Frau Strache lelépett…

Otthagyta a felesége Heinz-Christian Strachét

Miután napvilágra került férjéről az óriási politikai botrányt kirobbantó leleplező videó, Heinz-Christian Strache felesége visszaköltözött a szüleihez.

Otthagyta a felesége Heinz-Christian Strachét

Philippa Strache valószínűleg a Spiegel és a Süddeutsche Zeitung által publikált rejtett kamerás videók által rögzített csajozós kiszólások miatt orrolhatott meg a volt osztrák alkancellárra – írja az Index.

A Heute bulvárlapnak azt mondta,

“Még mindig sokkhatás alatt állok, és muszáj összeszednem a gondolataimat. Én mindig előre tekintek, még egy ilyen helyzetben is. Minden figyelmemet a fiamra és az állatvédelmi tevékenységemre akarom fordítani.”

Philippa Strache újév napján adott életet a házaspár első gyerekének, Hendriknek. Egyébként Strache a lemondását bejelentő beszédében feleségétől is elnézést kért, és bűnbánóan bevallotta: “Úgy viselkedtem, mint egy macsó tinédzser”.

Az előzményekről itt olvashat bővebben.                                                               (atv)

Bal-Rad komm: Az első pillanattól fogva világos mindenki számára, hogy miről is szól az ibizai video. Ami egyébiránt jó hosszú ám, és amiből a nagyérdemű csupán rövid részletet láthatott.

Az alapján Frau Strache lelépése nem kellően megindokolt. Viszont valószínű, hogy többet látott mint bárki! Ami után úgy döntött, hogy bizony innen jobb lelépni! Hát lelépett!

STRACHÉT EMBERILEG IS KICSINÁLJÁK!

Pontosan őt! Pontosan ez itt a lényeg!

Az EU egyik stabil – de nem meghatározó országának – MÁSODIK LEGFONTOSABB emberét vágták “VALAKIK” politikai értelemben hidegre!

Üzentek Döbröginek! RÓLAD IS VAN ANYAGUNK! Tudjuk hogy neked is van rólunk! De mi megtehetjük, hogy előadjuk! Te viszont jobb ha kussolsz, és szépen visszasompolyogsz a helyedre. OTT VAN NEKED A VAJDASÁGOD, OTT VERHETED A NYÁLAD! MI MINDADDIG BÉKÉN HAGYUNK, AMÍG KÉNYÜNKRE – KEDVÜNKRE TESZEL!

Döbrögi vette is a lapot, és kussol! És szép csendben visszasompolyog a helyére! Megkapta a garanciát, és meg fogja kapni a júdáspénzeket! Amíg azok járnak!

HA JÓL VISELKEDIK! – Nyugat felől nyugi van! És hát miért ne viselkedne jól?

Van viszont más égtáj is…!

Strachéné lelépett!

A PÁVATÁNC PEDIG VÉGET ÉRT! Illetve mostmár csak a Nyugat közönségeinek táncolhatja!

“…Úgy viselkedtem, mint egy macsó tinédzser” – vallotta be Strache a BUKÁSAKOR!

 

Írta: J. V. Sztálin

Üdvözlet Kosztroma munkásainak

Testvéri üdvözlet Kosztroma munkásainak Május Elsején, Lenin, pártunk megalapítója kosztromai emlékművének leleplezése napján!

Éljenek Kosztroma munkásai!
Éljen Május Elseje!
Éljen örökké Lenin emléke a munkásosztály szívében!

I. Sztálin

1928. április 30.

„Szevernaja Pravda”
(„Északi Igazság”) 102. sz.
1928. május 4.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

A „Komszomolszkaja Pravdá”-nak

– írta: J. V. Sztálin –

Fennállásának harmadik évfordulójára

Baráti üdvözlet a „Komszomolszkaja Pravdá”- nak, munkás- és parasztifjúságunk harcos lapjának!

Sikert kívánok neki azon a nehéz fronton, amelyen az ifjúságot a munkásosztály ellenségei elleni engesztelhetetlen harc szellemében, a kommunizmusnak az egész világon való teljes győzelméért folytatott harc szellemében neveli!

Legyen a „Komszomolszkaja Pravda” hívóharang, amely felébreszti az alvókat, bátorítja az elfáradtakat, ösztönzi az elmaradókat, korbácsolja intézményeink bürokratizmusát, feltárja munkánk fogyatékosságait, megvilágítja építőmunkánk sikereit és ilyképpen megkönnyíti az új embereknek, a szocializmus új építőinek, az ifjak és leányok új nemzedékének kinevelését, akik a bolsevikok régi gárdájának helyébe léphetnek!

Forradalmunk ereje abban van, hogy nálunk nincs szakadás a forradalmárok régi és új nemzedéke között. Mi azért győzünk, mert a régi és az új gárda nálunk együtt halad, egységes frontban, egy csatasorban a belső és a külső ellenség ellen.

A feladat az, hogy megőrizzük és megszilárdítsuk ezt az egységet.

Hirdesse a „Komszomolszkaja Pravda” fáradhatatlanul a régi és az ifjú bolsevik gárda egységének eszméjét!

I. Sztálin

1928. május 26

„Komszomolszkaja Pravda”
(„Komszomol Igazság”) 122. sz.
1928. május 27.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

A Szverdlov egyetemnek

– írta: J. V. Sztálin –

Fennállásának tízedik évfordulójára

A Szverdlov egyetem tíz esztendeje a párt óriási vívmánya az új leninista káderek neveléséért folyó harc frontján.

A Szverdlov egyetem, fennállásának tíz esztendeje alatt, a kommunizmus ügyéhez hű, fiatal funkcionáriusok százait és ezreit adta a pártnak, akik a bolsevikok régi gárdájának utódjai lettek.

Az egyetem, fennállásának tíz esztendeje alatt, nagyszerűen bevált, megmutatta, hogy nem hiába viseli alapítójának, a kommunizmus élharcosának, J. M. Szverdlovnak nevét.

Megtanítani a munkás párttagokat Marx és Lenin tudományos módszerének elsajátítására és arra, hogy ezt a szocializmus építésében helyesen alkalmazzák — ez az a feladat, amelyet Szverdlov egyeteme becsülettel teljesített, teljesít és teljesíteni fog.

Üdvözlet a J. M. Szverdlov Kommunista Egyetem tízéves évfordulója alkalmából a régi és a mai szverdlovistáknak!

Üdvözlet a jubileumi évben végzett szverdlovistáknak — a szocializmus építői új osztagának!

I. Sztálin

„Pravda” 122. sz.
1928. május 27.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

A Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság áprilisi együttes plénumának munkájáról

Előadói beszéd a SzK(b)P moszkvai szervezetének 1928 április 13-i aktíva-gyűlésén

Elvtársak! A Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság éppen most végződött együttes plénumának van egy sajátossága, amely megkülönbözteti a legutóbbi két évben tartott plénumoktól. Ez a sajátosság az, hogy teljesen a gyakorlati munkának szentelt plénum volt, belső pártharc nélkül, éles pártonbelüli ellentétek nélkül lefolyt plénum.

Napirendjén a legéletbevágóbb kérdések szerepeltek: a gabonabegyűjtés, a Sahti-ügy, végül a Politikai Irodának és a Központi Bizottság plénumának a munkaterve. Mint látják, eléggé fontos kérdések. S a plénum vitái ennek ellenére szigorúan tárgyilagos mederben folytak és a határozatokat egyhangúlag hozták.

Ennek az a magyarázata, hogy a plénumon nem volt ellenzék. Az a magyarázata, hogy az emberek szigorú tárgyilagossággal, frakciós kirohanások, frakciós demagógia nélkül foglalkoztak a kérdésekkel. Az a magyarázata, hogy a pártnak csak a XV. kongresszus után, csak az ellenzék felszámolása után nyílt lehetősége arra, hogy komolyan és behatóan foglalkozzék a gyakorlati kérdésekkel.

Ez hasznos oldala és, ha úgy tetszik, megbecsülhetetlen előnye pártunk új fejlődési szakaszának, amely a XV. pártkongresszus után, az ellenzék felszámolása után kezdődött.

I
Az önbírálatról

A plénum munkáját, a plénumon lezajlott vitákat és a plénum határozatait az a tény jellemzi, hogy a plénum munkája elejétől végig a legkíméletlenebb önkritika jegyében folyt le. Sőt, a plénumon egyetlen kérdést sem tárgyaltak, egyetlen felszólalás sem hangzott el munkánk fogyatékosságainak bírálata, szervezeteink önbírálata nélkül. Fogyatékosságaink bírálata, a párt-, szovjet- és gazdasági szervezetek becsületes és bolsevik önkritikája adta meg a plénum munkájának alaptónusát.

Tudom, hogy pártunk soraiban vannak olyanok, akik nem nagyon kedvelik a bírálatot és különösen az önbírálatot. Ezek az emberek, akiket „lakkozott” kommunistáknak nevezhetnénk (derültség), gyakran morognak, elhessegetve az önbírálatot: már megint ez az átkozott önbírálat — mondják —, már megint fogyatékosságaink kiteregetése — hát nem lehet már nyugodtan élni? Világos, hogy ezeknek a „lakkozott” kommunistáknak semmi közük sincs pártunk szelleméhez, a bolsevizmus szelleméhez. Nos, mivelhogy vannak nálunk ilyen hangulatú emberek, akik korántsem fogadják lelkesedéssel az önkritikát, felvetődik a kérdés: van-e szükségünk önkritikára, honnan ered az önkritika és mi a haszna?

Azt hiszem, elvtársak, hogy az önbírálatra éppolyan szükségünk van, mint a levegőre, mint a vízre. Azt hiszem, hogy nélküle, az önkritika nélkül, pártunk nem tudna előrehaladni, nem tudná feltárni fekélyeinket, nem tudná kiküszöbölni fogyatékosságainkat. Pedig sok a fogyatékosság nálunk. Ezt nyíltan és becsületesen be kell ismernünk.

Az önkritika jelszava nem tekinthető új jelszónak. Az önkritika a bolsevik párt egyik talpköve. A proletárdiktatúra rendszerének egyik talpköve. Ha országunk a proletárdiktatúra országa, a diktatúrát pedig egy párt, a kommunisták pártja vezeti, amely nem osztja és nem oszthatja meg a hatalmat más pártokkal — akkor nem világos-e, hogy saját magunknak kell feltárnunk és kijavítanunk hibáinkat, ha előre akarunk haladni, nem világos-e, hogy rajtunk kívül nincs senki, aki feltárja és orvosolja azokat. Nem világos-e elvtársak, hogy az önbírálatnak az egyik legkomolyabb erőnek kell lennie, amely előrehajtja fejlődésünket?

Az önkritika jelszava pártunk XV. kongresszusa után lendült hatványozott erővel előre. Miért? Azért, mert a XV. kongresszus után, amely felszámolta az ellenzéket, a pártban új helyzet alakult ki, amellyel lehetetlen számot nem vetnünk.

Miben rejlik a helyzet újszerűsége? Abban, hogy nálunk nincs, vagy majdnem nincs többé ellenzék, abban, hogy tekintettel az ellenzéken aratott könnyű győzelemre, amely önmagában véve igen komoly előny a párt számára, a pártban felmerülhet az a veszély, hogy megpihenünk babérainkon, nyugalomra térünk és szemet hunyunk munkánk fogyatékosságai fölött.

Az ellenzéken aratott könnyű győzelem igen nagy előny pártunk számára. De sajátos hátrányokat is rejt magában, amelyek abban állanak, hogy a pártot az önelégültség érzése, az önteltség érzése hathatja át, hogy a párt esetleg megpihen babérain. De mit jelent az, ha megpihenünk babérainkon? Ez azt jelenti, hogy lemondunk további előrehaladásunkról. Ahhoz pedig, hogy ez meg ne történjék, önkritikára van szükségünk, de nem arra a rosszindulatú és lényegében ellenforradalmi kritikára, melyet az ellenzék gyakorolt, hanem becsületes, nyílt kritikára, bolsevik önkritikára.

Pártunk XV. kongresszusa ezzel a körülménnyel számolt, amikor kiadta az önkritika jelszavát. Azóta az önkritika hulláma egyre magasabbra csap és a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság áprilisi plénumának munkájára is rányomta bélyegét.

Furcsa volna, ha félnénk attól, hogy ellenségeink, belső s ugyanúgy külső ellenségeink is, kihasználják fogyatékosságaink bírálatát és lármát csapnak: aha, náluk, a bolsevikoknál, nincs minden rendben. Furcsa volna, ha mi, bolsevikok, félnénk mindettől. A bolsevizmus ereje éppen abban rejlik, hogy nem fél beismerni hibáit. Hadd tárja fel a párt, hadd tárják fel a bolsevikok, hadd tárja fel országunk minden becsületes munkása és dolgozója munkánk fogyatékosságait, építésünk fogyatékosságait, hadd jelöljék meg fogyatékosságaink kiküszöbölésének útját, hogy munkánkban és építésünkben ne legyen tespedés, mocsár, rothadás, hogy egész munkánk, egész építésünk napról-napra javuljon és sikert sikerre halmozzon. Ez most a fődolog. Ott pedig hadd fecsegjenek ellenségeink fogyatékosságainkról — az ilyen semmiségek nem hozhatják, nem szabad hogy zavarba hozzák a bolsevikokat.

Végül, van még egy körülmény, amely önbírálatra késztet bennünket. A tömegek és a vezérek kérdésére gondolok. Az utóbbi időkben nálunk több értelemben sajátos viszony kezdett kialakulni a vezérek és a tömegek között. Egyfelől kiemelkedett, történelmileg kialakult nálunk egy vezetőcsoport, amelynek tekintélye egyre nő s amely szinte elérhetetlenné válik a tömegek számára. Másfelől, mindenekelőtt a munkásosztály tömegei és általában a dolgozók tömegei, rendkívül lassan emelkednek fel, a vezérekre alulról felfelé, káprázó szemmel kezdenek nézni, s nemritkán félnek bírálni vezéreiket.

Persze, az a tény, hogy nálunk olyan vezetők csoportja alakult ki, akik igen-igen magasra emelkedtek és nagy tekintélynek örvendenek — ez a tény önmagában véve pártunk nagy vívmánya. Világos, hogy ilyen tekintélyes vezetőcsoport nélkül egy nagy országot vezetni elképzelhetetlen dolog. De az a tény, hogy a vezérek, felfelé haladva, eltávolodnak a tömegektől, a tömegek pedig alulról felfelé kezdenek rájuk nézni és nem merik őket bírálni — ez a tény okvetlenül azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a vezérek elszakadnak a tömegektől s a tömegek eltávolodnak a vezérektől.

Ez a veszély arra vezethet, hogy a vezérek elbizakodottá válnak és csalhatatlannak fogják tartani magukat. Márpedig mi jó lehet abban, hogy a csúcsszervekben levő vezetők elbízzák magukat és felülről kezdenek nézni a tömegekre? Világos, hogy ennek csak a párt pusztulása lehet a vége. Márpedig mi előre akarunk, haladni és meg akarjuk javítani munkánkat, nem pedig pusztulásba vinni a pártot. S éppen azért, hogy előrehaladjunk és megjavítsuk a viszonyt a tömegek és a vezérek között, állandóan nyitva kell tartanunk az önkritika szelepét, lehetővé kell tennünk a szovjet embereknek, hogy vezéreiknek „megmossák a fejét”, bírálják hibáikat, nehogy a vezérek elbizakodjanak, nehogy a tömegek eltávolodjanak a vezérektől.

A tömegek és vezérek kérdését olykor összekeverik a kiemelések kérdésével. Ez helytelen, elvtársak. Nem új vezérek kiemeléséről van szó, noha ez a dolog is megérdemli a párt igen komoly figyelmét. Arról van szó, hogy megtartsuk a már kiemelkedett és nagytekintélyű vezéreket olymódon, hogy megszervezzük az állandó és megbonthatatlan kapcsolatot köztük és a tömegek között. Arról van szó, hogy fogyatékosságaink önbírálata és bírálata során megszervezzük a párt széleskörű közvéleményét, a munkásosztály széleskörű közvéleményét, mint eleven és éber erkölcsi ellenőrzést, amelynek szavára a legtekintélyesebb vezéreknek is figyelmesen kell hallgatniok, ha nem akarják elveszíteni a párt bizalmát, a munkásosztály bizalmát.

Ebből a szempontból a sajtó, párt- és szovjet sajtónk jelentősége valóban felbecsülhetetlen. Ebből a szempontból feltétlenül üdvözölnünk kell a „Pravda” kezdeményezését, hogy megszervezte a „Munkás-Paraszt Ellenőrzés Lapja” c. mellékletet, amely rendszeresen bírálja munkánk fogyatékosságait. Csak arra kell törekedni, hogy a kritika ne felületes, hanem komoly és mélyenjáró legyen. Ebből a szempontból üdvözölnünk kell a „Komszomolszkaja Pravda” kezdeményezését is, azt, hogy hévvel, szenvedélyesen ostorozza munkánk fogyatékosságait.

Olykor szidják a bírálókat, mert kritikájuk nem tökéletes, mert a bírálat néha nem bizonyul száz-százalékig helyesnek. Nemritkán azt követelik, hogy a bírálatnak minden pontban igaza legyen, ha pedig nem mindenben helytálló, elkezdik ócsárolni, becsmérelni.

Ez helytelen, elvtársak. Ez veszélyes eltévelyedés. Próbálják csak meg, támasszanak ilyen követelményt — s legott betapasztották a száját a munkások, munkáslevelezők, falusi levelezők százainak meg ezreinek, akik javítani kívánnak fogyatékosságainkon, de nem mindig értenek ahhoz, hogy helyesen fogalmazzák meg gondolataikat. Ebből síri csend származna, nem pedig önkritika.

Önöknek tudni ok kell, hogy a munkások olykor félnek megmondani az igazságot munkánk fogyatékosságairól. Félnek nemcsak azért, mert ebből „kellemetlenségük” származhat, hanem azért is, mert „kicsúfolhatják” őket a tökéletlen kritikáért. Hogyan tudhatná az egyszerű munkás, az egyszerű paraszt, aki saját bőrén érzi munkánk és tervezésünk fogyatékosságait, ugyan hogyan tudhatná kritikáját kifogástalanul megindokolni? Ha önök százszázalékig helyes bírálatot fognak követelni tőlük, ezzel minden alulról jövő kritikát, minden önkritikát lehetetlenné tesznek. Ezért gondolom, hogy ha a bírálatban csak 5—10 százalék igazság van is, az ilyen bírálatot is üdvözölni kell, figyelmesen kell meghallgatni és egészséges magvát tekintetbe kell venni. Ellenkező esetben, ismétlem, betapasztanák a száját a Szovjetek ügyéhez hű emberek százainak és ezreinek, akik még nem eléggé gyakorlottak bíráló munkájukban, de akiknek ajkáról maga az igazság szól.

S éppen azért, hogy ne fojtsuk el az önkritikát, hanem fejlesszük, éppen ezért szükséges, hogy figyelmesen hallgassuk meg a szovjet emberek mindenféle bírálatát, még akkor is, ha az olykor nem egészen és nem minden pontjában helytálló. Csak ebben az esetben lesznek a tömegek biztosak afelől, hogy a nem egészen tökéletes kritika miatt nem lesz „bántódásuk” és hogy kritikájuk némely tévedése miatt nem fogják őket „kicsúfolni”. Csak ilyen feltételek mellett ölthet az önkritika valóban tömegjelleget és válthat ki valóban tömegvisszhangot.

Magától értetődik, hogy itt nem „akármilyen” kritikáról van szó. Az ellenforradalmár kritikája szintén kritika. De ez a kritika a Szovjethatalom bemocskolását, iparunk aláásását, pártmunkánk bomlasztását tűzi ki céljául. Világos, hogy nálunk nem ilyen kritikáról van szó. Én nem ilyen kritikáról beszélek, hanem olyanról, amely szovjet emberektől indul ki, olyan kritikáról, amelynek az a célja, hogy a Szovjethatalom szerveit, iparunkat, párt- és szakszervezeti munkánkat megjavítsa. A kritikára a Szovjethatalom megszilárdítása, nem pedig annak gyengítése érdekében van szükségünk. S éppen azért, hogy megszilárdítsuk és megjavítsuk ügyünket, éppen azért hirdeti a párt a kritika és önkritika jelszavát.

Mit várunk elsősorban az önkritika jelszavától, milyen eredményeket hozhat számunkra, ha helyesen és becsületesen valósítjuk meg? Legalább is két eredményt várunk tőle. Először azt, hogy fokozni fogja a munkásosztály éberségét, jobban ráirányítja a munkásosztály figyelmét fogyatékosságainkra, megkönnyíti ezeknek a fogyatékosságoknak kiküszöbölését, s lehetetlenné tesz mindennemű „meglepetést” építőmunkánkban. Másodszor azt, hogy emelni fogja a munkásosztály politikai műveltségének színvonalát, kifejleszti a munkásosztályban azt az érzést, hogy ő az ország gazdája és megkönnyíti a munkásosztálynak, hogy megtanulja az országot igazgatni.

Gondolkodtak-e azon, hogy nemcsak a Sahti-ügy, hanem az 1928 januári gabonabegyűjtési válság is sokaknak közülünk „meglepetés” volt? Különösen jellemző ebben a tekintetben a Sahti-ügy. Öt éven át működött a polgári szakemberek ellenforradalmi csoportja, amely a nemzetközi tőke szovjetellenes szervezeteitől kapta az utasításokat. Öt éven át írtak és küldözgettek szét a mi szervezeteink mindenféle határozatokat és rendeleteket. Szénbányászatunk ügye természetesen mégis felfelé ívelt, mivel a gazdaság szovjet rendszere annyira életrevaló és erőteljes, hogy fejetlenségünk és hibáink ellenére, a szakemberek aknamunkája ellenére is felülkerekedett. Öt éven át folytatott a szakembereknek ez az ellenforradalmi csoportja kártevő munkát iparunkban, robbantotta fel a kazánokat, tette tönkre a turbinákat stb. Mi pedig csak ültünk, mintha misem történt volna. És „egyszerre”, mint derült égből a villám — itt a Sahti-ügy.

Rendjén való-e ez, elvtársak? Én azt hiszem, hogy ez semmiképpen sincs rendjén. Ülni a kormánynál és figyelni, hogy semmit se lássunk mindaddig, amíg a nyakunkba nem szakad valami baj — ez még nem vezetés. A bolsevizmus nem így értelmezi a vezetést. Hogy vezethessünk, előre kell látnunk. Előrelátni azonban nem mindig könnyű, elvtársak.

Más az, amikor tíz-húsz vezető elvtárs figyel és vesz észre fogyatékosságokat munkánkban, a munkástömegek pedig nem akarnak vagy nem képesek sem figyelni, sem fogyatékosságokat észrevenni. Ebben az esetben minden esély megvan arra, hogy holtbizonyosan elkerüli valami a figyelmünket, nem veszünk mindent észre. És ismét más az, amikor tízhúsz vezető elvtárssal együtt a munkások százezrei és milliói figyelnek és veszik észre munkánk fogyatékosságait, tárják fel hibáinkat, gyürkőznek neki az építés közös ügyének és jelölik ki a javítás útját. Ez utóbbi esetben több biztosítékunk van arra, hogy nem lesznek meglepetések, hogy a hátrányos jelenségeket idejében észreveszik és idejében intézkednek ezeknek a jelenségeknek a felszámolása érdekében.

Nekünk úgy kell intézni a dolgot, hogy a munkásosztály ébersége fokozódjék, ne pedig tompuljon, hogy a munkások százezrei meg milliói gyürkőzzenek neki a szocialista építés közös ügyének, hogy ne csak tíz-húsz vezető, hanem sok százezer és millió munkás és paraszt figyelje fürkésző szemmel építésünk menetét, vegye észre hibáinkat és hozza azokat napvilágra. Csakis ezzel a feltétellel kerülhetjük el a „meglepetéseket”. Ahhoz azonban, hogy ezt elérjük, ki kell fejleszteni fogyatékosságaink alulról kiinduló bírálatát, a tömegek ügyévé kell tennünk a bírálatot, magunkévá kell tennünk és át kell ültetnünk az életbe az önbírálat jelszavát.

Végül az önbírálat jelszavának megvalósításával kapcsolatban hadd szóljak a munkásosztály kulturális erőinek növeléséről, a munkásosztályt az ország igazgatására alkalmassá tevő jártasság kifejlesztéséről. Lenin azt mondta:

„A legfőbb dolog, amiben nálunk hiány van — a kulturáltság, az igazgatásban való jártasság . . . Gazdaságilag és politikailag a «nep» teljesen biztosítja számunkra azt a lehetőséget, hogy a szocialista gazdaság alapját felépítsük. «Csak» a proletariátus és élcsapata kulturális erőin fordul meg a dolog”.

Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy építésünk egyik főfeladata — kifejleszteni a munkásosztályban a jártasságot és a hozzáértést az ország, a gazdaság és az ipar igazgatásában.

Ki lehet-e fejleszteni a munkásosztályban ezt a jártasságot és ezt a hozzáértést, ha nem szabadítjuk fel a munkások erejét és képességeit, munkásosztályunk legjobbjainak erejét és képességeit, hogy hibáinkat bírálják, fogyatékosságainkra rámutassanak és munkánkat előrevigyék? Világos, hogy nem lehet.

Mi szükséges azonban ahhoz, hogy felszabadítsuk a munkásosztály s általában a dolgozók erejét és képességeit s lehetővé tegyük számukra, hogy megszerezzék az ország igazgatásához szükséges jártasságot? Ehhez mindenekelőtt az szükséges, hogy becsületesen és bolsevik módra valósítsuk meg az önbírálat jelszavát, becsületesen és bolsevik módra valósítsuk meg a munkánkban előforduló fogyatékosságok és hibák alulról jövő kritikájának jelszavát. Mit jelent az, ha a munkások élnek a lehetőséggel és nyíltan és őszintén bírálják a munka fogyatékosságait, javítják munkánkat és viszik azt előre? Azt jelenti, hogy a munkások az ország, a gazdaság és az ipar vezetésének cselekvő részeseivé válnak. Ez pedig feltétlenül erősíti a munkásokban azt az érzést, hogy ők az ország gazdái, fokozza aktivitásukat, éberségüket, műveltségüket.

A munkásosztály kulturális erőinek kérdése egyike a döntő kérdéseknek. Miért? Azért, mert minden eddigi uralkodóosztály közül a munkásosztály, mint uralkodóosztály, a történelemben némileg különös és nem nagyon kedvező helyzetet foglal el. Minden eddigi uralkodóosztály — a rabszolgatartók, a földbirtokosok és a kapitalisták osztálya — egyúttal gazdag osztály is volt. Módjukban volt, hogy megtanítsák gyermekeiket az igazgatáshoz szükséges ismeretekre és jártasságra. A munkásosztály többek között abban különbözik tőlük, hogy nem gazdag osztály, azelőtt nem volt lehetősége arra, hogy gyermekeit az igazgatási ismeretekre és jártasságra taníttassa s ezt a lehetőséget csak most, a hatalomrajutás után szerezte meg.

Ez az, egyebek között, ami nálunk a kulturális forradalom kérdését oly égetővé teszi. Igaz, a Szovjetunió munkásosztálya uralmának tíz esztendeje alatt ebben a tekintetben sokkal többet ért el, mint a földbirtokosok és kapitalisták évszázadok alatt. De a nemzetközi és a belső helyzet olyan, hogy az elért eredmények még korántsem elegendők. Ezért minden olyan eszközt, mely alkalmas arra, hogy emelje a munkásosztályban rejlő kulturális erők fejlettségének színvonalát, minden olyan eszközt, amely alkalmas arra, hogy megkönnyítse az ország, az ipar igazgatásában való jártasság és hozzáértés kifejlesztését a munkásosztályban — minden ilyen eszközt maradéktalanul ki kell használnunk.

Az elmondottakból azonban az következik, hogy az önkritika jelszava a proletariátus kulturális erői fejlesztésének egyik legfontosabb eszköze, eszköze annak, hogy a munkásosztály az igazgatáshoz szükséges jártasságot megszerezze. Ez eggyel több ok, amely amellett szól, hogy az önkritika jelszavának megvalósítása életbevágó feladatunk.

Nagyjából ezek a meggondolások teszik az önkritikajelszavát napjaink aktuális jelszavává.

Ezért nem csoda, hogy a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság áprilisi plénumának munkája az önkritika jegyében folyt le.

Térjünk most át a gabonabegyűjtés kérdésére.

II
A gabonabegyűjtés kérdése

Mindenekelőtt néhány szót kell mondanom annak a gabonabegyűjtési válságnak a lényegéről, amellyel ez év januárjában találtuk szemben magunkat. A dolog lényege az, hogy a múlt év októberétől kezdve a begyűjtés hanyatlani kezdett, decemberben elérte mélypontját, ez év január elejére pedig a gabonabegyűjtés 130 millió púd hiányt mutatott. Idei termésünk aligha volt rosszabb a tavalyinál, talán valami kevéssel mögötte maradt a tavalyinak. De a régi termésből nagyobb készletünk volt, mint a múlt évben, s általában az volt a vélemény, hogy országunkban ezidén nem kevesebb, hanem több az árugabona, mint tavaly.

Ennek megfelelően az évi begyűjtési tervet úgy állították össze, hogy valamelyest meghaladta a tavalyi tervet. De a begyűjtés ennek ellenére hanyatlott s a hiány 1928 január elejére 130 millió púdra rúgott. „Eredeti” helyzet alakult ki: az országban sok a gabona, a gabonabegyűjtés azonban csökken s éhínség fenyegeti a városokat és a Vörös Hadsereget.

Mivel magyarázható ez az „eredeti” helyzet? Nem játszott-e közre valami véletlen? Sokan azzal hajlandók magyarázni ezt a helyzetet, hogy elbámészkodtuk magunkat, hogy az ellenzékkel voltunk elfoglalva és egyetmást nem vettünk észre. Hogy valóban a szánkat tátottuk, ez persze igaz. De nagyon durva hibát követnénk el, ha itt mindent szájtátisággal magyaráznánk. És még kevésbé magyarázhatjuk a begyűjtési válságot a véletlennel. Ilyen dolgok nem történnek véletlenül. Ez túlságosan kényelmes magyarázat volna.

Akkor hát milyen körülmények idézték elő a begyűjtési válságot?

Azt hiszem, hogy legalábbis három ilyen körülményre kell rámutatnunk.

Először, szocialista építésünknek nemzetközi és belső helyzetünkből adódó nehézségeire. Mindenekelőtt városi iparunk fejlődésének nehézségeire gondolok. A falut el kellene árasztani mindenféle áruval, hogy maximális mennyiségű mezőgazdasági terméket kaphassunk onnan. Ehhez az szükséges, hogy iparunk gyorsabban fejlődjék, mint ahogy most fejlődik. Ahhoz azonban, hogy iparunkat gyorsabban fejlesszük, gyorsabb ütemű szocialista felhalmozásra van szükség. Csakhogy a felhalmozás gyorsabb ütemét nem olyan könnyű elérni, elvtársak. Ez az oka annak, hogy nincs elegendő árunk a falu számára.

Gondolok, továbbá, falusi építőmunkánk nehézségeire. Elvtársak, mezőgazdaságunk lassan fejlődik. A mezőgazdaságnak hétmérföldes léptekkel kellene fejlődnie, hogy a gabona olcsóbbodjék, hogy a termelés növekedjék, hogy kiadósan trágyázzunk, hogy a gépesített gabonatermelés gyorsított ütemben fejlődjék. De ez nincs meg nálunk és nem is lesz meg egyhamar, elvtársak.

Miért?

Azért, mert mezőgazdaságunk kisparaszti gazdaság, amelyet nehéz komolyan javítani. A statisztika azt mutatja, hogy a háború előtt az egész országban körülbelül 16 millió egyéni parasztgazdaság volt nálunk. Most körülbelül 25 millió egyéni paraszt- gazdaságunk van. Ez azt jelenti, hogy országunk a legnagyobb mértékben kisparaszti gazdaság országa. De mi az a kisparaszti gazdaság? Ez a legkevésbé biztosított, a legkezdetlegesebb, a legfejletlenebb és a legkevésbé árutermelő gazdaság. Márpedig ez a lényeg, elvtársak. A trágya, a gépek, az agronómiai ismeretek és a tudomány egyéb vívmányai olyan dolgok, amelyeket a nagygazdaságokban sikeresen lehet alkalmazni, de amelyek nem alkalmazhatók vagy alig alkalmazhatók a kisparaszti gazdaságban. Ez a kisgazdaság gyengéje s ezért nem bírja a versenyt a nagy kulákgazdasággal.

Vannak-e egyáltalán falvainkban nagygazdaságok, amelyek gépeket és trágyát használnak, felhasználják az agronómiai ismereteket stb.? Igen, vannak. Ilyenek, elsősorban a kolhozok és a szovhozok. De kolhoz és szovhoz kevés van nálunk, elvtársak, Ilyenek továbbá a nagy kulák (kapitalista) gazdaságok. Ezeknek a gazdaságoknak száma országunkban nem is olyan kevés s azok még mindig jelentős szerepet töltenek be a mezőgazdaságban.

Vajon ráléphetünk-e a falusi nagy, kapitalista magángazdaságok támogatásának útjára? Világos, hogy nem. Ebből az következik, hogy a faluban minden erőnkkel fejleszteni kell a kolhoz és szovhoz típusú nagygazdaságokat és arra kell törekedni, hogy a modern tudomány alapján megszervezett gabonagyárakká alakítsuk át azokat. Tulajdonképpen ez a magyarázata annak, hogy pártunk XV. kongresszusa kiadta a kolhoz- és szovhozépítés minden módon való fejlesztésének jelszavát.

Tévedés volna azt hinni, hogy a kolhozokat csak szegényparasztokból kell alakítani. Ez nem igaz, elvtársak. A mi kolhozainknak szegény- és középparaszti kolhozoknak kell lenniök, amelyek nemcsak egyes csoportokat és csoportocskákat, hanem egész falvakat fognak át. Perspektívát kell adnunk a középparasztnak és rá kell mutatnunk arra, hogy a kolhozok útján a legjobban és leggyorsabban fejlesztheti a gazdaságot. Ha a középparaszt nem emelkedhetik fel a kulákok csoportjába, lesüllyednie pedig értelmetlenség lenne, akkor fel kell tárni előtte azt a távlatot, hogy a kolhozépítés útján megjavíthatná a gazdaságot.

De egyelőre kevés kolhozunk és szovhozunk van, botrányosan kevés. Ebből származnak falusi építőmunkánk nehézségei. Ezért nem termelünk elég gabonát.

Másodszor. Ebből következik, hogy városi és falusi építőmunkánk nehézségei alkotják azt a talajt, amelyen begyűjtési válság jöhet létre. De ez még nem jelenti azt, hogy a begyűjtési válságnak éppen ebben az évben kellett kitörnie. Tudjuk, hogy ezek a nehézségek nemcsak az idén, hanem már tavaly is megvoltak — mi az oka tehát annak, hogy éppen az idén van begyűjtési válság? Mi ennek a titka?

Ennek az a titka, hogy a kuláknak az idén módjában volt kihasználni ezeket a nehézségeket arra, hogy felhajtsa a gabonaárakat, támadást indítson a szovjet árpolitika ellen s ezzel gátolja begyűjtési munkánkat. Annak pedig, hogy a kuláknak sikerült kihasználnia ezeket a nehézségeket, legalábbis két oka van:

először az, hogy három éven át jó termés volt, ez alatt a kulák gyarapodott, ez alatt a falun, különösen a kuláknál, felhalmozódtak a gabonakészletek és így a kuláknak lehetősége nyílt arra, hogy megpróbálja diktálni az árakat;

másodszor az, hogy a kulákot támogatták a városi üzérek, akik a gabonaárak emelkedésére spekulálnak és felhajtják az árakat.

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a kulák kezében van a legtöbb gabona. A középparasztság az a döntő tömeg, amelynek kezében a legtöbb gabona van. De a kuláknak van bizonyos gazdasági tekintélye a falun, s az árkérdésben olykor maga mellé állíthatja, a középparasztot. Ilymódon a falu kulák elemeinek módjában áll, hogy építésünk nehézségeit a gabonaárak spekulatív felhajtására kihasználják.

De mit jelent az, ha a gabonaárakat mondjuk 40—50 százalékkal felhajtják, mint ezt például a kulák és spekuláns elemek tették? Ez mindenekelőtt a munkások reálbérének leszállítását jelenti. Tegyük fel, hogy akkor felemeltük volna a munkások munkabérét. De ebben az esetben az iparcikkek árát is fel kellett volna emelni, s így rontottuk volna mind a munkásosztály, mind a szegény- és középparasztság anyagi helyzetét. És ez mit jelentett volna? Ez egész gazdaságpolitikánk egyenes és kétségtelen aláásását jelentette volna.

Ez azonban még nem minden. Tegyük fel, hogy ez év januárjában vagy tavasszal, a vetési előkészületek előtt 40—50 százalékkal felemeltük volna a gabonaárakat. Mi lett volna ennek a következménye? Ezzel dezorganizáltuk volna iparunk nyersanyagbázisát. A gyapottermesztők felhagytak volna a gyapottermesztéssel és áttértek volna a gabonatermesztésre, mert ez jövedelmezőbb lett volna. A lentermesztők felhagytak volna a lentermesztéssel és ugyancsak gabonát termeltek volna. A cukorrépatermesztők is ugyanezt tették volna. És így tovább és így tovább. Szóval: a falu tőkés elemeinek spekulációs étvágya kedvéért tönkretettük volna iparunk nyersanyagbázisát.

De még ez sem minden. Ha, mondjuk, ez év tavaszán felhajtottuk volna a gabonaárakat, ezzel biztos pusztulásba kergettük volna a szegényparasztságot, amely tavasszal élelemre és vetési célokra gabonát vásárol. A szegényparasztság és a középparasztság szegényebb rétegei teljes joggal azt mondhatták volna nekünk: becsaptatok minket, mivel a múlt év őszén olcsó áron adtuk el nektek a gabonát, most pedig arra kényszeríttek bennünket, hogy magas áron vásároljunk gabonát — ejnye, szovjet urak, kit védelmeznek maguk voltaképpen, a szegényeket vagy a kulákokat?

Ezért a gabonaárak felhajtásával kapcsolatban a kulákság spekulációs támadására pártunknak megfelelő ellentámadással kellett válaszolnia, el kellett vennie a kulákok és spekulánsok kedvét attól, hogy éhínséggel fenyegessék a munkásosztályt és Vörös Hadseregünket.

Harmadszor. Kétségtelen, hogy a falu tőkés elemei nem használhatták volna ki építésünk nehézségeit olyan mértékben, mint amilyen mértékben valóban kihasználták, s a begyűjtési válság nem öltött volna olyan fenyegető jelleget, ha nem lett volna ebben segítségükre egy további körülmény. Miféle körülmény?

Az, hogy begyűjtő szerveink fejetlenek voltak, nem jártak el egységesen, versenyeztek egymással, nem voltak hajlandók erélyesen harcolni a gabonaárak emelésére irányuló spekuláció ellen.

Végül az, hogy a gabonabegyűjtő vidékeken pártszervezeteink lanyhák voltak, nem kívántak kellő módon beavatkozni a gabonabegyűjtési kampányba, nem kívántak beavatkozni a dologba úgy, hogy véget vessenek a gabonabegyűjtés frontján mutatkozó általános lazaságnak.

Begyűjtő szerveink és pártszervezeteink megszédültek a tavalyi gabonabegyűjtési kampány sikerétől, azt hitték, hogy az idén magától fog menni a begyűjtés, s ezért mindent „isten akaratára” bíztak és átengedték a teret a kulák és spekuláns elemeknek. A kulákok pedig csak erre vártak. Aligha lehet kétséges, hogy e nélkül a körülmény nélkül a begyűjtési válság nem ölthetett volna olyan fenyegető jelleget.

