Címke: gyermekéhezés

Az UNICEF legutóbbi jelentése szerint, Magyarországon a 0-17 évesek 25 százaléka, vagyis minden negyedik gyermek szegénységben él. A miniszterelnök főtanácsadója – Hegedűs Zsuzsa – egyik hetilapnak adott interjújában arról beszélt, ma már lényegében nincs hazánkban gyermekéhezés. Szerinte a szegényebb rétegek társadalmi leszakadását sikerült a Fidesznek megállítani. Mondta ezt egymilliós fizetésért, amely mellé szolgálati autó is jár.

Valószínűleg a kocsijából más Magyarországot lát, mint ami a valóság. Tisztes juttatást kap – a semmiért. Talán ha őnagysága kiszállna a luxusautóból, és ellátogatna az élet peremén vergődő családokhoz, akkor meggyőződhetne arról, milyen is Orbán Magyarországában mélyszegénységben élni. Netán ha beszélne pedagógusokkal, óvónőkkel, akik – ha mernék – elmondhatnák neki, hogy hétfőnként milyen éhesen mennek a gyerekek az iskolába, óvodába. A szociális ellátórendszer egyébként is hétvégén és ünnepnapokon szünetet tart. Akkor a szegényeknek tilos éhesnek lenniük.

Mit csinálnak a szociális területért „felelős” állami, önkormányzati vezetők? Nem szégyellik magukat? Míg ők vasárnap a szépen terített asztal mellett elmormolnak egy imát – hisz’ jó keresztény emberhez ez illik –, majd jóízűen elfogyasztják a gazdagék ebédjét, az országban százezreknek talán még kenyérre sem jut hétvégén. Álszent, hazug látszatok országában élünk.

Tausz Katalin, az UNICEF magyarországi gyermekjogi igazgatója, a Népszavának arról beszélt, hogy „Gyerekek képesek olyat mondani, amikor megkérdezik tőlük, mik szeretnének lenni, hogy közmunkás. Nekik a szüleik is közmunkások, akik boldogok attól, hogy közmunkát sikerült kapniuk. De egy gyereknek ne az legyen az álma, hogy közmunkás legyen, hanem mondjuk űrhajós.”

Nem szeretnék senkit számokkal untatni, ehelyett három igaz történetet mesélek el. Egy vidéki nagyváros és környéke a helyszín, valahol az Alföldön. De lehetne bármelyik magyar település, hiszen a szegénység mindenütt jelen van, hazánkban milliók tengődnek az élet peremén.

A legutóbbi ételosztáson, a melegben a hűvösön várta, hogy sorra kerüljön egy négy gyermekes anyuka is. Körülötte a csemetéi, közülük a legfiatalabb nyolc hónapos. Sokat nem tudtunk beszélni – hiszen senki sem beszél szívesen a saját nyomorúságáról –, de annyit azért megtudtam, hogy 54 ezer forintos közmunkából próbálnak megélni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. A hétvégét nehezen tudják megoldani, de igyekeznek, hogy a gyermekek legalább egyszer meleg ételhez jussanak. Arra a kérdésre, hogy miként képzelik el a család jövőjét, hallgatás volt a válasz. A nagyobb gyerekek szótlanok voltak, nem nyíltak meg. Akkor csillant föl a szemük, amikor az ebédet megkapták. Olyan jóízűen és gyorsan ettek… Látszott, nem minden nap jutnak meleg ételhez.

