A termelőeszközök társadalmi tulajdona
a szocialista termelési viszonyok alapja –

A szocializmus építése a Szovjetunióban

(idézet: Politikai gazdaságtan tankönyv – SZIKRA)

A népgazdaság szocialista rendszere és a szocialista tulajdon. A szocialista társadalom gazdasági alapja — a népgazdaság szocialista rendszere és a termelőeszközök szocialista tulajdona. A népgazdaság szocialista rendszere és a termelőeszközök szocialista tulajdona a tőkés gazdasági rendszer felszámolása, a termelőeszközök magántulajdonának, az ember ember által való kizsákmányolásának megszüntetése nyomán valósult meg.

Marx és Engels annak, a kapitalizmus védelmezői által terjesztett koholmánynak leleplezése során, amely szerint a tudományos kommunizmus programja általában a tulajdon megszüntetését követeli, a következőket írták: „A kommunizmust nem az jellemzi, hogy általában meg akarja szüntetni a tulajdont, hanem az, hogy a polgári tulajdont akarja megszüntetni”.: Marx—Engels. A Kommunista Párt Kiáltványa. Lásd Marx—Engels. Válogatott művek. 1. köt. Szikra 1949. 23. old.* Egyetlen társadalom sem képzelhető el egy bizonyos, történelmileg meghatározott tulajdonforma uralma nélkül. A proletárforradalom megszünteti a termelőeszközök magántulajdonát, s ennek uralmát a termelőeszközök szocialista tulajdonának uralmával váltja fel.

A szocializmusban a termelőeszköz már nem tőke, vagyis nem a kizsákmányolás eszköze. A szocialista társadalomban nincsenek olyan osztályok, amelyek monopolisztikusan birtokolják a termelőeszközöket, s nincsenek olyan osztályok sem, amelyek meg vannak fosztva a termelőeszközök tulajdonától. A szocializmusban a termelőeszközök társadalmi tulajdont képeznek. A termelési folyamat tényezői — a munkaerő és a termelőeszközök, itt új alapon egyesülnek. Ez az alap a városokban és a falvakban egyaránt megvalósult nagyüzemi szocialista termelés. A szocializmusban, minthogy a termelőeszköz többé nem tőke, a felhalmozott munka nem oszlik állandó és változó tőkére. A társadalom által felhalmozott munka egész tömege, vagyis a termelőeszközöknek és fogyasztási cikkeknek a termelés folytatása céljából a társadalom rendelkezésére álló egész tömege a nép érdekeit szolgálja, és nem lehet kizsákmányolás eszköze. „A polgári társadalomban az eleven munka csak eszköz a felhalmozott munka gyarapítására. A kommunista társadalomban a felhalmozott munka csak eszköz a munkások életfolyamatának kitágítására, gazdagítására, fejlesztésére”.: Marx—Engels. A Kommunista Párt Kiáltványa. Lásd Marx—Engels. Válogatott művek. 1. köt. Szikra 1949. 24—25. old.* A szocializmus körülményei között a társadalmi tulajdon osztatlanul uralkodik a népgazdaság minden területén. A Szovjetunióban 1950-ben a termelőeszközök 99,4%-a szocialista tulajdonban volt. A társadalmi tulajdon osztatlan uralmának megvalósulásával végleg lelepleződött a burzsoázia ideológusainak az a hazug elmélete, hogy a tőkés magántulajdon örökkévaló és megingathatatlan.

A termelőeszközök társadalmi tulajdonba vétele és a kizsákmányolás minden néven nevezendő formájának megszüntetése a népgazdaság új, szocialista rendszerének valóra válását jelentette.

A népgazdaság szocialista rendszere alapjában különbözik a gazdaság kapitalista rendszerétől, és döntő előnyökkel rendelkezik a tőkés gazdasági rendszerrel szemben.