Nem szabad elfelejteni, hogy a falu iparcikkellátásának csaknem 80 százalékát s a falvakban a begyűjtés csaknem 90 százalékát a mi szervezeteink, a mi begyűjtő és egyéb szervezeteink tartják kezükben. Ez a körülmény kétségtelenül lehetővé teszi, hogy a falun mi diktáljunk a kuláknak, feltéve, hogy szervezeteink ki tudják használni ezt az előnyös helyzetet. Mi azonban, ahelyett, hogy kihasználtuk volna ezt az előnyös helyzetet, mindent a jószerencsére bíztunk és ezzel — természetesen akaratlanul — megkönnyítettük a falu kapitalista elemeinek a Szovjethatalom elleni harcát.

Ezek, elvtársak, azok a körülmények, amelyek a múlt év végén bekövetkezett begyűjtési válságot előidézték.

Látják tehát, hogy a begyűjtési válságot nem tarthatjuk véletlennek.

Látják, hogy a begyűjtési válság a falu kapitalista elemeinek az új gazdasági politika viszonyai között első komoly szovjethatalomellenes megmozdulását juttatja kifejezésre építőmunkánk egyik legfontosabb kérdésében, a gabonabegyűjtés kérdésében.

Ez, elvtársak, a gabonabegyűjtési válság osztályháttere.

Tudják, hogy a begyűjtési válság megszüntetése és a kulákság spekulációs mohóságának lehűtése céljából a párt és a Szovjethatalom kénytelen volt több gyakorlati rendszabályt foganatosítani. Ezekről a rendszabályokról sajtónkban meglehetősen sokat írtak. Elég részletesen foglalkoznak azokkal a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság együttes plénumának a határozatai. Ezért azt hiszem, hogy itt nem kell ismétlésekbe bocsátkoznom.

Csak néhány kivételes rendszabályról szeretnék beszélni, amelyeket a kivételes viszonyokra való tekintettel foganatosítottak és amelyeket természetesen hatályon kívül helyeznek, mihelyt ezek a kivételes viszonyok megszűnnek. Az üzérkedésről szóló törvény 107. szakaszának alkalmazására gondolok. Ezt a szakaszt a Központi Végrehajtó Bizottság 1926-ban fogadta el. Ezt a szakaszt tavaly nem alkalmaztuk. Miért? Azért, mert a gabonabegyűjtés, mint mondani szokás, annak rendje és módja szerint folyt és nem volt okunk e szakasz alkalmazására. Ezt a szakaszt csak az idén, 1928 elején, vettük újból elő. Azért vettük elő, mert a kulákság spekulációs mesterkedései következtében több olyan rendkívüli körülménnyel volt dolgunk, amelyek az éhínség veszélyével fenyegettek. Világos, hogy ha a jövő begyűjtési évben nem lesznek ilyen rendkívüli körülmények és a begyűjtés annak rendje és módja szerint fog menni, akkor a 107. szakaszt nem fogjuk alkalmazni. És fordítva, ha megint rendkívüli körülmények lesznek s a kapitalista elemek ismét „mókázni” kezdenek, akkora 107. szakasz újból szerephez fog jutni.

Ostobaság volna emiatt arról beszélni, hogy ilymódon „eltöröljük” az új gazdasági politikát, hogy„visszatérünk” minden terményfölösleg kötelező beszolgáltatásához stb. Az új gazdasági politika hatályon kívül helyezését most csak a Szovjethatalom ellenségei forgathatják fejükben. Az új gazdasági politika most senkinek sem olyan előnyös, mint a Szovjethatalomnak. De vannak emberek, akik azt hiszik, hogy az új gazdasági politika nem a tőkés elemek — köztük a kulákság — leküzdésére irányuló harc fokozását, hanem a kulákság és más tőkés elemek elleni harc beszüntetését jelenti. Mondanom sem kell, hogy az ilyen embereknek semmi közük sincs a leninizmushoz, az ilyen embereknek nincs és nem is lehet helye pártunkban.

Azoknak a rendszabályoknak eredményeit, melyeket a párt és a Szovjethatalom az élelmezési válság megszüntetése érdekében foganatosított, önök ugyancsak ismerik. Ezeket az eredményeket röviden így foglaljuk össze:

Először, pótoltuk az elmulasztottakat és annyi gabonát gyűjtöttünk be, hogy utolértük, sőt helyenként túlszárnyaltuk a tavalyi begyűjtést. Ismeretes, hogy három hónap alatt, januártól március végéig, több mint 270 millió púd gabonát gyűjtöttünk be. Ez persze még nem annyi, amennyire szükségünk van. Még több mint 100 millió pudot kell begyűjtenünk. De az, amit már begyűjtöttünk, mégis lehetővé tette számunkra, hogy megszüntessük a begyűjtési válságot. Most teljes joggal mondhatjuk, hogy a párt és a Szovjethatalom ezen a fronton igen nagy sikereket ért el.

Másodszor, egészségessé tettük, többé-kevésbé egészségessé tettük helyi begyűjtő és pártszervezeteinket azáltal, hogy a gyakorlatban ellenőriztük harci felkészültségüket és megtisztítottuk őket azoktól a nyilvánvalóan elfajult elemektől, akik nem ismerik el, hogy a faluban osztályok vannak és akik nem óhajtanak „haragban lenni” a kulákkal.

Harmadszor, megjavítottuk a falusi munkát, közelebb vontuk magunkhoz a szegényparasztságot és szilárdan magunk mögé állítottuk a középparasztság túlnyomó többségét, elszigetelvén a kulákságot és kissé megbántván a középparasztság jómódú felső rétegét. Ezzel megvalósítottuk régi bolsevik jelszavunkat, amelyet Lenin már pártunk VIII. kongresszusán írt zászlónkra: támaszkodjál a szegényparasztságra, létesíts tartós szövetséget a középparaszttal, és egy percre se hagyd abba a harcot kulákság ellen.

Tudom, hogy egyes elvtársak nem egészen szívesen fogadják ezt a jelszót. Különös volna azt hinni, hogy a munkásság és parasztság szövetsége a megszilárdult proletárdiktatúra viszonyai között a munkásoknak az egész parasztsággal való szövetségét, tehát a kuláksággal való szövetségét is jelenti. Nem, elvtársak, mi ilyen szövetséget nem hirdetünk és nem is hirdethetünk. A proletárdiktatúrában, a munkáshatalom megszilárdulásának viszonyai között, a munkásosztály és a parasztság szövetsége azt jelenti, hogy a szegényparasztságra támaszkodunk, szövetségben vagyunk a középparasztsággal és harcolunk a kulákság ellen. Aki azt hiszi, hogy a parasztsággal való szövetség a mi viszonyaink között a kulákkal való szövetséget jelenti, annak semmi köze sincs a leninizmushoz. Aki a falun olyan politikát akar folytatni, amely mindenkinek, gazdagnak és szegénynek egyaránt tetszik, az nem marxista, hanem tökfilkó, mert ilyen politika nem létezik, elvtársak. (Derültség, taps.) A mi politikánk osztálypolitika.

Általában ezeket az eredményeket értük el a gabonabegyűjtés fokozására irányuló rendszabályainkkal.

Kétségtelen, hogy ezeknek a rendszabályoknak végrehajtása során gyakorlatunkban számos túlkapás fordult elő és a pártvonalat nem ritkán elferdítették. Politikánk elferdítésének számos olyan esetét, amelyek fejetlenségünk miatt elsősorban a szegényparasztságot és a középparasztságot sújtották, a 107. szakasz helytelen alkalmazásának számos esetét stb. — mindenki ismeri. Mi a legszigorúbban büntetjük és ezentúl is meg fogjuk büntetni azokat, akik bűnösek ezekben a ferdítésekben. De különös volna, ha ezek miatt a hibák miatt nem látnánk a párt rendszabályainak jótékony és valóban komoly eredményeit, amelyek nélkül nem lábolhattunk volna ki a begyűjtési válságból. Ha így járnánk el, az azt jelentené, hogy nem törődünk a legfontosabbal s előtérbe toljuk azt, ami szórványos és véletlen. Ha így járnánk el, az azt jelentené, hogy a begyűjtési kampány igen komoly sikereit elhomályosítjuk pártvonalunk elferdítésének egyes eseteivel, pedig ezek az esetek egyáltalán nem következnek a párt rendszabályaiból.

Voltak-e nálunk olyan körülmények, amelyek megkönnyítették begyűjtési sikereinket és a falu tőkés elemeinek támadása ellen irányuló harcunkat?

Igen, voltak. Legalább két ilyen körülményt emelhetünk ki.

Először, azt a tényt, hogy pártunk a XV. kongresszus után avatkozott bele a begyűjtési kampányba és mért csapást a kulák és spekuláns elemekre, vagyis az ellenzék felszámolása után, azután, hogy a párt, szétzúzván belső ellenségeit, maximálisan egységessé vált. A kulákság elleni harc nem kicsiség. Ahhoz, hogy a kulákok és spekulánsok mesterkedéseit mindennemű belső bonyodalmak nélkül meghiúsítsuk, tökéletesen egybeforrott párttal, tökéletesen szilárd hátországgal és teljesen szilárd hatalommal kell rendelkezni. Aligha lehet kétséges, hogy e feltételek megléte jelentős szerepet játszott abban, hogy a kulákság rögtön visszavonulásra kényszerült.

Másodszor, kiemelendő az a tény, hogy a kulák és spekuláns elemek ártalmatlanná tételére irányuló gyakorlati rendszabályainkat sikerült egybekapcsolnunk a munkásosztály, a Vörös Hadsereg és a többséget alkotó falusi szegény rétegek életbevágó érdekeivel. Annak a körülménynek, hogy a kulák és spekuláns elemek az éhínség rémét idézték fel a városok és falvak dolgozó tömegei előtt s ráadásul a Szovjethatalom törvényeit (a 107. szakaszt) is áthágták, ennek a körülménynek szükségképpen arra kellett vezetnie, hogy a falu tőkés elemei ellen folyó harcban a falu többsége bennünket támogatott. A kulák gazul spekulált a gabonával, ezzel igen nagy nehézségeket okozott a városokban és a falvakban, méghozzá áthágta a Szovjethatalom törvényeit, vagyis a Munkás-, Paraszt- és Vöröskatona Küldöttek Szovjetjei Központi Végrehajtó Bizottságának akaratát — hát nem világos-e, hogy ennek a körülménynek meg kellett könnyítenie a kulákság elszigetelését?

Bizonyos mértékben, mondhatjuk (persze a kellő fenntartásokkal), ugyanolyan helyzet állt elő, mint 1921-ben, amikor a párt, Leninnel az élén, az országban pusztító éhínségre való tekintettel azt ajánlotta, hogy el kell venni a templomi kincseket és azokért gabonát kell vásárolni az éhező vidék számára, s ezzel kapcsolatban ugyanakkor széleskörű vallásellenes kampányt kell indítani, a pópák pedig, azáltal, hogy görcsösen ragaszkodtak a kincsekhez, valójában szembefordultak az éhező tömegekkel és ezzel kihívták a tömegek haragját az egyház, a vallási előítéletek és különösen a pópák és egyházi vezetőik ellen. Pártunkban akadtak akkor fura emberek, akik azt hitték, hogy Lenin csak 1921-ben értette meg az egyház elleni harc szükségességét (derültség), addig azonban nem értette meg ezt. Ez persze ostobaság, elvtársak. Lenin természetesen 1921 előtt is megértette az egyház elleni harc szükségességét De egyáltalán nem erről volt szó. Hanem arról, hogy a széleskörű vallásellenes tömegkampányt egybe kell kapcsolni a néptömegek életbevágó érdekeiért folytatott harccal és olymódon kell folytatni, hogy azt a tömegek megértsék és támogassák.

Ugyanezt kell mondanunk a pártnak ez év elején, a gabonabegyűjtési kampánnyal kapcsolatban végrehajtott manőveréről is. Vannak, akik azt hiszik, hogy a párt csak most értette meg a kulákveszély elleni harc szükségességét. Ez persze ostobaság, elvtársak. A párt mindig tudatában volt e harc szükségességének és folytatta is ezt a harcot, nem szavakkal, hanem tettekkel. A párt idei manőverének az a sajátossága, hogy a pártnak az idén megvolt a lehetősége, hogy a falu kulák és spekuláns elemei elleni erélyes harcot egybekapcsolja a széles dolgozó tömegek életbevágó érdekeiért folyó harccal és miután ezt sikerült elérnie, maga mellé tudta állítani a falu dolgozó tömegeinek többségét és el tudta szigetelni a kulákot.

A bolsevik politika művészete egyáltalán nem abban rejlik, hogy válogatás nélkül minden ágyúból valamennyi fronton egyszerre tüzelünk, nem számolva az idővel és a hellyel, nem számolva azzal, hogy a tömegek készek-e támogatni a vezetés egyik-másik intézkedését. A bolsevik politika művészete azt jelenti, hogy érteni kell az időpont és a hely megválasztásához és számolni kell minden körülménnyel, hogy a tüzet arra a frontra összpontosítsuk, ahol a leggyorsabban a lehető legnagyobb eredményt lehet majd elérni.

Valóban, milyen eredményeink volnának most, ha három évvel ezelőtt vállalkoztunk volna arra, hogy igen komoly csapásokat mérjünk a kulákságra, amikor a középparasztságot még nem állítottuk szilárdan magunk mellé, amikor a középparaszt háborgott és átkozta járási végrehajtóbizottsági elnökeinket, amikor a szegényparasztságot megdöbbentették az új gazdasági politika eredményei, amikor vetésterületünk a háborúelőtti vetésterületnek csak 75 százaléka volt, amikor a falun még az volt a döntő feladat, hogy bővíteni kell az élelmiszer és nyersanyagok termelését, amikor még nem volt komoly élelmiszer- és nyersanyagbázisunk az ipar számára?

Nem kételkedem, hogy akkor alulmaradtunk volna a harcban, nem tudtuk volna annyira növelni a vetésterületet, mint amennyire most sikerült növelni, lehetetlenné tettük volna, hogy az ipar számára élelmiszer- és nyersanyagbázist teremtsünk, megkönnyítettük volna a kulákság megerősödését, eltaszítottuk volna magunktól a középparasztot és nincs kizárva, hogy most a legkomolyabb belpolitikai bonyodalmakkal állnánk szemben.

Mi volt a helyzet falun ez év elején? A vetésterület elérte a háborúelőtti méreteket, az ipar nyersanyag- és élelmiszerbázisa megerősödött, a középparasztság többsége szilárdan áll a Szovjethatalom mögött, a szegényparasztság többé-kevésbé szervezett, a falusi párt- és szovjetszervezetek megjavultak és megerősödtek. Vajon nem világos-e, hogy csakis e feltételek mellett lehetett komoly sikerre számítani a kulák és spekuláns elemek elleni támadás megszervezésében? Vajon nem világos-e, hogy csak őrültek nem tudják megérteni, hogy mi a különbség a két helyzet között a falu tőkés elemei elleni széles tömegharc megszervezése szempontjából?

Íme, ez jó példa arra, hogy mily értelmetlen dolog válogatás nélkül, minden ágyúból valamennyi fronton egyszerre tüzelni, nem számolva az időponttal és a helyi viszonyokkal, nem számolva a harcban álló erők kölcsönös viszonyával.

Ennyit, elvtársak, a gabonabegyűjtés kérdéséről.

Most térjünk át a Sahti-ügyre.

III
A Sahti-ügy

Mi a Sahti-ügy osztályháttere, melyek a Sahti-ügy legmélyebb okai, milyen osztályjellegű alapokon keletkezhetett ez a gazdasági ellenforradalom?

Vannak elvtársak, akik a Sahti-ügyet véletlennek tartják. Rendszerint így beszélnek: mi itt alaposan elbámészkodtuk magunkat, nem néztünk a dolgok után, de ha nem lettünk volna olyan szájtátiak, Sahti-ügyünk sem lett volna. Hogy ebben az esetben elbámészkodtuk magunkat, méghozzá alaposan, ez egészen kétségtelen. De ha mindent csak szájtátisággal akarunk magyarázni, ez azt jelenti, hogy nem értjük a dolog lényegét.

Mit bizonyítanak a Sahti-ügy tényei és anyaga?

A tények azt bizonyítják, hogy a Sahti-ügy gazdasági ellenforradalom, melyet azoknak a burzsoá szakembereknek egy része szervezett, akik régebben kezükben tartották a szénipart.

A tények továbbá azt bizonyítják, hogy ezek a titkos csoportban szervezett szakemberek az emigrációban levő egykori tulajdonosoktól és a nyugati ellenforradalmi szovjetellenes tőkés szervezetektől pénzt kaptak a kártevő munkára.

A tények, végül, azt bizonyítják, hogy a burzsoá szakembereknek ez a csoportja a nyugati tőkés szervezetek utasításai szerint működött és rombolta iparunkat.

Mit bizonyít mindez?

Azt bizonyítja, hogy itt a nyugateurópai szovjetellenes tőkés szervezeteknek iparunkba való gazdasági beavatkozásával állunk szemben. Annakidején katonai és politikai intervenciót szerveztek ellenünk, amelyet győzelmes polgárháborúval sikerült felszámolnunk. Most gazdasági intervencióval kísérleteznek, amelynek felszámolásához nincs szükségünk polgárháborúra, de amelyet mégiscsak fel kell számolnunk és amelyet minden rendelkezésünkre álló eszközzel fel is számolunk.

Balgaság volna azt hinni, hogy a nemzetközi tőke békében hagy minket. Nem, elvtársak, ez nem így van. Osztályok vannak és van nemzetközi tőke s ez nem nézheti nyugodtan egy olyan ország fejlődését, mely a szocializmust építi. Azelőtt a nemzetközi tőke nyílt katonai beavatkozással akarta megdönteni a Szovjethatalmat. A kísérlet nem sikerült. Most arra törekszik, s ezután is arra fog törekedni, hogy alattomban, nem mindig észrevehető, de meglehetősen nagyszabású gazdasági beavatkozással gyengítse gazdasági hatalmunkat olymódon, hogy kártevő munkát szervez, mindenféle „válságot” készítve elő egyik-másik iparágban, hogy ezzel megkönnyítse a jövendő katonai beavatkozás lehetőségét. Itt minden a nemzetközi tőke és a Szovjethatalom közt folyó osztályharccal függ össze és szó sem lehet véletlenről.

Két eset lehetséges:

vagy továbbra is forradalmi politikát folytatunk, a Szovjetunió munkásosztálya köré tömörítve a világ proletárjait és elnyomottjait — s akkor a nemzetközi tőke minden módon akadályozni fogja előrehaladásunkat;

vagy lemondunk forradalmi politikánkról, több elvi jelentőségű engedményt teszünk a nemzetközi tőkének — s akkor a nemzetközi tőke alkalmasint hajlandó lesz „segítségünkre” lenni abban, hogy szocialista országunk „jóravaló” burzsoá köztársasággá fajuljon el.

Vannak, akik azt hiszik, hogy folytathatunk felszabadító külpolitikát és ugyanakkor kiérdemelhetjük Európa és Amerika kapitalistáinak dicséretét is. Nem szükséges bizonyítanom, hogy az ilyen naiv embereknek nincs és nem is lehet semmi közük pártunkhoz.

Anglia például azt követeli tőlünk, hogy állapítsunk meg vele együtt valahol, mondjuk, Perzsiában, Afganisztánban, vagy Törökországban hódításokra alkalmas befolyási övezeteket, s ugyanakkor biztosít bennünket arról, hogy ha ezt az engedményt megtesszük, akkor Anglia — állítása szerint — hajlandó „barátságot” kötni velünk. Nos, elvtársak, talán tegyük meg ezt az engedményt?

Közfelkiáltás. Nem!

Sztálin. Amerika azt követeli, hogy elvileg mondjunk le a más országok munkásosztálya szabadságmozgalmát támogató politikáról és biztosít minket arról, hogy minden rendben menne, ha megtennők ezt az engedményt. Nos, elvtársak, talán tegyük meg ezt az engedményt?

Közfelkiáltás. Nem!

Sztálin. „Barátságos” viszonyban élhetnénk Japánnal, ha beleegyeznénk abba, hogy megosszuk vele Mandzsúriát. De tehetünk-e ilyen engedményt?

Közfelkiáltás. Nem!

Sztálin. Vagy, például, azt követelik tőlünk, hogy „enyhítsük” a külkereskedelmi monopóliumot és fizessük meg a háborús és háborúelőtti adósságainkat. Talán mondjunk is igent, elvtársak?

Közfelkiáltás. Nem!

Sztálin. De éppen azért, mert nem tehetünk ilyen és más hasonló engedményeket, hacsak nem akarjuk megtagadni önmagunkat — éppen ezért el kell készülnünk arra, hogy a nemzetközi tőke a jövőben is minden módon ártani fog nekünk, a Sahti-ügy vagy más, ehhez hasonló kártevés formájában.

Ezek a Sahti-ügynek az osztályviszonyokban gyökerező okai.

Miért volt lehetséges nálunk a nemzetközi tőke katonai intervenciója? Azért, mert országunkban katonai szakértők, tábornokok és tisztek, burzsoá és földbirtokos csemeték egész csoportjai működtek, amelyek mindenkor készek voltak arra, hogy megsemmisítsék a Szovjethatalmat. Szervezhettek volna-e ezek a tisztek és tábornokok komoly háborút a Szovjethatalom ellen, ha a nemzetközi tőke pénzzel, katonailag és más módon nem támogatta volna őket? Természetesen — nem. Szervezhetett volna-e a nemzetközi tőke komoly beavatkozást a fehérgárdista tisztek és tábornokok csoportjának támogatása nélkül? Véleményem szerint nem szervezhetett volna.

Akkoriban voltak nálunk elvtársak, akik azt hitték, hogy a katonai intervenció véletlen volt, hogy ha nem engedtük volna ki a börtönből Krasznovot, Mamontovot stb., akkor intervenció sem lett volna. Ez persze nem igaz. Hogy Mamontov, Krasznov és más fehérgárdista tábornokok szabadlábra helyezésének volt bizonyos szerepe a polgárháború keletkezésében — ez kétségtelen. De kétségtelen az is, hogy a katonai intervenció legmélyebb okai nem ebben, hanem azokban az osztályellentétekben gyökereztek, amelyek egyfelől a Szovjethatalom és másfelől a nemzetközi tőke és oroszországi tábornoki uszálya között fennállottak.

Szervezhettek volna-e a burzsoá szakemberek, az egykori bányatulajdonosok, Sahti-ügyet, ha a nemzetközi tőke pénzzel és erkölcsileg nem támogatta volna őket, ha nem lett volna kilátásuk arra, hogy a nemzetközi tőke segítségükre lehet a Szovjethatalom megdöntésében? Természetesen, nem szervezhettek volna. Szervezhetett volna-e a nemzetközi tőke a Sahti-ügyhöz hasonló gazdasági intervenciót, ha nem volna nálunk burzsoázia és nem volnának bizonyos burzsoá szakemberek, akik a Szovjethatalmat készek egy kanál vízben megfojtani? Világos, hogy nem szervezhetett volna. Vannak-e nálunk egyáltalán a burzsoá szakembereknek olyan csoportjai, amelyek készek a gazdasági intervenciót támogatni, a Szovjethatalmat aláaknázni? Azt gondolom, hogy vannak. Nem hiszem, hogy sokan volnának. De hogy nálunk vannak bizonyos, burzsoá ellenforradalmi szakemberekből álló jelentéktelen csoportok, sokkal, sokkal kisebbek, mint a katonai intervenció idején — ahhoz nem férhet kétség.

Éppen ennek a két erőnek az egyesüléséből adódik a Szovjetunió ellen szervezett gazdasági intervenció talaja.

Ez a Sahti-ügy osztályháttere.

Most rátérek a Sahti-ügyből levonható gyakorlati tanulságokra.

A Sahti-ügy négy gyakorlati kérdésre hívja fel figyelmünket, ezekkel akarok foglalkozni.

Lenin azt mondta, hogy az emberek kiválasztása a szocializmus építésének egyik alapvető kérdése. A Sahti-ügy azt mutatja, hogy rosszul választottuk ki gazdasági kádereinket, sőt nemcsak hogy rosszul válogattuk ki, hanem még olyan helyzetbe is hoztuk őket, amely megnehezíti fejlődésüket. Beszélnek a 33. sz. parancsról és különösen a paranccsal kapcsolatban kiadott „Típusszabályzat”-ról. Ennek a típusszabályzatnak az a jellegzetes sajátossága, hogy csaknem minden jogot a műszaki igazgatóra ruház s a vezérigazgatónak csak azt a jogot hagyja meg, hogy a konfliktusokat elsimítsa, „reprezentáljon” és csip-csup ügyekkel foglalkozzék. Világos, hogy ilyen körülmények között gazdasági kádereink nem fejlődhettek kellően.

Annakidején ez a parancs feltétlenül szükséges volt, mert abban az időpontban adták ki, amikor még egyáltalán nem voltak saját gazdasági kádereink, még nem értettünk az ipar igazgatásához, s a legfontosabb jogokat akarva nem akarva a műszaki igazgatóra kellett ruháznunk. Most azonban ez a parancs béklyóvá lett. Most már vannak saját tapasztalt gazdasági kádereink, akik iparunk igazi vezetőivé fejlődhetnek. S éppen ezért itt az ideje annak, hogy hatályon kívül helyezzük ezt az elavult típusszabályzatot és újat adjunk ki helyébe.

Azt mondják, hogy a kommunisták, különösen pedig a kommunista munkásokból lett gazdasági vezetők nem képesek elsajátítani a vegyi képleteket, a műszaki ismereteket, Ez nem igaz, elvtársak. Nincs a világon olyan erőd, amelyet a dolgozók, a bolsevikok ne tudnának bevenni. (Taps.) Másmilyen erődöket is bevettünk már a burzsoázia elleni harcok folyamán. Csak az a fő, hogy legyen meg bennünk a kellő akarat, hogy a műszaki ismereteket elsajátítsuk és állhatatossággal, bolsevik türelemmel fegyverezzük fel magunkat. Hogy azonban megváltoztassuk gazdasági kádereink munkafeltételeit és segítsük őket abban, hogy a rájuk bízott ügyek igazi és teljesjogú gazdáivá váljanak, hatályon kívül kell helyezni a régi típusszabályzatot s helyette új szabályzatot kell kiadni. Ellenkező esetben megeshetik, hogy elnyomorítjuk embereinket.

Rosszabbak voltak talán egyes lesüllyedt gazdasági vezetőink, mint bárki közülünk? Mivel magyarázható, hogy az ilyen és hozzájuk hasonló elvtársak lejtőre jutottak és züllésnek indultak s életmódjukban egybeolvadtak a burzsoá szakemberekkel? Ez helytelen gazdasági gyakorlatunkkal, gazdasági vezetőink kiválogatásának és munkájának azokkal a feltételeivel magyarázható, amelyek megnehezítik fejlődésüket, amelyek a burzsoá szakemberek bábjaivá teszik őket. Ennek a gyakorlatnak véget kell vetni, elvtársak.

A Sahti-ügyből levonható második tanulság az, hogy műszaki főiskoláinkon rosszul oktatjuk kádereinket, rosszul képezzük ki vörös szakembereinket. Ez olyan tanulság, amely fölött semmiképpen sem lehet napirendre térni. Például miért nem érti a dolgát sok fiatal szakemberünk, miért bizonyultak alkalmatlanoknak az iparban? Mert csak a könyvekből tanultak, könyvön nevelt szakemberek, nincs gyakorlati tapasztalatuk, nincs kapcsolatuk a termeléssel s ezért magától értetődik, hogy nem állták meg a helyüket. Vajon ilyen szakemberekre van-e szükségünk? Nem, nekünk nem ilyen szakemberek kellenek, ha mégoly fiatal szakemberek is. Olyan szakemberekre van szükségünk, akár kommunisták, akár nem, akik nemcsak elméletileg, hanem gyakorlati tapasztalatok tekintetében, a termeléssel való kapcsolataikat tekintve is jól képzettek.

Az a fiatal szakember, aki nem látott tárnát és nem akar leszállni a tárnába, az a fiatal szakember, aki nem látott gyárat és nem akarja magát bepiszkolni a gyárban, az ilyen szakember sohasem fog fölébe kerekedni a régi, tapasztalt, gyakorlati munkában megedződött, de a mi ügyünkkel szemben ellenséges szakembereknek. Ezért könnyen érthető, hogy az ilyen fiatal szakembereket nemcsak a régi szakemberek és nemcsak gazdasági vezetőink, de gyakran a munkások is ellenségesen fogadják. Ha azt akarjuk, hogy fiatal szakembereinket ne érjék ilyen meglepetések, akkor másképpen kell tanítani őket, oktatásukon olymódon kell változtatni, hogy a fiatal szakemberek főiskolai tanulmányuk első évétől kezdve elválaszthatatlan kapcsolatban legyenek a termeléssel, a gyárral, a bányával stb.

A harmadik tanulság arra vonatkozik, hogy a munkásosztály nagy tömegeit be kell vonni az ipar igazgatásába. Miről tanúskodik a Sahti-ügy anyaga? Arról tanúskodik, hogy e tekintetben nagyon rosszul állunk. Felháborítóan rosszul, elvtársak. Be van bizonyítva, hogy a munkatörvénykönyv rendelkezéseit megszegik, a földalatti munkánál a hatórás munkanapot nem mindig tartják be, a munkásvédelmi szabályokat lábbal tiporják. És a munkások tűrnek. A szakszervezetek hallgatnak. A pártszervezetek pedig semmit sem tesznek, hogy megszüntessék ezt a tűrhetetlen állapotot.

Egy elvtárs, aki nemrég a Donyec-medencében járt, meglátogatta a tárnákat és kikérdezte a bányászokat munkaviszonyaikról. Jellemző, hogy egyetlen bányász sem panaszkodott a viszonyokra. „Hogy élnek, elvtársak?” — kérdezte ez az elvtárs. „Megvagyunk, elvtárs, nem élünk rosszul” — válaszolták a bányászok. „Moszkvába utazom, mondják meg nekem, mit jelentsek a központnak?” — kérdezte az elvtárs. „Mondja meg ott, hogy nem élünk rosszul” — válaszolták a bányászok. „Figyeljenek ide, elvtársak, hiszen én nem vagyok külföldi, orosz vagyok és azért jöttem ide, hogy megtudjam maguktól az igazat” — mondta nekik az elvtárs. „Nekünk mindegy, elvtárs, mi a külföldieknek is, a mieinknek is csak az igazat mondjuk” — válaszolták a bányászok.

Íme, ilyenek a mi bányászaink. Ezek nem egyszerű munkások, hanem hősök. Bennük tükröződik az a gazdag erkölcsi tőke, amelyet munkásaink szívében sikerült felhalmoznunk. S gondoljuk csak meg, hogy ezt a felbecsülhetetlen erkölcsi tőkét mi úgy pazaroljuk, olyan istentelenül és bűnösen, mint az Októberi Forradalom magasztos hagyatékának méltatlan és semmirekellő örökösei! De, elvtársak, a régi erkölcsi tőkéből sokáig élni és ilyen esztelenül pazarolni azt — nem lehet. Itt az ideje, hogy ennek véget vessünk. Régen itt az ideje!

Végül, a negyedik tanulság, mely a végrehajtás ellenőrzésének kérdésére vonatkozik. A Sahti-ügy megmutatta, hogy a végrehajtás ellenőrzése csapnivalóan rossz a közigazgatás minden ágában, a pártban, az iparban és a szakszervezetekben egyaránt. Határozatokat írnak, utasításokat küldözgetnek, de senkinek sincs arra gondja, hogy megkérdezze: hogyan is állunk a határozatok és utasítások végrehajtásával, végrehajtják-e valóban, vagy pedig suba alá rejtik azokat?

Iljics azt mondta, hogy az ország igazgatásának egyik komoly kérdése a végrehajtás ellenőrzésének kérdése. De éppen ebben a dologban csapnivalóan rosszul állunk. Vezetni — ez korántsem azt jelenti, hogy határozatokat írunk és utasításokat küldünk szét. Vezetni — ez azt jelenti, hogy ellenőrizzük az utasítások végrehajtását, de nemcsak az utasítások végrehajtását, hanem magukat az utasításokat is, azt, hogy az eleven gyakorlati munka szempontjából helyesek-e vagy hibásak. Nevetséges volna azt hinni, hogy utasításaink mind száz-százaléknyira helyesek. Ez nem szokott előfordulni és nem is fordulhat elő, elvtársak. A végrehajtás ellenőrzésének éppen az a lényege, hogy funkcionáriusaink a gyakorlati tapasztalat kohójában ne csak utasításaink végrehajtását, hanem maguknak az utasításoknak helyességét is ellenőrizzék. Ezért a végrehajtás ellenőrzése terén mutatkozó hiányosságok egyszersmind egész vezetésünk hiányosságai is.

Nézzük például a végrehajtás ellenőrzését tisztán pártvonalon. Mi a Központi Bizottság utasításainak végrehajtását rendszerint úgy ellenőrizzük, hogy a kerületi és kormányzósági bizottságok titkárait jelentéstételre behívjuk a Központi Bizottságba. A titkárok jelentést tesznek és beismerik munkájuk fogyatékosságait. A Központi Bizottság megállapítja fogyatékosságaikat és sablonos határozatokat hoz, amelyekben utasítja őket, hogy mélyítsék el és terjesszék ki munkájukat, helyezzenek súlyt erre meg erre, fordítsanak komoly figyelmet arra meg arra stb. A titkárok hazautaznak ezekkel a határozatokkal. Aztán újból behívjuk őket s ismét ugyanaz történik az elmélyítést, kiterjesztést stb. stb. illetőleg. Nem mondom, hogy ez a munka teljesen haszontalan. Nem, elvtársak, ennek megvannak a maga jó oldalai a szervezetek nevelése és fegyelmezése szempontjából. De el kell ismerni, hogy a végrehajtás ellenőrzésének ez a módszere már nem kielégítő. El kell ismerni, hogy ezt a módszert ki kell egészíteni egy másik módszerrel, vagyis párt- és szovjet vezetőinket helyi munkára kell szétküldeni. (Egy hang: „Ez helyes!”) Azt mondom, hogy küldjük szét vezető elvtársainkat ideiglenes helyi munkára, de nem parancsnoki minőségben, hanem mint egyszerű munkatársakat, akik a helyi szervezetek rendelkezésére állanak. Azt hiszem, hogy ennek nagy jövője van és lendíthet a végrehajtás ellenőrzésének ügyén, ha az elvtársak a helyszínen becsületesen és lelkiismeretesen teljesítik feladatukat.

Ha a Központi Bizottság tagjai, a Központi Ellenőrző Bizottság Elnökségének tagjai, a népbiztosok és helyetteseik, a Szovjetunió Szakszervezetei Központi Tanácsa Elnökségének tagjai, a Szakszervezetek Központi Bizottságai Elnökségeinek tagjai rendszeresen ki fognak utazni és ott helyben fognak dolgozni, hogy jól szemügyre vegyék a munkát, tanulmányozzák a nehézségeket, a hátrányokat és előnyöket, akkor merem állítani, hogy ez lesz a végrehajtás legigazibb és leghathatósabb ellenőrzése. Ez lesz a legjobb eszköz arra, hogy gyarapítsuk tisztelt vezetőink tapasztalatait. És ha ez rendszerré válik — márpedig ennek feltétlenül rendszerré kell válnia —, akkor azok a törvények, amelyeket itt írunk és azok az utasítások, amelyeket kidolgozunk, minden bizonnyal sokkal életrevalóbbak és helyesebbek lesznek, mint most.

Ennyit, elvtársak, a Sahti-üggyel kapcsolatban.

IV
Általános tanulság

Vannak belső ellenségeink. Vannak külső ellenségeink. Erről, elvtársak, egy pillanatra sem szabad megfeledkeznünk.

Itt volt a begyűjtési válság, amelyet már megszüntettünk. A begyűjtési válság volt az új gazdasági politika viszonyai között a falu kapitalista elemeinek első komoly fellépése a Szovjethatalom ellen.

Itt van a Sahti-ügy, amelynek felszámolása már folyamatban van és amelyet kétségtelenül fel fogunk számolni. A Sahti-ügy a nemzetközi tőkének és országunkban működő ügynökeinek újabb komoly fellépése a Szovjethatalom ellen. Ez gazdasági beavatkozás a belügyeinkbe.

Kétségtelen, hogy ezek és ezekhez hasonló fellépések mind belső, mind külső vonalon megismétlődhetnek és alkalmasint meg is fognak ismétlődni. A mi feladatunk az, hogy legyünk a legmesszebbmenően éberek és álljunk résen. S ha éberek leszünk, elvtársak, akkor a jövőben is egész biztosan ugyanúgy fogjuk verni ellenségeinket, mint ahogy verjük őket most és vertük őket a múltban. (Viharos, hosszantartó taps.)

„Pravda” 90. sz.
1928. április 18.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

Üdvözlet a Vörös Hadsereg fennállásának 10. évfordulója alkalmából

Üdvözlöm a Vörös Hadsereget, amely nagyszerű csatákban megvédte Október vívmányait!
Dicsőség a proletár ügyért elesett harcosoknak!
Dicsőség a harcosoknak, akik őrt állanak a szocialista építés nagy ügye fölött!

I. Sztálin

„Krasznaja Zvezda”
(„Vörös Csillag”) 46. sz.
1928. február 23.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

A Vörös Hadsereg három sajátosságáról

– írta: J. V. Sztálin –

Beszéd a Moszkvai Szovjet ünnepi ülésén, a Vörös Hadsereg fennállásának 10. évfordulója alkalmából
1928. február 25

Elvtársak! Engedjék meg, hogy pártunk Központi Bizottsága nevében üdvözöljem Vörös Hadseregünk, Vörös Hajóhadunk, Vörös Légierőnk katonáit, s végül tartalékainkat, a Szovjetunió felfegyverzett munkásait.

A párt büszke arra, hogy a munkások és parasztok segítségével sikerült megteremtenie a világ első Vörös Hadseregét, amely hatalmas csatákban védelmezte és megvédte a munkások és parasztok szabadságát.

A párt büszke arra, hogy a Vörös Hadseregnek sikerült becsülettel végigjárnia azoknak az ádáz harcoknak nehéz útját, melyeket országunk munkásosztályának és parasztságának belső és külső ellenségei ellen kellett folytatnia, s hogy sikerült hatalmas harci, forradalmi erővé alakulnia, a munkásosztály ellenségeinek rettegésére s az elnyomottak és leigázottak örömére.

A párt büszke arra, hogy a Vörös Hadsereg, amely nagy utat tett meg, amíg felszabadította a munkásokat és parasztokat a földbirtokosok és kapitalisták igája alól, végre kiharcolta magának azt a jogot, hogy megünnepelje születésének 10. évfordulóját.

Elvtársak, miben rejlik Vörös Hadseregünk ereje és hol van erejének a forrása?

Melyek azok a sajátosságok, amelyek Vörös Hadseregünket gyökerében megkülönböztetik a világ minden más hadseregétől?

Melyek azok a sajátosságok, amelyek Vörös Hadseregünk erejének és hatalmának forrását alkotják?

Vörös Hadseregünk első és fő sajátossága az, hogy a felszabadított munkások és parasztok hadserege, az Októberi Forradalom hadserege, a proletárdiktatúra hadserege.

A kapitalista társadalomban minden eddigi hadsereg, akármilyen is az összetétele, a tőke hatalmának megszilárdítását szolgáló hadsereg. Ezek a hadseregek a tőke uralmának hadseregei voltak és azok is maradtak. Minden ország burzsoái hazudnak, amikor azt állítják, hogy a hadsereg politikailag semleges. Ez nem igaz. A burzsoá államokban a hadsereg meg van fosztva a politikai jogoktól, a hadsereget távoltartják a politikától. Ez igaz. Ez azonban egyáltalán nem azt jelenti, hogy ez a hadsereg politikailag semleges. Ellenkezőleg, mindig és mindenütt, minden kapitalista országban a hadsereget bevonták és bevonják a politikai harcba, a hadsereg a dolgozók elnyomásának eszköze. Vajon nem igaz-e, hogy ott a hadsereg elnyomja a munkásokat, hogy ott a hadsereg az urak támasza?

Az ilyen hadseregektől eltérően, a mi Vörös Hadseregünknek az a sajátossága, hogy a munkás-paraszt hatalom megszilárdításának eszköze, a proletárdiktatúra megszilárdításának eszköze, a munkások és parasztok felszabadításának — a földbirtokosok és tőkések igája alól való felszabadításának eszköze.

