Az első nap délelőttje – „A Führer szólítása”
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)
2
Papen már kora reggel, 7 órakor magához kérette Düsterberget, hogy legyen segítségére a makacskodó Hugenberg és az újból ingadozó Seldte meggyőzésében. Nem válogatott az eszközökben. Bár tudta, hogy a katonai puccs veszélye már a múlté – néhány órája értesült arról, hogy Schleicher nem merte vállalni a nyílt fellépést a birodalmi elnökkel szemben, és visszautasította a vezérkari tisztek egy csoportjának puccs-tervét -, mégis ezzel fenyegette a húzódozó Düsterberget. A hír forrásaként a beavatott Oskar von Hindenburgot megjelölve közölte: „Amennyiben 11 óráig nem alakul meg az új kormány, úgy a Reichswehr lép a színre.” Majd, hogy érthetőbb legyen, hozzátette: „Schleicher és Hammerstein katonai diktatúrája fenyeget.”
Düsterberg nem bízott Papenben, megbízott viszont Oskar von Hindenburgban. Ezért részletesebb tájékoztatásért hozzá sietett. Visszatérve Papent már a náci vezetők körében találta, így nem vonhatta kérdőre valótlan állítása miatt. Papen érvelése ellen szólt továbbá Blomberg kinevezése is, amely már egyértelművé tette a „puccsveszély” alaptalanságát. Ezzel volt magyarázható Düsterberg komorsága, s Papen nyugtalansága is, amely az elkövetkező percekben csak fokozódott. Az idő ugyanis gyorsan haladt, s Hindenburg valóban 11 órára várta az új kormány leendő minisztereit.
Papen és Hitler a beszélgetést a villától a birodalmi kancelláriáig vezető behavazott sétaúton folytatta, anélkül azonban, hogy a valóságban közelebb kerültek volna a megoldáshoz.
A kancellárián Ottó Meissner, Hindenburg titkára fogadta az érkezőket. Dolgozószobájába vezette őket, ahol már összegyűlt a miniszteri bársonyszékek többi várományosa is. 11 óráig már csupán néhány perc volt hátra. A jelenet, amely most következett, talán a korábbiaknál is nagyobb feszültséget teremtett. Rendezője és egyben főszereplője Adolf Hitler volt.
Hitler taktikát változtatott, s a védekezésből gyors támadásba ment át. Papen elé lépett, s a többiekhez fordulva határozott hangon kijelentette, hogy kancellári kinevezése a teljhatalmat jelentő poroszországi miniszterelnöki és belügyminiszteri megbízatás nélkül számára elfogadhatatlan, mivel az e két tisztséget egyesítő, különleges jogokkal felruházott s közvetlenül a birodalmi elnök által kinevezett birodalmi biztosi hivatal olyan jelentős hatalmat összpontosít, amely megengedhetetlen mértékben korlátozná őt – a leendő birodalmi biztos Papen lett volna.
Papen, hogy megnyugtassa az ingerülten ágáló Hitlert, közölte, hogy sem ő, sem pedig a birodalmi elnök nem tekinti véglegesnek a kancellári és a porosz tisztségek különválasztását. Ezt követően azonban azt mondta, hogy Hindenburg akkor kíván változtatni a helyzeten, ha Hitler politikájával már teljes mértékben kivívta bizalmát. Az elnök bizalmatlanságának említése hiba volt, még ha Papen az elnöki tekintély felvonultatásával a náci vezért kívánta is sarokba szorítani. Hitler azonban, ettől látszólag még jobban felindulva, általános támadásba ment át: „Amennyiben Hindenburg tábornagy úr nincs kellő bizalommal irántam, úgy a német néphez kell fordulnom. Meg vagyok győződve arról, hogy a nép belém helyezi bizalmát.”
A támadás éle most látszólag Hindenburg ellen irányult, holott – s ezt mindenki tudta – Hitler mindenkor kerülte az összecsapást a birodalmi elnökkel. Most sem ez volt a célja, s ezt Hugenberg azonnal felismerte. A népre hivatkozás a Reichstag feloszlatását és új választások kiírását jelentette, amit feltétlenül el kívánt kerülni.
A Német Nemzeti Néppárt vezére, Hugenberg biztos lehetett a dolgában. Tisztában volt azzal, hogy Hitler blöfföl, akárcsak oly sokszor korábban. Most már nincs lehetősége arra, hogy feltételeket szabjon – amennyiben ma nem kancellárként hagyja el az elnöki rezidenciát, mindenki csődöt mondott politikusnak fogja tekinteni, s végveszélybe sodorja mozgalmát is. Ezért mondhatott Hugenberg ismét, még a korábbiaknál is határozottabban nemet.