1. A népgazdaságszocialistarendszerének feltételei között a termelőeszközök társadalmi tulajdonban, vagyis a szocialista állam vagy a kolhozok és más szövetkezetek által képviselt dolgozók tulajdonában vannak, s ennek folytán a munka termékei ugyancsak a dolgozók tulajdonát képezik; a tőkés gazdasági rendszer feltételei között a termelőeszközök a kapitalisták és földbirtokosok magántulajdonában vannak, s ennek folytán a munka termékei ugyancsak a kapitalisták és földbirtokosok tulajdonát képezik.
2. A népgazdaságszocialistarendszere azt jelenti, hogy megszűnt az embernek ember által való kizsákmányolása, s a termelés célja az egész társadalom növekvő anyagi és kulturális szükségleteinek maximális kielégítése; a tőkés termelés célja a maximális tőkés profit biztosítása a dolgozók kizsákmányolása, tönkretétele és leigázása útján.
3. A szocialista termelés tervszerűen fejlődik; a dolgozók anyagi jólétének szakadatlan emelkedése, vásárlóképességük szüntelen növekedése — egyre nagyobb mértékben ösztönöz a termelés bővítésére, s egyszersmind megbízható garancia a túltermelési válságokkal és a munkanélküliséggel szemben;a tőkés termelés spontán módon fejlődik, a termelés növelésének útjában áll a tömegek proletárhelyzete és a dolgozók vásárlóképességének viszonylagos csökkenése, akiknek fogyasztását a tőke igen alacsony színvonalra korlátozza, s ez a körülmény elkerülhetetlenül túltermelési válságokat idéz elő, a munkanélküliség és a tömegnyomor növekedését vonja maga után.
4. A szocializmusban minden egyes dolgozó munkájának mennyisége és minősége szerint részesül az anyagi javakban, s a nemzeti jövedelem elosztása a dolgozók jólétének rendszeres emelése, a városokban és falvakban folyó szocialista termelés bővítése, a társadalmi vagyon gyarapítása érdekében valósul meg;a kapitalizmusban a nemzeti jövedelem elosztása a kizsákmányoló osztályok és nagyszámú élősdi kiszolgálójuk meggazdagodása érdekében történik.
5. A szocialista rendben az államhatalom a város és a falu dolgozóinak kezében van, a munkások, parasztok és értelmiségiek a kommunizmus aktív építői, maguknak, az egész társadalom javára dolgoznak;a tőkés gazdasági rendszer azt jelenti, hogy a társadalomban a hatalom a kapitalisták kezében van, akik ezt a hatalmat a vagyonos osztályoknak megfelelő és előnyös rend fenntartására használják fel, a proletariátus és a parasztság dolgozó tömegei pedig olyan osztályokat alkotnak, amelyeket kizsákmányolnak, s amelyek kénytelenek a kapitalistáknak és a földbirtokosoknak dolgozni.

A társadalmi tulajdon a szocialista rend alapja, a haza gazdagságának és hatalmának forrása, valamennyi dolgozó jómódú és kulturált életének forrása. A társadalmi tulajdon szent és sérthetetlen. A Szovjetunió Alkotmánya a szovjet társadalom minden polgárát arra kötelezi, hogy óvja és gyarapítsa a társadalmi tulajdont. Azok, akik vétenek a szocialista tulajdon ellen, a nép ellenségei, és elnyerik a törvény szerint kijáró büntetésüket.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

(idézet: És a varsói gettó felkelt)

1

1. Fejezet

„Das Teufelswerk”

1939. szeptember 1-én megindult a hitleri hadigépezet Lengyelország ellen. Megkezdődött a második világháború, a világtörténelem egyik legszörnyűbb katasztrófája, amelyben különösen tragikus sors várt Lengyelország lakosságára.

Történészek, jogtudósok, politikusok, írók évtizedek óta keresik a választ, hogy Hitler miért éppen a lengyel területeket szemelte ki s tette a háború legbarbárabb haláltáborává. Az évszázados lengyel-német ellentétek? Bosszú Versailles-ért? Revanstörekvések? Keleti expanziós tervek? A lengyel nép ellenállása? Melyek voltak azok a fő tényezők, amelyek ezeket a döntéseket befolyásolták?

Úgy tűnik, Hitler számára Lengyelország az első perctől kezdve nagyon fontos volt. Elsősorban a villámháború sikere szempontjából. Be kellett robbannia Európába, meg kellett győznie a világot legyőzhetetlenségéről. Lengyelország emellett a nagy kísérlet terepe is volt, a mágus „Sonderlaboratoriuma”, amelynek boszorkánykonyháján kikísérletezhette az „Új Európa” torzszülötteit. Itt jutott előszője olyan lehetőséghez, hogy megvalósítsa az új területi és népességi viszonyok kialakítására irányuló elképzeléseit, és hozzálásson további keleti expanziós terveinek előkészítéséhez.

Arról, hogy a német kormánynak a szeptemberi támadás idején megvolt-e a kikristályosodott koncepciója Lengyelország jövőjét illetően, megoszlanak a vélemények.

