapta Trockijtól a betegséget, és szintén manőverezni kezdett. De az ő manővere durvább, mint Trockijé. Trockij csak magát Sztálint próbálta megvádolni, Kamenyev ellenben fogta magát és megvádolta az egész pártot, mondván, hogy a párt „a nemzetközi forradalmi perspektívát nacionál-reformista perspektívával cseréli fel”. Nem rossz: pártunk, lám, a nemzetközi forradalmi perspektívát nacionál-reformista perspektívával cseréli fel. De minthogy a mi pártunk Lenin pártja, minthogy pártunk a szocializmus építésének kérdéséről hozott határozataiban teljes egészében Lenin ismert tételeire támaszkodik, ebből az következik, hogy a szocializmus építésének lenini elmélete a nacionál-reformizmus elmélete. Lenin — „nacionál-reformista” —, tessék, ekkora ostobasággal vendégel meg bennünket Kamenyev.

Vannak-e pártunknak valamilyen határozatai a szocializmus országunkban való építésének kérdéséről? Igen, vannak, sőt nagyon is egyértelmű határozatai. Mikor hozta a párt ezeket a határozatokat? Pártunk XIV. konferenciáján 1925 áprilisában. A XIV. konferenciának a Komintern Végrehajtó Bizottságának munkájáról és az országunkban folyó szocialista építésről hozott határozatára gondolok. Lenini ez a határozat? Igen, lenini, mert ezért olyan kompetens személyek kezeskedhetnek nekünk, mint Zinovjev, aki a XIV. konferencián előadói beszédet mondott e határozat védelmében, és Kamenyev, aki elnökölt ezen a konferencián és e határozat mellett szavazott.

Miért nem iparkodott hát Kamenyev és Zinovjev rábizonyítani a pártra, hogy ellentmond önmagának, hogy eltér a XIV. konferenciának a szocializmus országunkban való építés kérdésében hozott határozatától, amelyet, mint ismeretes, egyhangúlag fogadtak el?

Elvégre, azt hiszem, mi sem volna könnyebb: a pártnak külön határozata van a szocializmus országunkban való építésének kérdéséről, Kamenyev és Zinovjev e határozatra szavazott, most mindketten nacionál-reformizmussal vádolják a pártot — miért ne érvelhetnének egy olyan fontos pártokmányra támaszkodva, mint a XIV. konferencia határozata, amely a szocializmus országunkban való építésével foglalkozik és amely nyilvánvalóan lenini az első betűtől az utolsóig?

Felfigyeltek-e arra, hogy általában az ellenzék, de különösen Kamenyev úgy kerülgette a XIV. konferencia határozatát, mint macska a forró kását? (Derültség.) Miért félnek annyira a XIV. konferencia határozatától, amelyet Zinovjev előadói beszéde alapján fogadtak el és Kamenyev aktív közreműködésével szavaztak meg? Miért fél Kamenyev és Zinovjev akár csak mellékesen is megemlíteni ezt a határozatot? Vagy talán ez a határozat nem foglalkozik a szocializmus építésével országunkban? A szocializmus építésének kérdése talán nem az alapvető vitás kérdés vitánkban?

Miről van hát szó?

Arról, hogy Kamenyev és Zinovjev, akik 1925-ben a XIV. konferencia határozata mellett voltak, később megtagadták ezt a határozatot, következésképpen megtagadták a leninizmust, átálltak a trockizmus oldalára, és most félnek akár csak mellékesen is említeni ezt a határozatot, mert attól tartanak, hogy leleplezik őket.

Miről szól ez a határozat?

Íme egy részlet ebből a határozatból:

„A szocializmus győzelme általában (nem a végleges győzelem értelmében) feltétlenül lehetséges egy országban.”

És másutt:

„.. . Két homlokegyenest ellentétes társadalmi rendszer fennállása előidézi a kapitalista blokádnak, a gazdasági nyomás más formáinak, a fegyveres intervenciónak, a restaurációnak állandó veszélyét. A szocializmus végleges győzelmének egyetlen biztosítéka, vagyis a restaurációval szemben az egyetlen biztosíték — következésképpen — a győzelmes szocialista forradalom több országban. Ebből egyáltalában nem következik az, hogy lehetetlen a teljes szocialista társadalom felépítése egy olyan elmaradott országban, mint Oroszország, a technikai és gazdasági tekintetben fejlettebb országok «állami segítsége» (Trockij) nélkül. A permanens forradalom trockista elméletének szerves része az az állítás, hogy «a szocialista gazdaság igazi fellendülése Oroszországban csak a proletariátusnak Európa legfontosabb országaiban kivívott győzelme után válik lehetségessé» (Trockij, 1922), amely állítás a Szovjetunió proletariátusát a jelenlegi időszakban fatalista passzivitásra kárhoztatja. Az efféle «elméletek» ellen Lenin elvtárs ezt írta: «A végletekig sablonszerű az az érvelésük, amelyet a nyugateurópai szociáldemokrácia fejlődése idején szóról szóra bemagoltak s mely abban áll, hogy mi még nem értünk meg a szocializmusra, hogy a szocializmusnak nálunk — ahogy a közülük való ,tudós’ urak szokták mondani — még nincsenek meg az objektív gazdasági előfeltételei» (Megjegyzések Szuhanovról).” (Az OK(b)P XIV. konferenciájának határozata „A Kommunista Internacionále és az OK(b)P feladatairól a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának kibővített plénumával kapcsolatban”.)

Láthatják tehát, hogy a XIV. konferencia határozata pontosan kifejti a leninizmus alaptételeit a szocializmus országunkban való építése lehetőségének kérdésében.

Láthatják, hogy a határozata trockizmust a leninizmus ellenlábasának minősíti, a határozat több tézise pedig a trockizmus alapjainak közvetlen tagadásából indul ki.

Láthatják, hogy a határozat teljesen tükrözi azokat a vitákat, amelyek a szocialista társadalom országunkban való felépítésének kérdésében most kiújultak.

Önök tudják, hogy beszédemet e határozat irányt szabó megállapításai alapján építettem fel.

Bizonyára emlékeznek rá, hogy beszédemben külön megemlítettem a XIV. konferencia határozatát, s azzal vádoltam Kamenyevet és Zinovjevet, hogy megszegték ezt a határozatot, eltértek ettől a határozattól.

Miért nem próbálta meg Kamenyev és Zinovjev megcáfolni ezt a vádat?

Hol itt a titok nyitja?

A titok nyitja az, hogy Kamenyev és Zinovjev már régen megtagadták ezt a határozatot, és megtagadva azt — átálltak a trockizmus oldalára.

Mert csak két eset lehetséges:

vagy nem lenini a XIV. konferencia határozata — és akkor Kamenyev és Zinovjev, akik a határozatra szavaztak, nem voltak leninisták;

vagy ez a határozat lenini — és akkor Kamenyev és Zinovjev, akik szakítottak ezzel a határozattal, többé nem leninisták.

Egyes szónokok (köztük, azt hiszem, Riese) azt mondotta itt, hogy nem Zinovjev és Kamenyev pártolt át a trockizmushoz, hanem ellenkezőleg, Trockij pártolt át Zinovjevhez és Kamenyevhez. Üres beszéd ez, elvtársak. Az a tény, hogy Kamenyev és Zinovjev megtagadta a XIV. konferencia határozatát, közvetlen bizonyítéka annak, hogy éppen Kamenyev és Zinovjev állt át a trockizmus oldalára.

Tehát:

Ki tagadta meg a lenini vonalat a szocializmus Szovjetunióban való építése kérdésében, azt a lenini vonalat, amelyet az OK(b)P XIV. konferenciájának határozata szögezett le?

Kiderül, hogy Kamenyev és Zinovjev.

Ki „cserélte fel a nemzetközi forradalmi perspektívát” trockizmussal?

Kiderül, hogy Kamenyev és Zinovjev.

Ha Kamenyev most pártunk „nacionál-reformizmusa” miatt csap lármát, és jajveszékel, ezt azért teszi, mert ezzel elterelni próbálja az elvtársak figyelmét saját bűnbeeséséről és más nyakába akarja varrni saját bűnét.

Ezért Kamenyevnek pártunk „nacionál-reformizmusára” épített „manővere” fogás, rút és otromba fogás, amelynek az a célja, hogy pártunk „nacionál-reformizmusának” hangoztatásával leplezze azt, hogy Kamenyev megtagadta a XIV. konferencia határozatát, megtagadta a leninizmust és átállt a trockizmus oldalára.

2. Építjük és fel is tudjuk építeni a szocializmus gazdasági bázisát a Szovjetunióban

Előadói beszédemben azt mondottam, hogy a szocializmus politikai bázisát nálunk már megteremtettük — ez a proletárdiktatúra. Mondottam, hogy a szocializmus gazdasági bázisa még koránt-sincs megteremtve és még meg kell teremteni. Mondottam, továbbá, hogy a kérdés ennélfogva ez: van-e lehetőségünk arra, hogy a magunk erejéből felépítsük a szocializmus gazdasági bázisát országunkban? Mondottam, végül, hogy ha ezt a kérdést lefordítjuk osztálynyelvre, akkor a következőképpen hangzik: van-e lehetőségünk arra, hogy a magunk erejéből leküzdjük saját, szovjet, burzsoáziánkat?

Trockij azt állítja beszédében, hogy amikor a Szovjetunió burzsoáziájának leküzdéséről beszéltem, e burzsoázia politikai leküzdésére gondoltam. Ez persze nem igaz. Itt a frakciózás ragadja el Trockijt. Beszédemből kitűnik, hogy amikor a Szovjetunió burzsoáziájának leküzdéséről beszéltem, gazdasági leküzdésére gondoltam, mert politikailag már leküzdöttük.

Mit jelent gazdaságilag leküzdeni a Szovjetunió burzsoáziáját? Vagy másképpen mondva: mit jelent a szocializmus gazdasági bázisát megteremteni a Szovjetunióban?

„A szocializmus gazdasági bázisát megteremteni annyit jelent, hogy egyetlen gazdasági egésszé forrasztjuk össze a mezőgazdaságot és a szocialista ipart, a mezőgazdaságot a szocialista ipar vezetésének rendeljük alá, a mezőgazdasági és ipari termékek cseréje alapján rendezzük a város és a falu közötti viszonyt, elzárjuk és felszámoljuk mindazokat a csatornákat, amelyek útján az osztályok születnek és születik mindenekelőtt a tőke, megteremtjük végeredményben a termelés és az elosztás olyan feltételeit, amelyek egyenesen és közvetlenül az osztályok megszüntetésére vezetnek” (Sztálin előadói beszéde a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának VII. kibővített plénumán).

Így határoztam meg beszédemben a szocializmus gazdasági bázisának lényegét a Szovjetunióban.

Ez a meghatározás pontosan kifejti a szocializmus „gazdasági lényegének”, „gazdasági bázisának” azt a meghatározását, amelyet Lenin fogalmazott meg „A terményadóról” szóló brosúrájának ismeretes vázlatában.

Helyes-e ez a meghatározás és számíthatunk-e arra, hogy a szocializmus gazdasági bázisának felépítése országunkban lehetséges — ez most nézet- eltéréseink fő kérdése.

Trockij még csak nem is érintette ezt a kérdést. Egyszerűen megkerülte, nyilván azt gondolta, hogy okosabb lesz hallgatni.

Az pedig, hogy építjük és fel tudjuk építeni a szocializmus gazdasági bázisát, kitűnik akár csak a következőkből is:

a) szocializált termelésünk nagyüzemű és egyesített termelés, ezzel szemben a nem-államosított termelés országunkban kisüzemű és szétforgácsolt termelés, márpedig ismeretes, hogy a nagyüzemű és egyesített termelés fölénye a kisüzemű termeléssel szemben vitathatatlan tény;

b) szocializált termelésünk már vezeti és kezdi maga alá rendelni a kisüzemű termelést, akár a városi, akár a falusi kisüzemű termelésről van szó;

c) a gazdaságunk szocialista elemei és kapitalista elemei közt folyó harc frontján az előbbiek kétségtelen erőfölénnyel rendelkeznek az utóbbiakkal szemben, és lépésről lépésre nyomulnak előre, leküzdve gazdaságunk kapitalista elemeit mind a termelés terén, mind a forgalom terén.

Más tényezőkről, amelyek gazdaságunk szocialista elemeinek a tőkés elemek feletti győzelmére vezetnek, már nem is szólok.

Milyen alapon tételezhető fel az, hogy gazdaságunk tőkés elemei leküzdésének folyamata nem fog továbbra is folytatódni?

Trockij azt mondotta beszédében:

„Sztálin azt állítja, hogy megvalósítjuk a szocializmus építését, vagyis az osztályok és az állam megszüntetésére törekszünk, vagyis leküzdjük burzsoáziánkat. Igenám, elvtársak, de hiszen az államnak hadseregre van szüksége a külső ellenség ellen” (a gyorsírói jegyzőkönyv alapján idézem. — I. Szt.).

Mit jelent ez ? Mi az értelme ennek az idézetnek ? Ebből az idézetből csak egy következtetést lehet levonni: mivel a szocializmus gazdasági bázisának felépítése az osztályok és az állam megszüntetését jelenti és mivel hadseregre mégiscsak szükségünk van a szocialista haza védelméhez, hadsereg viszont állam nélkül lehetetlen (így gondolja Trockij) — kiderül, hogy mindaddig nem tudjuk felépíteni a szocializmus gazdasági bázisát, amíg meg nem szűnik a szocialista haza fegyveres védelmének szükségessége.

Ez, elvtársak, a legteljesebb fogalomzavar. Trockij itt államon vagy egyszerűen a szocialista társadalom fegyveres védelmének apparátusát érti, ami képtelenség, mert az állam elsősorban egyik osztály eszköze más osztályok ellen, márpedig magától értetődik, hogy mihelyt nem lesznek osztályok, nem lehet állam sem. Vagypedig Trockij azt akarja itt mondani, hogy a szocialista társadalom védelmének hadserege elképzelhetetlen állam léte nélkül, s ez megintcsak képtelenség, mert elméletileg tökéletesen feltételezhető a társadalomnak olyan állapota, amikor nincsenek osztályok, nincs állam, de van felfegyverzett nép, amely megvédi osztálynélküli társadalmát a külső ellenséggel szemben. A szociológia számos példát nyújt arra, hogy az emberiség történelmében voltak olyan társadalmak, amelyeknek nem voltak osztályaik, nem volt államuk, de így vagy amúgy védekeztek a külső ellenséggel szemben. Ugyanezt kell mondani a jövő osztálynélküli társadalmáról is, amelynek, bár osztályok és állam nélküli társadalom, mégis lehet szocialista milíciája a külső ellenséggel szemben való védelem céljából. Szerintem nem nagyon valószínű, hogy nálunk idáig juthatnak a dolgok, mert nem kétséges, hogy a szocialista építés országunkban elért sikerei, s még inkább a szocializmus győzelme és az osztályok megszüntetése — ezek olyan világtörténelmi jelentőségű tények, amelyeknek ki kell váltaniok a tőkés országok proletárjainak hatalmas előretörését a szocializmus felé, forradalmi robbanásokat kell kiváltaniok más országokban. De elméletileg teljesen megengedhető a társadalomnak olyan állapota, amelyben elképzelhető a szocialista milícia létezése az osztályok és az állam léte nélkül.

Különben, pártunk programja ezt a kérdést bizonyos mértékig megvilágítja. A program idevágó része ezt mondja:

„A Vörös Hadseregnek, mint a proletárdiktatúra fegyverének, szükségképpen nyílt osztályjelleggel kell bírnia, vagyis kizárólag a proletariátusból és a parasztság hozzá közelálló félproletár rétegeiből kell regrutálódnia. Csak az osztályok megszüntetése eredményeképpen válik az ilyen osztályhadsereg össznépi szocialista milíciává” (lásd a SzK(b)P Programját).

Trockij, úgylátszik, elfelejtette programunknak ezt a pontját.

Trockij azt mondta beszédében, hogy népgazdaságunk függ a kapitalista világgazdaságtól és erősítgette, hogy „az elszigetelt hadikommunizmustól egyre inkább közeledünk a világgazdasággal való összenövéshez”.

Ebből az következne, hogy népgazdaságunk — amelyben folyik a harc a kapitalista és a szocialista elemek között — összenő a kapitalista világgazdasággal. Kapitalista világgazdaságról beszélek, mert jelenleg másmilyen világgazdaság nincs a világon.

Ez nem igaz, elvtársak. Ez abszurdum. Ezt a frakciós túlzás mondatja Trockijjal.

Senki sem tagadja, hogy népgazdaságunk függ a kapitalista világgazdaságtól. Ezt senki sem tagadta és nem is tagadja, mint ahogy azt sem tagadja senki, hogy minden ország és minden nemzetgazdaság, beleértve az amerikai nemzetgazdaságot is, függ a nemzetközi kapitalista gazdaságtól. De ez a függés kölcsönös. Nem csak a mi gazdaságunk függ a kapitalista országoktól, hanem a kapitalista országok is függenek a mi gazdaságunktól, a mi kőolajunktól, a mi gabonánktól, a mi erdeinktől, végül a mi mérhetetlen piacunktól. Hitelt kapunk mondjuk a „Standard Oil”-tól. Hitelt kapunk a német kapitalistáktól. De ezeket a hiteleket nem a két szép szemünkért kapjuk, hanem azért, mert a kapitalista országoknak szükségük van a mi olajunkra, gabonánkra, a mi gépi berendezéseket felvevő piacunkra. Nem szabad elfelejtenünk azt, hogy országunk a világ egyhatoda, óriási felvevő piac, és a tőkés országok nem lehetnek meg anélkül, hogy valamilyen kapcsolatban ne legyenek piacunkkal. Mindez azt jelenti, hogy a tőkés országok függenek a mi gazdaságunktól. A függés itt kölcsönös.

Azt jelenti-e ez, hogy népgazdaságunknak a kapitalista országoktól való függése kizárja a szocialista gazdaság felépítésének lehetőségét országunkban? Természetesen nem ezt jelenti. Aki a szocialista gazdaságot teljesen zárt és a környező nemzetgazdaságoktól teljesen független egységnek képzeli, az ostobaságot képzel. Lehet-e azt állítani, hogy a szocialista gazdaságnak egyáltalán nem lesz semmilyen exportja és importja, hogy a szocialista gazdaság nem fog importálni olyan termékeket, amelyek nincsenek az országban, és nem fogja exportálni ezzel kapcsolatban saját termékeit? Nem, ezt nem lehet állítani. Márpedig mi az export és az import? Az országok egymástól való függésének kifejezése. A gazdasági kölcsönös függés kifejezése.

Ugyanezt kell mondanunk korunk kapitalista országairól is. Önök egyetlenegy olyan országot sem képzelhetnek el, amelynek nincs exportja és importja. Nézzük Amerikát, a világ leggazdagabb országát. Mondhatjuk-e azt, hogy a mai kapitalista államok, mondjuk Anglia vagy Amerika, teljesen független országok? Nem, nem mondhatjuk. Miért? Azért, mert függenek az exporttól és az importtól, függenek más országok nyersanyagaitól (Amerika például a kaucsuktól és egyéb nyersanyagoktól függ), függenek a piacoktól, ahol elhelyezik gépi berendezéseiket és egyéb készáruikat.

Azt jelenti-e ez, hogy ha nincsenek teljesen független országok, ez kizárja az egyes nemzetgazdaságok önállóságát? Nem, nem jelenti azt. A mi országunk ugyanúgy függ más országoktól, mint ahogy más országok is függenek a mi népgazdaságunktól, de ez még nem jelenti azt, hogy a mi országunk ezzel elvesztette vagy elveszti önállóságát, hogy nem tudja megvédelmezni önállóságát, hogy országunknak a nemzetközi kapitalista gazdaság egy csavarjává kell válnia. Különbséget kell tennünk az országoknak egymástól való függése és ez országok gazdasági önállósága között. Az egyes nemzetgazdasági egységek abszolút függetlenségének tagadása még nem jelenti és nem jelentheti ez egységek gazdasági önállóságának tagadását.

De Trockij nemcsak népgazdaságunk függéséről beszél. Ezt a függést úgy tünteti fel, mint a mi gazdaságunk és a kapitalista világgazdaság összenövését. De mit jelent a mi népgazdaságunk és a kapitalista világgazdaság összenövése? Azt jelenti, hogy népgazdaságunk a világkapitalizmus függvényévé válik. De vajon a mi országunk a világkapitalizmus függvénye? Semmiesetre sem! Ez ostobaság, elvtársak. Ez komolytalan állítás.

Ha ez igaz volna, akkor semmiféle lehetőségünk nem volna arra, hogy megvédelmezzük szocialista iparunkat, külkereskedelmi monopóliumunkat, államosított közlekedésünket, államosított hitelügyünket, gazdaságunk tervszerű vezetését.

Ha ez igaz volna, akkor már szocialista iparunk közönséges kapitalista iparrá való elfajulásának útján állnánk.

Ha ez igaz volna, nem mutathatnánk fel sikereket a gazdaságunk szocialista elemei és a kapitalista elemek közötti harc frontján.

Trockij azt mondotta beszédében, hogy „a valóságban mi állandóan a világgazdaság ellenőrzése alatt leszünk”.

Ebből tehát az következik, hogy népgazdaságunk a kapitalista világgazdaság ellenőrzése alatt fog fejlődni, mert a kapitalista világgazdaságon kívül más világgazdaság most nem létezik.

Igaz-e ez? Nem, nem igaz. Ez a tőkés cápák ábrándja, amely sohasem válik valósággá.

Mit jelent az ellenőrzés a kapitalista világgazdaság részéről? Az ellenőrzés a kapitalisták szájában nem puszta szólam. A kapitalisták ellenőrzésen reális valamit értenek.

A kapitalista ellenőrzés mindenekelőtt pénzügyi ellenőrzést jelent. De vajon a mi bankjaink nincsenek államosítva és vajon ezek a bankok az európai kapitalista bankok ellenőrzése alatt működnek? A pénzügyi ellenőrzés azt jelenti, hogy országunkat behálózzák a tőkés nagybankok fiókjaival, úgynevezett „leány”-bankokat alapítanak. De hát vannak nálunk ilyen bankok? Természetesen nincsenek! És nemcsak hogy nincsenek, de nem is lesznek soha, amíg a Szovjethatalom él.

A kapitalista ellenőrzés iparunk ellenőrzését, szocialista iparunk denacionalizálását, közlekedésünk denacionalizálását jelenti. De talán iparunk nincs államosítva és nem éppen mint államosított ipar fejlődik? Van talán valaki, aki akár csak egyetlen államosított üzemet is denacionalizálni akarna? Persze, nem tudom, milyen elképzelései vannak Trockijnak ott a koncesszióbizottságban. (Derültség.) De hogy a denacionalizátoroknak nem lesz maradásuk országunkban, amíg él a Szovjethatalom — efelől biztosak lehetnek.

A kapitalista ellenőrzés a piacunkkal való rendelkezés jogát jelenti, jelenti a külkereskedelmi monopólium felszámolását. Tudom, hogy a nyugati tőkések nem egyszer beverték a fejüket, amikor át akarták törni a külkereskedelmi monopólium páncélját. Ismeretes, hogy a külkereskedelmi monopólium fiatal szocialista iparunk védőpajzsa és oltalmazója. De vajon a kapitalisták tudtak-e már sikereket elérni a külkereskedelmi monopólium felszámolása terén? Talán nehéz megérteni, hogy amíg a Szovjethatalom fennáll, a külkereskedelmi monopólium mindenek ellenére élni és virulni fog?

A kapitalista ellenőrzés, végül, politikai ellenőrzést jelent, országunk politikai önállóságának megsemmisítését, országunk törvényeinek a nemzetközi kapitalista gazdaság érdekeihez és ízléséhez való alkalmazását jelenti. De vajon a mi országunk politikailag nem önálló ország? Vajon a mi törvényeinket nem országunk proletariátusának és dolgozó tömegeinek érdekei diktálják? Miért nem idéznek tényeket, akár csak egyetlen tényt, amely országunk politikai önállóságának elvesztéséről tanúskodik? Próbálják meg és idézzenek.

Íme, így értelmezik a kapitalisták az ellenőrzést, ha persze valóságos ellenőrzésről beszélünk, és nem csak fecsegünk a levegőbe holmi légies ellenőrzésről.

Ha ilyen valóságos kapitalista ellenőrzésről van szó — márpedig csakis ilyen ellenőrzésről lehet szó, mert a légies ellenőrzésről szóló üres fecsegéssel csak rossz irodalmárok foglalkozhatnak —, akkor ki kell jelentenem, hogy ilyen ellenőrzés nálunk nincs és nem is lesz soha, amíg él proletariátusunk és amíg fennáll nálunk a Szovjethatalom. (Taps.)

Trockij azt mondotta beszédében:

„Arról van szó, hogy a kapitalista világgazdaság gyűrűjében felépítsünk egy elszigetelt szocialista államot. Ezt csak úgy lehet elérni, ha ennek az elszigetelt államnak a termelőerői felülmúlják a kapitalizmus termelőerőit, mert nem egy vagy tíz év, hanem félévszázad, sőt száz év távlatában is csak az az állam, csak az az új társadalmi forma szilárdulhat meg, amelynek termelőerői hatalmasabbak, mint a régi gazdasági rendszer termelőerői” (Trockij beszéde a Komintern Végrehajtó Bizottságának VII. kibővített plénumán, gyorsírói jegyzet).

Ebből tehát az következik, hogy jó ötven év, sőt száz év kell ahhoz, hogy a szocialista gazdasági rendszer gyakorlatilag bebizonyítsa fölényét — a termelőerők fejlődése szempontjából — a kapitalista gazdasági rendszerrel szemben.

Ez nem igaz, elvtársak. Ez a legteljesebb fogalomzavar, ez minden távlat összekeverése.

Ahhoz, hogy a feudális gazdasági rendszer bebizonyítsa fölényét a rabszolgatartó gazdasági rendszerrel szemben, azt hiszem, körülbelül kétszáz év kellett, ha nem kevesebb. Hiszen másképp nem is lehetett, mivel a fejlődés üteme akkor rettenetesen lassú volt, a termelés technikája pedig — hogy mást ne mondjunk — primitív volt.

Ahhoz, hogy a burzsoá gazdasági rendszer bebizonyítsa fölényét a feudális gazdasági rendszerrel szemben, körülbelül száz év kellett, vagy még annyi sem. A burzsoá gazdasági rendszer már a feudális társadalom ölén megmutatta, hogy magasan, nagyon magasan felette áll a feudális gazdasági rendszernek. Az időkülönbséget itt a burzsoá gazdasági rendszer gyorsabb fejlődési üteme és fejlettebb technikája magyarázza meg.

Azóta a technika hallatlan sikereket ért el, a fejlődés üteme pedig valósággal szédítővé vált. Kérdezem, milyen alapon tételezi fel Trockij, hogy a szocialista gazdasági rendszernek mintegy száz évre lesz szüksége ahhoz, hogy bebizonyítsa fölényét a kapitalista gazdasági rendszerrel szemben?

Vajon az a tény, hogy termelésünk élén nem a henyék, hanem maguk a termelők állnak, nem hatalmas tényezője annak, hogy a szocialista gazdasági rendszernek minden esélye meglesz ahhoz, hogy hétmérföldes léptekkel vigye előre a gazdaságot, és rövidebb idő alatt bizonyítsa be fölényét a kapitalista gazdasági rendszerrel szemben?

Vajon az a tény, hogy a szocialista gazdaság a legnagyobb mértékben egyesített koncentrált gazdaság, hogy a szocialista gazdaságot tervszerűen vezetik, — vajon ez a tény nem amellett szól, hogy a szocialista gazdaságnak minden esélye meglesz ahhoz, hogy viszonylag rövid idő alatt bebizonyítsa fölényét a belső ellentmondásoktól és válságoktól marcangolt kapitalista gazdasági rendszerrel szemben?

Nem világos-e ezek után, hogy aki itt ötven- meg százéves távlattal operál, az a megrémült nyárspolgár módjára babonásan hisz a kapitalista gazdasági rendszer mindenható erejében? (Hangok: „Úgy van!”)

Mármost milyen következtetéseket kell levonnunk ebből? Két következtetés adódik:

Először. Trockij a szocializmus országunkban való építésének kérdésével kapcsolatos ellenvetéseiben a vita régi bázisáról új bázisra tért át. Korábban az ellenzék a belső ellentétek szempontjából, a proletariátus és a parasztság közötti ellentétek szempontjából tett ellenvetéseket, ezeket az ellentéteket tartotta leküzdhetetleneknek. Most Trockij a külső ellentéteket, a mi népgazdaságunk és a kapitalista világgazdaság közötti ellentéteket hangsúlyozza, és ezeket az ellentéteket tartja leküzdhetetleneknek. Trockij eleddig azt állította, hogy az országunkban folyó szocialista építés a proletariátus és a parasztság közötti ellentéteken feneklik meg, most azonban frontot változtat, a pártálláspont bírálatának más bázisára tér át és azt állítja, hogy a szocialista építés a mi gazdasági rendszerünk és a kapitalista világgazdaság közötti ellentéteken feneklik meg. Ezzel valójában elismerte az ellenzék régi érveinek tarthatatlanságát.

Másodszor. Trockij visszavonulása azonban útvesztőbe, mocsárba való visszavonulás. Trockij lényegében Szuhanovhoz vonult vissza, nyíltan és leplezetlenül. Mi következik lényegében Trockij „új” érveiből? Az, hogy gazdasági elmaradottságunk folytán nem értünk meg a szocializmusra, hogy nálunk nincsenek meg a szocialista gazdaság felépítésének objektív előfeltételei, hogy népgazdaságunk ennélfogva a kapitalista világgazdaság függvényévé, a világkapitalizmus ellenőrzése alatt álló gazdasági egységgé válik és azzá is kell válnia.

Ez azonban „szuhanovizmus”; nyílt és leplezetlen „szuhanovizmus”.

Az ellenzék lecsúszott a lejtőn a mensevik Szuhanovhoz, Szuhanov álláspontjára, amely nyíltan tagadta a szocializmus országunkban való győzelmes építésének lehetőségét.

3. A világ proletariátusával szövetségben építjük a szocializmust

Hogy a szocializmust a parasztsággal szövetségben építjük, ezt, azt hiszem, ellenzékünk nem meri nyíltan tagadni. Hogy a szocializmust a világ proletariátusával szövetségben építjük-e — az ellenzék itt már megkísérli a kételkedést. Némelyik ellenzéki még azt is állítja, hogy pártunk lebecsüli ennek a szövetségnek a jelentőségét. Egyikük pedig, Kamenyev, odáig merészkedett, hogy nacionál-reformizmussal, azzal vádolta a pártot, hogy a nemzetközi forradalmi perspektívát nacionál-reformista perspektívával cseréli fel.

Ez, elvtársak, ostobaság. Feneketlen ostobaság. Csak őrültek tagadhatják annak a szövetségnek hatalmas jelentőségét, amely országunk proletárjai és valamennyi többi ország proletárjai között a szocializmus építése ügyében fennáll. Csak őrültek vádolhatják pártunkat azzal, hogy lebecsüli minden ország proletárjainak szövetségét. Csakis a világ proletariátusával szövetségben lehet építeni a szocializmust országunkban.

A kérdés lényege az, hogyan értelmezzük ezt a szövetséget.

Amikor a Szovjetunió proletárjai 1917 októberében kezükbe vették a hatalmat — ez segítség volt minden ország proletárjainak, ez szövetség volt velük.

Amikor Németország proletárjai 1918-ban forradalmat csináltak — ez segítség volt minden ország proletárjainak, különösen a Szovjetunió proletárjainak, ez szövetség volt a Szovjetunió proletariátusával.

Amikor a nyugateurópai proletárok gátolták a Szovjetunió elleni intervenciót, nem szállítottak fegyvert az ellenforradalmi tábornokoknak, akcióbizottságokat szerveztek és aláaknázták saját tőkéseik hátországát — ez segítség volt a Szovjetunió proletárjainak, ez a nyugateurópai proletárok és a Szovjetunió proletárjai közötti szövetség volt. A tőkés országok proletárjainak e rokonszenve és e támogatása nélkül nem tudtunk volna győzni a polgárháborúban.

Amikor a tőkés országok proletárjai tucatjával küldik hozzánk a küldöttségeket, ellenőrzik építésünket és azután szétviszik építésünk sikereinek hírét az egész munkás Európában — ez segítség a Szovjetunió proletárjainak, hatalmas támogatás a Szovjetunió proletárjainak, ez szövetség a Szovjetunió proletárjaival és fék egy országunk elleni esetleges imperialista intervencióval szemben. E támogatás és e fék nélkül nem lenne most „lélegzetvételi szünetünk”, „lélegzetvételi szünet” nélkül pedig nem folyna nálunk lendületes munka a szocializmusnak országunkban való építése terén.

Amikor a Szovjetunió proletárjai diktatúrájukat erősítik, felszámolják a gazdasági bomlást, kifejlesztik az építőmunkát és sikereket érnek el a szocializmus építésében — ez hatalmas támogatás a világ proletárjainak, ez támogatja a kapitalizmus ellen, a hatalomért vívott harcukat, mert a Szovjet Köztársaság fennállása, szívóssága, a szocialista építés frontján elért sikerei a világforradalom hatalmas tényezői, amelyek bátorítják a világ proletárjait a kapitalizmus ellen vívott harcukban. Aligha kételkedhetünk abban, hogy a Szovjet Köztársaság megsemmisítése maga után vonná a legsötétebb és legvadabb reakciót valamennyi tőkés országban.

Forradalmunk ereje és a tőkés országok forradalmi mozgalmának ereje ebben a kölcsönös támogatásban és minden ország proletárjainak e szövetségében van.

Ezek a különböző formái a Szovjetunió proletárjai és a világ proletariátusa közötti szövetségnek.

Az ellenzéknek az a hibája, hogy nem érti vagy nem ismeri el a szövetség e formáit. Az ellenzéknek az a baja, hogy a szövetségnek csak egyetlen formáját ismeri el, a nyugateurópai proletariátus által a Szovjetunió proletariátusának nyújtott „közvetlen állami támogatás” formáját, vagyis azt a formát, amely, sajnos, egyelőre nincs alkalmazásban, és emellett az ellenzék a Szovjetunióban folyó szocialista építés sorsát közvetlenül ettől a jövőbeli támogatástól teszi függővé.

Az ellenzék azt hiszi, hogy csak a támogatás e formájának elismerése esetén lehet megőrizni a párt számára a „nemzetközi forradalmi perspektívát”. De már mondottam, hogy ez az álláspont a világforradalom késlekedése esetén csak gazdaságunk kapitalista elemeinek tett szakadatlan engedményekre, és végül — kapitulációra, defetizmusra vezethet.

Kiderül tehát, hogy az európai proletariátus „közvetlen állami támogatása”, amelyet az ellenzék mint a világ proletariátusával való szövetség egyetlen formáját ajánl, a világforradalom késlekedése esetén a kapituláció takargatása.

Kamenyev „nemzetközi forradalmi perspektívája” mint a kapituláció takargatása — lám, valójában ez Kamenyev „perspektívája”.

Ezért csak csodálni lehet azt a bátorságot, amellyel Kamenyev itt fellépett, nacionál-reformizmussal vádolva pártunkat.

Honnan szedte — enyhén szólva — ezt a bátorságot Kamenyev, aki nálunk sohasem tűnt ki sem forradalmiságával, sem internacionalizmusával?

Honnan szedte ezt a bátorságot Kamenyev, aki nálunk mindig bolsevik volt a mensevikek között és mensevik a bolsevikok között? (Derültség.)

Honnan szedte ezt a bátorságot Kamenyev, akit Lenin annak idején teljes joggal nevezett az Októberi Forradalom „sztrájktörőjének”?

Kamenyev tudni óhajtja, hogy a Szovjetunió proletariátusa nemzetközi-e. Ki kell jelentenem, hogy a Szovjetunió proletariátusának nincs szüksége az Októberi Forradalom „sztrájktörőjének” bizonyítványára.

Akarja tudni, hogy a Szovjetunió proletariátusa mennyire nemzetközi? Kérdezze meg az angol munkásokat, kérdezze meg a német munkásokat (viharos taps), kérdezze meg a kínai munkásokat — és ők majd beszélnek önnek a Szovjetunió proletariátusának nemzetköziségéről.

4. Az elfajulás kérdése

Bebizonyítottnak tekinthetjük tehát, hogy az ellenzék mai álláspontja — a szocializmus országunkban való győzelmes építése lehetőségének határozott tagadása.

A szocializmus győzelmes építése lehetőségének tagadása azonban a párt elfajulásának perspektívájára vezet, az elfajulás perspektívája pedig a hatalom feladására és egy másik párt megalakításának kérdéséhez vezet.

Trockij úgy tett, mint aki nem tudja komolyan venni ezt a kérdést. Ez álcázás.

Nem lehet kétséges, hogy ha mi nem építhetünk szocializmust, a többi országban pedig késik a forradalom, s közben nálunk erősödik a tőke ugyanúgy, ahogy népgazdaságunknak és a kapitalista világgazdaságnak az „összenövése” is fokozódik — akkor az ellenzék szempontjából csak két kivezető út marad:

a) vagy hatalmon kell maradnunk és a polgári demokrácia politikáját kell folytatnunk, részt kell vennünk a burzsoá kormányban, egyszóval „millerandizmust” kell megvalósítanunk;

b) vagy fel kell adnunk a hatalmat, hogy el ne fajuljunk, és a hivatalos párt mellett új pártot kell alakítanunk, ami éppen az, amire ellenzékünk tulajdonképpen törekedett és lényegében még ma is törekszik.

A két párt elmélete, vagy egy új párt elmélete közvetlenül a szocializmus győzelmes építése lehetőségének tagadásából, közvetlenül az elfajulás perspektívájából következik.

Mind az egyik, mind a másik megoldás kapitulációra, defetizmusra vezet.

Hogyan állt ez a kérdés a polgárháború időszakában? A kérdés akkor így állt: ha nem tudunk hadsereget szervezni és nem tudjuk visszaverni az ellenséget, a proletárdiktatúra elbukik és elveszítjük a hatalmat. Akkor a háború volt az első helyen.

Hogyan áll a kérdés most, amikor a polgárháború befejeződött és a gazdasági építés feladatai kerültek az első helyre? A kérdés most így áll: ha nem tudunk szocialista gazdaságot építeni, akkor a proletárdiktatúrának, egyre komolyabb és komolyabb engedményeket téve a burzsoáziának, el kell fajulnia és a burzsoá demokrácia járszalagjára kell kerülnie.

Beleegyezhetnek-e kommunisták abba, hogy burzsoá politikát folytassanak és elfajuljon a proletárdiktatúra?

Nem, nem egyezhetnek bele és nem szabad beleegyezniök.

Ebből adódik a kivezető út: fel kell adni a hatalmat és új pártot kell alakítani, szabaddá téve az utat a restaurálódó kapitalizmus számára.

Kapituláció, mint az ellenzéki blokk mai álláspontjának természetes folyománya — ez a következtetés.

IV
Az ellenzék és a pártegység kérdése

Rátérek az utolsó kérdésre, az ellenzéki blokknak és pártunk egységének a kérdésére.

Hogyan alakult ki az ellenzéki blokk?

A párt azt mondja, hogy az ellenzéki blokk úgy alakult ki, hogy az „új ellenzék”, Kamenyev és Zinovjev, átállt a trockizmus oldalára.

Zinovjev és Kamenyev tagadják ezt és arra célozgatnak, hogy nem ők mentek Trockijhoz, hanem Trockij jött hozzájuk.

Lássuk a tényeket.

Beszéltem a XIV. konferenciának arról a határozatáról, amelyet a konferencia a szocializmus országunkban való építésének kérdésében hozott. Beszéltem arról, hogy Kamenyev és Zinovjev megtagadta ezt a határozatot, amelyet nem fogad el és nem is fogadhat el Trockij, megtagadták azért, hogy közeledjenek Trockijhoz és átálljanak a trockizmus oldalára. Igaz ez vagy sem? Igenis, igaz. Megkísérelték-e Kamenyev és Zinovjev azt, hogy valamit szembeszegezzenek ezzel az állítással? Nem, nem kísérelték meg. Agyonhallgatták a kérdést.

