Írta: J. V. Sztálin

A proletár diákok első összszövetségi értekezletéhez

Üzenet

Elvtársak! Az Önök képviselői felkértek, hogy nyilatkozzam, mik a párt és a pártmunka feladatai a proletár diákság körében.

Engedelmükkel mondok néhány szót erről a kérdésről.

A jelenlegi helyzet sajátossága az, hogy országunk proletariátusának sikerült a szocialista építéshez szükséges körülményeket megteremtenie. Nem igaz, hogy nem lehet szocializmust építeni egy országban, egy olyan országban, amely legyőzte és kiűzte a tőkéseket és a földbirtokosokat. Az olyan ország, amelyben proletárdiktatúra van, amely óriási tartalékokkal rendelkezik és az egész világ proletariátusának támogatását élvezi — az ilyen ország építheti és köteles is építeni a szocializmust. Leninnek igaza van, amikor azt mondja, hogy országunknak minden adottsága megvan „a teljes szocialista társadalom felépítéséhez”. A jelenlegi helyzet sajátossága az, hogy már sikerült komoly lépéseket tennünk a szocializmus felépítése terén s hogy a szocializmust szentképből a mindennapi gyakorlati munka prózai tárgyává tettük.

Mi legyen a proletár diákok szerepe ebben az építőmunkában?

Kétségkívül fontos, ha ugyan nem elsőrendű szerepet kell betölteniök. A főiskolák és a kommunista egyetemek, a munkásfakultások és a középfokú szakiskolák — ezek a gazdasági és kulturális parancsnoki gárda kialakítását szolgáló iskolák. Az orvosok és a közgazdászok, a szövetkezeti szakemberek és a pedagógusok, a bányamérnökök és a statisztikusok, a technikusok és a vegyészek, a mezőgazdászok és a vasúti mérnökök, az állatorvosok és az erdőmérnökök, az elektrotechnikusok és a gépészmérnökök — valamennyien leendő parancsnokok az új társadalom felépítésének munkájában, a szocialista gazdaság és a szocialista kultúra felépítésében. Nem lehet új társadalmat építeni új parancsnoki gárda nélkül, mint ahogy új hadsereget sem lehet szervezni új parancsnoki gárda nélkül. Az új parancsnoki gárda előnye az, hogy nem a dolgozók kizsákmányolása céljából kell építenie egy maroknyi gazdag érdekében, hanem a dolgozók felszabadítása érdekében, a kizsákmányolok maroknyi csoportja ellen. Csak az kell, hogy a főiskolai diákok — munkások és parasztok, párttagok és pártonkívüliek — megértsék, és tudatosan, szívvel-lélekkel töltsék be ezt a megtisztelő szerepet.

Tehát el kell érnünk, hogy a proletár diákság a szocialista gazdaság és a szocialista kultúra tudatos építője legyen — ez a párt első feladata.

De a parancsnoki gárda erőivel egymagában, a dolgozó tömegek közvetlen támogatása nélkül, lehetetlen új társadalmat építeni. A szocializmus felépítéséhez nem elegendő az új parancsnoki gárda tudása. Ehhez az is szükséges, hogy ez a parancsnoki gárda a dolgozó tömegek bizalmát és támogatását élvezze. A régi parancsnoki gárdát, amely a kapitalizmus viszonyai között épített, az jellemezte, hogy el volt szakadva a munkásoktól és parasztoktól, a dolgozó tömegek fölé helyezte magát, nem becsülte e tömegeknek sem a bizalmát, sem a támogatását, s ezért mindkettőt nélkülözte. A mi országunk semmiképpen sem járhat ezen az úton. Új gazdaságunk és új kultúránk építésének parancsnoki gárdáját éppen azért nevezik újnak, mert a parancsnoklás régi módszereivel gyökeresen és visszavonhatatlanul szakítania kell. Nem elszakadni a tömegektől, hanem a legszorosabb kapcsolatban lenni velük; nem a tömegek fölé helyezkedni, hanem a tömegek élén járni és vezetni őket; nem elidegenedni a tömegektől, hanem egybeolvadni velük, kivívni a tömegek bizalmát és támogatását — ezek az új parancsnoki gárda működésének új útjai. Más utakon szocialista építés el sem képzelhető.

Tehát el kell érnünk, hogy a proletár diákság a dolgozó tömegek elválaszthatatlan részének tekintse magát, el kell érnünk, hogy a diákok a köz munkásainak érezzék magukat és valóban a köz munkásaiként viselkedjenek — ez a párt második feladata.

Végül, néhány szót külön a kommunista diákokról. Azt mondják, hogy a kommunista diákok gyengén haladnak a tudományokban. Azt mondják, hogy a tanulás terén komolyan elmaradnak a pártonkívüliek mögött. Azt mondják, hogy a kommunista diákok szívesebben foglalkoznak a „magas politikával”, és idejük kétharmad részét „világpolitikai kérdésekről” folyó vég nélküli vitákra fecsérlik. Igaz-e mindez? Azt hiszem, igaz. De ha igaz, akkor ebből legalább két következtetés vonható le. Először, a kommunista diákok kiteszik magukat annak a veszélynek, hogy rossz vezetői lesznek a szocialista építésnek, mert a tudományok elsajátítása nélkül lehetetlen a szocialista társadalom felépítésének vezetése. Másodszor, megeshetik, hogy az új parancsnoki gárda nevelése a régi professzorok monopóliuma marad, pedig ezeket új emberekből álló új nemzedéknek kellene felváltania, új nemzedéket és új tudományos munkásokat azonban nem lehet olyan emberekből kiképezni, akik maguk nem akarják vagy nem tudják elsajátítani a tudományokat. Mondanom sem kell, hogy mindez közvetlenül veszélyezteti az egész szocialista építést. Belenyugodhatunk-e ebbe? Világos, hogy nem. Ezért a kommunista diákoknak és általában a szovjet diákoknak világosan és határozottan azt a legközelebbi feladatot kell maguk elé tűzniök, hogy elsajátítják a tudományt, és új, szovjet emberekből létrehozzák az új nemzedéket, amely felváltja majd a régi professzori kart. Ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy a diákok ne foglalkozzanak politikával. Szó sincs róla. Csak arról beszélek, hogy a kommunista diákoknak tudniuk kell összeegyeztetni a politikai munkát a tudomány elsajátításával. Azt mondják, hogy ezt nehéz összeegyeztetni. Ez persze igaz. De mióta félnek a kommunisták a nehézségektől? Építésünk nehézségei csak arra valók, hogy megküzdjünk velük és legyőzzük őket.

Ezen kívül figyelembe kell venni még egy körülményt. Úgy vélem, hogy a mi országunk, a forradalmi tapasztalatok és a forradalmi hagyományok országa, a gondolat begyepesedése és pangása elleni harc országa — ez az ország a tudomány felvirágzásának legkedvezőbb talaja. Aligha lehet kételkedni abban, hogy a nyárspolgári korlátoltság és maradiság, amely a kapitalista iskola régi professzoraira jellemző, ólomsúlyként nehezedik a tudományra. Aligha lehet kételkedni abban, hogy teljes és szabad tudományos alkotásra csak új emberek képesek, akiknek nincsenek ilyen fogyatékosságaik. Országunknak ezen a téren nagyszerű jövendője van, országunk lesz a béklyóiktól megszabadult tudományok fellegvára és melegágya. Azt hiszem, már útban vagyunk e jövendő felé. De szomorú és méltatlan lenne, ha a kommunista diákok távol maradnának a tudomány fejlődésének országútjától. Ezért oly különösen nagyjelentőségű a tudomány elsajátításának jelszava.

Tehát el kell érnünk azt, hogy a proletár diákok és elsősorban a kommunista diákok a tudomány elsajátításának szükségességét megértsék és a tudományt el is sajátítsák — ez a párt harmadik feladata.

1925. április 15.

Fogadják üdvözletemet

I. Sztálin

„Pravda” 87. sz.
1925. április 16.

(idézet: – Sztálin Művei 7. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

A jugoszláviai nemzeti kérdésről

Beszéd a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának jugoszláv bizottságában
1925. március 30

Elvtársak! Úgy vélem, hogy Szemics nincs egészen tisztában azzal, hogy a nemzeti kérdés bolsevik feltevésében mi a leglényegesebb. A bolsevikok sohasem választották el a nemzeti kérdést a forradalom általános kérdésétől, sem Október előtt, sem Október után. A nemzeti kérdés bolsevik vizsgálatában a leglényegesebb az, hogy a bolsevikok a nemzeti kérdést mindenkor a forradalmi perspektívával elszakíthatatlan kapcsolatban vizsgálták.

Szemics idézte Lenint és azt mondta, hogy Lenin amellett volt, hogy a nemzeti kérdés bizonyos megoldását lerögzítsük az alkotmányban. Ezzel Szemics nyilván azt akarta mondani, hogy Lenin a nemzeti kérdést alkotmányos kérdésnek tekintette, vagyis nem a forradalom, hanem a reform kérdésének. Ez egyáltalában nem igaz. Soha Leninnek alkotmányos illúziói nem voltak és nem is lehettek. Csak át kell nézni műveit és meggyőződünk erről. Amikor Lenin alkotmányról beszélt, nem a nemzeti kérdés alkotmányos megoldására gondolt, hanem forradalmi megoldására, vagyis az alkotmányt úgy tekintette, mint a forradalom győzelmének eredményét. Nálunk a Szovjetunióban szintén van alkotmány és ez az alkotmány visszatükrözi a nemzeti kérdés bizonyos megoldását. De ez az alkotmány nem a burzsoáziával való megegyezés, hanem a győztes forradalom eredményeképpen született meg.

Szemics továbbá Sztálinnak a nemzeti kérdéssel foglalkozó, 1912-ben írt ismert brosúrájára hivatkozik és azon fáradozik, hogy ott találjon valamit, ami, ha csak közvetve is, igazolja az ő felfogását. De ez a hivatkozás nem járt eredménnyel, mert nemcsak, hogy idézeteket nem talált és nem is találhat, hanem még egy távoli célzást sem, amely valamennyire is igazolná a nemzeti kérdésnek ezt az „alkotmányos” kezelését. Ennek bizonyítására emlékeztethetném Szemicset Sztálin brosúrájának egyik helyére, ahol a szerző szembeállítja a nemzeti kérdés megoldásának osztrák módszerét (az alkotmányos módszert) az orosz marxisták módszerével (a forradalmi módszerrel).

Felolvasom:

„Az osztrákok úgy gondolják, hogy apró reformok útján, lassú lépésben fogják megvalósítani a «nemzetiségek szabadságát». Amikor mint gyakorlati rendszabályt a kulturális nemzeti autonómiát javasolják, egyáltalán nem számítanak gyökeres változásra, demokratikus szabadságmozgalomra — nekik ilyen perspektívájuk nincs. Az orosz marxisták viszont a «nemzetiségek szabadságának» kérdését egy valószínű gyökeres változással, demokratikus szabadságmozgalommal kötik össze, mert nincs okuk arra, hogy reformokra számítsanak. Ez pedig az Oroszországban élő nemzetek valószínű sorsát illetően lényegesen változtat a dolgon.”

Ez, azt hiszem, világos.

És ez nem Sztálin személyes álláspontja, hanem az orosz marxisták közös álláspontja. Az orosz marxisták a nemzeti kérdést a forradalom általános kérdésével elszakíthatatlan kapcsolatban vizsgálták és vizsgálják ma is.

Minden erőszakoltság nélkül mondhatjuk, hogy az orosz marxizmus történetében a nemzeti kérdés feltevésének két szakasza volt: az első az Október előtti szakasz, a második az októberi szakasz. Az első szakaszban a nemzeti kérdést a polgári-demokratikus forradalom általános kérdésének alkotórészeként, vagyis a proletariátus és parasztság diktatúrája kérdésének részeként vizsgálták. A második szakaszban, amikor a nemzeti kérdés kiszélesedett és gyarmati kérdéssé lett, amikor a nemzeti kérdés belső állami kérdésből nemzetközi kérdéssé lett, — a nemzeti kérdést már a proletárforradalom általános kérdésének részeként, a proletárdiktatúra kérdésének részeként vizsgálták. Mint látják, mindkét esetben szigorúan forradalmi módon nyúltunk hozzá a kérdéshez.

Azt hiszem, hogy Szemics mindezzel még nincs egészen tisztában. Ezért próbálkozik azzal, hogy a nemzeti kérdést alkotmányos kérdéssé fokozza le, azaz reformkérdésnek tekintse.

Ebből a hibából következik másik hibája, mégpedig az, hogy nem akarja a nemzeti kérdést lényegében parasztkérdésnek tekinteni. Nem agrárkérdésnek, hanem parasztkérdésnek, mert ez két különböző dolog. Tökéletesen igaz, hogy a nemzeti kérdést nem szabad azonosítani a parasztkérdéssel, mert a nemzeti kérdés a parasztsággal kapcsolatos kérdéseken kívül a nemzeti kultúra, a nemzeti államiság stb. kérdéseit is tartalmazza. De az is kétségtelen, hogy a nemzeti kérdés alapját, belső mivoltát, mégiscsak a parasztkérdés teszi. Éppen ez a magyarázata annak, hogy a parasztság a nemzeti mozgalom legfőbb hadserege, hogy paraszthadsereg nélkül nincs és nem is lehet hatalmas nemzeti mozgalom. Éppen ezt tartjuk szem előtt, amikor azt mondjuk, hogy a nemzeti kérdés alapjában véve parasztkérdés. Azt hiszem, annak, hogy Szemics nem akarja ezt a tételt elfogadni, az az alapja, hogy Szemics alábecsüli a nemzeti mozgalom belső erejét és nem érti a nemzeti mozgalom mélyen népi, mélyen forradalmi jellegét. Ez a megnemértés, ez az alábecsülés igen veszélyes, mert ez a gyakorlatban alábecsülése annak a belső potenciális erőnek, amely, mondjuk, a horvátok nemzeti szabadságmozgalmában rejlik, s ez az alábecsülés az egész jugoszláv pártra nézve komoly bonyodalmakat rejt magában.

Ez Szemics második hibája.

Kétségtelenül hibásnak kell tartanunk Szemics-nek azt a próbálkozását is, hogy a jugoszláviai nemzeti kérdést a nemzetközi helyzettől és Európa valószínű perspektíváitól függetlenül tárgyalja. Szemics abból indul ki, hogy a jelen pillanatban a horvátok és szlovének körében nincsen komoly függetlenségi népmozgalom, és arra a következtetésre jut, hogy a nemzetek különválási jogának kérdése akadémikus, vagy legalábbis nem aktuális kérdés. Ez, persze, nem igaz. Még ha egyetértenénk is azzal, hogy ez a kérdés a jelen pillanatban nem aktuális, akkor is teljes mértékben aktuálissá válhat, ha megkezdődik a háború, illetőleg amikor megkezdődik a háború, — ha Európában kitör a forradalom, illetőleg amikor kitör a forradalom. Márpedig, hogy a háború elkerülhetetlenül meg fog kezdődni, és hogy azok ott feltétlenül össze fognak verekedni, abban, ismerve az imperializmus természetét és fejlődését, nem kételkedhetünk.