Mint az a történeti irodalomból köztudott, s mint Martin Broszat ismert német történész¹ is nyomatékosan felhívja rá a figyelmet, Hitler külpolitikai céljai már a háborút megelőzően is messze túlmentek az 1914-es határok egyszerű visszaállításán, illetve a versailles-i szerződés következményeinek a felszámolásán, s a lengyel kérdést, a lengyel területek sorsát messzemenően ezeknek a törekvéseknek rendelték alá.

1938-ig még semmi jel nem mutatott arra, hogy a lengyel kormány feltétel nélküli hűsége esetén Németország ne részesítené Lengyelországot ugyanolyan szövetségesi előnyökben, mint például Magyarországot vagy Romániát. „Sőt úgy tűnik – írja Broszat -, Hitler egészen 1938-ig azt tartotta szem előtt, hogy a Lengyelországgal való szövetség a jövőben is felhasználható külpolitikájának eszközeként, hogy majd az adott pillanatban, amikor pozíciója már kellően meg lesz alapozva, átalakíthassa ezt a szövetséget csatlósviszonnyá, az országot felhasználhassa bolsevikellenes expanziójához és a Kelet gyarmatosításához olyan politikai bázisként, amely hatalmas területre terjed ki, jóval messzebb, mint bármilyen határrevízió.”² Lényegében ugyanezt az álláspontot képviseli Hitler-életrajzában³ Alan Bullock, aki a második világháború előtti német-lengyel együttműködés alapját a lengyelek hagyományos oroszgyűlöletében látja.

Hitler első, igazán nyíltan agresszív fellépése Lengyelországgal szemben Danzig (Gdansk) és a danzigi folyosó követelése volt 1938 végén. A történészek többsége megegyezik abban, hogy ezek a követelések nem annyira a tényleges német igényeket fejezték ki, hanem sokkal inkább annak kipuhatolására szolgáltak, vajon Varsó hajlandó-e áldozatok árán is fenntartani a német-lengyel szövetséget, s a nyugati hatalmak Csehszlovákia Münchenben történt feláldozása után a továbbiakban is biztosítják-e Németország számára a „szabad cselekvés lehetőségét Keleten …”⁴ A lengyel kormány elutasította Hitler Danzigra vonatkozó követeléseit; tisztában volt azzal, hogy ennek átadását Poznan és Felső-Szilézia visszakövetelése követné. Azt hiszem, mégis hiba lenne, ha az utóbb bekövetkező események okát csupán vagy elsősorban ebben az elutasításban keresnénk. Semmi biztosíték sincs ugyanis arra, hogy a lengyel kormány ellenkező magatartása esetén Hitler kevésbé lett volna agresszív Lengyelországgal szemben. Hiszen miközben Ribbentrop német külügyminiszter és a lengyel politikusok 1938 végén és 1939 első heteiben még javában folytatták „barátságos” tárgyalásaikat, a Wehrmacht vezérkara már dolgozott a Fall Weiss, a Lengyelország elleni hadműveleti terv előkészítésén. Hitler 1939. május 23-án a birodalmi kancellária épületében tartott bizalmas megbeszélésen közölte a vezérkar képviselőivel: „Danzig egyáltalán nem vita tárgya; ez a mi keleti életterünk kiterjesztésének kérdése”.⁵

Hitler a „keleti élettéren”, a „Lebensraumon” mindig elsősorban a Szovjetunió területét értette. Ezt már a „Mein Kampf”-ban megmondta, s még határozottabban megfogalmazta a külpolitikáról 1928-ban készített kéziratában, mely a „Hitlers zweites Buch” címet viselte, és 1961-ben került nyilvánosságra.⁶

1938 végén és 1939-ben Hitler éppen ezeknek az elképzeléseknek a megvalósítása érdekében látott hozzá a lengyel területek megszerzéséhez, mégpedig olyan eltökélten, hogy a német nemzetiszocialista kormány már a háború kirobbanásának veszélyét is vállalta. Hitler kezdettől fogva számolt azzal a lehetőséggel, hogy Anglia nem tartja be a Lengyelországnak nyújtott garanciákat. Már az említett, 1939. májusi értekezleten figyelmeztette a jelenlevőket, hogy „Lengyelország kérdése nem szakítható el a nyugati hatalmakkal folyó vitáktól. Lengyelország megóvásának kérdése tehát elesik.”⁷ Elképzeléseit illetően nem hagyott semmi kétséget. 1939. augusztus 22-én, tehát közvetlenül a háború kitörése előtt a vezérkar tagjaival tartott értekezleten leszögezte: „Elsődleges feladat Lengyelország elpusztítása. Nemcsak egy bizonyos vonalig kell eljutnunk, hanem meg kell semmisítenünk az ellenség életerejét. Lengyelország elpusztításának még akkor is alapvető célnak kell lennie, ha esetleg kitör a háború. Az évszakra való tekintettel gyorsan kell dönteni … Ne legyetek irgalmasak, legyetek brutálisak, a jog mindig az erősek oldalán van.”⁸