A mi hadseregünk a dolgozók felszabadításának hadserege.

Megfigyelték-e, elvtársak, hogy a régi időkben, és még ma is, a kapitalista országokban a nép félt és fél a hadseregtől, hogy a nép és a hadsereg között válaszfal van, amely a hadsereget elkeríti a néptől? Nos, és nálunk? Nálunk az ellenkezőjét látjuk: a nép és a hadsereg — egységes egész, egy család. Sehol a világon a nép nem veszi körül a hadsereget olyan szeretettel és gondoskodással, mint nálunk. Nálunk szeretik, tisztelik a hadsereget, gondoskodnak róla. Miért? Mert — először a világon — a munkások és parasztok megteremtették saját hadseregüket, amely nem az urakat, hanem a volt rabszolgákat, a felszabadult munkásokat és parasztokat szolgálja.

Ez a mi Vörös Hadseregünk erejének forrása.

És mit jelent az, hogy a nép szereti hadseregét? Ez azt jelenti, hogy az ilyen hadseregnek a lehető legerősebb hátországa lesz, hogy az ilyen hadsereg legyőzhetetlen.

Mit ér a hadsereg erős hátország nélkül? Semmit. A legnagyobb hadseregek, a legjobban felfegyverzett hadseregek széthullottak és megsemmisültek erős hátország hiányában, a hátország, a dolgozó lakosság támogatása és együttérzése hiányában. A mi hadseregünk a világ egyetlen hadserege, amely a munkások és parasztok együttérzését és támogatását élvezi. Ebben van ereje és szilárdsága.

Vörös Hadseregünk mindenekelőtt ebben különbözik a világ minden más eddigi és most létező hadseregétől.

Pártunk kívánsága és feladata az, hogy a Vörös Hadseregnek ez a sajátossága, a munkásokkal és parasztokkal való szoros, testvéri kapcsolata megmaradjon és megszilárduljon.

Vörös Hadseregünk második sajátossága az, hogy az országunk nemzetei közötti barátságnak, az országunkban élő elnyomott nemzetek felszabadításának hadserege, az országunkban élő nemzetek szabadságát és függetlenségét védelmező hadsereg.

A régi időkben a hadsereget rendszerint nagyhatalmi törekvések szellemében, a hódítás szellemében nevelték, hogy a gyengébb nemzeteket le kell igázni. Ezzel magyarázható, hogy a régi típusú hadseregek, a kapitalista hadseregek egyben a nemzeti-gyarmati elnyomás hadseregei is voltak. Ez volt a régi hadsereg egyik fő gyengesége. Hadseregünk gyökeresen különbözik a gyarmati elnyomás hadseregeitől. Egész lénye, egész felépítése az országunkban élő nemzetek közötti baráti kötelékek megerősítésén, az elnyomott népek felszabadításának eszméjén, a Szovjet Szövetséghez tartozó szocialista köztársaságok szabadsága és függetlensége megvédésének eszméjén alapszik.

Ez Vörös Hadseregünk erejének és hatalmának második és fő forrása. Ez a záloga annak, hogy hadseregünk válságos pillanatokban a legodaadóbb támogatásra talál roppant kiterjedésű országunk minden nemzetének és nemzetiségének milliós tömegeiben.

Pártunk kívánsága és feladata az, hogy Vörös Hadseregünknek ez a sajátossága is megmaradjon és megszilárduljon.

Végül, Vörös Hadseregünk harmadik sajátossága az, hogy a nemzetköziség szellemében nevelik, a nemzetköziség szellemét erősítik benne, hogy Vörös Hadseregünket a nemzetköziség szelleme hatja át minden ízében.

A kapitalista országokban a hadsereget rendszerint más országok népeinek gyűlölete, más államok gyűlölete, más országok munkásainak és parasztjainak gyűlölete szellemében nevelik. Miért csinálják ezt? Azért, hogy a hadsereget engedelmes csordává tegyék arra az esetre, ha az államok, a hatalmak, az országok között katonai összeütközésre kerül sor. Ez valamennyi kapitalista hadsereg gyengeségének a forrása.

A mi hadseregünk egészen más alapokon nyugszik. Vörös Hadseregünk ereje abban van, hogy születésének első napjától az internacionalizmus szellemében, más országok népeinek megbecsülése szellemében, valamennyi ország munkásainak szeretete és megbecsülése szellemében, az országok közötti béke megvédésének és tiszteletben tartásának szellemében nevelik. S éppen azért, mert a mi hadseregünket az internacionalizmus szellemében, a világ munkásainak érdekegysége szellemében nevelik, a mi hadseregünk az egész világ munkásainak a hadserege.

S azt, hogy ez a körülmény hadseregünk erejének és hatalmának forrása, megtudják a világ burzsoái, ha rászánják magukat arra, hogy megtámadják országunkat, mert akkor meglátják, hogy az internacionalizmus szellemében nevelt Vörös Hadseregünknek megszámlálhatatlan barátja és szövetségese van a világ minden táján, Sanghájtól New Yorkig, Londontól Kalkuttáig.

Ez, elvtársak, hadseregünk harmadik és fő sajátossága, amely áthatja szellemét és szintén egyik forrása erejének és hatalmának.

Pártunk kívánsága és feladata az, hogy hadseregünknek ez a sajátossága is megmaradjon és megszilárduljon.

Ennek a három sajátosságnak köszönheti hadseregünk erejét és hatalmát.

Ezzel magyarázható az a tény, hogy a mi hadseregünk tudja, mit cselekszik, mert nem ólomkatonákból, hanem öntudatos emberekből áll, akik megértik, mit kell cselekedniök és miért kell harcolniok.

S az a hadsereg, elvtársak, amely tudja, miért harcol — legyőzhetetlen.

Vörös Hadseregünknek ezért minden alapja megvan arra, hogy a világ legjobb hadserege legyen!

Éljen a mi Vörös Hadseregünk!
Éljenek a Vörös Hadsereg katonái!
Éljenek hadseregünk vezetői!
Éljen a proletárdiktatúra, amely a Vörös Hadsereget megteremtette, győzelemre vitte és dicsőséggel koszorúzta! (Hosszantartó, viharos taps.)

„Právda” 50. sz.
1928. február 28.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

A begyűjtési kampány első eredményei és a párt további feladatai

A SzK(b)P valamennyi szervezetének

Másfél hónappal ezelőtt, 1928 január elején, gabonabegyűjtésünkben igen komoly válság mutatkozott. Míg 1927 januárjára 428 millió púd gabonát sikerült begyűjtenünk, addig 1928 januárjára a begyűjtött gabona mennyisége alig érte el a 300 millió pudot. Tehát 1928 januárjában 1927 januárjához képest 128 millió púd a deficit, a hiány. Ez a hiány a gabonabegyűjtési válságnak hozzávetőleges számszerű kifejezése.

Mit jelent a gabonabegyűjtési válság, mi ennek a válságnak az értelme és milyenek a várható következményei?

Ez, először is, a munkáslakta vidékek ellátásának válságát jelenti, azt, hogy ezeken a vidékeken emelkednek a gabonaárak és süllyed a munkások reálbére.

Ez, másodszor, a Vörös Hadsereg ellátásának válságát jelenti, azt, hogy a vöröskatonák között elégedetlenség támad.

Ez, harmadszor, a len- és gyapottermelő vidékek ellátásának válságát jelenti, azt, hogy ezeken a vidékeken spekulációs gabonaárak lesznek, hogy a len- és gyapottermelők gabonatermelésre térnek át, ennélfogva csökken a len- és gyapottermelés, ami a megfelelő textilipari ágak csökkenésére vezet.

Ez, negyedszer, azt jelenti, hogy az államnak nincsenek gabonatartalékai sem az ország belső szükségleteinek fedezésére (rossz termés esetén), sem a kivitelre, amire felszerelések és mezőgazdasági gépek behozatala végett van szükség.

Ez, végül, azt jelenti, hogy meghiúsul egész árpolitikánk, meghiúsul a gabonatermékek árának stabilizálására irányuló politikánk, meghiúsul az iparcikkek árának rendszeres csökkentésére irányuló politikánk.

Hogy kijussunk ezekből a nehézségekből, pótolnunk kellett az elmulasztottakat és meg kellett szüntetnünk a 128 millió pudos gabonabegyűjtési hiányt. De ahhoz, hogy megszüntessük ezt a hiányt, mozgásba kellett hozni a párt és a kormány minden emelőjét, a szervezeteket fel kellett rázni szunyókálásukból, a párt legjobb erőit — a legfelsőbbektől a legalsóbbakig — a begyűjtési frontra kellett vetni, minden áron fokozni kellett a begyűjtést, kihasználva annak a rövid időnek minden egyes percét, amíg az utak járhatók.

Ebből a célból adta ki a SzK(b)P Központi Bizottsága a gabonabegyűjtésről szóló első két utasítását (az elsőt 1927 XII. 14-én, a másodikat 1927 XII. 24-én). Mivel azonban ezeknek az utasításoknak nem volt meg a kellő hatásuk, a SzK(b)P Központi Bizottsága 1928 január 6-án kénytelen volt egy harmadik, hangját és követelményeit tekintve egészen kivételes utasítást adni. Ez a rendelet befejezésül megfenyegeti a pártszervezeteknek azokat a vezetőit, akik a legrövidebb időn belül nem érnek el döntő fordulatot a gabonabegyűjtés terén. Érthető, hogy ilyen fenyegetéssel csak rendkívüli esetekben élhetünk, annál is inkább, mert a pártszervezetek titkárai nem hivatalból, hanem a forradalom érdekében végzik munkájukat. A Központi Bizottság a fentemlített rendkívüli körülményekre való tekintettel mégis helyénvalónak találta ezt a lépést.

A gabonabegyűjtési válság okai közül a következőket kell megemlítenünk.

Először. A falu növekszik és gazdagodik. Elsősorban megnőtt és meggazdagodott a kulák. Nem hiába volt jó termés három évig. A gabonafelesleg ebben az évben sem kevesebb, mint a múlt évben, mint ahogy az ipari cikk sem kevesebb az országban, hanem több, mint a múlt évben. A falu jómódú rétegeinek azonban ebben az évben lehetőségük nyílt arra, hogy megéljenek a nyersanyagul szolgáló termékekből, hústermékekből stb. és visszatartsák a gabonaféléket, hogy felhajtsák a gabonaárakat. Igaz, hogy nem a kulák kezében van a legtöbb gabona, de a kulák gazdasági tekintély a faluban, kapcsolatban van a gabonáért drágább árat megfizető városi spekulánssal és megvan a lehetősége arra, hogy a gabonaárak emelése kérdésében, a szovjet árpolitika meghiúsításának kérdésében magával vonja a középparasztot, ha nem talál ellenállásra begyűjtő szervezeteink részéről.

Másodszor. Begyűjtő szervezeteink nem álltak hivatásuk magaslatán. Visszaéltek a jóváírással és mindenféle „törvényes” felárakkal s ahelyett, hogy megfékezték volna a spekulációt, eszeveszett versenyt folytattak egymással, megbontották a begyűjtők egységfrontját, felhajtották a gabonaárakat s ezzel akaratlanul is segítségükre voltak a spekulánsoknak és kulákoknak abban, hogy elgáncsolják a szovjet árpolitikát, rontsák a piacot és csökkentsék a begyűjtést. Igaz, hogy a párt kiküszöbölhette volna ezeket a hibákat, ha beavatkozott volna a dologba. De a párt, megmámorosodva a múltévi begyűjtés sikereitől és mivel lefoglalta a vita, nem fordított figyelmet ezekre a bajokra, arra számított, hogy a bajok majd önmaguktól megszűnnek. Sőt, számos pártszervezet csak formálisan foglalkozott a begyűjtéssel, mint ami nem rá tartozik, elfelejtvén, hogy a begyűjtés terén mutatkozó hiányosságokért és mindennemű gazdasági és szövetkezeti szervezet munkájának hiányosságaiért elsősorban a pártra hárul a felelősség a munkásosztály előtt.

Harmadszor. Sok vidéken elferdítették falusi munkánk vonalát. A pártnak ezt a fő jelszavát: „Támaszkodj a szegényparasztságra, teremts szilárd szövetséget a középparaszttal s egy percre se szüntesd be a harcot a kulákság ellen” — sok esetben helytelenül alkalmazták. A pártszervezetek már megtanulták, hogyan kell létrehozni a középparasztsággal való szövetséget, és ez óriási vívmány a párt szempontjából, de a szegényparasztsággal való munkát korántsem tudták még mindenütt megszervezni. Ami pedig a kulákság és a kulák veszély elleni harcot illeti, ezen a téren pártszervezeteink még korántsem tettek meg mindent, amit meg kellett volna tenniök. Többek között ezzel magyarázható az a tény, hogy az utóbbi időben szervezeteinkben, a pártszervezetekben és egyéb szervezetekben, bizonyos, a párt szellemétől teljesen távol álló elemek bukkantak fel, akik a falun nem látnak osztályokat, akik nem értik osztálypolitikánk alapjait és olymódon próbálnak dolgozni, hogy senkit se sértsenek meg a faluban, hogy békességben éljenek a kulákkal és hogy általában megóvják népszerűségüket a falu „minden rétegében”. Érthető, hogy ha ilyen „kommunisták” vannak a falvakban, ez nem vezethetett falusi munkánk javulására, a kulákság kizsákmányoló hajlamainak korlátozására, ez nem segíthette elő, hogy a szegényparasztságot a párt köré tömörítsük.

Továbbá. Januárig a múlt évhez viszonyítva jelentősen megnőtt a parasztság vásárlóképes kereslete, mivel a parasztságnak a nem gabonaféle mezőgazdasági termékekből, az állattenyésztésből és vándoriparból eredő jövedelme emelkedett, ugyanakkor azonban, noha a faluba irányított iparcikkek tömege növekedett, árban kifejezve az árukínálat bizonyos csökkenése volt tapasztalható, vagyis az árukínálat elmaradt a vásárlóképes kereslet növekedése mögött.

Mindez, továbbá munkánk olyan hibái, hogy az iparcikkeket késedelemmel küldjük a faluba, hogy csekély a mezőgazdasági adó, hogy a faluból nem tudjuk kivonni a pénzfeleslegeket stb., mindez együttvéve megteremtette azokat a feltételeket, amelyek a gabonabegyűjtési válságra vezettek.

Magától értetődik, hogy ezekért a hibákért a felelősség elsősorban a Központi Bizottságra és nemcsak a helyi pártszervezetekre hárul.

Hogy megszüntessük a válságot, elsősorban talpra kellett állítani a pártszervezeteket, meg kellett velük értetni, hogy a begyűjtés az egész párt ügye.

Másodszor, meg kellett fékezni a spekulációt és egészségessé kellett tenni a piacot, s ezért nyakon kellett ragadni a spekulánst és a kulákság spekuláló elemeit, felhasználva a közszükségleti cikkekkel való üzérkedés ellen hozott szovjet törvényeket.

Harmadszor, a faluból ki kellett vonni a pénzfelesleget, felhasználva a községi adózásra, a paraszti kölcsönre és az otthoni pálinkafőzés elleni harcra vonatkozó törvényeket.

Negyedszer, pártszervezeteink ellenőrzése alá kellett helyezni a gabonabegyűjtő szervezeteket, kényszerítve őket, hogy szüntessék be az egymásközti konkurenciát, és kötelezve őket arra, hogy szerezzenek érvényt a szovjet árpolitikának.

Végül, véget kellett vetni a pártvonal elferdítésének a gyakorlati falusi munkában, különösen hangsúlyozva a kulák veszély elleni harc feladatát és kötelezve pártszervezeteinket arra, hogy „fejlesszék ki a kulákság elleni támadást” (lásd a XV. párt- kongresszus határozatát „A falusi munkáról”).

A Központi Bizottság utasításaiból tudják, hogy a párt a begyűjtés fokozásáért folytatott harcában ezekhez a rendszabályokhoz folyamodott, amikor megfelelő kampányt indított az egész országban.

Más körülmények között és más helyzetben a párt más harci formákhoz is folyamodhatott volna, például, több tízmillió púd gabonát dobott volna a piacra és így törte volna le a falu jómódú rétegeit, amelyek visszatartották a gabonát. De ezt csak akkor teheti az állam, ha vagy elegendő gabonatartalékkal, vagy pedig komoly valutatartalékkal rendelkezik, hogy több tízmillió púd gabonát hozhasson be külföldről. De, mint ismeretes, az államnak nem voltak ilyen tartalékai. S éppen azért, mert nem voltak ilyen tartalékok, a pártnak kivételes rendszabályokhoz kellett nyúlnia, amelyek a Központi Bizottság utasításaiban tükröződtek, amelyek a széles fronton kibontakozó begyűjtési kampányban jutottak kifejezésre és amelyeknek nagyrésze csak a folyó begyűjtési évben maradhat érvényben.

Az a szóbeszéd, hogy mi állítólag megszüntetjük az új gazdasági politikát, a „nep”-et, hogy bevezetjük minden terményfelesleg kötelező beszolgáltatását, a kulákok kisajátítását stb., nem más mint ellenforradalmi fecsegés, amely ellen erélyes harcot kell folytatni. Az új gazdasági politika, a „nep”— gazdasági politikánk alapja, s az is marad hosszú történelmi időszakon át. A „nep” az áruforgalmat és a kapitalizmus megengedését jelenti, azzal a feltétellel, hogy az állam fenntartja magának a jogot és lehetőséget, hogy a kereskedelmet a proletárdiktatúra szempontjából szabályozza. E nélkül a feltétel nélkül a „nep” egyszerűen a kapitalizmus visszaállítása volna, amit nem akarnak megérteni az ellenforradalmi fecsegők, akik a „nep” megszüntetéséről elmélkednek.

Most teljes joggal megállapíthatjuk, hogy a foganatosított intézkedéseket és a széles fronton megindult gabonabegyűjtési kampányt máris a párt első döntő győzelme koronázta. Mindenütt határozottan növekedett a begyűjtés üteme. A januári begyűjtés a decemberit kétszeresen meghaladta. A begyűjtés üteme februárban tovább fokozódik. A begyűjtési kampány próbatétele volt valamennyi szervezetünknek, a párt-, a szovjet- és a szövetkezeti szervezeteknek egyaránt, megkönnyítette az elfajzott elemektől való megtisztításukat és új, forradalmi funkcionáriusokat hozott felszínre. Kiderülnek a begyűjtő szervezetek munkájában mutatkozó fogyatékosságok és a begyűjtési kampány folyamán megtalálják ezek kiküszöbölésének útjait és módjait. Megjavul és felfrissül a falusi pártmunka, megszüntetik a pártvonal elferdítését. Gyengül a kulák befolyása a faluban, megélénkül a szegényparasztság körében végzett munka, megszilárdul a szovjet közvélemény a falun, a Szovjethatalom tekintélye egyre nagyobb lesz a parasztság zöme előtt, beleértve a középparasztságot is.

Nyilvánvalóan kijutunk a gabonabegyűjtési válságból.

De a pártutasítások gyakorlati megvalósítása terén elért fentemlített sikerek mellett számos elferdítés és túlkapás fordult elő, amelyek, ha nem szüntetjük meg azokat, újabb nehézségeket okozhatnak. Ezek közé az elferdítések és túlkapások közé tartoznak a közvetlen árucserére, a mezőgazdasági kölcsön kényszerjegyzésére, a batyuzás elleni zárlati osztagok utánzatainak megszervezésére irányuló kísérletek, amelyek egyes kerületekben tapasztalhatók, s végül, a letartóztatásokkal, a gabonafeleslegek törvényes alap nélküli elkobzásával való visszaélések stb.

Ezeket a jelenségeket erélyesen fel kell számolni.

A Központi Bizottság a begyűjtési terv maradéktalan teljesítése érdekében tovább erősíti valamennyi szerv munkáját s emellett arra kötelezi a helyi párt- és szovjet szervezeteket, hogy azonnal fogjanak hozzá a tavaszi vetési kampány olyan előkészítéséhez, hogy az biztosítsa a tavaszi vetésterület kibővítését.

Egyes üzérkedő és kulák elemeknek a vetésterület csökkentésére irányuló agitációjával szembe kell állítani a falusi szegénység és a középparasztság vetésterületének kibővítéséért folytatott egységes, összetartó, szervezett kampányt, s a vetésterület kibővítésében a kollektív gazdaságokat hatványozottan kell támogatni.

A mondottakból kiindulva, a SzK(b)P Központi Bizottsága javasolja:

1. Folytatni kell változatlan eréllyel a gabonabegyűjtés fokozására irányuló kampányt és mindenáron el kell érni az évi gabonabegyűjtési terv teljesítését.

2. Fokozottan harcolni kell a szerződéses árak emelésének mindenféle közvetlen és közvetett módja ellen.

3. Erélyesen véget kell vetni az állami és a szövetkezeti begyűjtők versengésének, s a gyakorlatban biztosítani kell egységfrontjukat az áremelésre spekuláló felvásárlók és kulákok ellen folytatott harcban.

4. Továbbra is nyomást kell gyakorolni a kulákokra, akik valóban nagy árugabona-feleslegeket tartanak kezükben. Ezt a nyomást kizárólag a szovjet törvényesség alapján kell gyakorolni (nevezetesen, a kétezer vagy ennél több púd árugabona-felesleggel rendelkező rosszindulatú elemekkel szemben alkalmazni kell az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság Büntetőtörvénykönyvének 107. szakaszát és az ukrajnai törvénykönyv megfelelő szakaszát), úgy azonban, hogy ezeknek és az ezekhez hasonló intézkedéseknek éle semmiesetre se forduljon a középparasztság ellen.

5. Az üzérkedőktől és üzérkedő kulák elemektől törvényesen elkobzott gabonafelesleg 25 százalékát át kell adni a szegényparasztságnak hosszúlejáratú hitelre, vetőmagszükségletének és — indokolt esetekben — fogyasztási szükségleteinek kielégítése céljából.

6. Erélyesen ki kell küszöbölni a gabonabegyűjtés fokozása érdekében folytatott kampányban mutatkozó túlkapásokat és ferdítéseket, amelyek egyes esetekben az egész terményfelesleg kötelező beszolgáltatásával kapcsolatos módszerekbe csaptak át, mint például a beszolgáltatandó gabonamennyiség kirovása egyes gazdaságok szerint, egyes kerületek egymástól való elzárása zárlati osztagokkal stb.

7. A parasztság állami tartozásainak (mezőgazdasági adóhátralékok, biztosítási, kölcsöntörlesztési stb. hátralékok) behajtásánál továbbra is nyomást kell gyakorolni a falu jómódú, különösen kulák rétegére, s ugyanakkor kedvezményeket és könnyítéseket kell adni a szegényparasztságnak, s szükség esetén a szegényebb középparasztoknak is.

8. A községi adó kivetésénél a kulákokkal és a falu jómódú rétegeivel szemben progresszívabb adókulcsot kell alkalmazni, mint a mezőgazdasági adó kivetésénél. Biztosítani kell, hogy a falu legszegényebb rétegei mentesüljenek a községi adó alól, a szegényebb középparasztok és a vöröskatonák hozzátartozói kedvezményekben részesítendők. A községi adóval kapcsolatos kampány során ösztönözni kell a társadalmi kezdeményezést, széles körben vonva be ebbe az ügybe a szegényparasztságot, a komszomolt, a küldöttnőket és a falusi értelmiséget. A községi adóból befolyó összegeket szigorúan rendeltetésüknek megfelelően kell felhasználni s nem szabad megengedni, hogy ezt a pénzt az apparátus fenntartására fordítsák; a parasztok gyűlésein konkrétan meg kell vitatni és jóvá kell hagyni a befektetések tárgyát, a kiadási tételeket stb. s az összegeket a legszélesebbkörű társadalmi ellenőrzés mellett kell felhasználni.

9. Határozottan véget kell vetni annak, hogy a paraszti kölcsönt adminisztratív intézkedésekkel helyezzék el (amikor pl. a gabonáért kölcsönkötvényekkel fizetnek a parasztoknak, kényszerrel róják ki a kölcsönt gazdaságonként stb.); a fő figyelmet arra kell fordítani, hogy a parasztoknak megmagyarázzuk a paraszti kölcsön előnyeit, és ki kell használni a falusi társadalmi szervezetek minden befolyását és erejét, hogy a paraszti kölcsönkötvényeket a falu gazdag rétegei körében is elhelyezzük.

10. Lankadatlan figyelmet kell fordítani a gabonabegyűjtő vidékek iparcikkszükségleteinek kielégítésére. Kiküszöbölve azokat a helyenként előforduló eseteket, hogy gabonát közvetlenül vagy közvetve iparcikkekre cserélnek, kivételes esetekben a rendkívül nehezen beszerezhető áruk tekintetében meg kell engedni, hogy a gabonaeladásnál terjesszék ki a szövetkezeti tagokat megillető kedvezményeket azokra a parasztokra is, akik nem tagjai a szövetkezetnek.

11. A begyűjtési kampány során folytatni kell a párt-, szovjet- és szövetkezeti szervezetek felülvizsgálását és alapos megtisztítását, kiűzve ezekből az idegen, befurakodott elemeket, s helyettesítve őket fegyelmezett párttagokkal és kipróbált pártonkívüli funkcionáriusokkal.

A SzK(b)P Központi Bizottságának megbízásából
I. Sztálin

1928. február 13.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Ez gyorsan ment!

Már le is mondott a labancok korrupciógyanúba keveredett  alkancellárja

Péntek este látott napvilágot a felvétel, ahol “orosz oligarchákkal” tárgyal, szombat reggel már be is nyújtotta a lemondását

Felajánlotta lemondását szombaton az alkancellári és a pártvezetői tisztségéről is Heinz-Christian Strache, a kormánykoalícióban részt vevő Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) előző nap súlyos korrupciós botrányba keveredett elnöke, aki hozzátette, hogy az Osztrák Néppártot (ÖVP) vezető Sebastian Kurz kancellár elfogadta lemondását a kormányfőhelyettesi posztról.

A 49 éves Strache, aki – mint azt sajtóértekezletén közölte – a párt éléről is távozik, Norbert Hofer közlekedési, innovációs és technológiai minisztert javasolta az alkancellári posztra.

A Strache körüli botrány péntek este robbant ki: videofelvételek tanúsága szerint a 2017-es választási kampányhoz nyújtandó támogatásért cserébe állami megbízások elnyerését helyezte kilátásba egy magát ausztriai befektetésre készülő dúsgazdag orosznak valló nőnek.

Szombati sajtóértekezletén a politikus egy olyan titkosszolgálati akció áldozataként tüntette fel magát, amelyet szándékosan az európai parlamenti választásokra időzítettek, azzal a szándékkal, hogy “felrobbantsák” az osztrák kormánykoalíciót.                                            (magyarnarancs)

A balrad.ru kommentje a “KUNYERA” után!

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Bal-Rad komm: Ha egy politikusbűnöző hülye is, megérdemli hogy bukjon. Uniós politikusbűnözőként tudnia kellett volna a labancok szépreményű alkancijának, hogy nem orosz oligarchával kell kezdeni!

(NEM MELLESLEG AZ IS KIDERÜLT, HOGY AZ “OROSZ” MŰVÉSZNŐ VALÓJÁBAN LETT! Csak oroszul beszélt!)

BRÜSSZELBEN KELL GYÁMOLÍTÓT TALÁLNI! Mint tette Döbrögi! (CSinálhat is bármit!)

De a jelek szerint Strache elhitte a mestervajda “gonosz Brüsszel” tanításait. És mivelhogy neki csak sima demokrácia jutott – nincs NER! – hát lőttek a vágyaknak!

Csak nehogy a vajdáról is kitudódjék valami malacság! (Bár Döbröginek van NER – je!)

Döbrögi akarok lenni! Döbrögi – Döbrögi – Döbrögi…!

Politikai botrány Ausztriában, ez megrengetheti az osztrák kormányt

A legnagyobb osztrák napilapon keresztül a választási kampányhoz nyújtandó támogatásért cserébe állami megbízások elnyerését helyezte kilátásba Heinz-Christian Strache, az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) elnöke a 2017-es ausztriai parlamenti választás előtt egy magát ausztriai befektetésre készülő dúsgazdag orosznak valló nőnek – jelentette péntek este a Der Spiegel című német hírmagazin és a Süddeutsche Zeitung című lap egy titokban készített videófelvételre hivatkozva.
A beszámoló szerint a jelenleg az osztrák kormány alkancellári tisztségét is betöltő pártelnök 2017 júliusában Ibizán megbeszélést folytatott egy fiatal nővel, aki azt állította, hogy egy oroszországi oligarcha unokahúga, és 250 millió eurót (81,2 milliárd forint) kíván befektetni Ausztriában – írta német lapokra hivatkozva az MTI.

Többször utalt arra, hogy a pénz nem tiszta forrásból származhat. Heinz-Christian Strache ennek ellenére több mint hat órán keresztül tárgyalt vele. Részt vett a találkozón Johann Gudenus is, aki jelenleg az FPÖ parlamenti frakciójának vezetője.

Beszéltek a többi között az állítólagos orosz befektető azon elképzeléséről is, hogy a pénzből meghatározó befolyást szerezhetne a Kronen Zeitung című lapban, és a választási kampányban az FPÖ szolgálatába állíthatná.

A video a Spiegel oldalán megtekinthető.

Heinz-Christian Strache jelezte, hogy ha pártja kormányra kerül, állami megbízásokkal hálálná meg a segítséget. Úgy vélte, az FPÖ a Kronen Zeitung támogatásával akár a szavazatok 34 százalékát is megszerezheti, amivel az első helyen végezne a választáson. Kifejtette, hogy orosz partnerének alapítania kellene egy vállalkozást, amely megkaphatná mindazokat az állami megbízásokat, amelyeket korábban a Strabag építőipari nagyvállalat szerzett meg.

Politico szerint a videóban Strache azt is mondta: “olyan médiahálózatot szeretnék, amilyen Orbánnak van”, utalva a magyar kormánypárti sajtóra – hívta fel a figyelmet a hvg.hu.
(A magyar kormányfő május elején találkozott BudapestenStrache-val.)

Tárgyaltak arról is, hogy az orosz partner miként juttathatna nagy összegű támogatást az FPÖ-nek egy egyesületen keresztül, amely nem kapcsolódik a párthoz. A Der Spiegel és a Süddeutsche Zeitung szerint az ismertetett támogatási modell felveti az illegális pártfinanszírozás gyanúját.

A Der Spiegel és a Süddeutsche Zeitung szerint a találkozó minden bizonnyal csapda volt, a cél pedig Heinz-Christian Strache kompromittálása. Azt nem közölték, hogy a felvétel milyen forrásból jutott el a két szerkesztőséghez. Beszámolójuk szerint az általuk felkért szakértők hitelesnek találták a rejtett kamerával készített felvételeket.

Heinz-Christian Strache és Johann Gudenus a Der Spiegel és a Süddeutsche Zeitung érdeklődésére írásban megerősítette a találkozó tényét. Állásfoglalásukban kiemelték, hogy az informális megbeszélés során több alkalommal hangsúlyozták az osztrák jogi előírások betartásának szükségességét.

Az FPÖ a 2017 októberében tartott parlamenti választáson a szavazatok 25,9 százalékát összegyűjtve a harmadik lett, és kormánykoalícióra lépett az Osztrák Néppárttal (ÖVP), amely 31,4 százalékos eredménnyel az első helyen végzett – írta az MTI.                                                                                      (napi.hu)

A balrad.ru kommentje a “KUNYERA” után!

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Bal-Rad komm: “…”olyan médiahálózatot szeretnék, amilyen Orbánnak van”, utalva a magyar kormánypárti sajtóra…”

– Íme az irigység alanya! DÖBÖRGI AKAROK LENNI! Csakhogy ehhez Labanciában KEVÉS az a majd’ 26 százaléknyi szavazat, ami vajdaságunkban kétharmadhoz elegendő!

Ám Strache és a cimbik ellesték a vajdától a receptet! “Ha csak te dumálhatsz, rád hallgatnak a szavazók! Akkor aztán lesz kétharmadod, korlátlan zsákmányszerzési jogot kreálhatsz magadnak!”

– Csakhát Strache lyukra futott a nagy igyekezetében! Ráfuttatták! Ez még Labanciában lehetséges. Vélhetőleg eredménye is lesz!

Az pedig, hogy ezt az anyagot pontosan most – az uniós választások finisében – dobták be, alighanem Döbrögi vágyaiba randít bele!

Vajdánknak nem marad más, mint ALKALMAZKODNI az elvárásokhoz!

Alkalmazkodni fog! Számára ez nem jelent gondot! Ha a helyzet úgy hozza, könnyen neoliberális köpenyt kap magára! Mi fizetjük a gúnyaváltásait!

Írta: J. V. Sztálin

A gabonabegyűjtésről és a mezőgazdaság fejlődésének távlatairól

Szibéria különböző kerületeiben 1928 januárjában mondott beszédekből
(Rövid feljegyzés)

Rövid időre küldtek önökhöz Szibériába. Azzal bíztak meg, hogy segítségükre legyek a gabonabegyűjtési terv teljesítésében. Megbíztak továbbá azzal is, hogy megtanácskozzam önökkel határterületük mezőgazdaságának fejlődési távlatait, a kolhoz- és szovhozépítés kifejlesztésének tervét.

Önök bizonyára tudják, hogy országunk gabonamérlege ebben az évben több mint 100 millió púd gabona hiányt, deficitet mutat. Ennek következtében a kormánynak és a Központi Bizottságnak minden területen és határterületen nagyon erősen kellett szorgalmaznia a gabonabegyűjtést, hogy pótoljuk gabonamérlegünknek ezt a hiányát. A deficitet elsősorban a bőtermésű területek és határterületek számlájára kell pótolni, ezeknek a területeknek és határterületeknek tehát nemcsak teljesíteniök, hanem túl is kell teljesíteniök a gabonabegyűjtési tervet.

Önök természetesen tudják, mire vezethet a deficit, ha nem küszöböljük ki. Arra fog vezetni, hogy városaink és ipari központjaink, úgyszintén Vörös Hadseregünk súlyos helyzetbe kerül, rossz lesz az ellátásuk, éhínség fenyegeti majd őket. Világos, hogy ezt nem engedhetjük meg.

Mi a véleményük erről, mit szándékoznak tenni, hogy az ország iránti kötelességüket teljesítsék? Bejártam határterületük kerületeit és módomban volt meggyőződni, hogy önöknél nem gondoskodnak komolyan arról, hogy országunknak segítségére legyenek a gabonaválság leküzdésében. Önöknél rendkívül jó, mondhatnám kivételesen jó termés volt. Ebben az évben több a gabonafeleslegük, mint valaha, a gabonabegyűjtési tervet azonban nem teljesítik. Miért nem teljesítik, mivel indokolják ezt?

Önök azt mondják, hogy a gabonabegyűjtési terv túlzott, hogy ez a terv nem teljesíthető. Miért ne volna teljesíthető, honnan vették ezt? Vajon nem tény-e, hogy ebben az évben valóban kitűnő termésük volt? Vajon nem tény-e, hogy a szibériai gabonabegyűjtési terv ebben az évben csaknem ugyanolyan, mint tavaly volt? Miért gondolják hát, hogy a terv nem teljesíthető? Nézzék meg a kulákgazdaságokat: magtáraik és csűrjeik tele vannak gabonával, nyílt fészerekben hever a gabona, mert nincs elegendő hely a tárolásra, egy-egy kulákgazdaságban 50—60 000 púd gabonafelesleg található, nem számítva a vetőmagtartalékokat, az élelmiszer- és takarmány készleteket — és önök mégis azt mondják, hogy a gabonabegyűjtési terv teljesíthetetlen. Miért olyan pesszimisták?

Önök azt mondják, hogy a kulákok nem akarják beadni a gabonát, hanem arra várnak, hogy felemeljük az árakat és addig inkább korlátlanul spekulálnak. Ez igaz. De a kulákok nemcsak egyszerűen áremelkedést várnak, hanem azt követelik, hogy az állami árak háromszorosára emeljük fel az árakat. Azt akarják önök, hogy elégítsük ki a kulákokat? A szegényparasztság és a középparasztság nagyrésze már beadta az országnak járó gabonát állami áron. Megengedhetjük-e, hogy az állam a gabonáért háromszor annyit fizessen a kuláknak, mint a szegényparasztnak és a középparasztnak? Csak fel kell vetnünk ezt a kérdést s azonnal megértjük, hogy semmiképpen sem szabad teljesítenünk a kulákok követelését.

Ha a kulákok a gabonaárak megengedhetetlen emelkedésére spekulálnak, miért nem vonják őket felelősségre spekulációért? Hát nem tudják, hogy törvény van a spekuláció ellen: az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság Büntetőtörvénykönyvének 107. szakasza, amelynek értelmében a spekulánsokat bíróság elé kell állítani, árujukat pedig az állam javára el kell kobozni? Miért nem, alkalmazzák ezt a törvényt a gabonaspekulánsok ellen? Vagy talán nem merik megbolygatni a kulák urak nyugalmát?!

Önök azt mondják, hogy a 107. szakasz alkalmazása a kulákok ellen — kivételes rendszabály, hogy ennek nem lesz jó eredménye, csak rontaná a helyzetet a faluban. Ezt különösen Zagumennij elvtárs hangsúlyozza. Tegyük fel, hogy ez kivételes rendszabály. Nos, és mi következik ebből? A 107. szakasz alkalmazása más határterületeken és területeken nagyszerű eredménnyel járt, a Szovjethatalom köré tömörítette a dolgozó parasztságot és javította a helyzetet a falun, önöknél viszont, Szibériában, állítólag káros lenne és rontaná a helyzetet? Miért, mivel indokolják ezt?

Önök azt mondják, hogy ügyészségeik és bíróságaik nincsenek felkészülve erre. Hát mi az oka annak, hogy más határterületeken és területeken az ügyészségek és bíróságok fel voltak készülve és igen sikeresen működnek, önöknél viszont nincsenek felkészülve arra, hogy a spekulánsokkal szemben a 107. szakaszt alkalmazzák? Kinek a hibája ez? Nyilvánvaló, hogy az önök pártszervezetei a hibásak, amelyek, mint látjuk, rosszul dolgoznak és nem küzdenek azért, hogy országunk törvényeit lelkiismeretesen végrehajtsák. Láttam ügyészségeik és bíróságaik számos képviselőjét. Csaknem valamennyien kulákoknál laknak, kulákoknál étkeznek és persze békében akarnak élni a kulákokkal. Kérdésemre azt válaszolták, hogy a kulákok lakása tisztább és a koszt is jobb náluk. Világos, hogy az ilyen ügyészektől és bíráktól a Szovjetállam nem várhat semmi okosat, semmi hasznosat. Csak azt nem értem, hogy miért nem seperték ki mindeddig ezeket az urakat és miért nem tettek helyükbe más, becsületes funkcionáriusokat.

Javaslom:

a) követeljék a kulákoktól, hogy azonnal adják be gabonafölöslegeiket állami áron;

b) ha pedig a kulákok nem hajlandók engedelmeskedni a törvénynek, az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság Büntetőtörvénykönyvének 107. szakasza értelmében állítsák őket bíróság elé és az állam javára kobozzák el gabonafölöslegüket azzal, hogy az elkobzott gabona 25 százalékát alacsony állami áron vagy hosszúlejáratú hitelre osszák szét a szegényparasztság és a szegényebb középparasztok között.

Ami ügyészségeik és bíróságaik képviselőit illeti, az odanemvalókat egytől-egyig el kell távolítani és helyüket becsületes, lelkiismeretes szovjet emberekkel kell betölteni.

Hamarosan meglátják, hogy ezek a rendszabályok nagyszerű eredménnyel járnak és önök nemcsak teljesíthetik, hanem túl is fogják teljesíteni a gabonabegyűjtési tervet.

