A nyugati hadjárat

Az antant utolsó hadjáratának csődje

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

 

Május 14-én a nyugati front szovjet seregei megkezdték az offenzívát. Már a támadás első napja nagy győzelmet hozott: a Kork parancsnoksága alatt álló 15. hadsereg áttörte az ellenséges védelmi vonalat, s a szovjet csapatok 6—20 kilométert nyomultak előre. A lengyel légiók elkeseredetten ellenálltak. Megpróbáltak erős védelmi állásokat kiépíteni a Berezina folyó, valamint mellékfolyói és mocsaras völgyei mentén. Ám a vörösezredek rohamai minden akadályt elsodortak.

Az 5. lövészhadosztály 43. ezrede, élén parancsnokával, Csujkovval (aki később a Szovjetunió marsallja, a Nagy Honvédő Háború ünnepelt hőse lett), Lepelnél támadta az ellenséges állásokat. Ennek a kis városnak már az 1919-es hadjárat idején is fontos szerep jutott a lengyel főparancsnokság terveiben. Az ellenség felkészült rá, hogy a végsőkig védje a várost, de a 43. ezred rohama olyan váratlan és megsemmisítő erejű volt, hogy az ellenség pánikszerűen visszavonult. Heves utcai harcok után Lepel hamarosan felszabadult. Május 19-én támadásba ment át a 16. hadsereg Szollogub parancsnoksága alatt. A Vörös Hadsereg két hét alatt 100—130 kilométert nyomult előre nyugat felé.

Ámde ezalatt az ellenségnek sikerült tartalékokat összevonnia és ukrajnai erőinek egy részét átcsoportosítania. A lengyel főparancsnokság több belorusszijai frontszakaszon elérte, hogy csapatai számbeli fölénybe kerültek. Hatalmas ellencsapások zúdultak a szovjet csapatokra. S mert a nyugati frontnak nem volt elég tartaléka, a 15. hadsereg kénytelen volt a túlerőben levő ellenség nyomása elől ismét a Berezina folyóig, vagyis csaknem eredeti állásaiba visszavonulni.

A Vörös Hadsereg májusi belorusszijai offenzívája balsikerrel végződött ugyan, de mégis jelentős ellenséges erőket kötött le. Ez megkönnyítette Ukrajnában a helyzetet, s megteremtette a feltételeket a délnyugati front ellentámadásának előkészítéséhez. Május 25-én megérkezett a frontra az 1. lovashadsereg. Egységei az Észak-Kaukázusból megtett ezerkilométeres út után Umany körzetében gyülekeztek. Félelmetes erő volt ez. Harci kötelékei több mint 16 000 lovas katonából álltak, s felszerelésükhöz tartozott 362 géppuska, 48 löveg, 5 páncélvonat és 8 páncélgépkocsi. Az 1. lovashadsereget jelentős mértékben megerősítették. Május közepén a hadseregben 126 pártsejt működött, mintegy 3400 kommunistával. A támadás előtti napon az 1. lovashadseregnél tartózkodott Kalinyin.

Május végére a délnyugati front többi seregének, a 12.. a 13. és a 14. hadseregnek is észrevehetően fokozódott a harckészsége. A párt Központi Bizottsága nagyszámban küldött erre a frontra politikai munkatársakat, a hadseregek friss utánpótlást, sok fegyvert és lőszert kaptak. Többek között a délnyugati frontra vezényelték a híres Csapajev-hadosztályt, a Vörös Hadsereg egyik legerősebb egységét, amelynek parancsnoka abban az időben Kutjakov, Csapajev harcostársa volt.

Június 5-én hajnalban a novo-fasztov—pusztovarovkai arcvonalszakaszon lovassági támadás zúdult az ellenséges állásokra. Zuhogott az eső, a harcmezőt sűrű köd lepte el. A szovjet lovasok észrevétlenül foglalták el kiinduló állásaikat, s váratlanul, lavinaszerűen özönlöttek előre. Az ellenség tüzérségi és géppuska-pergőtűzzel igyekezett visszaverni a támadást. De a drótakadályokat már elsöpörték, s az egykori bányász, Korotcsajev parancsnoksága alatt álló 4., majd nyomban utána a Parhomenko vezette 14. hadosztály lovasai betörtek a lövészárkok első vonalába.

