Így élt Lenin

„EGY ÁLLAMFŐ HÉTKÖZNAPJAI”

Mint ti vagy én, ő szakasztott olyan, csak talán a szeme táján jobban fodrozza a bőrt a gondolat-folyam, s keményebb gúny ül a száján.

Negyvenhét éves volt Lenin, amikor a százötvenmilliós, hatalmas ország államának fejévé lett. Harmincévi illegális munka, börtön, száműzetés állt ekkor már mögötte.

Izgalmas probléma: mi történik a forradalmárral, amikor hatalomra kerül? Hogyan találja bele magát új helyzetébe, hogy alkalmazkodik az új feladatokhoz, munkakörülményekhez? Nem idomul-e a volt politikusok életviteléhez? Meg tud-e maradni államfőként is forradalmárnak?

Lenin, mint láttuk, elméletileg jó előre felkészült a forradalom győzelmére. A győzelem után azonban reá és munkatársaira egy új államrend megszervezésének hihetetlenül bonyolult, sokrétű napi feladatai zúdultak. Olyan országban kellett merőben új államot megszervezni, ahol még a XX. században is az államvezetés önkényuralmi – tehát középkorias – formái uralkodtak. A lakosság kétharmada írástudatlan volt. Az ipar és a mezőgazdaság elmaradott. És teljesen szétzilálta a háború.

A régi államapparátus használhatatlannak bizonyult. A vezető tisztviselők szembefordultak a szovjethatalommal, példájuk nyomán kezdetben még a kishivatalnokok is „méltóságukon alulinak” tartották, hogy a „jöttment prolikkal” együttműködjenek. (Apróság, de jellemző: amikor Trockij, az újdonsült külügyi népbiztos a békedekrétumot le akarta idegen nyelvekre fordíttatni, az egész külügyminisztérium apparátusában nem talált embereket, akik vállalták volna.)

És mindezek tetejébe ott volt a háborútól és az Ideiglenes Kormánytól örökölt éhínség, a fenyegető fűtőanyaghiány, a közlekedés szinte teljes csődje – és az egész felbolydult Oroszország.

A túlnyomóan paraszti-kispolgári, a közélet demokratikus formáitól eddig teljesen elzárt országban robbanásszerűen tört felszínre minden elfojtott szenvedély. Az egész ország – s különösen a két főváros – szinte szünet nélkül gyűlésezett. Furcsa próféták bukkantak fel meg zavaros fejű anarchisták – akik már az első napokban, de azután is évekig sok gondot okoztak a szovjethatalomnak.

Ebben a káoszban kellett megkezdeni a rendteremtést. A bolsevikok elsősorban saját pártjukra s a nagyipari munkásságra támaszkodhattak. Az idő azonban sürgetett: újra meg újra szervezkedett a szétvert, de még meg nem semmisített ellenforradalom. És számolni kellett külső támadással; az első időszakban különösen a németekével, akik ki akarták használni, hogy az orosz hadsereg széthullott, s a központi államhatalom meggyengült.

Lenintől, amikor 1917 tavaszán Zürichből hazaindult, így búcsúzott a házigazdája: „Remélem, Uljanov úr, Oroszországban nem kell majd annyit dolgoznia, mint itt.” „Azt hiszem, Kammerer úr, odahaza még többet kell majd dolgoznom” – felelte Lenin.

Életmódja, mint államfőé alighanem főként abban különbözött az illegális harcosétól, hogy valóban még többet dolgozott. Feljegyezték, hogy a Népbiztosok Tanácsának megalakulásakor az egyik népbiztos jelölt húzódozott a funkció vállalásától, mondván: nincs az ilyesfajta munkában tapasztalata. Mire Lenin elnevette magát, és felvilágosította, hogy az „ilyesfajta munkában” egyiküknek sincs semmi tapasztalata, s hogy minden pártfunkcionárius számára az most a legelső probléma: hogyan tanuljon meg új módon dolgozni, hogyan változtassa meg régi szokásait, hogyan legyen a forradalmi ellenzék emberéből a szocialista rend felelős, hozzáértő építője. „A szocializmus építésének lényege a szervezés” – hangoztatta gyakran.