1912-ben, amikor mi, orosz marxisták, a nemzetiségi program első tervezetét vázoltuk, az Orosz Birodalom egyetlen végvidékén sem volt még komoly függetlenségi mozgalmunk. Mégis szükségesnek tartottuk, hogy programunkba felvegyünk egy pontot a nemzetek önrendelkezési jogáról, azaz minden nemzetiségnek arról a jogáról, hogy különválhasson és önálló állami életet élhessen. Miért? Azért, mert nemcsak abból indultunk ki, ami akkor volt, hanem abból is, ami a nemzetközi viszonyok általános rendszerében fejlődőben volt és közeledett, vagyis mi akkor nemcsak a jelennel, hanem a jövővel is számoltunk. És tudtuk, hogy ha valamelyik nemzetiség követelni fogja a különválást, akkor az orosz marxisták harcolni fognak azért, hogy minden ilyen nemzetiség számára biztosítsák a különválás jogát. Szemics a beszédében ismételten hivatkozott Sztálinnak a nemzeti kérdést tárgyaló brosúrájára. De lássuk, mit ír Sztálin ebben a brosúrában az önrendelkezésről és a függetlenségről:

„Az imperializmus növekedése Európában nem véletlen. Európa szűkké válik a tőke számára, amely új piacokat, olcsó munkásokat, új befektetési lehetőségeket keresve, viharosan nyomul idegen országokba. Ez azonban külső bonyodalmakra és háborúra vezet. . . teljesen lehetséges a belső és külső helyzetnek olyan összefonódása, amikor Oroszország egyik vagy másik nemzetisége szükségesnek fogja látni, hogy felvesse és el is döntse függetlenségének kérdését. És természetesen nem a marxisták dolga, hogy ilyen esetekben akadályokat gördítsenek eléjük.”

Ez még 1912-ben íródott. Önök tudják, hogy ezt a tételt a későbbi fejlemények teljesen igazolták mind a háború alatt, mind a háború után, különösen pedig a proletárdiktatúra oroszországi győzelme után.

Annál több ok van arra, hogy számoljunk az ilyen lehetőségekkel Európában általában és különösen Jugoszláviában, különösen most, amikor az elnyomott országokban elmélyült a nemzeti forradalmi mozgalom és Oroszországban győzött a forradalom. Tekintetbe kell venni azt a körülményt is, hogy Jugoszlávia nem teljesen független ország, hogy Jugoszlávia kapcsolatban van bizonyos imperialista csoportokkal és következésképpen nem tarthatja magát távol az erőknek attól a nagy játékától, amely Jugoszlávián kívül folyik. És ha önök nemzetiségi programot dolgoznak ki a jugoszláv párt számára — a jelen esetben pedig éppen erről van szó —, akkor emlékezniük kell arra, hogy a programnak nemcsak abból kell kiindulnia, ami az adott pillanatban van, hanem abból is, ami a nemzetközi viszonyok folytán fejlődőben van és elkerülhetetlenül be fog következni. Ezért gondolom, hogy a nemzetek önrendelkezési jogának kérdését aktuális, égető kérdésnek kell tekinteni.

Áttérek a nemzetiségi program kérdésére. A nemzetiségi programnak a jugoszláv szovjetforradalomról szóló tételből kell kiindulnia, abból a tételből, hogy a burzsoázia megdöntése és a forradalom győzelme nélkül lehetetlen a nemzeti kérdésnek valamennyire is kielégítő megoldása. Természetesen lehetségesek kivételek is. Ilyen kivétel volt például a háború előtt Norvégia különválása Svédországtól, amiről Lenin részletesen beszél egyik cikkében. De ez a háború előtt és a kedvező körülmények rendkívüli összetalálkozása folytán történt. A háború után és különösen az oroszországi szovjetforradalom győzelme után ilyen esetek aligha lehetségesek. Legalább is az ilyen lehetőségek esélyei annyira csekélyek, hogy nullának vehetjük őket. De ha ez így van, akkor világos, hogy nem építhetünk programot olyan mennyiségekre, amelyeknek értéke nulla. Ezért kell a nemzetiségi programnak a forradalomról szóló tételből kiindulnia.

Továbbá. A nemzetiségi programba feltétlenül külön pontot kell felvenni a nemzetek önrendelkezési jogáról, beleértve az állami különválás jogát is. Már fentebb beszéltem arról, hogy a jelenlegi bel- és külpolitikai viszonyok között miért nem nélkülözhetjük ezt a pontot.

A programnak, végül, ugyancsak külön pontot kell tartalmaznia a nemzeti területi autonómiáról Jugoszlávia ama nemzetiségei számára, amelyek nem tartják szükségesnek, hogy különváljanak Jugoszláviától. Nincs igazuk azoknak, akik azt hiszik, hogy egy ilyen kombinációt kizártnak kell tekinteni. Ez nem igaz. Bizonyos körülmények között, ha Jugoszláviában győz a szovjetforradalom, ennek eredményeképpen könnyen lehetséges, hogy egyes nemzetiségek nem akarnak majd különválni, mint ahogy ez nálunk Oroszországban is történt. Világos, hogy erre az esetre a programnak külön pontot kell tartalmaznia az autonómiáról, számolva azzal, hogy a jugoszláv állam, a szovjet rendszer alapján, autonóm nemzeti államok föderációjává alakul át.

Tehát meg kell adni a különválás jogát azoknak a nemzetiségeknek, amelyek külön akarnak válni, és az autonómia jogát azoknak a nemzetiségeknek, amelyek jobbnak látják megmaradni a jugoszláv állam kereteiben.

Félreértések elkerülése végett meg kell jegyeznem, hogy a különválás jogát nem szabad különválási kötelességnek, feltétlen kötelezettségnek értelmezni. A nemzet megteheti, hogy él ezzel a joggal és különválik, de megteheti azt is, hogy nem él ezzel a joggal, és ha nem akar különválni, ez az ő dolga, s ezzel feltétlenül számolni kell. Egyes elvtársak a különválási jogot különválási kötelességgé változtatják és azt követelik például a horvátoktól, hogy mindenáron különváljanak. Ez helytelen álláspont, ezt el kell vetni. Nem szabad összetéveszteni a jogot a kötelességgel.

„Bolsevik” 7. sz.
1925. április 15.

(idézet: – Sztálin Művei 7. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

A falusi Komszomol-aktíváról

Beszéd az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottsága Szervező Irodájának ülésén
1925. április 6

Elvtársak! Az első feladat az, hogy biztosítani kell az ifjúsági szövetség számára alapvető proletár törzsét mint az egész Szövetséget vezető törzset. Az előadó erről a kérdésről egyáltalán nem beszélt. És ez nem is csoda, mert a komszomol falusi munkájáról van szó, nem pedig a proletár törzsről. De ez nem változtat azon, hogy a proletár törzs biztosítása továbbra is alapvető feladata a komszomolnak. Azt hiszem, hogy a komszomol ezirányú munkája többé-kevésbé eredményesen folyik. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a munkásifjúság bevonása a komszomolba sikeresen folyik és nincs messze az az idő, amikor a Szövetség az egész munkásifjúságnak legalább kilenctized részét fogja felölelni.

A második feladat az, hogy a proletár törzs funkcionáriusait helyesen osszuk el a Szovjetunió gócaiban és fő körzeteiben oly módon, hogy biztosítsuk, hogy e törzs erői az ifjúság paraszti részét valóban vezessék. Abból indulok ki, hogy az ifjúság paraszti része számbelileg felülmúlja proletár részét. Abból indulok ki, hogy az ifjúság proletár erői nem elegendők ahhoz, hogy egyenlően osszák el őket a Szovjetunió valamennyi kerületében és járásában. Ezeket az erőket ezért úgy és azokon a pontokon kell elhelyezni, ahonnan a legkönnyebben lehet biztosítani a parasztifjúság vezetését. Nem mondhatom, hogy a komszomol ezt a feladatot ugyanolyan eredményesen teljesítette, mint az elsőt. De mégis van okunk feltételezni, hogy a komszomol e feladat teljesítésén a lehető legerélyesebben fáradozik és hogy ez a munkája a közeljövőben meg is fogja hozni gyümölcsét.

A harmadik feladat az, hogy a komszomol számára a parasztifjúságból nagyszámú aktívát biztosítsunk a falun, hogy ezt az aktívát politikailag neveljük, a proletár politika közvetítőjévé tegyük a falun, azzá a cementté, amely a proletariátust a parasztság dolgozó tömegeivel összeköti. Ez nehéz és a legnagyobb mértékben bonyolult feladat. Ezt a feladatot rövid idő alatt megoldani teljesen lehetetlen. A komszomol proletár törzsének óriási munkájára és roppant erőfeszítéseire van szükség ahhoz, hogy megbirkózzon ezzel a feladattal. De meg kell oldani, ha törik, ha szakad. Mert enélkül nem lehetséges sem a komszomol megerősítése, sem a munkások és parasztok összefogásának biztosítása.

De hogyan biztosítsunk a komszomol számára paraszti aktívát, hogyan neveljük ezt az aktívát és hogyan érjük el azt, hogy a proletár politika közvetítője legyen a falun?

Azt mondják, hogy a komszomolban csupán falusi sejttitkár legalább 27 000 van. Azt mondják, hogy a sejttitkárokon kívül a szövetkezetekben, a Szovjetekben, a parasztbizottságokban, a kulturális intézményekben és másutt is vannak tevékeny komszomol funkcionáriusok. Azt mondják, hogy mindez együttvéve legalább 100 000 főnyi falusi komszomol-aktívát jelent. Igaz-e mindez — nehéz megmondani. De ha mindez igaz, akkor meg kell mondanom, hogy ez az aktíva, ha ügyesen használják fel, hatalmas erő lehet, amely csodákra képes. Ez a körülmény annál is fontosabb, mert a párt a falun jelenleg sokkal kisebb számú aktívával rendelkezik.

A feladat tehát: hogyan neveljük ezt a nagyszámú aktívát, hogyan érjük el azt, hogy a proletár politika közvetítőjévé legyen a falun, mégpedig nem szavakban, hanem a valóságban.

Erre itt nem szándékozom kimerítő választ adni. Rövid beszéd keretében erre nincs semmi lehetőség. De egy rövid beszédben is teljesen lehetséges megjelölni néhány alapvető feltételt, amelyek szükségesek ahhoz, hogy e feladathoz helyesen nyúljunk hozzá. Melyek ezek a feltételek? Legalább nyolc ilyen feltétel van.

Először. Az ifjúság falusi aktíváját el kell látni népszerű brosúrákkal és kézikönyvekkel, amelyek megmagyarázzák a Szovjethatalomnak a szegényparasztság érdekében kiadott rendeleteit. Az aktívának betéve kell tudnia ezeket a rendeleteket, meg kell tudnia magyarázni ezeket a szegényparasztságnak és e rendeletek alapján meg kell tudnia védelmezni a szegényparasztság érdekeit a kulákok hatalmaskodásával szemben. Azt hiszem, a mai falusi viszonyok között az egyik legnagyobb baj az, hogy e rendeleteket nem ismerik és a falu „hatalmasai” rendszeresen megszegik őket. A falusi komszomol-aktívának őrködnie kell a forradalmi törvényesség fölött. Szívvel-lélekkel a falusi szegénység mellett kell állnia. Ez a feladat kétségtelenül egyszerű és prózai. Kétségtelen, hogy sokkal könnyebb a világforradalomról fecsegni, mint megvalósítani ezt a szovjet rendeletekkel kapcsolatos egyszerű és hétköznapi feladatot. De az is kétségtelen, hogy enélkül semmiféle munkás-paraszt összefogás nem lehetséges.

Másodszor. Az ifjúság falusi aktíváját el kell látnunk az agronómia elemeit ismertető népszerű brosúrákkal. Szükséges, hogy ez az aktíva tanulmányozza a mezőgazdaságot, hogy megismerkedjék tökéletesítésének módjaival s hogy ezen a téren meg tudja adni a parasztnak a szükséges felvilágosításokat. A paraszt gyakran nem veszi komolyan a komszomolistát, kigúnyolja. Ennek az az oka, hogy a paraszt a komszomolistát a gazdaságtól elszakadottnak, tudatlannak, naplopónak tartja. A feladat tehát — közelebb hozni a komszomolistát a mezőgazdasághoz és összekapcsolni vele. A komszomol aktivista csak abban az esetben vívhatja ki a paraszt megbecsülését és bizalmát, ha összeforr a mezőgazdasággal, ha megtanul hasznos tanácsokat adni a paraszti gazdaság fellendítése, tökéletesítése és megerősítése érdekében. Ez természetesen nem könnyű dolog és talán unalmas is. De ez nem változtat azon, hogy ez a dolog szükséges a parasztság bizalmának kivívásához.

Harmadszor. A falusi komszomol-aktívát el kell látni a mezőgazdasági adót, a helyi költségvetést és az ország pénzügyi helyzetét ismertető népszerű brosúrákkal. Az adó és a helyi költségvetés ma a legfontosabb dolog a faluban. Ezen a téren ma számtalan visszaélés történik. Hogyan kell az adókat kivetni, hogy a szegényparasztot sérelem ne érje, a kulák pedig ne szabaduljon meg az adóterhektől; hogyan kell felhasználni a helyi költségvetés rendelkezésére álló pénzeket és milyen szükségletekre; hogyan kell elérni, hogy az ezen a téren történő visszaéléseket feltárják és kiirtsák — mindezek olyan kérdések, amelyeket a komszomol aktivistája nem hagyhat figyelmen kívül. Beavatkozni mindezekbe a dolgokba és segítségére sietni a dolgozó parasztnak — ez a feladat. Ez a feladat szintén nem könnyű és korántsem szórakoztató. De enélkül a falun nincs és nem is lehet semmiféle szovjet építőmunka.

Negyedszer. A falusi komszomol-aktívát el kell látni olyan népszerű kézikönyvekkel, amelyek megvilágítják a szovjet építésnek, a Szovjetek felélénkítésének kérdéseit és azt a kérdést, hogy miképpen vonják be a parasztságot a falu, a járás, a kerület stb. igazgatásába. Szükséges, hogy a komszomol aktivistája betéve tudja a szabályzatokat: a helyi Szovjetek jogairól és kötelességeiről, a parasztoknak a helyi Szovjetekkel kapcsolatos jogairól és kötelességeiről, a választási rendszerről, a választások végrehajtásának rendjéről stb. Meg kell magyarázni a parasztságnak a párt és a Szovjethatalom falusi politikáját, el kell érni, hogy ezt a politikát becsületesen és lelkiismeretesen megvalósítsák — ez a feladat. Enélkül gondolni sem lehet a parasztok bizalmának kivívására, a paraszti aktíva kibővítésére, a proletárdemokrácia meghonosítására a falun.

Ötödször. A komszomol falusi aktíváját el kell látni a mezőgazdasági, hitel- és fogyasztási szövetkezeteket, az arteleket és általában a kollektív gazdaságokat ismertető népszerű brosúrákkal. Szükséges, hogy a komszomol aktivista be tudja vonni a parasztságot a szövetkezeti társulás meghonosításába a falun. Ez a legnagyobb mértékben nehéz és bonyolult feladat, de feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a falut bekapcsoljuk a szocialista építésbe. A mezőgazdasági szövetkezetnek és a hitelszövetkezetnek ma elsőrendű jelentőségé van a paraszt számára. Elérni azt, hogy a szövetkezet a parasztság szívügye legyen — ez a feladat. Az a körülmény, hogy a szegényparaszti rétegeknek nincs mezőgazdasági felszerelésük, különleges helyzetet teremt a falun, amely kedvező artelek és kollektív gazdaságok alakítására, ha az állami hitelintézetek konkrét segítséget nyújtanak ehhez. Erről nem szabad megfeledkezni. A feladat tehát az, hogy a szegényparaszti rétegeknek módjukban legyen megkapni a megfelelő kedvezményes hitelt. A komszomol aktivista nem hagyhatja figyelmen kívül ezeket az életbevágó kérdéseket.