Az 1. lovashadsereg benyomult a 3. lengyel hadsereg mögöttes területére, két részre szakítva az ukrajnai ellenséges hadseregcsoportot. Június 7-én, az offenzíva harmadik napján a lovashadsereg 4. hadosztálya tönkreverte a zsitomiri intervenciós helyőrséget, s betört a városba. Ugyanaznap a 11. lovashadosztály felszabadította Bergyicsevet. A fasztovi hadseregcsoport Jakir parancsnoksága alatt elfoglalta Belaja Cerkovot és Fasztovot. A hadseregcsoport kötelékébe tartozó, Kotovszki vezette lovasdandár felszabadította Szkrivát.

A 12. hadsereg az arcvonal jobb szárnyán támadott, parancsnoka Mezsenyinov volt. Egyik rohamcsapata Kijevtől északra átkelt a Dnyeperen. Csakhamar jelentős erősítést kapott: megérkeztek a Csapajev-hadosztály ezredei. A dnyeperi katonai flottilla pedig tüzérségi tüzével támogatta a szárazföldi csapatokat.

Június 9-én az 1. lovashadsereg Kijevnek fordult. Ugyanakkor Knagnyickij vezetése alatt az 58. lövészhadosztály is Kijev irányában támadott, éspedig kelet felől.

Az intervenciósok körülzárástól félve, úgy döntöttek, hogy kiürítik Kijevet. Erre a szovjet délnyugati front parancsnoksága nyugat felé terelte az 1. lovashadsereg támadását, hogy elvágja a lengyelek Kijevből Korosztyenybe vezető visszavonulási útjait. Június 12-én a 12. hadsereg egységei és a dnyeperi flottilla folyamőrei bevonultak Kijevbe. A 3. lengyel hadsereg pánikszerűen menekült. A 14. hadsereg Uborevics parancsnoksága alatt június 13-án felszabadította Gajszint. Június utolsó harmadában a Vörös Hadsereg már a Zsitomir—Bergyicsev—Kazatyin—Vinnyica vonalon állt. Az ukrajnai lengyel intervenciós seregek súlyos veszteségeket szenvedtek. Feltöltésük végett az ellenséges főparancsnokság kénytelen volt meggyengíteni belorusszijai védelmét.

Ilyen körülmények között az antanthatalmak úgy látták, hogy csak egy módon nyújthatnak sürgős segítséget a lengyel csapatoknak: ha nyomban bevetik Vrangel fehérgárdista hadseregét. Vrangel törzse a krími francia, angol és amerikai missziókkal együtt már 1920 májusában kidolgozta a szovjetország elleni offenzíva tervét. Az antant képviselői — különösen Mangin francia tábornok — ragaszkodtak hozzá, hogy a fehérgárdista csapatok a lengyel hadsereggel és az ukrán burzsoá nacionalistákkal folytassák hadműveleteiket. De éppen ez a változat bizonyult csaknem kivihetetlennek, mivel Lengyelország és Vrangel érdekei nagyon is különböztek egymástól, kölcsönös bizalmatlanságuk túlságosan nagy volt ahhoz, hogy együttműködjenek.

A szovjethatalom elleni harcban Vrangel — mint később maga írta — hajlandó volt „bármilyen segítséget igénybe venni, s együttműködni a lengyel és az ukrán erőkkel”74. A fehér ügy, VI. köt. 85. old.* A végső cél azonban, amit Vrangel (akárcsak előtte Kolcsak és Gyenyikin) szem előtt tartott, annak az „egységes és oszthatatlan” orosz birodalomnak a visszaállítása volt, amely annak idején kiterjesztette hatalmát Lengyelországra és a már önálló állammá vált többi kis országra is. A fehérgárdistáknak semmi kifogásuk sem volt azellen, hogy győzelmük biztosítására felhasználják Lengyelország katonai segítségét, de közben arra gondoltak, hogy később majd végeznek a lengyel függetlenséggel.