„Fiataljaink, de nemcsak a fiatalok, hanem azok is, akik már a későbbi években kezdtek dolgozni, gyakran túl egyszerűnek képzelik a dolgot: elfoglalták a Téli Palotát, szétverték a hadapródiskolásokat, visszaverték Kerenszkij támadását, és ezzel kész is. Hogy az apparátust hogyan hoztuk létre, hogyan indítottuk be a népbiztosságok munkáját, az már kevésbé érdekli őket. Márpedig nem kétséges, hogy különös érdeklődésre tarthat számot: hogyan tanultunk meg az igazgatás mindennapi munkájában harcolni a proletariátus érdekeiért” – írja Krupszkaja, és elmondja: micsoda megfeszített munkát végzett Lenin, munkatársaival együtt, az igazgatási és gazdasági apparátus újjáteremtéséért. Hogy a káosz fölött úrrá legyenek, Lenin ebben az időben különösen fontosnak tartotta a mindenre kiterjedő nyilvántartás és ellenőrzés megszervezését. „Egyetlen darab terméknek, egyetlen font gabonának sem szabad kimaradnia a nyilvántartásból – mondta már november 4-én (17-én). A munkásokat ugyanekkor felszólította: kezdjenek hozzá a gyárakban a munkásellenőrzés megszervezéséhez, lássák el a falut iparcikkekkel, cseréljék be az iparcikkeket gabonára. „A szocializmust nem lehet felülről jövő rendeletekkel megteremteni – hangoztatta. – A szocializmus szellemétől távol áll a hivatalos, bürokratikus gépiesség; az eleven szocializmus maguknak a néptömegeknek az alkotása.”

Igen, a tömegek alkotóerejébe vetett bizalom segített Leninnek, hogy ne essék pánikba a tornyosuló feladatok láttán. Munkatársai közül sokan kétségbeestek, hiszen a legtöbben nem ismerték a rájuk bízott munkaterületet. Gyakran lehetett hallani ilyen kijelentéseket: „Nem bírom tovább, nem tudok így dolgozni.” De aztán csak folytatták a munkát. És Lenin meghallgatott mindenkit, és hajlandó volt mindenkivel együtt dolgozni, aki segíteni akart a problémák megoldásában.

Életkörülményei annyit változtak, hogy Krupszkajával együtt beköltözött a Szmolnij egyik kis szobájába. Valamelyik leánynevelő intézeti felügyelőé lehetett hajdan, a mosdón keresztül kellett bejárni. Egy emelettel följebb volt Lenin dolgozószobája, s szemben vele kis fogadószoba – mindig tele emberekkel. A Szmolnijba járt akkor mindenki. És legtöbben Leninnel akartak beszélni.

A Szmolnijban étkezdét szerveztek. A koszt az éhező Petrográd körülményeinek megfelelő, nagyon szegényes volt. Ha a Szmolnij lakói közül valaki valami kis külön élelemhez jutott, gondosan megosztotta a többiekkel. Kollontaj asszony, a hírneves szovjet diplomata, aki akkor népjóléti népbiztos volt, ma már mulatságosnak tetsző epizódot jegyzett fel erről:

„Nem sokkal a II. szovjetkongresszus befejezése után történt. Svéd elvtársak Stockholmból néhány gömbölyű eidami sajtot küldtek Vlagyimir Iljicsnek és nekem (politikai emigránsként ugyanis Svédországban dolgoztam).

Az ajándék igencsak jókor jött. Emlékszem, amikor felszólaltam egy gyűlésen, és heves politikai vitába bocsátkoztam az eszerekkel (»szociálforradalmárok«, magát parasztpártnak tekintő, erősen vegyes összetételű és politikájú párt), megszédültem.

– Beteg, Kollontaj elvtársnő? – kérdezte a vörösgárdista, aki elkapott.
– Nem, inkább éhes vagyok.

A vörösgárdista felajánlott egy rubelt »egy kis kenyérkére«, de nem fogadtam el, erre megtudta valahonnan a címemet, és odahozta a kenyeret. Még a nevét sem tudtam meg soha.

Ezért aztán megvallom, nagyon örültem, hogy megvendégelhettem egy kis sajttal Vlagyimir Iljicset. A kormányfő velünk együtt koplalt.

A Népbiztosok Tanácsának ülése előtt megmutattam a piros sajtgömböket lljicsnek. Először is ránk gondolt.

– El kell osztani, hogy mindenkinek jusson… Legyen szíves, csinálja meg.

Lenin bement a dolgozószobába, én pedig az előszobában újságpapírt terítettem az asztalra, szereztem egy kést, és nekiláttam felosztani a sajtot az elvtársaknak vacsorára. Ekkor azonban szükség volt jelenlétemre a Népbiztosok Tanácsának ülésén. A kést és a sajtot az asztalon hagytam, bementem. Az ülés, ahogy akkoriban szokás volt, késő éjszakáig elhúzódott. Közben megfeledkeztem a sajtról. Amikor kimentem, már hűlt helyét találtam. Ott volt a kés és az újság, de a sajtnak nyoma veszett. Az ajtóban napjában többször váltották egymást az őrök. A darabokra vágott és otthagyott sajtot nyilván a saját fejadagjuknak vélték. És nem volt semmi meglepő abban, hogy a nap folyamán bekebelezték.