De ezzel még korántsem végeztünk a kérdéssel. Ezek a rendszabályok elegendők lesznek ahhoz, hogy ebben az évben helyrehozzuk a dolgot. De nincs biztosítékunk arra, hogy a kulákok a jövő évben nem fogják ismét szabotálni a gabonabegyűjtést. Sőt, bátran állíthatjuk, hogy amíg kulákok léteznek, a gabonabegyűjtés szabotálása sem szűnik meg. Hogy többé-kevésbé kielégítő alapra helyezzük a gabonabegyűjtést, más rendszabályokra van szükség. Milyen rendszabályokra? A kolhozok és szovhozok építésének kifejlesztésére gondolok.

A kolhozok és szovhozok, mint tudják, nagygazdaságok, amelyekben traktorokat és gépeket lehet alkalmazni. Ezek a gazdaságok több árugabonát adnak, mint a földesúri és kulákgazdaságok. Figyelembe kell venni, hogy városaink és iparunk növekednek és évről-évre tovább fognak növekedni. Ezt követeli az ország iparosítása. Ennélfogva évről-évre növekedni fog a gabonaszükséglet, tehát növekedni fognak a gabonabegyűjtési tervek is. Nem engedhetjük meg, hogy iparunk a kulákok szeszélyétől függjön. Ezért el kell érnünk, hogy a legközelebbi három-négy évben a kolhozok és szovhozok, mint gabonabeadók, a szükséges gabonának legalább egyharmad részét tudják adni az államnak. Ez háttérbe szorítaná a kulákokat és megteremtené az alapot a munkások és a Vörös Hadsereg többé-kevésbé rendezett gabonaellátására. De, hogy ezt elérjük, nagy lendülettel, erőt és pénzt nem sajnálva, ki kell fejlesztenünk a kolhozok és szovhozok építését. Ezt megtehetjük, s meg is kell tennünk.

De még ez sem minden. Országunk nem élhet csak a mának. Nekünk gondolnunk kell a holnapra is, mezőgazdaságunk fejlődésének távlataira, s végül — az országunkban épülő szocializmus sorsára. A gabonaprobléma a mezőgazdasági probléma egy része, a mezőgazdasági probléma pedig szocialista építésünk problémájának alkotó része. A mezőgazdaság részleges kollektivizálása, amelyről az imént beszéltem, elegendő ahhoz, hogy többé-kevésbé tűrhetően ellássuk a munkásosztályt és a Vörös Hadsereget gabonával, de teljesen elégtelen ahhoz,

a) hogy szilárd alapra helyezzük az egész ország teljesen kielégítő élelmiszerellátását s az állam számára biztosítsuk a szükséges élelmiszertartalékokat ;

b) hogy győzelemre vigyük a szocialista építést a falun, a mezőgazdaságban.

A szovjet rend ma két különnemű alapon nyugszik: az egyesített társadalmasított iparon és az egyéni kisparaszti gazdaságon, amelynek alapja a termelés eszközök magántulajdona. Vajon sokáig tarthatja-e magát a szovjet rend ezeken a különnemű alapokon? Nem, nem tarthatja magát sokáig.

Lenin azt mondja, hogy amíg az országban túlsúlyban van az egyéni parasztgazdaság, amely kapitalistákat és kapitalizmust szül, addig fennáll a kapitalizmus visszaállításának veszélye. Világos, hogy amíg ez a veszély fennáll, addig nem lehet komolyan beszélni arról, hogy országunkban a szocialista építés győzött.

Tehát ahhoz, hogy a szovjet rendszer megszilárduljon és a szocialista építés győzelemre jusson országunkban, teljesen elégtelen, ha csak az ipart társadalmasítjuk. Ahhoz át kell térni az ipar társadalmasításáról az egész mezőgazdaság társadalmasítására is.

Mit jelent ez?

Először, azt jelenti, hogy az egyéni parasztgazdaságokat, amelyek a legkevésbé árutermelő gazdaságok, fokozatosan, de megállás nélkül kollektív gazdaságokban, kolhozokban kell egyesíteni, amelyek a leginkább árutermelő gazdaságok.

Másodszor, azt jelenti, hogy országunk valamennyi vidékét, kivétel nélkül, be kell borítani kolhozokkal (és szovhozokkal), amelyek annyi gabonát adnak az államnak, hogy mint gabonabeadók nemcsak a kulákokat, hanem az egyénileg gazdálkodó parasztokat is képesek helyettesíteni.

Harmadszor, azt jelenti, hogy kiapasztjuk mindazokat a forrásokat, amelyek tenyészhelyei a kapitalistáknak és a kapitalizmusnak, és megszüntetjük a kapitalizmus visszaállításának lehetőségét.

Negyedszer, azt jelenti, hogy szilárd bázist teremtünk az egész országnak nemcsak gabonával, hanem más élelmiszerekkel való állandó és bőséges ellátására, egyben biztosítva a szükséges tartalékokat az állam számára.

Ötödször, azt jelenti, hogy a szovjet rend, a Szovjethatalom számára egységes és szilárd szocialista alapot teremtünk.

Végül, azt jelenti, hogy országunkban biztosítjuk a szocialista építés győzelmét.

Ezek mezőgazdaságunk fejlődésének távlatai.

Ezek a győzelmes szocialista építés feladatai országunkban.

A feladat bonyolult és nehéz, de teljesen megvalósítható, hiszen a nehézségek arra valók, hogy leküzdjük és legyőzzük azokat.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy nem boldogulhatunk tovább a kis egyéni parasztgazdaságok alapján, hogy a földművelésben nagyüzemű gazdaságokra van szükségünk, amelyek tudnak gépeket alkalmazni és amelyeknek legnagyobb az áruhozama. A földművelésben kétféle úton lehet nagyüzemű gazdaságokat teremteni: az egyik út a kapitalista út, amely a parasztokat tömegesen koldusbotra juttatja és a munkát kizsákmányoló nagy kapitalista birtokok megszervezésére vezet; a másik út a szocialista út, amely a kis parasztgazdaságoknak nagy kollektív gazdaságokba való egyesítésével valósítható meg anélkül, hogy a parasztokat koldusbotra juttatná és a munka kizsákmányolását vonná maga után. Pártunk a mezőgazdasági nagyüzemek megteremtésének szocialista útját választotta.

Lenin már az Októberi Forradalom győzelme előtt, majd közvetlenül a győzelem után azt a feladatot tűzte a párt elé, hogy a kis parasztgazdaságokat nagy kollektív gazdaságokban kell egyesíteni, mert ez mezőgazdaságunk fejlődésének távlata és ez a döntő eszköze a szocializmus győzelmeinek a falun, a mezőgazdaságban.

Lenin azt tanította, hogy

a) „A kisgazdaság rendszere — árutermelés mellett — nem képes megmenteni az emberiséget a tömegek nyomorától és azok elnyomásától” (XX. köt. 122. old.);

b) „Ha, mint a múltban, továbbra is kisgazdaságokban fogunk ülni, még ha szabad polgárok leszünk is szabad földön, mégis elkerülhetetlen pusztulás fenyeget bennünket” (XX. köt. 417. old.);

c) „Csak a közös, az artelben végzett, a szövetkezeti munka segítségével juthatunk ki abból a zsákutcából, amelybe az imperialista háború kergetett bennünket” (XXIV. köt. 537. old.).

Lenin továbbá azt tanítja:

„Csakis abban az esetben, ha sikerül a föld társas, kollektív, szövetkezeti, artelben való megmunkálásának előnyeit a parasztnak a gyakorlatban bemutatnunk, csak ha sikerül a szövetkezeti, az artelgazdasággal a parasztnak segítséget nyújtani, csakis akkor tudja majd az államhatalmat kezében tartó munkásosztály a maga igazát a parasztnak valóban bebizonyítani, csakis akkor vonhatja valóban a maga oldalára a sokmilliós paraszttömeget szilárdan és igazán. Ezért a lehető legnagyobb jelentőséget kell tulajdonítani azoknak a különböző intézményeknek, amelyek elősegítik a szövetkezeti, artelben szervezett földművelést. Millió és millió elaprózott, eldugott falvakban szerteszórt, egyes gazdaságunk van . . . Ha gyakorlatilag, a parasztok számára kézzelfogható tapasztalati úton bebizonyítottuk, hogy a társas, artelben szervezett földművelésre való áttérés szükséges és lehetséges, csakis akkor mondhatjuk majd teljes joggal, hogy olyan óriási parasztországban, mint amilyen Oroszország, komoly lépést tettünk előre a szocialista földművelés útján” (XXIV. köt. 579—580. old.).

Ezek Lenin útmutatásai.

Lenin útmutatásaiból kiindulva, pártunk XV. kongresszusa „A falusi munkáról” szóló határozatában kimondotta:

„A jelenlegi időszakban a kis egyéni parasztgazdaságok egyesítését és átalakítását nagy kollektívákká a párt legfőbb falusi feladatának kell tekinteni”.

Így vagyunk, elvtársak, országunk mezőgazdasága társadalmasításának kérdésével.

Kötelességünk, hogy teljesítsük ezeket az útmutatásokat.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

Nyilatkozat a külföldi sajtó képviselőinek a hamisított „Sztálin-cikkekről”

A külföldi sajtó (az „Associated Press”, a Wolff ügynökség, a „Neue Freie Presse” stb.) moszkvai képviselőinek kérésére a hamisított „Sztálin-cikkekkel” kapcsolatban a következőket kell kijelentenem.

Most aligha szükséges megcáfolnom a „New York American”, a Wide World News ügynökség, vagy az Anglo-American Newspaper Service hamisítóit, akik nemlétező „Sztálin-cikkekre” hivatkozva mindenféle mesét terjesztenek a Szovjetunió „légierőiről”, a Szovjethatalom és a „pravoszláv egyház” „kibéküléséről”, arról, hogy a Szovjetunióban a kapitalistáknak „visszaadják” „olajtelepeiket” stb. Nem szükséges őket megcáfolnom, mert ezek az urak a sajtóban maguk leplezik le önmagukat mint hivatásos hamisítókat, akik hamisítványokkal való üzérkedésből élnek. Elegendő, ha elolvassák azokat a napokban megjelent „magyarázatokat”, amelyekkel ezek az urak „igazolni” próbálják szélhámos üzelmeiket, — és meg fogják érteni, hogy itt nem sajtóképviselőkkel, hanem sajtóbetyárokkal van dolgunk.

Mégis, a sajtó képviselőinek a kérésére kész vagyok kijelenteni, hogy:

a) sohasem láttam „Herman Gottfreyt”, vagy a külföldi sajtó valamelyik más képviselőjét, aki állítólag interjút kért tőlem;

b) az utóbbi évben nem adtam interjút sem ezeknek az uraknak, sem a külföldi sajtó valamelyik más képviselőjének;

c) sem „a Moszkvai Szovjet Elnökségében”, sem a párt „Moszkvai Bizottságában” nem beszéltem sem arról, hogy a Szovjetunióban a kapitalistáknak „visszaadjuk” „olajtelepeiket”, sem a „pravoszláv egyházról”, sem a Szovjetunió „légierőiről”;

d) egyetlen ilyen értelmű „cikket” vagy „közleményt” sem adtam a sajtónak.

A „New York American”, a Wide World News és az Anglo-American Newspaper Service urai félrevezetik az olvasókat, mikor azt állítják, hogy Moszkvában annakidején nem cáfolták meg a hamisított „Sztálin-cikkeket”. A Szovjetunió „légierőiről” és a „pravoszláv egyházzal” való „kibékülésről” szóló hamisított „cikkekről” Moszkvában 1927 november végén szereztünk tudomást. A Külügyi Népbiztosság nyomban leleplezte, hogy ezek a cikkek hamisítványok, és ezt közölték az Associated Press moszkvai képviselőjével, Razwick úrral. Ennek alapján Razwick úr ugyanakkor, december 1-én, a következő táviratot küldte az Associated Press ügynökségnek:

„A Külügyi Népbiztosságon ma kijelentették nekem, hogy komolyan fontolóra veszik, nem kellene-e bírói eljárást indítani New Yorkban a «New York American» és általában a Hearst-lapok ellen, hogy egyszersmindenkorra megakadályozzák a Sztálin aláírásával megjelenő cikkek terjesztését. Hivatalos helyen különösen élesen tiltakoznak a «New York American» cikke ellen, mely november 6-án «Az egyház kihasználása a Szovjetek támogatása céljából» címmel jelent meg, s amelyről azt állítják, hogy az Sztálinnak a moszkvai elnökség ülésén mondott bizalmas beszédét tartalmazza. A Külügyi Népbiztosság kijelentése szerint ez a cikk szemenszedett koholmány. Razwick, 1927 december 1.”

Közzétették-e ezt a táviratot az Egyesült Államokban? És ha nem, miért nem? Nem azért-e, mert Razwick úr táviratának közzétételével bedugultak volna Korda úrnak, ennek az amerikai magyarnak vagy magyar amerikainak a jövedelemforrásai?

A „New York American” nem először próbál hasznot húzni Sztálin nemlétező „interjúinak” és „cikkeinek” hamisításából. Tudomásom van például arról, hogy a „New York American” 1927 júniusában hamisított „Sztálin-interjút” közölt, melyet állítólag valamilyen Cecil Winchesternek adtam az „Angliával való szakítás” alkalmából, a „világforradalomról” való lemondásról, az Arcosban tartott házkutatásról stb. Az Argus újságkivágó iroda ezzel kapcsolatban azt kérte tőlem, hogy erősítsem meg az „interjú” valódiságát és legyek a kliense. Mivel egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy csalárd szédelgéssel van dolgom, nyomban a következő cáfolatot küldtem a newyorki „Daily Worker”- nek:

„Tisztelt elvtársak! Az Argus újságkivágó iroda beküldött nekem egy cikket, mely a «New York American» 1927 június 12-i számában jelent meg, s amely valami Cecil Winchesternek adott állítólagos interjúmat tartalmazza. Ezennel kijelentem, hogy soha életemben nem láttam semmiféle Cecil Winchestert, semmiféle interjút nem adtam se neki, se senki másnak, és abszolúte semmi közöm sincs a «New York American»-hez. Ha az Argus újságkivágó iroda nem szédelgők irodája, akkor azt kell hinnem, hogy a «New York American»-nel kapcsolatban álló szédelgők és zsarolók félrevezették. I. Sztálin, 1927 július 11.”

Ennek ellenére a Korda úr szervezetéhez tartozó hamisítók tovább folytatják szélhámoskodó üzelmeiket…

Mi az értelme ezeknek az üzelmeknek? Mi a célja Korda úrnak és kompániájának ezekkel a hamisítványaikkal? Talán szenzációkat hajhásznak? Nem, nemcsak szenzációkról van szó. Az a céljuk, hogy ellensúlyozzák azt a hatást, melyet a Szovjetunió genfi küldöttsége a teljes leszerelésről szóló nyilatkozatával keltett.

Elérik-e a céljukat? Világos, hogy nem érik el! A hamisítást leleplezzük (már le is lepleztük), a tények pedig megmaradnak. A tény pedig az, hogy a Szovjetunió a világ egyetlen országa, amely igazi békepolitikát folytat, hogy a Szovjetunió a világ egyetlen országa, amely becsületesen vetette fel az igazi leszerelés kérdését.

Az a tény, hogy a tőke ügynökei a Szovjetunió békepolitikája ellen folytatott harcukban mindenféle gyanús elem és különböző sajtóbetyárok segítségét kénytelenek igénybevenni, — ez a tény napnál világosabban mutatja annak az álláspontnak az erkölcsi nagyságát és elvi erejét, melyet a Szovjetunió genfi küldöttsége a leszerelés kérdésében elfoglalt.

I. Sztálin

1927. december 16.

„Pravda” 290. sz.
1927. december 18.

(idézet: – Sztálin Művei 10. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának XV. kongresszusa

1927. december 2—19

A Központi Bizottság politikai beszámolója
December 3

I

A világkapitalizmus fokozódó válsága és a szovjetunió külpolitikai helyzete

A mi országunk, elvtársak, kapitalista környezet körülményei között él és fejlődik. Országunk külpolitikai helyzete nemcsak belső erejétől, hanem e kapitalista környezet, állapotától, az országunkat körülvevő kapitalista államok helyzetétől, ez államok erejétől és gyengeségétől, a világ elnyomott osztályainak erejétől és gyengeségétől, ez osztályok forradalmi mozgalmának erejétől és gyengeségétől is függ. Nem is szólva arról, hogy forradalmunk az elnyomott osztályok nemzetközi forradalmi mozgalmának része.

Ezért azt hiszem, hogy a Központi Bizottság beszámolóját országunk nemzetközi helyzetének vázolásával, a kapitalista országok helyzetének és a nemzetközi forradalmi mozgalom állapotának vázolásával kell kezdenem.

1. A világkapitalizmus gazdasága és a külső piacokért folyó harc élesedése

a) Az első kérdés — a legnagyobb kapitalista országok termelésének és kereskedelmének állapota.

E téren, elvtársak, az a legfőbb tény, hogy a kapitalista országok termelése az utóbbi két év alatt, vagyis a beszámolómban tárgyalt időszakban, meghaladta a háborúelőtti színvonalat, a háborúelőtti színvonal fölé emelkedett.

Íme néhány erre vonatkozó adat.

A világ nyersvastermelésének mutatója: 1925-ben — a háborúelőttinek 97,6 százaléka, 1926-ban — a háborúelőttinek már 100,5 százaléka, 1927-ről nincsenek teljes adataim, de az első félév adatai a nyersvastermelés további emelkedését bizonyítják.

A világ acéltermelésének mutatója: 1925-ben — a háborúelőttinek 118,5 százaléka, 1926-ban —122,6 százaléka.

A világ széntermelésének mutatója: 1925-ben — 97,9 százalék, 1926-ban — valamivel kevesebb —96,8 százalék. Itt nyilván az angol sztrájk éreztette hatását.

A világ gyapotfogyasztása: 1925/26-ban — a háborúelőttinek 108,3 százaléka, 1926/27-ben — a háborúelőttinek 112,5 százaléka.

Az öt gabonafélének az egész világon betakarított termése: 1925-ben — a háborúelőttinek 107,2 százaléka, 1926-ban — 110,5 százaléka, 1927-ben — 112,3 százaléka volt.

Ilyen lassan, apró léptekkel halad előre a világtermelés általános mutatója, és emelkedik a háborúelőtti színvonal fölé.

De vannak aztán egyes kapitalista országok, amelyek nem lépésben, hanem ugrásszerűen haladnak előre, messze elhagyva a háborúelőtti színvonalat, mint például az Északamerikai Egyesült Állmok és részben Japán. Az Északamerikai Egyesült Államok adatai: a feldolgozó ipar 1925-ben a háborúelőttinek 148 százalékára, 1926-ban a háborúelőttinek 152 százalékára nőtt; a nyersanyagkitermelő ipar 1925-ben a háborúelőttinek 143 százalékára,1926-ban 154 százalékára nőtt.

A világkereskedelem növekedése. A világkereskedelmi forgalom nem nő olyan gyorsan, mint a termelés, rendszerint elmarad a termeléstől, de mégis megközelítette a háborúelőtti színvonalat. Az egész világ és egyes fontosabb országok külkereskedelmi áruforgalmának mutatói: 1925-ben — a háborúelőttinek 98,1 százaléka, 1926-ban — 97,1 százaléka; egyes országonként: Északamerikai Egyesült Államok 1925-ben — a háborúelőttihez viszonyítva 134,3 százalék, 1926-ban — 143 százalék; Franciaország — 98,2 és 99,2 százalék; Németország — 74,8 és 73,6 százalék; Japán — 176,9 és 170,1 százalék.

Nagyjában és egészében a világkereskedelem már megközelítette a háborúelőtti színvonalat, egyes országokban pedig, például Észak-Amerikában és Japánban, már túlhaladta a háborúelőtti színvonalat.

Végül a tények harmadik sora a technikai haladásról, a kapitalista ipar ésszerűsítéséről, új iparágak keletkezéséről, az iparnak nemzetközi méretekben folyó fokozott trösztösítéséről, kartellesítéséről tanúskodik. Ezek a tények, azt hiszem, közismertek. Ezért nem fogok bővebben beszélni róluk. Csak arra akarok rámutatni, hogy a tőke nemcsak a termelés növekedése és a kereskedelem vonalán ért el sikereket, hanem a termelési technika javítása, a technikai haladás, a termelés ésszerűsítése terén is, mindez pedig a legnagyobb trösztök további erősödésére és új hatalmas monopolisztikus kartellek szervezésére vezetett.

Ezek azok a tények, elvtársak, amelyeket ki kell emelnünk és amelyekből ki kell indulnunk.

Azt jelenti-e mindez, hogy a kapitalizmus stabilizációja tartós, szilárd lett? Természetesen nem! Már a XIV. kongresszuson tartott beszámolómban kifejtettem, hogy a kapitalizmus elérheti a háborúelőtti szintet, ennél a háborúelőtti szintnél feljebb is emelkedhetik, ésszerűsítheti termelését, de ez még nem jelenti — korántsem jelenti — azt, hogy a kapitalizmus stabilizációja ezáltal tartóssá válhat, hogy a kapitalizmus visszanyerheti egykori háborúelőtti szilárdságát. Ellenkezőleg, magából a stabilizációból, abból, hogy a termelés emelkedik, abból, hogy a kereskedelem nő, abból, hogy a technikai haladás és a termelési lehetőségek egyre nagyobbak, de ugyanakkor a világpiac, ennek a piacnak határai és az egyes imperialista csoportok befolyási övezetei többé- kevésbé stabil állapotban maradnak, — éppen ebből nő ki a világkapitalizmus legmélyebb és legélesebb válsága, amely háborúkkal terhes és mindennemű stabilizációt létében fenyeget.

A részleges stabilizációból kinő a kapitalizmus válságának fokozódása, a fokozódó válság romba dönti a stabilizációt — ilyen a kapitalizmus fejlődésének dialektikája a jelenlegi történelmi helyzetben.

b) A világkapitalizmus termelésének és kereskedelmének ebben a növekedésében a legjellemzőbb az, hogy a fejlődés egyenlőtlenül megy végbe. A fejlődés nem úgy történik, hogy egyik tőkés ország a másik után, simán és egyenletesen, egymást nem gátolva és egymást félre nem taszítva halad előre, hanem ellenkezőleg, — a fejlődés egyes országok kiszorítása és hanyatlása, mások előretörése és fellendülése útján, földrészeknek és országoknak a piacon való uralomért folyó élethalálharcában megy végbe.

A gazdasági központ Európából Amerikába, az Atlanti-óceán térségéből a Csendes-óceán térségébe helyeződik át. Ezáltal Amerika és Ázsia részaránya a világ áruforgalmában Európa rovására megnő.

Néhány számadat: míg 1913-ban Európa részaránya a világ külkereskedelmében 58,5 százalék, Amerika részaránya 21,2 százalék, Ázsiáé 12,3 százalék volt, 1925-ben Európa részaránya 50 százalékra csökkent, Amerika részaránya viszont 26,6 százalékra, Ázsiáé pedig 16 százalékra emelkedett. Olyan országok mellett (az Északamerikai Egyesült Államok és részben Japán), ahol a kapitalizmus rohanvást tör előre, vannak olyan országok, amelyeknek gazdasága hanyatlik (Anglia). A gyarapodó kapitalista Németország és az utóbbi években előrelépő és felemelkedő országok mellett (Kanada, Ausztrália, Argentína, Kína, India) vannak országok, ahol a kapitalizmus stabilizálódó (Franciaország, Olaszország). Nő az árufelvevő piacokra igényt tartók száma, nőnek a termelési lehetőségek, nő a kínálat, de a piacok és a befolyási övezetek határai többé-kevésbé stabilak maradtak.

Ez az alapja a mai kapitalizmus fokozódó kibékíthetetlen ellentmondásainak.

c) A termelési lehetőségek növekedése és a piacok viszonylagos stabilitása közötti ellentmondás az alapja annak, hogy a piac problémája ma a kapitalizmus legfőbb problémája. Általában az árufelvevő piacok és különösen a külföldi piacok problémájának élesedése, a tőkekiviteli piacok problémájának élesedése — ez jellemző a mai kapitalizmusra.

Tulajdonképpen ezzel magyarázható, hogy a gyárak csökkentett foglalkoztatása megszokott jelenséggé válik. A fokozódó vámkorlátozások csak olajat öntenek a tűzre. A kapitalizmus számára szűkké válnak a mostani piacok és befolyási övezetek keretei. A piacok problémájának békés megoldására irányuló kísérletek eredménytelenül végződtek és nem is végződhettek másképp. A bankároknak a szabadkereskedelem tárgyában 1926-ban tett ismeretes nyilatkozata, mint tudják, kudarccal végződött. 1927-ben a Népszövetség gazdasági konferenciája, mely azt a célt tűzte maga elé, hogy a kapitalista országok „gazdasági érdekeit egyesítse”, szintén kudarcba fulladt. A kapitalizmus képtelen békés úton megoldani a piacok problémáját. A kapitalizmus számára egyetlen „kiút” van: a gyarmatok és befolyási övezetek erőszakos újrafelosztásának útja, a háborús összeütközések, új imperialista háborúk útja.

A stabilizációból következik a kapitalizmus válságának fokozódása.

2. A kapitalizmus nemzetközi politikája és új imperialista háborúk előkészítése

a) Ezzel kapcsolatban a világnak és a külső piacok alapját alkotó befolyási övezeteknek újrafelosztása most a világkapitalizmus politikájának alapvető kérdésévé lett. Már mondottam, hogy a gyarmatok és befolyási övezetek jelenlegi elosztása, mely a legutóbbi imperialista háború eredménye, már elavult. Most már nem elégíti ki sem Észak-Amerikát, amely — nem elégedve meg Dél-Amerikával — Ázsiába (elsősorban Kínába) igyekszik behatolni, sem Angliát, amelynek kezéből kisiklanak a domíniumok és a Kelet több igen fontos piaca, sem Japánt, amelyet Kínában állandóan „zavar” Anglia és Amerika, sem Olaszországot és Franciaországot, amelyeknek számtalan „vitatárgyuk” van mind a dunai országokban, mind a Földközi-tenger térségében, és még kevésbé elégíti ki Németországot, amelynek még mindig nincsenek gyarmatai.

Ebből ered a piacok és nyersanyagforrások újabb felosztására irányuló „közös” törekvés. Nem szorul bizonyításra, hogy a harc fő színtere: az ázsiai piacok és a hozzájuk vezető utak. Ebből ered több olyan kulcsprobléma, amelyek valóságos gócai az újabb összeütközéseknek. Ilyen az úgynevezett csendes-óceáni probléma (Amerika—Japán—Anglia antagonizmusa), mely az Ázsiáért és a hozzávezető utakért folyó harc forrása. Ilyen a Földközi-tenger problémája (Anglia—Franciaország—Olaszország antagonizmusa), mely a Földközi-tenger partjaiért, a Keletre vezető legrövidebb utakért folyó harc forrása. Ilyen az élesedő kőolaj probléma (Anglia—Amerika antagonizmusa), mert kőolaj nélkül nem lehet háborút viselni, akinek pedig több kőolaja van, annak nagyobbak az esélyei, hogy győz a jövő háborúban.

Az angol sajtó nemrég közölte Chamberlainnek a földközitengeri probléma „rendezésére” vonatkozó „legutóbbi” tervét. Nem kezeskedhetem ennek a tervnek hitelességéért. Kétségtelen azonban, hogy Chamberlain tervének közzététele — tünet. E szerint a terv szerint a szíriai „mandátum” Franciaország kezéből Olaszország kezébe kerülne, Tangert Spanyolországnak fizetendő megtérítés ellenében Franciaország kapja meg, Németország visszakapja Kamerunt, Olaszország kötelezi magát, hogy többé nem „lábatlankodik” a Balkánon és így tovább.

Mindez a Szovjetunió elleni harc zászlaja alatt történik. Köztudomású, hogy most általában nem fognak neki semmilyen aljas és szennyes ügynek anélkül, hogy azt vonatkozásba ne hoznák a Szovjetunióval.

De mégis, mi ennek a tervnek igazi értelme? Ennek a tervnek az az értelme, hogy a francia burzsoáziát ki akarják szorítani Szíriából. Szíria ősidők óta a Kelet, Mezopotámia, Egyiptom stb. kapuja. Szíriából a Szuezi-csatorna és Mezopotámia térségében ártani lehet Angliának. És most Chamberlain nyilván véget akar vetni ennek a kellemetlen helyzetnek. Világos, hogy ennek a tervnek a sajtóban való megjelenése nem tekinthető véletlenségnek. Ez a tény azért becses, mert élesen jellemzi azt a marakodást, azokat a konfliktusokat és háborús összeütközéseket, amelyekkel az úgynevezett „nagyhatalmak” jelenlegi kapcsolatai terhesek.

Ami a kőolajprobléma jelenlegi állását és a kőolaj körül folyó harcot illeti, erről elég ékesszólóan beszél a „World’s Work” című amerikai folyóirat októberi száma:

„Nagyon reális veszély fenyegeti az angolszász népek békéjét és kölcsönös megértését… A külügyi kormányzat elkerülhetetlenül egyre erősebben fogja támogatni az amerikai üzletembereket, ha a szükség úgy kívánja. Ha az angol kormány azonosítani fogja magát a brit olajiparral, akkor előbb vagy utóbb az amerikai kormány is azonosítani fogja magát az amerikai olajiparral. Ez a harc nem válhat a kormányok harcává anélkül, hogy nagy mértékben ne fokozná a háborús veszélyt.”

Egészen kétségtelen: a hatalmak új koalíciókat készülnek szervezni a külső piacokért, a nyersanyagforrásokért, a hozzájuk vezető utakért folytatandó újabb háborúk előkészítése céljából.

b) Voltak-e kísérletek az érlelődő háborús összeütközések „békés rendezésére” a legutóbbi kongresszusunk óta eltelt időszakban? Igen, voltak. Több volt, mint várni lehetett. De teljesen, a szó szoros értelmében teljesen eredménytelenül végződtek. Sőt, kitűnt, hogy ezek a kísérletek csak leplezték a „hatalmak” újabb háborús előkészületeit, s hogy céljuk nem egyéb, mint a nép becsapása, a „közvélemény” félrevezetése.

Nézzük a Népszövetséget, mely a hazug burzsoá sajtó és a nemkevésbé hazug szociáldemokrata sajtó véleménye szerint a béke eszköze. Mire vezetett a Népszövetség fecsegése a békéről, a leszerelésről, a fegyverkezések csökkentéséről? Semmi jóra, csak a tömegek becsapására, újabb lázas fegyverkezésekre, az érlelődő összeütközések újabb kiéleződésére. Vagy talán véletlennek tekinthetjük-e azt a tényt, hogy a Népszövetség három éve fecseg a békéről és leszerelésről, hogy az úgynevezett II. Internacionále három éve istápolja ezt a hazug fecsegést, közben pedig a „nemzetek” egyre fegyverkeznek, a „hatalmak” közti régi konfliktusokat elmélyítik, új meg új konfliktusokat szítanak és ilymódon aláássák a békét?

Mit bizonyít a tengeri fegyverkezések csökkentéséről tárgyaló hármas konferencia (Anglia, Amerika és Japán) kudarca, ha nem azt, hogy a csendes-óceáni probléma újabb imperialista háborúk forrása, hogy a „hatalmak” sem leszerelni, sem fegyverkezéseiket csökkenteni nem akarják? Mit tett a Népszövetség e veszély elhárítására?

Vagy gondoljunk például azokra a lépésekre, amelyeket a szovjet küldöttség nemrég Genfben az igazi (nempedig kirakati) leszerelés kérdésében tett. Mivel magyarázható az, hogy Litvinov elvtársnak a teljes leszerelésre vonatkozó őszinte és becsületes nyilatkozata „teljesen váratlanul” érte és megbénította a Népszövetséget? Vajon nem azt bizonyítja-e ez a tény, hogy a Népszövetség nem a béke és leszerelés eszköze, hanem az újabb fegyverkezések és az újabb háborús előkészületek leplezésének eszköze?

Minden ország megvásárolható burzsoá sajtója, Japántól Angliáig, Franciaországtól Amerikáig, tele torokból ordítja, hogy a szovjet leszerelési javaslatok „nem őszinték”. Hát akkor miért nem teszik próbára a szovjet javaslatok őszinteségét, és miért nem fognak hozzá azonnal, gyakorlatilag, a leszereléshez vagy legalábbis a fegyverkezések komoly csökkentéséhez? Min múlik ez?

Vagy itt van például a kapitalista államok „barátsági szerződéseinek” jelenlegi rendszere, Franciaország és Jugoszlávia szerződése, Olaszország és Albánia szerződése, Lengyelország és Litvánia „barátsági szerződése”, amelyet Pilsudski készít elő, a „Locarno rendszer”, „Locarno szelleme” stb., — mindez micsoda, ha nem újabb háborúk előkészítésének és a jövendő háborús összecsapások esetére történő erőátcsoportosításnak rendszere?

Vagy nézzük például a következő tényeket: Franciaország, Anglia, Olaszország, az Északamerikai Egyesült Államok, Japán haderőinek létszáma 1913-tól 1927-ig 1 888 000 főről 2 262 000-re emelkedett; ugyanebben az időszakban ugyanezeknek az országoknak hadi költségvetése 2 345 millió aranyrubelról 3 948 millióra emelkedett; ennek az öt országnak légihadereje 1923-tól 1927-ig 2 655 repülőgépről 4 340-re emelkedett; ez öt hatalom cirkálóinak tonnatartalma az 1922. évi 724 000 tonnáról 1926-ban 864 000 tonnára emelkedett; a hadikémia terén kialakult helyzetet Fries tábornok, az Északamerikai Egyesült Államok hadikémiai hivatalának főnöke, egyik nyilatkozatában így jellemzi: „Egy 450 kilogrammos, lewisittel töltött kémiai légibomba New York tíz városnegyedét lakhatatlanná teheti, 100 tonna lewisit pedig, melyet 50 repülőgépről dobnak le, egész New Yorkot lakhatatlanná teheti legalább egy hétre.”

Mit bizonyítanak ezek a tények, ha nem azt, hogy az új háború előkészítése teljes gőzzel folyik?

Ezek az eredményei általában a burzsoá államok és nevezetesen a Népszövetség „békepolitikájának” és „leszerelési” politikájának, meg különösen a tőkét kiszolgáló szociáldemokrata lakájkodásnak.

Régebben azzal indokolták a fegyverkezések növekedését, hogy Németország tetőtől talpig fel van fegyverezve. Most ez az „igazolás” elesik, mert Németország le van fegyverezve.

Vajon nem világos, hogy a fokozódó fegyverkezést az diktálja, hogy a „hatalmak” közti újabb imperialista háborúk elkerülhetetlenek, vajon nem világos, hogy „Locarno szellemének” lényege a „háború szelleme”.

Azt hiszem, hogy a mostani „békés kapcsolatok” egy régi, elnyűtt inghez hasonlíthatók, amely csak vékonyka fonállal összevarrt foltokból áll. Csak kissé erősebben meg kell rántani ezt a vékonyka fonalat, el kell szakítani valahol, és az egész ing szétesik, foltokon kívül semmi sem marad belőle. Csak meg kell bolygatni a mai „békés kapcsolatokat” valahol Albániában, vagy Litvániában, Kínában vagy Észak-Afrikában és a „békés kapcsolatok épülete” összeomlik.

Így volt ez a legutóbbi imperialista háború előtt, mikor a szarajevói gyilkosság háborúra vezetett.

Így van ez most is.

A stabilizációból nő ki az új imperialista háborúk elkerülhetetlensége.

3. A nemzetközi forradalmi mozgalom állapota és az új forradalmi fellendülés előjelei

a) Háború viseléséhez nem elegendő a fokozott fegyverkezés, nem elegendő új koalíciók szervezése. Ehhez még a kapitalista országok hátországának megszilárdítása is szükséges. Egyetlen kapitalista ország sem viselhet komoly háborút, ha előzetesen nem szilárdítja meg saját hátországát, nem fékezi meg „saját” munkásait, nem fékezi meg „saját” gyarmatait. Ez az oka annak, hogy a burzsoá kormányok politikája fokozatosan fasizálódik.

Nem tekinthető véletlennek az, hogy Franciaországban most a jobboldali blokk, Angliában Hicks— Deterding—Urquhart blokkja, Németországban a burzsoá blokk, Japánban a háborús párt, Olaszországban és Lengyelországban fasiszta kormány van hatalmon.

Ezzel függ össze a munkásosztályra gyakorolt nyomás, Angliában a szakszervezeti törvény, Franciaországban a „nemzetfelfegyverzési” törvény, a nyolcórás munkanap eltörlése több országban, a burzsoázia mindenütt mutatkozó támadása a proletariátus ellen.

Ezzel függ össze az, hogy fokozott nyomást gyakorolnak a gyarmatokra és a függő országokra, hogy növelik ezekben az országokban az imperialista csapatok létszámát, amely már egymillióra rúg, és amelyből több mint 700 000 katona a brit „befolyási övezetekben” és „birtokokon” állomásozik.

b) Nem nehéz megérteni, hogy a fasizált kormányok kegyetlen nyomására válaszolniok kellett, meg kellett mozdulniok a gyarmatok elnyomott népeinek és az anyaországok munkásosztályának. Az olyan tények, mint a kínai, indonéziai, indiai stb. forradalmi mozgalom növekedése, feltétlenül döntő jelentőségűek a világimperializmus sorsa szempontjából.

Ítéljenek az elvtársak maguk. Az egész földkerekség 1 905 millió lakosából 1 134 millió él a gyarmatokon és a függő országokban, 143 millió él a Szovjetunióban, 264 millió a közbülső országokban és csak 363 millió él a gyarmatokat és függő országokat elnyomó nagy imperialista országokban.

Világos, hogy a gyarmati és függő országok forradalmi ébredése a világimperializmus pusztulásának előhírnöke. Az a tény, hogy a kínai forradalom még nem vezetett az imperializmus fölötti közvetlen győzelemre, ez a tény nem lehet döntő jelentőségű a forradalom távlatai szempontjából. A nagy népforradalmak általában sohasem aratnak teljes győzelmet akcióik első fordulójában. Ár és apály váltakozása során növekednek és erősödnek. Így volt ez mindenütt, Oroszországban is. Így lesz ez Kínában is.

A kínai forradalom legfontosabb eredménye az a tény, hogy felrázta évszázados álmukból és mozgásba hozta a kizsákmányoltak és elnyomottak százmillióit, hogy teljesen leleplezte a tábornoki klikk ellenforradalmiságát, letépte az álarcot az ellenforradalom kuomintangi szekértolóiról, megerősítette a kommunista párt tekintélyét a nép széles tömegeiben, a mozgalmat egészében fejlődésének magasabb fokára lendítette és új reményeket keltett India, Indonézia stb. elnyomott osztályainak millióiban. Csak vakok és kishitűek kételkedhetnek abban, hogy a kínai munkások és parasztok forradalmi mozgalma új fellendülés felé tart.

Ami az európai munkásosztály forradalmi mozgalmát illeti, itt is, e téren is, a munkástömegek balratolódásának és a forradalmi felélénkülésnek világos jeleit látjuk. Az olyan tények, mint az angol általános és szénbányász-sztrájk, a bécsi munkások forradalmi megmozdulása, a franciaországi és németországi forradalmi tüntetések Sacco és Vanzetti meggyilkolásával kapcsolatban, a német és a lengyel kommunista párt választási sikerei, az angol munkásmozgalom világos differenciálódása, mely abban nyilvánul meg, hogy a munkások balra tartanak, a vezérek pedig jobbra, a nyílt szociálimperializmus mocsarába mennek, az a tény, hogy a II. Internacionále az imperialista Népszövetség közvetlen függvényévé korcsosodott, hogy a szociáldemokrata pártok tekintélye a munkásosztály nagy tömegei előtt süllyed, hogy a Kominternnek és szekcióinak befolyása és tekintélye a proletárok soraiban szerte az egész világon növekszik, hogy a Szovjetunió tekintélye nő az egész világ elnyomott osztályainak szemében, „a Szovjetunió barátainak kongresszusa” stb., — mindezek a tények kétségtelenül azt bizonyítják, hogy Európa a forradalmi fellendülés új szakaszába lép.