A szövetségi együttműködés ilyenfajta értelmezése természetesen nem elégíthette ki a lengyel burzsoáziát és földbirtokosokat. Ők messzemenő célt követtek ebben a háborúban: gyarapítani kívánták területeiket Oroszország rovására. Ennyire különböző érdekeket az antant-imperialisták nem tudtak összeegyeztetni. „… Az történt — mondotta Lenin —, hogy amikor a három szövetséges ellenünk készülődött, azzal kezdték, hogy hajbakaptak egymással. És azt, amit Franciaország akar, nem akarja sem a lengyel paraszt, sem a lengyel munkás, azt pedig, amit Vrangel akar, még csak egyetlenegy lengyel földbirtokos sem akarja.”75 Lenin Művei. 31. köt. 330. old.*

Az antant terve szerint Vrangel csapatainak az 1920-as nyári hadjárat első szakaszában el kellett foglalniuk a Donyec-medencét, valamint a Don és a Kubany vidékét. Az intervenciósok és a fehérgárdisták véleménye szerint ezzel Vrangel megfosztotta volna a szovjethatalmat legfőbb szén és gabonaforrásaitól, s egyszersmind megteremtette volna a szovjetország központi területei elleni nagyszabású offenzíva gazdasági bázisát. Az ellenség arra is számított, hogy a doni és a kubanyi kozáklakosság fontos utánpótlási forrása lesz majd Vrangel hadseregének.

Vrangel első offenzívája június 6-ától 24-éig tartott. A 13. szovjet hadsereg csapatai heves ellenállást tanúsítottak, de az ellenség két és félszeres számbeli fölényben volt, s felszerelése is jóval felülmúlta a 13. hadseregét. A fehérgárdista csatárláncok előtt harckocsik és páncélgépkocsik nyomultak, megsemmisítve a drótakadályokat. Június 7-én elkeseredett harcok indultak meg a perekopi és a csongari szakaszon. A szovjet csapatok — különösen a lett hadosztály — szívósan küzdöttek, mégis kénytelenek voltak visszavonulni. Ennek következtében a 13. hadsereg két részre szakadt. Az egyik rész a Dnyeper jobb partján a Herszon—Nyikopol vonalon épített ki állásokat, a másik a folyótól keletre, a Vasziljevka—Bolsoj Tokmak-vonalon és tovább délkelet felé Berdjanszkig. A szovjet főparancsnokság a 13. hadsereg támogatására bevetette a délnyugati front tartalékait: a Zsloba parancsnoksága alatt álló lovashadtestet és egy lövészhadosztályt. Vrangel támadását sikerült feltartóztatni, de a fehérgárdisták jelentős területet foglaltak el Ukrajna déli részén. Ez veszélyeztette a délnyugati fronton, a lengyel szakaszon harcoló szovjet csapatok mögöttes területét, s arra kényszerítette a szovjet főparancsnokságot, hogy jelentős tartalékokat vonjon el arról a szakaszról, holott a tartalékokra szükség lett volna a délnyugati fronton, hogy segítségükkel a csapatok tovább fejleszthessék az ukrajnai támadás során elért sikereket.

Ennek ellenére tovább folytak a délnyugati front támadó hadműveletei a lengyel intervenciósok ellen. A Vörös Hadsereg csapásai nyugat felé űzték az ellenséget. A délnyugati front ukrajnai győzelmei kedvező feltételeket teremtettek ahhoz, hogy a szovjet csapatok új offenzívát indítsanak Belorusszijában. Ez az offenzíva július 4-én kezdődött. S ettől fogva az egész arcvonal mentén kibontakozott a Vörös Hadsereg általános támadása a Pilsudski-seregek ellen. Július 11-én a szovjet csapatok felszabadították Minszket.

A lengyel főparancsnokság arra számított, hogy az imperialista háborúból származó, régi német sáncállásokban feltartóztatja a nyugati front szovjet seregeinek offenzíváját. Ezek az állások jól kiépített védelmi vonalat alkottak, betonfedezékkel, számos futóárokkal, géppuskafészkekkel, tüzérségi állásokkal. (Köztudomású, hogy a német császári seregek művészei voltak a „beásásnak”.) Ámde Pilsudski és tábornokai hiába reménykedtek abban, hogy ezek a megerősített védelmi vonalak megállíthatják a Vörös Hadsereget.

A lengyel védelem egyik legerősebb szakaszát, Vilnától délkeletre, a Kikvidzéről elnevezett 16. hadosztály egységei támadták. A hadosztály 48. dandárja Fabriciusznak, a polgárháború hősének parancsnoksága alatt Szmorgony falucskánál áttörte az ellenséges védelmi vonalat. Ugyanezen hadosztály egyik ezrede Osmjani városánál sikeresen rohamozta az intervenciósok állásait.