Hatodszor. A falusi komszomol-aktívát el kell látnunk a falusi kulturális építésre — az olvasószobák fejlesztésére, az írástudatlanság felszámolására stb. — vonatkozó szükséges útmutatásokkal és anyagokkal. Az aktív komszomolista legyen a Szovjetek és általában a falusi kulturális erők természetes segítőtársa a szovjet kultúra meghonosításában — ez a feladat.

Hetedszer. A falusi komszomol-aktívának legyenek pontos útmutatásai a komszomoltagok jogaira és kötelességeire, a komszomol és a párt, a Szovjetek és a komszomol közötti viszonyra vonatkozólag. Szükséges, hogy az aktív komszomolista a párt és a Szovjethatalom falusi segítőtársának tekintse magát. A parancsolgatást a falun, a garázdálkodásokat a szovjet-választások idején, a párt-, a szövetkezeti és a szovjetszervezetek megkerülésére irányuló kísérleteket, a szertelenségeket az úgynevezett vallásellenes propagandában — mindezt azonnal abba kell hagyni és meg kell szüntetni, mint olyan dolgokat, amelyek beszennyezik a komszomol zászlaját és teljesen méltatlanok a komszomolista elnevezéshez. Kíméletlen harcot kell vívni ezek ellen a tűrhetetlen jelenségek ellen és helyes viszonyt kell megteremteni egyrészt a komszomol és másrészt a szovjet- és pártszervezetek között — ez a feladat.

Nyolcadszor. A falusi komszomol-aktívát el kell látni népszerű brosúrákkal: a munkás-paraszt szövetségről, e szövetség értelméről és jelentőségéről, a proletárdiktatúráról, a kommunizmus alapjairól, s végül az Októberi Forradalom történetéről és arról, hogyan éltek a parasztok azelőtt, a cár és a földesurak idejében, hogyan élnek most és hogyan fognak élni, ha a munkás-paraszt összefogás megerősödik és a szocializmus megvalósul. Az aktív komszomolistának egyáltalán nem szabad alkalmazkodnia a paraszt előítéleteihez. Számolni ezekkel az előítéletekkel és alkalmazkodni hozzájuk — ez két különböző dolog. A komszomol aktivistájának tudnia kell kommunista nyelven beszélni a paraszttal. Tudnia kell konkrét tényekkel meggyőzni a parasztot arról, hogy a szocializmuson kívül nincs menekvés számára.

Ezek azok a feltételek, amelyeknek teljesítése szükséges ahhoz, hogy politikai nevelésben részesíthessük a komszomol falusi aktíváját s hogy a proletár politika közvetítőjévé tegyük a falun.

A komszomol Központi Bizottságának az a feladata, hogy megkönnyítse és ellenőrizze e feltételek teljesítését.

Beszélnek arról, hogy a komszomol rendkívül erőteljesen növekszik a falun és hogy ez veszélyes. Beszélnek arról, hogy a parasztifjúság özönlik a komszomolba. Kétségtelen, hogy ebben van bizonyos veszély. De az is kétségtelen, hogy a komszomolnak nincs oka félni ettől a veszélytől, ha becsülettel teljesíteni tudja a fent felsorolt feladatokat. Százezernyi falusi komszomol-aktíva — ez olyan erő, amelyet nem fenyegethet veszéllyel a paraszti ifjúság semmilyen beözönlése sem. Csak az kell, hogy erélyes munkát fejtsenek ki ennek az aktívának politikai nevelése terén. Csak az kell, hogy ügyesen ráirányítsák ennek az aktívának a munkáját a munkás-paraszt szövetség megerősítésére. Csak az kell, hogy felhasználják ezt az aktívát a parasztságnak az új szovjetépítésbe való bevonására.

Tehát: a) A komszomol számára biztosítani kell egy proletár törzset, mint fő vezetőerőt; b) e törzs aktív erőit területileg el kell helyezni a Szovjetunió legfontosabb vidékein a vezetés követelményeinek megfelelően; c) az ifjúság falusi aktíváját a proletár politika falun való biztosításának szellemében kell nevelni — ezek a komszomolnak és különösen a komszomol Központi Bizottságának soron levő feladatai.

Ha szem előtt tartjuk ezeket a feladatokat és a mindennapi munka során teljesítjük őket, nem kell félnünk azoktól a veszélyektől, amelyek a falun a komszomol útjában állanak.

„Pravda” 86. sz.
1925. április 15.

(idézet: – Sztálin Művei 7. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

A Csehszlovák kommunista pártról

Beszéd a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának csehszlovák bizottságában
1925. március 27

Elvtársak! Ha eltekintünk néhány részlettől és személyes mozzanattól, amelyeket egyes elvtársak a kérdésbe belekevertek, a csehszlovák kommunista pártban felmerült nézeteltéréseket a következő kilenc kérdés köré csoportosíthatjuk:

1) Van-e válság a csehszlovák kommunista pártban?
2) Mi a válság fő oka?
3) Mi a válság jellege, vagyis honnan fenyeget veszély, balról, avagy jobbról?
4) Melyik a komolyabbik veszély — a baloldali vagy a jobboldali?
5) Miért a jobboldali veszély a legreálisabb?
6) Miképpen kell harcolni a jobboldali veszély ellen úgy, hogy a harc eredménye igazi bolsevizálás és a válság igazi leküzdése legyen?
7) Mi a legközelebbi feladat a csehszlovák kommunista párt bolsevizálásával kapcsolatban?
8) A Kommunista Internacionále jogai a nemzeti szekciók irányában.
9) Kreibich elvtárs és a szakadás veszélye.

Van-e válság a csehszlovák kommunista pártban? Van. Ezt mindkét fél elismeri. E tekintetben nincsenek közöttük nézeteltérések. Smeral elvtárs még tovább ment, amikor azt mondta, hogy a válság mélyebb, mint egyes elvtársak rendszerint gondolják.

Mi a válság fő oka? Smeral elvtársnak teljesen igaza van, amikor azt állítja, hogy a válság fő oka azokban a nehézségekben keresendő, amelyek velejárnak a forradalmi fellendülés időszakáról a szélcsend időszakára való átmenettel. Az új irányvételt követő átmeneti időszakok rendszerint valamilyen válságot idéznek elő a pártban. Ma Csehszlovákiában is ez a helyzet.

Mi a válság jellege és honnan fenyeget veszély, jobbról-e vagy balról? Itt is igaza van Smeral elvtársnak, amikor azt állítja, hogy mindkét oldalról fenyeget veszély, jobbról is, meg balról is. Megvan az a veszély, hogy az alapvető követelések rovására túlbecsülik a részletköveteléseket, hogy túlbecsülik a parlamentben és a szakszervezetekben végzett munkát. Ez jobboldali veszély, mert a burzsoáziához való alkalmazkodásra vezet. Másrészt megvan az a veszély, hogy alábecsülik a részletköveteléseket, a parlamenti munkát, a szakszervezeti munkát stb. Ez baloldali veszély, mert a tömegektől való elszakadásra és szektásságra vezet. Smeral elvtárs szeretne a két ellentétes elhajlásnak ebben a harcában valami közbülső álláspontot elfoglalni, és ez teljesen jogos kívánság. Csak az a baj, hogy nem sikerült ezen az állásponton maradnia, és a jobboldaliak uszályába került.

E veszélyek közül melyik a komolyabbik, a baloldali vagy a jobboldali? Nézetem szerint, Smeral elvtárs nincsen tisztában ezzel a kérdéssel. Főképpen a baloldaliakat bírálja, és azt gondolja, hogy itt a fő veszély. Holott a tények arról tanúskodnak, hogy a fő veszély jobbról, nem pedig balról fenyeget. Smeral elvtárs ezt nem értette meg, s ez az első hibája.

Mi az oka annak, hogy ma a jobboldali veszély a legkomolyabb? Ennek három oka van.

Először. A fellendülésről a szélcsendre való átmenet már egymaga, természeténél fogva is növeli a jobboldali veszély esélyeit. A fellendülés forradalmi illúziókat ébreszt, ilyenkor tehát a baloldali veszély a legkomolyabb, a szélcsend, ellenkezőleg, szociáldemokrata, reformista illúziókat ébreszt, ilyenkor tehát a jobboldali veszély válik a legkomolyabb veszéllyé. 1920-ban, amikor a munkásmozgalom fellendülőben volt, Lenin megírta ,,«Baloldaliság» — a kommunizmus gyermekbetegsége” c. brosúráját. Miért írta meg Lenin éppen ezt a brosúrát? Azért, mert a baloldali veszély volt akkor a legkomolyabb veszély. Azt hiszem, ha Lenin élne, most újabb brosúrát írna „Jobboldaliság — a kommunizmus aggkori betegsége” címmel, mert most, a szélcsend időszakában, amikor a megalkuvási illúziók elkerülhetetlenül növekednek, a jobboldali veszély a legkomolyabb veszély.

Másodszor. A csehszlovák kommunista pártban, mint Smeral elvtárs beszámolójában megállapította, a tagoknak legalább 70 százaléka azelőtt szociáldemokrata volt. Aligha szorul bizonyításra, hogy az ilyen pártban nemcsak lehetségesek, hanem elkerülhetetlenek is a szociáldemokrata visszaesések. Nyilvánvaló, hogy ez a körülmény feltétlenül növeli a jobboldali veszélyt.

Harmadszor. A csehszlovák állam a csehek nemzeti győzelmének az eredménye. A csehek már, mint uralkodó nemzet-jutottak nemzeti államukhoz, a munkások ott egyelőre nem élnek rosszul: munkanélküliség nincs, a nemzeti állameszme részegítő hatása kétségtelenül megvan. Mindez múlhatatlanul olyan illúziókra vezet, hogy Csehszlovákiában az osztályok nemzeti békében élhetnek egymással. Magától értetődik, hogy ez a körülmény táplálja és fokozza a jobboldali veszélyt. Ugyanezzel magyarázható az, hogy a jobboldaliak és a baloldaliak megoszlása megfelel a nemzeti különbségeknek, hogy a szlovákok és németek (az elnyomott nemzetek) a balszárnyra, a csehek pedig az ellenkező szárnyra kerültek. Smeral elvtárs beszélt arról, hogy az ilyen megoszlás veszélyes. Ez persze igaz. De igaz az is, hogy ez a megoszlás teljesen érthető, ha figyelembe vesszük a csehszlovák állam említett sajátosságait és a csehek uralkodó helyzetét.

Ezek azok a főbb okok, amelyek a jobboldali veszélyt a csehszlovák kommunista pártban különösen komoly veszéllyé teszik.

Hogyan kell harcolni a csehszlovák kommunista pártban meglevő jobboldali veszély ellen? Ez a kérdés rávezet bennünket az ellentétek leglényegére. Az ember azt hinné, hogy a legerélyesebb és legkíméletlenebb harcot folytatják ez ellen a veszély ellen. De a cseh kommunistáknál ennek az ellenkezőjét látjuk. Harcol-e Smeral elvtárs a jobboldali veszély ellen? Igen, harcol. De úgy harcol ellene, hogy a jobboldaliak felszámolása helyett végeredményben istápolja, támogatja és a baloldaliak támadásával szemben védi a jobboldaliakat. Ez kissé furcsa, de tény, elvtársak. Ez Smeral elvtárs második és fő hibája.

Ítéljenek önök maguk.

1. Tény, hogy Kreibich elvtárs cikket írt a trockizmus védelmében. Tény, hogy ezt az okmányt pártkörökben ismerik és hogy kézről kézre jár. Ezt az okmányt feltétlenül napfényre kellene hozni és szerzőjét szét kellene zúzni, elméletileg szét kellene zúzni a munkások szemeláttára, hogy lehetővé tegyük a pártnak, hogy felismerje a trockizmus veszélyességét és a bolsevizmus szellemében nevelje a kádereket. Hiszen mi egyéb is a trockizmus, mint a kommunizmus jobbszárnya, mint jobboldali veszély? Hogyan járt el az adott esetben Smeral elvtárs? Fogta magát és ahelyett, hogy Kreibich trockizmusának kérdését az egész párt elé tárta volna, elkente, összezsugorította a kérdést, a párt kulisszái mögé vitte és ott suba alatt „tisztázta”, mint ahogy egyszerű „félreértéseket” szoktak tisztázni. Ez hasznára volt a trockizmusnak és Kreibich elvtársnak, és kárára volt a pártnak. A jobboldaliak elleni harc helyett a jobboldaliak oltalmazását látjuk.

2. Ismeretes, hogy három szakszervezetnek, a közlekedési, a fafeldolgozóipari és az építőipari munkások szakszervezetének néhány vezetője bizonyos okmányt adott ki, amelyben azt követelik, hogy a szakszervezetek a párttól teljesen függetlenek legyenek. Ismeretes, hogy ez az okmány annak a bizonyítéka, hogy a csehszlovákiai szakszervezetekben számos jobboldali elem van. Ezt az okmányt meg kellett volna tárgyalni a párt színe előtt és figyelmeztetni kellett volna a pártot arra, hogy fennáll a veszély, hogy a vörös szakszervezetek elszakadnak a párttól. Mit tett ebben az esetben Smeral elvtárs? Fogta magát és ezt a kérdést is elkente azáltal, hogy az okmányt kivonta a forgalomból és ily módon elrejtette a párttagság szeme elől. A jobboldaliak is épek maradtak, a „párt tekintélyén” sem esett csorba. Ezt nevezik a jobboldaliak elleni harcnak!

3. Tudvalevő, hogy a parlament kommunista frakciójában vannak jobboldali elemek. Tudvalevő, hogy ezek az elemek gyakran kivonják magukat a párt vezetése alól és szembe akarják állítani magukat a párt Központi Bizottságával. Életbevágóan fontos, hogy ezek ellen az elemek ellen harcoljanak, különösen most, a szélcsend viszonyai között. Miképpen harcol Smeral elvtárs ez ellen a veszély ellen? Ahelyett, hogy leleplezné a kommunista frakció jobboldali elemeit, szárnya alá veszi őket, és megmenti őket a pártvezetés elismeréséről szóló kaucsukhatározattal, amelyet a kulisszák mögötti belső harc eredményeképpen, a párt fennállásának negyedik évében fogadtak el. Megint csak: nyertek a jobboldaliak, vesztes a párt.

4. Végül, a Bubnik ügy. Elvtársak, le kell szegeznem, hogy a szélcsend időszaka nem olyan időszak, amelyben minden akció szünetel. A szélcsend időszaka a proletár seregek szervezésének és kiképzésének időszaka, a forradalomra való előkészítésüknek időszaka. De a proletár seregeket csak akciókban lehet kiképezni. Csehszlovákiában az utóbbi időben nagyon megdrágult a megélhetés s ez kitűnő alkalom az ilyen megmozdulások számára. Tudvalevő, hogy a csehszlovák kommunista párt felhasználta az alkalmas pillanatot és a drágasággal kapcsolatban mostanában számos tüntetést szervezett. Tudvalevő, hogy Bubnik, ez a jobboldali kommunista, akit most kizártak a pártból, szintén élt az alkalommal és a pártot hátba támadva megpróbálta meghiúsítani a munkások megmozdulását. És mit tett Smeral elvtárs, hogy megóvja a pártot a jobboldaliak orvtámadásától? Ahelyett, hogy felhasználta volna a Bubnik „esetet” és ennek kapcsán a párt színe előtt kíméletlenül leleplezte volna az egész jobboldali csoportot, Smeral elvtárs a jobboldaliak elvi kérdését Bubnik egyéni ügyeként kezelte, jóllehet az egész világ tudja, hogy Bubnik nincsen egyedül, hogy vannak hívei mind a szakszervezetekben, mind a parlament kommunista frakciójában, mind a sajtóban. Kis áldozat (Bubnik kizárása) árán megmentette a szétzúzástól a jobboldaliak csoportját a csehszlovák kommunista párt létérdekeinek rovására. S ezt nevezi Smeral elvtárs a jobboldaliak elleni harc taktikájának!