Van továbbá pártunk XIII. konferenciájának egy határozata, amely a trockizmust kispolgári elhajlásnak és a leninizmus revíziójának minősíti. Ezt a határozatot, mint ismeretes, a Kommunista Internacionále V. kongresszusa jóváhagyta. Előadói beszédemben azt mondottam, hogy Kamenyev és Zinovjev megtagadták ezt a határozatot, amikor külön nyilatkozataikban kijelentették, hogy 1923-ban a trockizmusnak volt igaza a párt ellen folytatott harcában. Igaz ez vagy sem? Igenis, igaz. Tett-e kísérletet Zinovjev és Kamenyev arra, hogy valamit szembeszegezzen ezzel az állítással? Hallgatásuk volt a válasz.

További tények. Kamenyev 1925-ben a következőket írta a trockizmusról:

„Trockij elvtárs lett az a csatorna, amelyen keresztül a kispolgári befolyás behatol pártunkba. Fellépéseinek egész jellege, egész történelmi múltja mutatja, hogy ez így van. A párt ellen folytatott harcában immár szimbólumává vált az országban mindannak, ami pártunk ellen irányul” … „Mindent el kell követnünk annak érdekében, hogy ennek a nem-bolsevik tanításnak a fertőzésétől megvédjük a pártnak azokat a rétegeit, amelyekre számít — nevezetesen ifjúságunkat, a jövőnek ezt a letéteményesét, amelynek majdan pártunk sorsát kezébe kell vennie. És éppen ezért pártunk soronlevő feladatául kell kitűzni azt, hogy a legkülönbözőbb formában fokozott mértékben magyarázza meg Trockij elvtárs álláspontjának helytelenségét, azt, hogy választani kell a trockizmus és a leninizmus között, hogy nem lehet a kettőt egymással összeegyeztetni” (Kamenyev. „A párt és a trockizmus”, „A leninizmusért” c. gyűjteményben, 84—86. old.).

Van-e Kamenyevnek bátorsága ahhoz, hogy most megismételje ezeket a szavakat? Ha hajlandó megismételni őket, akkor miért van most blokkban Trockijjal? Ha nem meri megismételni őket, akkor nem világos-e, hogy Kamenyev feladta régi álláspontját és átállt a trockizmus oldalára?

Zinovjev ezt írta a trockizmusról 1925-ben:

„Trockij elvtárs legutóbbi fellépése („Október tanulságai”) nem más, mint már meglehetősen nyílt kísérlet a leninizmus alapjainak revíziójára, sőt, közvetlen felszámolására. A legrövidebb időn belül ezt világosan fogja látni egész pártunk és az egész Internacionále” (Zinovjev. „Bolsevizmus vagy trockizmus”, „A leninizmusért” c. gyűjteményben, 120. old.).

Hasonlítsák össze Zinovjevnek ezeket a szavait azzal, amit Kamenyev mondott beszédében: „Mi azért tartunk Trockijjal, mert ő nem revideálja Lenin alapeszméit” — és akkor megértik, hogy milyen mélyre zuhant Kamenyev és Zinovjev.

Zinovjev ugyanabban az évben, 1925-ben ezt írta Trockijról:

„Most dől el a kérdés, hogy mi is tulajdonképpen az OKP 1925-ben. 1903-ban ezt a kérdést a szervezeti szabályzat első paragrafusával kapcsolatos álláspont döntötte el, 1925-ben pedig a Trockijhoz, a trockizmushoz való viszony. Aki azt mondja, hogy a trockizmus «törvényes árnyalattá» válhat a bolsevik pártban, az maga sem bolsevik többé. Aki most Trockijjal szövetségben, azzal a trockizmussal együttműködve akarja a pártot építeni, amely nyíltan támadja a bolsevizmust, az elfordul a leninizmus alapjaitól. Meg kell érteni, hogy a trockizmus túlhaladott szakasz, hogy a lenini pártot most csak a trockizmussal szembeszállva lehet építeni” („Pravda”, 1925 február 5).

Van-e Zinovjevnek bátorsága ahhoz, hogy most megismételje ezeket a szavakat? Ha hajlandó megismételni őket, akkor miért van most blokkban Trockijjal? Ha nem tudja megismételni őket, akkor nem világos-e, hogy Zinovjev elfordult a leninizmustól és átállt a trockizmushoz?

Miről tanúskodnak mindezek a tények?

Arról, hogy az ellenzéki blokk úgy tevődött össze, hogy Kamenyev és Zinovjev átállt a trockizmus oldalára.

Milyen az ellenzéki blokk platformja?

Az ellenzéki blokk platformja a szociáldemokrata elhajlás platformja, a jobboldali elhajlás platformja pártunkban, olyan platform, amelynek célkitűzése az, hogy összegyűjtsön mindenféle és mindenfajta opportunista áramlatot a párt elleni, a párt egysége elleni, a párt tekintélye elleni harc megszervezése érdekében. Kamenyev a Központi Bizottságra célozgatva beszél arról, hogy pártunkban jobboldali elhajlás van. De ez fogás, otromba és alattomos fogás, amelynek az a célja, hogy a párt ellen emelt nagyhangú vádakkal leplezze az ellenzéki blokk opportunizmusát. A valóság az, hogy a jobboldali elhajlás kifejezője pártunkban az ellenzéki blokk. Mi az ellenzéket nem kijelentései, hanem tettei alapján ítéljük meg. Az ellenzék tettei pedig arról tanúskodnak, hogy az ellenzék a gyűjtőpontja és melegágya mindenféle és mindenfajta opportunista elemnek — Osszovszkijtól és a „munkásellenzéktől” kezdve egészen Souvarine-ig és Maslowig, Korschig és Ruth Fischerig. A frakciózás visszaállítása, a párton belüli frakciószabadság elméletének visszaállítása, pártunk valamennyi opportunista elemének összegyűjtése, harc a párt egysége ellen, harc a párt vezető káderei ellen, harc egy új párt megalakításáért — ez most az ellenzék számítása, ha Kamenyev felszólalása alapján ítélünk. Kamenyev felszólalása ebben a tekintetben fordulat az ellenzék 1926 októberi „nyilatkozatától” az ellenzék szakadár vonalának visszaállítása felé.

Mi az ellenzéki blokk a pártegység szempontjából?

Az ellenzéki blokk egy új párt csírája pártunkban. Vagy talán nem tény az, hogy az ellenzéknek saját központi bizottsága és saját párhuzamos helyi bizottságai voltak? Az ellenzék azt erősítgette 1926 október 16-i nyilatkozatában, hogy lemondott a frakciózásról. De vajon Kamenyev felszólalása nem arról tanúskodik, hogy az ellenzék ismét visszatért a frakcióharchoz? Hol a biztosíték arra, hogy az ellenzék nem állította máris vissza saját központi szervét és helyi párhuzamos szervezeteit? Vajon nem tény az, hogy az ellenzék külön tagdíjakat szedett saját pénztára számára? Hol a biztosíték arra, hogy az ellenzék nem lépett újra erre a szakadár útra?

Az ellenzéki blokk egy új párt csirája, amely aláássa pártunk egységét.

A feladat az, hogy szétzúzzuk és felszámoljuk ezt a blokkot. (Viharos taps.)

Elvtársak, a proletárdiktatúra olyan viszonyok között, amikor más országokban az imperializmus uralkodik, amikor egy ország, csak egy ország tudta áttörni a tőke frontját, egyetlen percig sem állhat fenn a párt, egysége nélkül, vasfegyelemmel felvértezett párt nélkül. Azokat a kísérleteket, amelyek a párt egységének aláásására, új párt alakítására irányulnak, gyökerükben el kell vágnunk, ha meg akarjuk őrizni a proletárdiktatúrát, ha szocializmust akarunk építeni.

A feladat tehát az, hogy az ellenzéki blokkot felszámoljuk és pártunk egységét megszilárdítsuk.

V
Befejezés

Befejezem, elvtársak.

Ha összefoglaljuk a vita eredményeit, levonhatunk egy általános következtetést, amelyhez nem férhet semmi kétség, mégpedig azt a következtetést, hogy pártunk XIV. kongresszusának igaza volt, amikor azt mondotta, hogy az ellenzék nem hisz proletariátusunk erejében, nem hisz a szocializmus országunkban való győzelmes építésének lehetőségében.

Ez szűrődik le a benyomásokból, ez az az általános következtetés, amelynek ki kellett alakulnia az elvtársakban.

Így tehát két erő van önök előtt. Egyfelől — pártunk, amely magabiztosan vezeti előre a Szovjetunió proletariátusát, szocializmust épít és minden ország proletárjait harcra szólítja. Másfelől — az ellenzék, amely úgy tántorog pártunk után, mint valami roskatag vénember, reumás lábbal, fájós derékkal, fejfájósan, — az ellenzék, amely árasztja magából a pesszimizmust és mérgezi a levegőt fecsegésével, hogy nálunk, a Szovjetunióban semmi sem lesz a szocializmusból, hogy náluk, a burzsoáknál, minden a legnagyobb rendben van, nálunk pedig, a proletároknál, minden rosszul áll.

Ez az a két erő, elvtársak, amelyek önök előtt állnak.

Az elvtársaknak választaniok kell. (Derültség.)

Nem kételkedem abban, hogy helyesen fognak választani. (Taps.)

Az ellenzék frakciós elvakultságában olyasvalaminek tekinti forradalmunkat, mint ami híjával van minden önálló erőnek, mint ami csak afféle ingyenes melléklete a jövőbeni, még nem győzött nyugati forradalomnak.

Lenin elvtárs nem ilyennek tekintette a mi forradalmunkat, a Szovjet Köztársaságot. Lenin elvtárs a Szovjet Köztársaságot fáklyának tekintette, amely megvilágítja az utat minden ország proletárjai számára.

Lenin elvtárs azt mondotta erről:

„A Szovjet Köztársaság példája sokáig ott fog lebegni szemük előtt (vagyis a világ proletárjai előtt. — I. Szt.). Szocialista Szovjet Köztársaságunk szilárdan fog állni, mint a nemzetközi szocializmus fáklyája és a dolgozó tömegek példaképe. Ott — marakodás, háború, vérontás, milliós emberáldozatok, tőkés kizsákmányolás, itt — igazi békepolitika és Szocialista Szovjet Köztársaság” (XXII. köt. 218. old.).

E fáklya körül két front alakult ki: a proletárdiktatúra ellenségeinek frontja, akik igyekeznek nimbuszától megfosztani, megingatni és kioltani ezt a fáklyát, és a proletárdiktatúra barátainak frontja, akik igyekeznek támogatni ezt a fáklyát és szítani lángját.

A feladat az, hogy támogassuk ezt a fáklyát és szilárdítsuk meg létét a világforradalom győzelme érdekében.

Elvtársak! Nem kételkedem abban, hogy önök mindent megtesznek annak érdekében, hogy ez a fáklya lángoljon és megvilágítsa az utat minden elnyomott és leigázott előtt.

Nem kételkedem abban, hogy mindent megtesznek annak érdekében, hogy e fáklya lángja mennél magasabban lobogjon a proletariátus ellenségeinek rettenetére.

Nem kételkedem abban, hogy mindent megtesznek annak érdekében, hogy a világ minden részén kigyulladjanak ilyen fáklyák a világ proletárjainak örömére. (Hosszantartó, sokáig nem szűnő taps. A küldöttek mind felállnak és az „Internacionálét” éneklik. Háromszoros „hurrá”.)

(idézet: – Sztálin Művei 9. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

Zárszó a „szociáldemokrata elhajlás pártunkban” c. előadói beszédhez

1926. november 3

I
Néhány általános kérdésről

1. A marxizmus nem dogma, hanem a cselekvés vezérfonala

Elvtársak! Előadói beszédemben azt mondottam, hogy a marxizmus nem dogma, hanem a cselekvés vezérfonala, hogy Engelsnek az az ismert tétele, amely a múlt század negyvenes éveiből származik, helyes volt a maga idejében, de ma már nem kielégítő. Azt mondottam, hogy ennélfogva azzal a lenini tétellel kell helyettesíteni, amely szerint a kapitalizmus fejlődésének és a proletariátus osztályharcának új viszonyai között a szocializmus győzelme egyes országokban teljes mértékben lehetséges és valószínű.

A vita során különböző ellenvetések hangzottak el. Különösen Zinovjev tett ki magáért ebben a tekintetben. Ezért kénytelen vagyok újra felvetni és részletesebben megvilágítani ezt a kérdést.

Azt hiszem, Zinovjev nem olvasta Engels művét, „A kommunizmus alapelveit”, ha pedig olvasta — nem értette meg, mert különben nem tett volna ellenvetéseket, mert különben figyelembe vette volna azt a tényt, hogy Engels régi tételébe most a szociáldemokrácia kapaszkodik bele a leninizmus elleni harcában, mert különben Zinovjev megértette volna, hogy ha a szociáldemokrácia nyomdokain jár, könnyen bizonyos „elfajulási” veszélyekbe sodródhat bele.

Engels „A kommunizmus alapelvei”-ben, amely egyes tételeket kérdés-felelet formájában fejt ki, a kővetkezőket mondja:

„Kérdés: Lehetséges lesz-e a magántulajdon megszüntetése egycsapásra?

Felelet: Nem, éppoly kevéssé, mint ahogyan egycsapásra a már meglevő termelőerők sem lesznek annyira megsokszorozhatók, mint az a közösség megteremtéséhez szükséges. A proletariátus minden valószínűség szerint bekövetkező forradalma tehát csak lassanként fogja a mostani társadalmat átalakítani és majd csak akkor szüntetheti meg a magántulajdont, ha a termelési eszközök ehhez szükséges tömege létrejött.

Kérdés: Milyen lesz ennek a forradalomnak a lefolyása?

Felelet: Mindenekelőtt megteremti a demokratikus államalkotmányt és ezzel közvetlenül vagy közvetve a proletariátus politikai uralmát.”

Itt nyilván a burzsoázia megdöntéséről és a proletárdiktatúra kivívásáról van szó. Önök, elvtársak, tudják, hogy mi ezt a pontot már megvalósítottuk, sőt, túl is teljesítettük. (Hangok: „Igaz!” „Úgy van!”)

Továbbá:

„A demokrácia a proletariátusnak semmi hasznot nem hozna, ha nem használnák fel nyomban eszközül arra, hogy további, a magántulajdont közvetlenül támadó és a proletariátus létét biztosító rendszabályokat vigyenek keresztül. A legfontosabbak ezek közül a rendszabályok közül, amelyek már most, a fennálló viszonyok szükségszerű következményeiként adódnak, a következők:

1. A magántulajdon korlátozása progresszív adókkal, magas örökösödési adókkal, az oldalági rokonság (testvérek, unokatestvérek stb.) örökösödésének megszüntetésével, kényszerkölcsönökkel stb.”

Önök tudják, hogy ezeket a rendszabályokat megvalósítottuk és túlteljesítettük.

Továbbá:

„2. A földbirtokosok, a gyárosok, a vasút- és hajótulajdonosok fokozatos kisajátítása, részint az állami ipar versenye útján, részint közvetlenül állami papírpénz ellenében.”

Önök tudják, hogy ezeket a rendszabályokat szintén végrehajtottuk már forradalmunk első éveiben.

Továbbá:

„3. Minden emigráns és a nép többsége ellen lázadó javainak elkobzása.”

Önök tudják, hogy már elkoboztunk tőlük mindent és még annál is többet úgy, hogy már nincs mit elkobozni. (Derültség.)

Továbbá:

„4. A munka megszervezése vagy a proletárok foglalkoztatása a nemzeti birtokokon, gyárakban és műhelyekben, ami kiküszöböli a munkások egymás közötti versenyét, és arra kényszeríti, amíg még megvannak, a gyárosokat, hogy ugyanazt a felemelt bért fizessék, mint az állam.”

Ismeretes, hogy ezen az úton járunk, ezen az úton számos győzelmet aratunk, és lényegében ezt a pontot már sikeresen megvalósítjuk.

Továbbá:

„5. Egyenlő munkakényszer a társadalom minden tagja számára a magántulajdon teljes megszüntetéséig. Ipari hadseregek alakítása, főként a mezőgazdaság számára.”

Önök tudják, hogy mi próbálkoztunk ezzel az úttal a hadikommunizmus időszakában, a munkahadseregek megszervezése formájában. De ezen az úton nagy eredményeket nem értünk el. Később kerülő utakon indultunk el e felé a cél felé, és nincs okunk kételkedni abban, hogy ezen a téren döntő sikereket fogunk elérni.

Továbbá:

„6. A hitelrendszer és a pénzügyletek központosítása az állam kezében, állami tőkével alapítandó nemzeti bank segítségével és minden magánbank és bankár kiküszöbölésével.”

Ez, elvtársak, mint jól tudják, nálunk lényegében már megvalósult.

Továbbá:

„7. A nemzeti gyárak, műhelyek, vasutak és hajók gyarapítása, minden még műveletlen föld megművelése és a már megművelt földek feljavítása a nemzet rendelkezésére álló tőkék és a munkások gyarapodása arányában.”

Tudják, hogy nálunk ez a dolog is megvalósul és halad előre, amit messzemenően elősegít mind a föld nacionalizálása, mind a fő iparágak államosítása.

Továbbá:

„8. Valamennyi gyermek nemzeti intézetekben és nemzeti költségen való neveltetése attól a pillanattól fogva, mikor az első anyai ápolást nélkülözhetik.”

Ennek a pontnak a megvalósítása is folyamatban van, de még korántsem valósítottuk meg, mert a háború és az intervenció pusztításai miatt még nem vagyunk képesek állami gondozásba venni minden gyermek nevelését az országban.

Továbbá:

„9. Nagy paloták építése a nemzeti birtokokon olyan állampolgárok közösségeinek közös lakásául, akik ipart és földművelést egyaránt folytatnak és a városi és falusi élet előnyeit egyaránt élvezik, anélkül hogy a két életmód egyoldalúságát és hátrányait is megosztanák.”

Nyilvánvalóan a lakáskérdés nagy méretekben való megoldásáról van szó. Tudják, hogy nálunk ebben a dologban is van haladás, és ha ezt alapjában még nem valósítottuk meg, és talán nem is valósítjuk meg egyhamar, annak az az oka, hogy az örökül kapott tönkretett iparral még nem tudtunk és nem is lehetett elegendő alapot felhalmozni a nagyméretű lakásépítés számára.

Továbbá:

„10. Valamennyi egészségtelen és rosszul épített lakóház és városnegyed lebontása.”

Ez a pont az előbbi pont alkatrésze — ezért az előbbi ponttal kapcsolatban mondottak erre a pontra is vonatkoznak.

Továbbá:

„11. Egyenlő örökösödési jog törvénytelen és törvényes gyermekek számára.”

Azt hiszem, ez a dolog nálunk, mondhatni, kielégítően halad.

Végül, az utolsó pont:

„12. Minden közlekedésügy összpontosítása a nemzet kezében.”

Önök tudják, hogy ezt a pontot már teljes egészében megvalósítottuk.

Ez, elvtársak, a proletárforradalomnak az a programja, amelyet Engels „A kommunizmus alap- elvei”-ben kifejtett.

Az elvtársak látják, hogy ennek a programnak kilenctized részét forradalmunk már negvalósította.

Továbbá:

„Kérdés: Végbemehet-e ez a forradalom (amelyről fentebb volt szó. — I. Szt.) külön egy országban?

Felelet: Nem. A nagyipar már azáltal, hogy megteremtette a világpiacot, olyan kapcsolatba hozta egymással a főld minden népét, de különösen a civilizált népeket, hogy minden egyes nép függ attól, ami egy másiknál történik. Továbbá, a nagyipar minden civilizált országban annyira egyenlővé tette a társadalmi fejlődést, hogy mindezekben az országokban a burzsoázia és a proletariátus a társadalom két döntő osztályává, a kettőjük között folyó harc a jelenkor fő harcává lett. Ezért a kommunista forradalom nem pusztán nemzeti, hanem minden civilizált országban, legalábbis Angliában, Amerikában, Franciaországban és Németországban egyidejűleg végbemenő forradalom lesz” … (lásd Engels. „A kommunizmus alapelvei”).

Ez a helyzet, elvtársak.

Engels azt mondotta, hogy a proletárforradalom, a fent ismertetett programmal, nem mehet végbe egy országban. A tények azonban azt mutatják, hogy a proletariátus osztályharcának új viszonyai között, az imperializmus viszonyai között alapjában véve már végre is hajtottuk ezt a forradalmat egy országban, a mi országunkban, megvalósítva programjának kilenctizedét.

Zinovjev esetleg azt mondja, hogy tévedtünk, amikor megvalósítottuk ezt a programot, amikor megvalósítottuk ezeket a pontokat. (Derültség.) Könnyen meglehet, hogy elkövettünk némi „nemzeti korlátoltságot”, amikor ezeket a pontokat megvalósítottuk. (Derültség.) Könnyen meglehet. De az az egy mégis világos, hogy amit Engels a múlt század negyvenes éveiben, a monopóliumelőtti kapitalizmus viszonyai között egyországon belül megvalósíthatatlannak és lehetetlennek tartott, az imperializmus viszonyai között a mi országunkban megvalósíthatóvá és lehetségessé vált.

Persze, ha Engels élne, ő nem ragaszkodna a régi formulához, ellenkezőleg, örömmel üdvözölné forradalmunkat, mondván: „Pokolba a régi formulákkal, éljen a Szovjetunió győzelmes forradalma!” (Taps.)

Nem így gondolkodnak azonban a szociáldemokrata táborhoz tartozó urak. Belekapaszkodnak Engels régi formulájába azért, hogy mögéje bújva megkönnyítsék maguknak a forradalmunk elleni, a bolsevikok elleni harcot. Ez persze az ő dolguk. Csak az a baj, hogy Zinovjev ezeket az urakat igyekszik utánozni és az adott esetben a szociáldemokrácia útjára lép.

Amikor idéztem Engels formuláját és részletesen kifejtettem, három megfontolást tartottam szem előtt:

először, azzal, hogy szembeállítottam Leninnek a szocializmus egy országban való győzelme lehetőségéről szóló tételét Engels tételével, amely a legmesszebbmenően és a legélesebben fejezi ki a régi időszak marxistáinak álláspontját — maximálisan tisztázni akartam a kérdést;

másodszor, le akartam leplezni a szociáldemokrácia reformizmusát és forradalomellenességét, azt, hogy a szociáldemokrácia Engels régi tételére való hivatkozással igyekszik leplezni opportunizmusát;

harmadszor, meg akartam mutatni, hogy Lenin volt az első, aki a szocializmus egy országban való győzelmének kérdését megoldotta.

Le kell szögeznünk, elvtársak, hogy igenis Lenin, nempedig valaki más, fedezte fel azt az igazságot, hogy a szocializmus győzelme egy országban lehetséges. Nem lehet elvitatni Lenintől azt, ami jogosan megilleti. Nem kell félnünk az igazságtól, legyen bátorságunk megmondani az igazságot, legyen bátorságunk megmondani nyíltan, hogy Lenin volt az első marxista, aki új módon vetette fel a szocializmus egyországban való győzelmének kérdését és azt pozitív értelemben oldotta meg.

Ezzel korántsem akarom azt mondani, hogy Lenin mint gondolkodó Engels vagy Marx felett áll. Ezzel csupán két dolgot akarok mondani:

először: nem követelhetjük Engelstől vagy Marxtól, bármilyen zseniális gondolkodók voltak is, hogy a monopóliumelőtti kapitalizmus időszakában előrelássák a proletariátus osztályharcának és a proletárforradalomnak minden lehetőségét, amelyek több mint egy félévszázaddal később, a fejlett monopolkapitalizmus időszakában tárultak fel;

másodszor: nincs mit csodálkozni azon, hogy Lenin, mint Engels és Marx zseniális tanítványa, észre tudta venni a proletárforradalom új lehetőségeit a kapitalizmus fejlődésének új viszonyai között és így felfedezte azt az igazságot, hogy lehetséges a szocializmus győzelme egy országban.

Tudnunk kell különbséget tenni a marxizmus betűje és lényege között, a marxizmus egyes tételei és módszere között. Leninnek azért sikerült felfedeznie azt az igazságot, hogy lehetséges a szocializmus győzelme egy országban, mert a marxizmust nem dogmának, hanem a cselekvés vezérfonalának tekintette, nem volt a betű rabja és magáévá tudta tenni azt, ami a marxizmusban a legfőbb, az alapvető.

Lenin „«Baloldaliság» — a kommunizmus gyermekbetegsége” című brosúrájában erről azt mondja:

„A mi elméletünk nem dogma, hanem a cselekvés vezérfonala — mondta Marx és Engels, s az olyan «szabadalmazott» marxistáknak, mint Kari Kautsky, Ottó Bauer stb., óriási hibája, óriási bűne az, hogy ezt nem értették meg, hogy ezt nem tudták a proletariátus forradalmának legfontosabb pillanataiban alkalmazni” (XXV. köt. 211. old.).

Ez az az út, Marx, Engels és Lenin útja, amelyen járunk és amelyen járnunk kell a jövőben is, ha mindvégig következetes forradalmárok akarunk maradni.

A leninizmus azért állta ki a próbát mint az imperializmus és a proletárforradalom korszakának marxizmusa, mert ezen az úton járt és jár. Ha letérünk erről az útról, az opportunizmus mocsarába süllyedünk. Ha lesiklunk erről az útról — a szociáldemokrácia uszályába kerülünk, ami az adott esetben Zinovjevvel meg is történt.

Zinovjev azt mondotta itt, hogy Marx és Engels később enyhítettek Engels régi tételén, lehetségesnek tartották, hogy a proletárforradalom megkezdődhet egyes országokban is. Idézte Engelsnek azt a mondatát, hogy „a francia kezdi, a német befejezi”. Mindez igaz. Ezt most minden kezdő pártiskolás tudja. Igen ám, de most nem erről van szó. Más az, ha azt mondjuk: kezdd el a forradalmat, a közeljövőben támogatni fog más országok győzelmes forradalma és, abban az esetben, ha a forradalom más országokban győz, te is számíthatsz a győzelemre. Ezt is mondhatjuk. De más az, ha azt mondjuk: kezdd el a forradalmat és fejleszd tovább, tudva azt, hogy még ha nem is érkezik el a közeljövőben a forradalom győzelme más országokban, a harc feltételei most, a fejlett imperializmus időszakában, olyanok, hogy mégis győzhetsz azért, hogy később lángra lobbantsad a forradalmat más országokban. Ez másvalami.

És ha én idéztem Engels régi formuláját, ezt nem azért tettem, hogy mellőzzem azt a tényt, hogy Engels és Marx később enyhítették ezt az éles és szélsőséges formulát, hanem azért, hogy:

a) a két ellentétes formula szembeállításával tisztázzam a kérdést;

b) feltárjam a szociáldemokrácia opportunizmusát, amely Engels régi formulájával igyekszik magát fedezni;

c) megmutassam, hogy Lenin volt az első, aki új módon vetette fel a szocializmus egy országban való győzelmének kérdését és pozitív értelemben oldotta meg.

Az elvtársak látják, hogy igazam volt, amikor azt mondottam, hogy Zinovjev nem olvasta „A kommunizmus alapelveit”, ha pedig olvasta, akkor nem értette meg, hiszen Engels régi formuláját szociáldemokrata módon értelmezte és így az opportunizmus lejtőjére jutott.

2. Lenin néhány megjegyzése a proletárdiktatúráról

Beszédemben továbbá azt mondottam, hogy többé-kevésbé hasonló esettel van dolgunk a fejlett imperializmus korának viszonyai közötti proletárdiktatúra kérdésében. Azt mondottam, hogy a régi burzsoá államapparátus összetöréseként és az új proletár apparátus felépítéseként felfogott proletárdiktatúra kérdésében Marx annak idején (a XIX. század hetvenes éveiben) kivételt tett Angliát és talán Amerikát illetőleg, ahol a militarizmus és a bürokratizmus akkor még fejletlen volt és ahol akkor még lehetséges lett volna a proletariátus politikai uralmának kivívása más utakon, „békés” utakon. Azt mondottam, hogy ez a kivétel vagy korlátozás, amelyet Marx Angliára és Amerikára vonatkozólag megengedett és amely annak idején helyes volt, Lenin véleménye szerint helytelenné és fölöslegessé vált a fejlett imperializmus mai viszonyai között, amikor a militarizmus és a bürokrácia Angliában és Amerikában ugyanúgy kivirágzott, mint a többi országban.

Engedjék meg, elvtársak, hogy Marxra hivatkozzam. Marx 1871 áprilisában Kugelmannhoz intézett levelében ezt írta:

„ . .. Ha «Brumaire tizennyolcadikája» c. munkám utolsó fejezetében utánanézel, látni fogod, hogy szerintem a legközelebbi francia forradalomnak nem azt kell megkísérelnie, amit eddig cselekedett, hogy a bürokratikus-katonai gépezetet egyik kézből a másikba adja át, hanem hogy azt összetörje, s hogy ez minden valóban népi forradalom előfeltétele a kontinensen. Ezt kísérelték meg a mi hős párizsi elvtársaink is” (idézem Lenin „Állam és forradalom” c. könyve alapján, — lásd XXI. köt. 394. old.).

Így írt Marx 1871-ben.

Ezen az idézeten, mint ismeretes, kapva kapott minden szociáldemokrata és elsősorban Kautsky, azt állítva, hogy a proletariátus erőszakos forradalma a szocializmus felé haladásnak nem kötelező módszere, hogy a proletárdiktatúrát nem kell feltétlenül úgy felfogni, mint a régi burzsoá államapparátus szétzúzását és egy új proletár apparátus felépítését, hogy a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet békés útja az az út, amelyért a proletariátusnak harcolnia kell.

Hogyan reagált Lenin elvtárs erre a körülményre? „Állam és forradalom” c. könyvében erről ezt írta:

„Az idézett fejtegetésből két pontot érdekes külön kiemelnünk. Először: Marx végkövetkeztetését a kontinensre korlátozza. Ez érthető volt 1871-ben, amikor Anglia még mintaképe volt a teljesen kapitalista, de militarizmustól, és jelentős mértékben bürokratizmustól mentes országnak. Marx tehát kivételt tett Angliával, ahol akkor a forradalom, sőt a népforradalom is a «kész államgépezet» összetörésének előfeltétele nélkül is lehetségesnek látszott és lehetséges is volt.

Most, 1917-ben, az első nagy imperialista háború korában, Marxnak ez a korlátozása elesik. Anglia is, Amerika is, az angolszász «szabadságnak» — a militarizmus és bürokratizmus hiányának értelmében vett «szabadságnak» — ezek a legnagyobb és az egész földkerekségen legutolsó képviselői, egészen elmerültek a szennyes és véres általános európai mocsárban, a mindent maguk alá gyűrő, mindent elnyomó bürokratikus-militarista intézmények mocsarában. Most Angliában is, Amerikában is «minden valóban népi forradalomnak előfeltétele» a «kész» (ott 1914—1917-ben «európai», általános imperialista tökéletességig kiépített) «államgépezet» összetörése, szétrombolása” (XXI. köt. 395. old.).

Látják, hogy ez az eset meglehetősen hasonlít arra az esetre, amelyről előadói beszédemben szóltam Engelsnek a szocializmus győzelmére vonatkozó régi formulájával kapcsolatban.

Ennek a korlátozásnak vagy kivételnek, amelyet Marx Angliára és Amerikára vonatkozólag tett, megvolt a maga alapja, amíg ezekben az országokban nem volt fejlett militarizmus és fejlett bürokratizmus. Ez a korlátozás Lenin véleménye szerint tárgytalanná lett a monopolkapitalizmus új viszonyai között, amikor a militarizmus és a bürokrácia Angliában és Amerikában legalább annyira kifejlődött, ha ugyan nem jobban, mint az európai kontinens országaiban.

Ezért a proletariátus erőszakos forradalma, a proletárdiktatúra, a szocializmus felé haladásnak elkerülhetetlen és kötelező feltétele kivétel nélkül minden imperialista államban.

Ezért minden ország opportunistái, amikor belekapaszkodnak a Marx által feltételesen megengedett kivételbe és hadakoznak a proletárdiktatúra ellen, nem a marxizmust, hanem saját opportunizmusukat védelmezik.

Lenin azért jutott erre a következtetésre, mert meg tudta különböztetni a marxizmus betűjét a marxizmus lényegétől, a marxizmust nem dogmának, hanem a cselekvés vezérfonalának tekintette.

Furcsa volna azt kívánni, hogy Marx több évtizedre előrelássa a kapitalizmus és az osztályharc fejlődésének minden jövendő lehetőségét. De még furcsább volna csodálkozni azon, hogy Lenin észrevette és általánosította ezeket a lehetőségeket a kapitalizmus fejlődésének új viszonyai között, amikor ezek az elégségesnél is nagyobb mértékben megmutatkoztak és kifejlődtek.

Valaki, azt hiszem Rjazanov, itt közbeszólt, hogy Marxnak Angliára és Amerikára vonatkozó korlátozása nemcsak az osztályharc mai viszonyai között helytelen, hanem helytelen volt azok között a viszonyok között is, amikor Marx ezt a korlátozást tette. Én nem értek egyet Rjazanovval. Azt hiszem, Rjazanov téved. Legalábbis Leninnek más véleménye van erről, mert egészen határozottan kijelenti, hogy Marxnak igaza volt, amikor a hetvenes évek Angliájára és Amerikájára vonatkozólag ilyen kivételt lehetségesnek tartott.

Lenin elvtárs „A terményadóról” szóló brosúrájában ezt írja erről:

„Amikor a Központi Végrehajtó Bizottságban Buharinnal vitatkoztunk, ő többek között ezt a megjegyzést tette: a szakemberek nagy fizetésének kérdésében «mi» «jobboldalibbak vagyunk Leninnél», mert mi ebben semmi elvi meghátrálást nem látunk; emlékszünk Marx szavaira, hogy bizonyos feltételek mellett a munkásosztálynak legcélszerűbb volna «megváltás útján megszabadulni ettől a bandától» (éppen a kapitalisták bandájától, vagyis megvásárolni a burzsoáziától a földet, a gyárakat, az üzemeket és egyéb termelési eszközöket). Ez rendkívül érdekes megjegyzés.” „ . . . Mélyedjünk el Marx gondolatába. A múlt század hetvenes éveinek Angliájáról, arról az időszakról volt szó, amikor a monopóliumelőtti kapitalizmus elérte fejlődése tetőpontját, arról az országról volt szó, amelyben akkor legkevesebb volt a militarizmus és a bürokrácia, amelyben akkor a legtöbb lehetőség volt a szocializmus «békés» győzelmére abban az értelemben, hogy a munkások «megváltást» fizetnek a burzsoáziának. És Marx azt mondotta: bizonyos feltételek mellett a munkások egyáltalán nem fognak vonakodni attól, hogy a burzsoáziának megváltást fizessenek. Marx nem kötötte magát — és a szocialista forradalom jövendő vezetőit — a forradalom bizonyos formáihoz, útjaihoz és módjaihoz, mert nagyon jól tudta, mily rengeteg új probléma fog akkor felmerülni, hogy mennyire megváltozik a forradalom folyamán az egész helyzet, mily gyakran és mily erősenváltozik a helyzet a forradalom folyamán. Nos és nem nyilvánvaló-e, hogy Szovjet-Oroszországban, miután a proletariátus a hatalmat megragadta, miután a kizsákmányolok katonai ellenállását és szabotázsát elnyomta, bizonyos feltételek olyanformán alakultak, ahogy egy fél évszázaddal ezelőtt Angliában alakulhattak volna, ha Anglia akkor békés úton kezdett volna áttérni a szocializmusra? Angliában akkor a következő körülmények biztosíthatták volna azt, hogy a kapitalisták alávetik magukat a munkásoknak: (1) a lakosságban, parasztság híján, teljes túlsúlyban voltak a munkások, a proletárok (Angliában a hetvenes években bizonyos jelekből arra lehetett következtetni, hogy a szocializmusnak rendkívül gyors sikerei lesznek a mezőgazdasági munkások között); (2) a proletariátus kitűnően meg volt szervezve a szakszervezetekben (Anglia akkor első helyen állt a világon ebben a tekintetben); (3) a politikai szabadság évszázados iskolájában kifejlődött proletariátus aránylag magas kulturális színvonalon állt; (4) Anglia nagyszerűen szervezett kapitalistái — akkor az angol kapitalisták voltak a legszervezettebbek az egész világon (most Németország foglalta el az első helyet) — régóta megszokták, hogy a politikai és a gazdasági kérdéseket kompromisszum útján döntsék el. Íme, ilyen körülmények folytán merülhetett fel akkor annak a lehetőségnek a gondolata, hogy Anglia kapitalistái békésen alárendelik magukat a munkásoknak … Marxnak tökéletesen igaza volt, amikor arra tanította a munkásokat, hogy éppen a szocializmusba való átmenet megkönnyítése érdekében rendkívül fontos megőrizni a nagyüzemű termelés szervezetét és teljesen megengedhető az a gondolat, hogy fizessük meg jól a kapitalistákat, fizessünk nekik megváltást, ha (kivételesen: Anglia akkor kivétel volt) úgy alakulnak a körülmények, hogy a kapitalisták kénytelenek békésen alárendelni magukat és megváltási alapon, kulturáltan, szervezetten áttérni a szocializmusra” (XXVI. köt. 327—329. old.).

Nyilvánvaló, hogy itt Leninnek van igaza, nempedig Rjazanovnak.

3. A tőkés országok fejlődésének egyenlőtlenségéről

Beszédemben azt mondottam, hogy Lenin felfedezte és megindokolta a tőkés országok gazdasági és politikai fejlődése egyenlőtlenségének törvényét, hogy ebből a törvényből, az egyenlőtlenség fejlődésének és kiélesedésének tényéből kiindulva arra a következtetésre jutott, hogy lehetséges a szocializmus győzelme egy országban. Trockij és Zinovjev ellenvetéseket tettek ezzel a tétellel szemben. Trockij azt mondotta, hogy Leninnek ez a tétele elméletileg helytelen. Zinovjev pedig Trockijjal együtt kijelentette, hogy azelőtt, a monopóliumelőtti kapitalizmus időszakában a fejlődés egyenlőtlensége nagyobb volt, mint most, a monopolkapitalizmus időszakában, hogy nem lehet összefüggésbe hozni a szocializmus egy országban való győzelme lehetőségének eszméjét a tőkés fejlődés egyenlőtlenségének törvényével.

Hogy Trockij szembeszáll Leninnek az egyenlőtlen fejlődés törvényéről szóló elméleti tételével, azon nincs mit csodálkozni, hiszen ismeretes, hogy ez a törvény megdönti Trockij permanens forradalom elméletét.

Trockij ezenkívül szemmelláthatóan nyárspolgári álláspontra téved. Összekeveri itt az egyes országok gazdasági egyenlőtlenségét a múltban — ez az egyenlőtlenség pedig nem mindig vezetett és nem is vezethetett ez országok ugrásszerű fejlődésére — a gazdasági és politikai fejlődés egyenlőtlenségével az imperializmus időszakában, amikor az országok közötti gazdasági egyenlőtlenség kisebb, mint a múltban volt, de a gazdasági és politikai fejlődés egyenlőtlensége összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint a múltban és élesebben nyilvánul meg, mint korábban, s emellett ez az egyenlőtlenség okvetlenül és elkerülhetetlenül ugrásszerű fejlődésre vezet, arra vezet, hogy az ipari tekintetben elmaradott országok rövidebb vagy hosszabb idő alatt túlszárnyalják az előretört országokat, ami ilymódon feltétlenül megteremti a nagyszabású imperialista háborúk előfeltételeit és a szocializmus egy országban való győzelmének lehetőségét.

Aligha szorul bizonyításra, hogy két különnemű fogalomnak ilyen összetévesztése nem tanúskodik és nem tanúskodhat Trockij magas „elméleti” színvonaláról.