Ha egy olyan esemény, mint Sacco és Vanzetti meggyilkolása, tüntetésekre késztette a munkásosztályt, akkor ez kétségtelenül azt bizonyítja, hogy a munkásosztály mélyén olyan forradalmi energia halmozódott fel, amely okot, alkalmat, olykor látszatra egészen jelentéktelen alkalmat keres és fog keresni, hogy kirobbanjon és rázúduljon a kapitalista rendszerre.

Új forradalmi fellendülés előestéjén állunk mind a gyarmatokon, mind az anyaországokban.

A stabilizációból új forradalmi fellendülés nő ki.

4. A kapitalista világ és a Szovjetunió

a) Tehát a világkapitalizmus mélységes válságának és fokozódó labilitásának összes jeleit látjuk.

Az 1920—1921-es időleges háborúutáni gazdasági válság és a kapitalista országok velejáró belső káosza és külső kapcsolatainak széthullása elmúlt, aminek következtében be is következett a részleges stabilizáció időszaka, — ezzel szemben a kapitalizmus általános és alapvető válsága, mely az Októberi Forradalom győzelme és a Szovjetuniónak a kapitalista világrendszerből való kiszakadása következtében kezdett kirajzolódni, nemcsak hogy nem múlt el, hanem, ellenkezőleg, egyre inkább mélyül és megrendíti a világkapitalizmus létének alapjait.

A stabilizáció nemcsak hogy nem gátolta meg ennek az általános és alapvető válságnak fejlődését, hanem, ellenkezőleg, e válság továbbfejlődésének tápláló talajává és forrásává lett. A piacokért folyó harc fokozódása, a világ és a befolyási övezetek új felosztásának szükségessége, a burzsoá pacifizmus és a Népszövetség csődje, az a lázas tevékenység, amelyet új koalíciók alakítása és az erők átcsoportosítása érdekében fejtenek ki egy újabb háború lehetősége miatt, a fegyverkezések őrült irama, a munkásosztályra és a gyarmati országokra gyakorolt kegyetlen nyomás, a forradalmi mozgalom növekedése a gyarmatokon és Európában, a Komintern tekintélyének növekedése az egész világon, végül a Szovjetunió hatalmának megszilárdulása és tekintélyének növekedése az európai munkások és a gyarmati dolgozó tömegek körében, — ezek olyan tények, amelyeknek feltétlenül meg kell rendíteniök a világkapitalizmus létalapját.

A kapitalizmus stabilizációja egyre rothadtabbá és labilisabbá válik.

Két évvel ezelőtt azt lehetett és kellett is mondani, hogy a forradalmi hullámok Európában elsimulnak, most viszont teljes joggal állíthatjuk, hogy Európa szemmelláthatóan új forradalmi fellendülés szakaszába lép. Nem is szólva a gyarmatokról és függő országokról, ahol az imperialisták helyzete egyre katasztrofálisabbá válik.

b) Összeomlottak a kapitalistáknak azok a reményei, hogy a Szovjetuniót kezessé tehetik, hogy bekövetkezik a Szovjetunió kapitalista elfajulása, hogy csökkenni fog a Szovjetunió tekintélye az európai munkások és a gyarmati dolgozó tömegek előtt. A Szovjetunió éppen mint az épülő szocializmus országa növekszik és fejlődik. Az egész világ munkásaira és parasztjaira gyakorolt befolyása nő és erősödik. A Szovjetuniónak mint az épülő szocializmus országának már puszta létezése egyik leghatalmasabb tényezője annak, hogy a világimperializmus bomlik és szilárdsága Európában és a gyarmatokon egyaránt megrendül. A Szovjetunió szemmelláthatóan az európai munkásosztály és az elnyomott gyarmati népek zászlajává válik.

Ezért, hogy a jövendő imperialista háborúk számára előkészítsék a talajt, hogy a kapitalista hátország megszilárdítása érdekében mennél keményebben leszoríthassák „saját” munkásosztályukat és megfékezhessék „saját” gyarmataikat, — a burzsoá főkolomposok véleménye szerint elsősorban meg kell fékezni a Szovjetuniót, a forradalomnak ezt a gócát és melegágyát, amely ráadásul a kapitalista országok számára a legnagyobb árufelvevő piacok egyike. Ez az oka annak, hogy az imperialisták körében felélednek az intervenciós törekvések, feléled a Szovjetunió elszigetelésének, a Szovjetunió bekerítésének politikája, az a politika, mely a Szovjetunió elleni háború feltételeinek előkészítésére irányul.

Az intervenciós törekvések erősödése az imperialisták táborában és a fenyegető háború (a Szovjetunió ellen), — ez a mai helyzet egyik legfontosabb tényezője.

A kapitalizmus fejlődő válságának viszonyai között az angol burzsoázia a leginkább „fenyegetett” és a leginkább „szenvedő” fél. Éppen ezért ő a kezdeményezője az intervenciós törekvések szításának. Az, hogy a szovjet munkások segítették az angol szénbányászokat, és az, hogy a Szovjetunió munkásosztálya együttérez a kínai forradalmi mozgalommal, persze múlhatatlanul olajat öntött a tűzre. Mindezek a körülmények arra vezettek, hogy Anglia szakított a Szovjetunióval, s hogy a Szovjetuniónak több más országgal való kapcsolata rosszabbodott.

c) Ezért a kapitalista világ és a Szovjetunió viszonyában észlelhető két tendencia harca, a háborús támadás tendenciája (elsősorban Anglia részéről) és a békés kapcsolatok folytatásának tendenciája (több más kapitalista ország részéről) közti harc a jelen helyzetben nemzetközi kapcsolataink rendszerének alapvető ténye.

A beszámolómban tárgyalt időszakban a békés kapcsolatok tendenciájára mutató tények: a Törökországgal kötött megnemtámadási szerződés; a Németországgal kötött kezességi szerződés; a Görögországgal kötött vámegyezmény; a Németországgal kötött hitelegyezmény; az Afganisztánnal kötött kezességi szerződés; a Litvániával kötött kezességi szerződés; a Lettországgal kötött kezességi szerződés parafálása; a Törökországgal kötött kereskedelmi szerződés; a svájci konfliktus rendezése; a Perzsiával kötött semlegességi szerződés; a Japánnal való viszony javulása; amerikai és olaszországi gazdasági kapcsolataink kiszélesedése.

A beszámolómban tárgyalt időszakban a háborús támadás tendenciájára mutató tények: a sztrájkoló szénbányászoknak küldött pénzbeli segítséggel kapcsolatos angol jegyzék; a szovjet diplomáciai képviselők ellen intézett támadás Pekingben, Tiencsinben és Sanghájban; az Angol-Orosz Kereskedelmi Társaság (Arcos) ellen intézett támadás; Anglia szakítása a Szovjetunióval; Vojkov meggyilkolása; angol bérencek terrorcselekményei a Szovjetunióban; a Franciaországgal való viszonyunk kiéleződése Rakovszkij visszahívásának kérdésével kapcsolatban.

Két évvel ezelőtt a Szovjetunió és a kapitalista országok közötti bizonyos egyensúly és „békés együttélés” időszakáról lehetett és kellett beszélni, most ellenben teljes joggal állíthatjuk, hogy a „békés együttélés” időszaka letűnőben van és helyébe a Szovjetunió elleni imperialista rajtaütéseknek és az intervenció előkészítésének időszaka lép.

Igaz, Anglia próbálkozásai, hogy egységfrontot teremtsen a Szovjetunió ellen, egyelőre még nem jártak sikerrel. Ennek a sikertelenségnek okai: az imperialisták táborán belüli érdekellentétek; egyes országok érdekeltsége abban, hogy gazdasági, kapcsolataik legyenek a Szovjetunióval; a Szovjetunió békepolitikája; az európai munkásosztály ellenállása; az imperialisták félelme attól, hogy a Szovjetunió ellen viselt háború esetén országaikban forradalom fog kitörni. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy Anglia felhagy a Szovjetunió ellen irányuló egységfront szervezésével, hogy nem fog sikerülni ilyen frontot szerveznie. Anglia átmeneti kudarcai ellenére is fennáll a háborús veszély.

Ebből adódik a feladat: számításba kell vennünk az imperialisták táborában fennálló ellentéteket, el kell odáznunk a háborút azzal, hogy „váltságdíjat” fizetünk a kapitalistáknak, és mindent meg kell tennünk a békés kapcsolatok fenntartása érdekében.

Nem szabad elfelejtenünk Lenin szavait, aki azt mondotta, hogy építésünk ügyében nagyon sok függ attól, sikerül-e elodáznunk a kapitalista világgal való háborút, amely elkerülhetetlen, de amelyet el lehet odázni addig az időpontig, amikorra megérik az európai proletárforradalom, vagy amikorra teljesen megérnek a gyarmati forradalmak, vagy végül addig, amíg a kapitalisták a gyarmatokon való osztozkodás miatt hajba nem kapnak egymással.

Ezért a kapitalista országokkal való békés kapcsolatok fenntartása kötelező feladat számunkra.

A kapitalista országokkal való kapcsolatainknak alapja az, hogy lehetségesnek tartjuk két ellentétes rendszer egyidejű létezését. A gyakorlat ezt teljes mértékben igazolta. Zavaró mozzanat olykor az adósságok és a hitel kérdése. Politikánk e téren világos. A következő formulán alapszik: „ha adsz — én is adok.” Adsz hitelt iparunk megtermékenyítésére — megkapod a háborúelőtti adósságok bizonyos részét, melyet a kapott hitel után fizetett pótkamatnak tekintünk. Nem adsz — nem is kapsz. A tények azt mutatják, hogy az ipari hitel terén elértünk bizonyos sikereket. Itt nemcsak Németországra, hanem Amerikára és Angliára is gondolok. Mi ennek a titka? Az, hogy országunk óriási piac gyári berendezések behozatala számára, a kapitalista országoknak pedig éppen az ilyenfajta árukat felvevő piacokra van szükségük.

5. Következtetések

Az eredmény:

Először, növekednek a kapitalista környezeten belül fennálló ellentétek; a kapitalizmus számára szükségessé vált a világnak háború útján való újabb újrafelosztása; a kapitalista világ egy részének, élén Angliával, intervenciós tendenciái vannak; a kapitalista világ másik része nem kíván belekeveredni a Szovjetunió elleni háborúba, hanem rendszeres gazdasági kapcsolatokat akar kiépíteni a Szovjetunióval; ez a két tendencia harcot folytat egymás ellen, és a Szovjetuniónak bizonyos lehetősége van arra, hogy ezeket az ellentéteket a béke megvédésére számításba vegye.

Másodszor, felbomlóban van a stabilizáció; növekszik a gyarmati forradalmi mozgalom; újabb forradalmi fellendülés jelei mutatkoznak Európában; a Kominternnek és szekcióinak nő a tekintélye az egész világon; Európában nyilvánvalóan nő a munkásosztály rokonszenve a Szovjetunió iránt; nő a Szovjetunió hatalma és erősödik országunk munkásosztályának tekintélye az egész világ elnyomott osztályainak körében.

Ebből adódnak a párt következő feladatai:

1. A nemzetközi forradalmi mozgalom vonalán:

a) harc a kommunista pártok fejlesztéséért az egész világon;

b) harc a forradalmi szakszervezeteknek és a munkások egységfrontjának erősítéséért a tőke támadásával szemben;

c) harc a Szovjetunió munkásosztálya és a kapitalista országok munkásosztálya közötti barátság megszilárdításáért;

d) harc a Szovjetunió munkásosztályának és a gyarmati és függő országok szabadságmozgalmának szorosabb összefogásáért.

2. A Szovjetunió külpolitikája vonalán:

a) harc az újabb imperialista háborúk előkészítése ellen;

b) harc Anglia intervenciós törekvései ellen és a Szovjetunió védelmi képességének fokozása;

c) békepolitika, és a kapitalista országokkal való békés kapcsolatok fenntartása;

d) a külfölddel való áruforgalmunk kiszélesítése a külkereskedelmi monopólium megszilárdítása alapján;

e) közeledés az úgynevezett „gyenge” és „nemteljesjogú” államokhoz, amelyeket az uralkodó imperialista hatalmak elnyomnak és kizsákmányolnak.

II
A szocialista építés sikerei és a Szovjetunió belső helyzete

Engedjék meg, elvtársak, hogy rátérjek országunk belső helyzetére, szocialista építésünk sikereire, a proletárdiktatúra sorsának, fejlődésének, megerősítésének kérdésére.

Pártunk XIV. kongresszusa megbízta a Központi Bizottságot, hogy népgazdaságunk fejlődését a következő fő feladatok szemszögéből irányítsa:

először, hogy politikánk mozdítsa elő az egész népgazdaság termelésének egyre fokozódó növekedését;

másodszor, hogy a párt politikája mozdítsa elő az iparfejlesztés ütemének gyorsulását és az ipar vezetőszerepének biztosítását az egész népgazdaságban;

harmadszor, hogy a népgazdaság fejlesztése folyamán biztosítani kell a népgazdaság szocialista szektorának, a szocialista gazdasági formáknak egyre növekvő részarányát az egyéni árutermelő és a tőkés szektor rovására;

negyedszer, hogy egész gazdaságunk fejlesztése, az új iparágak szervezése, bizonyos nyersanyagtermelő iparágak fejlesztése stb. — olyan irányban történjék, hogy az általános fejlődés biztosítsa országunk gazdasági függetlenségét, hogy országunk ne váljék a világgazdaság tőkés rendszerének függvényévé;

ötödször, hogy a proletariátus diktatúrája, a munkásosztály és a paraszti tömegek blokkja, és ebben a blokkban a munkásosztály vezetése erősödjék, és

hatodszor, hogy a munkásosztály és a szegényparasztság anyagi és kulturális helyzete állandóan javuljon.

Mit tett pártunk, mit tett pártunk Központi Bizottsága a XIV. kongresszus óta eltelt időszakban e feladatok teljesítése terén?

1. A népgazdaság egésze

Az első kérdés — a népgazdaság egészének fejlődése. Néhány fontosabb számmal kívánom szemléltetni, hogy a beszámolói időszakban hogyan fejlődött népgazdaságunk a maga egészében, és különösén hogyan fejlődött az ipar és a mezőgazdaság. Ezeket a számokat az Állami Tervhivatal ismert számításaiból veszem. Az Állami Tervhivatal 1927/28. évi keretszámaira és az ötéves terv nyersvázlatára gondolok.

a) A Szovjetunió egész népgazdasága termelésének növekedése két év alatt. Az Állami Tervhivatal újabb számításai szerint a mezőgazdaság össztermelése 1924/25-ben a háborúelőttinek 87,3 százaléka, az egész ipar termelése pedig a háborúelőttinek 63,7 százaléka volt, most pedig, két év múltán, 1926/27-ben, a mezőgazdaság termelése már 108,3 százalék, az ipar termelése pedig 100,9 százalék. Az Állami Tervhivatal 1927/28. évi keretszámai szerint a mezőgazdaság termelése a háborúelőtti termelés 111,8 százalékára, az ipar termelése pedig 114,4 százalékára emelkedik.

Az ország kereskedelmi-közvetítő forgalmának növekedése két év alatt. Ha az 1924/25-ös forgalmat 100-nak vesszük (14 milliárd 613 millió cservonyec-rubel), akkor 1926/27-ben a forgalom 97 százalékkal (28 milliárd 775 millió rubelra) emelkedett, 1927/28-ban pedig több mint 116 százalékkal (33 milliárd 440 millió rubelra) kell tovább emelkednie.

Hitelrendszerünk fejlődése két év alatt. Ha hitelintézeteink 1925 október 1-i összesített mérlegeit 100-nak vesszük (5 milliárd 343 millió cservonyec-rubel), akkor a mérlegek összege 1927 július 1-re 53 százalékkal (8 milliárd 175 millió rubelra) emelkedett. Semmi okunk sincs kételkedni abban, hogy államosított hitelrendszerünk 1927/28-ban tovább fog növekedni.

A vasúti közlekedés fejlődése két év alatt. Egész vasúti hálózatunk teherforgalma 1924/25-ben a háborúelőttinek 63,1 százaléka volt, most, 1926/27-ben, a háborúelőttinek 99,1 százaléka, 1927/28-ban pedig111,6 százaléka lesz. Arról nem is szólva, hogy ez alatt a két év alatt vasúti hálózatunk hossza 74 400 kilométerről 76 200 kilométerre nőtt, ami a háborúelőtti színvonalhoz viszonyítva 30,3 százalékos, 1917-hez viszonyítva pedig 8,9 százalékos növekedés.

Az állami költségvetés növekedése két év alatt. Az összesített költségvetés (az egységes állami költségvetés plusz helyi költségvetések) 1925/26-ban a háborúelőttinek 72,4 százaléka (5 milliárd 24 millió rubel) volt, most pedig, azaz 1927/28-ra, az összesített költségvetésnek a háborúelőttihez viszonyítva 110—112 százaléknak (több mint 7 milliárd rubelnak) kell lennie. A két év alatti növekedés — 41,5 százalék.

A külkereskedelem növekedése két év alatt. Külkereskedelmünk általános forgalma 1924/25-ben 1 milliárd 282 millió rubel, vagyis a háborúelőttinek körülbelül 27 százaléka volt, most pedig, 1926/27-ben, a forgalom 1 milliárd 483 millió rubel, vagyis a háborúelőttinek 35,6 százaléka, 1927/28-ban pedig a forgalom 1 milliárd 626 millió rubelra, vagyis a háborúelőttinek 37,9 százalékára van előirányozva.

Külkereskedelmünk vontatott fejlődési ütemének okai:

először, az a tény, hogy a burzsoá államok gyakran gördítenek akadályokat külkereskedelmünk elé, amelyek olykor burkolt blokád jellegét öltik;

másodszor, az a tény, hogy mi nem kereskedhetünk a szerint a burzsoá elv szerint, hogy „magunk nem fogunk jóllakni, de exportálni fogunk”.

Plusz azonban az, hogy külkereskedelmünknek 1926/27-ben 57 millió rubelnyi aktív egyenlege van. 1923/24 óta ez az első év, amikor külkereskedelmi mérlegünk aktív.

Végeredményben egész nemzeti jövedelmünk általános növekedése két év alatt a következő képet mutatja: a Szovjetunió nemzeti jövedelme 1924/25-ben 15 milliárd 589 millió cservonyecrubel volt, 1925/26-ban már 20 milliárd 252 millió rubel, vagyis egy év alatt a növekedés 29,9 százalék, 1926/27-ben pedig 22 milliárd 560 millió rubel, vagyis az évi növekedés 11,4 százalék. Az Állami Tervhivatal keretszámai szerint 1927/28-ban nemzeti jövedelmünk 24 milliárd 208 millió rubel lesz, vagyis 7,3 százalékkal fog növekedni.

Ha figyelembe vesszük, hogy az Egyesült Államok nemzeti jövedelmének átlagos évi növekedése nem haladja meg a 3—4 százalékot (csak egyetlenegyszer, a múlt század 80-as éveiben növekedett az Egyesült Államok nemzeti jövedelme körülbelül 7 százalékkal), és más országok, például Anglia és Németország nemzeti jövedelmének évi növekedése nem haladja meg az 1—3 százalékot, el kell ismerni, hogy a Szovjetunió nemzeti jövedelmének növekedési üteme az utóbbi évek alatt Európa és Amerika nagy kapitalista országaihoz képest rekord ütem.

Következtetés: országunk népgazdasága gyors ütemben fejlődik.

A párt jeladata: előbbre lendíteni országunk népgazdaságának fejlődését a termelés minden ágában.

b) Népgazdaságunk nem vaktában fejlődik, nem a termelés egyszerű mennyiségi növekedése által, hanem bizonyos, szigorúan meghatározott irányban. Az utóbbi két év alatt népgazdaságunk fejlődésének döntő tényezője két fő körülmény.

Először az, hogy népgazdaságunk az ország iparosítása jegyében fejlődik, vagyis az ipar szerepe a mezőgazdasághoz viszonyítva egyre nagyobb.

Másodszor az, hogy népgazdaságunk, az ország iparosítása, olyan irányban fejlődik, hogy a szocialista gazdasági formák részaránya és uralkodó szerepe mind a termelés, mind az áruforgalom terén az egyéni árutermelő és a tőkés szektor rovására növekedik.

Néhány szám annak szemléltetésére, hogyan nő iparunk részaránya a népgazdaság rendszerében (közlekedés és villamosítás nélkül). 1924/25-ben az ipar össztermelésének részaránya a népgazdaság egész termeléséhez viszonyítva — háborúelőtti árakat véve a számítás alapjául — 32,4 százalék, a mezőgazdaság részaránya pedig 67,6 százalék volt, viszont 1926/27-ben az ipar részaránya 38 százalékra emelkedett, a mezőgazdaság részaránya pedig 62 százalékra csökkent. 1927/28-ban az ipar részarányának 40,2 százalékra kell emelkednie, a mezőgazdaság részarányának pedig 59,8 százalékra kell csökkennie.

A következő számok mutatják, hogyan nőtt két év alatt az ipar gerincét alkotó termelési eszközök termelésének részaránya egész iparunkhoz viszonyítva: 1924/25-ben a termelési eszközök termelésének részaránya 34,1 százalék, 1926/27-ben 37,6 százalék, 1927/28-ra pedig 38,6 százalék van előirányozva.

Néhány szám annak szemléltetésére, hogy két év alatt hogyan nőtt a termelési eszközök termelésének részaránya az állami nagyiparban: 1924/25-ben 42,0 százalék, 1926/27-ben 44,0 százalék, 1927/28-ra pedig 44,9 százalék van előirányozva.

Ami az ipar árutermelését és annak az áruk egész tömegéhez való arányát illeti, az ipar részaránya két év alatt, 1924/25-től 1926/27-ig, 53,1 százalékról 59,5 százalékra emelkedett, 1927/28-ban pedig el kell érnie a 60,7 százalékot, — ugyanakkor a mezőgazdasági árutermelés részaránya 1924/25-ben 46,9 százalék volt, 1926/27-ben 40,5 százalékra csökkent, 1927/28-ban pedig 39,3 százalékra kell csökkennie.

Következtetés: országunk ipari országgá válik.

A párt feladata: minden módon előbbre lendíteni országunk iparosítását.

Néhány szám annak szemléltetésére, hogyan nőtt két év alatt a szocialista gazdasági formák részaránya és uralkodó szerepe az egyéni árutermelő és a tőkés szektor rovására. A népgazdaság társadalmasított szektorának (az állami és szövetkezeti iparnak, a közlekedésnek, a villamosításnak stb.) beruházásai 1924/25-től 1926/27-ig 1 milliárd 231 millió rubelról 2 milliárd 683 millió rubelra emelkedtek, 1927/28-ban pedig a beruházásoknak 3 milliárd 456 millióra kell emelkedniök, ami azt jelenti, hogy a beruházások növekedése az 1924/25. évi 43,8 százalékról 1927/28-ban 65,3 százalékra emelkednek, — a népgazdaság nem társadalmasított szektorának beruházásai ellenben viszonylag állandóan csökkentek, és abszolút számokban is csak jelentéktelenül emelkedtek, mégpedig: az 1924/25. évi 1 milliárd 577 millióról 1926/27-ben 1 milliárd 717 millióra, 1927/28-ban pedig 1 milliárd 836 millióra kell emelkedniök, ami azt jelenti, hogy a nem társadalmasított szektor beruházásainak részaránya az 1924/25. évi 56,2 százalékról 1927/28-ban 34,7 százalékra csökken.

Az ipar társadalmasított szektorának össztermelése az egész iparhoz viszonyítva az 1924/25. évi 81 százalékról 1926/27-ben 86 százalékra emelkedett, 1927/28-ban pedig 86,9 százaléknak kell lennie, — az ipar nem társadalmasított szektorának szerepe viszont évről évre csökken: az egész ipar termeléséhez viszonyítva az 1924/25. évi 19 százalékról 1926/27-ben 14 százalékra csökkent, 1927/28-ban pedig 13,1 százalékra kell csökkennie.

Ami a magántőkének a nagy (cenzusos) iparban betöltött szerepét illeti, az nemcsak viszonylag csökken (1924/25-ben 3,9 százalék, 1926/27-ben 2,4 százalék), hanem abszolút mértékben is (1924/25-ben 169 millió háborúelőtti rubel, 1926/27-ben 165 millió háborúelőtti rubel).

A magánkapitalista elemek az ország áruforgalma terén is kiszorulnak. A társadalmasított szektornak az egész kereskedelmi-közvetítő forgalomhoz viszonyított részaránya 1924/25-ben 72,6 százalék, a nagykereskedelemben 90,6 százalék, a kiskereskedelemben 57,3 százalék volt, 1926/27-ben a társadalmasított szektornak az egész forgalomhoz viszonyított részaránya már 81,9 százalékra, a nagykereskedelemben 94,9 százalékra, a kiskereskedelemben 67,4 százalékra emelkedett, — ugyanakkor a magánszektor részaránya ez alatt az idő alatt az egész kereskedelmi-közvetítő forgalomhoz képest 27,4 százalékról 18,1 százalékra, a nagykereskedelemben 9,4 százalékról 5,1 százalékra, a kiskereskedelemben 42,7 százalékról 32,6 százalékra csökkent, 1927/28-ban pedig a magánszektor részarányának a kereskedelem minden ágában tovább kell csökkennie.

Következtetés: országunk biztosan és gyorsan halad a szocializmus felé, háttérbe szorítva és a népgazdaságból lépésről lépésre kiszorítva a kapitalista elemeket.

Ez a tény felfedi előttünk annak a kérdésnek alapját: „ki — kit győz le.” Ezt a kérdést Lenin 1921-ben vetette fel, az új gazdasági politika bevezetése után. Össze tudjuk-e kapcsolni szocializált iparunkat a parasztgazdasággal, ki tudjuk-e szorítani a magánkereskedőt, a magánkapitalistát és megtanulunk-e kereskedni,, vagypedig a magántőke győz le bennünket, szakadást idézve elő a proletariátus és a parasztság között, — ez volt akkor a kérdés. Most elmondhatjuk, hogy ezen a téren alapjában véve már döntő sikereink vannak. Ezt talán csak vakok vagy elmebetegek tagadhatják.

Most azonban az a kérdés: „ki — kit győz le”, már más jelleget ölt. Most ez a kérdés a kereskedelem teréről a termelés terére, a kisipari termelés terére, a mezőgazdasági termelés terére tevődik át, ahol a magántőkének még van bizonyos befolyása és ahonnan azt rendszeresen ki kell szorítani.

A párt feladata: kiszélesíteni és megszilárdítani szocialista parancsnoki magaslatainkat a népgazdaság minden ágában, a városban és a falun egyaránt, tartva az irányt a népgazdaság kapitalista elemeinek a felszámolására.

2. Szocialista nagyiparunk fejlődési üteme

a) Az ország egész iparának több mint 77 százalékát felölelő államosított nagyipar termelésének növekedése. Míg az államosított nagyipar termelésének növekedése (háborúelőtti rubelban) 1925/26-ban a megelőző évhez viszonyítva 42,2 százalék, 1926/27-ben 18,2 százalék volt, 1927/28-ban pedig 15,8 százalék lesz, addig az Állami Tervhivatal nem végleges és felettébb alacsonyra szabott ötéves előirányzata szerint a termelésnek öt év alatt 76,7 százalékkal kell növekednie, ami azt jelenti, hogy a termelés évenként aritmetikai átlagban 15 százalékkal emelkedik és az ipari termelés 1931/32-ben kétszerese lesz a háborúelőtti termelésnek.

Ha az ország egész iparának, mind a nagyiparnak (állami és magán nagyiparnak), mind a kisiparnak össztermelését vesszük, akkor a termelés évi növekedése aritmetikai átlagban az Állami Tervhivatal ötéves előirányzata szerint 12 százalék lesz, ami azt jelenti, hogy az egész ipar termelése 1931/32-ben a háborúelőttinél majdnem 70 százalékkal lesz nagyobb.

Amerikában az egész ipar termelésének évi növekedése az 1890—1895-ig terjedő öt év alatt 8,2 százalék, az 1895—1900-ig terjedő öt év alatt 5,2 százalék, az 1900—1905-ig terjedő öt év alatt 2,6 százalék, az 1905—1910-ig terjedő 5 év alatt 3,6 százalék volt. Oroszországban az 1895—1905-ig terjedő tíz év alatt az évi átlagos növekedés 10,7 százalék, az 1905— 1913-ig terjedő nyolc év alatt 8,1 százalék volt.

Szocialista iparunk, úgyszintén az egész ipari termelés évi növekedésének százaléka rekord százalék, amilyet nem ért el a világ egyetlen nagy kapitalista országa sem.

És ezt annak ellenére értük el, hogy míg az amerikai ipart, és különösen a háborúelőtti orosz ipart bőségesen termékenyítette a külföldi tőke hatalmas beáramlása, addig a mi államosított iparunk kénytelen saját felhalmozásaira támaszkodni.

És ezt annak ellenére értük el, hogy államosított iparunk már az újjáalakítás időszakába lépett, amikor ipari termelésünk növekedését döntő módon a régi gyárak technikai átépítése és újak építése határozza meg.

Egész iparunk, és különösen szocialista iparunk fejlődési üteme eléri és túlszárnyalja a kapitalista országok iparának fejlődését.

b) Mivel magyarázható nagyiparunk fejlődésének ez a példátlan üteme?

Először azzal, hogy nagyiparunk államosított ipar, minek következtében nincsenek olyan önző és társadalomellenes érdekei, mint a magánkapitalista csoportoknak, és megvan a lehetősége arra, hogy az egész társadalom érdekeinek megfelelően fejlődjék.

Másodszor azzal, hogy nagyiparunk a legnagyobb üzemű és legkoncentráltabb a világ összes létező iparai közül, minek következtében minden lehetősége megvan arra, hogy legyőzze a magánkapitalista ipart.

Harmadszor azzal, hogy az államnak, amely kezében tartja az államosított közlekedést, az államosított hitelt, az államosított külkereskedelmet, az általános állami költségvetést, minden lehetősége megvan arra, hogy tervszerűen mint egységes ipari gazdaságot vezesse az államosított ipart, ami óriási előny minden más iparral szemben és sokszorosan gyorsítja iparunk fejlődési ütemét.

Negyedszer azzal, hogy államosított iparunknak, mint a legnagyobb üzemű és legnagyobb teljesítőképességű iparnak, minden lehetősége megvan arra, hogy tántoríthatatlanul folytassa az önköltség csökkentésére, a gyári eladási árak csökkentésére és a termelés olcsóbbá tételére irányuló politikáját, és ezzel növelje termelvényeinek piacát, fokozza a belső piac felvevőképességét és egyre bővülő forrást teremtsen a termelés további fejlesztése számára.

Ötödször azzal, hogy az államosított ipar, sok okból, többek közt azért is, mert árleszállítási politikát folytat, a város és a falu, a proletariátus és a parasztság fokozatos közeledésének viszonyai között fejlődhet, ellentétben a kapitalista iparral, amely a parasztság életerejét kiszívó burzsoá város és a tönkremenő falu fokozódó ellenségeskedésének viszonyai között fejlődik.

Végül azzal, hogy az államosított ipar a munkásosztályra, egész fejlődésünk hegemónjára támaszkodik, minek következtében megvan a lehetősége arra, hogy általában könnyebben fejlessze a technikát és különösen a munka termelékenységét, hogy ésszerűsítse a termelést és az igazgatást, mert a munkásosztály széles tömegei támogatják, ami nincs meg és nem is lehet meg az ipar kapitalista rendszerében.

Mindennek kétségtelen bizonyítéka az, hogy technikánk az utóbbi két év alatt gyorsan növekedett és az új iparágak (a gépgyártás, szerszámgépgyártás, a turbogenerátorok gyártása, az automobil- és repülőgépgyártás, a vegyiipar stb.) gyorsan fejlődtek.

Ezt bizonyítja iparunk ésszerűsítése a munkanap egyidejű rövidítése (a hétórás munkanap bevezetése) és a munkásosztály anyagi és kulturális helyzetének szüntelen emelkedése mellett, ami nincs meg és nem is lehet meg a gazdaság kapitalista rendszerében.

Szocialista iparunk példátlan fejlődési üteme közvetlen és kétségtelen bizonyítéka a szovjet termelési rendszer fölényének a kapitalista rendszerrel szemben.

Leninnek igaza volt, amikor még 1917 szeptemberében, mielőtt a bolsevikok megragadták volna a hatalmat, azt mondotta, hogy nekünk, megteremtve a proletariátus diktatúráját, megvan a lehetőségünk arra és kötelességünk, hogy „gazdaságilag is utolérjük, és túlszárnyaljuk az előrehaladott országokat” (XXL köt. 191. old.).

A párt feladata: megszilárdítani a szocialista iparfejlesztés elért ütemét, és fokozni azt a közeljövőben, hogy megteremtsük azokat a kedvező feltételeket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy utolérjük és túlszárnyaljuk az előrehaladott kapitalista országokat.

3. Mezőgazdaságunk fejlődési üteme

a) A falun, fordítva, viszonylag lassan növekszik a termelés. Míg 1925/26-ban az összes termés növekedése (háborúelőtti rubelokban) az előző évhez képest 19,2 százalék, 1926/27-ben 4,1 százalék volt, 1927/28-ban 3,2 százalék lesz, addig az Állami Tervhivatal hozzávetőleges és jelentékenyen csökkentett ötéves előirányzata szerint a termelés öt év alatt 24 százalékkal fog növekedni, úgyhogy a termelés évi növekedése aritmetikai átlagban 4,8 százalék lesz, és 1931/32-ben a mezőgazdasági termelés 28—30 százalékkal fogja meghaladni a háborúelőtti termelést.

Ez a mezőgazdasági termelés többé-kevésbé tűrhető évi növekedése. De ez — a kapitalista országokhoz viszonyítva — egyáltalában nem nevezhető rekordtermelésnek és nem elegendő ahhoz, hogy a jövőben fenntartsuk a mezőgazdaság és az államosított ipar szükséges egyensúlyát.

Az Északamerikai Egyesült Államokban a mezőgazdaság összes termésének évi növekedése az 1890-től 1900-ig terjedő évtizedben 9,3 százalék, az 1900-tól 1910-ig terjedő évtizedben 3,1 százalék, az 1910-től 1920-ig terjedő évtizedben 1,4 százalék volt. A háborúelőtti Oroszországban a mezőgazdasági termelés évi növekedése az 1900-tól 1911-ig terjedő évtizedben 3,2—3,5 százalék volt.

Igaz, mezőgazdasági termelésünk évi növekedése az 1926/27—1931/32-es ötéves időszak alatt 4,8 százalék lesz, tehát — mint látható — a mezőgazdasági termelés növekedésének százaléka a szovjet viszonyok között nagyobb, mint a kapitalista Oroszország idején. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy míg az államosított ipar össztermelése 1931/32-ben kétszer akkora lesz, mint a háborúelőtti ipari termelés, az egész ipar termelése pedig 1931/32-ben körülbelül 70 százalékkal fogja meghaladni a háborúelőtti színvonalat, — a mezőgazdaság termelése erre az időre csak 28—30 százalékkal, vagyis egyharmadnál kevesebbel fogja felülmúlni a háborúelőtti mezőgazdasági termelést.

Ennélfogva mezőgazdaságunk fejlődésének üteme nem ismerhető el eléggé kielégítőnek.

b) Mivel magyarázható az, hogy mezőgazdaságunk fejlődési üteme államosított iparunk fejlődési üteméhez képest viszonylag lassú?

Ez mezőgazdasági technikánk rendkívüli elmaradottságával és a falu kulturális állapotának nagyon alacsony színvonalával, valamint, különösen, azzal magyarázható, hogy szétforgácsolt mezőgazdasági termelésünk nem rendelkezik azokkal az előnyökkel, amelyekkel egyesített államosított nagyiparunk rendelkezik. A mezőgazdasági termelés előszöris nincs államosítva és nincs egyesítve, hanem szét van forgácsolva és apró darabokban szét van szórva. Nem vezetik tervszerűen és egyelőre túlontúlnyomórészt alá van vetve a kistermelés ösztönösségének. Nincs egyesítve és nagyüzemesítve a kollektivizálás vonalán, aminek következtében még kedvező kizsákmányolási talaj a kulák elemek számára. Ezek az okai annak, hogy a szétforgácsolt mezőgazdaság meg van fosztva az egyesített és tervszerűen vezetett nagyüzemű termelés óriási előnyeitől, amelyekkel államosított iparunk rendelkezik.

Hol a mezőgazdaság kiútja? Talán lassítani kellene egész iparunk és különösen államosított iparunk fejlődési ütemét? Semmi esetre sem! Ez reakciós, proletárellenes utópia volna. (Felkiáltások: „Úgy van!”) Az államosított iparnak gyorsított ütemben kell fejlődnie és így is fog fejlődni. Ez a biztosítéka annak, hogy a szocializmus felé haladjunk előre. Ez a biztosítéka annak, hogy végül iparosítani fogjuk magát a mezőgazdaságot is.

Hol van hát a kiút? A kiút abban van, hogy a kis és szétforgácsolt parasztgazdaságok a föld társas megművelése alapján átmennek nagyüzemű és egyesített gazdaságokba, áttérnek a föld kollektív megművelésére új, magasabb technika alapján.

A kiút abban van, hogy a kis és törpe parasztgazdaságokat fokozatosan, de állhatatosan, nem kényszer, hanem példaadás és meggyőzés útján nagygazdaságokban egyesítjük, a föld közös, társas, kollektív, megművelése alapján, mezőgazdasági gépeket és traktorokat alkalmazva, és alkalmazva a földművelés belterjességét fokozó tudományos módszereket.

Más kivezető út nincs.

Máskülönben mezőgazdaságunk nem képes sem utólérni, sem túlszárnyalni a fejlett mezőgazdasággal rendelkező kapitalista országokat (Kanada stb.).

Mindazok az intézkedéseink, amelyeket a mezőgazdaság tőkés elemeinek korlátozása, a falu szocialista elemeinek fejlesztése, a paraszti gazdaságoknak a szövetkezeti fejlődés medrébe való bevonása terén, valamint annak érdekében tettünk, hogy az állam tervszerűen befolyásolja a falut azáltal, hogy átkarolja a paraszti gazdaságot mind az ellátás és értékesítés, mind a termelés oldaláról, — mindezek az intézkedések, igaz, döntő fontosságú, de mégiscsak előkészítő intézkedések ahhoz, hogy a mezőgazdaságot átállítsuk a kollektivizmus vágányára.

c) Mit tett a párt két év alatt ebben az irányban? Nem keveset tett. De korántsem tett meg mindent, amit megtehetett volna.

Ami a mezőgazdaságnak, hogy úgy mondjam, kívülről, a mezőgazdaságnak a szükséges gyártmányokkal való ellátása vonalán és a mezőgazdasági termékek értékesítése vonalán történő átkarolását illeti, eredményeink a következők: a mezőgazdasági szövetkezetek most a parasztbirtokoknak körülbelül egyharmadát egyesítik; a fogyasztási szövetkezetek 1924/25-ben a falu ellátásának 25,6 százalékát, 1926/27-ben már 50,8 százalékát tartották kezükben; a szövetkezeti és állami szervek 1924/25-ben a mezőgazdasági termékek 55,7 százalékát, 1926/27-ben már 63 százalékát értékesítették.

Ami a mezőgazdaságnak, hogy úgy mondjam, belülről, a mezőgazdasági termelés vonalán történő átkarolását illeti, ezen a téren rendkívül keveset csináltunk. Elég, ha annyit mondok, hogy a kolhozok és szovhozok ma az egész mezőgazdasági termelésnek mindössze alig több mint 2 százalékát, és az árutermelésnek alig több mint 7 százalékát adják.

Ennek természetesen több objektív és szubjektív oka van: ügyetlenül nyúlnak a dologhoz, funkcionáriusaink nem fordítanak elegendő figyelmet erre a dologra, a parasztok konzervatívak és elmaradottak, hiányzanak a föld társas megművelésére való áttérés finanszírozásához szükséges pénzösszegek stb. Márpedig ehhez nem csekély összegek kellenek.