Smeral elvtárs „finom”, „tapintatos” taktikának nevezi ezt a taktikát. Lehetséges, hogy ez a taktika valóban finom, de teljesen kétségtelen, hogy semmi köze sincs a jobboldaliak elleni kíméletlen harc bolsevik taktikájához. Smeral elvtárs taktikai vonala nemcsak „finom”, hanem vékony is, márpedig az orosz közmondás szerint „ott szakad el a szál, ahol vékony”. Smeral elvtárs megfeledkezett arról, hogy a finomság nem lehet biztosíték a kudarc ellen. És, mint ismeretes, ez be is igazolódott, mert ez a jobboldaliak irányában követett „finom” taktikai vonal elszakadt, ez a taktika csődöt mondott az első megpróbáltatásnál, amikor egy hajszálon múlt, hogy Bubnik csoportja, amelyet ez a taktika megerősített, meg nem hiúsította a cseh proletariátus nemrégen lezajlott megmozdulását. A jobboldaliak megerősödése és Bubnik árulása — ez az eredménye Smeral elvtárs „finom” taktikájának. Ezért az a nézetem, hogy Smeral „finom” taktikája a jobboldaliak megmentésének, a válság elmélyítésének a taktikája, ez a taktika pedig végzetes lehet a pártra nézve.

Miért pusztult el a régi szociáldemokrácia, mint forradalmi párt? Többek között azért, mert Kautsky és társai a gyakorlatban a jobboldaliak takargatására és megmentésére irányuló „finom” taktikát, az Eduard Bernsteinnel és társaival való „egység és béke” „tapintatos” taktikáját alkalmazták. Végülis mire vezetett ez? Arra, hogy közvetlenül a háború kitörése előtt, ebben a válságos pillanatban, a jobboldali szociáldemokraták elárulták a munkásokat, az „ortodoxok” a jobboldaliak foglyai lettek, az egész szociáldemokrácia pedig „élő hullának” bizonyult. Véleményem szerint ugyanez történhet idővel a csehszlovák kommunista párttal is, ha Smeral elvtárs „finom” taktikáját nem helyettesítik hamarosan és határozottan a kommunizmuson belül fellépő jobboldali csoportosulások elleni kíméletlen harc bolsevik taktikájával. Ezzel nem akarom Smeral elvtársat a szociáldemokratákkal egy kalap alá venni. Korántsem. Smeral elvtárs vitathatatlanul kommunista, sőt talán nagyszerű kommunista. Csak azt akarom mondani, hogy ha nem hagyja abba „finom” taktikáját, elkerülhetetlenül a szociáldemokratizmus lejtőjére jut.

Mi a csehszlovák kommunista párt legközelebbi feladata?

Legközelebbi feladata az, hogy az „ultrabaloldali” elhajlások ellen folytatott harccal egyidejűleg erélyes harcot indítson a jobboldali veszély ellen azzal a céllal, hogy teljesen elszigetelje és véglegesen felszámolja a jobboldaliakat. A jobboldali csoportok teljes felszámolása érdekében egyesíteni kell a valóban forradalmi elemeket — ez a párt feladata, csakis így juthat ki a párt a válságból. Máskülönben teljesen elképzelhetetlen a csehszlovák kommunista párt bolsevizálása.

Ez persze nem jelenti azt, hogy okvetlenül és sommásan ki kell zárni a pártból minden jobboldalit. A kizárás a jobboldaliak ellen vívott harcnak nem döntő eszköze. A legfontosabb az, hogy elvi harcban elméletileg és erkölcsileg szétverjük a jobboldali csoportokat, és hogy ebbe a harcba bevonjuk a párt tagjainak nagy tömegeit. Ez a párt bolsevista nevelésének egyik fő és fontos eszköze. A kizárást, ha valóban szükség van rá, az ellenség elméleti szétzúzásának magától értetődő eredményeként kell alkalmazni. Ebben a tekintetben a baloldaliak Csehszlovákiában komoly hibát követtek el, mert elhamarkodták Bubnik kizárását. Ahelyett, hogy teljesen kiaknázták volna a Bubnik „esetet” és egybekapcsolták volna a jobboldaliaknak a tömegmegmozdulások kérdésében elfoglalt elvi álláspontjával, hogy ily módon leleplezzék a jobboldaliak igazi arculatát — elhamarkodták a kizárást, s ezzel megfosztották magukat attól a lehetőségtől, hogy ezen az alapon továbbfejlesszék a támadást a jobboldaliak ellen.

Ami a Kommunista Internacionále jogait és a nemzeti pártok ügyeibe való beavatkozását illeti, egyáltalán nem értek egyet egyes elvtársakkal, akik e jogok csökkentése mellett törtek lándzsát. Ezek az elvtársak azt akarják, hogy a Kommunista Internacionále a fellegekben lebegő szervezetté váljék, amely részvétlenül nézi és türelmesen regisztrálja az egyes pártokban zajló eseményeket. Nem, elvtársak, a Kommunista Internacionálénak nem szabad a fellegekben járó szervezetté válnia. A Kommunista Internacionále a proletariátus harci szervezete, létének minden gyökere belenyúlik a munkásmozgalomba, és feltétlenül be kell avatkoznia az egyes pártok ügyeibe, támogatva a forradalmi elemeket és harcolva ezeknek az elemeknek az ellenségei ellen. A pártoknak persze megvan a maguk belső autonómiája, a pártkongresszusoknak szabadoknak kell lenniök és a központi bizottságokat a kongresszusoknak kell megválasztanak. De aki ezen az alapon elvitatja a Kommunista Internacionálétól az irányítás, s így a beavatkozás jogát, az a kommunizmus ellenségeinek malmára hajtja a vizet.

Végül — néhány szót Kreibich elvtársról. Azt hiszem, egész beszédének az volt a célja, hogy egyeseket megijesszen a szakadás fenyegető veszélyével. Ne bántsátok — mondotta — a brnói jobboldaliakat, mert baj lesz, ne harcoljatok ellenük, mert szakadás áll be. Nos, majd meglátjuk. Csak ne ijesztgessen bennünket Kreibich elvtárs, mert amúgy sem ijedünk meg. Feltétlenül tudnia kell, hogy mi elég puskaport szagoltunk már, hogy hiába fenyeget szakadással, azzal a magunkfajta emberi nem veszi le a lábáról. S ha a fenyegetésről tettekre akarna áttérni, merem állítani, hogy ennek csakis ő issza meg a levét és senki más.

Összefoglalom a mondottakat. A pártban van válság. A válság okait illetőleg nem lehetnek kétségek. A fő veszély a jobboldaliak részéről fenyeget. Erélyes és kérlelhetetlen harcot folytatni ez ellen a veszély ellen — ez a feladat. A párt forradalmi elemeinek egyesítése a jobboldaliak teljes felszámolására — ez vezet ki a válságból.

A szélcsend időszakát ki kell használni arra, hogy megerősítsék, bolsevizálják a pártot, hogy „készenlétben” legyen minden lehetséges „bonyodalom” esetére, mert „nem tudjuk sem a napot, sem az órát”, amikor „eljő a vőlegény” és megnyitja az utat az új forradalmi fellendülés előtt.

„Pravda” 72. sz.
1925. március 29.

(idézet: – Sztálin Művei 7. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

Tisztelt Bal-Rad!

A nemzetközi helyzethez és a kommunista pártok feladataihoz

Azok közül a jelenségek közül, amelyeknek a nemzetközi helyzet terén döntő jelentőségük van, ki kell emelnünk a következő főbb tényeket:

1. Kétségtelen, hogy a tőkének sikerült kikászolódnia a háborúutáni válság ingoványából. A valutát számos kapitalista országban megszilárdították, a világkereskedelem fellendült és egyes országokban megnövekedett a termelés, tőkét, különösen angol-amerikai tőkét, visznek ki és fektetnek be Európa és Ázsia országaiba — mindez a tőke „építőmunkájának” sikereiről tanúskodik. Ez a „munka”, mint tudjuk, az angol-amerikai blokk vezetésével megy végbe. E „munka” egyik legfőbb eredményének Németország „dawesizálása”, vagyis a katonai intervenció módszeréről a pénzügyi intervenció módszerére, Németország pénzügyi leigázásának módszerére való áttérés tekintendő.

2. Kétségtelen az is, hogy Európa szívében, Németországban, már véget ért a forradalmi fellendülés időszaka. A forradalom fellendülésének időszaka, amikor a mozgalom tornyosul, forr és árad, a párt jelszavai pedig elmaradnak a mozgalomtól, amikor a tömegek lerombolják a törvényesség korlátait, megrohamozzák a régi rendszert és önhatalmúlag új jogot alkotnak — ez az időszak Németországban már a múlté. A németországi munkásmozgalom a roham időszakából az erőgyűjtés időszakába lépett, amikor a fő feladat a proletár hadsereg szervezése és kiképzése a kommunizmus lobogója alatt. Aligha szorul bizonyításra, hogy ez a körülmény igen nagyjelentőségű. Ezt tehát a leghatározottabban le kell szegeznünk, hogy gyorsan tájékozódhassunk az új helyzetben és hozzáfoghassunk a forradalomnak új módon való előkészítéséhez.

Ezek azok a tények, amelyeknek a burzsoázia szempontjából pozitív jelentőségük van, mert arról tanúskodnak, hogy a tőke ma erős és sikereket ér el.

De ezek mellett a tények mellett több olyan tényről is tudunk, amelyek a burzsoázia szempontjából negatív jelentőségűek.

1. Kétségtelen, hogy a kapitalizmus erősödésével párhuzamosan növekednek a kapitalista csoportok között fennálló ellentétek, növekednek a kapitalizmust gyengítő és bomlasztó erők. Anglia harca Amerikával az ásványolajért, Kanadáért, piacokért stb.; az angol-amerikai blokk harca Japánnal a keleti piacokért; Anglia harca Franciaországgal az európai befolyásért; s végül a leigázott Németország harca az uralkodó Antant ellen — mindezek közismert tények, s arról tanúskodnak, hogy a tőke sikerei nem tartósak, hogy a kapitalizmus „gyógyulási” folyamata magában rejti a kapitalizmus belső gyengeségének és bomlásának előfeltételeit.

2. Indiában, Kínában, Egyiptomban, Indonéziában, Észak-Afrikában stb. növekszik és erősödik a nemzeti szabadságmozgalom, s ezek a mozgalmak bizonytalanná teszik a kapitalizmus hátországát. Ha az imperializmusnak „gyógyulása” érdekében arra van szüksége, hogy befolyási övezeteit a gyarmatokon és a függő országokban kiszélesítse, ezek az országok ellenben kétségtelenül egyre erélyesebben harcolnak az imperializmus ellen, akkor világos, hogy az imperializmus sikerei ezen a téren nem lehetnek tartósak.

3. Az európai szakszervezeti mozgalom egységéért folyó harc és az Amszterdami Internacionále válsága. Az angol szakszervezetek a szakszervezeti mozgalom egységéért harcolnak, ezt a harcot a szovjet szakszervezetek támogatják, a szakszervezeti mozgalom egységéért folyó harc a szakszervezetek szakítására irányuló politikát folytató ellenforradalmi amszterdami vezetőréteg (Oudegeest, Sassenbach, Jouhaux stb.) elleni harccá lett — mindezek a tények arról tanúskodnak, hogy az Amszterdami Internacionále súlyos válsággal küzd. De mit jelent az amszterdami válság? A burzsoá hatalom ingatagságát, mert az amszterdami szakszervezeti bürokrácia ennek a hatalomnak része és támasza.

4. A Szovjetunió gazdasági fejlődése. Kétségtelen, hogy a burzsoá firkászok teljes kudarcot vallottak azzal a meséjükkel, hogy a Szovjetek nem képesek megszervezni az ipart. Kétségtelen, hogy a Szovjetunió ipara az intervenció és a blokád után az utóbbi két év alatt újjászületett és megerősödött. Kétségtelen, hogy a munkások anyagi és kulturális helyzete ez alatt a rövid idő alatt lényegesen javult. Kétségtelen, hogy ez a javulás a jövőben is folytatódik. Mindezeknek a körülményeknek most döntő jelentőségük van a kapitalista országok munkásainak forradalmasítása szempontjából. A Nyugat munkásai, nézetem szerint, még sohasem érdeklődtek annyira Oroszország iránt, mint most. Mi az oka ennek? Az, hogy hírek érkeznek hozzájuk a Szovjetuniónak nevezett munkásállam szovjet munkásainak új életéről és a Nyugat munkásai szeretnék ellenőrizni e hírek szavahihetőségét. Az a tény, hogy a munkások, függetlenül attól, hogy milyen áramlathoz tartoznak, tucatjával és százával érkeznek Európából Oroszországba és minden zugot kifürkésznek — ez a tény minden bizonnyal arról tanúskodik, hogy Nyugat munkásainak érdeklődése Oroszország iránt hónapról hónapra fokozódni fog. Kétségtelen, hogy egyre többen fognak Oroszországba zarándokolni. És amikor meggyőződnek arról, hogy az oroszországi ipar fejlődésének minden egyes lépése egy-egy lépés a munkások helyzetének javulása terén, nem pedig helyzetük romlása terén, mint ahogy ez a kapitalista országokban rendszerint történik — akkor megértik, hogy ideje már, hogy ők, a Nyugat munkásai is munkásállamot létesítsenek saját országukban. Ez az oka annak, hogy már a Szovjetállam puszta léte is, halálos veszéllyel fenyegeti az imperializmust. Ez az oka annak, hogy az imperializmus nem érhet el semmiféle tartós sikert mindaddig, amíg a Szovjetállam fennáll és fejlődik.

Ezek azok a tények, amelyeknek a burzsoázia szempontjából negatív jelentőségük van, mert a forradalmi mozgalom erejéről és a közeljövőben valószínűleg várható sikereiről tanúskodnak.

Ezeknek az ellentétes, negatív és pozitív tendenciáknak a harca a mai nemzetközi helyzet lényege és tartalma.

Az ellentéteknek ebben a harcában fejlődött ki és fonnyadt el az úgynevezett pacifizmus, még mielőtt kivirult volna, még mielőtt akár „kort”, akár „korszakot”, akár „időszakot” alkothatott volna. Nem váltotta be a megalkuvók reményeit és nem igazolta az ellenforradalmárok aggodalmait.

Ebben a harcban veszett oda Poincaré és Hughes, MacDonald és Herriot „hírneve”.

Melyek kerekednek felül e tendenciák közül — a pozitívak vagy a negatívak?

Nem férhet kétség ahhoz, hogy idővel a kapitalizmus szempontjából negatív és a forradalom szempontjából pozitív tendenciáknak kell győzniök, mert az imperializmus képtelen az őt marcangoló ellentétek megoldására, mert csak ideiglenesen tudja enyhíteni ezeket az ellentéteket, amelyek azután újabb annál elsöprőbb erővel tárulnak fel és bontakoznak ki. Kétségtelen azonban az is, hogy a jelen pillanatban a kapitalizmus szempontjából pozitív, kedvező tendenciák kerekednek felül.