A Lengyelország elleni szeptemberi hadjárat néhány hét alatt befejeződött. A lengyel haderő hősies ellenállása és a lakosság aktív támogatása ellenére a lengyel honvédelem összeomlott, a kormány külföldre menekült, az ország nagy részét megszállták a németek.⁹

1939. október első felében Hitler főhadiszállásán megszületett a döntés a lengyel területek felosztásáról. Hitler október 8-i rendeletével Nyugat-Poroszországot, Poznan vidékét, Észak-Sziléziát és a ciechanówi területeket – mintegy 91 974 négyzetkilométert, a lengyel állam negyedét – közvetlenül a Német Birodalomhoz csatolták. Ezzel a Német Birodalom határa az 1914-es határhoz képest is 140-200 kilométerrel keletebbre tolódott. Az így bekebelezett rész az első világháború előtt Németországhoz tartozó lengyel területeknek mintegy a kétszerese volt, bár a végső határvonalat a hadiállapotok közepette nem állapították meg pontosan.

Ezek az ún. bekebelezett keleti területek (eingegliederte Ostgebiete) hivatalosan a birodalom részeként szerepeltek, de egészen 1944-194 5-ös kiürítésükig „külső területeknek” tekintették őket. Ide csak útlevéllel lehetett beutazni, illetve innen kiutazni, és külön szabályok rendezték státusukat. Minden esetre ezeken a területeken a lengyel nemzeti életet teljes mértékben lehetetlenné tették, beleértve az iskoláztatást és a nyelvhasználatot is. Az első perctől fogva megindult a lengyel és a zsidó lakosság szervezett kitelepítése ezekről a területekről, s helyükbe megbízható németeket telepítettek.¹⁰

Lengyelország központi területeiből október 12-én főkormányzóságot létesítettek. Ennek teljes neve: „Generalgouvernement für die besetzten polnischen Gebiete”. Október 25-én a megszálló katonai parancsnokságot polgári kormányzat váltotta fel. A hatalmat főkormányzóként Hans Frank birodalmi miniszter, a Német Jogtudományi Akadémia elnöke vette át, aki mint az országrész teljhatalmú ura vonult be a krakkói Wawelba, a lengyel királyok ősi palotájába.

Ennek a közigazgatási felosztásnak az értelmét legkorábban és legvilágosabban talán Göring gazdasági direktívái fogalmazták meg. Ő, mint a Német Birodalom négyéves tervéért felelős birodalmi miniszter, már 1939. október közepén egyértelműen leszögezte, hogy gazdasági hasznosítás szempontjából más szerep vár az ún. bekebelezett területekre és más a Generalgouvernementre. „Míg az előbbi országrészekben a gazdaság fejlesztését kell szorgalmaznunk, meg kell tartanunk a gazdasági erőt és a tartalékokat, s arra kell törekednünk, hogy ezek a területek a lehető leggyorsabban beépüljenek a német gazdaságba, a főkormányzóság területéről el kell szállítani minden, a német hadigazdaságnak hasznos nyersanyagot, gépet stb. Azokat a vállalatokat, amelyek nem feltétlenül szükségesek ahhoz, hogy a lakosság a lehető legalacsonyabb szinten fenntartsa életét, Németországba kell szállítani.¹¹ A Hitler főhadiszállásán tartott október 17-i értekezleten kimondták: a főkormányzóságot sem gazdaságilag, sem pénzügyileg nem kell kímélni, éppen ellenkezőleg, mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy ott fennmaradjon a „polnische Wirtschaft”, azaz a tervszerűtlenség és a káosz. Miután ez a terület a jövőben katonai felvonulási terület lesz, az utakat, a vasutakat, a közlekedési vonalakat kell csupán rendben tartani. „Különösen szigorú és tudatos nemzetiségi háborút” kell folytatni, s ennek érdekében – tették hozzá – nem kell figyelembe venni semmiféle korlátozást.¹²

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!