De nem tudom megérteni Zinovjevet, aki mégiscsak bolsevik volt és konyított valamit a bolsevizmushoz. Hogyan állíthatja azt, hogy a fejlődés egyenlőtlensége azelőtt nagyobb volt, mint most, a monopolkapitalizmus viszonyai között, ha nem akar az ultraimperializmus és a kautskyzmus mocsarába süllyedni? Hogyan állíthatja azt, hogy a szocializmus egy országban való győzelmének eszméje nincs kapcsolatban a fejlődés egyenlőtlenségének törvényével? Talán nem ismeretes, hogy Lenin ezt az eszmét éppen a fejlődés egyenlőtlenségének törvényéből vezette le? Miről tanúskodnak, például, Lenin következő szavai:

„A gazdasági és politikai fejlődés egyenlőtlensége — a kapitalizmus feltétlen törvénye. Ebből következik, hogy a szocializmus győzelme lehetséges eleinte néhány, vagy akár egy, egymagában vett, kapitalista országban is” (XVIII. köt. 232. old.).

Miből indul ki a fejlődés egyenlőtlenségének törvénye?

Abból indul ki, hogy:

1) a régi, monopóliumelőtti kapitalizmus monopolkapitalizmusba, imperializmusba nőtt és fejlődött át;

2) már befejeződött a világ felosztása az imperialista csoportok és hatalmak érdekszféráira;

3) a világgazdaság fejlődése az imperialista csoportoknak a piacokért, nyersanyagért, a régi érdekszférák kiterjesztéséért folytatott elkeseredett, késhegyig menő harcának viszonyai között megy végbe;

4) ez a fejlődés nem egyenletes, hanem ugrásszerű, úgy megy végbe, hogy a piacokról kiszorítják az előretört országokat és új országok nyomulnak az élre;

5) a fejlődésnek ezt a rendjét az a körülmény határozza meg, hogy egyes imperialista csoportok rendkívül gyorsan fejleszthetik a technikát, olcsóbbíthatják az árukat és meghódíthatják a piacokat más imperialista csoportok rovására;

6) a már felosztott világ időközönkénti újrafelosztásai ilyképpen feltétlen szükségszerűséggé válnak;

7) ezek az újrafelosztások ilyképpen csak erőszakos úton, az egyes imperialista csoportok erejének összemérése útján mehetnek végbe;

8) ennek a körülménynek fokozott konfliktusokra és nagyszabású háborúkra kell vezetnie az imperialista csoportok között;

9) ez a helyzet elkerülhetetlenül az imperialisták kölcsönös gyengítésére vezet és lehetővé teszi, hogy egyes országokban az imperialista frontot áttörjék;

10) az imperialista front egyes országokban való áttörésének lehetősége feltétlenül kedvező feltételeket teremt a szocializmus egy országban való győzelme számára.

Mi határozza meg az egyenlőtlenség kiélesedését és az egyenlőtlen fejlődés döntő jelentőségét az imperializmus viszonyai között?

A következő két fő körülmény:

először az, hogy befejeződött a világ felosztása az imperialista csoportok között, „szabad” föld nincs többé a világon és a már felosztott világ újrafelosztása feltétlenül szükséges a gazdasági „egyensúly” létrehozásához;

másodszor az, hogy — a szó tág értelmében vett— technika minden eddigit felülmúló kolosszális fejlődése egyes imperialista csoportoknak megkönnyíti, hogy utolérjenek és túlszárnyaljanak más imperialista csoportokat a piacok meghódításáért folyó harcban, a nyersanyagforrások stb. meghódításáért folytatott harcban.

De ezek a körülmények csak a fejlett imperializmus időszakában fejlődtek ki és érték el tetőpontjukat. És másképpen nem is lehetett, mert csak az imperializmus időszakában fejeződhetett be a világ újrafelosztása, és a kolosszális technikai lehetőségek csak a fejlett imperializmus időszakában jelentek meg.

Éppen ezzel kell magyaráznunk azt a tényt, hogy míg azelőtt Anglia ipari tekintetben valamennyi többi állam előtt járhatott és maga mögött hagyta őket több mint száz éven át, később, a monopolkapitalizmus időszakában Németországnak alig tízhúsz év kellett ahhoz, hogy túlszárnyalni kezdje Angliát, Amerikának pedig még kevesebb időre volt szüksége ahhoz, hogy túlszárnyalja az európai államokat.

Hogyan lehet ezek után azt állítani, hogy a fejlődés egyenlőtlensége azelőtt nagyobb volt, mint most, hogy a szocializmus egy országban való győzelme lehetőségének eszméje nincs összefüggésben a kapitalizmus egyenlőtlen fejlődésének, az imperializmus időszakában való egyenlőtlen fejlődésének törvényével?

Hát nem világos, hogy csak nyárspolgár teoretikusok keverhetik össze az ipari országok múltbeli gazdasági egyenlőtlenségét a gazdásági és politikai fejlődés egyenlőtlenségének törvényével, amely csak a fejlett monopolkapitalizmus időszakában vált különösen erőssé és élessé?

Hát nem világos, hogy csak a leninizmus terén való teljes tudatlanság diktálhatott Zinovjevnek és barátainak olyan, enyhén szólva furcsa ellenvetéseket Leninnek azokkal az ismert tételeivel szemben, amelyek a tőkés országok egyenlőtlen gazdasági és politikai fejlődésének törvényével kapcsolatosak?

II
Kamenyev Trockij számára egyengeti az utat

Mi a főcélja Kamenyev e konferencián elhangzott felszólalásának? Ha bizonyos apróságokat és Kamenyev szokásos diplomatizálását mellőzzük, felszólalásának célja az, hogy megkönnyítse Trockijnak álláspontja védelmét, hogy megkönnyítse neki a leninizmus elleni harcot az alapvető kérdésben, a szocializmus egy országban való győzelme lehetőségének kérdésében.

Ennek a célnak érdekében Kamenyev nem sajnálta a „fáradságot”, hogy bebizonyítsa, hogy Lenin alapvető cikke (1915), amely a szocializmus egy országban való győzelme lehetőségét tárgyalja, nem vonatkozik Oroszországra, hogy Lenin, e lehetőségről szólva nem Oroszországra, hanem más kapitalista országokra gondolt. Kamenyev azért nem sajnálta ezt a kétesértékű „fáradságot”, hogy ilymódon egyengesse az utat Trockij számára, akinek a „sémáját” Lenin 1915-ben írt cikke teljesen megsemmisíti és lehetetlen, hogy meg ne semmisítse.

Durva hasonlattal élve azt mondhatom, hogy Kamenyev Trockij házmesterének szerepét vállalta (derültség), aki Trockij előtt söpri az utat. Persze, szomorú dolog a Lenin Intézet igazgatóját Trockij házmesterének szerepében látnunk, nem azért, mintha a házmester munkája valami megvetendő munka volna, hanem mert Kamenyev, aki kétségtelenül képzett ember, szerintem foglalkozhatna más, magasabb képzettséget igénylő munkával is. (Derültség.) De ő ezt a szerepet önként vállalta, amihez természetesen kétségtelenül joga van, és ez ellen nem tehetünk semmit.

Nézzük most meg, betöltötte-e Kamenyev ezt a legalábbis furcsa szerepet.

Kamenyev azt állította beszédében, hogy Lenin 1915-ös cikkének fő tétele, amely meghatározta forradalmunk és építésünk egész vonalát, az a tétel, amely szerint a szocializmus győzhet egy országban, nem vonatkozik és nem vonatkozhat Oroszországra, hogy Lenin, amikor a szocializmus egy országban való győzelmének lehetőségéről beszélt, nem Oroszországra, hanem csak más kapitalista országokra gondolt. Ez hihetetlen és szörnyű, ez már-már Lenin elvtárs nyílt megrágalmazása, de Kamenyevet úgy látszik nem érdekli az, hogy mit gondolhat a párt Lenin ilyetén meghamisításával kapcsolatban. Kamenyevnek csak egy gondja van: az, hogy bármi áron egyengesse Trockij útját.

Hogyan próbálja Kamenyev megindokolni ezt a furcsa állítást?

Azt mondja, hogy két héttel Lenin elvtárs említett cikke után Lenin megírta ismeretes téziseit a küszöbönálló oroszországi forradalom jellegéről, s ezekben azt írta, hogy a marxisták feladata kimerül azzal, hogy elérjék a polgári-demokratikus forradalom győzelmét Oroszországban, Lenin tehát abból indult ki, hogy az oroszországi forradalomnak meg kell rekednie burzsoá szakaszán és nem nő át szocialista forradalomba. Nos, mivel pedig Leninnek a szocializmus egy országban való győzelme lehetőségéről írott cikke nem a burzsoá forradalommal, hanem a szocialista forradalommal foglalkozik, világos, hogy Lenin ebben a cikkben nem gondolhatott Oroszországra.

Kamenyev szerint tehát Lenin az orosz forradalom lendületét úgy fogta fel, mint valami baloldali polgári forradalmár vagy mint egy szociáldemokrata típusú reformista, aki szerint a polgári forradalomnak nem kell szocialista forradalomba átnőnie, aki szerint a burzsoá forradalom és a szocialista forradalom között hosszú történelmi intervallumnak, hosszú megszakításnak, legalábbis néhány évtizedes időköznek kell lennie, amelynek folyamán a kapitalizmus virágozni, a proletariátus pedig tengődni fog.

Kiderül, hogy Lenin 1915-ben, amikor cikkét írta, nem gondolt arra, nem akarta és nem törekedett arra, hogy a polgári forradalom győzelméről haladéktalanul a szocialista forradalomra térjünk át.

Önök azt mondják, hogy ez hihetetlen és szörnyű. Igen, Kamenyevnek ez az állítása valóban hihetetlen és szörnyű. De Kamenyevet ez nem zavarja.

Hadd idézzek néhány okmányt, amelyek bizonyítják, hogy Kamenyev ebben a kérdésben durván meghamisítja Lenin elvtársat.

Lenin elvtárs a következőket írta az orosz forradalom jellegéről már 1905-ben, amikor az orosz forradalom lendülete még nem volt és nem lehetett olyan hatalmas, amilyen később, az imperialista háború következtében, 1917 februárjában lett:

„A demokratikus forradalomból mi rögtön megkezdjük az átmenetet, mégpedig teljesen erőnkhöz mérten, az öntudatos és szervezett proletariátus erejéhez mérten, megkezdjük az átmenetet a szocialista forradalomra” (VIII. köt. 186. old.).

Leninnek az a cikke, amelyből ezt az idézetet vettük, 1905 szeptemberében jelent meg.

Van-e tudomása Kamenyevnek erről a cikkről? Azt hiszem, a Lenin Intézet igazgatójának tudnia kell erről a cikkről.

Kiderül tehát, hogy Lenin a polgári-demokratikus forradalom győzelmét nem mint a proletariátus harcának és általában a forradalomnak a befejezését fogta fel, hanem mint első szakaszt és átmeneti fokozatot a szocialista forradalom felé.

De hátha Lenin később megváltoztatta nézetét az orosz forradalom jellegéről és lendületéről? Nézzünk meg egy másik okmányt. Leninnek arra a cikkére gondolok, amely 1915 novemberében, három hónappal az után jelent meg, hogy Lenin elvtársnak a szocializmus egy országban való győzelmének lehetőségéről szóló alapvető cikke napvilágot látott. Lenin ebben ezt mondja:

„A proletariátus harcol és önfeláldozóan fog harcolni a hatalom meghódításáért, a köztársaságért, a földek elkobzásáért, vagyis a parasztság bevonásáért, a parasztság forradalmi erőinek teljes kiaknázásáért, azért, hogy a «nem-proletár néptömegek» résztvegyenek a burzsoá Oroszországnak a katonai-feudális «imperializmustól» (= cárizmustól) való megszabadításában. És a burzsoá Oroszországnak ezt a felszabadítását a cárizmus alól, a földesurak földet bitorló uralma alól, a proletariátus haladéktalanul felhasználja majd, nem arra, hogy a jómódú parasztoknak segítséget nyújtson a mezőgazdasági munkások elleni harcukban, hanem arra, hogy Európa proletárjaival szövetségben végrehajtsa a szocialista forradalmat” (XVIII. köt. 318. old.).

Látják, hogy Lenin itt éppenúgy mint az előbbi idézetben, 1905-ben éppenúgy mint 1915-ben egyformán abból indult ki, hogy a polgári forradalomnak Oroszországban át kell nőnie szocialista forradalomba, hogy az oroszországi polgári-demokratikus forradalom győzelme az orosz forradalom első szakasza, amely szükséges ahhoz, hogy haladéktalanul áttérjünk második szakaszára, a szocialista forradalomra.

Igenám, de hová tegyük Lenin 1915-ös téziseit, amelyekre Kamenyev beszédében hivatkozott és amelyekben az oroszországi polgári-demokratikus forradalom feladatairól van szó? Nincsenek-e ezek a tézisek ellentmondásban a polgári forradalom szocialista forradalomba való átnövésének eszméjével? Persze, hogy nincsenek ellentmondásban. Ellenkezőleg, ezeknek a téziseknek az alapja éppen az az eszme, hogy a polgári forradalom átnő szocialista forradalomba, az az eszme, hogy az orosz forradalom első szakasza átnő a második szakaszba. Előszöris, Lenin ezekben a tézisekben egyáltalán nem mondja azt, hogy az orosz forradalom lendülete és az oroszországi marxisták feladatai kimerülnek a cár és a földbirtokosok megdöntésének feladataival, a polgári-demokratikus forradalom feladataival. Másodszor, Lenin ezekben a tézisekben azért szorítkozik a polgári-demokratikus forradalom feladatainak jellemzésére, mert ezt a forradalmat első szakasznak és az orosz marxisták legközelebbi feladatának tartja. Harmadszor, Lenin abból indul ki, hogy az orosz marxistáknak feladataik megvalósítását nem a második szakasszal (mint Trockij javasolta a „le a cárral, éljen a munkáskormány” sémája szerint), hanem az első szakasszal, a polgári-demokratikus forradalom szakaszával kell kezdeniök.

Van-e valami ellentmondás, vagy csak árnyéka is az ellentmondásnak e között és a között az eszme között, hogy a polgári forradalom átnő szocialista forradalomba? Világos, hogy nincs.

Kiderül, hogy Kamenyev nyilvánvaló módon meghamisítja Lenin álláspontját.

De Kamenyevvel szemben nemcsak a Lenintől származó okmányokat hívhatjuk tanúnak. Élő embereket is megidézhetünk tanúnak, mint például Trockijt, vagy pártunk XIV. konferenciáját, és végül — bármilyen különös is — magát Kamenyevet és Zinovjevet.

Ismeretes, hogy Lenin cikke a szocializmus egy országban való győzelmének lehetőségéről 1915-ben jelent meg. Ismeretes, hogy Trockij, aki akkor Lenin elvtárssal vitázott a szocializmus egy országban lehetséges győzelmének kérdéséről, azonnal, még 1915-ben válaszolt erre a cikkre egy külön bíráló cikkel. Mit mondott akkor Trockij, az ő bíráló cikkében? Hogyan ítélte meg Lenin elvtárs cikkét? Vajon úgy értette-e, hogy amikor Lenin a szocializmus egy országban való győzelméről beszélt, nem Oroszországra gondolt, vagypedig valahogy máskép értette-e, mondjuk úgy, ahogy most mi valamennyien értjük? Felolvasok egy idézetet Trockij e cikkéből:

„Az egyetlen némileg konkrét történelmi megfontolást az Egyesült Államok jelszava ellen a svájci «Szocial-Demokrat» (a bolsevikok akkori központi lapja, amelyben Lenin fentebb említett cikke megjelent. — I. Szt.) hasábjain fogalmazták meg a következő mondatban: «A gazdasági és politikai fejlődés egyenlőtlensége a kapitalizmus feltétlen törvénye». Ebből a «Szocial-Demokrat» azt a következtetést vonta le, hogy lehetséges a szocializmus győzelme egy országban s ezért nincs ok arra, hogy a proletariátus diktatúráját minden egyes államban függővé tegyük az Európai Egyesült Államok létrehozásától. . . Hogy egyetlen országnak sem kell a maga harcában másokat «bevárnia» — ez elemi igazság, amelyet hasznos és szükséges ismételni, nehogy a párhuzamos nemzetközi cselekvés gondolata helyére a várakozás nemzetközi tétlenségének gondolata kerüljön. Másokra nem várva, mi megkezdjük és folytatjuk a harcot nemzeti talajon, abban a biztos tudatban, hogy kezdeményezésünk megadja a lökést a harcra más országokban; de ha ez nem történnék meg, akkor nincs remény arra — ezt tanúsítja a történelmi tapasztalat és az elméleti megfontolás — hogy, például, a forradalmi Oroszország meg tudna állni a konzervatív Európával szemben, vagy a szocialista Németország elszigetelten fenn tudna maradni a kapitalista világban” (Trockij Művei. III. köt. 1. rész. 89—90. old.).

Kiderül, hogy Trockij Lenin cikkét akkor nem úgy értette, mint ahogy most Kamenyev igyekszik „érteni”, hanem úgy, ahogy Lenin értette, ahogy a párt és mi mindannyian értjük, mert különben Trockij Lenin elleni vitájában nem támasztotta volna alá saját álláspontját éppen Oroszországra utaló érvvel.

Kiderül, hogy Trockij itt, ebben az idézetben, jelenlegi szövetségese, Kamenyev ellen tanúskodik.

Akkor hát miért nem lépett fel ezen a konferencián Kamenyev ellen? Miért nem jelentette ki most Trockij nyíltan és becsületesen, hogy Kamenyev nyilvánvaló módon meghamisítja Lenint? Trockij talán azt hiszi, hogy hallgatását az adott esetben a becsületes vita mintaképének lehet tekinteni? Trockij bizony azért nem szólalt fel itt Kamenyev ellen, mert nyilván nem akart belekeveredni Lenin nyalt megrágalmazásának kétesértékű „ügyébe” — ezt a piszkos munkát Kamenyevre bízta.

De mi a véleménye erről a pártnak, például a XIV. konferenciának? Íme, mit mond erről a XIV. konferencia határozata, amely a szocializmus egy országban való győzelmének lehetőségével foglalkozik:

„A «gazdasági és politikai fejlődés egyenlőtlenségéből — a kapitalizmus e feltétlen törvényéből —» Lenin elvtárs jogosan vont le két következtetést: a) hogy «a szocializmus győzelme lehetséges eleinte néhány, vagy akár egy, egymagában vett, kapitalista országban is» és b) hogy ez a néhány, vagy akár egy ország nem okvetlenül lesz a legfejlettebb kapitalizmus országa (lásd különösen a Szuhanovról szóló megjegyzéseket). Az orosz forradalom tapasztalata bebizonyította, hogy ez az első győzelem egy országban nemcsak lehetséges, hanem hogy több kedvező körülmény esetén a győztes proletárforradalomnak ez az első országa (a nemzetközi proletariátus bizonyos támogatása mellett) hosszú ideig fennmaradhat és megszilárdulhat, még abban az esetben is, ha ez a támogatás nem nyilvánul meg közvetlenül más országok proletárforradalmainak formájában” (A XIV. pártkonferenciának „A Kommunista Internacionále és az OK(b)P feladatairól a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának kibővített plénumával kapcsolatban” c. határozatából).

Kiderül, hogy a párt a maga egészében, a párt XIV. konferenciája tanúskodik Kamenyev ellen, Kamenyev azon állítása ellen, hogy Lenin a szocializmus egy országban lehetséges győzelméről írt cikkében nem Oroszországra gondolt. Máskülönben a konferencia nem mondta volna azt, hogy az „orosz forradalom tapasztalata bebizonyította” a szocializmus egy országban való győzelméről szóló híres lenini cikk helyességét.

Eszerint a XIV. konferencia Lenin elvtárs cikkét ugyanúgy értette, ahogy Lenin értette, ahogy Trockij értette és ahogy valamennyien értjük.

De milyen álláspontot foglalt el Kamenyev és Zinovjev a XIV. konferenciának ezzel a határozatával kapcsolatban? Talán nem tény, hogy a határozatot az a bizottság dolgozta ki és fogadta el egyhangúlag, amelynek Zinovjev és Kamenyev is tagja volt? Talán nem tény, hogy Kamenyev volt az elnöke a XIV. konferenciának, amely egyhangúlag elfogadta a fentebb említett határozatot, Zinovjev pedig e határozati javaslat előadója volt? Hogyan történhetett, hogy Kamenyev és Zinovjev megszavazta ezt a határozatot, annak minden egyes pontját? Nem világos-e, hogy Kamenyev akkor Lenin cikkét, amelyből egy idézetet még be is vettünk a XIV. konferencia határozatába, másképpen értette, mint ahogy most igyekszik „érteni”? Melyik Kamenyevnek higgyünk: annak, aki mint a XIV. konferencia elnöke megszavazta a XIV. konferencia határozatát, vagypedig annak, aki most a XV. konferencián Trockij házmesterének szerepében lép fel?

Kiderül, hogy a XIV. konferencia Kamenyevje a XV. konferencia Kamenyevje ellen tanúskodik.

De miért hallgat Zinovjev és miért nem próbálja helyreigazítani Kamenyevet, aki nyilvánvalóan meghamisítja Lenin 1915-ös cikkét is, a XIV. konferencia határozatát is? Vagy talán nem tény, hogy Zinovjev, nempedig más valaki szállt síkra a XIV. konferencián a szocializmus egy országban való győzelméről szóló határozat mellett?

Kiderül, hogy Zinovjev dolgai nincsenek egészen rendben. (Közbeszólás: „Egyáltalán nincsenek rendben.”) Hol itt a becsületes vita?

Kiderül, hogy Kamenyev és Zinovjev most nemigen törődik a becsületes vitával.

S mi következik ebből? Az következik, hogy Kamenyev nem tudta betölteni Trockij házmesterének szerepét. Nem váltotta be Trockij hozzá fűzött reményeit.

III
Hihetetlen zűrzavar, avagy Zinovjev a forradalmiságról és az internacionalizmusról

Rátérek Zinovjevre. Kamenyev egész felszólalásában Trockij útját igyekezett egyengetni, Zinovjev viszont annak bebizonyítását, vállalta magára, hogy az egész világon egyesegyedül az ellenzék vezérei forradalmárok és internacionalisták.

Vegyük szemügyre Zinovjev „érveit”.

Zinovjev előveszi Buharinnak azt a megjegyzését, hogy a belső jellegű kérdések (a szocializmus építése) vizsgálatát módszertani szempontokból el kell vonatkoztatnunk a külső jellegű kérdésektől, azután összehasonlítja Buharinnak ezt a tételét az ellenzéki blokkról szóló tézisekkel, amelyekben a szocializmus országunkban lehetséges győzelméről van szó, és arra a következtetésre jut, hogy Buharin és a Központi Bizottság, amely alapjában jóváhagyta a téziseket, megfeledkeznek forradalmunk nemzetközi feladatairól, a nemzetközi forradalom érdekeiről.

Helyes-e mindez? Mindez badarság, elvtársak. Az egésznek az a titka, hogy Zinovjev gyenge a módszertani kérdésekben, eltéved három fenyő között és saját sütetű eszmezavarát valóságnak tünteti fel. Buharin azt mondja, hogy nem szabad összetéveszteni a szocializmus építésének kérdéseit a külső intervenció elleni biztosíték megteremtésének kérdéseivel, a belső kérdéseket a külső kérdésekkel. Buharin egyáltalán nem mondja azt, hogy a belső kérdések nincsenek kapcsolatban a külső, a nemzetközi kérdésekkel. Csak azt mondja, hogy nem szabad összetéveszteni az első csoportba tartozó kérdéseket a második csoportba tartozó kérdésekkel. Ez alapvető és elemi módszertani követelmény. Ki tehet róla, hogy Zinovjev nem érti meg a legelemibb módszertani kérdéseket?

Mi abból indulunk ki, hogy országunk helyzetét vizsgálva az ellentétek két sorával kell számolnunk: a belső jellegű és a külső jellegű ellentétekkel. A belső jellegű ellentétek elsősorban a szocialista és a kapitalista elemek harcában állanak. Mi azt mondjuk, hogy ezeket az ellentéteket le tudjuk küzdeni saját erőinkkel, le tudjuk győzni gazdaságunk kapitalista elemeit, be tudjuk vonni a szocialista építésbe a parasztság zömét és fel tudjuk építeni a szocialista társadalmat.

A külső jellegű ellentétek a szocializmus országa és a kapitalista környezet közötti harcban állanak. Mi azt mondjuk, hogy ezeket az ellentéteket saját erőinkkel leküzdeni nem tudjuk, hogy ezeknek az ellentéteknek a leküzdéséhez elengedhetetlen, hogy a szocializmus legalábbis néhány országban győzzön. Éppen ezért mondjuk azt, hogy a szocializmus győzelme egy országban nem öncél, hanem segítség, eszköz és fegyver ahhoz, hogy a proletárforradalom a világ minden országában győzzön.

Helyes-e mindez? Ám bizonyítsa be Zinovjev, hogy nem helyes.

Zinovjevnek az a baja, hogy nem látja a különbséget az ellentétek e két sora között, istentelenül összekeveri őket, saját eszmezavarát „igazi” internacionalizmusnak tünteti fel, és úgy véli, hogy aki a belső jellegű kérdések vizsgálata során módszertani szempontból elvonatkozik a külső jellegű kérdésektől, az megfeledkezik a nemzetközi forradalom érdekeiről.

Ez nagyon mulatságos, de utóvégre meg kell érteni, hogy nem meggyőző.

Ami azokat a téziseket illeti, amelyek állítólag szem elől tévesztik forradalmunk nemzetközi mozzanatát, csak el kell olvasni ezeket a téziseket, hogy megértsük, hogy Zinovjev megint belezavarodott a kérdésbe. A tézisekben ezt olvassuk:

„A párt abból indul ki, hogy forradalmunk szocialista forradalom, hogy az Októberi Forradalom nemcsak jeladás, lökés és kiindulópont a nyugati szocialista forradalom számára, hanem egyszersmind, először, bázisa a forradalmi világmozgalom további kibontakozásának, és, másodszor, megnyitja a Szovjetunióban a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet időszakát (proletárdiktatúra), amelynek folyamán a proletariátus, ha helyes parasztpolitikát folytat, sikerrel építheti és fogja építeni a teljes szocialista társadalmat, természetesen feltéve, hogy egyrészt a nemzetközi forradalmi mozgalom ereje és másrészt a Szovjetunió proletariátusának ereje elég nagy lesz ahhoz, hogy a Szovjetuniót az imperializmus katonai intervenciójától megóvja”.

Az elvtársak látják, hogy a nemzetközi mozzanatot a tézisek teljes mértékben számba veszik.

Továbbá. Zinovjev és vele együtt Trockij is több helyet idéznek Lenin műveiből arra vonatkozólag, hogy „a szocialista forradalom teljes győzelme egy országban elképzelhetetlen, és legalábbis néhány élenjáró ország legaktívabb együttműködését követeli meg” — s furcsa módon arra a következtetésre jutnak, hogy a szocializmus felépítése egy országban meghaladja országunk proletariátusának erejét. De hiszen ez zűrzavar, elvtársak! Hát mondta-e valaha is a párt, hogy a szocializmus teljes győzelme, végleges győzelme lehetséges országunkban és nem haladja meg egy ország proletariátusának erejét? Hol volt ez és mikor — mutassák meg. Hát nem azt mondja és nem azt mondta a párt Leninnel együtt, hogy a szocializmus teljes, végleges győzelme csak akkor lehetséges, ha a szocializmus több országban győz? Hát nem magyarázta meg a párt tízszer és százszor, hogy nem szabad összetéveszteni a szocializmus egy országban való győzelmét a szocializmus teljes, végleges győzelmével?

A párt mindig abból indult ki, hogy a szocializmus győzelme egy országban annyi, mint a szocializmus felépítésének lehetősége ebben az országban, s ez a feladat megoldható egy ország erőivel, a szocializmus teljes győzelme ellenben annyi, mint biztosíték az intervencióval és a restaurációval szemben, s ez a feladat csak abban az esetben oldható meg, ha a forradalom több országban győz. Hogyan lehet ezek után oly istentelenül összekeverni az egyik feladatot a másikkal? Ki tehet róla, hogy Zinovjev, és vele együtt Trockij, istentelenül összekeveri a szocializmus egy országban való győzelmét a szocializmus teljes, végleges győzelmével? Olvassák el legalább a XIV. konferencia ismert határozatát, amely ezt a kérdést oly pontosan megmagyarázza, hogy még egy kezdő pártiskolás is megérti.

Zinovjev és vele együtt Trockij több helyet idéz Leninnek a breszti béke időszakában írt műveiből, amelyekben arról van szó, hogy a külső ellenség szétzúzhatja forradalmunkat. De vajon nehéz-e megérteni, hogy ezeknek az idézeteknek semmi közük sincs a szocializmus országunkban való felépítése lehetőségének kérdéséhez? Lenin elvtárs azt mondja, hogy nem vagyunk biztosítva az intervenció lehetőségével szemben és ez valóban így van. De vajon a párt mondta valamikor azt, hogy pusztán saját erőinkkel biztosíthatjuk országunkat az intervenció veszélyével szemben? Vajon a párt nem állította és állítja továbbra is, hogy csakis az biztosíthat bennünket az intervencióval szemben, ha a proletárforradalom több országban győz? Hogyan lehet ezen az alapon azt állítani, hogy a szocializmus felépítése országunkban meghaladja országunk proletariátusának erejét? Ideje volna már felhagyni azzal, hogy tudatosan összekeverik a külső kérdéseket, a világburzsoázia elleni közvetlen harc kérdéseit a szocializmus országunkban való építésének kérdéseivel, a belső kapitalista elemeink feletti győzelem kérdéseivel.

Továbbá. Zinovjev idéz a „Kommunista Kiáltványából: „Legalábbis a civilizált országok erőfeszítéseinek egyesítése a proletariátus felszabadításának egyik első feltétele”, összehasonlítja ezt az idézetet azzal a Lenin elvtárs egyik kéziratából vett idézettel, amelyben arról van szó, hogy „a szocializmus győzelméhez több élenjáró ország munkásainak közös erőfeszítéseire van szükség” — és arra a következtetésre jut, hogy pártunk hadat üzent ezeknek az általánosan elfogadott és feltétlen érvényű tételeknek, megfeledkezett a proletárforradalom győzelmének nemzetközi feltételeiről. Hát nem nevetséges ez, elvtársak? Hol és mikor volt az, hogy pártunk lebecsülte a munkásosztály nemzetközi erőfeszítéseinek és a forradalom oroszországi győzelme nemzetközi feltételeinek döntő jelentőségét? Hát mi a Kommunista Internacionále, ha nem annak kifejezése, hogy nemcsak az élenjáró országoknak, hanem a világ minden országának proletárjai egyesítik erőfeszítéseiket mind a világforradalom, mind a mi forradalmunk fejlesztése érdekében? És ki a Kommunista Internacionále megalapításának kezdeményezője és ki a Kommunista Internacionále élcsapata, ha nem a mi pártunk? És mi a szakszervezeti egységfront politikája, ha nem a munkások, mégpedig nemcsak az élenjáró országok, hanem általában minden ország munkásai erőfeszítéseinek egyesítése? Ki tagadhatja pártunk elsőrendű szerepét a szakszervezeti egységfront politikájának megvalósításában az egész világon? Talán nem tény az, hogy forradalmunk mindig támogatta és továbbra is támogatja a forradalom fejlődését minden országban? Talán nem tény az, hogy a világ munkásai forradalmunk iránti rokonszenvükkel és az intervenciós kísérletek ellen folytatott harcukkal támogatták és továbbra is támogatják forradalmunkat? Mi ez, ha nem a világ munkásai erőfeszítéseinek egyesítése forradalmunk győzelme érdekében? És az angol munkások harca Curzon ellen az ismeretes jegyzékkel kapcsolatban? És az a támogatás, amelyet a Szovjetunió munkásai nyújtottak az angol szénbányászoknak? Felhozhatnék még számos hasonló tényt, elvtársak, ha erre szükség volna.

Hogy lehet ezek után azt mondani, hogy megfeledkeztünk forradalmunk nemzetközi feladatairól?

Mi a titok nyitja? Az a nyitja, hogy Zinovjev azt az alapvető kérdést, hogy lehetséges-e a szocializmus felépítése országunkban az európai proletariátus állami támogatása nélkül, azt az alapvető kérdést, hogy a mai nemzetközi viszonyok között megállhat-e az oroszországi proletárhatalom a konzervatív Európával szemben, azzal a kérdéssel próbálja felcserélni, amely arra vonatkozik, hogy a világ proletárjainak együttes erőfeszítéseire van szükség a szocializmus országunkban való győzelméhez.

Trockij, aki ma Zinovjev tanítója, ezt mondja:

„Nincs remény arra . . . hogy, például, a forradalmi Oroszország meg tudna állni a konzervatív Európával szemben” (Trockij, III. köt. 1. rész. 90. old.).

Trockij, aki ma Zinovjev tanítója, ezt mondja:

„Az európai proletariátus közvetlen állami támogatása nélkül Oroszország munkásosztálya nem maradhat hatalmon és nem teheti ideiglenes uralmát tartós szocialista diktatúrává. Ebben egy pillanatig sem lehet kételkedni” (lásd „A mi forradalmunk”. 278. old.).

Zinovjev tehát azt a kérdést, hogy lehetséges-e a szocializmus országunkban való győzelme az európai proletariátus győzelme („az európai proletariátus állami támogatása”) nélkül, felcseréli az európai és az oroszországi munkások együttes erőfeszítéseinek kérdésével.

Ez itt a kérdés és ekörül folyik a mi vitánk.

Zinovjev Lenin műveiből és a „Kommunista Kiáltvány”-ból idézget és az egyik kérdést a másikkal próbálja felcserélni.

Ez hát a titok nyitja, ez a nyitja Zinovjev azon való nyargalásának, hogy pártunk „megfeledkezett” forradalmunk nemzetközi feladatairól.

Ez a nyitja Zinovjev bűvészmutatványainak, ez a nyitja a Zinovjev beszédében mutatkozó zűrzavarnak és összevisszaságnak.

És Zinovjev van olyan „szerény”, hogy ezt a hihetetlen zűrzavart, ezt az ő saját fejében gomolygó összevisszaságot és kuszaságot az ellenzéki blokk „igazi” forradalmiságának és „igazi” nemzetköziségének tüntesse fel.

Nem nevetséges ez, elvtársak?

Nem, napjainkban annak, aki pártunk soraiban van és internacionalista forradalmár akar lenni, minden módon erősítenie és minden erejéből támogatnia kell pártunkat, amely egyszersmind a Kommunista Internacionále élcsapata. Az ellenzékiek ellenben rombolni és befeketíteni igyekeznek pártunkat.

Aki napjainkban internacionalista akar lenni, annak minden módon erősítenie és minden erejéből támogatnia kell a Kommunista Internacionálét. Az ellenzékiek ellenben bomlasztják és rombolják, és mindenféle Maslowokat és Souvarine-okat támogatnak és instruálnak.

Meg kell végre érteni, hogy nem lehet forradalmár és internacionalista az, aki hadiállapotban van pártunkkal, amely a Kommunista Internacionále élcsapata. (Taps.)

Meg kell végre érteni, hogy miután hadat üzentek a Kommunista Internacionálénak, nem forradalmárok és nem internacionalisták többé. (Taps.)

Meg kell végre érteni, hogy az ellenzékiek nem forradalmárok és nem internacionalisták, hanem csak fecsegnek a forradalomról és az internacionalizmusról. (Taps.)

Meg kell végre érteni, hogy az ellenzékiek nem a tettek forradalmárai, hanem a nagyhangú szólamok és a mozivászon forradalmárai. (Derültség, taps.)

Meg kell végre érteni, hogy az ellenzékiek nem a tett forradalmárai, hanem filmforradalmárok. (Derültség, taps.)

IV
Trockij meghamisítja a leninizmust

1. Trockij bűvészmutatványai, avagy a „permanens forradalom” kérdése

Áttérek Trockij felszólalására.

Trockij kijelentette, hogy a permanens forradalom elméletének semmi köze sincs forradalmunk jellegének és távlatainak vitatott kérdéséhez.

Ez nagyon különös, hogy többet ne mondjak. Már miért ne volna köze hozzá? A permanens forradalom elmélete talán nem a forradalom hajtóerőinek elmélete? Talán nem igaz az, hogy a permanens forradalom elmélete mindenekelőtt forradalmunk hajtóerőivel foglalkozik? No és micsoda forradalmunk jellegének és távlatainak kérdése, ha nem e forradalom hajtóerőinek kérdése? Hogy lehet azt mondani, hogy a permanens forradalom elméletének semmi köze sincs a vitatott kérdéshez? Ez nem igaz, elvtársak. Ez kibúvó, ez bűvészkedés. Próbál eliszkolni. Próbál elrejtőzni. Hiábavaló fáradság! Ne próbáljon elbújni — úgysem sikerül!

Beszédének egy másik helyén Trockij arra igyekezett „célozgatni”, hogy már régen nem tulajdonít komoly jelentőséget a permanens forradalom elméletének. Kamenyev pedig beszédében mintegy „elárulta”, hogy Trockij esetleg hajlandó hátat fordítani a permanens forradalom elméletének, sőt talán már meg is tette ezt.

Csupa csoda, csupa csoda!

Tisztázzuk ezt a kérdést: igaz-e, hogy a permanens forradalom elméletének semmi köze sincs a vitatott kérdéshez, és ha nem igaz, elhihetjük-e Kamenyevnek, hogy Trockij nem tulajdonít jelentőséget a permanens forradalom elméletének és majdhogynem hátat fordított neki?

Vizsgáljuk meg az okmányokat. Előszöris Trockijnak arra a levelére gondolok, amelyet 1921 decemberében írt Olminszkij elvtársnak és amely 1925-ben jelent meg a sajtóban, — arra a levélre, amelyet Trockij sohasem próbált megtagadni és amelyet máig sem tagadott meg sem közvetlenül, sem közvetve, és amely ennélfogva még mindig teljesen érvényben van. Mit mond Trockij ebben a levélben a permanens forradalomról?

Hallgassák meg:

Egyáltalában nem az a véleményem, hogy a köztem és a bolsevikok között felmerült nézeteltérésekben semmiben sem volt igazam. Nem volt igazam — mégpedig döntően — a mensevik frakció megítélésében, mert túlbecsültem forradalmi lehetőségeit és abban reménykedtem, hogy sikerül benne elszigetelni és semmivé tenni a jobbszárnyat. Ez az alapvető hiba azonban abból eredt, hogy én mindkétfrakciót, mind a bolsevik, mind a mensevik frakciót a permanens forradalom és a proletárdiktatúra eszméje szempontjából ítéltem meg, abban az időszakban azonban mind a bolsevikok, mind a mensevikek a polgári forradalom és a demokratikus köztársaság álláspontján álltak. Én úgy véltem, hogy a két frakció közötti nézeteltérések elvileg nem olyan mélyenjárók és azt reméltem (ezt a reményemet levelekben és előadásokban nem egyszer ki is fejeztem), hogy maga a forradalom menete mindkét frakciót el fogja vezetni a permanens forradalom és a hatalomnak a munkásosztály által való meghódítása álláspontjához, ami 1905-ben részben meg is történt. (Lenin elvtárs előszava Kautskynak az orosz forradalom hajtóerőiről szóló cikkéhez és a „Nacsalo” egész vonala.)

Szerintem én feltétlenül helyesen ítéltem meg a forradalom hajtóerőit, ellenben azok a következtetések, amelyeket a két frakciót illetőleg megítélésemből levontam, feltétlenül helytelenek voltak. Csak a bolsevizmus összpontosította soraiban, engesztelhetetlen vonala következtében, mind a régi értelmiségnek, mind a munkásosztály élenjáró rétegének valóban forradalmi elemeit. Az, hogy lehetővé vált a demokratikus forradalom álláspontjáról oly gyorsan áttérni a szocialista forradalom álláspontjára, csak annak köszönhető, hogy a bolsevizmusnak sikerült ezt az egybekovácsolt forradalmi szervezetet megteremtenie.