Ez a mai nemzetközi helyzet sajátossága.

Mindent egybevetve: Európában és Amerikában bizonyos szélcsend állt be, de ezt a szélcsendet „zavarja” a gyarmatok nemzeti-forradalmi mozgalma és derűjét „befelhőzi” a Szovjetunió fennállása, fejlődése, erősödése.

A burzsoázia számára ez azt jelenti, hogy lélegzethez jutott, hogy fokozza a tőkekivitelt, hogy tovább gazdagodik, hogy a gyarmatokon fokozza az elnyomást és a kizsákmányolást, hogy fokozza nyomását a Szovjetunióra, hogy minden ellenforradalmi erőt az angol-amerikai tőke körül összpontosít.

A kapitalista országok proletariátusa számára ez azt jelenti, hogy az erőgyűjtés időszaka következett be, az az időszak, amelyben a proletár hadseregeket a kommunizmus lobogója alatt szervezik és kiképzik olyan viszonyok között, amikor a megtorlások rendszere a „szabadságjogok” rendszerével váltakozik.

A gyarmatok számára ez a nemzeti elnyomás és kizsákmányolás ellen folyó harc, az imperializmus igájának lerázásáért folyó harc fokozódását jelenti.

A Szovjetunió számára ez azt jelenti, hogy minden erejét meg kell feszítenie, hogy továbbfejlessze az ipart, hogy növelje az ország védelmi képességét, hogy tömörítse az egész világ forradalmi erőit az imperializmus ellen.

Ennélfogva a kommunista pártoknak az a feladata, hogy:

1. a végsőkig kihasználják a burzsoázia táborában mutatkozó különféle ellentéteket a burzsoázia erőinek megosztása és gyengítése, a proletariátus állásainak megerősítése céljából;

2. megjelöljék, milyen konkrét formákban és milyen konkrét módszerekkel közeledhet a fejlett országok munkásosztálya a gyarmatok és a függő országok nemzeti-forradalmi mozgalmához, azzal a céllal, hogy világszerte támogassa ezt a mozgalmat a közös ellenséggel, az imperializmussal szemben;

3. fokozzák és végigvigyék a szakszervezeti mozgalom egységéért folyó harcot, szem előtt tartva azt, hogy ez a legbiztosabb eszköz arra, hogy a munkásosztály milliós tömegeit megnyerjük. Mert nem nyerhetjük meg a proletariátus milliós tömegeit, ha nem hódítjuk meg a szakszervezeteket, a szakszervezeteket viszont csak úgy hódíthatjuk meg, ha dolgozunk bennük és hónapról hónapra, évről évre mindjobban megnyerjük ott a munkástömegek bizalmát. Enélkül teljesen elképzelhetetlen a proletárdiktatúra kivívása;

4. megjelöljék, hogy milyen formában és milyen módszerekkel közeledjen a munkásosztály a burzsoá állam bürokratikus gépezete és a mindenható trösztök rabló árai által fojtogatott parasztsághoz, szem előtt tartva azt, hogy a kisparasztságért vívott harc a proletárdiktatúra felé haladó pártnak napirenden levő feladata;

5. támogassák a Szovjethatalmat és meghiúsítsák az imperializmusnak a Szovjetunió ellen irányuló intervenciós mesterkedéseit, szem előtt tartva azt, hogy a Szovjetunió az egész világ forradalmi mozgalmának támasza, hogy a Szovjetunió fennállása és erősödése sietteti a munkásosztály győzelmét a világ burzsoáziáján.

„Pravda” 66. sz.
1925. március 22.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 7. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

A nemzetközi nőnapra

Az emberiség történetében az elnyomottak egyetlen nagy mozgalma sem zajlott le a dolgozó nők részvétele nélkül. A dolgozó nők, az elnyomottak legelnyomottabbjai, sohasem maradtak és nem is maradhattak távol a felszabadító mozgalom nagy országújától. Mint tudjuk, a rabszolgák szabadságmozgalmában száz meg száz, ezer meg ezer hős nő harcolt és halt vértanúhalált. Azok soraiban, akik a jobbágyok felszabadításáért harcoltak, a dolgozó nők tízezrei küzdöttek. Nem meglepő, hogy a munkásosztály forradalmi mozgalma, ez a leghatalmasabb mozgalom az elnyomott tömegek valamennyi szabadságmozgalma közül, a dolgozó nők millióit egyesíti zászlaja alatt.

A nemzetközi nőnap a munkásosztály szabadságmozgalmának legyőzhetetlenségét és nagyszerű jövőjét hirdeti.

A dolgozó nő, a munkás- és parasztnő a munkásosztály óriási tartaléka. Ez a tartalék a lakosság nagyobbik fele. A proletariátus mozgalmának sorsa, a proletárforradalom győzelme vagy veresége, a proletárhatalom győzelme vagy veresége attól függ, hogy ez a női tartalék a munkásosztály oldalán, avagy ellene fog-e küzdeni. Ezért a proletariátusnak és élcsapatának, a kommunista pártnak, erélyes harcot kell folytatnia azért, hogy a nőket, a munkás- és parasztnőket, kiszabadítsa a burzsoázia befolyása alól, hogy a munkás- és parasztnőket politikailag felvilágosítsa és a proletariátus zászlaja alatt megszervezze. Ez az első feladat.

A nemzetközi nőnap eszköze annak, hogy a dolgozó nőket, ezt a nagy tartalékot, a proletariátus oldalára állítsuk.

A dolgozó nő azonban nemcsak tartalék. A dolgozó nők — ha a munkásosztály politikája helyes — a munkásosztálynak a burzsoázia ellen harcoló valóságos hadseregévé válhatnak és azzá is kell válniok. A dolgozó nőkből ki kell kovácsolni a munkás- és parasztnők hadseregét, amely vállvetve harcol a proletariátus hatalmas seregével. Ez a munkásosztály második és döntő feladata.

A nemzetközi nőnapnak olyan eszközzé kell lennie, amelynek segítségével a munkás- és parasztnőket a munkásosztály tartalékából a proletariátus szabadságmozgalmának harcoló hadseregévé változtatjuk.

Éljen a Nemzetközi Nőnap!

I. Sztálin

„Pravda” 56. sz.
1925. március 8.

(idézet: – Sztálin Művei 7. kötet – című könyvből)

Az Oroszországi Kommunista (bolsevik)
Párt Központi Bizottsága —
A Kuomintang Központi Végrehajtó
Bizottságának

Az Oroszországi Kommunista Párt Központi Bizottsága önökkel együtt gyászolja a Kuomintang vezérét és a kínai munkások és parasztok nemzeti szabadságharcának, a kínai nép szabadságáért és függetlenségéért, a kínai állam egységéért és önállóságáért folyó harcának szervezőjét.

Az Oroszországi Kommunista Párt Központi Bizottsága nem kételkedik abban, hogy az a nagy ügy, amelyért Szun Jat-szen élt, nem hal meg Szun Jat-szennel, hogy Szun Jat-szen ügye élni fog a kínai munkások és parasztok szívében a kínai nép ellenségeinek rettenetére.

Az Oroszországi Kommunista Párt Központi Bizottsága bízik benne, hogy a Kuomintang az imperializmus alól való felszabadulásért folytatott nagy harcban magasan fogja hordozni Szun Jat-szen zászlaját, hogy a Kuomintangnak sikerül ezt a zászlót becsülettel győzelemre vinni — az imperializmusnak és kínai ügynökeinek teljes legyőzéséig.

Szun Jat-szen meghalt — éljen Szun Jat-szen ügye, éljenek és váljanak valóra Szun Jat-szen igéi!

I. Sztálin
az Oroszországi Kommunista Párt Központi Bizottságának titkára

1925. március 13.

„Pravda” 60. sz.
1925. március 14.

(idézet: – Sztálin Művei 7. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A szovjet szocialista állam kialakulása.

bolsevik rendszer megszüntette a törvényes kizsákmányolás lehetőségét a termelőeszközök köztulajdonba vételével. Nem volt lehetőség így az élősködésre, a munka nélkül szerzett jövedelemre sem. Megszűnt a törvényes kizsákmányolás lehetősége és munka szerinti jövedelmezés lett az elosztás mércéje. Megszűnt a bolsevikokvezetésével a társadalom megosztottsága szegényekre és gazdagokra, a bérrabszolgaságnak és kizsákmányolásnak nem maradt tere. Nem volt lehetőség a törvényes kizsákmányolásra, mert az állam újra elosztotta bevételeit a dolgozó nép érdekében. A bolsevikok megszüntették a felsőbbrendűségre alapozott kizsákmányolást, élősködést, a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” elvének követésével.

A szovjetrendszer bukásának okaiA proletárdiktatúra felpuhulása! A szocializmus átmeneti társadalom, ahol a kapitalista kizsákmányoló tendencia még életképes. De a bolsevikok elvhű következetes vezetésével a népi ellenőrzés túlsúlya mellett ez talán kordában tartható lett volna. A szocializmusban is, a korrupció lehetősége az egyéni érdekeltség miatt nagyon hatalmas, ez nagy veszély és a kapitalizmus oldalára billentheti a mérleget, ami meg is történt. A legnagyobb oka a bukásnak, hogy az ellenséges kapitalista világrendszer a rothadása, parazita élősködése és világméretű diktatúrája mellett még a központokban nagyon erős és fejlődik, ki tudja meddig. Ezt a bolsevikokés Sztálin jól tudta, de Sztálin után elkezdődött a proletárdiktatúra felpuhulása. A szovjetrendszer kialakulása mindenütt a szegény országokban kezdődött el és óriási ellenséges túlerővel ált szemben. Ezért tudott győzni a proletárdiktatúra felpuhulásával a reakció, akik a dolgozókból ismét proletárokat, bérrabszolgákat teremtettek. A proletár és a kapitalista közötti kibékíthetetlen ellentmondás oka a kizsákmányolás és élősködés manapság a világ végletekig történő megosztottságához vezetett, ami az emberiség erkölcsének rothadását, a totális diktatúrát, az emberiség nyomorát, pusztulását okozhatja. A jobboldali felsőbbrendű élősködés lett az emberiség erkölcse, ami bűn az emberiség ellen, ez megnehezíti vagy lehetetlenné teszi az emberré válást. A jobboldali nézeteket az emberiség érdekében fel kell váltani az emberséges baloldalival, a felsőbbrendűség és élősködés nélkülivel. Valószínűleg a robotizáció elterjedése lesz a végállomása, a törési pontja a kapitalizmusnak, ami a fasizmust vagy a kommunizmust, az embertelen vagy emberséges világot hozhatja el. Ha jobboldali erkölcs győz, akkor az a fasizmust a pusztulást az embertelenséget, ha a baloldali győz, az a kommunizmust az emberré válás következő lépcsőfokát az emberséges világot hozza el az emberiségnek.

Szovjet-Oroszország kilépése az imperialista háborúból
A Nagy Októberi Szocialista Forradalom döntő tette az volt, hogy a bolsevik párt vezette orosz proletariátus megragadta a politikai hatalmat. A proletariátus uralkodó osztállyá vált, maga mellé állította a város és a falu dolgozóit, a bolsevik párt pedig a világ első szocialista államának kormányzó pártjává lett.

A szovjet államnak meg kellett oldania a proletárdiktatúra történelmi feladatait: meg kellett törnie az osztályellenség ellenállását, meg kellett szerveznie a szocialista ország védelmét az ellenséges kapitalista környezetben, fel kellett építenie a szocializmust és erősíteni nemzetközi kapcsolatait valamennyi ország proletariátusával. Ezen az úton a szovjet állam kezdettől fogva a megdöntött kizsákmányoló osztályok dühödt ellenállásába ütközött. Ezen osztályok érdekeinek képviselői — a monarchisták, a kadetok, az eszerek, a mensevikek, a burzsoá nacionalisták — kétségbeesett kísérleteket tettek a régi, burzsoá-földesúri rendszer visszaállítására. Igen nagy veszélyt jelentett a szovjethatalom számára a nemzetközi imperializmus is. De a szovjet nép, lenini pártjának irányításával, leküzdötte az előtte álló nehézségeket.

Az első szocialista átalakulások a társadalmi rendszerben
Az új államgépezet megteremtése
A győztes forradalom elsőrendű és központi feladata a proletár államhatalom kiépítése volt. Az új állam gyökeresen különbözött minden korábbi államtípustól, amelyek a kisebbség erőszakszervei voltak a nép többségével szemben, s az elnyomás és kizsákmányolás eszközéül szolgáltak. A szocialista állam hivatása az volt, hogy a nép óriási többségének érdekeit kifejezze és védelmezze, s a dolgozó tömegekre támaszkodó valódi demokrácia állama legyen. A megdöntött kizsákmányoló osztályok elnyomásának funkciója mellett igen fontos gazdasági-szervező és kulturális-nevelő funkciókat is be kellett töltenie, s a munkásosztály legfőbb eszközévé kellett válnia a kommunizmus felépítéséért folyó harcban. Ilyen államot nem lehetett felépíteni a régi, burzsoá-földesúri államgépezet alapjain.

A szovjethatalom már fennállásának első napjaiban hozzálátott a régi államgépezet lebontásához és a proletárdiktatúra állami szerveinek kiépítéséhez. A szovjethatalom ellenségei abban reménykedtek, hogy a bolsevik párt nem lesz képes az állam kormányzására, és néhány nap vagy néhány hét alatt csődbe kerül. A francia nagykövetségen — a párizsi sajtó közlése szerint — az a meggyőződés uralkodott, hogy a „bolsevikok 8—10 napnál tovább nem tudják tartani magukat”. Az ideiglenes kormány volt miniszterei, az eszerek és mensevikek vezetői ezekben a napokban azt mondogatták, hogy ha ők mindössze hat hónapig tarthatták magukat, akkor a bolsevikok hat hétig sem lesznek hatalmon.

A történelem megcáfolta a szocialista forradalom ellenségeinek jóslatait. A szovjethatalom széttörte a burzsoá-földesúri államgépezet minden alapvető szervét — a hadsereget, rendőrséget, bíróságot és más egyéb erőszakszervet —, s új, szocialista államszervezetet hozott létre.

A szovjet állam központi apparátusának megteremtését és a szovjetek országos méretekben történő kiépítését a bolsevik párt irányította. Akárcsak az októberi forradalomban, itt is rendkívüli erővel nyilvánult meg Leninnek, az új típusú államférfinak szervező géniusza.

Lenin mélységesen hitt abban, hogy a nép forradalmi alkotóereje kimeríthetetlen forrása lesz az új élet építésének, és megállapította, hogy a szovjethatalom a világ legcsodálatosabb erejére támaszkodik: a munkások és parasztok öntudatára és alkotó energiájára. A nép ezrei kezdtek dolgozni az államgépezetben, ennek vezető posztjain is. Ugyanakkor a bolsevik párt arra törekedett, hogy a régi szakembereket is a szovjethatalom szolgálatába állítsa. A régi államgépezet nem minden elemét számolták fel. A burzsoá államban, Lenin meghatározása szerint, az erőszakszerveken kívül egy olyan apparátus is létezik, amely „nem teljesen állami”: a bankok, a posta, a fogyasztási társulatok stb. „Ezt az apparátust — írta Lenin — nem szabad és nem is kell összetörnünk. Ezt az apparátust ki kell ragadni a tőkés alárendeltségből, le kell hasítani, le kell nyesni, le kell vágni róla a tőkéseket minden befolyásukkal együtt, és a proletár szovjeteknek kell alárendelni, szélesebb körűvé, átfogóbbá, általánosabbá kell tenni.”