Lenin a X. kongresszuson azt mondotta, hogy még nem állnak rendelkezésünkre azok az alapok, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a mezőgazdaságot alávessük az állami vagy kollektív elvnek. Azt hiszem, most már lesznek ilyen alapjaink, és idővel növekedniök is kell. Az a helyzet alakult ki, hogy ha nem egyesítjük a szétforgácsolt paraszti gazdaságokat, ha nem állítjuk át őket a föld társas megművelésére, akkor lehetetlen komolyabb mértékben előmozdítani a mezőgazdaság intenzívebbé tételét és gépesítését, lehetetlen úgy szervezni a dolgot, hogy mezőgazdaságunk fejlődési üteme utolérje a kapitalista országokét, például Kanadáét.

Ezért a feladat az, hogy falusi funkcionáriusaink figyelmét erre a fontos dologra összpontosítsuk.

Azt hiszem, hogy a földművelésügyi népbiztosságok és a mezőgazdasági szövetkezetek szervei mellett működő kölcsönző állomásoknak ebben a dologban igen nagy szerepet kell betölteniök.

Egy példával akarom szemléltetni, hogyan segítik néha a szovhozok a parasztokat abban, hogy áttérjenek a föld kollektív megművelésére, ami a parasztok számára óriási előnnyel jár. Az Ukrajnai Szovhoztrösztről van szó, amely traktoraival segítette az odesszai járás parasztjait. A parasztok megköszönték a segítséget. Levelük nemrég jelent meg az „Izvesztyijá”-ban. Engedjék meg, hogy ezt a levelet felolvassam. (Felkiáltások: „Halljuk!”)

„Mi, a Sevcsenko, Kraszin, Kalinyin, «Vörös Csillag» és «Felkelő Nap» tanyák telepesei, hálás köszönetét mondunk a Szovjethatalomnak azért az óriási segítségért, melyet gazdaságunk helyreállításában nyújtott nekünk. Többségünk szegényparaszt, akiknek se lovuk, se felszerelésük, — ezért nem tudtuk megművelni a nekünk juttatott földet, és kénytelenek voltunk bérbeadni az idevaló kulákoknak a termés egy részéért. A termés silány volt, mert tudvalevő, hogy a bérlő nem jól műveli meg az idegen földet. Azokat a kis hiteleket, amelyeket az államtól kaptunk, feléltük és évről évre szegényedtünk.

Ebben az évben eljött hozzánk az Ukrajnai Szovhoz-tröszt képviselője és azt javasolta, hogy ne pénzkölcsönt vegyünk, hanem műveltessük meg földjeinket traktorokkal. Egy-két kulák kivételével valamennyi telepes beleegyezett ebbe, bár nem nagyon hittük, hogy a munkát rendesen fogják elvégezni. Nagy örömünkre és a kulákok bosszúságára a traktorok felszántották az egész szűzföldet és ugart, ötször-hatszor megforgatták és megboronálták, hogy megtisztítsák a gyomtól és végül nemes búzával vetették be az egész földet. A kulákok ma már nem nevetnek a traktorbrigád munkáján. Járásunkban az idén, mivel nagyon kevés volt az eső, a parasztok alig vetettek őszit, azokon a földeken pedig, ahol vetettek, még nem kelt ki a vetés. A mi földjeinken azonban, a telepesek földjein, száz meg száz gyeszjatyina ugaron gyönyörű búza zöldell, amilyen nincs a leggazdagabb német telepeken sem.

A traktorok az őszi búzavetésen kívül teljesen elvégezték az őszi szántást a tavaszi vetés alá. Most nincs egyetlen gyeszjatyina földünk sem, amely ne volna fölszántva, vagy bérbe volna adva. Nincs köztünk egyetlenegy szegényparaszt sem, akinek ne volna néhány gyeszjatyina őszi búzavetése.

Miután a magunk szemével láttuk, hogyan dolgoznak a traktorok, nem akarunk tovább szegényes kisgazdaságot folytatni, és úgy döntöttünk, hogy társadalmasított traktoros gazdaságot szervezünk, amelyben nem lesznek különálló, apró, paraszti vetésdarabok. A Tarasz Sevcsenko szovhoz, amellyel szerződést kötöttünk, már elvállalta, hogy megszervezi számunkra a traktoros gazdaságot” („Izvesztyija” 267. sz. 1927 november 22).

Ezt írják a parasztok.

Minél több ilyen példát, elvtársak, és akkor messze előre lehetne lendíteni a falu kollektivizálásának ügyét.

A párt feladata: szélesebben kell átkarolni a paraszti gazdaságot a szövetkezetekkel és az állami szervekkel az értékesítés és ellátás vonalán, és falusi építőmunkánk soronlvő gyakorlati feladataként ki kell tűzni azt, hogy a szélforgácsolt paraszti gazdaságokat fokozatosan átállítjuk az egyesített nagyüzemű gazdaságok vágányára, a föld társas, kollektív megművelésére a földművelés belterjesítése és gépesítése alapján, mert a fejlődésnek ez az útja a legfontosabb eszköze annak, hogy a mezőgazdaság fejlődési ütemét meggyorsítsuk és a falu kapitalista elemeit leküzdjük.

* * *

Egészében ezek eredményeink és vívmányaink a gazdasági építés terén.

Ez nem jelenti azt, hogy e téren nálunk minden rendben van. Nem, elvtársak, nálunk korántsincs minden rendben.

Így például megtalálhatók nálunk az áruhiány elemei. Ez — gazdaságunk mínusza. Ez azonban, sajnos, egyelőre elkerülhetetlen mínusz. Mert az a tény, hogy a termelési eszközök termelését gyorsabb ütemben fejlesztjük, mint a könnyűipart, — ez a tény egymagában meghatározza, hogy nálunk a legközelebbi években még meglesznek az áruhiány elemei. De nem tehetünk másként, ha minden módon előre akarjuk lendíteni országunk iparosítását.

Vannak emberek, például a mi ellenzékünk, akik ideológiájuk anyagát az üzletek előtt sorbanálló spekulánsoktól szerzik be, és áruhiányról ordítoznak, de ugyanakkor „ultraiparosítási” politikát követelnek. Ez természetesen ostobaság, elvtársak. Így csak tudatlan emberek beszélhetnek. Nehéziparunkat nem lehet és nem is szabad szűkebb keretek közé szorítanunk a könnyűipar minden módon való fejlesztése kedvéért. De meg a könnyűipart sem lehet kellő mértékben fejleszteni, ha nem gyorsítjuk a nehézipar fejlődését.

Növelni lehetne a készáruk behozatalát és ilymódon enyhíteni lehetne az áruhiányt, — ezt követelte egy időben az ellenzék. Ez azonban olyan ostobaság, hogy az ellenzék kénytelen volt felhagyni vele. Más kérdés az, hogy elég ügyesen enyhítik-e nálunk az áruhiány elemeit, ami viszonyaink között teljesen lehetséges, és amit a párt mindenkor követelt. Azt hiszem, hogy éppen ezen a téren nálunk nincs minden rendben.

Tény továbbá az is, hogy viszonylag nem kevés a kapitalisták száma mind az ipar, mindpedig a kereskedelem terén. Ezeknek az elemeknek a részaránya nem olyan csekély, mint ahogy azt olykor egyes elvtársaink feltüntetik. Ez szintén mínusz népgazdaságunk mérlegében.

Nemrég olvastam Larin elvtárs „A magántőke a Szovjetunióban” című, minden tekintetben érdekes könyvét. Ajánlom az elvtársaknak, olvassák el ezt a kis könyvet. Meggyőződhetnek ebből a könyvből, hogy a tőkés milyen ügyesen és ravaszul takarózik a kisipari szövetkezet, a mezőgazdasági szövetkezet, egyik-másik állami kereskedelmi szerv lobogójával. Vajon megteszünk-e mindent, hogy a kapitalista elemeket korlátozzuk, számukat csökkentsük, és végül a népgazdaság szférájából ki is küszöböljük? Azt hiszem, hogy nem teszünk meg mindent. Tudom például, hogy általában a kisiparban, és különösen a bőr- és textiliparban, szép számmal vannak új milliomosok, akik kiuzsorázzák a kisiparosokat és általában a kistermelőket. Vajon megteszünk-e mindent, hogy ezeket a kizsákmányoló elemeket gazdaságilag bekerítsük és kiszorítsuk azáltal, hogy a kisiparosokat összekapcsoljuk a szövetkezetekkel, vagy az állami szervekkel? Aligha lehet kétséges, hogy e téren korántsem teszünk meg mindent. Pedig ennek a kérdésnek komoly jelentősége van számunkra.

Továbbá, a faluban bizonyos mértékben megnövekedett a kulákság. Ez mínusz gazdaságunk mérlegében. Vajon megteszünk-e mindent, hogy gazdaságilag korlátozzuk és elszigeteljük a kulákságot? Azt hiszem, hogy nem teszünk meg mindent. Nincs igazuk azoknak az elvtársaknak, akik azt hiszik, hogy közigazgatási rendszabályokkal, a GPU-val lehet és kell a kulákkal végezni: parancs, pecsétet rá és pont. Ez könnyű eszköz, de korántsem hatásos. A kulákot gazdasági jellegű rendszabályokkal és a szovjet törvényesség alapján kell torkonragadni. A szovjet törvényesség nem üres frázis. Ez természetesen nem zárja ki azt, hogy bizonyos szükséges közigazgatási rendszabályokat alkalmazzunk a kulák ellen. De a gazdasági jellegű rendszabályokat nem szabad közigazgatási intézkedésekkel helyettesíteni. Igen komoly figyelmet kell fordítani arra, hogy szövetkezeti szerveink gyakorlatában, különösen a mezőgazdasági hitel vonalán, a kulákság elleni harc terén ne ferdítsék el a pártvonalat.

Továbbá az is tény, hogy az iparban rendkívül lassú ütemben csökken az önköltség, rendkívül lassan csökken az ipari áruk gyári eladási ára, és különösen a városi áruk kiskereskedelmi ára. Ez szintén mínusz gazdasági építésünk mérlegében. Hangsúlyoznunk kell, hogy ezen a téren az állami, a szövetkezeti, a pártapparátus egyaránt igen nagy ellenállást fejt ki. Elvtársaink nyilván nem értik, hogy az a politika, mely az iparcikkek árának leszállítására irányul, egyik legfontosabb emelője iparunk javításának, a piac kibővítésének és annak, hogy gazdagítsuk azt a forrást, amely nélkül iparunk nem fejlődhet. Aligha lehet kétséges, hogy ezt a mínuszt csak úgy számolhatjuk fel, ha kíméletlen harcot folytatunk az apparátusnak az árleszállítási politika végrehajtása terén észlelhető lanyhasága, ellenállása ellen.

Végül mínusz az is, hogy a vodka ott szerepel a költségvetésben, hogy külkereskedelmünk rendkívül lassú ütemben fejlődik és hogy nincs elegendő tartalékunk. Azt hiszem, el lehetne kezdeni a szeszgyártás fokozatos leépítését, és vodka helyett olyan bevételi forrásokat lehetne nyitni, mint a rádió és mozi. Valóban, miért ne lehetne kezünkbe venni ezeket a nagyon fontos eszközöket, és miért ne lehetne ezt a feladatot rátermett, igazi bolsevikokra bízni, akik sikeresen megbirkóznának vele, és végül is lehetővé tennék a szeszgyártás leépítését?

Ami a külkereskedelmet illeti, azt hiszem, hogy gazdasági téren észlelhető számos nehézségünknek elégtelen kivitelünk a gyökere. Fokozhatjuk-e kivitelünket? Azt hiszem, igen. Megteszünk-e mindent, hogy a lehető legnagyobb mértékben fokozzuk exportunkat? Azt hiszem, nem.

Ugyanezt kell mondanunk a tartalékokról is. Nincs igazuk azoknak az elvtársaknak, akik néha könnyelműségből, néha pedig tudatlanságból azt mondják, hogy nincsenek tartalékaink. Nem, elvtársak, vannak valamelyes kis tartalékaink. Államunk valamennyi szerve, a kerületi és kormányzósági szervektől a területi és központi szervekig, igyekszik tartalékolni valamit szűkös napokra. Ez a tartalék azonban kevés. Ezt be kell vallanunk. Ezért feladatunk az, hogy amennyire csak lehet, növeljük tartalékainkat, még ha ez olykor bizonyos napi szükségletek rovására megy is.

Ezek, elvtársak, gazdasági építésünk árnyoldalai, amelyekre figyelmet kell fordítanunk, és amelyeket bármi áron fel kell számolnunk, hogy gyorsabb ütemben haladhassunk előre.

4. Az osztályok, az államapparátus, az ország kulturális fejlődése

Az ország gazdasági helyzetének kérdéseiről áttérünk a politikai helyzet kérdéseire.

a) A munkásosztály. Néhány számadat a munkásosztály és általában a bérből és fizetésből élők számának növekedéséről. A bérből és fizetésből élők száma (munkanélküliek nélkül) 1924/25-ben 8 215 000, 1926/27-ben 10 346 000 volt. A növekedés 25 százalék. Ebből fizikai munkások száma, beleértve a mezőgazdasági és idénymunkásokat is, 1924/25-ben 5 448 000, 1926/27-ben 7 060 000 volt. A növekedés 29,6 százalék. Ebből nagyipari munkás 1924/25-ben 1 794 000, 1926/27-ben 2 388 000. A növekedés 33 százalék.

A munkásosztály anyagi helyzete. A bérből és fizetésből élők részesedése a nemzeti jövedelemben 1924/25-ben 24,1 százalék volt, 1926/27-ben pedig ez a részesedés 29,4 százalékra emelkedett, ami azt jelenti, hogy a bérből és fizetésből élők 30 százalékkal többet kapnak a nemzeti jövedelemből, mint a háború előtt, ezzel szemben más társadalmi csoportok, köztük a burzsoázia részesedése a nemzeti jövedelemben ugyanebben az időszakban kisebb lett (például a burzsoázia részesedése 5,5 százalékról 4,8 százalékra csökkent). Az egész állami iparban foglalkoztatott munkások reálbére, a juttatásokat nem számítva, 1924/25-ben havi 25,18, 1926/27-ben havi 32,14 moszkvai indexrubel volt, ami két év alatt 27,6 százalék növekedést jelent és 5,4 százalékkal haladja meg a háborúelőtti színvonalat. A juttatásokkal (társadalombiztosítás, kulturális szükségletekre folyósított összegek, közszolgáltatások stb.) együtt a munkabér 1924/25-ben a háborúelőttinek 101,5 százaléka, 1926/27-ben pedig a háborúelőttinek 128,4 százaléka volt. A társadalombiztosítás alapjai az 1924/25. évi 461 millió rubelról 1926/27-ben 852 millió rubelra emelkedtek, vagyis a növekedés 85 százalék, ami lehetővé tette, hogy 513 000 embert helyezzünk el üdülőkben és szanatóriumokban, hogy 460 000 munkanélkülit segélyezzünk és 700 000 nyugdíjasnak (a munka és a polgárháború rokkantjainak) folyósítsunk nyugdíjat, és hogy a beteg munkásoknak a betegség ideje alatt teljes munkabérüket kifizessük.

Két évvel ezelőtt, 1924/25-ben, valamivel több mint 132 millió rubelt költöttünk, vagyis fordítottunk munkáslakások építésére, 1925/26-ban valamivel több mint 230 milliót, 1926/27-ben 282 milliót, 1927/28-ban pedig valamivel több mint 391 milliót fogunk kiadni, hozzászámítva a Központi Végrehajtó Bizottság Kiáltványa alapján erre a célra rendelt 50 milliót is. Az elmúlt három év alatt az ipar, a közlekedés, a végrehajtó bizottságok és a szövetkezetek vonalán munkáslakások építésére, egyéni építkezések nélkül, összesen 644 700 000 rubelt költöttünk, az 1927/28-as építkezést is hozzászámítva 1 milliárd 36 millió rubelt. Ezekből a ráfordításokból három év alatt 4 594 000 m2 lakóteret lehetett építeni, 257 000 munkásnak, családtagjaikkal együtt pedig körülbelül 900 000 embernek lehetett lakást adni.

A munkanélküliség kérdése. Meg kell mondanom, hogy itt a Szovjetunió Szakszervezeteinek Központi Tanácsa és a Munkaügyi Népbiztosság adatai eltérnek egymástól. Én a Munkaügyi Népbiztosság számait fogadom el, mert azok a valódi munkanélkülieket ölelik fel, azokat, akiket a munkaközvetítő hivatalok nyilvántartanak. A Munkaügyi Népbiztosság adatai szerint a munkanélküliek száma két év alatt 950 000- ről 1 048 000-re emelkedett. Közülük ipari munkás 16,5 százalék, értelmiségi és szakképzetlen munkás 74 százalék. A munkanélküliség fő forrása tehát a falu túlnépesedése, és csak mellékes forrása az, hogy iparunk bizonyos minimális számú ipari munkást még nem tudott felszívni.

Összegezve: az egész munkásosztály anyagi helyzetének színvonala kétségtelenül emelkedett.

A párt feladata: folytatni a munkásosztály anyagi és kulturális helyzetének további javítására, a munkásosztály munkabérének további emelésére irányuló vonalat.

b) A parasztság. Azt hiszem, hogy a parasztság rétegeződését nem érdemes számokkal szemléltetni, mivel beszámolóm így is hosszúra nyúlt, a számok pedig közismertek. Kétségtelen, hogy a proletárdiktatúrában végbemenő rétegeződés nem azonosítható a kapitalista rendben végbemenő rétegeződéssel. A kapitalizmusban a két szélsőség: a szegényparasztság és a kulákság növekszik, a középparaszt pedig felmorzsolódik. Nálunk, fordítva, a középparasztság növekszik, mert a szegényparasztság bizonyos része középparaszttá válik, növekszik a kulákság, a szegényparasztság pedig csökken. Ez a tény azt bizonyítja, hogy, mint eddig, most is, a középparaszt a földművelés központi alakja. A vele való blokknak, miközben a szegényparasztságra támaszkodunk, döntő jelentősége van egész építésünk sorsára nézve, a proletárdiktatúrára nézve.

A falu anyagi helyzetének általános javulása. Adataink szerint a paraszti lakosság jövedelme nő. A paraszti lakosság jövedelme két évvel ezelőtt, 1924/25-ben 3 milliárd 548 millió rubel volt, 1926— 27-ben ez a jövedelem 4 milliárd 792 millió rubelra, vagyis 35,1 százalékkal emelkedett, a paraszti lakosság ellenben ez alatt az időszak alatt mindössze 2,38 százalékkal növekedett. Ez kétséget kizárólag azt mutatja, hogy a falu anyagi helyzete javul.

Ez nem jelenti azt, hogy az ország parasztsága mindenütt javított anyagi helyzetén. Tudják, hogy e két év alatt helyenként meglehetősen különböző terméseredmények voltak, és az 1924-es rossz termés következményeit még nem heverték ki teljesen. Ezért állami segélyezésben kellett részesíteni a dolgozó parasztságot általában, és különösen a szegényparasztságot. Az állam 1925/26-ban 373 millió, 1926/27-ben 427 millió rubellal segélyezte a dolgozó parasztságot. A szegényparasztság külön segélyezése 1925/26-ban: pénzkiutalások a legszegényebb gazdaságoknak — 38 millió rubel; adókedvezmények a szegényparaszti gazdaságoknak — 44 millió rubel; biztosítási kedvezmények a szegényparasztságnak — 9 millió rubel; összesen 91 millió rubel. A szegényparasztság külön segélyezése 1926/27-ben ugyanilyen címeken: 39 millió rubel, 52 millió rubel, 9 millió rubel, összesen körülbelül 100 millió rubel.

Eredmény: a parasztság zömének anyagi helyzete javul.

A párt feladata: folytatni a parasztság zöme és elsősorban a szegényparasztság anyagi és kulturális helyzetének további javítására irányuló vonalat, erősíteni a munkásosztály és a parasztság szövetségét, emelni a munkásosztály és pártja tekintélyét a falun.

c) Az új burzsoáziaAz értelmiség. Az új burzsoáziának jellemző vonása, hogy, a munkásosztállyal és a parasztsággal ellentétben, nincs oka arra, hogy elégedett legyen a Szovjethatalommal. Elégedetlensége nem véletlen jelenség. Elégedetlenségének megvannak a maga gyökerei az életben.

Az előbb beszéltem népgazdaságunk növekedéséről, beszéltem iparunk növekedéséről, a népgazdaság szocialista elemeinek növekedéséről, a magánvállalkozók viszonylagos súlyának csökkenéséről, a kiskereskedők kiszorításáról. De mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy miközben iparunk és kereskedelmi szerveink nőnek, ugyanakkor a kis- és középtőkések tízezrei tönkremennek. Hány kis és közepes boltot zártunk be ez évek alatt? Ezret meg ezret. És hány kisiparos proletarizálódott? Ezrek. És hány hivatalnokot bocsátottunk el államapparátusunk létszámának csökkentésekor? Százakat és ezreket.

Iparunk előrehaladása, kereskedelmi és szövetkezeti szerveink előrehaladása, államapparátusunk javulása előnyt jelent munkásosztályunk számára, előnyt jelent a parasztság zöme számára, de hátrányt az új burzsoázia, hátrányt általában a középrétegek, és különösen a városi középrétegek számára. Érthető, hogy ezekben a rétegekben egyre nő a Szovjethatalommal való elégedetlenség. Innen ered ezeknek a köröknek az ellenforradalmi hangulata. Ezért van az, hogy a szmenovehista ideológia oly divatos áru az új burzsoázia politikai piacán.

De hiba volna azt hinni, hogy valamennyi alkalmazott, hogy az egész értelmiség elégedetlen a Szovjethatalommal, zúgolódik és forrong a Szovjethatalom ellen. Az új burzsoázia köreiben észlelhető elégedetlenség növekedésén kívül tény az is, hogy az értelmiség rétegeződik, hogy a dolgozó értelmiség százai és ezrei hátat fordítanak a szmenovehizmusnak és közelednek a Szovjethatalomhoz. Ez a tény, elvtársak, kétségtelenül pozitív tény, amelyet ki kell emelnünk.

Úttörő e téren a műszaki értelmiség, amelynek, mivel szoros kapcsolatban van a termelési folyamattal, lehetetlen nem látnia, hogy a bolsevikok előreviszik országunkat, jobbra fordítják a sorsát. Az olyan gigászi építkezések, mint a volhovi, a dnyeperi, a szviri erőmű, a turkesztáni vasút, a Volga—Don csatorna, a számos új gyáróriás, amelyek sorsával összefügg a műszaki értelmiség egész rétegeinek a sorsa, szükségképpen bizonyos jótékony hatással vannak ezekre a rétegekre. Ez számukra nemcsak a mindennapi kenyér kérdése. Ez egyúttal a becsület ügye, az alkotás ügye, amely természetesen közelebb hozza őket a munkásosztályhoz, a Szovjethatalomhoz.

Nem is beszélek a falu dolgozó értelmiségéről, különösen a falusi tanítóságról, amely már régen a Szovjethatalom felé fordult, és csak örömmel fogadhatja a falusi iskolaügy fejlődését.

Ezért az értelmiség bizonyos köreiben észlelhető elégedetlenség növekedésével együtt tény az is, hogy a dolgozó értelmiség összefog a munkásosztállyal.

A párt feladata az, hogy folytassa az új burzsoázia elszigetelésére irányuló vonalat, és szilárdítsa a munkásosztálynak a város és a falu dolgozó, szovjet értelmiségével való összefogását.

d) Az államapparátus és a harc a bürokratizmus ellen. A bürokratizmusról olyan sokat beszélnek, hogy nem szükséges azzal bővebben foglalkoznom. Hogy állami, szövetkezeti és pártapparátusunkban megvannak a bürokratizmus elemei, az egészen kétségtelen. Hogy a bürokratizmus elemei ellen harcolnunk kell és hogy ez állandó feladatunk lesz, amíg államhatalom, amíg állam létezik, ez szintén tény.

De mégis, mindennek megvan a maga határa. Odáig vinni az államapparátusban meglevő bürokratizmus elleni harcot, hogy megsemmisítjük az államapparátust, hogy lejáratjuk az államapparátust, hogy megkíséreljük összezúzni, — ez azt jelenti, hogy a leninizmus ellenére cselekszünk, azt jelenti, hogy elfelejtjük, hogy apparátusunk szovjet apparátus, mely a világon létező minden államapparátussal összehasonlítva a legmagasabb típusú államapparátus.

Miben rejlik államapparátusunk ereje? Abban, hogy a hatalmat a Szovjetek segítségével egybekapcsolja a milliós munkás- és paraszttömegekkel. Abban, hogy a Szovjetek a munkások és parasztok tízezrei és százezrei számára az igazgatás iskolái. Abban, hogy az államapparátus nem különül el a néptömegek millióitól, hanem egybeolvad velük számtalan tömegszervezet, mindenféle bizottság, szekció, tanácskozás, munkásnőküldött-gyűlés stb. útján, amelyek körülveszik a Szovjeteket és ilymódon alátámasztják a hatalmi szerveket.

Miben rejlik államapparátusunk gyengesége? Abban, hogy bürokratikus elemek vannak benne, amelyek rontják és elferdítik a munkáját. Hogy kiirtsuk belőle a bürokratizmust — ezt pedig nem lehet egy-két év alatt kiirtani —, rendszeresen javítanunk kell az államapparátust, közelebb kell hoznunk a tömegekhez, fel kell frissítenünk új, a munkásosztály ügye iránt odaadó emberekkel, át kell alakítanunk a kommunizmus szellemében, de ne zúzzuk össze és ne járassuk le. Leninnek ezerszeresen igaza volt, amikor azt mondta: „«Apparátus» nélkül régen elpusztultunk volna. Ha nem folytatunk rendszeres és erélyes harcot az apparátus megjavításáért, elpusztulunk, még mielőtt megteremtettük volna a szocializmus alapját”.

Nem fogok bővebben foglalkozni államapparátusunknak amúgyis szembeötlő fogyatékosságaival. Itt elsősorban az aktatologatásra gondolok. Az aktatologatásról egész halom anyag van kezemben, amely fényt vet számos bírósági, közigazgatási, biztosítási, szövetkezeti és más szervezet bűnös hanyagságára.

Íme, egy paraszt, aki huszonegyszer utazott egy biztosító intézethez, hogy megkapja a jussát, és mégsem ért el semmit.

Íme, egy másik paraszt, aki 66 éves létére 600 versztet gyalogolt, hogy a kerületi nyugdíjintézetben tisztázza az ügyét, és semmit sem tudott elérni.

És íme, egy 56 esztendős parasztasszony, aki a népbíróság idézésére 500 versztet gyalogolt, több mint 600 versztet ment szekéren, és mégsem találta meg az igazát.

Rengeteg ilyen tény van. Nem érdemes őket felsorolni. Ez azonban, elvtársak, gyalázat ránk nézve! Hogy lehet tűrni ilyen botrányos dolgokat?

Végül a „visszaléptetettekkel” kapcsolatos tények. Kiderül, hogy az előléptetett munkásokon kívül vannak még „visszaléptetettek” is, akiket elvtársaik háttérbe szorítanak, de nem azért, mert nincs meg a képességük, vagy nem válnak be, hanem azért, mert lelkiismeretesen és becsületesen látják el munkájukat.

Íme, egy munkás, szerszámlakatos, akit mint tehetséges és megvesztegethetetlen embert előléptettek egy állásba a gyárban. Már egy-két éve dolgozik, becsületesen dolgozik, rendet teremt, véget vet a rossz gazdálkodásnak és pazarlásnak. Jó munkájával azonban sérti bizonyos összemelegedett „kommunista” kompánia érdekeit, zavarja nyugalmukat. És mi történt? Ez az összemelegedett „kommunista” kompánia elgáncsolja és arra kényszeríti, hogy „visszalépjen”. „Okosabb akartál lenni nálunk, nem hagysz minket nyugodtan élni, nem hagyod, hogy megszedjük magunkat, — eredj csak vissza, koma.”

Íme, egy másik munkás, szintén szerszámlakatos, csavarvágógép-beállító, aki a gyárban magasabb beosztást kapott. Szorgalmasan és becsületesen dolgozik. Jó munkájával azonban zavarja valakinek a nyugalmát. És mi történt? Ürügyet kerestek és találtak, és lerázták a nyakukról a „nyugtalan” elvtársat. Milyen érzéssel távozott ez a kiemelt elvtárs? Ilyen érzéssel: „Akárhová állítottak, mindenütt igyekeztem a bizalomnak megfelelni. De ezt az előléptetést, amely oly kegyetlenül megkínzott, sohasem fogom elfelejteni. Sárral dobáltak meg. Világosságot akartam deríteni mindenre, de ez csak óhaj maradt. Nem akart meghallgatni sem az üzemi bizottság, sem a gyárigazgatóság, sem a pártsejt. Hallani sem akarok többé előléptetésről, és ha arannyal fizetnének is — akkor sem megyek sehová” („Trud” 128. sz. 1927 június 9).

De hiszen ez gyalázat ránk nézve, elvtársak! Hogyan lehet tűrni ilyen botrányos dolgokat?

A párt feladata az, hogy, a bürokratizmus ellen és az államapparátus megjavításáért harcolva, tűzzel-vassal vessen véget a gyakorlatunkban előforduló olyan botrányos, dolgoknak, amilyenekről az imént beszéltem.

e) A kultúrforradalom lenini jelszaváról. A bürokratizmus legbiztosabb ellenszere, ha emeljük a munkások és parasztok kulturális színvonalát. Szidhatjuk és lehordhatjuk az államapparátus bürokratizmusát, ostorozhatjuk és kipellengérezhetjük gyakorlatunk bürokratizmusát, de ha a munkástömegek nem értek el bizonyos kulturális színvonalat, amely lehetővé teszi, hogy maguk a munkástömegek kívánják és tudják alulról ellenőrizni az államapparátust, — a bürokratizmus mégis megmarad. Ezért a munkásosztály és a dolgozó parasztság kulturális fejlődése — de nemcsak abban az értelemben, hogy fejlődik az iskolázottság, bár az iskolázottság minden kultúra alapja, hanem elsősorban abban az értelemben, hogy a munkásosztály és a dolgozó parasztság megszerzi az ország igazgatásához szükséges jártasságot és hozzáértést, — ez a legfőbb emelője az állami és minden más apparátus javításának. Ez az értelme és jelentősége a kultúrforradalom lenini jelszavának.

Lenin erről a kérdésről 1922 márciusában, pártunk XI. kongresszusának megnyitása előtt, a Központi Bizottságnak szóló, Molotov elvtárs nevére írt levelében a következőket mondotta:

„A legfőbb, aminek híjával vagyunk, — a kulturáltság, az igazgatáshoz való hozzáértés… A «nep» gazdaságilag és politikailag teljesen biztosítja számunkra azt a lehetőséget, hogy a szocialista gazdaság alapját felépítsük. A dolog «csak» a proletariátusnak és élcsapatának kulturális erőin fordul meg”.

Lenin e szavait nem szabad elfelejtenünk, elvtársak. (Felkiáltások: „Úgy van!”)

Ebből következik a párt feladata: fokozni a munkásosztálynak és a parasztság dolgozó rétegeinek kulturális felemelkedéséért folyó harcot.

* * *

És mi az eredmény országunk belpolitikai helyzetének vonalán?

Az eredmény az, hogy a Szovjethatalom a világ összes létező hatalmai közül a legszilárdabb hatalom. (Viharos taps.)

De ha a Szovjethatalom a világ összes létező hatalmai közül a legszilárdabb is, amelyért megirigyelhetné bármely burzsoá kormány, ez még nem jelenti azt,,hogy e téren minden rendben van nálunk. Nem, elvtársak, nálunk e téren is vannak mínuszok, és ezt nekünk mint bolsevikoknak nem lehet és nem szabad eltitkolnunk.

Először, nálunk munkanélküliség van. Ez komoly mínusz, amelyet minden áron le kell küzdenünk, vagy legalábbis a minimumra kell csökkentenünk.

Másodszor, nálunk komoly hiányok vannak a munkáslakások építése terén, lakásválság van, amelyet a legközelebbi években le kell küzdenünk, vagy legalábbis a minimumra kell csökkentenünk.

Bizonyos antiszemita hajtások észlelhetők nálunk nemcsak a középrétegek bizonyos köreiben, hanem a munkásság bizonyos részében, sőt pártunk egyes láncszemeiben is. Elvtársak, irgalmat nem ismerve kell harcolnunk ez ellen a baj ellen.

Mínusz, nálunk még az is, hogy gyengült a vallásellenes harc.

Itt van végül borzasztó kulturális elmaradottságunk, nemcsak e szó tágabb értelmében, hanem annak szűkebb értelmében, az elemi írni-olvasni tudás értelmében is, hiszen a Szovjetunióban az analfabéták százaléka még mindig elég nagy.

Ezeket és az ezekhez hasonló mínuszokat mind fel kell számolnunk, elvtársak, ha többé-kevésbé gyorsított ütemben akarunk előrehaladni.

Mielőtt befejezném beszámolómnak ezt a részét, legyen szabad néhány szóval megemlékeznem az utolsó kongresszus óta történt legjellemzőbb kinevezésekről. Nem beszélek a Népbiztosok Tanácsa elnökhelyetteseinek kinevezéséről. Nem beszélek a Szovjetunió Legfőbb Népgazdasági Tanácsa, Kereskedelmi Népbiztossága és a GPU népbiztosainak kinevezéséről sem. Csak három kinevezést szeretnék megemlíteni, amelyek igen jellemzők. Tudják, hogy az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság Legfőbb Népgazdasági Tanácsának elnöki tisztségére Lobovot neveztük ki. Lobov — vasmunkás. Tudják, hogy a Moszkvai Szovjet elnökéül, Kamenyev helyett, Uhanovot választottuk meg, aki szintén vasmunkás. Tudják azt is, hogy a Leningrádi Szovjet elnökéül, Zinovjev helyett, Komarovot választottuk meg, aki szintén vasmunkás. Tehát mindkét fővárosunk „polgármestere” — vasmunkás. (Taps.) Igaz, nem nemesek, de minden nemesnél jobban vezetik a fővárosok háztartását. (Taps.) Azt mondhatnák, hogy ez vasas tendencia. Azt hiszem, hogy ez egyáltalában nem rossz. (Felkiáltások: „Ellenkezőleg, nagyon jó.”)

Kívánjuk a kapitalista országoknak, kívánjuk Londonnak, kívánjuk Párizsnak, hogy végre érjenek utól bennünket, és saját vasmunkásaikat tegyék meg „polgármesterekké”. (Taps.)

III
A párt és az ellenzék

1. A párt helyzete

Elvtársak, nem foglalkozom pártunk számbeli és eszmei fejlődésével, nem idézek számokat, mivel erről Koszior fog önöknek részletesen beszámolni.

Nem beszélek pártunk szociális összetételéről és ezzel kapcsolatos számokat sem idézek, mivel erről Koszior beszámolója fog kimerítő adatokat tartalmazni.

Néhány szót szeretnék szólni pártunk gazdasági és politikai téren kifejtett vezető munkájának emelkedő színvonaláról, minőségi javulásáról. Volt idő, elvtársak, mintegy két-három évvel ezelőtt, amikor az elvtársak egy része, ha nem tévedek, Trockijjal az élén (derültség, felkiáltások: „Ha nem téved?”), kormányzósági, területi bizottságainknak és Központi Bizottságunknak azt vetette szemére, hogy pártszervezeteink nem értenek a dologhoz, és oktalanul avatkoznak be az ország gazdasági ügyeibe. Igen, volt ilyen idő. Most aligha lesz valaki, aki ilyen váddal illetné a pártszervezeteket. Az, hogy a kormányzósági és területi bizottságok elsajátították a gazdasági vezetés ügyét, a pártszervezetek a gazdasági építés élén állnak, nempedig mögötte kullognak — ez olyan szembeötlő tény, amelyet talán csak vakok vagy elmebajosok mernének tagadni. Már az a tény, hogy ezen a kongresszuson felmertük vetni a népgazdasági építés ötéves tervének kérdését, már ez a tény amellett szól, hogy a párt mind a központban, mind a vidéken igen nagyot haladt gazdasági építésünk tervszerű vezetése terén.

Egyesek azt hiszik, hogy ebben nincs semmi különös. Nem, elvtársak. Ez különös és fontos valami, amit ki kell emelni. Olykor amerikai, német gazdasági szervekre hivatkoznak, amelyek állítólag szintén tervszerűen vezetik a nemzetgazdaságot. Nem, elvtársak, ezt ott még nem érték el és nem is érik el, amíg ott kapitalista rend van. A tervszerű vezetéshez az iparnak nem kapitalista, hanem más, szocialista rendszerére van szükség, ahhoz legalábbis az kell, hogy államosított legyen az ipar, államosított legyen a hitelrendszer, nacionalizált legyen a föld, hogy legyen szocialista összefogás a faluval, hogy a munkásosztály legyen hatalmon az országban és így tovább.

Igaz, náluk is vannak holmi tervfélék. De ezek csak tervjóslások, tervtalálgatások, amelyek senkit sem köteleznek, és amelyek alapján lehetetlen az ország gazdaságát vezetni. Más a helyzet nálunk. A mi terveink nem tervjóslások, nem tervtalálgatások, hanem tervutasítások, amelyek kötelezik a vezető szerveket és meghatározzák gazdasági fejlődésünk jövőbeli irányát az egész országban.

Láthatják az elvtársak, hogy itt elvi különbség van.

Ezért mondom, már az az egyszerű tény, hogy ezen a kongresszuson felvetettük a népgazdaság ötéves fejlesztési tervének kérdését, már ez a tény tervszerű vezető munkánk minőségi javulásának a jele.

Nem fogok kitérni a pártonbelüli demokrácia fejlődésére sem. Csak a vakok nem látják, hogy a pártonbelüli demokrácia, a valóságos pártonbelüli demokrácia, a párttömegek aktivitásának valóságos fellendülése nálunk fokozódik és fejlődik. Sokat fecsegnek a demokráciáról. De mit jelent a pártban a demokrácia? Demokrácia, — de kinek? Ha demokrácián a forradalomtól elszakadt néhány intellektuelnek azt a szabadságát értik, hogy végnélkül fecseghetnek, hogy saját sajtószervükkel rendelkezhetnek stb., akkor ez a „demokrácia” nekünk nem kell, mert ez csak az óriási többség akaratát semmibe vevő törpe kisebbség számára demokrácia. De ha demokrácián a párttömegeknek azt a szabadságát értik, hogy dönthetnek építésünk kérdéseiben, ha demokrácián a párttömegek aktivitásának fellendülését, a párttömegeknek a párt vezetésébe való bevonását és annak az érzésüknek a fejlesztését értik, hogy a pártban ők a gazdák, — akkor ez a demokrácia nálunk megvan, szükségünk van rá és tántoríthatatlanul fejleszteni is fogjuk, mindennek ellenére is. (Taps.)

Arra sem fogok kitérni, elvtársak, hogy nálunk a pártonbelüli demokráciával együtt állandóan fejlődik a testületi vezetés. Nézzék Központi Bizottságunkat és Központi Ellenőrző Bizottságunkat. Ezek együtt 200—250 elvtársból álló vezető központot alkotnak, amely rendszeresen ülésezik és építésünk legfontosabb kérdéseiben határoz. Ez pártunk eddigi központjai közül egyik legdemokratikusabb és leginkább testületileg dolgozó központunk. És mit látunk? Vajon nem tény-e, hogy munkánk legfontosabb kérdéseinek eldöntése egy szűk vezető csoport kezéből mindinkább ennek a széleskörű központnak a kezébe megy át, amely a legszorosabb kapcsolatban van építésünk valamennyi ágával és mérhetetlen országunk valamennyi vidékével?

Pártunk kádereinek növekedésével sem foglalkozom bővebben. Vitathatatlan, hogy az utóbbi évek folyamán pártunk régi kádereit felfrissítettük főként munkásokból álló, jól fejlődő új káderekkel. Régebben százakban és ezrekben számoltuk kádereinket, most tízezrekben kell számolnunk őket. Ha az egész országban számbavesszük szervezeteinket, a legalsóktól, a műhely-, a csoportszervezetektől kezdve egészen a legfelsőkig, azt hiszem, hogy pártunk kádereinek száma jelenleg nem kevesebb mint 100 000 ember, akiknek óriási többsége munkás. Ez pártunk hatalmas növekedése. Ez káderállományunk hatalmas növekedése, káderállományunk eszmei és szervezési tapasztalatának a növekedése, kommunista kultúrájának a növekedése.