A mensevikek és a bolsevikok ellen írt vitacikkeimet ma is minden nehézség nélkül két kategóriára tudnám osztani: először olyanokra, amelyek a forradalom belső erőinek elemzésével, a forradalom távlataival foglalkoznak (Róza Luxemburg lengyel elméleti lapja; „Neue Zeit”), és másodszor olyanokra, amelyek az orosz szociáldemokraták frakcióinak megítélésével, harcával stb. foglalkoznak. Az első kategóriába tartozó cikkeket most is módosítás nélkül közreadhatnám, mert azok teljesen és tökéletesen egybevágnak pártunk 1917-től kezdve elfoglalt álláspontjával. A második kategóriába tartozó cikkek nyilvánvalóan hibásak és nem lenne érdemes újra kiadni őket” (lásd „Lenin Trockijról”. 1925. Olminszkij elvtárs előszavával).

Mit látunk ebből?

Kiderül, hogy Trockij tévedett szervezeti kérdésekben, de forradalmunk megítélésének kérdéseiben, a permanens forradalom kérdésében igaza volt és ma is igaza van.

Igaz, Trockijnak tudnia kell, hogy Lenin utolsó leheletéig harcolt a permanens forradalom elmélete ellen. De ez őt nem zavarja.

Kiderül továbbá, hogy mindkét frakciónak, mind a mensevikeknek, mind a bolsevikoknak, el kellett volna jutniok a permanens forradalom elméletéhez, de valójában csak a bolsevikok jutottak el ehhez az elmélethez, mert náluk megvolt a munkások és a régi értelmiség egybekovácsolt forradalmi szervezete, ám nem egyszerre, hanem „1917-től kezdve” jutottak el hozzá.

Kiderül, végül, hogy a permanens forradalom elmélete „teljesen és tökéletesen egybevágott pártunk 1917-től kezdve elfoglalt álláspontjával”.

Most pedig ítéljék meg önök maguk, csakugyan olyan ez, hogy Trockij nem tulajdonít nagy jelentőséget a permanens forradalom elméletének? Nem, nincs olyan színezete. Ellenkezőleg, ha a permanens forradalom elmélete „1917-től kezdve” valóban egybevágott a párt álláspontjával, ebből csak egy következtetést lehet levonni — azt, hogy Trockij ennek az elméletnek egész pártunk szempontjából döntő jelentőséget tulajdonított és tulajdonít ma is.

De mit jelent az, hogy „egybevágott”? Hogyan volt lehetséges az, hogy Trockij permanens forradalom elmélete egybevágott pártunk álláspontjával, holott be van bizonyítva, hogy pártunk Lenin személyében állandóan harcolt ez ellen az elmélet ellen?

Két eset lehetséges: vagy nem volt pártunknak saját elmélete és később, a dolgok menete arra kényszerítette, hogy elfogadja Trockij permanens forradalom elméletét, vagypedig pártunknak volt saját elmélete, de ezt az elméletet észrevétlenül kiszorította — „1917-től kezdve” — Trockij permanens forradalom elmélete.

Ezt a „furcsaságot” később megmagyarázta nekünk Trockij „1905” című könyvének „Előszó”- jában, amelyet 1922-ben írt. Trockij ebben a könyvben kifejti a permanens forradalom elméletének lényegét, elemzi forradalmunknak a permanens forradalom elmélete szempontjából való megítélését és erre a következtetésre jut:

„Ha 12 esztendős megszakítással is, ez a megítélés teljesen igazolódott” (Trockij. „1905”, „Előszó”).

Másszóval: a permanens forradalom elmélete, amelyet Trockij 1905-ben „konstruált”, 12 évvel később, 1917-ben „teljesen igazolódott”.

De hogyan igazolódhatott? Hát a bolsevikok — hová lettek a bolsevikok? Netalán a bolsevikok úgy mentek a forradalomba, hogy nem volt saját elméletük, netalán csak arra voltak képesek, hogy egybekovácsolják a forradalmi értelmiséget, a forradalmi munkásokat? Meg aztán, milyen alapon, milyen elvek alapján kovácsolták egybe a munkásokat? Volt-e a bolsevikoknak valami elméletük, volt-e valami saját megítélésük a forradalomról, a forradalom hajtóerőiről? Netalán a permanens forradalom elméletén kívül semmilyen más elmélete nem volt pártunknak?

Ítéljék meg önök maguk: éltünk, éldegéltünk mi, bolsevikok, és fejlődtünk távlatok és forradalmi elmélet nélkül; így éldegéltünk 1903-tól 1917-ig; azután pedig, ,,1917-től kezdve”, észrevétlenül lenyeltük a permanens forradalom elméletét és talpra álltunk. Vitathatatlan, ez nagyon érdekes mese. De hogyan mehetett ez végbe a pártban észrevétlenül, harc nélkül, minden megrázkódtatás nélkül? Hogyan történhetett ez ilyen egyszerűen, csak úgy, se szó, se beszéd? Hiszen ismeretes, hogy Lenin és pártja a permanens forradalom elmélete ellen, mihelyt ez az elmélet megszületett, az első naptól kezdve harcolt.

Egyébként, Trockij ezt a „furcsaságot” is megmagyarázza nekünk egy másik okmányban. Arra a „Megjegyzésére gondolok, melyet Trockij 1922-ben írt „Nézeteltéréseink” című cikkéhez.

Felolvasom Trockij cikkének erre vonatkozó részletét:

„A mensevikek, abból az absztrakcióból kiindulva, hogy «forradalmunk burzsoá forradalom», arra az eszmére lyukadnak ki, hogy a proletariátus egész taktikáját a liberális burzsoázia magatartásához kell alkalmazni, egészen addig, amíg ez a burzsoázia meghódítja az államhatalmat, a bolsevikok viszont, ugyancsak egy merő absztrakcióból, a «demokratikus, nempedig szocialista diktatúra» absztrakciójából kiindulva, arra az eszmére lyukadnak ki, hogy a proletariátusnak, amelynek kezében van az államhatalom, önmagát burzsoá-demokratikus keretek közé kell szorítania. Igaz, a különbség közöttük ebben a kérdésben igen jelentékeny: míg a mensevizmus forradalomellenes elemei már most teljes erővel megmutatkoznak, a bolsevizmus forradalomellenes vonásai csak a forradalom győzelme esetén fenyegetnek óriási veszéllyel” (Trockij. „1905”. 285. old.).

Kiderül, hogy nemcsak a mensevizmusnak voltak meg a maga forradalomellenes elemei, hanem a bolsevizmus sem volt mentes a „forradalomellenes vonásoktól”, amelyek „csak a forradalom győzelme esetén” fenyegettek „óriási veszéllyel”.

Megszabadultak-e később a bolsevikok a bolsevizmus „forradalomellenes vonásaitól” és ha igen, hogyan?

Ezt a „furcsaságot” Trockij a „Nézeteltéréseink” című cikkhez fűzött „Megjegyzésében magyarázza meg nekünk.

Felolvasom:

„Ez, mint ismeretes, nem történt meg, mivel Lenin elvtárs vezetésével a bolsevizmus (nem minden belső harc nélkül) 1917 tavaszán, vagyis a hatalom kivívása előtt, eszmei fegyverzetet váltott ebben az igen fontos kérdésben” (Trockij. „1905”. 285. old.).

Tehát a bolsevikok „fegyverzetváltása”, „1917- től kezdve”, a permanens forradalom elmélete alapján, ezzel kapcsolatban a bolsevikok megszabadulása a „bolsevizmus forradalomellenes vonásaitól”, végül az a tény, hogy a permanens forradalom elmélete ilymódon „teljesen igazolódott” — ez Trockij következtetése.

De hová tűnt el a leninizmus, a bolsevizmus elmélete, forradalmunknak, forradalmunk hajtóerőinek bolsevik megítélése stb.? Vagy nem „teljesen igazolódott”, vagy egyáltalán nem „igazolódott”, vagy szertefoszlott a levegőben, átengedve helyét a permanens forradalom elméletének a párt „fegyverzetváltása’ ’ érdekében.

Egyszóval, éltek, éldegéltek ezen a világon a bolsevikok, valahogy „összeeszkábáltak” egy pártot 1903-tól „kezdve”, de nem volt forradalmi elméletük, csetlettek-botlottak 1903-tól „kezdve”, és valahogy elevickéltek 1917-ig, aztán, amikor észrevették Trockijt a permanens forradalom elméletével a kezében, elhatározták, hogy „fegyverzetet váltanak”, miután pedig „fegyverzetet váltottak”, elvesztették a leninizmusnak, a forradalom lenini elméletének utolsó maradványait is, s így elérték azt, hogy a permanens forradalom elmélete „tökéletesen egybevágott” pártunk „álláspontjával”.

Nagyon érdekes mese ez, elvtársak. Vagy, ha úgy tetszik, ez egyike az olyan nagyszerű bűvészmutatványoknak, amilyeneket a cirkuszban lehet látni. Csakhogy mi most nem cirkuszban vagyunk, hanem pártunk konferenciáján. És elvégre mi nem szerződtettük Trockijt artistának. Mire valók ezek a bűvészmutatványok?

Hogyan ítélte meg Lenin elvtárs a permanens forradalom trockiji elméletét? Egyik cikkében ezt az elméletet gúnyosan „eredeti” és „nagyszerű” elméletnek nevezi, s így ír róla:

„Tisztázni az osztályok kölcsönös viszonyát a küszöbönálló forradalomban — ez a forradalmi párt fő feladata … Ezt a feladatot helytelenül oldja meg a «Nase Szlovó»-ban Trockij, aki 1905-ös «eredeti» elméletét ismételgeti és nem akar gondolkodni azon, hogy miért nem vett tudomást az élet teljes tíz esztendőn át erről a nagyszerű elméletről.

Trockij eredeti elmélete a bolsevikoktól átveszi a proletariátus döntő forradalmi harcára és a politikai hatalom meghódítására szólító felhívást, a mensevikektől pedig a parasztság szerepének «tagadását»” . . . Ezzel „Trockij valójában Oroszország liberális munkás politikusait támogatja, akiknél a parasztság szerepének «tagadása» azt jelenti, hogy nem akarják a parasztokat forradalomba vinni!” (XVIII. köt. 317—318. old.).

Lenin szerint tehát a permanens forradalom elmélete félig mensevik elmélet, amely figyelmen kívül hagyja a parasztság forradalmi szerepét az orosz forradalomban.

Csak azt nem értjük, hogy ez a félig mensevik elmélet hogyan „vághatott egybe teljesen és tökéletesen” pártunk álláspontjával, akár csak „1917-től kezdve” is.

De hogyan ítéli meg pártunk a permanens forradalom elméletét? A XIV. konferencia ismert határozata ezt mondja róla:

„A permanens forradalom trockista elméletének szerves része az az állítás, hogy «a szocialista gazdaság igazi fellendülése Oroszországban csak a proletariátusnak Európa legfontosabb országaiban kivívott győzelme után válik lehetségessé» (Trockij, 1922), — amely állítás a Szovjetunió proletariátusát a jelenlegi időszakban fatalista passzivitásra kárhoztatja. Az ilyesféle «elméletek» ellen írta Lenin elvtárs: «A végletekig sablonszerű az az érvelésük, amelyet a nyugateurópai szociáldemokrácia fejlődése idején szóról-szóra bemagoltak és amely abban áll, hogy mi még nem értünk meg a szocializmusra, hogy a szocializmusnak nálunk — ahogy a közülük való ,tudós’ urak szokták mondani — még nincsenek meg az objektív gazdasági előfeltételein (Megjegyzések Szuhanovról).” (A XIV. pártkonferencia határozata.)

Kiderül, hogy a permanens forradalom elmélete ugyanolyan szuhanovizmus, mint az, amelyet Lenin elvtárs „Forradalmunkról” című feljegyzéseiben szociáldemokratizmusnak bélyegez meg.

Csak azt nem értjük, hogy bolsevik pártunk hogyan tudott egy ilyen elmélettel „fegyverzetet váltani”.

Kamenyev beszédében mintegy „elárulta”, hogy Trockij hátat fordít permanens forradalom elméletének, és ennek igazolására, a következő, enyhén szólva kétértelmű idézetet olvassa fel Trockijnak 1926 szeptemberében az ellenzékiekhez írt legutóbbi leveléből:

„Mi abból indulunk ki, hogy, mint a tapasztalat megcáfolhatatlanul megmutatta, minden valamennyire komolyabb elvi kérdésben, amelyben bárkinek közülünk nézeteltérése volt Leninnel, feltétlenül Vlagyimir Iljicsnek volt igaza.”

De Kamenyev elhallgatta, hogy ezt követően, ugyanebben a levélben, Trockij a következő kijelentést tette, amely előbbi kijelentését halomra dönti:

„A leningrádi ellenzék erélyesen fellépett a szocializmus egy országban elmélete, mint a nemzeti korlátoltság elméleti igazolása ellen” (lásd Trockij levelét, 1926 szeptember, — melléklet a SzK(b)P Központi Bizottsága Politikai Irodája 1926 október 8-i és 11-i üléseinek gyorsírói jegyzőkönyvéhez).

Mi jelentősége lehet Trockij első, kétértelmű és semmire sem kötelező kijelentésének második kijelentésével szemben, amely halomra dönti az elsőt?

Mi a permanens forradalom elmélete? A lenini „szocializmus egy országban elméletének” tagadása.

Mi a lenini „szocializmus egy országban elmélete”? A permanens forradalom trockiji elméletének tagadása.

Világos tehát, hogy Kamenyev, amikor felolvasta az első idézetet Trockij leveléből és hallgatott a másodikról, meg akarta téveszteni és be akarta csapni pártunkat.

De pártunkat nem olyan könnyű becsapni.

2. Zsonglőrködés idézetekkel, avagy Trockij meghamisítja a leninizmust

Felfigyeltek-e arra, elvtársak, hogy Trockij egész beszéde tele van tűzdelve a Lenin műveiből vett legkülönfélébb idézetekkel? Az ember olvassa ezeket a Lenin különböző cikkeiből kiragadott idézeteket és nem érti, mire törekszik Trockij inkább: arra-e, hogy megerősítse velük álláspontját, vagy arra, hogy Lenin elvtársat „rajtacsípje” „ellentmondásokon”. Felsorakoztatott Lenin műveiből, nyilván azzal a szándékkal, hogy „leleplezze” a pártot, egy csomó arról szóló idézetet, hogy az intervenció veszélye csak abban az esetben küzdhető le, ha a forradalom több országban győz. De nem értette meg, vagy nem akarja megérteni, hogy ezek az idézetek nem a párt álláspontja ellen, hanem a párt álláspontja mellett és Trockij álláspontja ellen szólnak, mert a párt a külső veszély jelentőségét Lenin vonalával teljes összhangban értékeli. Felsorakoztatott egy csomó más idézetet, amelyek arról szólnak, hogy a szocializmus teljes győzelme lehetetlen a forradalomnak több országban kivívott győzelme nélkül, és minden módon zsonglőrködni igyekezett ezekkel az idézetekkel. De nem értette meg, vagy nem akarja megérteni, hogy nem lehet egy kalap alá venni a szocializmus teljes győzelmét (az intervenció elleni biztosítékot) a szocializmus győzelmével általában (a szocialista társadalom felépítésével), és nem érti meg, vagy nem akarja megérteni azt, hogy ezek a Lenin műveiből vett idézetek nem a párt ellen, hanem a párt mellett és Trockij álláspontja ellen szólnak.

De Trockij, amikor felsorakoztatott egy halom olyan idézetet, amely nem tartozik a tárgyhoz, mégsem akart kitérni Leninnek a szocializmus egy országban lehetséges győzelméről írt alapvető cikkére (1915), mert nyilván úgy vélte, hogy Kamenyev felszólalása szerencsésen megmentette őt ettől a cikktől. Most azonban véglegesen bebizonyítottnak tarthatjuk, hogy Kamenyevnek nem sikerült betöltenie a szerepét, és Lenin elvtárs cikke teljesen érvényben marad.

Trockij továbbá idézett egy részletet Lenin elvtárs ismert cikkéből, amely arról szól, hogy az aktuális politika terén közte és Lenin között a parasztkérdésben nincsenek nézeteltérések. De elfelejtette megmondani, hogy Leninnek ez a cikke nemcsak nem dönti el, hanem mégcsak nem is érinti azoknak a nézeteltéréseknek kérdését, amelyek Trockij és Lenin között a parasztság kérdésében, kapcsolatban a teljes szocialista társadalom országunkban való felépítésének lehetőségével, fennállanak.

Tulajdonképpen épp ez a magyarázata annak, hogy Trockijnak az idézetekkel végzett műveletei idézetekkel való üres zsonglőrködéssé váltak.

Trockij megpróbálta bebizonyítani, hogy álláspontja „egybevág” Lenin álláspontjával abban a kérdésben, hogy országunkban a szocialista társadalom forradalmunk belső erői alapján felépíthető. De hogyan lehet bebizonyítani a bebizonyíthatatlant?

Hogyan egyeztethető össze Leninnek az a tétele, hogy „. . . a szocializmus győzelme lehetséges eleinte néhány, vagy akár egy, egymagában vett, kapitalista országban is”, Trockijnak azzal a tételével, hogy „nincs remény arra … hogy, például, a forradalmi Oroszország meg tudna állni a konzervatív Európával szemben”?

Hogyan egyeztethető össze továbbá Leninnek az a tétele, hogy „ennek az országnak (egy országnak — I. Szt.) győztes proletariátusa, miután kisajátította a kapitalistákat és megszervezte országában a szocialista termelést, szembefordulna a világ többi, kapitalista részével”, Trockijnak azzal a tételével, hogy „az európai proletariátus közvetlen állami támogatása nélkül Oroszország munkásosztálya nem maradhat hatalmon és nem teheti ideiglenes uralmát tartós szocialista diktatúrává”?

Hogyan egyeztethető össze — végül — Leninnek az a tétele, hogy „csakis a parasztsággal való megegyezés mentheti meg a szocialista forradalmat Oroszországban, amíg a forradalom más országokban be nem következett”, Trockijnak azzal a tételével, hogy „az elmaradt, túlnyomó többségében parasztlakosságú ország munkáskormányának helyzetében rejlő ellentmondások csak nemzetközi méretekben oldhatók meg, a proletariátus világforradalmának porondján”?

Továbbá: tulajdonképpen miben különbözik Trockijnak a szocializmus országunkban való győzelme kérdésében elfoglalt álláspontja a mensevik Ottó Bauer álláspontjától, amely abban áll, hogy:

„Oroszországban, ahol a proletariátus a nemzetnek csak jelentéktelen kisebbsége, a proletariátus csak ideiglenesen tudja fenntartani uralmát”, hogy „elkerülhetetlenül újra el kell azt veszítenie, mihelyt a nemzet paraszti tömege kulturális tekintetben eléggé éretté válik arra, hogy maga vegye kezébe a hatalmat”, hogy Oroszországban „az ipari szocializmus tartós uralma csak akkor biztosítható, ha az ipari Nyugat proletariátusa meghódítja a politikai hatalmat”?

Vajon nem világos, hogy Trockij közelebb áll Bauerhez, mint Leninhez? És vajon nem igaz, hogy Trockij álláspontja a szociáldemokrata elhajlás álláspontja, hogy Trockij lényegében tagadja forradalmunk szocialista jellegét?

Trockij azt a tételét, hogy lehetetlen megtartani a proletárhatalmat a konzervatív Európával szemben, azzal az érveléssel próbálta indokolni, hogy a mai Európa nem konzervatív, hogy többé-kevésbé liberális és ha Európa valóban konzervatív volna, országunk proletariátusa nem tudta volna megtartani a hatalmat. De vajon nem világos-e, hogy Trockij itt teljesen és véglegesen belezavarodott a kérdésbe? Minek nevezzük például a mai Olaszországot, vagy Angliát, vagy Franciaországot — konzervatívnak-e, vagy liberálisnak? Mi a mai Észak- Amerika — konzervatív vagy liberális ország? És mi jelentősége lehet köztársaságunk épsége és sértetlensége szempontjából a konzervatív és „liberális” Európa közötti különbség e „finom” és nevetséges hangsúlyozásának? Vajon a köztársasági Franciaország és a demokratikus Amerika Kolcsak és Gyenyikin időszakában nem vett-e ugyanúgy részt az országunk elleni intervencióban, mint a monarchikus és konzervatív Anglia?

Trockij különösen sok helyet szentelt a középparaszt-kérdésnek. Leninnek 1906 időszakában írt műveiből idézett egy részletet, ahol Lenin megjövendöli annak lehetőségét, hogy a polgári forradalom győzelme után a középparasztok egy része átáll az ellenforradalom oldalára. Trockij nyilván azt akarta ezzel bebizonyítani, hogy a szóbanforgó részlet „egybevág” Trockijnak a szocialista forradalom győzelme utáni parasztság kérdésében elfoglalt álláspontjával. Nem nehéz megérteni, hogy Trockij itt összehasonlíthatatlan dolgokat hasonlít össze. Trockij hajlandó a középparasztságot „magábanvaló dolognak”, állandó és egyszersmindenkorra adott valaminek tekinteni. A bolsevikok azonban sohasem fogták fel így a középparasztságot.

Trockij nyilván elfeledte, hogy a bolsevikoknak három tervük van a parasztság alapvető tömege irányában: az egyik terv — a polgári forradalom időszakára, a másik terv — a proletárforradalom időszakára, és a harmadik terv — a Szovjethatalom megszilárdulása utáni időszakra vonatkozik.

Az első időszakban a bolsevikok ezt mondották: az egész parasztsággal együtt, a cár és a földesurak ellen, a liberális burzsoázia semlegesítésével, a polgári-demokratikus forradalomért.

A második időszakban a bolsevikok ezt mondották: a szegényparasztsággal együtt, a burzsoázia és a kulákok ellen, a középparasztság semlegesítésével, a szocialista forradalomért. És mit jelent a középparasztság semlegesítése? Azt jelenti, hogy a középparasztságot a proletariátus politikai ellenőrzése alatt kell tartani, nem szabad bízni benne és mindent meg kell tenni, hogy ne csússzon ki a kezünkből.

A harmadik időszakban, abban az időszakban, amelyben most élünk, a bolsevikok ezt mondják: a szegényparasztsággal együtt, tartós szövetségben a középparaszttal, gazdaságunk városi és falusi kapitalista elemei ellen, a szocialista építés győzelméért.

Aki összekeveri ezt a három tervet, ezt a három különböző vonalat, amelyek forradalmunk három különböző időszakát tükrözik, az semmit sem ért a bolsevizmusból.

Leninnek tökéletesen igaza volt, amikor azt mondotta, hogy a polgári forradalom győzelme után a középparasztok egy része az ellenforradalomhoz csatlakozik. Így is történt például az „Ufai kormány” idején, amikor a volgamelléki középparasztok egy része átállt az ellenforradalomhoz, a kulákokhoz, a középparasztok nagy része pedig ingadozott a forradalom és az ellenforradalom között. Hiszen másként nem is lehetett. A középparaszt éppen azért középparaszt, hogy várakozzék és ingadozzék: „ki tudja, ki kerekedik felül, jobb inkább kivárni”. A középparaszt csak a belső ellenforradalmon aratott első komoly győzelmek után és különösen a Szovjethatalom megszilárdulása után kezdett határozottan a Szovjethatalom felé fordulni, mert nyilván belátta, hogy hatalom nélkül nem lehet meglenni, a bolsevik hatalom pedig erős, az egyetlen kivezető út tehát — együttműködni ezzel a hatalommal. Lenin elvtárs éppen ebben az időszakban mondotta azokat a bölcs szavakat, hogy „a szocialista építés olyan szakaszába értünk, amikor konkrétan, részletesen ki kell dolgozni azokat a falusi munka tapasztalatai alapján kipróbált irányelveket és utasításokat, amelyeknek vezérfonalul kell szolgálniok nekünk ahhoz, hogy a középparaszthoz való viszonyunkban a tartós szövetség talajára álljunk” (beszéd a VIII. pártkongresszuson, — lásd XXIV. köt. 114. old.).

Ez a helyzet a középparaszt-kérdésben.

Trockij hibája abban áll, hogy metafizikus módon nyúl a középparasztság kérdéséhez, „magábanvaló dolognak” tekinti a középparasztságot és ezzel összezavarja a kérdést, elferdíti és meghamisítja a leninizmust.

Végül, egyáltalán nem az a lényeg, hogy a proletariátusnak lehetnek és lesznek még ellentétei és összeütközései a középparasztság bizonyos részével. A párt és az ellenzék között egyáltalán nem ebben van nézeteltérés. A nézeteltérés itt abban van, hogy a párt véleménye szerint ezek az ellentétek és esetleges összeütközések teljesen leküzdhetők forradalmunk saját erői alapján, Trockij és az ellenzék viszont úgy véli, hogy ezek az ellentétek és összeütközések „csak nemzetközi méretekben, a proletariátus világforradalmának porondján” küzdhetők le.

Trockij, idézetekkel zsonglőrködve, megkísérli valahová a sarokba dugni ezeket a nézeteltéréseket. De már mondottam, hogy pártunkat nem lehet becsapni.

És mi következik ebből? Az következik, hogy dialektikusnak kell lenni, nempedig bűvésznek. Ha önök, tisztelt ellenzékiek, Lenin elvtársnál dialektikát tanulgatnának, ha olvasgatnák az ő műveit — hasznukra válna. (Taps, derültség.)

3. „Apróságok” és mókák

Trockij szemrehányást tett nekem mint a tézisek szerzőjének amiatt, hogy ott szó van „önmagában” vett forradalomról, mint szocialista forradalomról. Trockij úgy véli, hogy ha így bánok a forradalommal, az metafizika. Én ezzel semmiképpen sem tudok egyetérteni.

Miért van szó a tézisekben „önmagában” vett forradalomról, mint szocialista forradalomról? Azért, mert ezzel hangsúlyozzuk a forradalmunk megítélésében pártunk nézetei és az ellenzék nézetei között fennálló óriási különbséget.

Miben áll ez a különbség? Abban, hogy a párt forradalmunkat szocialista forradalomnak tekinti, olyan forradalomnak, amely bizonyos önálló erőt jelent, olyan erőt, amely képes harcba szállni a tőkés világgal, ezzel szemben az ellenzék forradalmunkat az eljövendő, még nem győztes nyugati proletárforradalom díjtalan mellékletének, az eljövendő nyugati forradalom kiegészítő „függelékének” tekinti, olyasminek, aminek nincs semmi önálló ereje. Csak össze kell hasonlítani az országunkban fennálló proletárdiktatúra lenini megítélését az ellenzéki blokk megítélésével, hogy megértsük, mennyire mély a közöttük tátongó szakadék. Lenin a proletárdiktatúrát a legnagyobb mértékben kezdeményező erőnek fogja fel, amelynek, miután a szocialista gazdaságot megszervezte, közvetlenül támogatnia kell a világproletariátust, harcolnia kell a tőkés világ ellen, az ellenzék viszont, megfordítva, az országunkban fennálló proletárdiktatúrát passzív erőnek tekinti, amely állandóan attól retteg, hogy azonnal elveszti a hatalmat a „konzervatív Európával szemben”.

Vajon nem világos, hogy a „metafizika” szót Trockij annak takargatására dobta be, hogy az ellenzék forradalmunkat merőben szociáldemokrata módon ítéli meg?

Trockij, továbbá, szóvá tette, hogy én a szocializmusnak egy országban való győzelmére vonatkozó pontatlan és helytelen megfogalmazásomat, amelyet „A leninizmus alapjairól” című könyvemben 1924-ben adtam, egy másik, pontosabb és helyesebb megfogalmazással helyettesítettem. Trockij ezzel nyilvánvalóan nincs megelégedve. Hogy miért, milyen alapon — azt persze nem mondta meg. Mi kivetni való lehet abban, hogy kijavítottam a pontatlan megfogalmazást és helyessel cseréltem fel? Én egyáltalában nem tartom magam tévedhetetlennek. Azt hiszem, a pártnak csak javára válhat, ha valamelyik elvtárs beismeri és utóbb kijavítja a hibát, amelyet elkövetett. Mit akar tulajdonképpen Trockij, amikor szóváteszi ezt a tényt? Talán a jó példát akarja követni és végre számtalan hibájának kijavításával akar foglalkozni? (Taps, derültség.) Nos, én kész vagyok segíteni neki ebben, ha szüksége van a segítségemre, kész vagyok őt noszogatni és neki segíteni. (Taps, derültség.) De Trockijnak nyilván valami más célja van. Ha ez igaz, meg kell mondanom, hogy kísérlete — alkalmatlan eszközökkel végrehajtott kísérlet.

Trockij azt próbálta elhitetni velünk beszédében, hogy ö nem is olyan rossz kommunista, amilyennek a párttöbbség képviselői feltüntetik. Számos idézetet olvasott fel cikkeiből, amelyek arról tanúskodnak, hogy ő mindig elismerte és ma is elismeri munkánk „szocialista jellegét”, hogy ő nem tagadja állami iparunk „szocialista jellegét” stb. stb. Ez aztán újdonság! Még csak az kellene, hogy Trockij tagadja munkánk, iparunk stb. szocialista jellegét. Ezeket a tényeket most mindenki elismeri, még a newyorki tőzsde is, még nepmanjaink is, nem is szólva Ottó Bauerről. Most mindenki, barátaink és ellenségeink egyaránt látják, hogy mi nem úgy építjük az ipart, ahogy a kapitalisták építik, hogy mi gazdasági és politikai életünk fejlődésébe bizonyos új elemeket viszünk bele, amelyeknek semmi közük sincs a kapitalizmushoz.

Nem, tisztelt ellenzékiek, most nem erről van szó.

A helyzet most komolyabb, mint az ellenzéki blokk képzeli.

Most nem iparunk szocialista jellegéről van szó, hanem arról, hogy a kapitalista környezet ellenére, hogy a proletárdiktatúra pusztulását szomjazó külső és belső ellenségek ellenére felépítsük a szocialista gazdaságot a maga egészében. Arról van szó, hogy kivívjuk a leninizmus teljes diadalát pártunkban.

Most nem apróságokról és mókákról van szó. Apróságokkal és mókákkal most nem éri be a párt. A párt most többet követel az ellenzéktől.

Vagy lesz önöknek elég bátorságuk, és nyíltan és becsületesen le tudnak mondani elvi hibáikról, vagy nem teszik meg ezt, és akkor megkapják a párttól álláspontjuk megérdemelt minősítését — azt, hogy ez az álláspont a szociáldemokrata elhajlás álláspontja.

Ez a két eset lehetséges.

Az ellenzékieken áll a választás. (Hangok: „Úgy van!” Taps.)

V
Az ellenzék gyakorlati platformja.
A párt követelései

Az idézetekkel való zsonglőrködésről az ellenzék vezérei a gyakorlati jellegű nézeteltérésekre próbáltak áttérni. Trockij és Kamenyev ugyanúgy, mint Zinovjev is, megpróbálkoztak e nézeteltérések megfogalmazásával, sőt azt is állították, hogy nem az elméleti nézeteltérések, hanem a gyakorlati nézeteltérések a fontosak. Le kell azonban szögeznem, hogy nézeteltéréseinknek az ellenzék által a konferencián adott megfogalmazásai közül egyik sem tűnik ki sem objektivitásával, sem teljességével.

Akarják tudni, miben állnak gyakorlati nézeteltéréseink, akarják tudni, mit követel önöktől a párt?

Hallgassák meg:

1. A párt nem tűrheti és nem fogja tűrni tovább, hogy önök, valahányszor kisebbségben maradnak, kimennek az utcára, világgá kürtölik, hogy a pártban válság van és zaklatják a pártot. A párt ezt tovább nem fogja tűrni. (Hangok: „Úgy van!” Taps.)

2. A párt nem tűrheti és nem fogja tűrni azt, hogy önök, miután minden reményüket elvesztették arra, hogy többségre tegyenek szert pártunkban, összeszedjenek és egybegyűjtsenek mindenféle elégedetlen elemet, mint egy új párt anyagát. A párt ezt nem tűrheti és nem fogja tűrni. (Taps.)

3. A párt nem tűrheti és nem fogja tűrni azt, hogy önök a párt vezető apparátusát becsmérelve és a párt rendjét megbontva, a párt vasfegyelmét megsértve, a frakciószabadság zászlaja alatt új pártban egyesítsenek és megformáljanak a párt által elítélt minden áramlatot. A párt ezt nem fogja tűrni. (Taps.)

4. Tudjuk, hogy nagy nehézségeink vannak a szocializmus építésének útján. Látjuk ezeket a nehézségeket és megvan a lehetőségünk, hogy leküzdjük őket. Mi szívesen fogadnók az ellenzék minden segítségét e nehézségek leküzdésében. De a párt nem tűrheti és nem fogja tűrni, hogy ezeket a nehézségeket helyzetünk rosszabbítására, a párt elleni támadásra, a párt elleni rohamokra próbálják felhasználni. (Taps.)

5. A párt jobban érti, mint minden ellenzék együttvéve, hogy az iparosítás előrehaladása és a szocializmus felépítése csak a munkásosztály anyagi és kulturális helyzetének állandó javulása mellett lehetséges. A párt mindent elkövet és el fog követni annak érdekében, hogy a munkásosztály anyagi és kulturális helyzete állandóan javuljon. De a párt nem tűrheti és nem fogja tűrni, hogy az ellenzék kivonuljon az utcára olyan demagóg kijelentésekkel, hogy azonnal fel kell emelni a munkabért 30—40%-kal, noha biztosan tudja, hogy iparunk jelenleg nem bírhatja ki a munkabér ilyen mértékű felemelését, noha biztosan tudja, hogy az efféle demagóg fellépések célja nem a munkásosztály helyzetének javítása, hanem átdolgozok elmaradott rétegei közötti elégedetlenség szítása és a párt ellen, a munkásosztály élcsapata ellen irányuló elégedetlenség megszervezése. A párt ezt nem tűrheti és nem fogja tűrni. (Hangok: „Úgy van!” Taps.)

6. A párt nem tűrheti és nem fogja tűrni azt, hogy az ellenzék a jövőben is folytassa a munkás-paraszt összefogás alapjainak, a munkás-paraszt szövetség alapjainak aláásását annak az eszmének a propagálásával, hogy emeljük a gyári árakat és fokozzuk a parasztsággal szemben az adónyomást, kísérletezzünk tehát azzal, hogy a proletariátus és a parasztság közötti viszonyt úgy „konstruáljuk meg”, hogy az ne a gazdasági együttműködés viszonya, hanem olyan viszony legyen, amelyben a proletárállam a parasztságot kizsákmányolja. A párt ezt nem tűrheti és nem fogja tűrni. (Taps.)

7. A párt nem tűrheti és nem fogja tűrni azt, hogy az ellenzékiek továbbra is eszmei zűrzavart terjesszenek pártunkban, túlozzák nehézségeinket, vereséghangulatot keltsenek, a szocializmus országunkban való felépítésének lehetetlenségét hirdessék és ezzel a leninizmus alapjait aláássák. A párt ezt nem tűrheti és nem fogja tűrni. (Hangok: „Úgy van!” Taps.)

8. A párt nem tűrheti és nem fogja tűrni — bár ez nem csak az ő dolga, hanem a Kommunista Internacionále valamennyi szekciójának dolga —, hogy önök továbbra is zaklassák a Kommunista Internacionálét, bomlasszák szekcióit és diszkreditálják a Kommunista Internacionále vezetőségét. A párt ezt nem tűrheti és nem fogja tűrni. (Taps.)

Ebben állnak gyakorlati nézeteltéréseink.

Ez az ellenzéki blokk politikai és gyakorlati platformjának lényege és ez ellen harcol most pártunk.

Trockij, amikor beszédében kifejtette a platform egyes pontjait és gondosan eltitkolt más pontokat, azt kérdezte: mi az, ami ebben szociáldemokrata? Furcsa kérdés! Én pedig ezt kérdezem: mi az, ami ebben, az ellenzéki blokknak ebben a platformjában, kommunista? Mi az, ami ebben nem szociáldemokrata? Vajon nem világos, hogy az ellenzéki blokk gyakorlati platformja a leninizmustól való eltávolodás vonalán, a szociáldemokrácia felé való közeledés vonalán halad?

Önök tudni akarták, mit követel önöktől, tisztelt ellenzékiek, a párt — most már tudják, mit követel.

Vagy teljesítik önök ezeket a feltételeket, amelyek egyszersmind a párt teljes egységének is a feltételei, vagy nem teljesítik — és akkor a párt, amely tegnap vereséget mért önökre, holnap megkezdi az önök teljes felszámolását. (Taps.)

VI
Összefoglalás

Melyek a pártonbelüli harc eredményei?

Kezemben van egy 1926 szeptemberében kelt okmány, amelyet Trockij írt alá. Ez az okmány figyelemreméltó abban a tekintetben, hogy valamiképpen megpróbálja előrevetíteni a pártonbelüli harc kimenetelét, van benne valami prognózis féle és valahogy körvonalazza pártonbelüli harcunk távlatait. Ebben az okmányban ezt olvassuk:

„Az egyesült ellenzék megmutatta áprilisban és júliusban, és meg fogja mutatni októberben, hogy nézeteinek egysége csak megszilárdul a durva és illojális üldözés hatására, a párt pedig meg fogja érteni, hogy csak az egyesült ellenzék nézetei alapján lehet kijutni a mostani súlyos válságból” (lásd Trockij levelét az ellenzékiekhez, 1926. szeptember — melléklet a Politikai Iroda 1926. október 8-i és 11-i üléseinek gyorsírói jegyzőkönyvéhez).

Az elvtársak látják, hogy ez majdnem jóslat. (Közbeszólás: „De csak — majdnem.”) Ez majdnem tiszta marxista típusú jóslat, előrelátás kereken két hónapra. (Derültség.)

Persze, vannak benne egyes túlzások. (Derültség.) Szó van benne például pártunk mostani súlyos válságáról. De mi, hála istennek, élünk és jó egészségben vagyunk és a válságot észre sem vettük. Van persze valami válság, de ez nem a párt válsága, hanem bizonyos frakcióé, amelyet az ellenzéki blokk frakciójának neveznek. De egy kis frakció válságát mégsem lehet egy milliós párt válságának feltüntetni.

Trockij okmányában szó van továbbá arról, hogy az ellenzéki blokk erősödik és a jövőben még erősödni fog. Azt hiszem, ebben is van némi túlzás. (Derültség.) Nem lehet tagadni azt a tényt, hogy az ellenzéki blokk bomlik, hogy az ellenzék legjobbjai leválnak róla, hogy fuldokol a belső ellentmondásokban. Vajon nem tény az, hogy például Krupszkaja elvtársnő elfordul az ellenzéki blokktól? (Viharos taps.) Véletlen ez?

Trockij okmányában szó van végül arról, hogy csak az egyesült ellenzék nézetei alapján lehet kijutni a mostani válságból. Azt hiszem, hogy Trockij itt is túloz valamelyest. (Derültség.) Az ellenzékieknek tudniok kell, hogy a párt nem az ellenzéki blokk nézetei alapján egyesült és forrt egybe, hanem harcban e nézetekkel, e nézetek ellen, építésünk szocialista távlatainak alapján. Trockij okmányában a túlzás nyilvánvaló.

De ha kitöröljük mindezeket a túlzásokat, amelyek Trockij okmányában fellelhetők, akkor a prognózisból, elvtársak, tulajdonképpen nem marad meg semmi sem. (Általános derültség.)

Mint látják, az eredmény éppen fordítottja annak, amit Trockij felvázolt nekünk prognózisában.

Befejezem, elvtársak.

Zinovjev egy időben azzal kérkedett, hogy ő a földre teszi a fülét (derültség), és amikor fülét a földhöz szorítja, hallja a történelem lépteit. Könnyen lehetséges, hogy ez valóban így is van. De egyvalamit mégis el kell ismerni, hogy Zinovjev, aki a földre teszi a fülét és meghallja a történelem lépteit, néha nem hall meg bizonyos „apróságokat”. Lehetséges, hogy az ellenzék is a földhöz szorítja a fülét és valóban meg tud hallani olyan nagyszerű dolgokat, mint a történelem léptei. De meg kell állapítanunk, hogy bár meg tud hallani ilyen nagyszerű dolgokat, nem tudta meghallani azt az „apróságot”, hogy a párt már régen hátat fordított az ellenzéknek, az ellenzék pedig zátonyra futott. Ezt nem hallották meg. (Hangok: „Úgy van!”)