A régi államgépezet lerombolásának és az új apparátus létrehozásának egész bonyolult folyamata lényegében néhány hónap alatt, a szovjethatalom diadalmenetének időszakában valósult meg. A szovjet hatalmi szervek kiépítésében nagy szerepe volt a Pétervári Forradalmi Katonai Bizottságnak. A bizottság rendet teremtett Pétervárott, és igen nagy segítséget nyújtott a helyi szovjeteknek; funkcióit fokozatosan átvették a szovjet államgépezet kialakuló szervei, majd 1917 decemberében megszűnt a Forradalmi Katonai Bizottság.

Az ellenforradalmárok minden eszközzel arra törekedtek, hogy meghiúsítsák a szovjethatalom állami tevékenységét. Az első időben egyik legfőbb eszközük az volt, hogy kihasználták a felsőbb hivatalnokréteg szabotázsát, amelyet az imperialista államok diplomáciai misszióinak nyílt támogatásával a kadetok, a mensevikek és az eszerek szerveztek. Így például, amikor a belügyi népbiztos munkához látott, a volt minisztériumban csupán szétszórt papírhalmazokat, lezárt íróasztalokat és kulcs nélküli szekrényeket talált.

A Forradalmi Katonai Bizottság felszólította a munkásszervezeteket, hogy vegyenek részt az államgépezet megteremtésében. A pártsejtek legjobb tagjaikat jelölték vezető állami munkára. A szakszervezetek felkutatták mindazokat, akik a szovjetapparátusban kívántak dolgozni.

bolsevik párt, a szovjet kormány és a szakszervezetek felhívásainak ezrével tettek eleget a forradalmi munkások, katonák és matrózok. A Putyilov-gyár és a Viborgi városrész munkásainak segítségével a Belügyi Népbiztosság munkája csakhamar rendes kerékvágásba zökkent. A Kereskedelmi és Ipari Népbiztosság apparátusának megszervezését a Bányászati Intézet bolsevik diákjai és a folyami közlekedés munkásai vállalták magukra. A Külügyi Népbiztosságra a Siemens és Schuckert-gyár élenjáró munkásai és a Balti Flotta forradalmár matrózai kerültek. Ennek a népbiztosságnak ők voltak az első munkatársai. A külügyminisztérium régi alkalmazottai, miután meggyőződtek arról, hogy a szabotázs szervezőinek tervei kilátástalanok, sietve jelentkeztek szolgálatra. 1918 januárjában a Külügyi Népbiztosság apparátusában mintegy kétszáz munkatárs dolgozott. A napi munka elvégzése mellett rövid időn belül kiadták két kötetben a titkos okmányok gyűjteményét — száznál több egyezményt és sok más diplomáciai anyagot —, amelyben lelepleződött az imperialista kormányok hódító politikája.

Az államigazgatás első szervei között alakult meg a Nemzetiségi Ügyek Népbiztossága is. Feladata az volt, hogy valóra váltsa a lenini nemzetiségi politikát. Ez a népbiztosság, amelynek élén I. V. Sztálin állott, nagy munkát végzett a népek önkéntes, testvéri közösségén alapuló szovjet szocialista állam nemzeti-állami építésében.

1917. október 28-án (november 10-én) a szovjet kormány dekrétumot adott ki a munkásmilícia megalakításáról. A milíciát a munkás- és katonaküldöttek szovjetjei hozták létre, és kizárólag az ő vezetésük alatt állt.

Igen nagy jelentőségű volt a Népbiztosok Tanácsának 1917. december 7-i (20-i) határozata, amely kimondta, hogy meg kell teremteni az állambiztonság külön szervét, az Összoroszországi Rendkívüli Bizottságot az ellenforradalom és a szabotázs elleni harcra (VCSK— Cseka). Vezetője F. E. Dzerzsinszkij lett. A Rendkívüli Bizottság leleplezte és meghiúsította a belső és külső ellenforradalom szovjetellenes összeesküvéseit, megbüntette a szabotőröket, a spekulánsokat és a szovjethatalom más ellenségeit.

Az igazságszolgáltatásról szóló 1917. november 22-i (december 5-i) dekrétum megszüntette a régi bírói szerveket, és hatályon kívül helyezte mindazokat a törvényeket, amelyek ellentmondásban voltak a szovjethatalom céljaival és feladataival. A régi bírósági rendszer helyén létrejöttek a munkás-paraszt törvényszékek és a helyi népbíróságok, amelyeket a szovjetek választottak meg.

Hivatásuk az volt, hogy elnyomják a megdöntött kizsákmányoló osztályok ellenállását, védelmezzék a dolgozók érdekeit és a szocializmus szellemében neveljék a néptömegeket.

Az 1917. november 10-én (23-án) kiadott dekrétum megszüntette a rendeket, a rendi kiváltságokat és korlátozásokat, a polgári méltóságokat, címeket és rangfokozatokat. Minden állampolgárt — vagyoni helyzetre, származásra, nemre és nemzetiségre való tekintet nélkül — a szovjetköztársaság egyenjogú polgárának nyilvánított. Kimondta a nők egyenjogúságát.

Az 1918. január 20-i (február 2-i) dekrétum törvénybe iktatta az egyház elválasztását az államtól és az iskola elválasztását az egyháztól; kimondta a teljes lelkiismereti szabadságot, eltörölte az egyház kiváltságait és megszüntette az egyháznak nyújtott állami támogatást. E dekrétumnak és végrehajtásának óriási jelentősége volt a közoktatás fejlesztése, a felnövekvő nemzedéknek az ateizmus és a tudományos szocializmus szellemében való oktatása és nevelése szempontjából.

A szocialista forradalom sorsa nagymértékben függött attól, hogy sikeresen meg tudják-e oldani a régi hadsereg felszámolásának és az Október vívmányait fegyveresen megvédeni képes új hadsereg kialakításának feladatait. A Németországgal és szövetségeseivel folytatott háború miatt nem lehetett nyomban feloszlatni a régi hadsereget. A szovjet kormány ezért eleinte arra szorítkozott, hogy erélyes lépéseket tegyen a régi hadsereg demokratizálására: a hadsereget és a flottát a Népbiztosok Tanácsának rendelték alá; megalakították a Hadügyi és Haditengerészeti Népbiztosságot; rendeletileg szabályozták a hadseregben szolgálatot teljesítő összes személy egyenjogúságát, a parancsnokok választását; a katonai egységeknél a teljes hatalmat a katonabizottságoknak és a szovjeteknek adták át.

A régi hadsereg gyakorlatilag széthullt. Az imperialista háborútól meggyötört katonák otthagyták a frontot, és hazamentek. 1917. november 10-én (23-án) a Népbiztosok Tanácsa dekrétumot adott ki a hadsereg létszámának csökkentéséről. A fő feladat az új, munkás-paraszt reguláris hadsereg megteremtése lett. A Vörös Gárda osztagai és a régi hadseregnek azok az egységei, amelyek a forradalom mellé álltak, nem biztosíthatták teljes egészében a szovjet állam védelmét a külső ellenséggel és a belső ellenforradalommal szemben. Elengedhetetlen volt, hogy megteremtsék a munkások és parasztok érdekein őrködő hatalmas munkás-paraszt hadsereget, a proletárdiktatúra hadseregét. 1918. január 15-én (28-án) a szovjet kormány dekrétumban rendelte el a Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg felállítását. A Vörös Hadsereg megalakulása önkéntes alapokon történt. „A Vörös Hadseregbe beléphet mindenki, aki kész arra, hogy erejét, életét feláldozza az októberi forradalom vívmányainak, a szovjethatalomnak és a szocializmusnak a védelméért” — mondta ki a dekrétum. A Vörös Hadseregbe belépni kívánóknak ajánlást kellett hozniuk a pártszervezetektől, szovjetektől vagy más olyan szervezetektől, amelyek a szovjethatalom hívei voltak. A régi hadsereg és flotta egységeinek kollektív belépése a Vörös Hadsereg soraiba csak kölcsönös kezességvállalással és névszerinti szavazással történhetett. A Vörös Hadseregbe a dolgozó osztályok legöntudatosabb, a forradalom ügyéhez leghívebb tagjait vették fel. 1918. január 29-én (február11-én) dekrétumot adtak ki a Munkás-Paraszt Vörös Flotta megszervezéséről, amely ugyanazon elvek szerint történt, mint a Vörös Hadsereg szervezése.

A szovjet állam kialakulásának időszakában az egyik legfontosabb alkotmányos aktus „A dolgozó és kizsákmányolt nép jogainak kinyilatkoztatása” volt, amelyet Lenin dolgozott ki és az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság fogadott el 1918. január 3-án (16-án). Ez a deklaráció Oroszországot a munkás-, katona- és parasztküldöttek szovjetjeinek Köztársaságává nyilvánította, és a következőkben határozta meg a szovjethatalom legfőbb feladatait: mindenfajta kizsákmányolás megszüntetése, a társadalom osztályokra tagolódásának teljes kiküszöbölése, a kizsákmányolok könyörtelen elnyomása, a szocializmus felépítése. Az Oroszországi Köztársaságot szovjet szocialista szövetségnek nyilvánították, amely a népek egyenjogúságának és barátságának elvein épül fel.

A szovjethatalom helyi szerveinek kiépítése a vidéken is — éppúgy, mint a központban — a munkások és a dolgozók tömegeinek legaktívabb részvételével történt.

1917. november 5-én (18-án) Lenin felhívást intézett az ország lakosságához. „Elvtársak! Dolgozók! Ne feledjétek, hogy most ti magatok kormányozzátok az államot. Senki sem segít nektek, ha ti magatok nem egyesültök, és nem veszitek az állam minden ügyét saját kezetekbe. A ti szovjetjeitek mostantól fogva az államhatalom szervei, teljhatalmú, döntő szervek.

Tömörüljetek szovjetjeitek köré! Erősítsétek azokat! Fogjatok hozzá ti magatok az ügyek intézéséhez, alulról, senkire sem várva!”

A helyi szovjetek megerősödését nagymértékben előmozdította az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság 1917. november 21-i (december 4-i) dekrétuma a küldöttek visszahívásának jogáról. Ez a dekrétum lehetővé tette, hogy megtisztítsák a szovjeteket az oda befurakodott ellenséges elemektől.

Nagy jelentősége volt annak a ténynek, hogy a munkás- és katonaküldöttek szovjetjei egyesültek a parasztküldöttek szovjetjeivel. A II. szovjetkongresszuson megválasztott Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság a munkás- és katonaküldöttek szovjetjeinek képviselőit foglalta magában, a parasztküldöttek szovjetjeinek viszont csak egy része képviseltette magát benne. A parasztküldöttek szovjetjei képviselőinek többsége a parasztküldöttek szovjetjeinek 1917 májusában megalakult Összoroszországi Végrehajtó Bizottságához tartozott. Ezt a szervet a jobboldali eszerek vezették, akik azonban ekkorra már teljesen elveszítették a dolgozó parasztság bizalmát. 1917 novemberében Pétervárott összeült a parasztküldöttek szovjetjeinek rendkívüli összoroszországi kongresszusa, amelyen a baloldali eszerek voltak többségben. Ez a kongresszus, az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottsággal közösen tartott ülésén, 1917. november 15-én (28-án) jóváhagyta a békéről és a földről szóló dekrétumokat, majd megválasztotta a parasztküldöttek szovjetjeinek ideiglenes végrehajtó bizottságát, amely a Központi Végrehajtó Bizottság része lett. Ezzel gyakorlatilag országos méretekben megtörtént a munkás-, katona- és parasztszovjetek egyesülése.

Ebben az időben ismét felmerült a bolsevikok és a baloldali eszerek kormányblokkjának kérdése. A parasztság forradalmi hangulatának hatására a baloldali eszerek nyilatkozatot tettek közzé arról, hogy elismerik az októberi forradalom vívmányait. Ezt követően a baloldali eszerek képviselői beléptek a szovjet kormányba. Ismét bebizonyosodott, hogy a bolsevik párt minden olyan párttal kész együttműködni, amely elfogadja a szovjethatalmat és elismeri a II. szovjetkongresszus dekrétumait.”
(idézet: – Világtörténet 8. kötet – című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

A Sátán billogja

Már több ezer ember chipeltette magát – Eljött a rettegett új világrend?

Több ezer ember ültetett chipet a bőre alá, ami valóságos rémálom lehet egyes jogvédők, összeesküvéselmélet-hívők és mélyen vallásosak számára. Az eddig beültetett chipek egyelőre ártalmatlanok: csak céges büfékben lehet velük fizetni, ajtókat lehet kinyitni és vonatjegyet lehet ellenőriztetni, később pedig jó eséllyel kártyás- és mobilfizetést helyettesítő eszközként is lehet majd őket használni. Bár igaz, hogy állítólag egyelőre nem alkalmasak GPS-es megfigyelésre az emberbe ültethető RFID-chipek, azért nem biztos, hogy teljesen veszélytelen a technológia.

Hűha, chipelteti magát a lakosság

Nagy vihart kavart, hogy Svédországban már több mint háromezer ember döntött úgy, hogy mikrochipet ültet a bőre alá, mellyel lényegében a telefonokat mellőzve digitális szolgáltatások sokaságát érheti el. Ilyenek például:

  • érintéses fizetés,
  • kulcsok és jelszók kiváltása,
  • bérletek helyettesítése.

Ezek a chipek egyelőre NFC-s (Near Field Communication – “érintés nélküli”) technológián alapulnak, így lényegében azokat az eszközöket tudják kiváltani, melyek ezt a kommunikációs módszert használják, vagyis most még fizetési szempontból nem igazán tudnak többet, mint egy mezei okostelefon.

Azok, akik úgy döntöttek, hogy implementálják a technológiát, a hüvelyk- és a mutatóujjuk közé kaptak egy rizsszem nagyságú RFID-chipet, az eszközt egy tű segítségével implantálták.

Már több ezer ember chipeltette magát - Eljött a rettegett új világrend?

Egy illusztráció az RFID-implantátumokról. 

A techcégeknél menő

Az emberek “chipeltetése” lényegében ugyanazon a technológián alapszik, mint amit az állatok nyomonkövetésére világszerte használnak, a technológián először a Mastercard kísérletezett 15 évvel ezelőtt, az Applied Digital Solutions technológiájából kiindulva. Az emberi alkalmazás ötletét a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás-sorozat adta, alapvetően arra használták volna a chipeket, hogy katasztrófa esetén meg tudják határozni a mentőcsapatok az áldozatok helyzetét az RFID-chipeket követve. Már akkor is felmerült, hogy akár fizetési rendszerekhez is lehetne használni a chipeltetést.

A most használatban lévő chipeket a stockholmi BioHax techcég gyártja, megoldásuk eddig a wisconsini Three Square Market és a svéd Epicenter érdeklődését keltette fel – ez két techcég-konglomerátum, amely munkavállalóiknak felkínálja az implantátum elhelyezésének lehetőségét.

A Three Square Market 85 alkalmazottja közül 50 döntött a chipeltetés mellett, a cég a chipek 300 dollár / darabos költségét átvállalta. Az Epicenternél negyedévente történik chipeltetés, átlagosan 20-30 alkalmazottjuk vállalja a beültetést egy-egy ilyen eseményen, ők viszont nem vállalják át a procedúra 150 dolláros díját. A beültetés egyik vállalatnál sem kötelező.