Végül, még egy kérdés, amellyel nem kell bővebben foglalkoznom, de amelyet meg kell említenem. Ez pedig az, hogy pártunk tekintélye országunk pártonkívüli munkásai és általában dolgozó tömegei előtt, az egész világ munkásai és általában elnyomott osztályai előtt megnőtt. Most aligha vonhatják kétségbe, hogy pártunk az egész világon a dolgozó tömegek felszabadulásának zászlajává, a bolsevik név pedig a munkásosztály legjobbjainak megtisztelő nevévé válik.

Általában, elvtársak, ilyen a pártépítés terén elért eredményeink képe.

Ez nem azt jelenti, elvtársak, hogy pártunkban nincsenek fogyatékosságok. Nem, fogyatékosságok vannak, sőt komoly fogyatékosságok. Hadd szóljak néhány szót ezekről a fogyatékosságokról.

Nézzük például, hogyan vezetik pártszervezeteink a gazdasági és más szervezeteket. Rendben van-e itt minden? Nem, nincs minden rendben. Nálunk, nemcsak a vidéken, hanem a központban is, gyakran — hogy úgy mondjam — családi alapon, otthoniasan döntik el a kérdéseket. Iván Ivanovics, aki valamely szervezet vezetőségének tagja, mondjuk, igen durva hibát követett el és elrontotta a dolgot. De Iván Fjodorovics nem akarja őt bírálni, nem akarja feltárni és kijavítani a hibáit. Nem akarja, mivel nem óhajt „ellenségeket szerezni”. Elkövették a hibát, elrontották a dolgot — oda se neki! Hiszen ki nem téved? Ma én kegyelmezek meg Iván Ivanovicsnak, holnap ő kegyelmez meg nekem, Iván Fjodorovicsnak. Mert mi a biztosítéka annak, hogy holnap nem fogok én tévedni. Tehát csak mértékkel és minden jóra fordul. Csak békesség és jóakarat. Azt mondják, hogy a ki nem javított hiba elrontja nagy ügyünket? Sebaj! Majd csak egyenesbe jutunk.

Igen elvtársak, egyes felelős funkcionáriusaink gyakran így gondolkoznak.

De mit jelent ez? Ha mi, bolsevikok, akik az egész világot bíráljuk, akik, Marx szavaival szólva, az eget ostromoljuk, ha mi egyik-másik elvtársunk nyugalma kedvéért lemondunk az önbírálatról, — akkor világos, hogy ez csak nagy ügyünk bukásával végződhet. (Helyeslés. Taps.)

Marx azt mondotta, hogy a proletárforradalom, egyebek közt, abban különbözik minden más forradalomtól, hogy önmagát bírálja, és önmagát bírálva, erősödik. Ez nagyon fontos marxi útmutatás. Ha mi, a proletárforradalom képviselői, szemet hunyunk fogyatékosságainkra, családi alapon oldjuk meg a kérdéseket, kölcsönösen elhallgatjuk egymás hibáit és hagyjuk, hogy a kelevények behatoljanak pártunk szervezetének legbelsejébe — akkor ki fogja kiküszöbölni ezeket a hibákat, ezeket a fogyatékosságokat?

Hát nem világos, hogy nem vagyunk többé proletárforradalmárok és minden bizonnyal elpusztulunk, ha nem irtjuk ki körünkből ezt a nyárspolgári szellemet, ezt a családiaskodást, amikor építésünk legfontosabb kérdéseit kell eldönteni?

Hát nem világos, hogy ha nem fogunk becsületes és nyílt önbírálatot gyakorolni, ha vonakodunk becsületesen és nyíltan kijavítani hibáinkat, akkor elzárjuk magunk előtt az előrehaladásnak, ügyünk megjavításának, ügyünk újabb sikereinek útját?

Hiszen fejlődésünk nem sima, zökkenőmentes felfelé ívelés. Nem, elvtársak, nálunk osztályok vannak, ellentmondások vannak az országban, van múltúnk, van jelenünk és jövőnk, ezek között ellentmondások vannak, és nem haladhatunk előre az élet hullámain simán ringatózva. Harcban haladunk előre, az ellentmondások kibontakozása, az ellentmondások leküzdése, az ellentmondások feltárása és felszámolása útján.

Amíg osztályok vannak, sohasem leszünk abban a helyzetben, hogy azt mondhassuk: no, hál’ istennek, most már minden rendben van. Sohasem, elvtársak.

Életünkben mindig elhal valami. De az, ami elhal, nem akar egyszerűen meghalni, hanem harcol a létéért, védelmezi idejétmúlt ügyét.

Életünkben mindig születik valami, ami új. De az, ami születik, nem egyszerűen születik, hanem visít, kiabál, védi a léthez való jogát. (Helyeslés. Taps.)

A régi és az új, az elhaló és a keletkező közötti harc, — ez a mi fejlődésünk alapja. Ha nem vesszük észre és nem tárjuk fel nyíltan és becsületesen, ahogy bolsevikokhoz illik, munkánk fogyatékosságait és hibáit, akkor elzárjuk magunk előtt az előrehaladás útját. De mi előre akarunk haladni. És éppen azért, mert előre akarunk haladni, a becsületes és forradalmi önbírálatot egyik legfontosabb feladatunkká kell tennünk. Enélkül nincs előrehaladás. Enélkül nincs fejlődés.

De éppen ezen a vonalon még mindig sántítunk. Sőt mi több, elegendő néhány siker, és máris megfeledkezünk a fogyatékosságokról, megnyugszunk és elbizakodunk. Két-három nagyobb siker — és azt hisszük, hogy a tenger is csak a térdünkig ér. Még két-három nagyobb siker — és már azt hisszük, hogy félkézzel hegyeket tudunk elmozdítani! De a hibák megmaradnak, a fogyatékosságok nőnek, a kelevények nem fakadnak fel, hanem behatolnak pártunk szervezetének belsejébe, és a párt senyvedni kezd.

A második fogyatékosság. Ez abban áll, hogy átviszik a pártba az adminisztrálás módszerét, hogy a meggyőzés módszerét, amely döntő jelentőségű a pártban, az adminisztrálás módszerével helyettesítik. Ez a fogyatékosság éppoly komoly veszélyt rejt magában, mint az első. Miért? Azért, mert azzal a veszéllyel jár, hogy pártszervezeteink, amelyek öntevékeny szervezetek, közönséges hivatalokká válnak. Ha meggondoljuk, hogy a különböző gazdasági, szövetkezeti és állami intézményekben szétszórtan legalább 60 000 igen aktív pártmunkásunk dolgozik, és ott a bürokratizmus ellen harcol, el kell ismernünk, hogy amikor ezekben az intézményekben a bürokratizmus ellen harcolnak, egy részük olykor maga is megkapja a bürokratizmus betegségét és magával hozza azt a pártszervezetbe. Ez nem bűnünk, elvtársak, hanem bajunk, mert amíg állam van, ez a folyamat kisebb-nagyobb mértékben tovább fog tartani. És éppen azért, mert ennek a folyamatnak vannak bizonyos gyökerei az életben, fel kell fegyverkeznünk e fogyatékosság elleni harcra, fokozni kell a párttömegek aktivitását, be kell vonni őket pártvezetésünk kérdéseinek megoldásába, rendszeresen meg kell honosítani a pártonbelüli demokráciát, és nem szabad megtűrni, hogy pártunk gyakorlatában az adminisztrálás módszerével helyettesítsék a meggyőzés módszerét.

A harmadik fogyatékosság. Ez a fogyatékosság abban áll, hogy egyes elvtársaink szeretnek az árral úszni, simán, nyugodtan, perspektívák nélkül, anélkül, hogy a jövőbe tekintenének, szeretnék, hogy körülöttük mindig ünnepélyes és győzelmi hangulat legyen, hogy mindennap ünnepi üléseket tartsunk, hogy mindenütt tapsoljanak, és hogy mindnyájan felváltva helyet foglaljunk mindenféle elnökség tiszteletbeli tagjai sorában. (Derültség, taps.)

Az ünnepélyes hangulat szertelen vágya, a dekorációk és mindenféle szükséges és fölösleges jubileumok iránti vonzalom, úszni, amerre az ár hömpölyög, nem nézve, hová visz bennünket (derültség, taps) — ez a lényege pártgyakorlatunk harmadik fogyatékosságának, ez az alapja mindennapi pártéletünk hiányosságainak.

Láttak-e már olyan evezősöket, akik verejtékezve, derekasan eveztek, de nem nézték, merre viszi őket az ár? Én láttam ilyen evezősöket a Jenyiszejen. Derék és fáradhatatlan evezősök voltak. De az volt a bajuk, hogy nem látták, és nem is akarták látni, hogy a hullám a sziklához csaphatja őket és elpusztulhatnak.

Előfordul ez egyes elvtársainkkal is. Derekasan, serényen eveznek, simán úsznak az ár sodrában, de hogy hová, nem tudják, sőt nem is akarják tudni. Munka perspektíva nélkül, munka kormányrúd és vitorla nélkül — ide vezet az, ha okvetlenül az árral akarunk úszni.

És az eredmény? Az eredmény világos: előbb belepi őket a penész, azután elszürkülnek, majd befonja őket a nyárspolgári szellem hínárja, és végül közönséges nyárspolgárokká válnak. Ez az igazi elfajulás útja.

Ezek, elvtársak, pártgyakorlatunk és mindennapi pártéletünk fogyatékosságai, amelyekről néhány keserű szót kívántam szólni.

Most pedig hadd térjek át a vita és a mi úgynevezett ellenzékünk kérdésére.

2. A vita eredményei

Van-e valami értelme, valami haszna a pártvitának?

Néha azt mondják: mi az ördögnek fújták fel ezt a vitát, kinek kell az, nem volna-e jobb, ha a vitás kérdéseket bent, magunk közt oldjuk meg és nem verjük dobra. Ez helytelen, elvtársak. A vita néha elengedhetetlenül szükséges és feltétlenül hasznos. A kérdés csak az, hogy milyen vita. Ha a vita elvtársias keretekben, pártkeretek közt folyik, ha célja a becsületes önbírálat, a párt fogyatékosságainak bírálata, ha tehát a vita javítja ügyünket és felfegyverzi a munkásosztályt, akkor az ilyen vita szükséges és hasznos.

Van azonban másféle vita is, melynek nem az a célja, hogy javítsa, hanem az, hogy rontsa ügyünket, nem az a célja, hogy erősítse, hanem az, hogy bomlassza és lejárassa a pártot. Az ilyen vita rendszerint nem a proletariátus felfegyverzésére, hanem annak lefegyverzésére vezet. Az ilyen vitára nincs szükségünk. (Felkiáltások: „Úgy van!” Taps.)

Amikor az ellenzék azt követelte, hogy három hónappal a kongresszus előtt, a Központi Bizottság téziseinek kidolgozása, e tézisek közzététele előtt indítsunk országos vitát, ezzel olyan vitát akart ránk erőszakolni, amely múlhatatlanul megkönnyítette volna ellenségeink, a munkásosztály ellenségei, pártunk ellenségei ügyét. Éppen ezért a Központi Bizottság ellenszegült az ellenzék terveinek. És éppen azért, mert ellenszegült az ellenzék terveinek, sikerült helyes vágányra állítanunk a vitát azzal, hogy a Központi Bizottság kongresszusi téziseivel alapot adtunk alája. Most határozottan mondhatjuk, hogy a vita végeredményben haszonnal járt.

Ami a dobraverést illeti, ez, elvtársak, nem komoly beszéd. Mi sohasem féltünk és nem is fogunk félni attól, hogy az egész párt színe előtt nyíltan bíráljuk magunkat és hibáinkat. A bolsevizmus ereje éppen abban rejlik, hogy nem fél a bírálattól és saját fogyatékosságainak bírálatából merít energiát a további előrehaladásra. A mostani vita tehát pártunk erejének, nagyságának a jele.

Nem szabad elfelejteni, hogy minden nagy pártban, különösen az olyan pártban, mint a mienk, amely hatalmon van, és amelyben parasztok és hivatalnoki elemek is vannak, bizonyos idő folyamán felgyűlnek az olyan elemek, akik egykedvűen, közömbösen tekintenek pártgyakorlatunk kérdéseire, akik vakon szavaznak és az árral úsznak. Ha sok ilyen elem van a pártban, az baj, amely ellen harcolni kell. Ezek az elemek pártunk mocsarát alkotják.

A vita erre a mocsárra apellál. Az ellenzékiek azért apellálnak erre a mocsárra, hogy elszakítsák annak egy részét. És az ellenzékiek valóban el is szakítják annak rosszabbik részét. A párt is erre a mocsárra apellál, hogy elszakítsa annak jobbik részét és bekapcsolja az aktív pártéletbe. Végeredményben a mocsár, lomhasága ellenére is, kénytelen állást foglalni. És ezeknek az apellációknak az az eredménye, hogy a mocsár valóban állást foglal, egyik része az ellenzékhez, másik része a párthoz csatlakozik és ilymódon mint mocsár megszűnik. Ez plusz pártunk fejlődésének általános mérlegében. A mostani vita következtében kisebb lett a mocsár, vagy egészen megszűnt, vagy eltűnőben van. Ez a vita haszna.

És a vita eredményei? Az eredményeket ismerik. Tegnapig 724 000 elvtárs szavazott a pártra, az ellenzékre — alig több mint 4 000. Ez az eredmény. Az ellenzékiek mennydörögtek, hogy a Központi Bizottság elszakadt a párttól, a párt elszakadt az osztálytól, hogy ha a „ha” nem volna, és sült galambok röpködnének, akkor egészen biztos, hogy a párttagság 99 százaléka velük, ellenzékiekkel tartana. Mivel azonban sült galambok nem röpködnek, ezért az ellenzékre még 1 százalék sem szavazott. Ez az eredmény.

Hogyan történhetett, hogy az egész párt, és a pártot követve a munkásosztály ilyen kíméletlenül elszigetelte az ellenzéket? Hiszen ott, az ellenzék élén, ismert, neves emberek állanak, olyan emberek, akik jól értenek az önreklámozáshoz (helyeslés), olyan emberek, akiket nem lehet szerénységgel vádolni (taps), akik értenek ahhoz, hogy magasztalják és kirakatba állítsák magukat.

Ez azért történt, mert az ellenzék vezető csoportja kispolgári intellektuelek csoportjának bizonyult, akik elszakadtak az élettől, elszakadtak a forradalomtól, elszakadtak a párttól, a munkásosztálytól. (Felkiáltások: „Úgy van!” Taps.)

Nemrégen munkánk sikereiről, az ipar, a kereskedelem, az egész népgazdaság, a külpolitika terén elért vívmányainkról beszéltem. De mit törődik az ellenzék ezekkel a vívmányokkal. Az ellenzék azokat nem látja, vagy nem akarja látni. Nem akarja látni részben tudatlanságból, részben az élettől elszakadt intellektuelekre jellemző bizonyos konokságból.

3. A párt és az ellenzék fő nézeteltérései

Azt kérdezhetnék, hogy végülis melyek a párt és az ellenzék nézeteltérései, milyen kérdésekben tér el az ellenzék véleménye a párt véleményétől?

Minden kérdésben, elvtársak. (Felkiáltások: „Úgy van!”)

Nemrégen olvastam egy moszkvai pártonkívüli munkás beadványát, aki belép vagy már be is lépett a pártba. Ez a munkás a következőképpen fogalmazta meg a párt és az ellenzék nézeteltéréseinek kérdését:

„Régebben azt kerestük, miben tér el az ellenzék véleménye a párt véleményétől. De most már sehogysem tudunk ráakadni arra, hogy az ellenzék miben ért egyet a párttal. (Derültség, taps.) Az ellenzék minden kérdésben a párt ellen van, ezért, ha az ellenzék híve volnék, nem lépnék be a pártba.” (Derültség, taps.) (Lásd „Izvesztyija” 264. sz.)

Íme, a munkások olykor milyen találóan és röviden tudják kifejezni magukat. Azt hiszem, ez az írás a legtalálóbban és leghívebben jellemzi az ellenzéknek a párthoz, a párt ideológiájához, a párt programjához, a párt taktikájához való viszonyát.

Éppen azért, mert az ellenzék véleménye minden kérdésben eltér a párt véleményétől, éppen ezért az ellenzék olyan csoport, amelynek saját ideológiája, saját programja, saját taktikája, saját szervezeti elvei vannak.

Az ellenzéknek mindene megvan, ami egy új párthoz szükséges. Csak egy „csekélység” hiányzik, egy kis erő is kellene hozzá, de ez hiányzik. (Derültség. Taps.)

Felsorolhatok hét olyan alapvető kérdést, amelyben az ellenzék és a párt között nézeteltérés van.

Először. A győzelmes szocialista építés lehetőségének kérdése országunkban. Nem fogok az ellenzéknek e kérdéssel kapcsolatos okmányaira és nyilatkozataira hivatkozni. Azokat mindenki ismeri és nincs értelme, hogy ismételjük azokat. Mindenki tudja, hogy az ellenzék tagadja a szocializmus győzelmes építésének lehetőségét országunkban. Márpedig, tagadva ezt a lehetőséget, az ellenzék egyenesen és nyíltan a mensevikek álláspontjára helyezkedik.

Az ellenzéknek ez az álláspontja a szóbanforgó kérdésben nem új valami az ellenzék jelenlegi vezetőinél. Ebből az álláspontból indult ki Kamenyev és Zinovjev, amikor ellenezték az Októberi Felkelést. Akkor egyenesen azt mondták, hogy ha felkelést kezdünk, pusztulásba rohanunk, hogy meg kell várni az Alkotmányozó Gyűlést, hogy a szocializmus feltételei még nem értek meg és nem is fognak egyhamar megérni.

Ugyanebből az álláspontból indult ki Trockij, amikor belement a felkelésbe. Hiszen kereken megmondta, hogy ha a győzelmes nyugati proletárforradalom rövidesen, nem siet segítségünkre, akkor ostobaság volna azt hinni, hogy a forradalmi Oroszország helytállhat a konzervatív Európával szemben.

Valóban, hogyan ment a felkelésbe egyfelől Kamenyev és Zinovjev, másfelől Trockij, és megint másfelől Lenin és vele együtt a párt? Ez igen érdekes kérdés, elvtársak, amelyről érdemes néhány szót mondani.

Tudják, hogy Kamenyevet és Zinovjevet bottal kellett belekergetni a felkelésbe. Lenin bottal kergette, a pártból való kizárással fenyegette őket (derültség, taps), és ők húzódozva kénytelenek voltak belemenni a felkelésbe. (Derültség. Taps.)

Trockij önként ment a felkelésbe. De nem egyszerűen ment, hanem olyan fenntartással, amely már akkor közel hozta őt Kamenyevhez és Zinovjevhez. Érdekes, hogy Trockij éppen Október előtt, 1917 júniusában, helyénvalónak látta, hogy Leningrádban újra kiadja „A békeprogram” című régi brosúráját, mintha csak azt akarta volna ezzel mondani, hogy ő saját zászlaja alatt megy a felkelésbe. Miről is beszél Trockij ebben a brosúrában? Leninnel vitázik arról a kérdésről, hogy győzhet-e a szocializmus egy országban, Leninnek ezt a gondolatát helytelennek tartja, és azt állítja, hogy a hatalmat meg kell ragadni, de ha a győztes nyugateurópai munkások nem segítenek idejében, akkor nincs remény arra, hogy a forradalmi Oroszország helytállhat a konzervatív Európával szemben, aki pedig nem hisz Trockij kritikájának, az nemzeti korlátoltságban szenved.

Íme egy idézet Trockij akkori brosúrájából:

„Mi, nem várva be másokat, megkezdjük és folytatjuk a harcot nemzeti talajon, abban a biztos tudatban, hogy kezdeményezésünk lökést ad a harcra más országokban; de ha ez nem történnék meg, akkor nincs remény arra — ezt tanúsítja a történelmi tapasztalat és az elméleti megfontolás —, hogy, például, a forradalmi Oroszország helyt tudna állni a konzervatív Európával szemben” … „Ha a szociális forradalom távlatait nemzeti keretek között vizsgálnék, ez azt jelentené, hogy áldozatául esünk ugyanannak a nemzeti korlátoltságnak, amely a szociálpatriotizmus lényege.” (Trockij. „1917”. III. köt. 1. rész. 90. old.)

Íme, elvtársak, ez az a kis trockista fenntartás, amely sok tekintetben megvilágítja Trockij Kamenyevvel és Zinovjevvel alkotott mostani blokkjának gyökereit és táptalaját.

És hogyan ment Lenin, hogyan ment a párt a felkelésbe? Szintén fenntartással? Nem. Lenin és pártja fenntartás nélkül ment a felkelésbe. Íme, egy idézet Leninnek „A proletárforradalom katonai programja” című nagyszerű cikkéből, amely külföldön jelent meg 1917 szeptemberében:

„Az egy országban győztes szocializmus egyáltalán nem tesz egyszerre lehetetlenné általában minden háborút. Ellenkezőleg, feltételezi a háborúkat. A kapitalizmus fejlődése a különböző országokban a legnagyobb mértékben egyenlőtlenül megy végbe. Az árutermelés mellett ez másképp nem is lehetséges. Ebből adódik az a megingathatatlan következtetés, hogy a szocializmus nem győzhet egyidejűleg valamennyi országban. Először egyetlen vagy néhány országban fog győzni, a többi pedig bizonyos ideig burzsoá, vagy a burzsoá rendig még el sem jutott ország marad. Ennek súrlódásokra kell vezetnie, sőt más országok burzsoáziájának azt a közvetlen törekvését is ki kell váltania, hogy szétzúzza a szocialista állam győzelmes proletariátusát. Ilyen esetekben a háború a mi részünkről jogos és igazságos, a szocializmusért, más népeknek a burzsoáziától való megszabadításáért folyó háború lenne.” (Lenin. „A proletárforradalom katonai programja”. „A Lenin Intézet Közleményei”. II. füzet. 7. old.)

Látják, ez egészen más álláspont. Trockij olyan fenntartással ment a felkelésbe, amely közel hozza őt Kamenyevhez és Zinovjevhez, amikor azt állítja, hogy a proletárhatalom önmagában mit sem jelenthet, ha idejében nem érkezik segítség kívülről, Lenin viszont, ellenkezőleg, fenntartások nélkül ment a felkelésbe, és azt állította, hogy országunk proletárhatalmának támaszpontul kell szolgálnia arra, hogy segíthessünk más országok proletárjainak a burzsoázia igájától való megszabadulásban.

Így mentek a bolsevikok az Októberi Felkelésbe, és ezért talált egymásra Trockij és Kamenyev— Zinovjev az Októberi Forradalom tízedik évében.

Azt a tárgyalást, amelyet egyfelől Trockij, másfelől Kamenyev és Zinovjev az ellenzéki blokk megalakítása alkalmából folytattak, párbeszéd formájában így lehetne leírni:

Kamenyev és Zinovjev Trockijhoz: „Látja, kedves elvtárs, kiderült, hogy végeredményben nekünk volt igazunk, amikor azt mondtuk, hogy nem kellett volna megcsinálni az Októberi Felkelést, hogy meg kellett volna várni az Alkotmányozó Gyűlést stb. Most mindenki látja, hogy az ország elfajul, a hatalom elfajul, pusztulás vár ránk, és nem lesz nálunk semmilyen szocializmus. Nem kellett volna belemenni a felkelésbe. Maga pedig önként ment bele a felkelésbe. Nagy hibát követett el.”

Trockij válasza: „Nem, kedves kollégák, maguk igazságtalanok hozzám. Igaz, hogy én belementem a felkelésbe, de azt, hogy hogyan mentem bele, elfelejtették megmondani. Hiszen én nem egyenesen, hanem fenntartással mentem a felkelésbe. (Általános derültség.) S mivel most kitűnt, hogy kívülről sehonnan sem várhatunk segítséget, világos, hogy pusztulás vár ránk, mint ahogy annakidején «A békeprogramban» előre megmondtam.”

Zinovjev és Kamenyev: „Ejnye, ez valóban így van. Megfeledkeztünk arról a kis fenntartásról. Most világos, hogy blokkunk eszmeileg meg van alapozva.” (Általános derültség. Taps.)

Így alakult ki az az ellenzéki álláspont, amely tagadja a győzelmes szocialista építés lehetőségét országunkban.

És mit jelent ez az álláspont? Kapitulációt jelent. Ki előtt? Nyilvánvalóan országunk kapitalista elemei előtt. És még ki előtt? A világ burzsoáziája előtt. És a baloldali frázisok, a forradalmi gesztusok — ugyan hová lettek? Szertefoszlottak. Kaparják le a külszínt ellenzékünkről, dobják félre forradalmi szólamait — és meglátják, gondolataik mélyén ott a kapitulálás, (Taps.)

Másodszor. A proletárdiktatúra kérdése. Van-e nálunk proletárdiktatúra vagy nincs? A kérdés kissé különös, (Derültség.) De az ellenzék mégis minden nyilatkozatában felveti ezt a kérdést. Az ellenzék azt állítja, hogy nálunk termidori elfajulás megy végbe. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy nálunk nincs proletárdiktatúra, hogy gazdaságunk is, politikánk is csődöt mond és visszafejlődik, hogy mi nem a szocializmus, hanem a kapitalizmus felé haladunk. Ez természetesen különös és ostobaság. De az ellenzék nem tágít ettől.

Íme, elvtársak, még egy nézeteltérés. Tulajdonképpen ezen alapszik Trockij hírhedt Clemenceau- tézise. Ha a hatalom elfajult vagy elfajulóban van, érdemes-e akkor kímélni, védeni, érdemes-e síkra- szállni érte? Világos, hogy nem érdemes. Ha kedvező alkalom kínálkozik arra, hogy „elmozdítsuk” ezt a hatalmat, ha, mondjuk, az ellenség 80 kilométerre lesz Moszkvától, — akkor nem világos-e, hogy ki kell használni ezt a helyzetet, hogy elseperjük ezt a hatalmat, és új, Clemenceau-féle, vagyis trockista hatalmat állítsunk helyébe.

Világos, hogy az ilyen „álláspontban” nincs semmi lenini. Ez színtiszta mensevizmus. Az ellenzék a mensevizmus lejtőjére jutott.

Harmadszor. A munkásosztály és a középparasztság blokkjának kérdése. Az ellenzék egész idő alatt leplezte, hogy helyteleníti ezt a blokkot. Az ellenzék platformja, ellentézisei nem annyira azzal tűnnek ki, amit mondanak, mint inkább azzal, amit az ellenzék takargatni igyekezett a munkásosztály előtt. De akadt egy ember, I. N. Szmirnov, szintén az ellenzék egyik vezére, akinek volt bátorsága, hogy megmondja az igazat az ellenzékről, hogy fényt derítsen reá. És mi derült ki? Az derült ki, hogy „vesztünkbe megyünk”, és ha meg akarunk „menekülni”, össze kell vesznünk a középparasztsággal. Nem nagyon okos beszéd. De annál világosabb.

Végül itt is kibújtak mindenki szemeláttára az ellenzék mensevik fülei.

Negyedszer. Forradalmunk jellegének kérdése. Ha tagadják azt, hogy országunkban a szocializmus győzelmes építése lehetséges, ha tagadják azt, hogy nálunk proletárdiktatúra van, ha tagadják a munkásosztály és a parasztság blokkjának szükségességét, — akkor mi marad meg forradalmunkból, annak szocialista jellegéből. Világos, hogy semmi, egyszerűen semmi. A proletariátus hatalomra jutott, végigvitte a burzsoá forradalmat, a parasztság most már nem tud mit kezdeni a forradalommal, mert már megkapta a földet — a proletariátus tehát távozhat, miután helyet készített más osztályok számára.

Ez az ellenzék álláspontja, ha az ellenzéki nézetek gyökeréig hatolunk.

Ezek ellenzékünk kapituláns politikájának gyökerei. Nem hiába dicséri az ellenzéket Abramovics, ez a bundista kapituláns.

Ötödször. A lenini álláspont a gyarmati forradalmak vezetésének kérdésében. Lenin abból indult ki, hogy az imperialista országok és az elnyomott országok között különbség van, hogy más a kommunizmus politikája az imperializmus országaiban, és megint más a kommunizmus politikája a gyarmati országokban. Ebből a különbségből kiindulva, már a háború idején azt mondotta, hogy a haza védelmének eszméje, mely az imperializmus országaiban ellenforradalmi eszme és elfogadhatatlan a kommunizmus számára, teljesen elfogadható és jogos az elnyomott országokban, amelyek felszabadító háborút folytatnak az imperializmus ellen.

Éppen ezért Lenin bizonyos szakaszban és bizonyos időre lehetségesnek tartotta a gyarmati országok nemzeti burzsoáziájával való blokkot, sőt szövetséget is, ha ez a burzsoázia háborút folytat az imperializmus ellen, és ha nem gátolja a kommunistákat abban, hogy a munkásokat és a szegényparasztságot a kommunizmus szellemében neveljék.

Az ellenzék bűnbeesése ebben a kérdésben az, hogy véglegesen szakít Lenin álláspontjával, lesüllyed a II. Internacionále álláspontjára, amely nem tartja célszerűnek a gyarmati országok imperialistaellenes, forradalmi háborúinak támogatását. Éppen ez a magyarázata annak, hogy az ellenzék a kínai forradalom minden kérdésében kudarcot vallott.

Íme, még egy nézeteltérés.

Hatodszor. A nemzetközi munkásmozgalom egységfront-taktikájának kérdése. Az ellenzék bűnbeesése itt az, hogy abban a kérdésben, hogyan nyerhetők meg fokozatosan a munkásosztály milliós tömegei a kommunizmus számára, szakít a lenini taktikával. Ahhoz, hogy a munkásosztály milliós tömegeit megnyerjük a kommunizmusnak, a párt helyes politikája egymagában nem elegendő. A párt helyes politikája nagy dolog, de korántsem minden. Ahhoz, hogy a munkásosztály milliós tömegei a kommunizmus mellé álljanak, szükséges, hogy maguk a tömegek saját tapasztalatuk alapján győződjenek meg a kommunizmus politikájának helyességéről. Ahhoz azonban, hogy a tömegek erről meggyőződhessenek, idő kell, az kell, hogy a párt hozzáértő és ügyes munkával odavezesse á tömegeket a párt állásaihoz, hogy a párt hozzáértő és ügyes munkával meggyőzze a milliós tömegeket politikája helyességéről.

1917 áprilisában tökéletesen igazunk volt, mert tudtuk, hogy a dolgok a burzsoázia megdöntése és a Szovjethatalom megteremtése felé fejlődnek. De akkor még nem szólítottuk fel a munkásosztály nagy tömegeit a burzsoá hatalom elleni felkelésre. Miért nem? Azért nem, mert a tömegeknek még nem volt módjukban meggyőződni arról, hogy feltétlenül helyes politikánk valóban helyes. Csak akkor, amikor a kispolgári pártok, az eszerek pártja és a mensevikek pártja, a forradalom döntő kérdéseiben végkép szégyent vallottak, csak akkor, amikor a tömegek kezdtek meggyőződni politikánk helyességéről, csak akkor vittük a tömegeket felkelésbe. És éppen mert a tömegeket a kellő időben vittük felkelésbe, ezért arattunk akkor győzelmet.

Itt vannak az egységfront eszméjének a gyökerei. Lenin éppen azért kezdeményezte az egységfront taktikáját, mert meg akarta könnyíteni a kapitalista országok milliós munkástömegeinek, amelyeket megfertőztek a szociáldemokrata megalkuvó politika előítéletei, hogy saját tapasztalatuk alapján felismerjék a kommunisták politikájának helyességét és csatlakozzanak a kommunizmushoz.

Az ellenzék bűnbeesése az, hogy mindenestül tagadja ezt a taktikát. Egy időben az ellenzék lelkesedett, ostobán és mértéktelenül lelkesedett az egységfront taktikájáért, minden hangnemben üdvözölte az angliai Főtanáccsal való megegyezést, mondván, hogy ez a megegyezés „a béke egyik legkomolyabb biztosítéka”, „egyik legkomolyabb biztosíték az intervenció ellen”, „az európai reformizmus ártalmatlanná tételének” egyik legjelentősebb eszköze (lásd Zinovjevnek az SzK(b)P XIV. kongresszusán mondott előadói beszédét). De miután keservesen csalódott abban a reményében, hogy a Purcellek és Hicksek segítségével „ártalmatlanná lehet tenni” a reformizmust, a másik végletbe csapott át és most már mindenestül tagadja az egységfront-taktika eszméjét.

Íme, elvtársak, még egy nézeteltérés, amely azt mutatja, hogy az ellenzék teljesen szakított az egységfront lenini taktikájával.

Hetedszer. A lenini pártszerűség, az SzK(b)P és a Komintern lenini egységének kérdése. Ebben a kérdésben az ellenzék teljesen szakít a lenini szervezeti elvvel, és egy második párt szervezésének, egy új Internacionále szervezésének útjára tér.

Íme hét alapvető kérdés, amelyekből látható, hogy az ellenzék mind a hét kérdésben a mensevizmus álláspontjára csúszott le.

Összeegyeztethetők-e az ellenzéknek ezek a mensevik nézetei pártunk ideológiájával, pártunk programjával, taktikájával, a Komintern taktikájával, a leninizmus szervezeti elveivel?

Semmiesetre sem! Egy pillanatra sem!

Azt kérdezhetik: hogyan keletkezhetett nálunk ilyen ellenzék, hol vannak a szociális gyökerei? Azt hiszem, az ellenzék szociális gyökerei abban keresendők, hogy a város kispolgári rétegei fejlődésünk viszonyai között tönkremennek, abban, hogy ezek a rétegek elégedetlenek a proletárdiktatúra rendszerével és arra törekednek, hogy ezt a rendszert megváltoztassák, a burzsoá demokrácia megteremtése szellemében „megjavítsák”.

Már mondottam, hogy előrehaladásunk következtében, iparunk növekedése, a szocialista gazdasági formák részarányának növekedése következtében a kispolgárság, különösen a városi burzsoázia egyrésze, tönkremegy, pusztulóban van. Az ellenzék ezeknek a rétegeknek a zúgolódását és a proletárforradalom rendszerével való elégedetlenségét tükrözi vissza.

Ezek az ellenzék szociális gyökerei.

4. És mi lesz ezután?

Mármost hogy legyünk az ellenzékkel?

Mielőtt rátérnék erre a kérdésre, szeretnék elmondani önöknek egy történetet, amely arról szól, hogy milyen tapasztalatokat szerzett erről a közös munkáról Kamenyev, amikor 1910-ben kísérletet tett arra, hogy együtt dolgozzon Trockijjal. Ez nagyon érdekes kérdés. Annál is inkább, mert segítségünkre lehet abban, hogy megtaláljuk a felvetett kérdés helyes megoldásának kulcsát. 1910-ben Központi Bizottságunk plénuma külföldön ülésezett. A plénum a bolsevikoknak a mensevikekhez, különösen Trockij hoz való viszonyát tárgyalta (abban az időben a mensevikekkel közös pártnak egy része voltunk és frakciónak neveztük magunkat). A plénum Lenin ellenére, Leninnel szemben úgy határozott, hogy ki kell békülni a mensevikekkel, tehát Trockijjal is. Lenin kisebbségben maradt. És Kamenyev? Kamenyev arra vállalkozott, hogy ő nyélbe üti az együttműködést Trockijjal. És együtt is dolgozott vele, mégpedig Lenin tudtával és beleegyezésével, mert Lenin gyakorlatilag akarta meggyőzni Kamenyevet arról, hogy a Trockijjal való együttműködés a bolsevizmus ellen irányul, káros és megengedhetetlen.

Hallgassák meg hogyan számol be erről Kamenyev:

„1910-ben frakciónk többsége kísérletet tett arra, hogy kibéküljön és megegyezzék Trockij elvtárssal. Vlagyimir Iljics élesen ellenezte ezt a kísérletet, és mivel én oly makacsul kitartottam amellett, hogy próbáljunk megegyezni Trockijjal, Vlagyimir Iljics mintegy «büntetésül» ragaszkodott ahhoz, hogy a Központi Bizottság éppen engem küldjön képviselőjéül Trockij elvtárs lapjának szerkesztőségébe. 1910 őszén, miután néhány hónapig dolgoztam ebben a szerkesztőségben, meggyőződtem arról, hogy Vlagyimir Iljicsnek igaza van, amikor helyteleníti «békülékeny» vonalamat, és beleegyezésével kiléptem Trockij elvtárs lapjának szerkesztőségéből. Trockij elvtárssal való szakításunkat akkor több éles cikkben kommentálták a párt Központi Lapjában. Akkor Vlagyimir Iljics azt ajánlotta nekem, hogy írjak egy brosúrát, amely összegezné a likvidátor mensevikekkel és Trockij elvtárssal való nézeteltéréseinket. «Maga megkísérelte az antibolsevista csoportosulások legbaloldalibb (trockista) szárnyával való megegyezést, maga meggyőződött arról, hogy ez a megegyezés lehetetlen, ezért magának kell megírnia egy összefoglaló brosúrát», — mondotta nekem Vlagyimir Iljics. Vlagyimir Iljics természetesen különösen fontosnak tartotta, hogy a bolsevizmusnak és annak a viszonyáról, amit akkor trockizmusnak neveztünk, elmondjak mindent … véges végig.” (L. Kamenyev előszava „Két párt” című brosúrájához.)

És mi lett az együttes munka eredménye? Hallgassák tovább:

„A Trockijjal való együttes munka kísérlete — amely, merem állítani, részemről őszinte volt, amit a Trockij által most kihasznált leveleim és magánbeszélgetéseim vitathatatlanul bizonyítanak — megmutatta, hogy a békítgetés politikája feltartóztathatatlanul a likvidátorság védelmére vezet, határozottan az utóbbi mellé áll.” (L. Kamenyev. „Két párt”.)

És tovább:

„Ó, ha a «trockizmus» mint hangulat, a pártban győzne, — milyen szabad tere lenne a likvidátorságnak, az otzovizmusnak, minden olyan áramlatnak, amely a párt ellen harcol” (ugyanott).

Íme, elvtársak, ez a Trockijjal való együttműködési kísérlet tapasztalata. (Közbeszólás: „Tanulságos kísérlet.”) Ennek a kísérletnek eredményeit Kamenyev akkor külön brosúrában foglalta össze, mely 1911-ben „Két párt” címmel jelent meg. Nem kételkedem, hogy ez a brosúra nagy hasznára vált azoknak az elvtársaknak, akiknek a Trockijjal való együttműködést illetőleg még voltak illúzióik.

Most pedig megkérdezem: nem írna-e Kamenyev még egy brosúrát, szintén „Két párt” címmel, amelyben beszámolna a Trockijjal való mostani együttműködésének tapasztalatáról? (Általános derültség. Taps.) Ez talán nem is volna haszontalan. Természetesen nem garantálhatom Kamenyevnek, hogy Trockij nem fogja ellene felhasználni a leveleit és bizalmas beszélgetéseit, mint annakidején tette. (Általános derültség.) De aligha kellene ettől tartania. Mindenesetre — itt választania kell: vagy fél attól, hogy Trockij kihasználja a leveleit és közzéteszi a Trockijjal folytatott titkos megbeszéléseit, és akkor az a veszély fenyegeti, hogy a párton kívül marad, vagypedig leküzd minden félelmet és bennmarad a pártban.

Így áll a kérdés, elvtársak: vagy — vagy.

Azt beszélik, az ellenzék nyilatkozatot akar adni a kongresszusnak arról, hogy aláveti magát és a jövőben is alá fogja vetni magát a párt minden határozatának (közbeszólás: „Ugyanúgy, mint 1926 októberében?”), feloszlatja frakcióját (közbeszólás: „Ezt már kétszer hallottuk!”) és védeni fogja nézeteit, amelyekről nem mond le (felkiáltások: „Ho-hó!” „Nem, inkább mi magunk oszlatjuk fel őket!”), a párt szervezeti szabályzatának keretében. (Felkiáltások: „Mindenféle fenntartásokkal.” „A mi kereteink nem gumiból valók.”)