De mi következik ebből? Nyilván az, hogy baj van az ellenzék fülével. (Derültség.)

Ezért azt tanácsolom: tisztelt ellenzékiek, gyógyíttassák a fülüket! (Viharos, hosszantartó taps. A konferencia állva ünnepli Sztálin elvtársat.)

„Pravda” 262. sz.
1926. november 12.

(idézet: – Sztálin Művei 8. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

Szociáldemokrata elhajlás pártunkban

Előadói beszéd a SzK(b)P XV. országos konferenciáján

1926. november 1

I
Az ellenzéki blokk fejlődésének szakaszai

Elvtársak! Az első kérdés, amellyel beszédemben foglalkoznom kell, az ellenzéki blokk kialakulásának, fejlődése szakaszainak és, végül, már megkezdődött bomlásának kérdése. Erre a témára szerintem szükség van azért, hogy bevezessen bennünket az ellenzéki blokkról szóló tézisek kérdésének lényegébe.

Zinovjev már a XIV. pártkongresszuson jelt adott arra, hogy valamennyi ellenzéki irányzat zárkózzék fel és egyesüljön egyetlen erővé. A konferencia küldöttei bizonyára emlékeznek Zinovjevnek erre a beszédére. Nem lehet kétséges, hogy ez a felhívás múlhatatlanul visszhangra talált a trockisták között, akiknek kezdettől fogva az volt az elgondolásuk, hogy a csoportoknak többé-kevésbé szabadoknak kell lenniök és többé-kevésbé egyesülniük kell azért, hogy harcoljanak a párt alapvonala ellen, amely Trockijt már régen nem elégíti ki.

Ez úgyszólván a blokkalakítás előkészítése volt.

1. Az első szakasz

Az ellenzék az első komoly lépést a blokkalakítás terén a Központi Bizottság áprilisi plénuma idején tette, Rikovnak a gazdasági helyzetre vonatkozó téziseivel kapcsolatban. Az „új ellenzék” és a trockisták akkor még nem egyeztek meg mindenben, de hogy a blokk alapjában már készen volt, abban már nem lehetett kételkedni. Azok az elvtársak, akik olvasták az áprilisi plénum gyorsírói jegyzőkönyvét, bizonyára megértik, hogy ez valóban így van. A két csoport alapjában véve már megegyezett, de voltak fenntartások, amelyek miatt Rikov téziseihez nem nyújthattak be az egész ellenzék részére közös módosításokat, hanem két párhuzamos módosítás-sorozatot kellett benyujtaniok. A módosítások egyik sora a Kamenyev vezette „új ellenzéktől” indult ki, a másik pedig a trockisták csoportjától. De hogy alapjában véve egy követ fújtak, és hogy a plénum már akkor mondotta, hogy új formában az Augusztusi Blokkot újítják fel, ez kétségtelen tény.

Mik voltak akkor ezek a fenntartások?

Trockij akkor ezt mondotta:

„Kamenyev elvtárs módosításaiban szerintem fogyatékosság az, hogy ezek a módosítások a falu rétegeződését mintegy, bizonyos mértékben, az iparosítástól függetlennek tekintik. Pedig a paraszti rétegeződésnek és ütemének jelentőségét és társadalmi súlyát az iparosításnak az egész faluhoz viszonyított növekedése és üteme határozza meg.”

Eléggé fontos fenntartás.

Kamenyev erre válaszolva szintén fenntartással él a trockistákkal szemben.

„Nem csatlakozhatom — mondja — a módosításoknak ahhoz a részéhez (vagyis a Trockij által Rikov határozati javaslatához benyújtott módosítások egy részéhez), amely a párt múltban folytatott gazdasági politikájával foglalkozik, azzal a politikával, amelyet én százszázalékban védelmeztem.”

Az „új ellenzéknek” nem tetszett, hogy Trockij bírálja azt a gazdasági politikát, amelynek az előző időszakban Kamenyev volt az irányítója. Trockijnak pedig az nem tetszett, hogy a parasztság rétegeződésének kérdéseit az „új ellenzék” elszakítja az iparosítás kérdésétől.

2. A második szakasz

A második szakasz — a Központi Bizottság júliusi plénuma. Ezen a plénumon már formailag is összekovácsolt blokkot láttunk, fenntartások nélküli blokkot. Trockij visszavonta fenntartásait, fátyolt borított rájuk, ugyanúgy, mint ahogy Kamenyev is visszavonta fenntartásait és fátyolt borított rájuk. Most már közös „nyilatkozatuk” van, amelyet, mint pártellenes okmányt, az elvtársak valamennyien jól ismernek. Ezek az ellenzéki blokk második fejlődési szakaszának jellemző vonásai.

Ebben a szakaszban a blokk nemcsak a fenntartásokról való kölcsönös lemondás, hanem a kölcsönös „amnesztia” talaján kovácsolódott össze és öltött formát. Ebben az időben tette Zinovjev azt az érdekes kijelentését, hogy az ellenzéknek, az 1923-as ellenzék fő magvának, vagyis a trockistáknak igazuk volt a párt elfajulásának kérdésében, vagyis a trockizmus gyakorlati álláspontja szempontjából legfőbb kérdésben, amely a trockizmus elvi álláspontjából fakadt. Másrészt ugyanebben az időben tette Trockij azt a nem kevésbé érdekes kijelentést, hogy „Október tanulságai” című könyve, amely éppen Kamenyev és Zinovjev ellen mint a párt „jobbszárnya” ellen irányul, amely most megismétli az októberi hibákat — téves, hogy a jobboldali elhajlás és az elfajulás kezdetét a pártban nem Kamenyevtől és Zinovjevtől, hanem mondjuk Sztálintól kell származtatni.

Zinovjev ez év júliusában kijelentette:

„Állítjuk, hogy most már egyáltalán nem lehet kétséges, hogy az 1923-as ellenzék fő magva, mint ezt a frakció (vagyis a Központi Bizottság többsége) vezérvonalának fejlődése megmutatta, helyesen figyelmeztetett a proletár vonalról való letérés veszélyére és az apparátus-rezsim veszélyes növekedésére.”

Másszóval: Zinovjev közelmúltbeli állításai és a XIII. kongresszusnak az a határozata, hogy Trockij revideálja a leninizmust, hogy a trockizmus kispolgári elhajlás, — mindez hiba volt, félreértés volt, a veszély nem a trockizmusban, hanem a Központi Bizottságban van.

Ezt a felülmúlhatatlanul elvtelen „amnesztiát” kapta a trockizmus.

Másrészt Trockij júliusban kijelenti:

„Kétségtelen, hogy az «Október tanulságaiban» a politika opportunista eltolódásait Zinovjev és Kamenyev nevével hoztam összefüggésbe. Mint a Központi Bizottságon belül folyó eszmei harc tapasztalata tanúsítja, ez durva hiba volt. Ennek a hibának az a magyarázata, hogy nem állt módomban megfigyelni a hetek között folyó eszmei harcot és idejében megállapítani, hogy az opportunista eltolódásokat az a csoport idézte elő, amelyet Sztálin elvtárs vezetett Zinovjev és Kamenyev elvtársakkal szemben.”

Ez azt jelenti, hogy Trockij nyíltan megtagadta „Október tanulságai” című nagy port felvert könyvét, ezzel „amnesztiát” adott Zinovjevnek és Kamenyevnek, cserébe azért az „amnesztiáért”, amelyet ő kapott Kamenyevtől és Zinovjevtől.

Világos és nyílt elvtelen alku.

Tehát lemondás az áprilisi fenntartásokról és kölcsönös „amnesztia” a párt elvei rovására — ezek azok az elemek, amelyek meghatározták a blokknak mint pártellenes blokknak végleges megalakulását.

3. A harmadik szakasz

A blokk fejlődésének harmadik szakasza — az ellenzék nyílt fellépése a párt ellen ez év szeptember végén és október elején Moszkvában és Leningrádban, az az időszak, amikor a blokk vezetői, miután délen kipihenték magukat és erőt gyűjtöttek, visszatértek a központba és nyílt támadást indítottak a párt ellen. Mielőtt a párt elleni harc illegális formáiról áttértek volna a nyílt harci formákra, itt, a Politikai Irodában, mint kiderül (én akkor nem voltam Moszkvában), azt mondották: „Mi majd megmutatjuk nektek, kimegyünk a munkásgyűlésekre, hadd mondják meg a munkások, kinek van igaza, mi majd megmutatjuk nektek.” És járni kezdték a sejteket. De ezek a fellépések, mint ismeretes, az ellenzékre nézve siralmas eredményekkel végződtek. Az elvtársak tudják, hogy az ellenzék vereséget szenvedett. A sajtóból tudják, hogy az ellenzéki blokk mind Leningrádban, mind Moszkvában, mind a Szovjetunió iparvidékein, mind nem-ipari vidékein a párt tömegeinek határozott visszautasításában részesült. Hogy hány szavazatot kaptak, hányan szavaztak a Központi Bizottság mellett, nem fogom ismételni, az adatokat ismerik a sajtóból. Világos volt, hogy az ellenzéki blokk számításai nem váltak be. Ekkor kezdett az ellenzék a pártonbelüli béke felé hajlani. Az ellenzék veresége nyilván nem volt hiábavaló. Október 4-én történt, hogy az ellenzék benyújtotta a Központi Bizottságnak békenyilatkozatát, s hogy a szitkok és acsarkodások után először hallottunk az ellenzéktől olyan szavakat, amelyek végre pártemberek szavaira emlékeztettek: ideje beszüntetni a „pártonbelüli viszályt” és rendezni a „közös munkát”.

Az ellenzék tehát, miután vereséget szenvedett, kénytelen volt eljutni ahhoz, amire a Központi Bizottság többízben felszólította — a pártonbelüli béke kérdéséhez.

Természetes, hogy a Központi Bizottság, híven a XIV. kongresszusnak az egység szükségességére vonatkozó irányelveihez, szívesen hozzájárult az ellenzék javaslatához, bár tudta, hogy az ellenzék javaslata nem teljesen őszinte.

4. A negyedik szakasz

A negyedik szakasz — az az időszak, amikor kidolgozták az ellenzék vezetőinek ismeretes október 16-i „nyilatkozatát”. Ezt a nyilatkozatot rendszerint kapitulálásnak minősítik. Én nem fogok éles minősítést adni, de világos, hogy ez a nyilatkozat az ellenzéki blokknak nem győzelmeiről, hanem vereségéről tanúskodik. Tárgyalásaink történetét nem fogom elmondani, elvtársak. A tárgyalásokat gyorsírással jegyezték és önöknek módjukban van ezt a dolgot megismerni a gyorsírói feljegyzésekből. Csupán egy incidensre szeretnék kitérni. Az ellenzéki blokk a „nyilatkozat” első bekezdésében azt akarta kijelenteni, hogy fenntartja nézeteit és megmarad, sőt nem is egyszerűen, hanem „teljesen” megmarad régi álláspontján. Mi meggyőztük az ellenzéket, hogy ne ragaszkodjék ehhez. Miért? Két oknál fogva.

Először, azért, mert ha lemondtak a frakciózásról, tehát egyszersmind lemondtak a frakciószabadság elméletéről és gyakorlatáról is és elhatárolták magukat Osszovszkijtól, a „munkásellenzéktől”, a Maslow—Urbahns csoporttól, akkor ez azt jelenti, hogy az ellenzék nemcsak a frakciós harci módszerekről mondott le, hanem bizonyos politikai pozíciókról is. Mondhatják-e ezután azt, hogy az ellenzéki blokk „teljesen” fenntartja régi hibás nézeteit, hogy megmarad eszmei álláspontján? Világos, hogy nem mondhatják.

Másodszor, azt mondottuk az ellenzéknek, hogy neki magának nem érdeke azt hangoztatni, hogy az ellenzékiek megmaradnak, sőt „teljesen” megmaradnak régi álláspontjukon, mert a munkások teljes joggal ezt fogják mondani: „tehát az ellenzékiek még tovább akarnak verekedni, tehát nem kaptak még eleget, tehát ütnünk kell őket a jövőben is”. (Derültség, felkiáltások: „Úgy van!”) Ők ennek ellenére nem értettek egyet velünk és csak arra voltak hajlandók, hogy kihagyják a „teljesen” szót, de megtartották azt a mondatot, hogy megmaradnak régi álláspontjukon. Most hát egyék meg, amit maguknak főztek. (Felkiáltások: „Úgy van!”)

5. Lenin és a pártonbelüli blokk kérdése

Zinovjev nemrég azt mondotta, hogy a Központi Bizottság alaptalanul szidalmazza blokkjukat, mivel Lenin általában helyeselte a blokkokat a pártban. Meg kell mondanom, elvtársak, hogy Zinovjev kijelentésének semmi köze sincs Lenin álláspontjához. Lenin sohasem helyeselt akármiféle blokkot a pártban. Lenin csak a mensevikek, a likvidátorok, az otzovisták elleni elvi és forradalmi blokkokat helyeselte. Lenin mindig harcolt az elvtelen és pártellenes blokkok ellen a pártban. Hiszen mindenki tudja, hogy Lenin három éven át harcolt Trockij Augusztusi Blokkja mint pártellenes és elvtelen blokk ellen, amíg teljesen le nem győzte. Iljics sohasem helyeselt akármiféle blokkot. Iljics csak olyan blokkokat helyeselt a pártban, amelyek, először, elviek, és amelyeknek, másodszor, az a céljuk, hogy megerősítsék a pártot a likvidátorokkal, a mensevikekkel, az ingadozó elemekkel szemben. Pártunk történetében volt már példa erre, amikor (1910—1912-ben) a leninisták blokkra léptek a plehanovistákkal a likvidátorok blokkja ellen, amikor a párt ellen megalakult az Augusztusi Blokk, amelynek Potreszov és más likvidátorok, Alekszinszkij és más otzovisták voltak a tagjai és amelynek Trockij volt a vezetője. Az egyik blokk, a pártellenes blokk, az Augusztusi Blokk, elvtelen, kalandor blokk volt, és volt egy másik blokk, a leninisták blokkja a plehanovistákkal, vagyis a forradalmi mensevikekkel (Plehanov akkor forradalmi mensevik volt). Lenin ezt az utóbbi blokkot ismerte el, és az ilyen blokkokat mi mindannyian elismerjük.

Ha a pártonbelüli blokk fokozza a párt harcképességét és előreviszi a pártot, akkor mellette vagyunk, az ilyen blokk mellett. Igenám, de az önök blokkja, tisztelt ellenzékiek, az önök blokkja talán fokozza a párt harcképességét, az önök blokkja talán elvi blokk? Milyen elvek egyesítik önöket mondjuk Medvegyev csoportjával? Milyen elvek egyesítik önöket mondjuk a franciaországi Souvarine-csoporttal, vagy a németországi Maslow-csoporttal? Milyen elvek egyesítik önöket, az „új ellenzéket”, amely a trockizmust még nemrégen a mensevizmus válfajának tartotta, a trockistákkal, akik nemrégen még opportunistáknak tartották az „új ellenzék” vezetőit?

Továbbá, talán az önök blokkja a párt hasznát, a párt javát célozza, és nem a párt ellen irányul? Talán fokozta akár egy szemernyivel is pártunk harcképességét és forradalmiságát? Hiszen ma már az egész világ tudja, hogy blokkjuk fennállásának 8 vagy 6 hónapja alatt folyton azon igyekeztek, hogy visszaráncigálják a pártot, vissza a „forradalmi” frázishoz, az elvtelenséghez, azon igyekeztek, hogy bomlasszák, hogy megbénítsák a pártot, hogy szakadást idézzenek elő.

Nem, elvtársak, az ellenzéki blokknak semmi köze sincs ahhoz a blokkhoz, amelyet Lenin kötött a plehanovistákkal 1910-ben az opportunisták Augusztusi Blokkja ellen. Ellenkezőleg, a mostani ellenzéki blokk lényegében, mind elvtelenségében, mind opportunista alapjában, Trockij Augusztusi Blokkjára emlékeztet.

Az ellenzékiek tehát azzal, hogy ilyen blokkot szerveztek, letértek arról a fő vonalról, amelyet Lenin igyekezett követni. Lenin mindig arra tanított bennünket, hogy a leghelyesebb politika az elvi politika. Az egy csoportba összeverődött ellenzék, ezzel szemben, úgy vélekedett, hogy a leghelyesebb politika az elvtelen politika.

Ezért nem is állhat fenn sokáig az ellenzéki blokk, elkerülhetetlenül fel fog bomlani és szét fog hullani.

Ezek az ellenzéki blokk fejlődésének szakaszai.

6. Az ellenzéki blokk bomlásának folyamata

Mi jellemzi most az ellenzéki blokk állapotát? Az ellenzéki blokk állapotát a következőkben lehetne jellemezni: az ellenzéki blokk fokozatosan széthullik, a blokkról fokozatosan leválnak alkatelemei, a blokk bomlóban van. Csakis így lehet jellemezni az ellenzéki blokk mostani állapotát. Ennek így is kell lennie, mert hiszen egy elvtelen, egy opportunista blokk nem állhat fenn sokáig pártunkban. Már tudjuk, hogy Maslow és Urbahns csoportja leszakad az ellenzéki blokkról. Már tegnap hallottuk, hogy Medvegyev és Sljapnyikov beismerik, hogy vétkeztek, és elfordulnak a blokktól. Ezenkívül ismeretes, hogy a blokkon belül, vagyis az „új” ellenzék és a „régi” ellenzék között, szintén van széthúzás, amelynek ezen a konferencián meg kell majd mutatkoznia.

Kiderül tehát, hogy a blokkot ugyan megalakították, sőt elég nagy dérrel-dúrral alakították meg, de az ellenkezőjét érték el annak, amit akartak. Persze egyszerű számtani szempontból pozitív eredményt kellett volna kapniok, mert az erők összeadása plusszal jár, de az ellenzékiek nem vették figyelembe, hogy a számtanon kívül van még algebra is, hogy az algebra szerint nem minden erőösszeadásból lesz plusz (derültség), mert nemcsak az erők összeadásától függ a dolog, hanem attól is, hogy milyen előjelek állnak az összeadandók előtt. (Hosszantartó taps.) Kiderült, hogy az ellenzékiek, bár erősek a számtanban, gyengék az algebrában, és amikor összeadták erőiket, nemcsak nem növelték hadseregüket, hanem ellenkezőleg, a minimálisra csökkentették, bomlásba vitték.

Mi volt a zinovjevi csoport ereje?

Az, hogy erélyes harcot folytatott a trockizmus alapjai ellen. De mihelyt a zinovjevi csoport lemondott a trockizmus elleni harcáról, úgyszólván kiherélte magát, elvesztette erejét.

Mi volt Trockij csoportjának ereje?

Az, hogy erélyes harcot folytatott Zinovjev és Kamenyev hibái ellen 1917 októberében és e hibáik mostani kiújulása ellen. De mihelyt ez a csoport lemondott a Zinovjev és Kamenyev elhajlása elleni harcról, kiherélte magát, elvesztette erejét.

Heréitek erejét adták össze. (Derültség, hosszantartó taps.)

Világos, hogy ebből semmi épkézláb dolog nem származhatott. Világos, hogy Zinovjev csoportjából a legbecsületesebbeknek ezek után el kellett fordulniok Zinovjevtől, ugyanúgy, mint ahogy a trockisták közül a legjobbaknak szintén el kellett hagyniok Trockijt.

7. Mire számít az ellenzéki blokk?

Mik az ellenzék távlatai? Mire számítanak? Azt hiszem, arra számítanak, hogy az országban és a pártban romlani fog a helyzet. Most szüneteltetik frakciós munkájukat, mivel most „nehéz” idők járnak rájuk. De ha nem mondanak le elvi nézeteikről, ha megmaradnak régi álláspontjaikon, ebből az következik, hogy várva-várják majd a „jobb időket”, amikor erőgyűjtés után újra kiáshatják a csatabárdot a párt ellen. Ebben egy pillanatig sem kételkedhetünk.

Az egyik ellenzéki, aki átállt a párt oldalára, a munkás Andrejev, nemrég egy érdekes dolgot mondott el az ellenzék terveiről, amelyet szerintem meg kell említenünk a konferencián. A Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság októberi plénumán Jaroszlavszkij elvtárs erről a következőket mondotta el nekünk beszédében:

„Andrejev, aki eléggé hosszú ideig dolgozott az ellenzék soraiban, végülis arra a meggyőződésre jutott, hogy nem dolgozhat tovább velük. Erre főleg az a körülmény késztette, hogy két dolgot hallott az ellenzéktől: először azt, hogy az ellenzék szemben találta magát a munkásosztály «reakciós» hangulatával, másodszor pedig, hogy a gazdasági helyzet nem bizonyult olyan rossznak, mint gondolták.”

Azt hiszem, hogy a volt ellenzéki, mostpedig párthű Andrejev kimondotta azt, ami az ellenzék szívét nyomja és amit az ellenzék nem mer nyíltan kimondani. Az ellenzékiek nyilván érzik, hogy a gazdasági helyzet most jobb, mint várták, a munkások hangulata pedig nem olyan rossz, mint szeretnék. Innen ered az a politikájuk, hogy most ideiglenesen szüneteltetik a „munkát”. Világos, hogy ha később kissé kiéleződik a gazdasági helyzet — amiről az ellenzékiek meg vannak győződve — és ezzel kapcsolatban rosszabb lesz a munkások hangulata — amiről szintén meg vannak győződve —, haladéktalanul ismét „munkához” látnak, kifejtik eszmei álláspontjukat, amelyről nem mondtak le, és nyílt harcot indítanak a párt ellen.

Ilyen perspektívái vannak, elvtársak, az ellenzéki blokknak, amely bomlik, de amely még nem hullott szét, és talán nem is hullik szét egyhamar, ha a párt nem folytat ellene erélyes és kíméletlen harcot.

De ha az ellenzékiek harcra készülnek és várják a „jobb időket”, hogy újra nyílt harcot indítsanak a párt ellen, a párt sem ülhet ölhetett kézzel. Ezért a pártnak az a feladata, hogy erélyes eszmei harcot folytasson az ellenzék hibás nézetei ellen, amelyekhez az ellenzék ragaszkodik, leleplezze ezeknek az eszméknek opportunista lényegét, bármilyen „forradalmi” frázisokkal álcázzák is azokat, és elérje azt, hogy az ellenzék a teljes szétzúzás terhe alatt kénytelen legyen lemondani hibáiról.

II
Az ellenzéki blokk alapvető hibája

Rátérek, elvtársak, a második kérdésre, az ellenzéki blokknak forradalmunk jellege és távlatai kérdésében, ebben a döntő kérdésben elkövetett fő hibájára.

A döntő kérdés, amely a pártot az ellenzéki blokktól elválasztja, az a kérdés, hogy lehetséges-e a szocializmus győzelme országunkban, vagy, ami egy és ugyanaz, milyen forradalmunk jellege és melyek forradalmunk távlatai.

Ez a kérdés nem új, meglehetősen részletesen megvitattuk egyebek között az 1925.-ös áprilisi konferencián, a XIV. konferencián. Most, az új helyzetben, újra felmerült, és most behatóan kell foglalkoznunk ezzel a kérdéssel. Mivel pedig a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság plénumainak nemrégi együttes ülésén Trockij és Kamenyev azzal a váddal hozakodott elő, hogy az ellenzéki blokkról szóló tézisek helytelenül adják vissza nézeteiket, beszédemben kénytelen vagyok több olyan okmányt és idézetet bemutatni, amelyek az ellenzéki blokkról szóló tézisek alaptételeit megerősítik. Előre is elnézésüket kérem, elvtársak, de kénytelen vagyok így cselekedni.

Három kérdés áll előttünk:

1. Lehetséges-e a szocializmus győzelme országunkban, figyelembe véve azt a körülményt, hogy országunk egyelőre a proletárdiktatúra egyetlen országa, hogy más országokban még nem győzött a proletárforradalom, hogy a világforradalom üteme meglassult.

2. Ha ez a győzelem lehetséges, lehet-e ezt a győzelmet teljes, végleges győzelemnek tekinteni.

3. Ha ezt a győzelmet nem lehet véglegesnek tekinteni, milyen feltételek szükségesek ahhoz, hogy ez a győzelem véglegessé váljon.

Ez az a három kérdés, amelyek abban az általános kérdésben futnak össze, hogy lehetséges-e a szocializmusgyőzelme egy országban, vagyis a mi országunkban.

1. Előzetes megjegyzések

Hogyan oldották meg ezt a kérdést a marxisták régebben, mondjuk a múlt század negyvenes éveiben, az ötvenes-hatvanas években, általában abban az időszakban, amikor még nem volt monopolkapitalizmus, amikor a kapitalizmus egyenlőtlen fejlődésének törvénye még nem volt és nem is lehetett felfedezve, amikor ennek folytán a szocializmus egyes országokban való győzelmének kérdését még nem vetették fel azon a síkon, amelyen később felvetették? Mi marxisták mindannyian, kezdve Marxon és Engelsen, akkoriban azon a véleményen voltunk, hogy a szocializmus győzelme egy, egymagában vett, országban lehetetlen, hogy ahhoz, hogy a szocializmus győzzön, több országban, legalábbis néhány legfejlettebb, legcivilizáltabb országban egyidejűleg végbemenő forradalomra van szükség. És akkor ez helyes volt. E nézetek jellemzésére szeretnék felolvasni egy jellemző idézetet Engels „A kommunizmus alapelvei” című fogalmazványából, amely a legélesebb formában veti fel ezt a kérdést. Ez a fogalmazvány később a „Kommunista Kiáltvány” alapja lett. 1847-ben írta Engels. Engels ebben a vázlatban, amely mindössze néhány évvel ezelőtt került nyilvánosságra, ezt mondja:

Végbemehet-e ez a forradalom (vagyis a proletariátus forradalma. — I. Szt.) külön egy országban?

Felelet: Nem. A nagyipar már azáltal, hogy megteremtette a világpiacot, olyan kapcsolatba hozta egymással a föld minden népét, de különösen a civilizált népeket, hogy minden egyes nép függ attól, ami egy másiknál történik. Továbbá, a nagyipar minden civilizált országban annyira egyenlővé tette a társadalmi fejlődést, hogy mindezekben az országokban a burzsoázia és a proletariátus a társadalom két döntő osztályává, a kettőjük között folyó harc a jelenkor fő harcává lett. Ezért a kommunista forradalom nem pusztán nemzeti, hanem minden civilizált országban, azaz legalábbis Angliában, Amerikában, Franciaországban és Németországban egyidejűleg végbemenő forradalom lesz. Ez országok mindegyikében gyorsabban vagy lassabban fog kialakulni, aszerint, hogy ezek közül az országok közül melyiknek van fejlettebb ipara, nagyobb gazdagsága, jelentősebb tömegű termelőereje. Ezért Németországban fog a leglassabban és legnehezebben, Angliában a leggyorsabban és legkönnyebben megvalósulni. A világ többi országára ugyancsak jelentős hatása lesz, s egészen meg fogja változtatni és nagyon meggyorsítja azok eddigi fejlődését. Ez egyetemes forradalom és ezért egyetemes területen is fog lefolyni” (Engels. „A kommunizmus alapelvei”. Lásd „A kommunista kiáltvány”. Állami Kiadó 1923. 317. old.).

Engels ezt a múlt század negyvenes éveiben írta, amikor még nem volt monopolkapitalizmus. Jellemző, hogy itt Oroszország még csak meg sincs említve, Oroszország teljesen kimaradt. És ez teljesen érthető is, mivel az az Oroszország, amelynek forradalmi proletariátusa van, Oroszország mint forradalmi erő, akkor még nem létezett és nem is létezhetett.

Helyes volt-e ez, amit itt ebben az idézetben hallottunk, a monopóliumelőtti kapitalizmus viszonyai között, helyes volt-e ez akkor, amikor Engels ezt írta? Igen, helyes volt.

Helyes-e ez a tétel most, a monopolkapitalizmus és a proletárforradalom új viszonyai között? Nem, most már nem helyes.

Régebben, a monopóliumelőtti kapitalizmus időszakában, az imperializmuselőtti időszakban, amikor a földgolyót még nem osztották fel egymás között a finánccsoportok, amikor a már felosztott világ erőszakos úton történő újrafelosztásának kérdése még nem volt a kapitalizmus élet-halál kérdése, amikor a gazdasági fejlődés egyenlőtlensége nem volt és nem lehetett annyira éles, amilyen éles később lett, amikor a kapitalizmus ellentmondásai még nem érték el fejlődésüknek azt a fokát, amelyen a virágzó kapitalizmust halódó kapitalizmussá változtatják, megnyitva a lehetőségét annak, hogy a szocializmus egyes országokban győzelmet arasson — ebben a régi időszakban Engels tétele vitathatatlanul helyes volt. Az új időszakban, az imperializmus fejlődésének időszakában, amikor a kapitalista országok fejlődésének egyenlőtlensége az imperialista fejlődés döntő erejévé vált, amikor az imperialisták közötti elkerülhetetlen konfliktusok és háborúk gyengítik az imperializmus frontját és lehetővé teszik e front áttörését egyes országokban, amikor a fejlődés egyenlőtlenségének Lenin által felfedezett törvénye a szocializmus egyes országokban való győzelméről szóló elméletnek a kiindulópontjává vált — ezek között a viszonyok között Engels régi tétele már helytelenné válik, ezt a tételt ezek között a viszonyok között szükségképpen egy másik tétellel kell helyettesíteni, amely szerint a szocializmus győzelme egy országban lehetséges.

Leninnek, mint Marx és Engels műve folytatójának nagysága éppen abban van, hogy sohasem volt a marxizmus betűjének rabja. Kutatásaiban Marx útmutatását követte, aki nem egyízben mondta, hogy a marxizmus nem dogma, hanem a cselekvés vezérfonala. Lenin tudta ezt, pontosan megkülönböztette a marxizmus betűjétől a marxizmus lényegét és sohasem tekintette a marxizmust dogmának, hanem igyekezett a marxizmust mint fő módszert a kapitalista fejlődés új viszonyai között alkalmazni. Lenin nagysága éppen abban van, hogy nyíltan és becsületesen, ingadozás nélkül kimondotta, hogy új tételre van szükség, amely szerint a proletárforradalom győzelme lehetséges egyes országokban, és nem félt attól, hogy a világ opportunistái görcsösen ragaszkodni fognak a régi tételhez és opportunista munkájukat Marx és Engels nevével igyekeznek majd leplezni.

Másrészt furcsa volna azt követelni Marxtól és Engelstől, hogy — bármilyen zseniális gondolkodók voltak is — 50—60 évvel a fejlett monopolkapitalizmus előtt pontosan előre lássák a proletariátus osztályharcának minden lehetőségét, amelyek csak a monopolkapitalizmus, az imperialista kapitalizmus időszakában jelentek meg.

És ez nem az első eset, amikor Lenin Marx módszeréből kiindulva úgy folytatja Marx és Engels művét, hogy nem ragaszkodik a marxizmus betűjéhez. Egy másik hasonló esetre gondolok, nevezetesen a proletárdiktatúra kérdésének esetére. Ismeretes, hogy ezzel a kérdéssel kapcsolatban Marx azt a gondolatot fejezte ki, hogy a proletárdiktatúra, mint a régi államapparátus széttörése és az új apparátus, az új, proletár állam megteremtése, elengedhetetlen fejlődési szakasz a szocializmushoz vezető úton a kontinens országaiban, tehát kivételt engedett meg Angliát és Amerikát illetőleg, ahol, Marx kijelentése szerint, a militarizmus és a bürokratizmus gyengén fejlett vagy egyáltalán nem fejlett és ahol ezért lehetséges a szocializmusba való átmenet másik útja, „békés” útja. Ez teljesen helyes volt a hetvenes években. (Rjazanov: „Akkor sem volt helyes.”) Én azt hiszem, hogy a hetvenes években, amikor a militarizmus Angliában és Amerikában nem volt olyan fejlett, amilyenné később kifejlődött, ez a tétel teljesen helyes volt. Arról, hogy ez a tétel helyes volt, ön meggyőződhetett volna Lenin elvtárs „A terményadóról” című brosúrájának ismeretes fejezetéből, ahol Lenin nem tartja kizártnak a szocializmus fejlődését a proletariátus és a burzsoázia közötti megegyezés útján a hetvenes évek Angliájában, mint olyan országban, ahol a proletariátus a lakosság többsége, ahol a burzsoázia megszokta, hogy kompromisszumokra lépjen, ahol a militarizmus és a bürokrácia gyenge volt. De ez a tétel, amely a múlt század hetvenes éveiben helyes volt, már helytelenné vált a XIX. század után, az imperializmus időszakában, amikor Anglia legalább olyan bürokratikussá és legalább — ha nem még inkább — olyan militaristává vált, mint a kontinens bármelyik országa. Ezzel kapcsolatban Lenin elvtárs „Állam és forradalom” című brosúrájában azt mondja, hogy Marxnak a kontinensre vonatkozó korlátozása most érvénytelen, mert új viszonyok alakultak ki, amelyek feleslegessé teszik az Angliára vonatkozólag megengedett kivételt.

Lenin nagysága éppen abban van, hogy nem volt a marxizmus betűjének rabja, ki tudta hámozni a marxizmus lényegét, és a marxizmusból kiindulva tovább tudta fejleszteni Marx és Engels tanítását.

Ez volt a helyzet, elvtársak, a szocialista forradalom egyes országokban való győzelmének kérdésében az imperializmuselőtti időszakban, a monopóliumelőtti kapitalizmus időszakában.

2. Leninizmus vagy trockizmus?

A marxisták közül Lenin volt az első, aki valóban marxista elemzésnek vetette alá az imperializmust mint a kapitalizmus új, utolsó szakaszát, aki azt a kérdést, lehetséges-e a szocializmus győzelme egyeskapitalista országokban, új módon tette fel és igenlő értelemben oldotta meg. Leninnek „Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka” című brosúrájára gondolok. Leninnek „Az Európai Egyesült Államok jelszaváról” című cikkére gondolok, amely 1915-ben jelent meg. Gondolok arra a vitára, amely Trockij és Lenin között az Európa vagy az egész világ Egyesült Államainak jelszaváról folyt le, amikor Lenin először állította fel a szocializmus egy országban való győzelme lehetőségéről szóló tézist.

Lenin akkor ezt írta ebben a cikkben:

„A Világ Egyesült Államainak jelszava azonban, mint önálló jelszó aligha lenne helyes; előszöris, mert egybeolvad a szocializmussal; másodszor pedig, mert helytelenül úgy értelmezhetnék, hogy a szocializmus győzelme egy országban lehetetlen és helytelenül értelmezhetnék egy ilyen országnak a többihez való viszonyát. A gazdasági és politikai fejlődés egyenlőtlensége — a kapitalizmus feltétlen törvénye. Ebből következik, hogy a szocializmus győzelme lehetséges eleinte néhány, vagy akár egy, egymagában vett, kapitalista országban is. Ennek az országnak győztes proletariátusa, miután kisajátította a kapitalistákat és megszervezte országában a szocialista termelést, szembefordulna a világ többi, kapitalista részével, a maga oldalára vonná a többi ország elnyomott osztályait, felkelést szítana ott a kapitalisták ellen, sőt szükség esetén katonai erővel is fellépne a kizsákmányoló osztályok és államaik ellen” … Mert „a nemzetek szabad egyesülése a szocializmusban lehetetlen a szocialista köztársaságoknak az elmaradt államok ellen folytatott, többé-kevésbé hosszú, szívós harca nélkül” (XVIII. köt. 232—233. old.).

Így írt Lenin 1915-ben.

Mi a kapitalizmus egyenlőtlen fejlődésének törvénye, amely az imperializmus viszonyai között a szocializmus egy országban való győzelmének lehetőségére vezet?

Lenin erről a törvényről szólva abból indult ki, hogy a régi, monopóliumelőtti kapitalizmus már imperializmusba nőtt át; hogy a világgazdaság a legfőbb imperialista csoportok között a területekért, a piacokért, a nyersanyagokért stb. folyó eszeveszett harc viszonyai között fejlődik; hogy a világnak az imperialista csoportok érdekszféráira való felosztása már befejeződött; hogy a tőkés országok fejlődése nem egyenletesen, nem úgy megy végbe, hogy az egyik követi a másikat vagy párhuzamosan halad a másikkal, hanem ugrásszerűen, úgy, hogy a korábban előretört egyes országokat kiszorítják, és új országok nyomulnak előtérbe; hogy a tőkés országok fejlődésének ez a rendje elkerülhetetlenül konfliktusokat és háborúkat idéz elő a tőkés hatalmak között a már felosztott világ újrafelosztásáért; hogy ezek a konfliktusok és háborúk az imperializmus gyengülésére vezetnek; hogy az imperializmus világfrontja ezzel kapcsolatban könnyen sebezhetővé és ennélfogva egyik vagy másik országban áttörhetővé válik; hogy ennek folytán lehetségessé válik a szocializmus győzelme egyes országokban.

Ismeretes, hogy még nemrégen Anglia az imperialista államok élén haladt. Az is ismeretes, hogy később Németország kezdte lehagyni Angliát és helyet követelt magának a „nap alatt” más államok, mégpedig elsősorban Anglia rovására. Ismeretes, hogy az imperialista háború (1914—1918) éppen ezzel a körülménnyel kapcsolatban tört ki. Most, az imperialista háború után, Amerika messze előreszaladt, maga mögött hagyva mind Angliát, mind a többi európai államot. Aligha lehet kétséges, hogy ez a körülmény újabb nagy konfliktusokkal és háborúkkal terhes.

Az a körülmény, hogy az imperialista háborúval kapcsolatban Oroszországban törtük át az imperialista frontot, arról tanúskodik, hogy a kapitalizmus fejlődésének mostani viszonyai között az imperialista front lánca nem okvetlenül abban az országban fog elszakadni, amelyben az ipar a legfejlettebb, hanem ott, ahol ez a lánc gyengébb, ahol a proletariátusnak az imperialista hatalommal szemben komoly szövetségese van, például a parasztság, mint Oroszország esetében láttuk.

Teljes mértékben lehetséges, hogy a jövőben az imperialista front láncát az egyik olyan országban szakítják át, mint mondjuk India, ahol a proletariátusnak komoly szövetségese van az erős forradalmi szabadságmozgalomban.

A szocializmus egy országban való győzelmének lehetőségéről szólva, Lenin, mint ismeretes, elsősorban Trockijjal vitázott, valamint a szociáldemokráciával.

Hogyan reagált Trockij Lenin cikkére és Leninnek a szocializmus egy országban való győzelme lehetőségéről szóló tételére?

Akkor, 1915-ben, Trockij a következőképpen válaszolt Lenin cikkére:

„Az egyetlen némileg konkrét történelmi megfontolást az Egyesült Államok jelszava ellen — mondja Trockij — a svájci «Szocial-Demokrat» (a bolsevikok akkori központi lapja, amelyben Lenin fentebb említett cikke megjelent. — I. Szt.) hasábjain fogalmazták meg a következő mondatban: «A gazdasági és politikai fejlődés egyenlőtlensége a kapitalizmus feltétlen törvénye». Ebből a «Szocial-Demokrat» azt a következtetést vonta le, hogy lehetséges a szocializmus győzelme egy országban s ezért nincs ok arra, hogy a proletariátus diktatúráját minden egyes államban függővé tegyük az Európai Egyesült Államok létrehozásától. Hogy a különböző országok kapitalista fejlődése egyenlőtlen, az minden vitán felül áll. De maga ez az egyenlőtlenség felettébb egyenlőtlen. Anglia, Ausztria, Németország vagy Franciaország kapitalista színvonala nem egyforma. De Afrikához és Ázsiához viszonyítva mindezek az országok a kapitalista «Európát» képviselik, amely megérett a társadalmi forradalomra. Hogy egyetlen országnak sem kell a maga harcában másokat «bevárnia» — ez elemi igazság, amelyet hasznos és szükséges ismételni, nehogy a párhuzamos nemzetközi cselekvés gondolata helyére a várakozás nemzetközi tétlenségének gondolata kerüljön. Másokra nem várva, mi megkezdjük és folytatjuk a harcot nemzeti talajon, abban a biztos tudatban, hogy kezdeményezésünk megadja a lökést a harcra más országokban; de ha ez nem történnék meg, akkor nincs remény arra — ezt tanúsítja a történelmi tapasztalat és az elméleti megfontolás — hogy, például, a forradalmi Oroszország meg tudna állni a konzervatív Európával szemben, vagy a szocialista Németország elszigetelten fenn tudna maradni a kapitalista világban” (Trockij Művei. III. köt. 1. rész. 89—90. old.).