Az ellenség védelmi vonalát egyszerre több arcvonalszakaszon törték át. Június 14-én a 10. lovashadosztály Tomin parancsnoksága alatt felszabadította Vilnát. Öt nappal később Gáj 3. lovashadteste heves csata után kiverte az ellenséget Grodnóból.

Ugyanakkor a délnyugati front seregei is jelentősen előretörtek nyugat felé. Az 1. lovashadsereg 4. és 11. hadosztálya még július 10-én elfoglalta Rovnót, amelyet a lengyelek fontos védelmi támaszpontjukká építettek ki. A Rovnótól nyugatra vívott harcokban kapott halálos sebet Oleko Dundic, az 1. lovashadsereg egyik tehetséges és vitéz parancsnoka.

A szovjet lovasság kitartóan üldözte a visszavonuló ellenséget. Július 10-én a délnyugati front a Szárni—Rovno—Proszkurov—Kamenyec—Podolszk vonal mentén húzódott; másfél héttel később pedig az arcvonal kötelékei elérték a Zbrucs és a Sztir folyók mentén levő állásokat.

Július utolsó harmadáig Ukrajna és Belorusszija csaknem teljesen felszabadult.

A Vörös Hadsereg az ellenség üldözése közben kénytelen volt a szovjet állam védelme érdekében lengyel területre is átvinni harci tevékenységét.

A lengyel dolgozók a Pilsudski-klikk politikája elleni küzdelmükkel segítették Szovjet-Oroszországot az intervenció leverésében. A háború, az éhezés, az uralkodó osztályok terrorja napról napra fokozta a néptömegekben az elégedetlenséget. A hadseregben is nyugtalanság ütötte fel a fejét. A harctéri egységeknél elszaporodtak a szökések. Júliusban már Pilsudski is kénytelen volt elismerni, hogy az erkölcsi szellem hanyatlása az országban a hadsereg harci szellemének hanyatlását idézi elő. Később Pilsudski az 1920 júliusi helyzetet értékelve azt írta, hogy a Vörös Hadsereg offenzívájának és a lengyel csapatok balsikereinek hatására a külső arcvonal mellett egyre jobban kibontakoztak az uralkodó osztályok számára mindennél veszélyesebb belső arcvonal körvonalai.

A lengyel uralkodó osztályok, hogy valamiképpen megnyugtassák a néptömegeket és a demokratizálás látszatát keltsék, 1920. július 24-én koalíciós kormányt alakítottak, élén Vitosszal, a „Piast” nevű kulákpárt vezérével. A kormányban helyet kaptak valamennyi ellenforradalmi párt képviselői, a nyíltan imperialista pártoktól kezdve a jobboldali szocialistákig. Az országban nagyszabású szovjetellenes, nacionalista kampány indult meg. A koalíciós kormány példátlan arányú ellenforradalmi terrort vezetett be, elsősorban a munkásosztály, a kommunisták, valamint mindazok elnyomására, akik bármilyen formában elégedetlenségüket fejezték ki a fennálló rendszerrel szemben.

A lengyelországi burzsoá-földesúri diktatúra legfőbb támaszai az antant-imperialisták voltak. A Vörös Hadsereg offenzívája és a lengyel csapatok balsikerei riadalmat keltettek párizsi, londoni és washingtoni kormánykörökben. A lengyelországi burzsoá-földesúri rendszer támogatása lett a legfontosabb témája a francia, az angol és az amerikai diplomaták tárgyalásainak. Az antant-tábornokok, akik egy évvel előbb azon gondolkodtak, hogyan mentsék meg Kolcsakot, mi módon támogassák Gyenyikint és Jugyenyicsot, most azon törték a fejüket, miként állíthatják meg a Visztula és Varsó felé irányuló szovjet előrenyomulást.

Július 5-én Spaa belga városban megnyílt az antant-államok konferenciája, amelyen a lengyel kormány képviselői is megjelentek, és részletesen beszámoltak a fronton és az országban kialakult helyzetről. A beszámoló hatására a konferencia részvevői úgy döntöttek, hogy haladéktalanul diplomáciai nyomásnak vetik alá a szovjetköztársaságot.