Pár hónapja egy olyan településrészen jártam, ahol többségben a társadalom számkivetettjei élnek. Aki már járt olyan településen, ahol a nyomor az úr, annak nem kell bemutatni, milyen körülményekkel találkoztam. Barátaim ételt osztottak: töltött káposztát. Rengetegen álltak a sorban, várták türelmesen, hogy kis ételhordójukba annyi adag kerüljön, ahány tagú a család. Jómagam közben a gyerekekkel játszottam, beszélgettem. Sok mindenről, többek között a családról, saját kis világukról. Egy nyolc év körüli kisfiútól megkérdeztem, szereti-e a töltött káposztát. Felcsillanó szemmel mondta: igen, nagyon. Hozzátette, tejföllel szereti, mert úgy még finomabb. Arra a kérdésre, hogy van- e otthon tejföl – nem meglepő módon –, azt válaszolta, sajnos nincs. Szeméből eltűnt a csillogás, szája elgörbült. Csak nézett maga elé… Nem tudom, mi játszódott le pár pillanat alatt buksi fejecskéjében. Következő mondata viszont mellbevágó volt. „Tudja bácsi, mikor esszük majd a káposztát, akkor hozzáképzelem a tejfölt is”– tette hozzá, nagy komolyan. Ebben a válaszban benne volt napjaink Magyarországának minden keserve, tönkretett élete. A kilátástalanság, a nyomor, és vágy egy jobb, tisztább, emberi életre.

A befejező történet is fájdalmas. Valamikor tavasszal történt.

Szülei mellett állt a sorban egy hat év körüli kisfiú, aki lehajtott fejjel, halkan válaszolgatott a kérdéseimre. Megtudtam, hogy még óvodába jár, ahol kap ellátást, hétvégén azonban gyakran nem lakik jól, mert a szüleinek nem telik ennivalóra. A szülők – akik rendszeres vendégek – elmondták, hogy munkájuk nincs, segélyekből próbálnak megélni. Kevéske pénzüket képtelenek beosztani, hiszen a rezsi szinte mindent elvisz. Szerényen élnek, minden fillér kiadást kétszer is meggondolnak, de hiába, bizony hó végére üres a bugyelláris. Figyelik, hogy éppen hova tudnak menni ennivalóért. Ahogy mesélték, szerencséjükre vannak még jó emberek, akikre számíthatnak. Hogy mi lesz holnap, erre ők nemigen mernek gondolni. Minden erőfeszítést megtesznek azért, hogy kis családjuk együtt maradjon. A kisfiú, mikor már elfogyasztotta az ebédet, elárulta, hogy szereti a focit, kedvenc csapata a Real Madrid. „Köszönöm bácsi, hogy enni adtak, finom volt” – mondta búcsúzóul, amikor szülei kezét fogva elindultak, lassan bandukolva a szokott úton, hazafelé. Az úton, ami most – még? – a kilátástalanság útja. Vajon mi lesz ebből a kisgyermekből? Szeretnék egyszer, pár év múlva találkozni vele, megtudni, hogyan alakult a sorsa.

Az évek során nagyon sok megtört, szinte már az életről is lemondott emberrel találkoztam. De talán a legszomorúbb, legmellbevágóbb, amikor kisgyermeket látok, aki éhesen, mosolytalanul várja, hogy sorra kerüljön a családja. Meghasad a szívem, mikor a fájdalmas tekintetüket látom. Csak az vigasztal, hogy néha szemükben a remény is felcsillan. A szüleik már talán feladták, de ők még gyerekésszel – igaz, sok mindent átélve –, szerencsére eddig nem jutottak el. (Ha visszagondol a kedves olvasó arra, hogy milyen jövőt látnak a szegény sorsú gyerekek maguk előtt, akkor azonban félő, hogy a szegénység mindinkább életformává válik.)

Sokszor eszembe jut, vajon milyen jövő vár ezekre az értelmes tekintetű, szomorú szemű, félszeg gyermekekre? Lesz -e erő bennük arra, hogy kitörjenek mai helyzetükből, képesek lesznek-e saját tehetségükből jobb életet élni, mint ma a szüleik?

A választ nem tudom, de hiszek abban, hogy a jövő Magyarországa nem a kiváltságosok, a született előjogok országa lesz. Akkor talán a gyámoltalan , örömtelen éhező kislányoknak, kisfiúknak is megnyílik egy jobb világ reménye.

Addig meg:

“Ezernyi fajta népbetegség,
szapora csecsemőhalál,
árvaság, korai öregség,
elmebaj, egyke és sivár
bűn, öngyilkosság, lelki restség,
mely, hitetlen, csodára vár,
nem elegendő, hogy kitessék:
föl kéne szabadulni már!”
(József Attila: Hazám)
(kím)

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Molnár Erzsébet

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”-rovatban tájékoztatjuk!