Ezt írta Trockij 1915-ben a „Nase Szlovo” című párizsi lapban és ez a cikk később újra megjelent Trockij „Békeprogram” című cikkgyűjteményében, amelyet először 1917 augusztusában adtak ki.

Látják, hogy ebben a két idézetben Leninnek és Trockijnak két teljesen különböző tétele áll szemben egymással. Lenin azt tartja, hogy a szocializmus győzelme egy országban lehetséges, hogy a proletariátus, miután megragadta a hatalmat, nemcsak meg tudja tartani, hanem még tovább is mehet, kisajátítva a kapitalistákat és megszervezve a szocialista gazdaságot azért, hogy hathatós segítséget nyújtson a kapitalista országok proletárjainak, — Trockij viszont, ellenkezőleg, azt tartja, hogy ha az egy országban végbement győztes forradalom nem váltja ki a legrövidebb időn belül a forradalom győzelmét más országokban, akkor a győztes ország proletariátusa még a hatalmat sem tudja megtartani (nem is beszélve arról, hogy nem tudja megszervezni a szocialista gazdaságot), mert, mondja Trockij, nincs remény arra, hogy a forradalmi hatalom Oroszországban meg tud állni a konzervatív Európával szemben.

Ez két teljesen különböző álláspont, két teljesen különböző felfogás. Lenin szerint a hatalomrajutott proletariátus igen aktív és igen kezdeményező erő, amely megszervezi a szocialista gazdaságot és továbbmegy más országok proletárjainak támogatására. Trockij szerint, ellenkezőleg, a hatalomrajutott proletariátus félig passzív erővé válik, amely azonnali segítséget követel a szocializmusnak más országokban való azonnali győzelme formájában és úgy érzi magát, mint valami nyílt táborban, mint akit a hatalom azonnali elvesztésének veszélye fenyeget. No és ha nem jön meg a forradalom azonnali győzelme más országokban — mi lesz akkor? Akkor hagyjunk ott csapot-papot. (Közbeszólás: „És lapuljunk meg a bokorban”.) Igenis, a bokorban. Nagyon jól mondja. (Derültség.)

Azt mondhatják, hogy ez a nézeteltérés Lenin és Trockij között immár a múlté, hogy később a munka folyamán ez a nézeteltérés a minimumra csökkenhetett vagy akár teljesen el is mosódhatott. Igen, a minimumra csökkenhetett volna vagy akár el is mosódhatott volna. De sajnos, sem az egyik, sem a másik nem következett be. Ellenkezőleg, ez a nézeteltérés teljes egészében érvényben maradt egészen Lenin elvtárs haláláig. Ma is fennáll, mint saját szemükkel láthatják. Ellenkezőleg, állítom, hogy ez a nézeteltérés Lenin és Trockij között és az e talajon kifejlődött vita folyvást tartott, Lenin és Trockij erre vonatkozó cikkei egymást követték, és a rejtett vita — igaz, a személyek megnevezése nélkül — folytatódott.

Elmondok néhány ezzel kapcsolatos tényt.1921-ben, amikor bevezettük az új gazdasági politikát, Lenin újból felveti a szocializmus győzelme lehetőségének kérdését abban az immár konkrétabb formában, hogy gazdaságunk szocialista alapját az új gazdasági politika talaján fel lehet építeni. Emlékeznek rá, hogy 1921-ben, amikor bevezettük az új gazdasági politikát, a párt egy része, különösen a „munkásellenzék”, azzal vádolta Lenint, hogy az új gazdasági politika bevezetésével letér a szocializmus útjáról. Lenin, nyilván erre válaszolva, akkori beszédeiben és cikkeiben többízben kijelentette, hogy amikor bevezetjük az új gazdasági politikát, nem letérni akarunk utunkról, hanem folytatni akarjuk megkezdett utunkat az új viszonyok között abból a célból, hogy felépítsük „gazdaságunk szocialista alapját”, a „parasztsággal együtt”, a „munkásosztály vezetésével” (lásd a „Terményadót” és Lenin más cikkeit az új gazdasági politika kérdéséről).

Trockij mintegy erre válaszképpen 1922 januárjában kiad egy „Előszó”-t „1905” című könyvéhez, amelyben közli, hogy a szocializmus építése országunkban a parasztsággal együtt megvalósíthatatlan dolog, mert országunk élete a munkásosztály és a parasztság közötti ellenséges összeütközések vonalán fog haladni mindaddig, amíg nem győz a nyugati proletariátus.

Trockij ebben az „Előszó”-ban ezt mondja:

„A hatalomra jutott proletariátus ellenséges összeütközésbe kerül nemcsak a burzsoázia valamennyi csoportjával, amelyek forradalmi harcának első idejében támogatták, hanem a parasztság széles tömegeivel is, amelyek segítségével hatalomra került”, és „az elmaradt, túlnyomó többségében parasztlakosságú ország munkáskormányának helyzetében rejlő ellentmondások csak nemzetközi méretekben oldhatók meg, a proletariátus világforradalmának porondján” (Trockij, „Előszó” az „1905” című,1922-ben írt könyvhöz).

Itt is, mint látják, két különböző tétel áll egymással szemben. Lenin lehetségesnek tartja gazdaságunk szocialista alapjának építését a parasztsággal együtt, a munkásosztály vezetésével, Trockij tételéből viszont, ellenkezőleg, az derül ki, hogy a parasztság vezetése a proletariátus által és a szocialista alap együttes építése — megvalósíthatatlan dolog, mert az ország politikai élete a munkáshatalom és a parasztság többsége közötti ellenséges összeütközések vonalán fog haladni, ezeket az összeütközéseket pedig csakis a világforradalom porondján lehet megoldani.

Továbbá. Lenin egy évvel ezután, 1922-ben, a Moszkvai Szovjet plénumán beszédet mondott és ebben a beszédében mégegyszer visszatért a szocializmus országunkban való felépítésének kérdésére. Ezt mondja:

„A szocializmus most már nem a távoli jövő kérdése, nem valamely elvont elképzelés tárgya, nem valamilyen szentképről néz le ránk. Ami a szentképeket illeti, azokról megmaradt a régi, nagyon rossz véleményünk. Mi a szocializmust bevittük a mindennapi életbe és ott kell eligazodnunk. Ez napjaink feladata, ez korunk feladata. Hadd zárjam szavaimat annak a meggyőződésemnek a kifejezésével, hogy bármily nehéz ez a feladat, bármennyire új is előbbi feladatunkhoz képest s bármennyi nehézséget okoz is nekünk — mi valamennyien együtt, nem holnap, hanem néhány év alatt, mi valamennyien együtt mindenáron megoldjuk ezt a feladatot, úgyhogy a «nep» Oroszországa szocialista Oroszországgá lesz” (XXVII. köt. 366. old.).

Mintegy erre válaszképpen, vagy talán magyarázatképpen ahhoz, amit Trockij a fentemlített idézetben mondott, Trockij 1922-ben kiad egy „Utószót” „Békeprogram” című brosúrájához és abban ezt írja:

„Némely olvasónak alkalmasint úgy tetszhetik, hogy azt a «Békeprogram»-ban többször ismétlődő állítást, hogy a proletárforradalom nem fejeződhet be győzelmesen nemzeti keretekben, Szovjet Köztársaságunk csaknem ötesztendős tapasztalata megcáfolta. De ez a következtetés alaptalan volna. Az a tény, hogy a munkásállam az egész világgal szemben helytállt egy országban, mégpedig egy elmaradott országban, a proletariátus kolosszális erejéről tanúskodik, amely más, haladottabb, civilizáltabb országokban valóságos csodákat lesz képes művelni. De ha politikai és katonai értelemben, mint állam, megvédtük is magunkat, a szocialista társadalom megteremtéséig nem jutottunk el, sőt azt meg sem közelítettük . . . Mindaddig, amíg a többi európai államban a burzsoázia van hatalmon, kénytelenek vagyunk a gazdasági elszigeteltség elleni harcban megegyezést keresni a kapitalista világgal; ugyanakkor határozottan ki lehet mondani, hogy e megegyezések legfeljebb abban lehetnek segítségünkre, hogy ezt vagy azt a gazdasági sebet behegesszük, hogy egy vagy két lépést tegyünk előre, de a szocialista gazdaság igazi fellendülése Oroszországban csak a proletariátusnak Európa legfontosabb országaiban kivívott győzelme után válik lehetségessé” (Trockij Művei. III. köt. 1. rész. 92—93. old.).

Itt is, mint látják, Lenin és Trockij két ellentétes tétele áll egymással szemben. Lenin azt tartja, hogy a szocializmust már bevittük a mindennapi életbe és hogy a nehézségek ellenére minden lehetőségünk megvan arra, hogy a „nep” Oroszországát szocialista Oroszországgá változtassuk, Trockij viszont, ellenkezőleg, úgy véli, hogy nemcsak nem tudjuk a mostani Oroszországot szocialista Oroszországgá változtatni, hanem még a szocialista gazdaság igazi fellendülését sem érhetjük el addig, amíg a proletariátus nem arat győzelmet más országokban.

Végezetül itt vannak Lenin elvtárs feljegyzései, „A szövetkezetekről” és „Forradalmunkról” (Szuhanov ellen) című cikkek formájában, amelyeket Lenin közvetlenül halála előtt mondott tollba és politikai végrendeletként hagyott ránk. Ezek abban a tekintetben nevezetesek, hogy bennük Lenin ismét felveti a szocializmus országunkban való győzelme lehetőségének kérdését és olyan megfogalmazásokat ad, amelyek minden kételyt kizárnak. A „Forradalmunkról” című cikkében ezt mondja:

„A végletekig sablonszerű… az az érvelésük (mármint a II. Internacionále hőseinek érvelése — I. Szt.), amelyet a nyugateurópai szociáldemokrácia fejlődése idején szóról-szóra bemagoltak és amely abban áll, hogy mi még nem értünk meg a szocializmusra, hogy a szocializmusnak nálunk — ahogy a közülük való «tudós» urak szokták mondani — még nincsenek meg az objektív gazdasági előfeltételei. És egyiküknek sem jut eszébe, hogy feltegye magának a kérdést: hát nem történhetett-e meg, hogy egy nép, amely forradalmi helyzetbe került, abba a forradalmi helyzetbe, amely az első imperialista háborúban alakult ki, hogy ez a nép, helyzete kilátástalanságának hatása alatt, olyan harcra szánta el magát, amely legalább némi esélyt nyújtott neki ahhoz, hogy nem egészen szokásos előfeltételeket vívjon ki magának a civilizáció további fejlesztésére?” …

„Ha a szocializmus megteremtéséhez meghatározott kulturális színvonalra van szükség (bár senki sem tudja megmondani, hogy milyen ez a meghatározott «kulturális színvonal»), akkor miért nem szabad nekünk azzal kezdeni, hogy először forradalmi úton kivívjuk a szükséges előfeltételeket e meghatározott színvonal számára, azután pedig már a munkás-paraszt hatalom és a szovjet rendszer alapján induljunk neki utolérni a többi népet?” …

„A szocializmus megteremtéséhez — mondják önök — civilizáltságra van szükség. Nagyon helyes. De miért ne teremthettük volna meg országunkban előbb a civilizáltságnak olyan előfeltételeit, mint a földesurak kiűzése és az oroszországi kapitalisták kiűzése, hogy azután kezdjük meg a szocializmus felé való haladást? Milyen könyvekben olvasták önök, hogy a történelem megszokott rendjének ilyen variánsai megengedhetetlenek vagy lehetetlenek?” (Lenin, XXVII. köt. 399—401. old.).

A „Szövetkezetekről” című cikkekben pedig ezt mondja Lenin:

„Valóban, minden nagyüzemi termelési eszköz az állam hatalmában van, az államhatalom a proletariátus kezében, a proletariátus szövetségben a sokmillió kis- és törpeparaszttal, a proletariátus vezetőszerepe a parasztság irányában biztosítva van stb. — hát ez nem minden, ami szükséges ahhoz, hogy a szövetkezetekből, egyes-egyedül a szövetkezetekből, amelyeket ezelőtt mint szatócskodást kezeltünk — s amelyeket most, az új gazdasági politika idején, bizonyos tekintetben szintén jogunk van így kezelni —, hát ez nem minden, ami a teljes szocialista társadalom felépítéséhez szükséges? Ez még nem a szocialista társadalom felépítése, de ez minden, ami e felépítéshez szükséges és elegendő” (Lenin, XXVII. köt. 392. old.).

Tehát abban az alapvető kérdésben, hogy lehetséges-e a szocializmus győzelmes építése országunkban, hogy lehetséges-e gazdaságunk szocialista elemeinek győzelme a kapitalista elemeken — mert, elvtársak, a szocializmus országunkban való győzelmének lehetősége nem jelent mást, mint azt, hogy gazdaságunk szocialista elemei legyőzhetik a kapitalista elemeket —, két vonalat látunk: először Lenin és a leninizmus vonalát, másodszor, Trockij és a trockizmus vonalát. A leninizmus igennel válaszol erre a kérdésre. A trockizmus, ellenkezőleg, tagadja, hogy a szocializmus forradalmunk belső erői alapján győzhet országunkban. Az első vonal pártunk vonala, a második vonal pedig közeledés a szociáldemokrácia nézeteihez.

Ezért mondja ki az ellenzéki blokkról szóló tézisek tervezete, hogy a trockizmus szociáldemokrata elhajlás pártunkban.

Ugyanebből következik az a kétségtelen tény is, hogy forradalmunk szocialista forradalom, hogy forradalmunk nemcsak jeladás, lökés és kiindulópont a világforradalom számára, hanem bázis is, mégpedig elengedhetetlen és elegendő bázis a teljes szocialista társadalom országunkban való felépítése számára.

Tehát, le tudjuk győzni és le is kell győznünk gazdaságunk kapitalista elemeit, fel tudjuk építem és fel is kell építenünk a szocialista társadalmat országunkban. De nevezhetjük-e ezt a győzelmet teljesnek, véglegesnek? Nem, nem nevezhetjük annak. Kapitalistáinkat le tudjuk győzni, képesek vagyunk a szocializmust építeni és felépíteni, de ez még nem jelenti azt, hogy ezzel már képesek vagyunk a proletárdiktatúra országát biztosítani a külső veszélyekkel, az intervenció és a vele kapcsolatos restauráció veszélyével, a régi rend visszaállításának veszélyével szemben. Nem szigeten élünk. A kapitalista államok gyűrűjében élünk. Az a körülmény, hogy szocializmust építünk és ezzel forradalmasítjuk a kapitalista országok munkásait, szükségképpen kiváltja az egész kapitalista világ gyűlöletét és ellenségességét. Aki azt hiszi, hogy a kapitalista világ majd közömbösen nézi a gazdasági fronton elért sikereinket, azokat a sikereket, amelyek az egész világ munkásosztályát forradalmasítják, ábrándokba ringatja magát. Ezért, amíg kapitalista környezetben vagyunk, amíg a proletariátus nem győzött legalábbis egynéhány országban, nem tekinthetjük győzelmünket véglegesnek, következésképpen bármilyen sikereket érjünk is el építésünkben, a proletárdiktatúra országát nem tekinthetjük biztosítottnak a külső veszéllyel szemben. Ezért, hogy véglegesen győzzünk, el kell érnünk azt, hogy a mostani kapitalista környezetet szocialista környezet váltsa fel, el kell érnünk azt, hogy a proletariátus legalább még egynéhány országban győzzön. Csak akkor lehet győzelmünket véglegesnek tekinteni.

A szocializmus győzelmét országunkban ezért nem tekintjük öncélnak, valami önmagáért valónak, hanem segítségnek, eszköznek, útnak, amely a proletárforradalom győzelmére vezet más országokban.

Lenin elvtárs ezzel kapcsolatban ezt írta:

„Nemcsak államban — mondja Lenin —, hanem államok rendszerében is élünk, és elképzelhetetlen, hogy a Szovjet Köztársaság az imperialista államok mellett huzamos ideig fennállhasson. Végül vagy az egyik, vagy a másik győz. De amíg ez a vég elkövetkezik, elkerülhetetlen a legborzasztóbb összeütközések sora a Szovjet Köztársaság és a burzsoá államok között. Ez azt jelenti, hogy az uralkodó osztálynak, a proletariátusnak, ha valóban uralkodni akar és uralkodni fog, ezt katonai szervezetével is be kell bizonyítania” (XXIV. köt. 122. old.).

Ebből az következik, hogy a katonai intervenció veszélye fennáll és még hosszú ideig fenn fog állni.

Más kérdés, hogy a tőkések képesek-e most komoly intervenciót indítani a Szovjetunió ellen. Ez még kérdéses. Ezen a téren sok függ a tőkés országok munkásainak magatartásától, a proletárdiktatúra országa iránti rokonszenvüktől, a szocializmus ügye iránti hűségük fokától. Hogy a kapitalista országok munkásai most nem tudják forradalmunkat a saját tőkéseik elleni forradalommal támogatni — az egyelőre tény. De hogy a tőkések nem képesek „saját” munkásaikat háborúba vinni köztársaságunk ellen — az szintén tény. A proletárdiktatúra országa ellen pedig a munkások nélkül manapság nem lehet háborúskodni, ha nem akarják halálos veszélybe dönteni a kapitalizmust. Erről tanúskodik az a számtalan munkásküldöttség, amely ellátogat országunkba, hogy megtekintse a szocializmus építése terén végzett munkánkat. Erről tanúskodik az az óriási rokonszenv, amelyet a világ munkásosztálya a Szovjetek Köztársasága iránt érez. Ezen a rokonszenven alapul most köztársaságunk nemzetközi helyzete. Ha ez a rokonszenv nem volna meg, már számos új intervenciós kísérletet tettek volna, meg kellene szakítanunk építőmunkánkat és nem beszélhetnénk „lélegzetvételi szünetről”.

De ha a kapitalista világ most nem képes katonai intervenciót indítani országunk ellen, ez még nem jelenti azt, hogy sohasem is lesz rá képes. A tőkések nyilván nem alszanak és mindent elkövetnek azért, hogy gyengítsék köztársaságunk nemzetközi hadállásait és megteremtsék az előfeltételeket az intervenció számára. Ezért nem lehet kizártnak tekinteni sem az intervenciós kísérleteket, sem a régi rend restaurálásának velük kapcsolatos lehetőségét országunkban.

Leninnek tehát igaza van, amikor azt mondja:

„Amíg Szovjet Köztársaságunk egymagában áll az egész tőkés világ peremén, addig teljesen nevetséges képzelgés és utópizmus lenne … bizonyos veszélyek eltűnésére gondolni. Természetes, hogy amíg ezek az alapvető ellentétek fennmaradnak — fennmaradnak a veszélyek is, és nem lehet megszökni előlük” (XXVI. köt. 29. old.).

Ezért mondja Lenin, hogy:

„Véglegesen győzni csak világméretekben lehet és csak minden ország munkásainak közös erőfeszítéseivel” (XXIII. köt. 9. old.).

Tehát, mit jelent a szocializmus győzelme országunkban?

Azt jelenti, hogy kivívjuk a proletárdiktatúrát és felépítjük a szocializmust, leküzdve ilymódon gazdaságunk kapitalista elemeit forradalmunk belső erői alapján.

Mit jelent a szocializmus végleges győzelme országunkban?

Azt jelenti, hogy teljes mértékben biztosítjuk magunkat az intervencióval és a restaurálási kísérletekkel szemben, a szocialista forradalomnak legalább egynéhány országban kivívott győzelme alapján.

A szocializmus egy országban való győzelmének lehetősége a belső ellentétek megoldásának lehetőségét jelenti, amelyek egy ország erőivel (természetesen a mi országunkra gondolunk) teljesen leküzdhetők, a szocializmus végleges győzelmének lehetősége viszont a szocializmus országa és a kapitalizmus országai közötti külső ellentétek megoldásának lehetőségét jelenti, amelyek csupán a több országban kibontakozó proletárforradalom erőivel küzdhetők le.

Aki az ellentéteknek ezt a két csoportját összekeveri, az vagy reménytelenül zavarosfejű, vagy javíthatatlan opportunista.

Ez pártunk alapvető vonala.

3. AZ OK(b)P XIV. Konferenciájának határozata

Pártunknak ezt a vonalát hivatalosan első ízben a XIV. konferenciának a nemzetközi helyzetről, a kapitalizmus stabilizációjáról és a szocializmus egy országban való építéséről hozott ismert határozata fejezte ki. Azt hiszem, hogy ez a határozat az egyik legfontosabb pártokmány pártunk történetében, nemcsak azért, mert nagyszerű tüntetés a lenini vonal mellett a szocializmus országunkban való építésének kérdésében, hanem azért is, mert egyszersmind a trockizmus határozott elítélése. Azt hiszem, nem lesz felesleges kiemelnem a legfontosabb pontokat ebből a határozatból, amelyet, bármilyen furcsa is, Zinovjev előadói beszéde alapján fogadtak el. (Mozgás a teremben.)

Ebben a határozatban a szocializmus egy országban való győzelméről ezt olvassuk:

„A szocializmus győzelme általában (nem a végleges győzelem értelmében) feltétlenül lehetséges egy országban”.

A szocializmus végleges győzelmének kérdéséről a határozat ezt mondja:

„ . . . Két homlokegyenest ellentétes társadalmi rendszer fennállása előidézi a kapitalista blokádnak, a gazdasági nyomás más formáinak, a fegyveres intervenciónak, a restaurációnak állandó veszélyét. A szocializmus végleges győzelmének egyetlen biztosítéka, vagyis a restaurációval szemben az egyetlen biztosíték, következésképpen — a győzelmes szocialista forradalom több országban”.

A teljes szocialista társadalom felépítésének és a trockizmusnak a kérdéséről pedig ezt olvassuk a határozatban:

„Ebből egyáltalában nem következik az, hogy lehetetlen a teljes szocialista társadalom felépítése egy olyan elmaradott országban, mint Oroszország, a technikai és gazdasági tekintetben fejlettebb országok «állami segítsége» (Trockij) nélkül. A permanens forradalom trockista elméletének szerves része az az állítás, hogy «a szocialista gazdaság igazi fellendülése Oroszországban csak a proletariátusnak Európa legfontosabb országaiban kivívott győzelme után válik lehetségessé» (Trockij, 1922), amely állítás a Szovjetunió proletariátusát a jelenlegi időszakban fatalista passzivitásra kárhoztatja. Az efféle «elméletek» ellen Lenin elvtárs ezt írta: «A végletekig sablonszerű az az érvelésük, amelyet a nyugateurópai szociáldemokrácia fejlődése idején szóról-szóra bemagoltak s amely abban áll, hogy mi még nem értünk meg a szocializmusra, hogy a szocializmusnak nálunk — ahogy a közülük való „tudós” urak szokták mondani — még nincsenek meg az objektív gazdasági előfeltételei» (Megjegyzések Szuhanovról).” (Az OK(b)P XIV. konferenciájának határozata „A Kommunista Internacionále és az OK(b)P feladatairól a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának kibővített plénumával kapcsolatban”.)

Azt hiszem, a XIV. konferencia határozatának e fő pontjai nem szorulnak magyarázatra. Ennél világosabban és félreérthetetlenebbül nem lehet beszélni. Különösen figyelemreméltó a határozatnak az a helye, amely a trockizmus és a szuhanovizmus közé egyenlőségjelet tesz. Pedig mi a szuhanovizmus? Leninnek Szuhanov ellen írt híres cikkeiből tudjuk, hogy a szuhanovizmus a szociáldemokratizmus, a mensevizmus válfaja. Ezt különösen szükséges hangsúlyoznunk azért, hogy megértsük, hogy Zinovjev, aki a XIV. konferencián ezt a határozatot védelmezte, miért fordult el később tőle és miért csatlakozott Trockij álláspontjához, annak a Trockijnak az álláspontjához, akivel most blokkban van.

A nemzetközi helyzettel kapcsolatban — továbbá — a határozat kiemel két olyan elhajlást a párt fő vonalától, amelyek veszélyesek lehetnek a pártra nézve.

A határozatban ezt olvassuk ezekről a veszélyekről:

„A nemzetközi porondon kialakult helyzettel kapcsolatban pártunkat a jelenlegi időszakban két veszély fenyegetheti: 1) a passzivitás felé való elhajlás, amely a kapitalizmus helyenként mutatkozó stabilizációjának és a nemzetközi forradalom meglassúdott ütemének túlságosan széles értelmezéséből fakad, az, hogy nincs elég erős impulzus arra, hogy a nemzetközi forradalom ütemének meglassulása ellenére is erélyes és rendszeres munkával felépítsék a szocialista társadalmat a Szovjetunióban, és 2) elhajlás a nemzeti korlátozottság felé, megfeledkezés a nemzetközi proletárforradalmárok kötelességeiről, az, hogy nem tudatosan nem veszik figyelembe azt a körülményt, hogy a Szovjetunió sorsa szorosan összefügg a bár lassan, de fejlődő nemzetközi proletárforradalommal, nem értik azt, hogy nemcsak a nemzetközi mozgalomnak van szüksége a világ első proletárállamának fennállására, megszilárdulására és erősödésére, hanem a Szovjetunióban fennálló proletárdiktatúrának is szüksége van a nemzetközi proletariátus segítségére.” (Az OK(b)P XIV. konferenciájának határozata „A Kommunista Internacionále és az OK(b)P feladatairól a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának kibővített plénumával kapcsolatban”.)

Ebből az idézetből látható, hogy a XIV. konferencia, az első elhajlásról szólva, a szocialista építés országunkban való győzelmével szemben mutatkozó hitetlenségre gondolt, amely elhajlás a trockisták körében van elterjedve. A második elhajlásról szólva pedig arra az elhajlásra gondolt, amely abban nyilvánul meg, hogy elfelejtik forradalmunk nemzetközi távlatait, amely elhajlás a nemzetközi politika vonalán működő egyes funkcionáriusok körében van némileg elterjedve, akik néha arra az álláspontra csúsznak le, hogy „érdekszférákat” kell teremteni a függő országokban.

A párt egésze és a párt Központi Bizottsága mindkét elhajlást megbélyegezve, hadat üzent az ezeknek az elhajlásoknak a vonalán felmerülő veszélyeknek.

Ezek a tények.

Hogyan történhetett, hogy Zinovjev, aki külön előadói beszédben szállt síkra a XIV. konferencia határozata mellett, később elfordult ennek a határozatnak a vonalától, amely egyszersmind a leninizmus vonala? Hogyan történhetett, hogy amikor elfordult a leninizmustól, ugyanakkor a nemzeti korlátozottság nevetséges vádjával illette a pártot, ezzel a váddal leplezve a leninizmustól való elfordulását, — erről a bűvészmutatványról szeretnék most beszélni, elvtársak.

4. Az „új ellenzék” átpártolása a trockizmushoz

Az, hogy az „új ellenzék” mostani vezetőinek, Kamenyevnek és Zinovjevnek, a szocializmus országunkban való építése kérdésében nézeteltérései vannak pártunk Központi Bizottságával, először a XIV. konferencia küszöbén nyilvánult meg nyílt formában. A Központi Bizottság Politikai Irodájának a konferencia előtt tartott egyik ülésére gondolok, amelyen Kamenyev és Zinovjev ezzel a kérdéssel kapcsolatban egy sajátos álláspontot próbáltak védelmezni, amelynek semmi köze sincs a párt vonalához és alapjában véve egybevág Szuhanov álláspontjával.

Az OK(b)P Moszkvai Bizottsága ezzel kapcsolatban a volt leningrádi vezetőség ismert nyilatkozatára válaszolva a következőket írta 1925 decemberében, vagyis 7 hónappal később:

„Nem is olyan régen Kamenyev és Zinovjev a Politikai Irodában azt az álláspontot védték, hogy technikai és gazdasági elmaradottságunk miatt nem tudunk megbirkózni a belső nehézségekkel, hacsak nem ment meg bennünket a nemzetközi forradalom. Mi viszont, a Központi Bizottság többségével együtt, úgy véljük, hogy építhetjük a szocializmust, építjük és felépítjük, tekintet nélkül technikai elmaradottságunkra és annak ellenére is. Úgy véljük, hogy ez az építés, természetesen, sokkal lassabban fog előrehaladni, mint ahogy világgyőzelem esetén haladna, de mégis előremegyünk és előre is fogunk menni. Továbbá, véleményünk szerint Kamenyev és Zinovjev álláspontja azt fejezi ki, hogy nem hisznek munkásosztályunk és az azt követő paraszttömegek belső erejében. Véleményünk szerint, ez az álláspont a lenini álláspont feladása” (lásd a „Választ”).

Meg kell jegyeznem, elvtársak, hogy a Moszkvai Bizottságnak ezt a nyilatkozatát, amely a „Pravdá”- ban a XIV. kongresszus első ülései idején jelent meg, Kamenyev és Zinovjev még csak nem is próbálták megcáfolni, s ezzel hallgatólagosan elismerték, hogy a Moszkvai Bizottság által emelt vádak a valóságnak megfelelnek.

Magán a XIV. konferencián Kamenyev és Zinovjev formálisan elismerték, hogy a szocializmus országunkban való felépítésének kérdésében a párt vonala helyes. Nyilván az a körülmény kényszerítette őket erre, hogy a Központi Bizottság tagjai körében Kamenyev és Zinovjev álláspontját nem fogadták rokonszenvvel. Sőt mi több, mint már mondottam, Zinovjev a XIV. konferencián külön előadói beszédben még védelmezte is a XIV. konferencia ismert határozatát, amely, mint erről meggyőződhettek, pártunk vonalát fejezte ki. De a későbbi események megmutatták, hogy Zinovjev és Kamenyev a XIV. konferencián csak formálisan, színleg védelmezték a pártvonalat, valójában megmaradtak álláspontjukon. Zinovjev „Leninizmus” című könyvének megjelenése (1925 szeptemberében) ebben a tekintetben olyan „esemény”, amely vízválasztót húz a között a Zinovjev között, aki a XIV. konferencián a párt vonalát védelmezte, és a között a Zinovjev között, aki a pártvonalat, a leninizmust feladta és a trockizmus eszmei álláspontjára tért át.

Zinovjev ezt írja könyvében:

„A szocializmus végleges győzelmén legalábbis: 1) az osztályok megszüntetését és, következésképpen 2) az egy osztály diktatúrájának, jelen esetben a proletariátus diktatúrájának megszüntetését kell érteni” . . . „Hogy még pontosabban tisztázzuk — mondja még Zinovjev —, hogyan áll a kérdés nálunk a Szovjetunióban 1925-ben, két dolgot kell megkülönböztetnünk: 1) a szocializmus építésének biztosított lehetőségét— a szocializmus építésének ezt a lehetőségét természetesen feltétlenül el lehet képzelni egy ország keretén belül is, és 2) a szocializmus végleges felépítését és megszilárdítását, vagyis a szocialista rend, a szocialista társadalom megvalósítását” (lásd Zinovjev. A leninizmus. 291. és 293. old.).

Látják, hogy itt minden össze van kuszálva és a fejetetejére van állítva. Zinovjev szerint győzni — a szocializmusnak egy országban aratott győzelme értelmében — annyit jelent, hogy van lehetőségünk a szocializmus építésére, de nincs lehetőségünk a felépítésére. Építsük, abban a biztos tudatban, hogy nem építjük fel. Ezt nevezi, lám, Zinovjev a szocializmus győzelmének egy országban. (Derültség.) Ami a szocialista társadalom felépítését illeti, ezt összekeveri a végleges győzelem kérdésével, és így elárulja azt, hogy egyáltalán nem érti a szocializmus országunkban való győzelmének egész kérdését. Építeni a szocialista gazdaságot, abban a tudatban, hogy nem építjük fel — idáig süllyedt le Zinovjev.

Mondanom sem kell, hogy ennek az álláspontnak semmi köze sincs a leninizmus alapvető vonalához a szocializmus építésének kérdésében. Mondanom sem kell, hogy ez az álláspont, amely gyengíti a proletariátusnak a szocializmus országunkban való építésére irányuló törekvését és így gátolja a forradalom kibontakozását más országokban, mindenestül fejetetejére állítja az internacionalizmus alapjait. Ez az az álláspont, amely teljesen összhangban van a trockizmus eszmei álláspontjával és kezet nyújt annak.

Ugyanezt kell mondanom Zinovjevnek a XIV. kongresszuson 1925 decemberében elmondott beszédeiről is. Jakovlevet bírálva a következőket mondotta a XIV. kongresszuson:

„Nézzék meg, mit nem átallt mondani például Jakovlev elvtárs a legutóbbi Kurszk-kormányzósági pártkonferencián. «Felépíthetjük-e egy országban a szocializmust — kérdezi Jakovlev elvtárs —, amikor minden oldalról kapitalista ellenség vesz körül bennünket, felépíthetjük-e ilyen viszonyok között egy országban a szocializmust? » És ezt feleli: «Az elmondottak alapján joggal mondhatjuk, hogy nemcsak építjük a szocializmust, hanem, annak ellenére, hogy egyelőre egyedül vagyunk, hogy egyelőre mi vagyunk a világ egyetlen szovjet országa, szovjet állama, — fel is építjük ezt a szocializmust» («Kurszkaja Pravda» 279. szám. 1925. december 8.). Hát ez lenini kérdésfeltevés — kérdi Zinovjev —, hát nem érződik ebben némi nemzeti korlátoltság?” (Zinovjev, zárszó a XIV. pártkongresszuson.)

Kiderül, hogy Jakovlev, aki lényegében a párt és a leninizmus vonalát védelmezte, rászolgál a nemzeti korlátoltság vádjára. Kiderül, hogy aki a pártnak a XIV. konferencia ismert határozatában leszögezett vonalát védelmezi, az a nemzeti korlátoltság bűnébe esik. Erre mondják nálunk — hát ennyire süllyedtek! Tulajdonképpen ebben rejlik az az egész bűvészmutatvány, amelyet Zinovjev bemutatott és amely abban áll, hogy a leninizmus feladását azzal igyekszik leplezni, hogy Lenin tanítványait a nemzeti korlátoltság nevetséges vádjával illeti.

Az ellenzéki blokkról szóló tézisek tehát a színtiszta igazságot mondják akkor, amikor azt állítják, hogy az „új ellenzék” átpártolt a trockizmushoz a szocializmus országunkban való felépítése lehetőségének alapvető kérdésében, vagy ami egy és ugyanaz, forradalmunk jellegének és távlatainak kérdésében.

Ebben a kérdésben formailag kissé más helyzetet foglal el Kamenyev, amit itt meg kell említenünk. Tény az, hogy Kamenyev, Zinovjevvel ellentétben, a XIV. pártkonferencián, valamint a XIV. pártkongresszuson nyíltan kijelentette, hogy a szocializmus országunkban való építésének kérdésében szolidáris a párt vonalával. A XIV. pártkongresszus mégsem vette komolyan Kamenyev nyilatkozatát, puszta szóra nem hitt Kamenyevnek, és a Központi Bizottság beszámolója alapján hozott határozatában azoknak a személyeknek a csoportjába sorolta, akik elfordultak a leninizmustól. Miért? Azért, mert Kamenyev nem akarta és nem tartotta szükségesnek tettel alátámasztani a párt vonalával való szolidaritásáról mondott szavait. Mert mit jelent tettel alátámasztani nyilatkozatunkat? Azt jelenti, hogy szakítunk azokkal, akik harcolnak a párt vonala ellen. A párt nem kevés példát tud arra, hogy olyanok, akik szóban kijelentették, hogy szolidárisak a párttal, ugyanakkor fenntartották a politikai barátságot olyan elemekkel, akik harcolnak a párt ellen. Lenin ilyen esetekben azt szokta volt mondani, hogy a pártvonal ilyen „hívei” rosszabbak a pártvonal ellenségeinél. Ismeretes például, hogy Trockij az imperialista háború idején többízben hangoztatta az internacionalizmus elveivel való szolidaritását és irántuk való hűségét. Lenin azonban a „szociálsoviniszták cinkostársának” nevezte akkor. Miért? Azért, mert Trockij, bár hangoztatta internacionalizmusát, mégsem akart szakítani Kautskyval, Martovval, Potreszovval és Csheidzével. És Leninnek természetesen igaza volt. Ha valaki azt akarja, hogy nyilatkozatát komolyan vegyék, akkor támassza alá nyilatkozatát tettekkel és hagyja abba a politikai barátkozást azokkal, akik a párt vonala ellen harcolnak.

Ezért úgy vélem, hogy Kamenyevnek azt a nyilatkozatát, mely szerint a szocializmus építésének kérdésében szolidáris a párt vonalával, nem lehet komolyan venni, amíg nem hajlandó a szót tettel alátámasztani és amíg továbbra is blokkban marad a trockistákkal.

5. Trockij kibúvója. Szmilga. Radek

Azt mondhatják, hogy mindez jó és helyes. De nincsenek-e valamiféle tények és okmányok, amelyek arról tanúskodnak, hogy az ellenzéki blokk vezetői hajlandók visszakanyarodni a szociáldemokrata elhajlástól a leninizmushoz? Itt van például Trockij „Szocializmus felé vagy kapitalizmus felé?” című könyve. Vajon ez a könyv nem annak a jele, hogy Trockij hajlandó lemondani elvi hibáiról? Sőt, egyesek azt hiszik, hogy Trockij ebben a könyvben valóban lemondott, vagy igyekszik lemondani elvi hibáiról. Én, gyarló halandó, a jelen esetben kissé hitetlen vagyok (derültség) és meg kell mondanom, hogy ezek a feltevések sajnos egyáltalán nem felelnek meg a valóságnak.

Itt van például a legékesszólóbb hely Trockij

„Szocializmus felé vagy kapitalizmus felé?” című könyvéből:

„Az Állami Tervbizottság (Goszplan) összefoglaló táblázatot hozott nyilvánosságra a Szovjetunió népgazdaságának 1925/26-os «ellenőrző» számairól. Mindez nagyon szárazon s úgyszólván bürokratikusan hangzik. De ezekben a száraz statisztikai számoszlopokban és a hozzájuk fűzött majdnem olyan száraz és szűkszavú magyarázatokban benne cseng a növekvő szocializmus nagyszerű történelmi muzsikája” (L. Trockij. Szocializmus felé vagy kapitalizmus felé? „Planovoje Hozjajsztvo” kiad. 1925. 1. old.).

Ez meg mi: „a növekvő szocializmus nagyszerű történelmi muzsikája”? Mi az értelme ennek a „nagyszerű” frázisnak, ha egyáltalán van valami értelem benne? Van-e itt válasz, vagy legalább valami nyoma a válasznak a szocializmus országunkban való győzelme lehetőségének kérdésére? A növekvő szocializmus történelmi muzsikájáról lehetett beszélni 1917- ben is, amikor megdöntöttük a burzsoáziát, 1920-ban is amikor kiebrudaltuk az intervenciósokat országunkból, mert valóban a növekvő szocializmus nagyszerű történelmi muzsikája volt, amikor, megdöntve a burzsoáziát 1917-ben és kiűzve az intervenciósokat, az országunkban növekvő szocializmus erejének és hatalmának nagyszerű tényeit mutattuk be a világnak. De van-e vagy lehet-e ennek valami köze a szocializmus országunkban való győzelmes építése lehetőségének kérdéséhez? Mehetünk — mondja Trockij — a szocializmus felé. De eljuthatunk-e a szocializmusig — ez a kérdés. Menjünk, annak tudatában, hogy nem jutunk el a szocializmusig — hát nem ostobaság ez? Nem, elvtársak, Trockij „nagyszerű” frázisa a muzsikáról és egyebekről nem válasz a kérdésre, hanem ügyvédi mellébeszélés és „muzikális” kibújás a kérdés elől. (Hangok: „Úgy van!”)