Az Epicenterhez tartozó cégeknél az RFID-chipek

  • belépőkártyákat helyettesítnek,
  • hordoznak a felhasználóról alapvető adatokat, melyeket egy androidos telefonos applikációval olvasva kvázi-névjegykártyaként lehet használni,
  • a büfében lehet használni fizetésre.

A chip semmilyen bankkártya vagy hitelkártyaadatot nem tárol, hanem úgy működik, mint egy egyszerű feltöltőkártya vagy egy chipes belépőkarszalag.

A Three Square Marketnél szintén irodai pihenőszobákban lehet automaták szolgáltatásaihoz hozzáférni, beléptető rendszerekhez használhatják és számítógépes és nyomtatós bejelentkezéshez is használható.

Már több ezer ember chipeltette magát - Eljött a rettegett új világrend?

Néhány RFID-implantátum. 

Svédországban egyébként a nemzeti vasútvállalatnál is használják a technológiát a vonatjegyek ellenőrzéséhez.

Tolvajok? Megfigyelés? Új Világrend?

Még mielőtt egyáltalán komolyan felmerült volna az RFID-chipek implantációja emberekbe, elemzők, összeesküvés-elméletekben hívők és emberjogi aktivisták sokasága kezdte el kritizálni a technológiát annak valós és kevésbé valós kockázatai miatt. Csak hogy néhányat említsünk ezek közül:

  • illetéktelenek kezébe kerülhet a chipekben tárolt adathalmaz,
  • nem lehet könnyen helyettesíteni az implantátumot, csak egy műtéttel,
  • a chipeket később akár nyomkövetésre is használhatják a birtokló beleegyezése nélkül (állítólag az eddig beillesztett chipek semmilyen jeladó funkcióval nem rendelkeznek és nincs önálló energiaellátásuk).
  • Fertőzést okozhat a chip és az immunrendszer rosszul reagálhat a beültetésére; Katherine Albrecht megfigyelésellenes aktivista szerint az eszközök még rákos tumort is okozhatnak.
  • Fontos megjegyezni, hogy van, aki vallási indokok miatt ódzkodik a chipektől, a Bibliában, a Jelenések könyvében például említik a “fenevad bélyegét, amely nélkül nem lehet adni és venni,” melyet sokan hajlamosak az RFID-chipekkel azonosítani.

Az Epicenter egyik vezetője az aggályok egy részét kommentálta:

ha valaki azért aggódik, hogy nyomon követik és megfigyelik, a mobilja vagy az internet sokkal komolyabb veszélyt jelent a számára, mint az RFID chip, melyet mi használunk

– fogalmazott.

Ha valakit a cégvezér szavai nem nyugtatnak meg, tanulságos történet lehet számára, hogy egy időben Mexikóban sikertelenül kísérleteztek személykövető jeladóchipekkel. Mexikói gazdagok ültették a magukba nyomkövetőket, melyek azzal az ígérettel kecsegtettek, hogy ha elrabolják őket, egy GPS-es rendszer meg tudja őket találni. Miután több százan implantálták a találmányt 4000 dolláros darabáron, kiderült, hogy túl gyenge a microchipek jele, így a szatellitek nem tudták őket befogni – vagyis a chipek teljesen haszontalanoknak bizonyultak.

Komolyabb veszélyt jelenthet az adatlopás: többek közt pont ezért használja sok cég csak belső rendszereihez az RFID-implantátumokat.

Akkor a jövőben mindenki chipelve lesz?

Mivel egyre több törvény születik a kötelező emberi chipeltetés ellen, nagyon valószínű, hogy nem valósul meg a sokak által rettegett disztópia, melyben bőr alá ültetett, kivehetetlen nyomkövetőkkel minden lépésünket megfigyeli majd egy titkos állami hivatal.

Az Egyesült Államokban például több állam, köztük Wisconsin, Észak-Dakota, Oklahoma és Georgia is illegálissá tette, hogy bárkit chipbeültetésre lehessen kötelezni. Mivel az okostelefonok egyelőre sokkal hatékonyabb megfigyelési eszközként szolgálnak, míg az RFID-chipek (melyeknek egyelőre még emberbe ültethető, GPS-alapú követésre lehetőséget adó változata nem létezik), nem valószínű, hogy ez a közeljövőben változni fog.

A chipes megoldásnál egyébként jóval félelmetesebb megfigyelőrendszer létezik Kínában, amely egyszerre használ okostelefonokat, internetet, kamerákat és besúgókat.

Ahhoz pedig, hogy önként chipeltessék magukat az emberek, sokkal többre van szükség, mint egyszerű kényelmi tényezők a céges büfében, főleg annak tükrében, hogy az eszközök által ellátott funkciókat lényegében egy okostelefonnal is meg lehet csinálni.

Nem kizárt viszont, hogy a jövőben (több évtizedes időtávon) már olyan dolgokra is képesek lesznek a beültetett chipek, mint:

  • NFC-s fizetés bármely boltban, nem csak belső, vállalati rendszerekben,
  • különféle eszközök (pl. számítógépek) gyors aktiválása és belépés ezekbe,
  • személyes azonosítás (ami kiválthatja például a névjegykártyákat, személyi igazolványokat, lakcímkártyákat),
  • orvosi megoldások (például egyes életfunkciók javítása).

Ezekkel a megoldásokkal a lakosság széles körének vonzóvá válhat a chipeltetés, könnyen lehet viszont, hogy mindig is lesznek olyan technológiák, melyekkel ki lehet váltani a kevésbé biztonságos és sokak számára (talán jogosan) félelmetes implantátumokat, így jó eséllyel sosem lesz kötelező ezek használata.

Már több ezer ember chipeltette magát - Eljött a rettegett új világrend?

Készpénz vagy kártya? 
– Az ujjammal fizetek.                                                                                                      (portfolio)

A balrad.ru kommentje a “KUNYERA” után!

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Bal-Rad komm: “…Nem kizárt viszont, hogy a jövőben…”

– Bizony – bizony! Ki hitte volna a telefónia kezdetén, hogy EMBEREK HALNAK BELE a telefonálgatásba. Vagy ki gondolta volna az internet hajnalán, hogy…!

CSAK TÖRVÉNYT KELL HOZNI, és MINDEN ARRA ÉRDEMESÜLT VISELNI KÖTELES A SÁTÁN BÉLYEGÉT!

Ami aztán csodás dolgokra lesz alkalmas!

Úgymint “…orvosi megoldások (például egyes életfunkciók javítása)…” – VAGY LEÁLLÍTÁSA! Egy központi vezérlőteremből!

Nincs itt semmi szükség összeesküvés – elméletekre! CSAK EMLÉKEZŐKÉPESSÉGRE! Az emberi fantáziát a valóság képes fölülmúlni!

Írta: J. V. Sztálin

A Németországi Kommunista Párt perspektíváiról és a bolsevizálásáról

Beszélgetés Herzoggal, a Németországi Kommunista Párt tagjával

1. kérdés (Herzog). Olyanoknak látja-e Ön a németországi demokratikus-kapitalista köztársaság politikai és gazdasági viszonyait, hogy a munkásosztálynak a többé-kevésbé közeli jövőben a hatalomért kell majd harcolnia?

Válasz (Sztálin). Nehéz volna teljesen határozott választ adni erre a kérdésre, ha határidőről, nem pedig tendenciáról van szó. Felesleges bizonyítanunk, hogy a mai helyzet lényegesen különbözik az 1923-as helyzettől mind a nemzetközi, mind a belpolitikai viszonyok tekintetében. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy a helyzet a legközelebbi jövőben hirtelen megváltozhat a forradalom javára, minthogy lehetséges, hogy a külső viszonyokban komoly változások állnak be. A nemzetközi helyzet ingatagsága a biztosítéka annak, hogy ez a feltevés nagyon valószínűvé válhat.

2. kérdés. Az adott gazdasági helyzetet és az adott erőviszonyokat tekintetbe véve szükség lesz-e nálunk huzamosabb előkészítő időszakra ahhoz, hogy meghódítsuk a proletariátus többségét (ezt a követelményt Lenin a politikai hatalom meghódítása előtt megoldandó igen fontos feladatként tűzte ki minden ország kommunista pártja elé)?

Válasz. Ami a gazdasági helyzetet illeti, csak a rendelkezésemre álló általános adatok alapján mondhatok véleményt. Azt hiszem, a Dawes-tervnek már vannak bizonyos eredményei, amelyek a helyzet viszonylagos megszilárdulására vezettek. Az amerikai tőke behatolása a német iparba, a valuta stabilizálása, a német ipar több döntő ágában bekövetkezett javulás — ami korántsem jelenti a német gazdasági élet teljes gyógyulását —, végül, a munkásosztály anyagi helyzetének némi javulása — mindennek arra kellett vezetnie, hogy a németországi burzsoázia helyzete bizonyos mértékben megszilárdult. Ez, hogy úgy mondjam, a Dawes-terv „pozitív” oldala.

De a Dawes-tervnek „negatív” oldalai is vannak, amelyek bizonyos idő múlva elkerülhetetlenül éreztetni fogják hatásukat és amelyek feltétlenül semmivé teszik a terv „pozitív” eredményeit. Kétségtelen, hogy a Dawes-terv a tőke kettős — belső és külső — présébe szorítja a német proletariátust. A német ipar kibővülése és a német ipar külső piacainak szűkülése közötti ellentét, az az aránytalanság, mely az Antant túlzott követelései és a német nemzetgazdaságnak korlátozott teljesítési lehetőségei között fennáll — mindennek, minthogy elkerülhetetlenül rontja a proletariátus, a kisparasztok, az alkalmazottak és az értelmiségiek helyzetét —, robbanásra, a proletariátusnak a hatalom birtokbavételéért vívott közvetlen harcára kell vezetnie.

De ezt a körülményt nem szabad a német forradalom egyetlen kedvező előfeltételének tekinteni. E forradalom győzelméhez ezen kívül még az szükséges, hogy a kommunista párt a munkásosztály többségét képviselje, hogy döntő erővé váljon a munkásosztályban. Szükséges, hogy a szociáldemokráciát leleplezzék és szétzúzzák, hogy a munkásosztályban egy elenyésző kisebbség szerepére szorítsák. Enélkül gondolni sem lehet a proletariátus diktatúrájára. Hogy a munkások győzhessenek, egy akaratnak kell lelkesítenie, egy pártnak kell vezetnie őket, olyan pártnak, amely a munkásosztály többségének kétségtelen bizalmát bírja. Ha a munkásosztályon belül két egyenlő erejű egymással versengő párt van, akkor még kedvező külső feltételek esetén sem lehetséges tartós győzelem. Éppen Lenin volt az, aki az Októberi Forradalom előtti időben ezt, mint a proletariátus győzelmének legszükségesebb feltételét, a legnyomatékosabban hangoztatta.

A forradalom szempontjából legkedvezőbb helyzetnek azt a helyzetet lehetne tekinteni, amikor a németországi belső válság és a kommunista párt erejének döntő megnövekedése egybeesne Németország külső ellenségeinek táborában keletkező komoly bonyodalmakkal.

Azt hiszem, hogy az utóbbi körülmény hiányának korántsem utolsó sorban volt hátrányos kihatása az 1923-as forradalmi időszakban.

3. kérdés. Ön azt mondotta, hogy a Német- országi Kommunista Pártnak meg kell nyernie a munkások többségét. Erre mindeddig nagyon kevés figyelmet fordítottunk. Az Ön véleménye szerint mit kell tennünk, hogy a Németországi Kommunista Pártot olyan tetterős párttá tegyük, melynek toborzó ereje egyre jobban nő?

Válasz. Egyes elvtársak azt gondolják, hogy a pártot megerősíteni és bolsevizálni annyit jelent, mint kisöpörni a pártból minden másgondolkodásút. Ez persze nem helyes. A szociáldemokráciát csak a munkásosztály konkrét szükségleteiért folyó mindennapos harc folyamán lehet leleplezni és csak így lehet a szociáldemokráciát a munkásosztályban egy elenyésző kisebbség szerepére szorítani. A szociáldemokráciát nem elvont távoli kérdésekkel kapcsolatban kell kipellengérezni, hanem a munkásosztály anyagi és politikai helyzete megjavításáért vívott mindennapos harccal kapcsolatban, amelyben a munkabér, a munkanap, a lakásviszonyok, a munkásbiztosítás, az adó, a munkanélküliség, a drágaság kérdésének és más kérdéseknek felettébb komoly, ha ugyan nem döntő szerepet kell játszaniok. E kérdések kapcsán nap mint nap ütni a szociáldemokratákat, leleplezni árulásukat — ez a feladat.

De ezt a feladatot nem valósítanák meg teljesen, ha a mindennapos gyakorlati kérdéseket nem kapcsolnák egybe Németország nemzetközi és belpolitikai helyzetének döntő kérdéseivel és ha ezt a mindennapos munkát a párt egész tevékenységében nem világítanák meg a forradalom és a hatalomnak a proletariátus által való meghódítása szempontjából.

De ilyen politikát csak az a párt tud folytatni, amelynek élén olyan vezető káderek állnak, akik eléggé tapasztaltak ahhoz, hogy a szociáldemokrácia mindenféle baklövését felhasználják pártjuk megerősítésére, és akik elméletileg eléggé képzettek ahhoz, hogy részletsikerek miatt ne veszítsék szem elől a forradalmi fejlődés perspektíváit.

Főként ez a magyarázata annak, hogy a kommunista pártok, köztük a német kommunista párt, vezető kádereinek kérdése a bolsevizálás egyik lényeges kérdése.

A bolsevizálás végrehajtásához meg kell teremteni legalább néhány alapvető feltételt, amelyek nélkül teljesen lehetetlen a kommunista pártok bolsevizálása.

1) Szükséges, hogy a párt ne a parlamenti választási gépezet függelékének tekintse magát, ahogy ezt lényegében a szociáldemokrácia teszi, sem pedig a szakszervezetek ingyenes mellékletének, ahogy ezt néha egyes anarcho-szindikalista elemek hangoztatják, hanem a proletariátus osztályalapon való egyesülése legmagasabb formájának, amely arra hivatott, hogy a szakszervezetektől a parlamenti frakcióig a proletariátus valamennyi többi szervezeti formáját vezesse.

2) Szükséges, hogy a párt, és különösen vezető elemei, teljesen elsajátítsák a marxizmus forradalmi elméletét, amely elválaszthatatlan kapcsolatban van a forradalmi gyakorlattal.

3) Szükséges, hogy a párt ne betanult formulák és történelmi párhuzamok alapján dolgozza ki jelszavait és utasításait, hanem a forradalmi mozgalom konkrét belső és nemzetközi körülményeinek gondos elemzése alapján, feltétlenül figyelembe véve valamennyi ország forradalmi tapasztalatait.

4) Szükséges, hogy a párt a tömegek forradalmi harcának tüzében ellenőrizze e jelszavak és utasítások helyességét.

5) Szükséges, hogy a párt egész munkáját — különösen ha a szociáldemokrata hagyományokat még nem küzdötték le benne — új, forradalmi módon átépítsék azzal a céllal, hogy a párt minden egyes lépése és minden egyes akciója természetszerűen a tömegek forradalmasítására, a munkásosztály széles tömegeinek a forradalom szellemében való előkészítésére és nevelésére vezessen.