Július 12-én Curzon angol külügyminiszter jegyzéket intézett a szovjet kormányhoz. A jegyzék ultimátumszerű volt ugyan, de egyszersmind visszatükrözte a szovjetellenes hadjárat szervezőinek zavarát. Curzon a szövetségesek nevében követelte a Vörös Hadsereg offenzívájának megszüntetését; fegyverszüneti demarkációs vonalnak a Grodnón, Jalovkán, Nyemirovon, Breszt-Litovszkon, Usztyilugon keresztül, Rava-Russzkajától nyugatra és Przemysltől keletre a Kárpátokig húzódó határvonalat javasolta. Ez a vonal lényegében megfelelt Lengyelország keleti néprajzi határának, s jóval nyugatabbra húzódott annál a vonalnál, amelyet korábban a szovjet kormány jelölt meg Lengyelországhoz és szövetségeseihez intézett béke javaslataiban. Akkor azonban az antant és Pilsudski hallani sem akart semmiféle tárgyalásról, még számukra nyilvánvalóan kedvező feltételek mellett sem. Curzon azt is javasolta, hívjanak össze békekonferenciát az OSZFSZK, Lengyelország, Finnország és a balti államok részvételével.

Az angol kormány Vrangel számára is fegyverszünetet követelt, azzal a feltétellel, hogy serege visszavonulhasson a Krím-félszigetre. Megfigyelőként Vrangelt is meghívták Londonba, a hadseregének sorsát megvitató konferenciára. A szovjet kormány egy heti határidőt kapott a jegyzékre adandó válaszra. Az antant azzal fenyegetőzött, hogy a közölt feltételek elutasítása esetén minden rendelkezésére álló eszközzel segíteni fogja a burzsoá-földesúri Lengyelországot.

Az engedményeket és fenyegetéseket egyaránt tartalmazó Curzon-jegyzéket korántsem békés szándékok diktálták. Igazi célja az volt, hogy időt nyerjen, lélegzethez juttassa a lengyel csapatokat és Vrangel seregét, lehetővé tegye, hogy az ellenforradalmi erők felkészüljenek az újabb csatákra.

Nem véletlenül határozta el az antant a szovjet kormányhoz címzett angol jegyzék elküldésével párhuzamosan, hogy különleges angol—francia missziót bíz meg „Lengyelország erkölcsi és technikai megsegítésével”.76 A béke követe. Szemelvények Lord A’Abernon naplójából. I. köt. Moszkva 1931. 60. old. (oroszul).* Július 25-én az angol—francia misszió Weygand tábornokkal az élén meg is érkezett Varsóba.

A nyugati hatalmak nyílt hivatalos beavatkozása megmutatta, hogy Pilsudski hadseregének hatalmas kudarcai és vereségei súlyosan érintik az egész imperialista tábort, s veszélyeztetik az antanthatalmak létérdekeit. Lenin nemegyszer rámutatott arra, hogy a burzsoá-földesúri Lengyelország ellen viselt háborúban a szovjetország közvetlenebbül szembekerült az antanttal, mint a Kolcsak, Gyenyikin és Jugyenyics elleni előző háborúk folyamán. „Amikor … Lengyelországot támadjuk — hangsúlyozta Lenin —, ezzel magát az antantot támadjuk; amikor szétverjük a lengyel hadsereget, azt a versailles-i békét borítjuk fel, amelyen a mostani nemzetközi viszonyok egész rendszere nyugszik.”77 Lenin Művei. 31. köt. 309. old.*

Az OK(b)P Központi Bizottsága július 16—17-i teljes ülésén külön megvitatta a Curzon-jegyzéket. Az ülés részvevői elfogadták Lenin javaslatait a Curzonnek adandó válasz irányelveiről.

A szovjet kormány július 17-én küldte el válaszát. Ebben kifejtette, hogy a szovjetország óhajtja a békés, jószomszédi viszony megteremtését Lengyelországgal, s hajlandó is erre, jóllehet Lengyelország minden indok nélkül megtámadta az OSZFSZK-t, az Ukrán és a Belorusz Szovjet Szocialista Köztársaságot. A jegyzék rámutatott arra, hogy amennyiben a lengyel kormány béke javaslatokkal fordul a szovjet kormányhoz, ez utóbbi a legnagyobb jóindulattal fogja megvizsgálni ezeket a javaslatokat: a béke kérdését a szovjet kormány csak a Lengyelországgal folytatandó közvetlen tárgyalások útján tartja megoldhatónak; ez esetben hajlandó beleegyezni abba, hogy a lengyel—szovjet határt a „Curzon-vonaltól” keletre állapítsák meg. A Curzonnek adott válasz ismét bebizonyította a népek — nagyok és kicsik — jogainak és érdekeinek tiszteletbentartásán alapuló szovjet külpolitika békés jellegét.