Hitler rugalmasan taktikát változtatott. Meg kellett tennie. Amíg ugyanis abban biztos lehetett, hogy Papen mindenképpen a kormány megalakításán fog fáradozni, s a porosz tárcák amúgy sem az ő hatáskörébe tartoznak, Hugenberg ellenkezése komoly fenyegetés volt. A Nemzeti Néppártra a leendő kormányban négy miniszteri tárca várt, így Hugenbergnek – ismerve Hindenburg álláspontját — módjában volt megakadályozni a kabinet létrejöttét. Hitler viszont két olyan tényezőt is figyelembe vett, amely mindenképpen az ő céljait szolgálta. Az egyik, talán a lényegesebb, hogy a leendő néppárti miniszterek közül ketten, Lutz Graf von Schwerin-Krosigk, a pénzügyi, és Seldte, a munkaügyi tárca várományosa nem ellenzik a választások kiírását. A másik, már személyes jellegű, de nem elhanyagolható, hogy Hugenberg nem vállalhatta magára a kormányzati válság előidézésének ódiumát.
Hitler a fél órával korábban már Düsterbergnél bevált színjátékhoz folyamodott. Hugenberghez lépett, megragadta a kezét és patetikusan kijelentette: „Titkos tanácsos úr! Ezennel ünnepélyesen becsületszavamat adom arra, hogy az itt jelenlévő urak egyikével sem fogok szakítani, bárhogyan is alakulnak majd a választások.”
Hugenberget azonban nem hatotta meg a fogadkozás, hisz hasonlóban volt már része korábban, amikor a jobboldal egységén munkálkodva lépett szövetségre Hitlerrel, aki azután hamar túltette magát esküjén. Ezért válasza ismét a nem volt.
Ugyanígy válaszolt a közbelépő Papennek is, akinek érveléséből ugyan megfontolandónak vélte a „nemzeti egység” szükségességére történő utalást, sőt a fenyegetést is kiérezte hangjából, viszont nevetségesnek tartotta utolsó, költőinek szánt kérdését: „Csak nem kíván kételkedni egy német férfi ünnepélyes becsületszavában?”
Az idő pedig haladt. Az elnök titkára, Meissner mind nyugtalanabbul tekintgetett a díszes kandallón elhelyezett óra mutatóira, sürgetve a vita befejezését. Már egyszer járt Hindenburgnál, hogy néhány perc haladékot kérjen, s tapasztalhatta az elnök türelmetlenségét. Ugyanezt érezhette a következő pillanatokban, amikor most már az elnök hívó szavára lépett dolgozószobájába.
Hindenburg ingerült volt. Meg sem hallgatta Meissner tájékoztatását a késedelem okáról. Felháborítónak tartotta, hogy Hitler, akit személyében nem sokra tart, sőt megvet, veszi a bátorságot magának, hogy megvárakoztassa: „Végtére is dönteniük kell – utasította Meissnert komoran -, hogy meg akarják alakítani a kormányt, vagy sem. A tárgyalásokra éppen elegendő idő állt rendelkezésükre.” Ingerültségét csak fokozta, hogy rá kellett jönnie: Papen félrevezette az előző este, amikor azt állította, hogy a kormányalakítás elől minden akadály elhárult.
Meissner tudta továbbá, hogy orvosának szigorú utasítására Hindenburgnak hamarosan déli pihenőre kell visszavonulnia, s addig mindenképpen dűlőre kell vinni a dolgokat. Visszatérve saját dolgozószobájába, közölte ezt a jelenlévőkkel. „Amennyiben hamarosan nem jutnak döntésre – tette hozzá -, elképzelhető, hogy az elnök ma már nem fogadja az urakat.”
A feszültség tovább fokozódott. A miniszterjelöltek tanácstalanul figyelték az eseményeket. Az aduk Hugenberg kezében voltak, a kezdeményezés Hitlerében. Ekkor a náci vezér ismét Hugenberghez lépett. Mindkét kezével megragadva annak karját, ismét biztosította korábbi ígéretének őszinteségéről, és kijelentette, hogy az újabb választások után sem kíván egyeduralomra törni, sőt a Német Centrumpárt (Deutsche Zentrumpartei) és a Bajor Néppárt (Bayerische Volkspartei) bevonásával tovább kívánja bővíteni kormányának parlamenti bázisát.
Hugenbergnek engednie kellett, bár tudta, hogy az ő engedménye mindenképpen a jelenre vonatkozik, Hitleré pedig az ugyancsak bizonytalan jövőre. Nem merte azonban vállalni a kormányalakítás megtorpedózásának felelősségét, sem pedig az új választásokat. Ajánlata a következő volt: amennyiben Hitler beleegyezik abba, hogy a parlament feloszlatásáról és az ezzel együttjáró választásokról a döntést átengedi magának Hindenburgnak, úgy ő hozzájárul pártjának részvételéhez a kormányban.
A hatásra, amelyet válasza kiváltott, nem számított. A nemzetiszocialisták képviselői nem egyszerűen belenyugvással vették tudomásul ajánlatát, mint ahogyan várta, hanem kifejezetten örömmel. Most Göring volt a szószólójuk, aki harsányan kiáltotta: „Most már minden rendben van!” S ez így is volt, ami a kormányalakítást illette. Hugenberg a lelkesedésből megsejthette azt, amit Hitler, Göring, Papen és Meissner már tudott, azt ugyanis, hogy az elnök támogatására a választások ügyében nem számíthat. A kocka azonban el volt vetve, szavát nem vonhatta vissza. Utolsónak hagyta el a termet, lassan követve az elnöki fogadóteremhez vezető lépcsőn előresiető Hitlert és az utána haladókat.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