Azt hiszem, hogy Trockijnak ez a nagyszerű és muzikális kibújása méltó párja annak a kibújásnak, amelyet Trockij annak idején „Új irány” című brosúrájában a leninizmus meghatározásának kérdésében produkált. Érdemes meghallgatni:

„A leninizmus, mint a forradalmi cselekvés rendszere, feltételezi a gondolkodás és a tapasztalat által nevelt forradalmi érzéket, ami társadalmi téren ugyanaz, mint az izomérzet a fizikai munkában” (L. Trockij. Új irány. „Krasznaja Nov” kiad. 1924. 47. old.).

A leninizmus, mint „izomérzet a fizikai munkában”. Ez aztán új is, eredeti is, meg mélyenszántó is. Önök értettek ebből valamit? (Derültség.) Mindez nagyon festői, muzikális, sőt, ha akarják, még nagyszerű is. Csak egy „apróság” hiányzik: a leninizmus egyszerű és emberi meghatározása.

Trockij muzikális frázisokért való különös rajongásának éppen ilyen eseteire gondolt Lenin, amikor például a következő keserű, de igaz szavakat írta Trockijról:

„Nem mind arany, ami fénylik. Trockij frázisaiban sok a csillogás és a harsogás, de tartalom nincs bennük” (XVII. köt. 383. old.).

Így áll a dolog Trockij „Szocializmus felé vagy kapitalizmus felé?” című könyvével, amely 1925-ben jelent meg.

Ami a későbbi időket illeti, például 1926-ot, rendelkezésünkre áll egy 1926 szeptemberében kelt, Trockij által aláírt okmány, amely semmi kétséget nem hagy aziránt, hogy Trockij megmarad a párt által elvetett álláspontján. Trockijnak az ellenzékiekhez intézett levelére gondolok.

Ebben az okmányban ezt olvassuk:

„A leningrádi ellenzék idejében riadót fújt a falusi rétegeződés elkenése miatt, a kulák erősödése miatt és amiatt, hogy a kuláknak nemcsak az ösztönös gazdasági folyamatokra, hanem a Szovjethatalom politikájára gyakorolt befolyása is növekszik: amiatt, hogy saját pártunk sorain belül Buharin pártfogásával egy olyan elméleti iskola alakult ki, amely nyilvánvalóan gazdaságunk kispolgári elemének nyomását tükrözi; a leningrádi ellenzék erélyesen fellépett a szocializmus egy országban lehetséges győzelméről szóló elmélet ellen, mint a nemzeti korlátozottság elméleti igazolása ellen” . . . (A SzK(b)P Központi Bizottsága Politikai Irodája 1926 október 8-án és 11-én a pártonbelüli helyzet kérdésével kapcsolatban tartott ülésének gyorsírói jegyzőkönyvéhez csatolt mellékletekből.)

Ebben a Trockij által aláírt okmányban minden benne van: az is, hogy az „új ellenzék” vezérei a leninizmustól a trockizmushoz mentek át, az is, hogy Trockij teljesen és egészében megmarad régi álláspontján — a pártunkon belül levő szociáldemokrata elhajlás álláspontján.

Nos, és az ellenzéki blokk többi vezetői, például Szmilga vagy Radek? Szerintem ezek a személyek szintén vezetői az ellenzéki blokknak. Szmilga és Radek — miért ne volnának ők vezetők? Hogyan értékelik ők a párt álláspontját, a leninizmus álláspontját a szocializmus országunkban való építésének kérdésében?

Szmilga például 1926 szeptemberében a Kommunista Akadémián ezt mondotta:

Állítom — mondja — hogy ő (Buharin — I. Szt.) teljes egészében a helyreállítás ideológiájának rabja, ő bebizonyítottnak véli, hogy országunk gazdasági elmaradottsága nem lehet akadálya a szocialista rend Oroszországban való felépítésének … Szerintem, mivel szocialista építéssel foglalkozunk, feltétlenül építjük is a szocializmust. De kérdezem, ad-e a helyreállítási időszak alapot a marxizmus és a leninizmus ama sarkalatos pontjának felülvizsgálására, revíziójára, amely szerint egy technikailag elmaradott országban lehetetlen felépíteni a szocializmust” (Szmilga. Beszéd a Kommunista Akadémián 1926 szeptember 26-án, az ellenőrző számok kérdéséről).

Láthatják, ez az „álláspont” is teljesen egybevág Szuhanov álláspontjával forradalmunk jellegének és távlatainak fő kérdésében. Vagy talán nem igaz, hogy Szmilga álláspontja teljes összhangban van Trockij álláspontjával, amelyet a szociáldemokrata elhajlás álláspontjának neveztem, mégpedig joggal? (Hangok: „Úgy van!”)

Mondhatjuk-e azt, hogy az ellenzéki blokk felelős Szmilga efféle megnyilatkozásaiért? Mondhatjuk és kell is mondanunk. Próbálta-e az ellenzéki blokk valaha is elhatárolni magát Szmilgától? Nem, nem próbálta. Ellenkezőleg, minden módon ösztökélte Szmilgát arra, hogy a Kommunista Akadémián ilyen beszédeket mondjon.

Vagy ott van a másik vezető, Radek, aki a Kommunista Akadémián Szmilgával együtt szólalt fel, és lehordott minket a „sárga földig”. (Derültség.) Van egy okmányunk, amely arról tanúskodik, hogy Radek csúfot űzött a szocializmus országunkban való felépítésének elméletéből, a szocializmus „egy kerületben”, sőt, „egy utcában” való felépítése elméletének nevezte, a közbeszóló elvtársaknak arra az ellenvetésére pedig, hogy ez az elmélet „lenini eszme”, Radek ezt felelte:„Önök rosszul olvasták Lenint; ha Vlagyimir Iljics élne, azt mondaná, hogy ez scsedrini eszme. Scsedrin «Pompadurok» című művében van egy pompadur, aki egyetlen kerületben építi a liberalizmust” (Radek beszéde a Kommunista Akadémián).

Minek nevezzük Radeknek ezt az eljárását, a szocializmus egy országban való építése eszméjének ezt az ízetlen és liberális kigúnyolását, ha nem a leninizmussal való teljes szakításnak? Felelős-e az ellenzéki blokk Radeknek ezért az ízetlenségéért? Feltétlenül felelős. Miért nem határolja el magát tőle? Azért, mert az ellenzéki blokknak esze ágában sincs feladni a leninizmustól eltávolodó álláspontját.

6. Építésünk távlatai kérdésének döntő jelentősége

Megkérdezhetik: mire valók ezek a viták forradalmunk jellegéről és távlatairól, mire jó vitatkozni arról, hogy mi lesz, vagy mi lehet a jövőben — nem lenne jobb abbahagyni ezeket a vitákat és a gyakorlati munkával foglalkozni?

Szerintem, elvtársak, a kérdés ilyetén feltevése gyökerében helytelen.

Nem haladhatunk előre, ha nem tudjuk, merre kell haladnunk, ha nem ismerjük a haladás célját. Nem építhetünk távlatok nélkül, nem építhetünk, ha nem vagyunk meggyőződve arról, hogy ha elkezdtük építeni a szocialista gazdaságot, fel is tudjuk azt építeni. Világos távlatok, világos célok nélkül a párt nem tudja vezetni az építést. Nem élhetünk Bernstein receptje szerint: „A mozgalom — minden, a cél — semmi,” Nekünk, mint forradalmároknak, ellenkezőleg, előrehaladásunkat, gyakorlati munkánkat alá kell rendelnünk a proletár építés legfőbb osztálycélkitűzésének. Máskülönben az opportunizmus mocsarába süppedünk, elkerülhetetlenül és feltétlenül.

Továbbá. Ha építésünknek nincsenek világos távlatai, ha a munkástömegek nem biztosak abban, hogy fel is tudjuk építeni a szocializmust, akkor nem vehetnek tudatosan részt ebben az építésben, nem vezethetik tudatosan a parasztságot. Ha nem biztosak abban, hogy fel tudják építeni a szocializmust, nem is akarhatják a szocializmus építését. Kinek van kedve építeni, mikor tudja, hogy úgysem tudja felépíteni azt, amit épít? Ha tehát építésünknek nincsenek szocialista távlatai, ez arra vezet, hogy elkerülhetetlenül és feltétlenül meggyengül a proletariátusnak erre az építésre irányuló akarata.

Továbbá. Ha a proletariátusnak a szocializmus építésére irányuló akarata meggyengül, ez feltétlenül gazdaságunk kapitalista elemeinek erősödésére vezet. Mert mit jelent a szocializmust építeni, ha nem azt, hogy leküzdjük gazdaságunk kapitalista elemeit. Ha a munkásosztályban kishitűség és vereséghangulat kap lábra, az a tőkés elemeknek a régi rend restaurálásához fűzött reményeit feltétlenül duzzasztani fogja. Aki lebecsüli építésünk szocialista távlatainak döntő jelentőségét, az gazdaságunk tőkés elemeinek segít, az kapitulációs hajlamokat istápol.

Végül, ha a proletariátusnak gazdaságunk tőkés elemei legyőzésére irányuló akarata meggyengül, ez gátolja szocialista építésünket és feltétlenül meglassítja minden országban a nemzetközi forradalom kibontakozását. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a világ proletariátusa nagy várakozásokat fűz gazdasági építésünkhöz és ezen a fronton elért sikereinkhez és azt reméli, hogy győztesen kerülünk ki ebből a harcból, hogy fel tudjuk építeni a szocializmust. A Nyugatról hozzánk érkező és építésünk minden zugába betekintő munkásküldöttségek nagy száma arról tanúskodik, hogy az építés frontján folytatott harcunk óriási nemzetközi jelentőségű abban az értelemben, hogy forradalmasító hatása van minden ország proletárjaira. Aki építésünk szocialista távlatait eltörölni próbálja, az a nemzetközi proletariátusnak győzelmünkhöz fűzött reményeit próbálja kioltani, márpedig aki kioltja ezeket a reményeket, az semmibe veszi a proletár internacionalizmus elemi követelményeit. Leninnek ezerszeresen igaza volt, amikor ezt mondotta:

„Most gazdasági politikánkkal gyakoroljuk a legnagyobb befolyást a nemzetközi forradalomra. Az Orosz- országi Szovjet Köztársaság felé fordítja tekintetét mindenki, a világ minden országának minden dolgozója, kivétel nélkül — ezt minden túlzás nélkül állíthatjuk … Erre a térre tevődött át a harc világméretekben. Ha megoldjuk ezt a feladatot — akkor nemzetközi méretekben biztosan és véglegesen győztünk. Ezért a gazdasági építőmunka kérdései számunkra rendkívül nagy jelentőségre tesznek szert. Ezen a fronton a győzelmet nem gyorsan, mert az lehetetlen, hanem lassú, fokozatos, de megállás nélküli emelkedés és előrehaladás útján kell kivívnunk” (XXVI. köt. 410—411. old.).

Ezért hiszem, hogy a szocializmus országunkban való győzelme lehetőségének kérdésével kapcsolatos vitáink igen nagy jelentőségűek, minthogy ezekben a vitákban kovácsolódik ki és érlelődik meg annak a kérdésnek a megoldása, hogy melyek munkánk távlatai, melyek e munkának az osztálycéljai, hogy mi ennek a munkának fő célkitűzése a legközelebbi időszakban.

Ezért hiszem, hogy építésünk szocialista távlatainak kérdése számunkra elsőrendű jelentőségű kérdés.

7. Az ellenzéki blokk politikai távlatai

Az ellenzéki blokk politikai távlatai a forradalmunk jellegének és távlatainak kérdésében elkövetett alapvető hibájukban gyökereznek.

Mivel a nemzetközi forradalom elhúzódik, az ellenzék pedig nem hisz forradalmunk belső erőiben, két távlatot lát maga előtt:

vagy — a párt és az államapparátus elfajul, a kommunizmus „legjobb elemei” (azaz az ellenzék) ténylegesen visszalépnek a hatalomtól és ezekből az elemekből új, „tiszta proletár” pártot alakítanak, amely ellenzékben van a hivatalos, nem „tiszta” proletár párttal szemben (Osszovszkij távlata);

vagy pedig — megkísérlik saját türelmetlenségüket valóságnak feltüntetni, tagadják a kapitalizmus részleges stabilizációját és „emberfölötti”, „hősi” ugrásokat és beavatkozásokat kísérelnek meg mind a belpolitika területén (szuperiparosítás), mind a külpolitika területén („ultrabaloldali“ frázisok és gesztusok).

Azt hiszem, hogy az ellenzékiek között Osszovszkij a legmerészebb és a legvitézebb. Ha az ellenzéki blokkban elég bátorság és következetesség volna, Osszovszkij útjára kellene lépnie. De mivel az ellenzéki blokkban nincs sem elég következetesség, sem elég bátorság, a második távlat útjára tér le, az „emberfölötti” ugrások és a dolgok objektív menetének területére történő „hősi” beavatkozások útjára.

Ebből ered a kapitalizmus részleges stabilizációjának tagadása, a nyugati szakszervezetektől való elfordulás, vagy éppenséggel a szakszervezetekből való kilépés jelszava, az a követelés, hogy robbantsuk fel az Angol-Orosz Bizottságot, az a követelés, hogy országunkat szinte félév alatt iparosítsuk stb.

Ebből ered a kalandorság az ellenzéki blokk politikájában.

Ezzel kapcsolatban különös jelentőségre tesz szert az ellenzéki blokknak az az elmélete (mely egyszersmind a trockizmus elmélete is), hogy nálunk, országunkban, át kell ugorni a parasztságot az ország iparosításának ügyében, hogy amott, Nyugaton, át kell ugorni a szakszervezetek reakciósságát, különösen az angliai sztrájkkal kapcsolatban.

Az ellenzéki blokk úgy véli, hogy ha a párt helyes vonalat dolgozott ki, ez teljesen elegendő ahhoz, hogy a párt máris és azonnal tömegpárttá váljon, hogy a párt máris és azonnal döntő ütközetekbe vezesse a tömegeket. Az ellenzéki blokk nem érti meg, hogy a tömegek vezetésének kérdését így megoldani nem lehet, mert ennek semmi köze a leninizmus álláspontjához.

Helyesek voltak-e Leninnek a szovjet forradalomra vonatkozó Áprilisi Tézisei, amelyeket 1917 tavaszán fogalmazott meg? Igen, helyesek voltak. Miért nem tűzte ki akkor Lenin feladatul Kerenszkij kormányának azonnali megdöntését? Miért harcolt a pártunkon belüli „ultrabaloldali” csoportok ellen, amelyek akkor kiadták az Ideiglenes Kormány azonnali megdöntésének jelszavát? Azért, mert Lenin tudta, hogy a forradalom végrehajtásához nem elegendő az, hogy a pártnak helyes vonala van. Azért, mert Lenin tudta, hogy a forradalom végrehajtásához szükséges még egy körülmény, mégpedig az, hogy a tömegek, a nagy munkástömegek, saját tapasztalatuk alapján meggyőződjenek a párt vonalának helyességéről. Ehhez pedig idő kell, ehhez a pártnak fáradhatatlanul dolgoznia kell a tömegek között, fáradhatatlan munkával meg kell győznie a tömegeket a párt vonalának helyességéről. Éppen ez volt az oka annak, hogy amikor Lenin megfogalmazta forradalmi Áprilisi Téziseit, ugyanakkor kiadta a jelszót, hogy „türelmes” propagandát kell folytatni a tömegek között e tézisek helyessége mellett. Erre a türelmes munkára akkor nyolc hónapot fordítottunk. De ezek a hónapok forradalmi hónapok voltak, amelyek a közönséges „alkotmányos” időknek legalábbis éveivel érnek fel. Mi azért nyertük meg az Októberi Forradalmat, mert tudtunk különbséget tenni a párt helyes vonala között és a között, hogy a tömegek el is ismerjék e vonal helyességét. Ezt nem, értik meg és nem akarják megérteni az „emberfölötti” ugrások ellenzéki hősei.

Helyes volt-e az angol kommunista párt álláspontja az angliai sztrájk idején? Igen, alapjában véve helyes volt. Miért nem tudta akkor rögtön magával vinni az angol munkások milliós tömegeit? Azért, mert az idő rövidsége miatt nem tudta és nem tudhatta meggyőzni a tömegeket vonala helyességéről. Azért, mert a párt helyes vonalának kidolgozása között és a között, amikor a párt magával viszi a milliós tömegeket, van egy időköz, egy többé-kevésbé hosszú időköz, amelynek folyamán a pártnak fáradhatatlan munkát kell kifejtenie azért, hogy a tömegeket meggyőzze politikája helyességéről. Ezt az időközt nem lehet átugrani. Ostobaság azt hinni, hogy át lehet ugrani. Csak a tömegek politikai felvilágosítása terén végzett türelmes munkában lehet túljutni rajta, lehet leküzdeni.

Az ellenzéki blokk a tömegek lenini vezetésének ezeket az alapigazságait nem érti meg, és ebben kell keresnünk az ellenzéki blokk politikai hibáinak egyik forrását.

Felolvasok egyet abból a számtalan példából, amelyek Trockij „emberfölötti” ugrásainak és kétségbeesett gesztusainak politikáját jellemzik:

„Az oroszországi proletariátus — mondotta Trockij annakidején —, miután hatalomra jutott, még ha csak polgári forradalmunk átmeneti konjunktúrája következtében jut is hatalomra, a világreakciónak szervezett gyűlöletével és a világproletariátusnak szervezett támogatásra való készségével fog találkozni. A saját erőire utalt oroszországi munkásosztályt elkerülhetetlenül elnyomja az ellenforradalom abban a pillanatban, amikor a parasztság elfordul tőle. Nem marad más választása, mint az, hogy politikai uralma sorsát és következésképpen az egész oroszországi forradalom sorsát az európai szocialista forradalom sorsával kapcsolja össze. Azt a kolosszális állami és politikai erőt, amelyet az oroszországi polgári forradalom átmeneti konjunktúrája nyújt neki, az egész tőkés világ osztályharcának mérlegserpenyőjébe dobja. Az államhatalom birtokában, az ellenforradalommal a hála mögött, az európai reakcióval maga előtt, odaharsogja minden testvérének az egész világon a régi csatakiáltást, amely ezúttal az utolsó roham csatakiáltása lesz: «Világ proletárjai, egyesüljetek!»” (Trockij. Eredmények és távlatok. 80. old.)

Tessék — a proletariátusnak, mint kiderül, meg kell ragadnia a hatalmat Oroszországban, de miután hatalomra jutott, okvetlenül hajba kell kapnia a parasztsággal, az után pedig, hogy hajbakapott a parasztsággal, vesse bele magát egy kétségbeesett összecsapásba a világburzsoáziával, miközben „háta mögött ott az ellenforradalom”, előtte pedig az „európai reakció”.

Hogy itt, Trockijnak ebben a „sémájában”, nem kevés „muzikalitás”, „emberfölöttiség” és „kétségbeejtő nagyszerűség” van — ezzel, nem mondom, egyet lehet érteni. De hogy nincs benne sem marxizmus, sem forradalmiság, hogy itt merő forradalmasdival és kalandorpolitikával van dolgunk — ez szintén kétségtelen.

Márpedig nem kétséges, hogy Trockijnak ez a „sémája” az ellenzéki blokk mostani politikai távlatainak közvetlen kifejezése, a mozgalom még le nem zárult formáinak „átugrásáról” szóló trockista elmélet eredménye és gyümölcse.

III
Az ellenzéki blokk politikai és szervezeti hibái

Az ellenzéki blokk politikai és szervezeti hibái közvetlen folytatásai annak a fő hibájának, amelyet forradalmunk jellegének és távlatainak alapvető kérdésében követ el.

Amikor az ellenzék politikai és szervezeti hibáiról beszélek, olyan kérdésekre gondolok, mint: a proletariátus hegemóniája a gazdasági építésben, az iparosítás, a pártapparátus és a pártonbelüli „rezsim” stb.

A párt abból indul ki, hogy politikájában általában, de különösen a gazdasági politikában az ipart nem lehet elszakítani a mezőgazdaságtól, hogy e két alapvető gazdasági ág fejlődésének a szocialista gazdaságban való egybekapcsolásuk vonalán, egyesítésük vonalán kell haladnia.

Ebből következik az ország iparosításának szocialista módszere, amely megköveteli, hogy állandóan javítsuk a dolgozó tömegek anyagi helyzetét, s így a parasztság zömének mint az iparosítás kifejlesztése legfőbb bázisának anyagi helyzetét is. Az iparosítás szocialista módszeréről beszélek, ellentétben az iparosítás kapitalista módszerével, amelyet a dolgozó rétegek milliós tömegeinek elnyomorodása útján valósítanak meg.

Mi az iparosítás kapitalista módszerének alapvető hátránya? Az, hogy az iparosítás érdekeinek és a dolgozó tömegek érdekeinek elszakadására, az ország belső ellentéteinek kiéleződésére, a munkások és a parasztok milliós tömegeinek elnyomorodására és arra vezet, hogy a jövedelmeket nem az országon belül a legszélesebb tömegek anyagi és kulturális helyzetének javítására, hanem tőkekivitelre, valamint az országon belüli és az országon kívüli tőkés kizsákmányolás bázisának kibővítésére fordítják.

Mi az iparosítás szocialista módszerének alapvető előnye? Az, hogy az iparosításnak és a lakosság dolgozó rétegei zömének érdekegységére vezet, — az, hogy nem a milliós tömegek elnyomorodására, hanem e tömegek anyagi helyzetének javulására, nem a belső ellentétek kiéleződésére, hanem ezeknek elsimulására és leküzdésére vezet, — az, hogy állandóan bővíti a belföldi piacot és növeli e piac felvevőképességét, vagyis szilárd belső bázist teremt az iparosítás kifejlesztése számára.

Ebből következik a parasztság zömének közvetlen érdekeltsége az iparosítás szocialista útjaiban.

Ebből következik, hogy meg lehet és meg is kell valósítani a proletariátus hegemóniáját a parasztság irányában a szocialista építés terén általában, és különösen az ország iparosítása terén.

Ebből következik az az eszme, hogy a szocialista ipart össze kell kapcsolni a parasztgazdasággal, elsősorban a parasztság tömeges szövetkezetbe tömörítése útján, — az az eszme, hogy az iparnak vezetnie kell a mezőgazdaságot.

Ebből következik adópolitikánk, az iparcikkek árainak leszállítására irányuló politikánk stb., amely figyelembe veszi a proletariátus és a parasztság közötti gazdasági együttműködés fenntartásának érdekeit, a munkások és parasztok közötti szövetség megszilárdításának érdekeit.

Az ellenzéki blokk, ellenkezőleg, abból indul ki, hogy az ipart szembeállítja a mezőgazdasággal és lesiklik az ipar és a mezőgazdaság egymástól való elszakításának az útjára. Nem érti és nem ismeri el, hogy nem lehet a mezőgazdaság érdekeinek megkerülésével, ez érdekek megsértésével előrevinni az ipart. Nem érti, hogy, ha tény, hogy az ipar a népgazdaság vezető ereje, az is tény, hogy a mezőgazdaság viszont az az alap, amelyen nálunk az ipar kifejlődhet.

Ebből következik, hogy a parasztgazdaságot „gyarmatnak” tekintik, amelyet a proletár államnak „ki kell zsákmányolnia” (Preobrazsenszkij).

Ebből következik az, hogy félnek a jó terméstől (Trockij), mint olyan erőtől, amely szétzüllesztheti gazdaságunkat.

Ebből következik az ellenzéki blokk sajátos politikája, amely az ipar és a mezőgazdaság közötti belső ellentétek kiélezésének útjára, az ország iparosítása kapitalista módszereinek útjára siklik le.

Hallgassák csak meg, kérem, például Preobrazsenszkijt, az ellenzéki blokk egyik vezetőjét. Egyik cikkében ezt írja:

„Mennél elmaradottabb gazdaságilag, mennél kispolgáribb, parasztibb ez vagy az az ország, amely áttér a termelés szocialista megszervezésére …, annál inkább kénytelen a szocialista felhalmozás a szocializmus előtti gazdasági formák kizsákmányolására támaszkodni … És fordítva, mennél fejlettebb gazdaságilag és iparilag ez vagy az az ország, amelyben győz a szociális forradalom … mennél szükségesebb ez ország proletariátusa számára az, hogy csökkentse termékei gyarmati termékekre való kicserélésének nem-egyenértékűségét, vagyis hogy csökkentse a gyarmatok kizsákmányolását — annál inkább fog a szocialista felhalmozás súlypontja a szocialista formák termelési alapjára áthelyeződni, vagyis annál inkább fog a saját ipar és a saját földművelés többlettermékére támaszkodni” (J. Preobrazsenszkij. „A szocialista felhalmozás alaptörvénye” c. cikk, „Vesztnyik Komakagyemi“, 1924. 8. sz.).

Aligha szükséges bizonyítani, hogy Preobrazsenszkij arra az útra téved, amely iparunk érdekei és országunk parasztgazdaságának érdekei között kibékíthetetlen ellentétekre vezet — vagyis letéved az iparosítás kapitalista módszereinek útjára.

Azt hiszem, hogy amikor Preobrazsenszkij a parasztgazdaságot egy sorba állítja a „gyarmatokkal” és a proletariátus és a parasztság viszonyát mint kizsákmányolási viszonyt próbálja kiépíteni — ezzel, anélkül hogy tudná, minden lehetséges szocialista iparosítás alapjait aláássa, illetve igyekszik aláásni.

Állítom, hogy ennek a politikának semmi köze sincs pártunk politikájához, amely az iparosítás ügyét a proletariátus és a parasztság gazdasági együttműködésének alapján építi ki.

Ugyanezt, vagy majdnem ugyanezt kell mondanom Trockijról, aki fél a „jó terméstől” és nyilván azt hiszi, hogy a jó termés veszélyezteti országunk gazdasági fejlődését. Az áprilisi plénumon például ezt mondotta:

„ Ilyen viszonyok között (Trockij a mai aránytalanság viszonyairól beszél. — I. Szt.) a jó termés, vagyis a mezőgazdaság árufeleslegének potenciálisan megnövekedett mennyisége, olyan tényezővé válhat, amely nem gyorsítja a szocializmus felé való gazdasági fejlődés ütemét, hanem ellenkezőleg, dezorganizálja a gazdasági életet, kiélezi a város és a falu közötti kölcsönös viszonyt, magán a városon belül pedig — a fogyasztó és az állam közötti viszonyt. Gyakorlatilag szólva, a jó termés — ipari áruk hiányában — jelentheti azt, hogy a házi pálinkafőzésre felhasznált gabonamennyiség megnő és a városban fokozódik a sorbaállás. Politikailag azt fogja jelenteni, hogy a paraszt harcolni fog a külkereskedelmi monopólium ellen, vagyis a szocialista ipar ellen”. (A Központi Bizottság áprilisi plénumának gyorsírói jegyzőkönyve, Trockij módosításai Rikov határozati javaslatához, 164. old.)

Csak egybe kell vetni Trockijnak ezt az enyhén szólva furcsa kijelentését Lenin elvtárs kijelentésével, amelyet a legkiélezettebb áruéhség idején tett arról, hogy a jó termés az „állam megmentője”, s rögtön megértjük, mennyire helytelen Trockij kijelentése.

Trockij nyilván nem ismeri el helyesnek azt a tételt, hogy az iparosítás nálunk csakis a falusi dolgozó tömegek anyagi helyzetének fokozatos javítása útján fejlődhet.

Trockij nyilván abból indul ki, hogy az iparosításnak nálunk valamilyen — hogy úgy mondjam — „rossz termés” útján kell megvalósulnia.

Ebből adódnak az ellenzéki blokk gyakorlati javaslatai a gyári árak emeléséről, a parasztság fokozott megadóztatásáról stb., azok a javaslatok, amelyek nem a proletariátus és a parasztság gazdasági együttműködésének megerősítésére, hanem bomlasztására, nem a proletariátusnak a gazdasági építés terén való hegemóniájához szükséges feltételek előkészítésére, hanem e feltételek aláásására, nem az ipar és a parasztgazdaság összefogására, hanem széthúzására vezetnek.

Néhány szót a parasztság rétegeződéséről. Mindenki tudja, mekkora lármát csapott és milyen pánikba esett az ellenzék a rétegeződés növekedése miatt. Közismert, hogy senki sem fújta fel a falusi kis magántőke növekedése miatti pánikot annyira, mint az ellenzék. Mi hát a helyzet a valóságban? A következő.

Először, a parasztság rétegeződése, mint ezt a tények mutatják, nálunk egészen sajátos formákban megy végbe, mégpedig nem a középparaszt „lemorzsolódása” útján, hanem ellenkezőleg, megerősödése útján, a szélső pólusok jelentékeny szűkülése mellett, s ugyanakkor olyan tényezők, mint a föld államosítása, a parasztság tömeges szövetkezése, adópolitikánk stb. magát a rétegeződést feltétlenül bizonyos keretek és korlátok közé szorítják.

Másodszor — és ez a fő —, a falusi kis magántőke növekedését ellensúlyozza, sőt a mérleget a másik oldalra billenti egy olyan döntő tényező, mint iparunk fejlődése, amely megerősíti a proletariátus és a szocialista gazdasági formák állásait és amely a magántőke mindenféle és fajta formájának fő ellenmérge.

Mindezek a körülmények nyilván elkerülték az „új ellenzék” figyelmét, amely, ha már elkezdte, hát tovább is óbégat és rémüldözik a falusi magántőke miatt.

Talán nem lesz fölösleges emlékeztetni az ellenzéket Leninnek idevonatkozó szavaira. Lenin elvtárs erről ezt mondotta:

„A nagyüzemű termelés helyzetének minden javulása, néhány nagy gyár üzembehelyezésének lehetősége annyira megszilárdítja a proletariátus helyzetét, hogy nincs miért félni a kispolgárság elemi erejétől, még akkor sem, ha ez a kispolgárság növekszik. Nem attól kell félni, hogy a kispolgárság és a kistőke nő. Attól kell félni, hogy túlságosan sokáig tart az éhínség, a nyomor, a termékhiány, amelynek következményeképpen a proletariátus már teljesen elgyengül, nem tud ellenállni a kispolgári ingadozás és kétségbeesés elemi erejének. Ez félelmetesebb. A termékek mennyiségének növekedése esetén a kispolgárság semmilyen fejlődése sem lesz nagy hátrány, amennyiben ez a nagyipar fejlődését mozdítja elő” … (XXVI. köt. 256. old.)

Megértik-e valahára az ellenzékiek, hogy a rétegeződés és a falusi magántőke miatt csapott riadalom csak visszája a hitetlenségnek az országunkban való szocialista építés győzelmének lehetőségében.

Néhány szót az ellenzéknek a pártapparátus és a pártonbelüli „rezsim” ellen folytatott harcáról.

Végeredményben, gyakorlati szempontból, mit jelent az ellenzéknek a pártunk vezető magvát alkotó pártapparátus ellen folytatott harca? Aligha kell bizonyítanunk azt, hogy az ellenzék harca ezen a téren végeredményben nem más, mint kísérlet a párt vezetésének dezorganizálására és arra, hogy lefegyverezze a pártot az államapparátus megjavításáért, a bürokratizmusnak ez apparátusból való kiűzéséért, az államapparátus irányításáért folytatott harcában.

Mire vezet az ellenzéknek a pártonbelüli „rezsim” ellen vívott harca? Arra, hogy felbomlassza a párt vasfegyelmét, amely nélkül a proletárdiktatúra elképzelhetetlen, arra, hogy végeredményben megingassa a proletárdiktatúra alapjait.

A pártnak ezért igaza van, amikor azt állítja, hogy az ellenzék politikai és szervezeti hibái azt a nyomást tükrözik, amelyet a nem-proletár elemek pártunkra, a proletárdiktatúrára gyakorolnak.

Ezek, elvtársak, az ellenzéki blokk politikai és szervezeti hibái.

IV
Néhány következtetés

Trockij a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság plénumán nemrégen kijelentette, hogy az ellenzéki blokkról szóló téziseknek, ha a konferencia elfogadja őket, elkerülhetetlenül arra kell vezetniök, hogy az ellenzék vezetőit kizárják a pártból. Ki kell jelentenem, elvtársak, hogy Trockijnak ez az állítása teljesen alaptalan és nem őszinte. Ki kell jelentenem, hogy az ellenzéki blokkra vonatkozó tézisek elfogadásának csak egy célja lehet: erélyes harc az ellenzék elvi hibái ellen teljes leküzdésük érdekében.

Köztudomású, hogy pártunk X. kongresszusa határozatot hozott az anarcho-szindikalista elhajlásról. Márpedig mi az anarcho-szindikalista elhajlás? Nem mondhatjuk azt, hogy az anarcho-szindikalista elhajlás „jobb” volt a szociáldemokrata elhajlásnál. Mindamellett abból a tényből, hogy az anarcho-szindikalista elhajlásról határozatot hoztunk, mindmáig még senki sem vonta le azt a következtetést, hogy a „munkásellenzék” tagjait okvetlenül ki kell zárni a pártból.

Trockijnak tudnia kell, hogy pártunk XIII. kongresszusa a trockizmust „világosan kifejezett kispolgári elhajlásnak” minősítette. Mindeddig azonban még senki sem gondolt arra, hogy e határozat elfogadásának okvetlenül a trockista ellenzék vezetőinek kizárására kell vezetnie.

Felolvasom az idevágó részletet a XIII. kongresszus határozatából:

„A mostani «ellenzék» személyében nemcsak a bolsevizmus revíziójára irányuló kísérlettel, nemcsak a leninizmustól való nyílt eltávolodással, hanem világosan kifejezett kispolgári elhajlással van dolgunk. Semmi kétség nem fér ahhoz, hogy ez az «ellenzék» objektíve a kispolgárságnak a proletárpárt hadállásaira és politikájára gyakorolt nyomását tükrözi.” (A XIII. kongresszus határozatából.)

Magyarázza meg nekünk Trockij, mennyiben jobb a kispolgári elhajlás a szociáldemokrata elhajlásnál. Talán nehéz megérteni, hogy a szociáldemokrata elhajlás a kispolgári elhajlás válfaja? Talán nehéz megérteni, hogy amikor szociáldemokrata elhajlásról beszélünk, csak pontosabban fogalmazzuk meg azt, amit a XIII. kongresszus határozatában leszögeztünk? Egyáltalán nem nyilvánítjuk az ellenzéki blokk vezetőit szociáldemokratáknak. Csak azt mondjuk, hogy az ellenzéki blokknál szociáldemokrata elhajlás mutatkozott, és jelezzük, hogy még nem késő visszalépni ettől az elhajlástól, és éppen erre szólítjuk fel az ellenzéki blokkot.

A Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság ismeretes 1925. januári határozata pedig a következőket mondja a trockizmusról:

„A mai trockizmus lényegében a kommunizmus meghamisítása az álmarxizmus «európai» típusaihoz való közeledés szellemében, vagyis végső fokon az «európai» szociáldemokrácia szellemében.” (A KB és a KEB 1925. január 17-i plénumának határozatából.)

Meg kell mondanom, hogy mindkét határozatot lényegében Zinovjev írta. Mindazonáltal nemhogy a párt egésze, de maga Zinovjev sem vonta le ebből azt a következtetést, hogy a trockista ellenzék vezetőit ki kell zárni a pártból.

Nem lesz talán fölösleges megemlíteni, hogy Kamenyev, aki egyenlőségjelet tett a trockizmus és a mensevizmus közé, hogyan vélekedett a trockizmusról. Hallgassák meg:

„A trockizmus mindig a mensevizmus legtetszetősebb, legleplezettebb formája volt, amely a legalkalmasabb volt éppen a munkásság forradalmi érzelmű részének félrevezetésére.” („A leninizmusért” c. cikkgyűjteményben, L. Kamenyev. „A párt és a trockizmus”. 51. old.)

Mindezeket a tényeket Trockij legalább olyan jól ismeri, mint bármelyikünk. Senki sem vetette fel azonban azt a kérdést, hogy Trockijt és elvbarátait mondjuk a XIII. kongresszus határozata alapján ki kell zárni a pártból.

Ezért hiszem azt, hogy Trockijnak a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság plénumán elhangzott kijelentése nem őszinte, hamis.

A Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság októberi plénuma, amikor alapjában jóváhagyta az ellenzéki blokkról szóló téziseket, nem megtorlásokra gondolt, hanem arra, hogy eszmei harcot kell folytatni az ellenzék elvi hibái ellen, amelyekről az ellenzék még mindig nem mond le és amelyekért harcolni szándékozik a jövőben is a szervezeti szabályzat adta keretek között, mint ezt október 16-i „nyilatkozatában” bejelenti. Amikor a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság plénuma így járt el, az a meggondolás vezette, hogy az ellenzék elvi hibái elleni harc e hibák leküzdésének egyetlen eszköze, e hibák leküzdése pedig a pártonbelüli valóságos egység egyetlen útja. A párt szétzúzta az ellenzéki blokkot, kényszerítette arra, hogy a frakciózásról lemondjon, és ezzel elérte azt a szükséges minimumot, amely nélkül lehetetlen az egység a pártban. Ez persze nem csekélység. De nem elegendő. Ahhoz, hogy elérjük a teljes egységet, még egy lépést kell tennünk — el kell érnünk azt, hogy az ellenzéki blokk tagadja meg elvi hibáit, hogy így megóvjuk a pártot és a leninizmust a támadásoktól és revíziós kísérletektől.

Ez az első következtetés.

A párt tömegei elvetették az ellenzéki blokk elvi álláspontját, meghiúsították az ellenzéki blokknak újabb vitára irányuló kísérleteit és ezt mondották: most nincs idő a fecsegésre, ideje szívvel-lélekkel hozzáfogni a szocialista építéshez. Ebből ez következik: kevesebb fecsegést, több alkotó, teremtő munkát, előre a szocialista építésért!

Ez a második következtetés.

A harmadik következtetés pedig abban áll, hogy a pártonbelüli harc folyamán és az ellenzéki támadások visszaverése folyamán a párt építésünk szocialista távlatainak alapján úgy egybeforrott, mint még soha.

Ez a harmadik következtetés.

Építésünk szocialista távlatainak alapján egybeforrott párt — ez az az emelő, amelyre most annyira szükség van ahhoz, hogy előrelendítsük a szocialista építést országunkban.

Ezt az emelőt az ellenzéki blokk elleni harcban kovácsoltuk ki.

A harc egybeforrasztotta pártunkat Központi Bizottsága körül építésünk szocialista távlatainak alapján. A konferenciának formába kell öntenie ezt az egybeforrást azzal, hogy — mint remélem — egyhangúlag elfogadja a Központi Bizottság által javasolt téziseket.

Nem kételkedem abban, hogy a konferencia becsülettel teljesíti ezt a feladatát. (Viharos, hosszantartó taps; a küldöttek felállnak; éljenzés.)

Pravda” 256. és 257. sz.
1926. november 5. és 6.

 (idézet: – Sztálin Művei 8. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

Az ellenzéki blokk a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártban

Tézisek a SzK(b)P XV. országos konferenciája számára, amelyeket a konferencia elfogadott és a SzK(b)P Központi Bizottsága jóváhagyott

A mostani időszak jellemző vonása az, hogy bonyolultabbá vált a harc egyrészt a tőkés országok és országunk között, másrészt országunkon belül a szocialista elemek és a tőkés elemek között.

A világtőkének országunk gazdasági bekerítésére, politikai elszigetelésére, az álcázott blokádra, és végül a Szovjetunió munkásai által a harcoló nyugati munkásoknak és a keleti elnyomott népeknek nyújtott segítség megbosszulására irányuló kísérletei külső jellegű nehézségeket teremtenek, — országunknak a helyreállítási időszakból az ipar új technikai alapon való újjáalakítása időszakába való átmenete pedig és a gazdaságunk kapitalista elemei és szocialista elemei között ezzel kapcsolatban bonyolultabbá váló harc belső jellegű nehézségeket teremt.

A párt látja ezeket a nehézségeket és megvan a lehetősége arra, hogy leküzdje őket. A párt a proletariátus milliós tömegeinek támogatásával máris leküzdi ezeket a nehézségeket és biztos kézzel vezeti az országot a szocializmushoz vezető úton. De pártunknak nem minden osztaga hisz a további előrehaladás lehetőségében. Pártunk egyes részei — igaz, hogy kisszámú részei — a nehézségektől megijedve elernyednek és ingadoznak, kétségbeesnek és dekadens hangulatot terjesztenek, kételkednek a proletariátus alkotó erőiben és erőt vesz rajtuk a kapituláns ideológia.