Öt nappal később a lengyel kormány azzal a javaslattal fordult az OSZFSZK kormányához, hogy a két ország kössön fegyverszünetet és kezdjenek béketárgyalásokat egymással. Válaszjegyzékében a szovjet kormány javasolta Lengyelországnak, hogy július 30-ára küldje el teljhatalmú megbízottait a fegyverszünet és a prelimináris (előzetes) béke aláírására. Augusztus elsején a lengyel küldöttség megérkezett Baranovicsiba. Itt azonban kiderült, hogy a küldöttség olyan meghatalmazásokkal van ellátva, amelyeket csak a katonai főparancsnokság írt alá, nincs tehát felhatalmazva arra, hogy a lengyel kormány nevében tárgyaljon. A lengyel kormányköröknek ez a magatartása arról tanúskodott, hogy korántsem a béketárgyalásokat és a háború megszüntetését, hanem csupán az időnyerést tűzték ki célul.

Ennek megfelelően a szovjet kormány a maga részéről megtette a szükséges intézkedéseket.

„A békére és a népek testvériségére való őszinte törekvéstől s egyszersmind a világimperializmussal szemben táplált mélységes bizalmatlanságtól áthatva, kettőzött erővel markoljuk forradalmi fegyverünket — hangzott a Népbiztosok Tanácsának felhívása Oroszország és Ukrajna dolgozóihoz. — A szocialista köztársaságunk védelméért, megszilárdításáért és felvirágoztatásáért vívott harcot végigvisszük minden ellenseggel szemben, s ugyanakkor segíteni fogjuk a lengyel munkásokat és parasztokat, hogy megszabaduljanak lengyel és idegen elnyomóiktól.”78 A szovjet külpolitika dokumentumai. III. köt. Moszkva 1959 59. old.* A szovjet kormány figyelmeztette a dolgozókat, hogy az antant a kelet-európai béke megteremtéséről szóló hamis frázisok mögé bújva „veszett erőfeszítéseket tesz, hogy véres háborúba sodorja Romániát és a többi velünk szomszédos államot”79. Ugyanott.*

A párt Központi Bizottsága július 16-án megbízta a KB Szervezési Irodáját és a Köztársasági Forradalmi Katonai Tanácsot, hogy a Curzon-jegyzékkel kapcsolatban dolgozzák ki a Vörös Hadsereg hadműveleteinek biztosításához szükséges intézkedéseket.

Pilsudski az antant segítségével sietve előkészítette vereséget szenvedett katonai egységeinek megerősítését. Július és augusztus folyamán több mint 320 000 katona és tiszt vonult be a lengyel hadseregbe. Az újonnan behívott egységek műszaki felszerelését Franciaország, az Egyesült Államok, Anglia és más nyugati államok szállították. A lengyel kormány minden eszközzel igyekezett megszilárdítani az ország belpolitikai helyzetét. A csendőrség egyik razziát a másik után tartotta a munkásnegyedekben, általános házkutatásokat rendezett, s őrizetbe vette a kommunistákat és a velük rokonszenvezőket. A papok szentbeszédeikben felszólították a „jó katolikusokat”, hogy harcoljanak az „antikrisztusi fajzat”, a „vörösök” ellen, indítsanak keresztes hadjáratot „a vallásért és a hazáért”. A burzsoá lapok szennyes rágalmazó koholmányokat terjesztettek Szovjet-Oroszországról, a kommunistákról, a Vörös Hadseregről. A szovjetellenes kampányt — amellett, hogy általában soviniszta szellemű volt — az jellemezte, hogy propagandistái megpróbálták Szovjet-Oroszország nyakába varrni a cári birodalom elnyomó rendszerét jellemző aljas vonásokat, amelyeket a lengyel nép annyira gyűlölt. Ez a provokatív propaganda azt a célt szolgálta, hogy gyűlöletet szítson Oroszországgal és általában mindennel szemben, ami orosz, s ily módon aláássa a lengyel, az orosz, az ukrán és a belorusz dolgozók osztályszolidaritását. A soviniszta, szovjetellenes propaganda mételye megzavarta a kézművesek, a parasztok és a katonák legelmaradottabb részét, sőt, egyes munkásokra is hatással volt.