6) Szükséges, hogy a párt egyesíteni tudja munkájában a legmagasabb színvonalú elvhűséget (nem tévesztendő össze a szektássággal!) a tömegekkel való legszorosabb kapcsolattal és érintkezéssel (nem tévesztendő össze a tömeg mögötti kullogással!), mert különben a párt képtelen nemcsak arra, hogy a tömegeket tanítsa, de arra is, hogy tanuljon a tömegektől, nemcsak arra, hogy a tömegeket vezesse és a párt színvonalára emelje, de arra is, hogy felfigyeljen a tömegek hangjára és felismerje legfájóbb bajaikat.

7) Szükséges, hogy a párt egyesíteni tudja munkájában az engesztelhetetlen forradalmiságot (nem tévesztendő össze a forradalmi kalandorsággal!) a lehető legnagyobb rugalmassággal és manőverező képességgel (nem tévesztendő össze az elvtelen alkalmazkodással !), mert különben lehetetlen, hogy a párt elsajátítsa az összes harci és szervezeti formákat, hogy egybekapcsolja a proletariátus mindennapos érdekeit a proletárforradalom legfontosabb érdekeivel, s hogy munkájában összehangolja a legális harcot az illegális harccal.

8) Szükséges, hogy a párt ne takargassa hibáit, hogy ne féljen a bírálattól, hogy saját hibáin tudja tökéletesíteni és nevelni kádereit.

9) Szükséges, hogy a párt a legfőbb vezetőcsoportba ki tudja válogatni az élenjáró harcosok legjobb elemeit, akik eléggé odaadóak ahhoz, hogy a forradalmi proletariátus törekvéseinek igazi kifejezői legyenek, és eléggé tapasztaltak ahhoz, hogy a proletárforradalom igazi vezéreivé váljanak, akik a leninizmus taktikáját és stratégiáját alkalmazni tudják.

10) Szükséges, hogy a párt rendszeresen javítsa szervezeteinek szociális összetételét és megtisztítsa magát a bomlasztó opportunista elemektől, azt a célt tartva szem előtt, hogy elérje a lehető legnagyobb egyöntetűséget.

11) Szükséges, hogy a párt proletár vasfegyelmet teremtsen, amelynek alapja: az eszmei egybeforrás, a mozgalmi célok világossága, a gyakorlati tevékenység egysége és a széles párttömegeknek a párt feladataihoz való tudatos viszonya.

12) Szükséges, hogy a párt rendszeresen ellenőrizze saját határozatainak és utasításainak végrehajtását, mert enélkül az utóbbiak üres ígéretekké válhatnak, amelyek csak alááshatják a széles proletártömegeknek a párt iránti bizalmát.

Az ilyen és ezekhez hasonló feltételek nélkül a bolsevizálás üres szólam.

4. kérdés. Ön azt mondotta: ahhoz, hogy a Németországi Kommunista Párt a hatalmat kivívja, a Dawes-terv negatív oldalain kívül még az a második feltétel is szükséges, hogy a szociáldemokrata párt teljesen le legyen leplezve a tömegek előtt és hogy a szociáldemokrácia ne legyen többé komoly erő a munkásosztályban. Idáig, ha a reális tényeket nézzük, még hosszú az út. Itt világosan megmutatkoznak a párt mai munkamódszereinek hiányosságai és gyengéi. Hogyan lehet ezeket kiküszöbölni? Mi a véleménye Önnek az 1924. decemberi választás eredményéről, amelyen a szociáldemokrácia, ez a teljesen korrupt és rothadt párt, nemcsak hogy nem vesztett semmit, hanem még nyert is körülbelül kétmillió szavazatot?

Válasz. Ennek legmélyebb oka nem a német kommunista párt munkájának hiányosságaiban keresendő. Ennek oka mindenekelőtt abban rejlik, hogy az amerikai kölcsönök és az amerikai tőkebefektetések, továbbá a valuta stabilizálása, mivel kissé javítottak a helyzeten, olyan illúziót keltettek, mintha gyökeresen fel lehetne számolni a Németország helyzetével kapcsolatos belső és külső ellentéteket. Ez az illúzió volt az a fehér ló, melyen a német szociáldemokrácia a mai Reichstagba benyargalt. Wels most pöffeszkedik a választásokon aratott győzelmével. De nyilván nem tudja, hogy idegen győzelmet sajátít ki. Nem a német szociáldemokrácia győzött, hanem a Morgan csoport. Wels csak Morgan egyik kiszolgálója volt és az is maradt.

„Pravda” 27. sz.
1925. február 3.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

Levél Me—rt elvtárshoz

Tisztelt Me—rt elvtárs!

Február 20-án kelt levelét megkaptam. Mindenekelőtt fogadja üdvözletemet. Most pedig térjünk a tárgyra.

1) Ön túlságosan felfújta a Herzog-interjú ügyet (és nemcsak ön fújta fel). Herzogot nem tudtam és nem is fogom lerázni a nyakamról, mégpedig nemcsak azért nem, mert párttag, hanem azért sem, mert Geschke elvtárs levelével jött hozzám, melyben az utóbbi kérve kért, hogy adjak interjút Herzognak. E levél másolatát elküldöm Önnek. A levél német eredetijét már elküldtem a Németországi Kommunista Párt Központi Bizottságának. Kizárólag abból a tényből, hogy Herzognak, Geschke elvtárs írásos kérelmére, interjút adtam, arra következtetni, hogy az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottsága fordulatot tesz vagy szándékszik tenni Brandler felé, annyit jelent, hogy még csak nem is bolhából, hanem nullából csinálnak elefántot, hogy durva hibába esnek. Ha az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottsága megtudná, hogy Ön vagy a Németországi Kommunista Párt Központi Bizottságának más tagjai az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottságát azzal gyanúsítják, hogy rokonszenvez Brandlerrel meg Thalheimerrel s hogy a baloldaliaktól a jobboldaliak felé fordul, halálra nevetné magát.

2) Önnek tökéletesen igaza van, amikor azt állítja, hogy a német kommunista párt óriási sikereket ért el. Kétségtelen, hogy Brandler és Thalheimer a régi típusú vezetők fajtájához tartoznak, akiknek ideje lejárt, s akiket az új típusú vezetők háttérbe szorítanak. Nálunk Oroszországban is végbement az irodalmárokból és régi „vezérekből” lett vezetők egész sorának kihalási folyamata. Ez a folyamat a forradalmi válságok időszakában meggyorsult, az erőgyűjtés időszakában meglassult, de mindig megvolt. A Lunacsarszkijak, Pokrovszkijak, Rozskovok, Golgyenbergek, Bogdanovok, Kraszinok stb. — ezek jutottak most először eszembe, mint olyan egykori bolsevik vezérek példái, akik később másodrangú szerepekre szorultak le. Ez az élő és fejlődő párt vezető kádereinek szükséges megújhodási folyamata. A különbség a Brandlerek—Thalheimerek és az említett elvtársak között, mellesleg szólva, az, hogy a Brandlereket és Thalheimereket, minden egyébtől eltekintve, a szociáldemokrata múlt terhe is nyomja, a fent említett orosz elvtársak ellenben mentek voltak ettől a tehertől. És ez a különbség, mint látja, nem Brandler és Thalheimer mellett szól, hanem ellenük. Az a tény, hogy a Németországi Kommunista Pártnak sikerült kiszorítani és kirepíteni a színről a Brandlereket meg a Thalheimereket — már egymagában ez a tény azt bizonyítja, hogy a Németországi Kommunista Párt fejlődik, előrehalad, sikereket ér el. Nem is beszélek a Németországi Kommunista Pártnak azokról a kétségbevonhatatlan sikereiről, amelyekről Ön levelében teljesen helyesen ír. Ha valaki most azt gondolja, hogy az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottságában vannak olyanok, akik azt tervezik, hogy a német kommunista párt fejlődésének kerekét visszafelé fordítsák — ez azt jelenti, hogy igen rossz véleménye van az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottságáról. Legyen óvatosabb, Me—rt elvtárs …

3) Ön a Németországi Kommunista Párt vonaláról beszél. Kétségtelen, hogy ez a vonal — a politikai vonalról beszélek — helyes. Tulajdonképpen ezzel is magyarázhatók az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Pártnak és a Németországi Kommunista Pártnak azok a szoros baráti (és nemcsak elvtársi) kapcsolatai, amelyekről Ön maga is beszél levelében. De vajon azt jelenti-e ez, hogy takargatnunk kell a Németországi Kommunista Párt vagy az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt politikai munkájában előforduló egyes hibákat? Persze, hogy nem ezt jelenti. Lehet-e azt állítani, hogy a Németországi Kommunista Párt Központi Bizottsága vagy az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottsága mentes egyes hibáktól? Lehet-e azt állítani, hogy a német kommunista párt Központi Bizottsága tevékenységének részleges bírálata (olyan kérdésekben, mint a Barmat-ügy elégtelen kihasználása, a kommunista frakció ismert szavazása a porosz parlamentben a parlamenti elnökválasztás kérdésében, az adók kérdése a Dawes-tervvel kapcsolatban stb.) nem egyeztethető össze a német kommunista párt Központi Bizottsága által követett általánosvonallal való teljes szolidaritással? Világos, hogy ilyesmit nem lehet állítani. Mi lesz pártjainkból, ha, amikor találkozunk egymással mondjuk a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságában, szemet hunyunk pártjaink egyes hibái felett, belefeledkezünk a „teljes egyetértés” és „siker” pompájába és mindenben bólingatni kezdünk egymásnak? Azt gondolom, hogy az ilyen pártok sohasem válhatnának forradalmi pártokká. Az ilyen pártok múmiák volnának, nem pedig forradalmi pártok. Úgy látom, hogy egyes német elvtársak olykor hajlandók lennének azt követelni tőlünk, hogy minden fenntartás nélkül bólingassunk a Németországi Kommunista Párt Központi Bizottságának, minthogy ők maguk is mindenkor és mindenben hajlandók bólingatni az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottságának. Én határozottan ellene vagyok az ilyen kölcsönös bólingatásoknak. Levele alapján ítélve Ön szintén ellene van az ilyesminek. Annál jobb a Németországi Kommunista Párt szempontjából.

4) Határozottan ellene vagyok az olyan politikának, hogy mindenkit kihajítsanak, aki nem úgy gondolkodik, mint mi. Én nem azért ellenzem az ilyen politikát, mert sajnálom azokat, akik másképpen gondolkodnak, hanem azért, mert az ilyen politika a pártban az ijesztgetés rendszerét, a megfélemlítés rendszerét honosítja meg, amely megöli az önkritikát és a kezdeményezést. Nem jó dolog az, ha a párt vezéreitől félnek, de nem tisztelik őket. A párt vezérei csak abban az esetben lehetnek igazi vezérek, ha nemcsak félnek tőlük, hanem tisztelik is őket a pártban, ha tekintélyüket elismerik. Ilyen vezéreket nehéz kinevelni, — ez hosszadalmas és nem könnyű dolog, de feltétlenül szükséges, mert e nélkül a feltétel nélkül a pártot nem mondhatjuk igazi bolsevik pártnak, a pártfegyelem pedig nem lehet igazi tudatos fegyelem. Azt hiszem, a német elvtársak vétkeznek e magától értetődő igazság ellen. Mi, orosz bolsevikok, hogy meghazudtoljuk Trockijt és híveit, rendkívül erőteljes elvi felvilágosító kampányt indítottunk a bolsevizmus alapjaiért a trockizmus alapjai ellen, jóllehet az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottságának ereje és súlya elég nagy volt ahhoz, hogy mellőzhettük volna ezt a kampányt. Szükség volt-e erre a kampányra? Feltétlenül szükség volt rá, mert ezzel a kampánnyal az új párttagok (és a nem-párttagok) százezreit neveltük a bolsevizmus szellemében. Igen szomorú dolog, hogy német elvtársaink nem érzik annak szükségét, hogy az ellenzék ellen foganatosított megtorló intézkedéseket megelőzőleg, vagy azok kiegészítéseként, széleskörű elvi felvilágosító kampányt indítsanak, s ezzel megnehezítik a párttagoknak és a pártkádereknek a bolsevizmus szellemében való nevelését. Brandlert és Thalheimert elkergetni nem nehéz — ez egyszerű dolog. De leküzdeni a brandlerizmust — ez már bonyolultabb, komolyabb feladat; ezen a téren csak elronthatjuk a dolgot, ha csupán megtorló intézkedéseket alkalmazunk; ezen a téren mélyen fel kell szántani a talajt és komolyan fel kell világosítani az elméket. Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt mindig ellentétek útján, azaz a nem-kommunista áramlatok elleni harcban fejlődött, s éppen ebben a harcban kovácsolt ki és edzett meg igazi kádereket. A Németországi Kommunista Párt a fejlődésnek ugyanez előtt az útja előtt áll, amely ellentéteken, a nem-kommunista áramlatok, különösen a szociáldemokrata tradíciók, a brandlerizmus stb. elleni komoly és hosszas harcon át vezet előre. Az ilyen harchoz azonban nem elégségesek a megtorlások. Ezért gondolom, hogy a Németországi Kommunista Párt Központi Bizottságának belső pártpolitikáját rugalmasabbá kell tenni. Nem kételkedem abban, hogy a Németországi Kommunista Párt ki fogja tudni küszöbölni az ezen a téren mutatkozó hiányosságokat.

5) Önnek teljesen igaza van a szakszervezetekben végzett munkát illetőleg. A szakszervezetek szerepe Németországban nem ugyanaz, mint Oroszországban. Oroszországban a szakszervezetek a párt után jöttek létre és lényegében a párt kisegítő szervei voltak. Nem ez a helyzet Németországban és általában Európában. Ott a párt a szakszervezetekből fejlődött ki, a szakszervezetek sikeresen versenyeztek a párttal a tömegre gyakorolt befolyás tekintetében és gyakran súlyos kölöncként nehezedtek a pártra. Ha megkérdeznénk Németországban, vagy általában Európában, a nagy tömegektől, hogy milyen szervezetet éreznek közelebb magukhoz, a pártot vagy a szakszervezeteket, kétségtelenül azt válaszolnák, hogy a szakszervezetek közelebb állanak hozzájuk, mint a párt. Akár rossz ez, akár jó, mindenesetre tény, hogy Európában a pártonkívüli munkások a szakszervezeteket tekintik fő erődjeiknek, amelyek segítségükre vannak a kapitalisták ellen folyó harcban (munkabér, munkanap, biztosítás stb.), a pártot viszont afféle kiegészítő és másodrangú, bár szükséges valaminek tartják. Éppen ezzel magyarázható, hogy a nagy munkástömegek a mai szakszervezetek ellen folytatott közvetlen harcról, amelyet kívülről a „szélsőbaloldaliak” vezetnek, úgy vélekednek, hogy ez a harc az ő legfőbb erődjeik ellen irányul, amelyeket ők évtizedeken át építettek s amelyeket most a „kommunisták” le akarnak rombolni. Ha nem számolnak ezzel a sajátossággal — ez annyit jelent, hogy tönkreteszik a nyugati kommunista mozgalmat. Ebből azonban két következtetés adódik:

először, Nyugaton a munkásosztály milliós tömegeit nem állíthatjuk magunk mögé, ha nem hódítjuk meg a szakszervezeteket,

és másodszor, a szakszervezeteket nem hódíthatjuk meg, ha nem dolgozunk ezekben a szakszervezetekben és nem erősítjük meg ott befolyásunkat.

Ezért kell különös figyelemmel kísérnünk elvtársaink szakszervezeti munkáját.

Egyelőre ez minden. Ne szidjon engem nyíltságomért és éles szavaimért.

I. Sztálin

1925. II. 28.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 7. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!