Ebben a tekintetben a mostani kritikus időszak bizonyos mértékben emlékeztet az 1917.-es Októberi Forradalom fordulópontot jelentő időszakára. Akkor, 1917-ben, a bonyolult helyzetnek és a burzsoá forradalomból a szocialista forradalomba való átmenet nehézségeinek hatása alatt a párt egy része ingadozni kezdett, defetista lett, nem hitt a forradalom győzelmében, nem hitt abban, hogy a proletariátus meg tudja ragadni és meg is tudja tartani a hatalmat (Kamenyev, Zinovjev), — hasonlóképpen most, a jelenlegi kritikus időszakban is, a szocialista építés új szakaszára való átmenet nehézségeinek hatása alatt, pártunk bizonyos köreiben ingadoznak, nem hisznek abban, hogy országunk szocialista elemei legyőzhetik a kapitalista elemeket, hogy a Szovjetunióban a szocializmus győzelmes építése lehetséges.

Az ellenzéki blokk a pártunk egy részének soraiban elterjedt e dekadens és defetista hangulat kifejezője.

A párt látja a nehézségeket és megvan a lehetősége arra, hogy leküzdje őket. De ahhoz, hogy ezeket a nehézségeket leküzdjük, mindenekelőtt le kell küzdenünk a pártunk egy részének soraiban elterjedt dekadens hangulatot és defetista ideológiát.

Az ellenzéki blokk 1926 október 16-i okmányában, amelyben lemond a frakciózásról és elhatárolja magát a SzK(b)P-n belül és kívül működő nyilvánvalóan mensevik csoportosulásoktól, egyszersmind kijelenti, hogy megmarad régi elvi álláspontján, nem tagadja meg elvi hibáit és ezeket a hibás nézeteket a párt szervezeti szabályzatának keretein belül védelmezni fogja.

Ebből következik, hogy az ellenzéki blokk a jövőben is terjeszteni szándékozik a pártban a dekadens hangulatot és a kapituláns ideológiát, hogy a jövőben is propagálni szándékozik a pártban hibás nézeteit.

A pártnak ezért az a soronlevő feladata, hogy feltárja az ellenzéki blokk fő nézeteinek elvi tarthatatlanságát, megmagyarázza, hogy ezek a nézetek összeférhetetlenek a leninizmus alapjaival és döntő eszmei harcot indítson az ellenzéki blokk elvi hibái ellen, azzal a célkitűzéssel, hogy azokat teljesen leküzdje.

I
Az „új ellenzék Trockizmusba való átmenete forradalmunk jellegének és távlatainak fő kérdésében

A párt abból indul ki, hogy forradalmunk szocialista forradalom, hogy az Októberi Forradalom nemcsak jeladás, lökés és kiindulópont a nyugati szocialista forradalom számára, hanem egyszersmind, először, bázisa a forradalmi világmozgalom további kibontakozásának, és, másodszor, megnyitja a Szovjetunióban a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet időszakát (proletárdiktatúra), amelynek folyamán a proletariátus, ha helyes parasztpolitikát folytat, sikerrel építheti és fogja építeni a teljes szocialista társadalmat, természetesen feltéve, hogy egyrészt a nemzetközi forradalmi mozgalom ereje és másrészt a Szovjetunió proletariátusának ereje elég nagy lesz ahhoz, hogy a Szovjetuniót az imperializmus katonai intervenciójától megóvja.

A trockizmus teljesen más nézeteket vall forradalmunk jellegéről és távlatairól. A trockizmus, habár 1917 októberében együtt haladt a párttal, abból indult és ma is abból indul ki, hogy forradalmunk önmagában véve lényegében nem szocialista forradalom, — hogy az Októberi Forradalom csak jeladás, lökés és kiindulópont a nyugati szocialista forradalom számára, — hogy ha a világforradalom késik és a legközelebbi időszakban nem érkezik meg idejében a győzelmes nyugati szocialista forradalom, akkor a proletárhatalomnak Oroszországban el kell buknia vagy el kell fajulnia (ami egy és ugyanaz) a proletariátus és a parasztság közötti elkerülhetetlen összeütközések nyomására.

A párt, amikor megszervezte az Októberi Forradalmat, abból indult ki, hogy „a szocializmus győzelme lehetséges eleinte néhány, vagy akár egy, egymagában vett, kapitalista országban is”, hogy „ennek az országnak győztes proletariátusa, miután kisajátította a kapitalistákat és megszervezte országában a szocialista termelést”, szembe tud és szembe kell hogy forduljon „a világ többi, kapitalista részével, a maga oldalára vonná a többi ország elnyomott osztályait, felkelést szítana ott a kapitalisták ellen, sőt szükség esetén katonai erővel is fellépne a kizsákmányoló osztályok és államaik ellen” (Lenin, XVIII. köt. 232—233. old.), — a trockizmus viszont, amikor Október időszakában együttműködött a párttal, ellenkezőleg, abból indult ki, hogy „nincs remény arra. . . hogy, például, a forradalmi Oroszország meg tudna állni a konzervatív Európával szemben” (Trockij, III. köt. 1. rész, 90. old., „A békeprogram”; először 1917 augusztusában jelent meg).

A párt abból indul ki, hogy a Szovjetunióban minden megvan, ami „szükséges és elegendő” „a teljes szocialista társadalom felépítéséhez” (Lenin. „A szövetkezetekről”), — a trockizmus viszont, ellenkezőleg, abból indul ki, hogy „a szocialista gazdaság igazi fellendülése Oroszországban csak a proletariátusnak Európa legfontosabb országaiban kivívott győzelme után válik lehetségessé” (Trockij, III. köt. 1. rész, 93. old., 1922-ben írt „Utószó” a „Béke- program”-hoz).

A párt abból indul ki, hogy „10—20 évi helyes kölcsönös viszony a parasztsággal, s akkor biztosítva van a győzelem világméretekben” (Lenin. „A terményadóról” c. brosúra vázlata), — a trockizmus viszont, ellenkezőleg, abból indul ki, hogy a proletariátus a világforradalom győzelme előtt nem lehet helyes kölcsönös viszonyban a parasztsággal, hogy a proletariátus, miután megragadta a hatalmat, „ellenséges összeütközésbe kerül nemcsak a burzsoázia valamennyi csoportjával, amelyek forradalmi harcának első idejében támogatták, hanem a parasztság széles tömegeivel is, amelyek segítségével hatalomra jutott”, hogy „az elmaradt, túlnyomó többségében parasztlakosságú ország munkáskormányának helyzetében rejlő ellentmondások csak nemzetközi méretekben oldhatók meg, a proletariátus világforradalmának porondján” (Trockij, 1922-ben írt „Előszó” az „1905” c. könyvhöz).

A konferencia megállapítja, hogy Trockij és elvbarátai az alapvető kérdésről, forradalmunk jellegének és távlatainak kérdéséről olyan nézeteket vallanak, amelyeknek semmi közük sincs pártunk nézeteihez, a leninizmushoz.

A konferencia megállapítja, hogy ezek a nézetek — minthogy lebecsülik forradalmunknak, mint a forradalmi világmozgalom további fejlődése bázisának történelmi szerepét és jelentőségét, minthogy gyengítik a szovjet proletariátusnak a szocializmus további építésére irányuló akaratát, s ezzel gátolják a nemzetközi forradalom erőinek kibontakozását — ellentmondanak az igazi internacionalizmus elveinek és a Kommunista Internacionále fő vonalának.

A konferencia megállapítja, hogy Trockijnak és elvbarátainak ezek a nézetei határozott közeledést jelentenek a szociáldemokrácia nézeteihez, ahogyan ezeket a szociáldemokrácia jelenlegi vezetője, Ottó Bauer képviseli, aki azt állítja, hogy „Oroszországban, ahol a proletariátus a nemzetnek csak jelentéktelen kisebbsége, a proletariátus csak ideiglenesen tudja fenntartani uralmát”, hogy „elkerülhetetlenül újra el kell azt veszítenie, mihelyt a nemzet paraszti tömege kulturális tekintetben eléggé éretté válik arra, hogy maga vegye kezébe a hatalmat”, hogy „az ipari szocializmus ideiglenes uralma az agrárjellegű Oroszországban csak láng, amely harcra hívja az ipari Nyugat proletariátusát”, hogy Oroszországban „az ipari szocializmus tartós uralma csak akkor biztosítható, ha az ipari Nyugat proletariátusa meghódítja a politikai hatalmat” (lásd Ottó Bauer „Bolsevizmus vagy szociáldemokrácia”, német nyelven).

A konferencia ezért Trockijnak és elvbarátainak hasonló nézeteit pártunkon belüli szociáldemokrata elhajlásnak minősíti forradalmunk jellegének és távlatainak alapvető kérdésében.

A SzK(b)P belső viszonyainak alakulásában a XIV. kongresszus után (amely elítélte az „új ellenzék” elvi nézeteit) a legfőbb tény az a körülmény, hogy az „új ellenzék” (Zinovjev, Kamenyev), amely azelőtt harcolt a trockizmus ellen, a pártunkban mutatkozó szociáldemokrata elhajlás ellen, átment a trockizmus eszmei pozícióiba, hogy régebbi, a párttal közös pozícióit teljesen feladva behódolt a trockizmusnak és most olyan hévvel lép fel a trockizmus mellett, amilyennel azelőtt a trockizmus ellen lépett fel.

Az „új ellenzéknek” a trockizmus oldalára való átállását két fő körülmény határozta meg:

a) az, hogy az „új ellenzék” hívein a mostani, kritikus időszak új nehézségei láttán ernyedtség, ingadozás, a proletariátussal összeférhetetlen dekadens és defetista hangulat vett erőt, s emellett Kamenyev és Zinovjev mostani ingadozása és defetizmusa nem véletlenül keletkezett, hanem mint megismétlése, kiújulása annak az ingadozásnak és dekadens hangulatnak, amely kilenc évvel ezelőtt, 1917 októberében, az akkori kritikus időszak nehézségeivel szemben is megnyilvánult náluk;

b) az, hogy az „új ellenzék” a XIV. kongresszuson teljes vereséget szenvedett és ezért bármi áron egyesülni törekedett a trockistákkal, hogy a két csoport, a trockisták és az „új ellenzék” egyesülése ellensúlyozza e csoportok gyengeségét és a proletártömegektől való elszakítottságát, s ezt a törekvést még előmozdította az, hogy a trockizmus eszmei álláspontja teljesen megfelelt az „új ellenzék” mostani dekadens hangulatának.

Ugyanezzel kell magyaráznunk azt a tényt is, hogy az ellenzéki blokk gyűjtőhelyévé vált a SzK(b)P-n belül és kívül működő mindenféle, a párt és a Kommunista Internacionále által elítélt csődbe jutott irányzatnak, kezdve a SzK(b)P „demokratikus centralistáin” és „munkásellenzékén”, egészen a németországi „ultrabaloldali” opportunistákig és a franciaországi Souvarine féle likvidátorokig.

Ugyanebből következik az is, hogy nem válogatósak az eszközökben, s hogy elvtelenek a politikában, ami a trockisták és az „új ellenzék” blokkjának létalapjává vált, mert máskülönben nem tudnák összefogni a különféle pártellenes áramlatokat.

Tehát teljesen törvényszerű, hogy a párt elleni harcban egyfelől a trockisták, másfelől az „új ellenzék” találkoztak egymással a szociáldemokrata elhajlásnak és a különféle pártellenes elemek elvtelen egyesítésének közös platformján s ilymódon egy olyan ellenzéki blokkot alakítottak, amely — új formában — mintegy az Augusztusi Blokk (1912—1914) kiújulása.

II
Az ellenzéki blokk gyakorlati platformja

Az ellenzéki blokk gyakorlati platformja annak a fő hibának közvetlen folytatása, amelyet e blokk forradalmunk jellegének és távlatainak kérdésében elkövetett.

Az ellenzéki blokk gyakorlati platformjának legfontosabb sajátosságait a következő pontokban foglalhatjuk össze:

a) A nemzetközi mozgalom kérdései. A párt abból indul ki, hogy a fejlett kapitalista országok általában a részleges, ideiglenes stabilizáció időszakában vannak; hogy a mostani időszak forradalomközi időszak, amely a kommunista pártokat arra kötelezi, hogy a proletariátust előkészítsék az előttünk álló forradalomra; hogy a tőke, amely hasztalan próbálja tartóssá tenni a stabilizációt, támadásával feltétlenül azt éri el, hogy a munkásosztály maga is harcot indít és egyesíti erőit a tőke ellen; hogy a kommunista pártoknak be kell avatkozniok az élesedő osztályharcba és a tőke támadásait a proletariátus ellentámadásaivá kell változtatniok a proletárdiktatúra kivívása céljából; hogy e célok elérése érdekében a kommunista pártoknak meg kell nyerniök a munkásosztály milliós tömegeit, amelyek még mindig a reformista szakszervezetekhez és a II. Internacionáléhoz csatlakoznak; hogy az egységfront taktikája ilyképpen elengedhetetlen és kötelező a kommunista pártok számára.

Az ellenzéki blokk egészen más előfeltételekből indul ki. Mivel az ellenzéki blokk nem hisz forradalmunk belső erőiben és kétségbeesik a világforradalom késlekedése miatt, a forradalom osztályerőinek marxista elemzése talajáról lesiklik az „ultrabaloldali” önámítás és a „forradalmi” kalandorság talajára, tagadja a részleges kapitalista stabilizáció fennállását és így a puccsizmus útjára téved.

Ezért követeli az ellenzék az egységfront taktikájának felülvizsgálását és az Angol-Orosz Bizottság feloszlatását, ezért nem érti meg a szakszervezetek szerepét és adja ki azt a jelszót, hogy a szakszervezeteket a proletariátus új, kiagyalt „forradalmi” szervezeteivel kell felváltani.

Ezért támogatja az ellenzéki blokk az „ultrabaloldali” hangoskodókat és opportunistákat a Kommunista Internacionáléban (például a német pártban).

A konferencia megállapítja, hogy az ellenzéki blokk nemzetközi politikája nem felel meg a nemzetközi forradalmi mozgalom érdekeinek.

b) A proletariátus és a parasztság a Szovjetunióban. A párt abból indul ki, hogy „a diktatúra legfőbb elve — a proletariátus és a parasztság szövetségének fenntartása, hogy a proletariátus megtarthassa a vezetőszerepet és az államhatalmat” (Lenin, XXVI. köt. 460. old.), hogy a proletariátus a parasztság zömének vezetője — hegemónja — lehet és kell is hogy legyen gazdasági téren, a szocializmus építése terén ugyanúgy, mint ahogy hegemónja volt 1917 októberében politikai téren, a burzsoázia hatalmának megdöntésében és a proletárdiktatúra megteremtésében; hogy az ország iparosítását csak abban az esetben lehet végrehajtani, ha a parasztság iparunk fő piacát alkotó többsége (a szegényparasztság, a középparasztok) anyagi helyzetének fokozatos javulására fog támaszkodni, ennélfogva tehát olyan gazdasági politikát (árpolitikát, adópolitikát stb.) kell folytatni, amely erősíti az ipar és a parasztgazdaság összefogását és fenntartja a munkásosztálynak és a parasztság zömének szövetségét.

Az ellenzéki blokk egészen más előfeltételekből indul ki. Az ellenzéki blokk a parasztkérdésben eltér a leninizmus fő vonalától, nem hisz abban, hogy a proletariátus hegemóniája a parasztság irányában érvényes a szocialista építés terén is, a parasztságot főképpen ellenséges környezetnek tekinti és ezért olyan gazdasági és pénzügyi rendszabályokat javasol, amelyek csak bomlaszthatják a város és a falu összefogását, csak felboríthatják a munkásosztály és a parasztság szövetségét és ezáltal alááshatják a valóságos iparosítás minden lehetőségét. Így például: a) az ellenzék azt javasolja, hogy emeljük fel az iparcikkek gyári árát, márpedig az ilyen áremelésnek elkerülhetetlen következménye volna a kiskereskedelmi árak emelkedése, a szegényparasztságnak és a középparasztság jelentős rétegeinek elszegényedése, a belső piac felvevőképességének csökkenése, a proletariátus és a parasztság közötti meghasonlás, a cservonyec árfolyamának esése és végeredményben a reális munkabér csökkenése; b) az ellenzék azt javasolja, hogy a lehető legnagyobb adónyomást gyakoroljuk a parasztságra, márpedig ez a nyomás elkerülhetetlenül rést üt a munkások és a parasztok szövetségén.

A konferencia megállapítja, hogy az ellenzéki blokk parasztpolitikája nem felel meg az ország iparosítása és a proletárdiktatúra érdekeinek.

c) Harc a pártapparátus ellen a pártonbelüli bürokratizmus elleni harc lobogója alatt. A párt abból indul ki, hogy a pártapparátus és a párt tömegei egységes egészet alkotnak, hogy a pártapparátus (a Központi Bizottság, a Központi Ellenőrző Bizottság, a párt területi szervezetei, a kormányzósági bizottságok, a kerületi bizottságok, a sejtirodák stb.) az egész párt vezető elemét testesíti meg, hogy a pártapparátus a proletariátus legjobbjait foglalja magában, akiket lehet és kell is bírálni hibáikért, akiket lehet és kell is „felfrissíteni”, de akiket nem lehet mocskolni, ha nem akarjuk a pártot a bomlás és fegyvertelenség veszélyének kitenni.

Az ellenzéki blokk, ellenkezőleg, abból indul ki, hogy a párt tömegeit szembeállítja a pártapparátussal, csökkenteni igyekszik a pártapparátus vezetőszerepét, a regisztrátor és a propagandista funkcióira korlátozza azt, a párt tömegeit a pártapparátus ellen uszítja és így diszkreditálja a pártapparátust, gyengíti pozícióit az államvezetés vonalán.

A konferencia megállapítja, hogy az ellenzéki blokknak ez a politikája, amelynek semmi köze sincs a leninizmushoz, csak arra vezethet, hogy a párt fegyvertelenül fog állni abban a harcban, amelyet az államapparátus bürokratizmusa ellen, ennek az apparátusnak tényleges átalakításáért és így a proletárdiktatúra megszilárdításáért folytat.

d) Harc a pártonbelüli „rezsim” ellen a pártonbelüli demokráciáért folytatott harc lobogója alatt. A párt abból indul ki, hogy „aki csak valamelyest is gyengíti a proletariátus pártjának vasfegyelmét (különösen a proletariátus diktatúrája idején), az ténylegesen a burzsoáziát segíti a proletariátus ellen” (Lenin, XXV. köt. 190. old.), hogy a pártonbelüli demokráciára nem a párt proletárfegyelmének gyengítése és bomlasztása, hanem megerősítése és megszilárdítása érdekében van szükség, hogy ha a pártban nincs vasfegyelem, ha a pártnak nincs a proletariátus milliós tömegeinek rokonszenve és támogatása által alátámasztott kemény rezsimje, akkor a proletariátus diktatúrája lehetetlen.

Az ellenzéki blokk, ellenkezőleg, abból indul ki, hogy a pártonbelüli demokráciát szembeállítja a pártfegyelemmel, összekeveri a frakciók és csoportosulások szabadságát a pártonbelüli demokráciával és az ilyenfajta demokráciát a pártfegyelem bomlasztására és a párt egységének aláásására igyekszik felhasználni. Természetes, hogy az ellenzéki blokknak a pártonbelüli „rezsim” elleni harcra szólító felhívásán, amely gyakorlatilag a pártonbelüli frakciók és csoportosulások szabadságának védelmezésére vezet, kapva kapnak országunk proletárellenes elemei, mert azt remélik, hogy megmenti őket a proletárdiktatúra rendszerétől.

A konferencia megállapítja, hogy az ellenzéki blokknak a pártonbelüli „rezsim” ellen folytatott harca, amelynek semmi köze sincs a leninizmus szervezeti elveihez, csak a párt egységének bomlására, a proletárdiktatúra gyengülésére vezethetne és a diktatúrát gyengíteni és bomlasztani törekvő proletárellenes erők kezét szabaddá tenné országunkban.

Az ellenzéki blokk a pártfegyelem bomlasztásának és a pártonbelüli harc kiélezésének egyik eszközéül az országos vita módszerét választotta és ez év októberében vitát próbált ráerőszakolni a pártra. A konferencia szükségesnek tartja, hogy a nézeteltérések kérdéseit pártunk elméleti folyóirataiban megvitassák és elismeri minden párttagnak azt a jogát, hogy szabadon bírálja pártmunkánk fogyatékosságait, de ugyanakkor emlékeztet Lenin szavaira, hogy pártunk nem vitarendező klub, hanem a proletariátus harci szervezete. A konferenciának az az álláspontja, hogy az országos vita csak abban az esetben ismerhető el szükségesnek: a) ha ezt a szükségességet legalább néhány kormányzósági vagy területi pártszervezet elismeri; b) ha a Központi Bizottságon belül nincs elég szilárd többség a pártpolitika legfontosabb kérdéseiben; c) ha a Központi Bizottságban van ugyan szilárd többség, amely határozott álláspontot foglal el, de a Központi Bizottság mégis szükségesnek tartja, hogy politikája helyességét a pártban rendezett vita útján ellenőrizze. Mindezekben az esetekben azonban az országos vitát csak a Központi Bizottság megfelelő határozata után lehet elkezdeni és lefolytatni.

A konferencia leszögezi, hogy akkor, amikor az ellenzéki blokk országos vita megindítását követelte, ezek közül a feltételek közül egyetlenegy sem volt meg.

A konferencia ezért megállapítja, hogy a párt Központi Bizottsága teljesen helyesen járt el, amikor célszerűtlennek minősítette a vitát és elítélte az ellenzéki blokkot azért a kísérletéért, hogy országos vitát kényszerítsen rá a pártra a párt által már eldöntött kérdésekről.

Összefoglalva az ellenzéki blokk gyakorlati platformjának elemzéséből folyó eredményeket, a konferencia megállapítja, hogy ez a platform arról tanúskodik, hogy az ellenzéki blokk a nemzetközi és a belpolitika legfontosabb kérdéseiben letért a proletárforradalom osztályvonaláról.

III
Az ellenzéki blokk „forradalmi” szavai és opportunista tettei

Az ellenzéki blokk jellegzetes sajátossága az a tény, hogy bár a pártunkon belüli szociáldemokrata elhajlás kifejezője és valójában opportunista politikát védelmez, mindamellett fellépéseit igyekszik forradalmi frazeológiával átitatni, a pártot igyekszik „balról” bírálni, igyekszik „baloldali” mezbe öltözni. Ennek a körülménynek az a magyarázata, hogy a kommunista proletárok, akikhez az ellenzéki blokk elsősorban apellál, a világ legforradalmibb proletárjai, hogy ezek a forradalmi hagyományok szellemében nevelt kommunista proletárok egyszerűen nem fogják meghallgatni azokat, akik nyíltan jobboldali kritikát gyakorolnak és ezért az ellenzéki blokk, hogy opportunista áruját elsüthesse, kénytelen forradalmi márkát ráragasztani, jól tudva, hogy csak ilyen fogással tudja magára vonni a forradalmi proletárok figyelmét.

De mivel az ellenzéki blokk mégiscsak a szociáldemokrata elhajlás kifejezője, mivel a valóságban opportunista politikát védelmez, az ellenzéki blokk szavai és cselekedetei állandóan összeütközésbe kerülnek egymással. Innen ered a belső ellentmondás az ellenzéki blokk munkájában. Innen ered a szertehúzás a szó és a tett, a forradalmi frázis és az opportunista cselekvés között.

Az ellenzéki blokk hangoskodva bírálja a pártot és a Kommunista Internacionálét „balról”, ugyanakkor azonban javasolja az egységfront taktikájának revízióját, az Angol-Orosz Bizottság feloszlatását, a szakszervezetektől való elfordulást, a szakszervezetek felcserélését új, „forradalmi” szervezetekkel, és azt hiszi, hogy ezzel előmozdítja a forradalmat, holott ezzel valójában Thomasnak és Oudegeestnek nyújt segítséget, elszakítja a kommunista pártokat a szakszervezetektől, gyengíti a világkommunizmus pozícióit — tehát lassítja a forradalmi mozgalmat. Szavakban — „forradalmárok”, a valóságban pedig — a Thomasok és az Oudegeestek szekértolói.

Az ellenzék nagy hűhóval „balról” „csepüli” a pártot, ugyanakkor azonban az iparcikkek gyári árának felemelését követeli és azt hiszi, hogy ezzel meggyorsíthatja az iparosítást, holott a valóságban ez elkerülhetetlenül dezorganizálná a belső piacot, bomlasztaná az ipar és a paraszti gazdaság összefogását, csökkentené a cservonyec árfolyamát, csökkentené a reálbért, tehát meghiúsítana minden néven nevezendő iparosítást. Szavakban — az iparosítás hívei, a valóságban pedig — az iparosítás ellenségeinek segítőtársai.

Az ellenzék azzal vádolja a pártot, hogy nem akar harcolni az államapparátus bürokratizmusa ellen, ugyanakkor azonban az ellenzék a gyári árak felemelését javasolja, nyilván abban a hitben, hogy a gyári árak felemelésének semmi köze sincs az államapparátus bürokratizmusának kérdéséhez, holott valójában az a helyzet, hogy ebből kifolyólag az állami gazdasági apparátus teljesen elbürokratizálódna, minthogy a magas gyári árak az ipar elsorvasztásának, az ipar melegházi növénnyé változtatásának és a gazdasági apparátus bürokratizálásának legbiztosabb eszközei. Szavakban — a bürokratizmus ellen vannak, a valóságban pedig — az államapparátus bürokratizálásának védelmezői és megvalósítói.

Az ellenzék nagy zajjal és kiabálással támadja a magántőkét, ugyanakkor azonban azt javasolja, hogy vonjuk ki a forgalomból az állami tőkéket az ipar számára, és azt hiszi, hogy ezzel csapást mér a magántőkére, holott valójában ebből a magántőke rendkívüli megerősödése következik, mert ha kivonjuk az állami tőkéket a forgalomból, amely a magántőke tevékenységének fő területe, akkor a kereskedelmet szükségképpen teljesen kiszolgáltatjuk a magántőkének. Szavakban — harc a magántőke ellen, a valóságban pedig — segítség a magántőkének.

Az ellenzék azt harsogja, hogy a pártapparátus elfajult, de amikor a Központi Bizottság felveti az egyik valóban elfajult kommunista, Osszovszkij úr, kizárásának kérdését, az ellenzék a lehető leglojálisabban viselkedik ezzel az úrral szemben és kizárása ellen szavaz. Szavakban — az elfajulás ellen vannak, a valóságban pedig — az elfajulás előmozdítói és védelmezői.

Az ellenzék a pártonbelüli demokrácia mellett kardoskodott, és ugyanakkor országos vitát követelt, úgy vélve, hogy ezzel érvényesíti a pártonbelüli demokráciát, a valóságban pedig kiderült, hogy az ellenzék azzal, hogy a párt elenyésző kisebbsége nevében ráerőszakolta a vitát a párt óriási többségére, a legsúlyosabban vétett minden néven nevezendő demokrácia ellen. Szavakban — a pártonbelüli demokrácia mellett vannak, a valóságban pedig — megszegik minden néven nevezendő demokrácia alapelveit.

A mai kiélesedett osztályharc időszakában a munkásmozgalomban csak kétféle politika lehetséges: vagy a mensevizmus politikája, vagy a leninizmus politikája. Az ellenzéki blokknak azok a próbálkozásai, hogy „baloldali”, „forradalmi” frazeológiával takaródzva és a bírálatot a SzK(b)P ellen kiélezve közbülső helyet foglaljon el e két ellentétes vonal között, csak arra vezethettek és valóban arra is vezettek, hogy az ellenzéki blokk lecsúszott a leninizmus ellenségeinek táborába, a mensevizmus táborába.

A SzK(b)P és a Kommunista Internacionále ellenségei tudják, mit ér az ellenzéki blokk „forradalmi” frazeológiája. Ezért, eleresztve a fülük mellett ezt a frazeológiát, amelyről tudják, hogy egy hajítófát sem ér, egyhangúlag magasztalják az ellenzéki blokkot nem-forradalmi tetteiért és felkarolják a SzK(b)P és a Kommunista Internacionále fő vonala elleni harc ellenzéki jelszavát mint saját jelszavukat. Nem lehet véletlennek tekinteni azt a tényt, hogy az eszerek és a kadetok, az orosz mensevikek és a német „baloldali” szociáldemokraták valamennyien lehetségesnek tartották, hogy nyíltan kifejezzék rokonszenvüket az ellenzéki blokknak pártunk ellen folytatott harca iránt, arra számítva, hogy az ellenzéki blokk harca szakadást fog előidézni, a szakadás pedig szabaddá teszi országunk proletárellenes erőinek a kezét, a forradalom ellenségeinek örömére.

A konferencia szükségesnek tartja, hogy a párt különös figyelmet fordítson az ellenzéki blokk „forradalmi” álcázásának leleplezésére és opportunista lényegének feltárására.

A konferencia szükségesnek tartja, hogy a párt úgy vigyázzon sorainak egységére, mint a szeme fényére, mert a párt egysége a legfőbb ellenszer a forradalom ellenségeinek mindenféle ellenforradalmi próbálkozása ellen.

IV
Következtetések

A SzK(b)P XV. konferenciája, összegezve a pártonbelüli harc elmúlt szakaszának eredményeit, megállapítja, hogy a párt ebben a harcban óriási eszmei fejlődésről tett tanúságot, ingadozás nélkül elvetette az ellenzék elvi nézeteit és gyors, döntő győzelmet aratott az ellenzéki blokkon, amelyet rákényszerített arra, hogy nyíltan lemondjon a frakciózásról és rászorított arra, hogy elhatárolja magát a SzK(b)P-n belül és kívül működő nyilvánvalóan opportunista csoportoktól.

A konferencia megállapítja, hogy az ellenzéki blokk arra irányuló kísérleteinek eredményeképpen, hogy vitát erőszakoljon rá a pártra és megbontsa a párt egységét, a párt tömegei még szorosabban zárkóztak fel a Központi Bizottság mögé, ezzel elszigetelték az ellenzéket és így biztosították pártunk sorainak valóságos egységét.

A konferencia azt tartja, hogy a Központi Bizottság csak a párt széles tömegeinek aktív támogatásával érhette el ezeket a sikereket, hogy az az aktivitás és öntudatosság, amelyről a párt tömegei az ellenzéki blokk züllesztő munkája ellen folytatott harcban tanúságot tettek, a legjobb bizonyítéka annak, hogy a párt az igazi pártonbelüli demokrácia elvei alapján él és fejlődik.

A konferencia teljes egészében jóváhagyja a Központi Bizottságnak az egység biztosításáért vívott harcában folytatott politikáját és megállapítja, hogy a párt feladatai a továbbiakban a következők:

1. Ügyeljen arra, hogy az elért minimumot, amely a párt egységéhez szükséges, ténylegesen megvalósítsák.

2. Folytasson erélyes eszmei harcot a pártunkban kialakult szociáldemokrata elhajlás ellen, magyarázza meg a tömegeknek az ellenzéki blokk elvi nézeteinek hibás voltát és tárja fel e nézetek opportunista tartalmát, bármilyen „forradalmi” frázisokkal takargatják is azokat.

3. Törekedjék arra, hogy az ellenzéki blokk beismerje nézeteinek hibás voltát.

4. Kövessen el mindent a párt egységének megóvása érdekében, hiúsítson meg minden olyan kísérletet, amely a frakciózás és fegyelemsértés felújítására irányul.

„Pravda” 247. sz.
1926. október 26.

(idézet: – Sztálin Művei 8. kötet – című könyvből)

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

A pártonbelüli harc mérséklésének rendszabályairól

Beszéd a SzK(b)P Központi Bizottsága Politikai Irodájának ülésén

1926. október 11

Ha mellőzzük az apróságokat, akkor rátérhetnénk közvetlenül a dolog lényegére.

Miről vitatkozunk? Arról, hogyan összegezzük annak a pártonbelüli harcnak az eredményét, amelyben az ellenzék vereséget szenvedett. A harcot nem mi, nem a Központi Bizottság, hanem az ellenzék kezdte. A Központi Bizottság többízben próbálta lebeszélni az ellenzéket a vitáról, a Központi Bizottság az áprilisi plénumon, a júliusi plénumon igyekezett lebeszélni az ellenzéket az országos pártvitáról, mert az ilyen vita a harc kiéleződését, a szakadás veszélyét jelenti és jelenti azt, hogy legalábbis egykét hónapra gyengül a párt és a kormányszervek pozitív munkája.

Szóval, összegeznünk kell az ellenzék által kezdeményezett harc eredményeit és le kell vonnunk a megfelelő következtetéseket.

Nem kétséges, hogy az ellenzék súlyos vereséget szenvedett. Az is világos, hogy a párt soraiban fokozódik a felháborodás az ellenzékkel szemben. A kérdés most az, hogy meghagyhatjuk-e az ellenzék vezetőit a Központi Bizottság tagjainak vagy sem? Ez most a fő kérdés. Nehéz hozzájárulni ahhoz, hogy olyan emberek, akik Sljapnyikovot és Medvegyevet támogatták, bennlegyenek a Központi Bizottságban. Nehéz beleegyezni abba, hogy olyan emberek, akik támogatták mindenféle Ruth Fischereknek és Urbahnsoknak a Kommunista Internacionále és pártunk ellen folytatott harcát, bennmaradjanak a Központi Bizottságban.

Meg akarjuk mi tartani az ellenzék vezetőit a Központi Bizottságban? Azt hiszem, igen. De ahhoz, hogy megtartsuk őket, fel kell oszlatniok frakciójukat, be kell ismerniök hibáikat és el kell határolniok magukat a pártunkon belül és kívül szemtelenkedő opportunistáktól. Az ellenzéknek el kell fogadnia ezeket a feltételeket, ha békét akar a pártban.

Melyek a feltételeink?

Első pont — jelentsék ki nyíltan, hogy feltétlenül alávetik magukat a pártszervek határozatainak. Úgy látszik, hogy ez ellen a pont ellen az ellenzéknek nincs különösebb kifogása. Régen nálunk, bolsevikoknál, ez volt a szokás: ha a párt egy része kisebbségben marad, akkor nemcsak aláveti magát a többség határozatainak, nemcsak végrehajtja ezeket a határozatokat, hanem nyíltan is kiáll a párt határozatainak védelmében. Mi ezt most nem követeljük önöktől, nem kívánjuk önöktől, hogy beszédeket mondjanak annak az álláspontnak a védelmében, amellyel önök elvileg nem értenek egyet. Nem kívánjuk, mert könnyíteni akarunk nehéz helyzetükön.

Második pont — ismerjék el nyíltan, hogy az ellenzék frakciós munkája hibás és káros volt a párt szempontjából. Vagy talán nem így van? Akkor miért mondanak le az ellenzékiek a frakciózásról, ha az nem káros? Javaslatot nyújtanak be a frakció feloszlatására vonatkozólag, lemondanak a frakciózásról, azt ígérik, hogy felszólítják elvbarátaikat, híveiket, frakcióik tagjait, hogy tegyék le a fegyvert. Miért? Nyilván azért, mert hallgatólagosan abból indulnak ki, hogy a frakciózás hibás és megengedhetetlen. Akkor miért ne mondanák meg ezt nyíltan? Ezért követeljük, hogy az ellenzék nyíltan ismerje el az utóbbi időben folytatott frakciós munkájának megengedhetetlen, hibás voltát.

Harmadik pont — ez arra vonatkozik, hogy határolják el magukat az Osszovszkijoktól, a Medvegyevektől stb. Ez véleményem szerint feltétlenül elengedhetetlen követelés. Én a magam részéről nem tudok elképzelni olyan központi bizottsági tagokat, akik blokkban vannak Osszovszkijjal — akinek a kizárása ellen szavazott az ellenzék — vagy Medvegyevvel, vagy Sljapnyikovval. Azt akarjuk, hogy az ellenzék határolja el magát tőlük. Ez csak megkönnyíti a békét pártunkban.

Negyedik pont — határolják el magukat Korschtól, Maslowtól, Ruth Fischertől, Urbahnstól, Webertől és a többiektől. Miért? Azért, először, mert ezek az emberek gyalázatos agitációt folytatnak a Kommunista Internacionále és a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja ellen, Szovjetállamunk ellen. Azért, másodszor, mert ennek az úgynevezett „ultrabaloldali”, de valójában opportunista frakciónak a vezéreit, Maslowot és Ruth Fischert, kizárták a pártból és a Kommunista Internacionáléból. Azért, harmadszor, mert ezek mindannyian a SzK(b)P-n belüli ellenzékbe kapaszkodnak és vele szolidárisak. Minél előbb határolja el magát az ellenzék ettől a szeméttől, annál jobb lesz mind az ellenzékre, mind a Kommunista Internacionáléra nézve.

Utolsó pont — ne támogassák azt a Kommunista Internacionále vonala elleni frakcióharcot, amelyet a Kommunista Internacionále szekcióin belül különböző opportunista csoportok folytatnak.

Ezek a Központi Bizottság feltételei.

Térjünk most át az ellenzék feltételeire.

Az ellenzék négy pont teljesítését követeli a Központi Bizottságtól.

Első pont. „A XIV. kongresszus határozatainak és a párt későbbi határozatainak propagandáját pozitív formában kell folytatni, anélkül hogy a más nézetet vallókat mensevizmussal stb. vádolnák.” Hogyan értsük ezt a pontot? Ha az ellenzék azt javasolja, hogy a Központi Bizottság az ellenzék elleni propagandát úgy mérsékelje, hogy a Központi Bizottság ne is fejtse ki a maga elvi vonalát az ellenzék hibáival szemben, mondjuk a SzK(b)P küszöbönálló XV. konferenciáján, akkor ezt a pontot nem fogadhatjuk el. De ha a bírálat hangjáról van szó — azt természetesen bizonyos mértékben lehet enyhíteni. Ami azonban az ellenzék elvi hibáinak bírálatát illeti, annak feltétlenül érvényben kell maradnia a jövőben is, mert hiszen az ellenzék nem akar lemondani elvi hibáiról.

Második pont — ez arra vonatkozik, hogy joguk legyen arra, hogy nézeteikért pártsejtjükben síkra szállhassanak. Ez a követelés fölösleges, mert erre a párttagoknak mindig is joguk volt és joguk lesz. Nézeteikért kiállhatnak és ki is kell állniok a sejtben, de úgy kell kiállni, hogy a tárgyilagos bírálatot ne változtassák országos vitává.

Harmadik pont — vizsgáljuk felül a pártból kizártak ügyét. A Központi Bizottság nem kedvtelésből zár ki valakit a pártból. Ha valakit kizárnak, annak az az oka, hogy nincs más megoldás. Ott van Szmirnov, őt kizárták, — többször figyelmeztették, az után zárták ki. Ha azt mondta volna, hogy elismeri hibáit, ha lojálisán viselkedett volna, lehetett volna enyhíteni a Központi Ellenőrző Bizottság határozatát. De ő nemcsak nem lojális, nemcsak nem ismeri el hibáit, hanem ellenkezőleg, nyilatkozatában sárral dobálja a pártot. Világos, hogy amikor Szmirnov így viselkedik, ügyét nem lehet felülvizsgálni.

Általában az olyanokra vonatkozó döntést, akiket kizártak, de akik nem ismerik el hibáikat, a párt nem vizsgálhatja felül.

Negyedik pont — hogy „az ellenzéknek a kongresszus összeülése előtt tegyék lehetővé, hogy a párt előtt kifejthesse nézeteit”. Az ellenzéknek ez a joga magától értetődik. Az ellenzéknek tudnia kell, hogy a szervezeti szabályzat szerint a Központi Bizottságnak a pártkongresszus előtt vitalapot kell kiadnia. Az ellenzéknek ezt a követelését tehát nem lehet követelésnek nevezni, mert a Központi Bizottság nem vonja kétségbe annak szükségességét, hogy a pártkongresszus előtt vitalapot adjunk ki.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 8. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!