Azt hiszem, elvtársak, hogy ez a trükk nem fog sikerülni. (Helyeslés. Hosszantartó taps.) Nekünk is, elvtársak, van már bizonyos tapasztalatunk a nyilatkozatok terén (taps), tettünk már bizonyos kísérletet két nyilatkozattal kapcsolatban (felkiáltások: „Úgy van!”), az 1926 október 16-i és az 1927 augusztus 8-i nyilatkozattal kapcsolatban. És mi volt ennek a kísérletnek az eredménye? Bár nem szándékozom „Két párt” címmel brosúrát írni, mégis merem állítani, hogy ez a kísérlet teljesen balul ütött ki (felkiáltások: „Úgy van!”), mert a párt kétszeri félrevezetésére és a pártfegyelem gyengülésére vezetett. Milyen alapon követeli most az ellenzék, hogy mi, nagy pártunk kongresszusa, Lenin pártjának kongresszusa, ilyen tapasztalat után higyjünk a szavának? (Felkiáltások: „Ostobaság lenne.” „Aki könnyen hisz, könnyen csalatkozik.”)

Azt beszélik, hogy az ellenzék fel fogja vetni a pártból kizártak újrafelvételének kérdését is. (Felkiáltások: „Leshetik.” „Menjenek a mensevik mocsárba.”) Azt hiszem, elvtársak, hogy ebből se lesz semmi. (Hosszantartó taps.)

Miért zárta ki a párt Trockijt és Zinovjevet? Azért, mert ők a pártellenes ellenzék minden mesterkedésének szervezői (felkiáltások: „Úgy van!”), azért, mert az a céljuk, hogy megszegjék a párt törvényeit, azért, mert azt képzelik magukról, hogy őhozzájuk nem mernek nyúlni, azért, mert a pártban főúri helyzetet akartak maguknak biztosítani.

De azt akarjuk-e mi, hogy a pártban egyrészt főurak legyenek, akik kiváltságokat élveznek, másrészt pedig parasztok, akik meg vannak fosztva ezektől a kiváltságoktól? Vagy talán mi, bolsevikok, akik gyökerestől kiirtottuk a főúri rendet, most állítsuk azt vissza pártunkban? (Taps.)

Azt kérdezik: miért zártuk ki a pártból Trockijt és Zinovjevet? Azért, mert a pártban nem akarunk főurakat. Azért, mert pártunkban a törvény egy, és minden párttag egyenlő jogú. (Felkiáltások: „Úgy van!” Hosszantartó taps.)

Ha az ellenzék a pártban akar maradni, akkor vesse alá magát a párt akaratának, törvényeinek, utasításainak minden fenntartás nélkül, minden kétértelműség nélkül. Ha nem akarja ezt, — menjen oda, ahol neki tágasabb. (Felkiáltások: „Úgy van!” Taps.) Nem akarunk és nem fogunk olyan új törvényeket hozni, amelyek az ellenzéknek kiváltságokat biztosítanak. (Taps.)

Érdeklődnek a feltételekről. Feltételünk csak egy: az ellenzéknek le kell szerelnie mind eszmei, mind szervezeti tekintetben, teljesen és maradéktalanul. (Felkiáltások: „Úgy van!” Hosszantartó taps.)

Nyíltan és becsületesen, az egész világ színe előtt szakítania kell antibolsevista nézeteivel. (Felkiáltások: „Úgy van!” Hosszantartó taps.)

Nyíltan és becsületesen, az egész világ színe előtt meg kell bélyegeznie elkövetett hibáit, a párt ellen elkövetett bűnös hibáit.

Át kell adnia sejtjeit, hogy a párt maradék nélkül feloszlathassa azokat. (Felkiáltások: „Helyes!” Hosszantartó taps.)

Vagy így lesz, vagy távozzanak a pártból. Nem távoznak — kiebrudaljuk őket. (Felkiáltások: „Helyes!” Hosszantartó taps.)

Ez a helyzet az ellenzékkel, elvtársak.

IV
Összefoglalás

Befejezem, elvtársak.

Mit értünk el a beszámolómban tárgyalt időszak alatt? Az általános eredmény a következő:

1. megvédtük a környező államokkal való békét, megvédtük a legnagyobb nehézségek ellenére, a „nagyhatalmak” burzsoáziájának provokációs támadásai ellenére;

2. megszilárdítottuk a Szovjetunió munkásosztályának az imperialista országok és a gyarmatok munkásaival való összefogását, megszilárdítottuk rengeteg akadály ellenére, a korrupt ezerszájú burzsoá sajtó tengernyi rágalma ellenére;

3. növeltük a proletárdiktatúra tekintélyét a dolgozó tömegek millióinak körében a világ minden táján;

4. mint párt, segítettünk a Kominternnek és szekcióinak abban, hogy növeljék befolyásukat a világ minden országában;

5. megtettünk mindent, amit egy párt csak megtehet, a világ forradalmi mozgalmának fejlesztése és gyorsítása érdekében;

6. fellendítettük szocialista iparunkat, rekordütemű fejlődést biztosítottunk számára, és megerősítettük hegemóniáját az egész népgazdaságban;

7. megvalósítottuk a szocialista ipar és a parasztgazdaság összefogását;

8. megszilárdítottuk a munkásosztály és a középparasztság szövetségét, miközben a szegényparasztságra támaszkodunk;

9. megszilárdítottuk országunkban a proletárdiktatúrát, az ellenséges nemzetközi környezet ellenére, és bebizonyítottuk a világ munkásainak, hogy a proletariátus nemcsak le tudja rombolni a kapitalizmust, hanem építeni is tudja a szocializmust;

10. megszilárdítottuk a pártot, megvédtük a leninizmust és pozdorjává zúztuk az ellenzéket.

Ez az általános eredmény.

A következtetés? A következtetés csak egy lehet: helyes úton járunk, pártunk politikája helyes. (Felkiáltások: „Úgy van!” Taps.)

Ebből pedig az következik: ha ezen az úton haladunk, biztosan megérjük a szocializmus győzelmét országunkban, a szocializmus győzelmét az egész világon. (Hosszantartó taps.)

Ez azonban még nem jelenti azt, hogy utunkon már nem lesznek nehézségek. Lesznek nehézségek. De nem félünk a nehézségektől, mert bolsevikok vagyunk, akik a forradalom tüzében edződtünk.

Lesznek nehézségek. De leküzdjük a nehézségeket, mint ahogy eddig is leküzdöttük őket, mert bolsevikok vagyunk, akiket Lenin vaspártja megedzett arra, hogy megküzdjenek a nehézségekkel és legyűrjék azokat, ne pedig sopánkodjanak és siránkozzanak.

És éppen azért, mert bolsevikok vagyunk, biztosan győzünk.

Elvtársak! Előre, a kommunizmus győzelméért országunkban, a kommunizmus győzelméért az egész világon! (Viharos, hosszantartó taps. Mindenki feláll és Sztálin elvtársat ünnepli. Az „Internacionálét” éneklik.)

Zárszó a Központi Bizottság politikai beszámolójához
December 7

Elvtársak! Annyi küldött beszéde után kevés mondanivalóm maradt. Jevdokimov és Muralov beszédéről nincs semmi érdemleges mondanivalóm, mert nem adnak ehhez anyagot. Csak azt mondhatom róluk: Allah bocsássa meg a vétkeiket, mert nem tudják, hogy mit fecsegnek. (Derültség. Taps.) Csak Rakovszkij beszédével, és azután különösen Kamenyev beszédével szeretnék foglalkozni, akinek beszéde valamennyi ellenzéki beszéd közül a legfarizeusabb és a leghazugabb. (Felkiáltások: „Úgy van!”)

I
Rakovszkij beszédéről

a) A külpolitikáról. Azt hiszem, hogy Rakovszkij jobban tette volna, ha itt nem érinti a háború és a külpolitika kérdését. Köztudomású, hogy Rakovszkij a moszkvai konferencián a háború kérdéséről szólva nagy bakot lőtt. Ide, nyilván, azért jött és azért kért szót, hogy kiköszörülje a csorbát. De csak még nagyobb bakot lőtt. (Derültség.) Azt hiszem, Rakovszkij jobban tette volna, ha nem beszél külpolitikáról.

b) A jobboldalról és a baloldalról. Rakovszkij azt állítja, hogy az ellenzék pártunk baloldali szektora. Ezen még a tyúkok is nevetnek, elvtársak. Ilyen kijelentéseket levitézlett politikusok nyilván azért tesznek, hogy vigasztalják magukat. Bebizonyult, hogy az ellenzék pártunk mensevik szárnya, hogy az ellenzék a mensevizmus mocsarába süllyedt, hogy az ellenzék, objektív szerepét tekintve, a burzsoá elemek eszközévé vált. Ez újra meg újra bebizonyult. Hogy lehet hát az ellenzék baloldaliságáról beszélni? Ki hallott olyat, hogy egy mensevik csoport, amely objektíven a „harmadik erő”, a burzsoá elemek eszközévé vált, hogy egy ilyen csoport baloldalibb a bolsevikoknál? Talán bizony nem világos, hogy az ellenzék az SzK(b)P jobboldali, mensevik szárnya?

Rakovszkij nyilván végkép összezavarodott és a jobbot összezavarta a ballal. Emlékezzenek csak Gogol Szelifánjára: „Ej, te retkeslábú … Azt se tudod, merre van jobbra, merre balra!”

c) Az ellenzék segítségéről. Rakovszkij kijelenti, hogy az ellenzék kész támogatni a pártot, ha az imperialisták megtámadnák. Képzeljék csak, milyen nagylelkűség! Ez a kis csoport, amely pártunknak még félszázalékát sem képviseli, nagykegyesen megígéri, hogy segít nekünk, ha az imperialisták megtámadják országunkat. Nem hiszünk az önök segítségében, és nincs is rá szükségünk! Mi csak egyre kérjük önöket: ne zavarjanak minket, hagyjanak fel a zavarással! A többit elvégezzük magunk is, meglehetnek róla győződve. (Felkiáltások: „Úgy van!” Taps.)

d) A „vészjelzőkről”. Rakovszkij azt mondja továbbá, hogy az ellenzék a veszélyeket, a nehézségeket, országunk „pusztulását” jelzi. Ezek aztán az igazi „vészjelzők”, akik a pártot megmentik a „pusztulástól”, amikor ők maguk pusztulnak és valóban mentésre szorulnak! Alig állnak a lábukon és mások megmentésére vállalkoznak! Hát nem nevetséges ez, elvtársak? (Derültség.)

Képzeljenek el egy kis csónakot, amely alig tudja magát tartani a tengeren és már-már elsüllyed, és képzeljenek el egy nagyszerű gőzhajót, amely hatalmas erővel hasítja a hullámokat és biztosan halad előre. Mit szólnának ahhoz, ha ez a kis csónak odatolakodna az óriási hajóhoz, hogy megmentse? (Derültség.) Ez felette nevetséges volna, nemde? Ugyanilyen helyzetben vannak most a mi ellenzéki „vészjelzőink”. Veszélyeket, nehézségeket, „pusztulást” és még mi mindent jeleznek nekünk, amikor ők maguk süllyednek, csak nem veszik észre, hogy már el is merültek.

Amikor az ellenzékiek magukat „vészjelzőknek” mondják, ezzel a párt, a munkásosztály, az ország vezetésére tartanak igényt. Kérdezzük — milyen alapon? Talán bebizonyították tényekkel, hogy egyáltalában képesek valamit is vezetni, nem is szólva a párt, az osztály, az ország vezetéséről? Talán nem tény az, hogy az ellenzék, élén olyan emberekkel mint Trockij, Zinovjev, Kamenyev, immár két éve vezeti csoportját, s hogy az ellenzék vezérei az általuk vezetett csoportot teljes csődbe juttatták? Nem tény-e, hogy az ellenzék ez alatt a két év alatt vereségről vereségre vitte csoportját? Mit bizonyít ez, ha nem azt, hogy az ellenzék vezérei gyatráknak bizonyultak, hogy a vezetésük nem győzelemre, hanem vereségre vezetett? De ha az ellenzék vezérei már kis dolgokban is csődöt mondtak, akkor milyen alapon tételezhető fel, hogy nagy dolgokban majd megállják a helyüket. Hát nem világos-e, hogy azokra, akik egy kis csoport vezetésében csődöt mondtak, senki sem fogja rábízni olyan nagy ügy vezetését, mint a párt, a munkásosztály, az ország?

Ez az, amit „vészjelzőink” nem akarnak megérteni.

II
Kamenyev beszédéről

Rátérek Kamenyev beszédére. Ez a beszéd a leghazugabb, a legfarizeusabb, a legcsalárdabb és legbecstelenebb valamennyi ellenzéki beszéd közül, amelyet itt, erről a szószékről elmondtak. (Felkiáltások: „Úgy van!” Taps.)

a) A kétarcú lény. Kamenyev beszéde elsősorban a nyomokat igyekezett eltüntetni. A párt képviselői itt pártunk eredményeiről, építésünk sikereiről, munkánk javulásáról stb. beszéltek. Beszéltek továbbá az ellenzékiek mensevik bűnbeeséséről, arról, hogy az ellenzékiek a mensevizmus mocsarába süllyedtek, mert tagadják, hogy a szocializmus sikeresen építhető országunkban, mert tagadják, hogy proletárdiktatúra van a Szovjetunióban, mert tagadják, hogy a munkásosztály és a középparasztság szövetségének politikája célszerű, mert termidorsággal rágalmazzák a pártot stb. Végül arról beszéltek, hogy az ellenzék nézetei összeférhetetlenek a pártunkhoz való tartozással, hogy az ellenzéknek szakítania kell ezekkel a mensevik nézetekkel, ha a pártban akar maradni.

És mit látunk? Kamenyev a legjobbnak vélte megkerülni ezeket a kérdéseket, eltüntetni a nyomokat és úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Programunk, politikánk, építésünk legfontosabb kérdéseiről kérdezik őt. Ő azonban megkerüli ezeket a kérdéseket, mintha mindez nem is tartoznék rá. Mondhatjuk-e ezek után, hogy Kamenyev komolyan veszi a dolgokat? Mivel magyarázható az ellenzéknek ilyen magatartása? Csak eggyel magyarázható: azzal, hogy félre akarják vezetni a pártot, el akarják altatni éberségét, mégegyszer be akarják csapni a pártot.

Az ellenzéknek két arca van: az egyik farizeusi nyájas, a másik mensevik, forradalomellenes arc. A párt felé farizeusi nyájas arcát mutatja, amikor a párt megszorítja és azt követeli tőle, hogy hagyja abba a frakciózást, a pártszakítás politikáját. Mensevik, forradalomellenes arcát mutatja, amikor a párt ellen, a Szovjethatalom ellen a nemproletár erőkhöz, az „utcához” apellál. Most, mint látják, farizeusi nyájas arcával fordul felénk, mert megint be akarja csapni a pártot. Ezért igyekezett Kamenyev eltüntetni a nyomokat, megkerülni nézeteltéréseink legfontosabb kérdéseit. Tűrhetjük-e tovább ezt a kétlakiságot, ezt a kétszínűséget?

Vagy—vagy: vagy komolyan akar beszélni az ellenzék pártunkkal, — és akkor le kell vetnie az álarcot; vagypedig továbbra is meg akarja tartani két arcát, de akkor nincs helye a pártban. (Helyeslés.)

b) A bolsevizmus hagyományairól. Kamenyev azt állítja, hogy pártunk hagyományainak, a bolsevizmus hagyományainak nem felel meg, ha a párt tagjától azt követelik, hogy tagadja meg egyes olyan nézeteit, amelyek nem egyeztethetők össze pártunk ideológiájával, programjával. Igaz-e ez? Persze, hogy nem igaz. Sőt, — ez hazugság, elvtársak!

Talán nem tény az, hogy mi mindnyájan, Kamenyevvel együtt, kizártuk a pártból Mjasznyikovot és a mjasznyikovistákat? Miért zártuk ki őket? Azért, mert mensevik nézeteik összeegyeztethetetlenek voltak a párt nézeteivel.

Talán nem tény az, hogy mi mindnyájan Kamenyevvel együtt, kizártuk a pártból a „munkásellenzék” egy részét? Miért zártuk ki őket? Azért, mert mensevik nézeteik összeegyeztethetetlenek voltak pártunk nézeteivel.

És miért zárták ki a pártból Osszovszkijt, Daskovszkijt? Miért zárták ki a Kominternből Maslowot, Ruth Fischert, Katzot és másokat? Azért, mert nézeteik összeegyeztethetetlenek voltak a Komintern ideológiájával, az SzK(b)P ideológiájával.

Pártunk nem volna lenini párt, ha megengedhetőnek tartaná, hogy antileninista elemek legyenek szervezeteinkben. Hiszen akkor a mensevikeket is beengedhetnők pártunkba! Mi legyen azokkal, akik pártunkban vannak, de a mensevizmus mocsarába süllyedtek és antileninista nézeteiket propagálják? Mi köze lehet a lenini pártnak az ilyen emberekhez? Kamenyev megrágalmazza pártunkat, szakít pártunk hagyományaival, szakít a bolsevizmus hagyományaival, amikor azt állítja, hogy pártunkban megtűrhetek olyan emberek, akik mensevik nézeteket vallanak és hirdetnek. És mert Kamenyev, és vele együtt az egész ellenzék, lábbal tiporja pártunk forradalmi hagyományait, — éppen ezért követeli pártunk, hogy az ellenzék szakítson antileninista nézeteivel.

c) Az ellenzék állítólagos elvhűsége. Kamenyev azt állítja, hogy neki és más ellenzékieknek nehéz szakítani nézeteikkel, mert megszokták, hogy bolsevik módon védjék nézeteiket. Kamenyev azt mondja, hogy az ellenzék elvtelenséget követne el, ha szakítana nézeteivel. Kiderül tehát, hogy az ellenzék vezérei rendkívül elvhű emberek. Igaz-e ez, elvtársak? Igaz-e, hogy az ellenzék vezérei olyan nagyon hűek elveikhez, nézeteikhez, meggyőződésükhöz? Sehogysem látszik ez valószínűnek, elvtársak. Nem ezt bizonyítja az ellenzéki blokk megalakulásának históriája. (Derültség.) Éppen fordítva áll a dolog. A történelem azt bizonyítja, a tények azt mutatják, hogy még senki sem váltogatta, senki sem cserélgette elveit olyan könnyen és gátlás nélkül, mint ellenzékünk vezérei. Miért ne szakíthatnának nézeteikkel most is, ha ezt követelik a párt érdekei?

Lássunk néhány példát a trockizmus történetéből.

Tudják, hogy Lenin, azon fáradozva, hogy a pártot összegyűjtse, 1912-ben egybehívta a bolsevikok prágai konferenciáját. Ismeretes az is, hogy ennek a konferenciának óriási jelentősége volt pártunk történetében, mert a bolsevikok és a mensevikek között határvonalat húzott, és egy egységes bolsevik pártban egyesítette az egész ország bolsevik szervezeteit.

Tudják, hogy ugyancsak 1912-ben volt a Trockij vezetése alatt álló Augusztusi Blokk mensevik tanácskozása. Tudják továbbá azt is, hogy ez a tanácskozás hadat üzent a bolsevik konferenciának, és a lenini párt felszámolására szólította fel a munkásszervezeteket. Mivel vádolta akkor Trockij Augusztusi Blokkjának tanácskozása a bolsevikok prágai konferenciáját? Halálos bűnökkel. Bitorlással, szektáskodással vádolta, vádolta azzal, hogy „államcsínyt” szervez a pártban, és az ördög tudja, még mivel nem vádolta.

Az Augusztusi Blokk tanácskozása a II. Internacionálénak adott nyilatkozatában így jellemezte a bolsevikok prágai konferenciáját:

„A tanácskozás kijelenti, hogy ez a konferencia (a bolsevikok 1912. évi prágai konferenciája. — I. Szt.) a pártban egész tudatosan szakadást előidéző egyének csoportjának nyílt kísérlete arra, hogy bitorolja a párt zászlaját. A tanácskozás mélyen sajnálja, hogy néhány pártszervezet és elvtárs áldozatul esett ennek a csalásnak, és ezzel elősegítette a lenini szekta szakadár és bitorló politikáját. A tanácskozás meg van győződve arról, hogy az összes oroszországi és külföldi pártszervezetek tiltakozni fognak a végrehajtott államcsíny ellen, nem fogják elismerni a konferencia által választott központi szerveket, és mindent el fognak követni, hogy egy igazi általános pártkonferencia segítségével helyreállítsák a párt egységét.” (Az Augusztusi Blokknak a II. Internacionáléhoz intézett nyilatkozatából, mely a „Vorwárts” 1912 március 26-i számában jelent meg.)

Mint látják, itt minden együtt van: lenini szekta, bitorlás, „államcsíny” a pártban.

És mi történt ezután? Elmúlt néhány esztendő, — és Trockij visszavonta a bolsevik pártról vallott nézeteit. És nemcsak visszavonta nézeteit, hanem hasoncsúszva jött a bolsevik párthoz, belépett a bolsevik pártba, és annak egyik aktív tagja lett. (Derültség.)

Mindezek után mi okunk van azt hinni, hogy Trockij és a trockisták ne tudnának mégegyszer szakítani pártunk termidori tendenciáiról, a bitorlásról stb. vallott nézeteikkel?

Lássunk egy másik példát, ugyancsak a trockizmus történetéből.

Tudják, hogy Trockij 1924 végén kiadott egy brosúrát „Október tanulságai” címmel. Tudják, hogy Trockij ebben a brosúrában Kamenyevet és Zinovjevet pártunk jobboldali, félmensevik szárnyának minősítette. Tudják, hogy Trockij brosúrája egész vitát idézett elő pártunkban. És mi történt? Alig egy év telt el, — és Trockij megtagadta nézeteit, és azt hirdette, hogy Zinovjev és Kamenyev pártunknak nem jobboldali, hanem baloldali, forradalmi szárnyát képviselik.

Még egy példa, ezúttal már a zinovjevi csoport történetéből. Ismeretes, hogy Zinovjev és Kamenyev egész halom brosúrát írt a trockizmus ellen. Ismeretes, hogy Zinovjev és Kamenyev még 1925-ben, az egész párttal együtt, kijelentették, hogy a trockizmus összeegyeztethetetlen a leninizmussal. Ismeretes, hogy Zinovjev és Kamenyev, az egész párttal együtt, pártunk kongresszusain és a Komintern V. kongresszusán határozatokat fogadtattak el a trockista kispolgári elhajlásról. És mi történt? Ez után még egy év sem telt el, és — szakítottak nézeteikkel, megváltoztatták nézeteiket, és azt hirdették, hogy pártunkban Trockij csoportja az igazi lenini és forradalmi csoport. (Közbeszólás: „Kölcsönös amnesztia!”)

Ezek a tények, elvtársak, amelyek számát tetszés szerint szaporíthatnók.

Nem világos-e ebből, hogy az ellenzéki vezérek szilárd elvhűsége, amelyről itt Kamenyev beszél, csak mese, amelynek semmi köze a valósághoz?

Nem világos-e, hogy pártunkban még senkinek sem sikerült olyan könnyen és gátlás nélkül szakítania elveivel, mint Trockijnak, Zinovjevnek és Kamenyevnek? (Derültség.)

Kérdezzük: mi okunk van feltételezni, hogy az ellenzék vezérei, akik már többször megtagadták elveiket, nézeteiket, nem tudják mégegyszer megtagadni azokat?

Nem világos-e, hogy amikor azt követeljük, hogy az ellenzék szakítson mensevik nézeteivel, ez nem is olyan nehéz az ellenzék vezérei számára, mint ahogy azt Kamenyev feltünteti? (Derültség.) Hiszen nem először kell szakítaniok nézeteikkel, — miért ne szakítanának azokkal mégegyszer? (Derültség.)

d) Vagy a párt, vagy az ellenzék. Kamenyev azt állítja, az ellenzékiektől senki sem követelheti, hogy szakítsanak egyes, a párt ideológiájával és programjával összeegyeztethetetlen nézeteikkel. Már megmondottam, hogy Kamenyev állításának komolytalansága azonnal kiviláglik, ha az ellenzéki blokk múltjára és jelenére gondolunk. De tegyük fel egy pillanatra, hogy Kamenyevnek igaza van. Mi adódik ebből? Hát a párt, a mi pártunk, szakíthat-e nézeteivel, meggyőződéseivel, elveivel? Követelhetik-e pártunktól, hogy cserben hagyja nézeteit, elveit? A pártban az a határozott vélemény alakult ki, hogy az ellenzéknek szakítania kell antileninista nézeteivel, különben kirepül a pártból. Ha az ellenzéktől nem lehet azt követelni, hogy szakítson meggyőződésével, akkor hogyan követelhetik a párttól, hogy tagadja meg az ellenzékről kialakult nézeteit és meggyőződését? Kamenyev szerint az ellenzék nem mondhat le antileninista nézeteiről, a párt azonban vonja vissza azt a nézetét, hogy az ellenzéket nem lehet benthagyni pártunkban, ha nem szakít antileninista nézeteivel. Hol itt a logika? (Derültség. Taps.)

Kamenyev azt állítja, hogy az ellenzékiek szilárd jellemű emberek, akik körömszakadtáig védik meggyőződéseiket. Nem nagyon hiszek az ellenzéki vezérek jellemszilárdságában és elvhűségében. A legkevésbé hiszek például Zinovjev vagy Kamenyev jellemszilárdságában (derültség), akik tegnap még le- hordták Trockijt, ma pedig összecsókolóznak vele. (Közbeszólás: „Hozzászoktak a bakugráshoz.”) De tegyük fel, hogy az ellenzékünk vezéreiből még nem veszett ki minden jellemszilárdság és elvhűség. Milyen alapon gondolják, hogy a párt kevésbé szilárd jellemű és kevésbé hűen ragaszkodik elveihez, mint mondjuk Zinovjev, Kamenyev vagy Trockij? Milyen alapon gondolják, hogy a pártnak könnyebb szakítania az ellenzékről kialakult meggyőződésével, könnyebb lemondania arról a meggyőződéséről, hogy az ellenzék mensevik nézetei összeférhetetlenek a párt ideológiájával és programjával, mint az ellenzék vezéreinek saját nézeteikről, amelyeket ők állandóan váltogatnak, mint a ruhájukat? (Derültség.)

Nem világos-e ebből, hogy Kamenyev azt követeli a párttól, hogy vonja vissza az ellenzékről és az ellenzék mensevik hibáiról kialakult nézeteit? Nem túlságosan messzire merészkedik-e Kamenyev? Talán mégis hajlandó lesz belátni, hogy veszélyes ilyen messzire merészkednie?

A kérdés ez: vagy a párt, vagy az ellenzék. Az ellenzék vagy szakít antileninista nézeteivel, vagypedig nem teszi ezt meg, — és akkor hírmondó sem marad belőle a pártban. (Helyeslés. Taps.)

e) Az ellenzék szakított a bolsevizmus hagyományaival. Kamenyev azt állítja, hogy a bolsevik hagyományok a párt tagjaitól egyáltalában nem követelik nézeteik megtagadását. A felszólalók teljes mértékben bebizonyították, hogy ez nem igaz. A tények megerősítik, hogy Kamenyev egyenest valótlanságot mond.

Más kérdés azonban: van-e a bolsevik hagyományokban olyasvalami, amit az ellenzék megengedett és még mindig megenged magának? Az ellenzék frakciót szervezett és ezt a frakciót párttá alakította bolsevik pártunkon belül. De ki hallott olyat, hogy a bolsevik hagyományok bárkinek is megengedtek ilyen galádságot? Hogy beszélhetnek bolsevik hagyományokról, ha ugyanakkor megengedik maguknak a párt szakítását, új, antibolsevista párt alakítását a pártban!

Továbbá. Az ellenzék illegális nyomdát szervezett, blokkra lépett burzsoá intellektuelekkel, akikről viszont kiderült, hogy nyílt fehérgárdistákkal vannak blokkban. Kérdezzük: hogy beszélhetnek a bolsevizmus hagyományairól, amikor olyan galádságot követnek el, mely a párt és a Szovjethatalom egyenes elárulásával határos.

Végül, az ellenzék pártellenes, szovjetellenes tüntetést rendezett, az „utcához” apellálva, nemproletár elemekhez apellálva. De hogyan beszélhetnek bolsevik hagyományokról azok, akik saját pártjuk ellen, saját Szovjethatalmuk ellen az „utcához” apellálnak? Ki hallott olyat, hogy a bolsevik hagyományok valaha is. megengedtek volna ilyen galádságot, mely a nyílt ellenforradalmisággal határos?

Nem világos-e, hogy Kamenyev csak azért beszél a bolsevizmus hagyományairól, mert így akarja leplezni, hogy bolsevizmusellenes csoportja érdekében szakított ezekkel a hagyományokkal?

Az ellenzék semmit sem ért el azzal, hogy az „utcához” apellált, hiszen szánalmasan kis csoportnak bizonyult. Ez azonban az ellenzéknek nem érdeme, hanem szerencsétlensége. És mi történt volna, ha az ellenzéknek valamivel több ereje lett volna? Nem világos-e, hogy az „utcához” való apellálás a Szovjethatalom elleni nyílt puccsá lett volna? Nehéz-e megérteni, hogy az ellenzéknek ez a próbálkozása lényegileg semmiben sem különbözik a baloldali eszerek 1918-as próbálkozásától? (Felkiáltások: „Úgy van!”) A törvény értelmében az ilyen próbálkozásokért november 7-én egytől- egyig le kellett volna tartóztatnunk az ellenzék aktív szereplőit. (Felkiáltások: „Úgy van!”

Hosszantartó taps.) Mi ezt nem tettük, de csak azért nem, mert sajnáltuk őket, nagylelkűek voltunk és módot akartunk adni nekik, hogy észre térjenek, ők azonban nagylelkűségünket gyengeségnek tekintették.

Nem világos-e, hogy Kamenyev hivatkozása a bolsevik hagyományokra csak üres és hazug fecsegés, amellyel Kamenyev azt szeretné leplezni, hogy az ellenzék szakított a bolsevizmus hagyományaival?

f) Az állítólagos egységről és az igazi egységről. Kamenyev itt áriákat zengett az egységről. Valósággal ömlengett, arra kérve a pártot, hogy segítsen, és teremtsen egységet „bármi áron”, Ők, az ellenzék vezérei, lám, nem helyeslik a két-párt politikát. Ők, lám, „bármi áron” a párt egységét akarják. Mi azonban biztosan tudjuk, hogy ugyanakkor, amikor Kamenyev itt a pártegységről zengedezett, ugyanakkor elvbarátai illegális gyűléseiken határozatokat hoztak arról, hogy az ellenzéknek a pártegységről szóló nyilatkozata csak manőver, melynek az a célja, hogy az ellenzék megóvja erőit és tovább folytassa szakadár politikáját. Az ellenzékiek a lenini párt kongresszusán pártegységről zengedeznek. Másfelől, illegálisan, a párt szakadásán, egy második párt szervezésén, a pártegység aláaknázásán dolgoznak. Ezt nevezik ők „bármi áron” való egységnek. Nincs-e itt az ideje, hogy abbahagyják ezt a bűnös, szélhámos játékot?

Kamenyev egységről beszélt. Egység, — de kivel? Egység a párttal, vagy Scserbakovval? Végre már megérthetnék, hogy a leninistákat és Scserbakov úrékat nem lehet egy pártban egyesíteni!

Kamenyev egységről beszélt. Egység, — de kivel? Maslow-val és Souvarine-nal-e, vagypedig a Kominternnel és az SzK(b)P-val? Végre már megérthetnék, hogy lehetetlen az SzK(b)P-val és a Kominternnel való egységről beszélni, ha ugyanakkor fenntartják az egységet a Maslowokkal és a Souvarine-okkal! Végre már megérthetnék, hogy a lenini nézeteket lehetetlen az ellenzék mensevik nézeteivel egyesíteni!

Lenint Abramovicscsal egyesítsük? Azt nem, elvtársak! Ideje már, hogy abbahagyják ezt a szélhámos komédiát.

Ezért gondolom, hogy amikor Kamenyev „bármi áron” való egységről beszél, ez nem egyéb, mint a párt becsapására szánt farizeus komédia.

Nekünk igazi egység kell, nempedig komédiázás az egységgel. Van-e pártunkban igazi, lenini egység? Igen, van. Ha pártunk 99 százaléka a pártra és az ellenzék ellen szavaz, ez olyan igazi és hamisítatlan proletáregység, amilyen eddig még nem volt pártunkban. Íme, itt a pártkongresszus, amelyen nincs egyetlenegy ellenzéki küldött sem. (Taps.) Mit jelent ez, ha nem lenini pártunk egységét? Ezt nevezzük mi a bolsevik párt lenini egységének.

g) „Az ellenzéknek befellegzett!” A párt mindent megtett, amit csak tehetett, hogy az ellenzéket a lenini útra terelje. A párt elment az engedékenység és nagylelkűség végső határáig, mert módot akart adni az ellenzéknek, hogy észretérjen és kijavítsa a hibáit. A párt felhívta az ellenzéket, hogy nyíltan és becsületesen, az egész párt színe előtt, szakítson antileninista nézeteivel. A párt felhívta az ellenzéket, hogy ismerje be hibáit, és bélyegezze meg azokat, hogy egyszer és mindenkorra megszabaduljon tőlük. A párt felhívta az ellenzéket, hogy eszmei és szervezeti tekintetben szereljen le teljesen.

Mit akar ezzel a párt elérni? Azt akarja elérni, hogy végezzen az ellenzékkel és áttérhessen a pozitív munkára. Azt akarja elérni, hogy végre felszámolja az ellenzéket, és lehetősége nyíljék arra, hogy minden erejével hozzálásson nagy építő munkánkhoz.

Lenin azt mondta a X. kongresszuson: „Most nincs szükség ellenzékre… az ellenzéknek most vége, befellegzett, most már elegünk volt az ellenzékekből! ”

A párt azt akarja, hogy pártunk soraiban végre megvalósítsuk Leninnek ezt a jelszavát. (Hosszantartó taps.)

Ha az ellenzék leteszi a fegyvert — rendben van. Ha nem teszi le a fegyvert — mi magunk fogjuk lefegyverezni. (Felkiáltások: „Úgy van!” Taps.)

III
Összefoglalás

Kamenyev beszédéből kitűnik, hogy az ellenzék nem szándékozik teljesen leszerelni. Az ellenzék december 3-i nyilatkozata is ugyanezt bizonyítja. Az ellenzék nyilván jobbnak tartja, ha a párton kívül marad. Maradjon hát a párton kívül. Egyáltalában nem borzasztó, nem különös, nem csodálatos, hogy inkább a párton kívül akarnak maradni, hogy leszakadnak a pártról. Ha pártunk történetét tanulmányozzuk, akkor világossá válik, hogy valahányszor pártunk komolyabb fordulatot hajtott végre, a régi vezetők egy része kieseit a bolsevik párt szekeréből és helyet adott új embereknek. A fordulat komoly dolog, elvtársak. A fordulat veszélyes azokra, akik nem ülnek keményen a párt szekerén. A fordulatnál nem mindenki tudja megtartani az egyensúlyt. Fordult a szekér, s lám: egyesek kiestek belőle. (Taps.)

Nézzük 1903-at, pártunk második kongresszusának időszakát. Ez a fordulat időszaka volt, amikor a párt a liberálisokkal való megegyezés helyett a liberális burzsoázia elleni élethalálharcra, a cárizmus elleni harc előkészítése helyett a cárizmus és feudalizmus teljes megsemmisítéséért folyó nyílt harcra vett irányt. A pártot akkor hatan vezették: Plehanov, Zaszulics, Martov, Lenin, Akszelrod, Potreszov. A párt fordulata e hatos csoport öt tagjának végzete lett. Kiestek a szekérből. Lenin egyedül maradt. (Taps.) A helyzet úgy alakult, hogy a párt régi vezetői, a párt alapítói (Plehanov, Zaszulics, Akszelrod) meg két fiatal (Martov, Potreszov) egy ellen, a szintén fiatal Lenin ellen fordultak. Ha tudnák, mennyit jajveszékeltek, siránkoztak és üvöltöztek akkor, hogy a párt elpusztul, nem állja meg a helyét, hogy a régi vezetők nélkül minden oda lesz. És mi történt? Az ordítozás és jajveszékelés elmúlt, de a tények megmaradtak. A tények pedig olyanok voltak, hogy a párt éppen azért tudta megtalálni a helyes utat, mert az öt vezér lehullott a pártról. Most minden bolsevik világosan látja, hogy ha Lenin nem harcolt volna erélyesen az ötök ellen, ha nem tolta volna félre őket, pártunk nem kovácsolódhatott volna egybe azzá a bolsevik párttá, mely a proletariátust forradalomra tudta vezetni a burzsoázia ellen. (Felkiáltások: „Úgy van! ”)

Nézzük a következő időszakot, az 1907—1908-as időszakot. Ez szintén a fordulat időszaka volt, amikor pártunk a cárizmus elleni nyílt forradalmi harc helyett arra vett irányt, hogy kerülő utakon folytatja a harcot, és a munkásbiztosító pénztáraktól a duma szószékéig kihasznál minden legális lehetőséget. Ez az az időszak volt, amikor vissza kellett vonulnunk, mert az 1905-ös forradalomban szétvertek bennünket. Ez a fordulat új harci módszerek elsajátítását követelte, hogy erőt gyűjtve újból nyílt forradalmi harcba indulhassunk a cárizmus ellen. De ez a fordulat több régi bolsevik végzete lett. Kiesett a szekérből Alekszinszkij. Alekszinszkij egy időben igen jó bolsevik volt. Kiesett Bogdanov. Bogdanov pártunk egyik legjelentősebb vezére volt. Kiesett Rozskov, — egykor pártunk Központi Bizottságának tagja. És így tovább. Akkor is ugyanúgy jajveszékeltek és üvöltöztek, hogy a párt elpusztul, mint 1903-ban. És mi történt? Az üvöltözés elmúlt, de a tények megmaradtak. A tények pedig azt bizonyították, hogy pártunk a harc új viszonyai között nem találta volna meg a helyes utat, ha nem tisztította volna meg sorait az ingadozó és a forradalom ügyét hátráltató emberektől. Mire törekedett akkor Lenin? Csak arra az egyre, hogy mennél gyorsabban megszabadítsa a pártot az állhatatlan és sopánkodó elemektől, hogy ne lábatlankodjanak. (Taps.)

Így növekedett, elvtársak, a mi pártunk.

Pártunk élő szervezet. Mint minden szervezetben, a mi pártunkban is anyagcsere megy végbe: az, ami régi és idejétmúlta — eltűnik (taps), az pedig, ami új és növekedőben van — él és fejlődik. (Taps.) Leválnak egyesek, fent is meg lent is. És fent is, meg lent is, fejlődnek az újak, akik előbbreviszik az ügyet. Így növekedett a mi pártunk. Így növekszik majd a jövőben is.

Ugyanezt kell mondanunk forradalmunk jelenlegi időszakáról. Ez is olyan időszak, amikor fordulatot hajtunk végre, amikor az ipar és a mezőgazdaság helyreállítását befejezve az egész népgazdaság újjáalakítására, új technikai alapon történő átépítésére veszünk irányt, amikor a szocializmus építése már nem csupán távlat, hanem eleven, gyakorlati ügy, amely komoly belső és külső jellegű nehézségek leküzdését követeli.

Önök tudják, hogy ez a fordulat végzete lett ellenzékünk vezéreinek, akik megijedtek az újabb nehézségektől és kapitulálásra próbálták rávenni a pártot. És ha most a szekérből kiesnek egyes vezérek, akik nem akartak keményen ülni a szekéren, ezen nincs mit csodálkozni. Csakis így szabadulhat meg a párt a lábatlankodó elemektől, akik akadályozzák előrehaladásában. Ezek az emberek nyilván komolyan ki akarnak esni pártunk szekeréből. Nos, ha a kölönccé váló régi vezérek egyike-másika ki akar esni a szekérből — csak rajta, nem is érdemel egyebet! (Hosszantartó, viharos taps. Mindenki feláll. Az egész kongresszus ünnepli Sztálin elvtársat.)

(idézet: – Sztálin Művei 10. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!