Visszamentem Vlagyimir Iljics dolgozószobájába. Gorbunovval együtt a jegyzőkönyvet javítgatta. (Lenin mindig így csinálta; naponta láthattuk ezt a rendkívül gondos és precíz munkát.)

– Mi a baj? – kérdezte Vlagyimir Iljics. Elmondtam. Nagyot nevetett. – Legalább jóízű volt? – kérdezte derűsen. – Meg se kóstolta? Látja, ez kár. No, nem baj, ha mi nem ettük meg, megették mások.

És folytatta a jegyzőkönyv olvasását, végezte a Népbiztosok Tanácsa elnökének munkáját.”

Lenin egyébként sohasem fogadott el ajándékot. Később Moszkvában gyakran küldtek neki ennivalót, tüzelőt, ilyesmit, ő pedig mindet elküldte gyermekotthonoknak és kórházaknak. Nem gőgből, és nem is aszkézisből. Természetesnek tartotta, hogy az éhező országban ő is olyan körülmények között éljen, mint más. És túlságosan iszonyodott a korrupt cári tisztségviselők emlékétől…

A szovjet kormány 1918 márciusáig tartózkodott Petrográdban. Azután átköltöztek Moszkvába. Az Októberi Forradalmat követő e néhány hónap alatt teremtették meg a szovjet államapparátust, mely később rendkívül teherbírónak bizonyult: kiállta az intervenció, a polgárháború minden megpróbáltatását.

„Ez a lázas munka igénybe vett minden erőt, a végsőkig feszítette az idegeket – olvassuk Krupszkaja visszaemlékezéseiben. – Hihetetlen nehézségeket kellett leküzdeni, elkeseredett harcokat kellett folytatni, nemegyszer közeli munkatársainkkal is. Nem csoda hát, hogy Iljics, amikor késő éjszaka aludni tértünk, nemegyszer álmatlanul forgolódott, s újra meg újra felkelt, hogy valakinek valamilyen halaszthatatlan utasítást adjon. S amikor végre mégis elaludt, álmában is a feladatokról beszélt…”

Petrográdi életük egyik legsúlyosabb küzdelme a breszti béke megkötéséhez kapcsolódik. A békedekrétumra a kapitalista kormányoktól nem érkezett visszhang. Az európai országokban a forradalom késlekedett – kívülről nem számíthattak gyors támogatásra. A német hadsereg támadásba lendült: előrenyomult Ukrajnában, s a Baltikum felől már-már Petrográdot fenyegette. Ilyen körülmények között a szovjet kormány – Lenin kezdeményezésére – szükségesnek látta, hogy különbéke-tárgyalásokat kezdjen. A császári kormány a szovjetek szempontjából rendkívül kedvezőtlen, megalázó békefeltételeket diktált. A bolsevik pártban és a szovjet kormányban roppant erős ellenzéke volt a békekötésnek. (Különösen ellenezte a békekötést Trockij.) Lenint többször leszavazták; számosan funkciójukról is lemondtak.

Lenin gyötrődött, töprengett, rengeteget tárgyalt, vitatkozott. Ezerszer ellenőrizte önmagát, s ő lett volna a legboldogabb, ha kiderül, hogy téved: hogy van olyan ütőképes hadsereg, amely ellen tud állni a németeknek, vagy ha számítani lehet rá, hogy Németországban hamarosan kitör a forradalom. A realitásokat azonban jobban tisztelte, mint vágyait.

Podvojszkij, a szovjethatalom egyik katonai vezetője jegyezte fel emlékirataiban, hogy 1918 januárjában, az első általános hadseregkongresszus küldötteinek tanácskozásán Lenin kérdőívet osztott szét, melyen az egységek harcképességére vonatkozó kérdések szerepeltek. A válaszok összegezése után kiderült: alig-alig van harcképes alakulat. A katonák belefáradtak a háborúzásba, haza akarnak menni. Egyre több a szökés. Lőszer, fegyver, ruhanemű, szállítóeszköz alig. Ami van, az is rossz állapotban. A lovak a rossz takarmányellátás miatt annyira legyengültek, hogy semmire sem lehet őket használni…

Ilyen módon tájékozódott Lenin, s így győződött meg róla, hogy a békekötés: rossz dolog, de szükséges megalkuvás; a háborút vállalni ebben a pillanatban – életveszélyes kaland.

A békét Bresztben végül is – még az eredetinél is rosszabb feltételek között – 1918. február végén megkötötték. A szovjet állam időt nyert – egyebek között – arra is, hogy a széthullott hadsereg helyébe megszervezze a saját, új hadseregét.

(idézet: – Így élt Lenin – című könyvből)

SaLa