Közben folytatódott a Vörös Hadsereg támadása. A szovjet csapatok gyors ütemben nyomultak előre. Július 19-én és 20-án a lengyel intervenciósok sikertelenül próbálták feltartóztatni a nyugati front seregeit a Nyeman és a Sara folyó vonalán. A Vörös Hadsereg átkelt a folyókon, s július 23-án elfoglalták Pinszket, egy nappal később pedig Volokoviszkot.

A támadás igen nehéz körülmények között folyt. A lengyelek visszavonulásuk során elpusztították a vasútvonalakat, a pályaudvarokat, a szivattyúházakat, a hidakat. Ez nagyon megnehezítette a szovjet csapatok ellátását. A támadó egységek hadtápterülete július végére messze elmaradt az első vonaltól.

Délen is kiéleződött a helyzet. Július 25-én, abban az időszakban, amikor nyugaton döntő harcok folytak, Vrangel újabb nagyszabású támadást indított.

Vrangel offenzívája az antant utasítására a burzsoá-földesúri Lengyelország támogatása céljából indult meg. A támadásban 35 500 gyalogos és lovas katonát számláló fehérgárdista erő vett részt, 178 ágyúval és 33 repülőgéppel. Ezenkívül Vrangelnek mintegy 14 000 gyalogos és lovas katonája volt tartalékban. A tábornok jelentős segítséget kapott az ellenforradalmi szervezetektől, amelyek szovjetellenes lázadásokat robbantottak ki a Kubany vidékén.

Mindez rendkívül bonyolulttá tette a helyzetet a délnyugati front krími szakaszán. A frontparancsnokság kénytelen volt a legfőbb figyelmet a Vrangel elleni harcra összpontosítani. A fehérek valamennyi támadását visszaverték, augusztus 6-án pedig a szovjet csapatok lendültek támadásba. A fő csapást Kahovka körzetében mérték az ellenségre. A heves összecsapások augusztus végéig tartottak, s a támadás eredményeként a Vörös Hadsereg egységei hídfőállásra tettek szert Kahovkánál, a Dnyeper bal partján.

Ez a bonyolult hadihelyzet rendkívüli körültekintést követelt a Vörös Hadsereg főparancsnokságától. A siker most a nyugati és a délnyugati front zavartalan együttműködésétől, az erősítések késedelem nélküli szállításától és a csapatok ellátásának helyes megszervezésétől függött. Csakhogy a főparancsnokság éppen ezeket a kérdéseket oldotta meg helytelenül.

A Köztársasági Forradalmi Katonai Tanács, élén Trockijjal, valamint a hadsereg főparancsnoksága és a tábori törzs nyilvánvalóan túlbecsülte a Vörös Hadsereg győzelmeit. Július 22-én Kamenyev főparancsnok Szmolenszkba érkezett a nyugati front vezérkarához, s azt a feladatot tűzte a csapatok elé, hogy legkésőbb augusztus 12-én foglalják el Varsót.

Ámde a nyugati front alakulatainak gyors ütemű, szinte akadálytalan előrenyomulása korántsem jelentette azt, hogy az ellenségnek már nincs ereje a támadás visszaverésére. A valóságban másképp festett a helyzet. A burzsoá-földesúri Lengyelország katonai ereje még nem tört meg.

Az ellenséges erőkről alkotott helytelen elképzelés egy másik tévedést is eredményezett, a Legfelsőbb Katonai Parancsnokság részéről, s ez a nyugati és a délnyugati front együttműködésének megszakításához vezetett. Történt pedig ez a következőképpen.

A Délnyugati Front Forradalmi Katonai Tanácsa (Jegorov, Sztálin) július 22-én azt javasolta, hogy a fő csapás súlypontját a front alakulatai az északnyugati (breszti) szakaszról a délnyugatira (a lvovi) szakaszra, azaz a galíciai határra helyezzék át. S a főparancsnokság hozzájárult ehhez a javaslathoz.

A délnyugati front parancsnoksága, miután megkapta a főparancsnokság jóváhagyását, azt a feladatot tűzte seregei elé, hogy legkésőbb július 29-ig foglalják el Lvovot. A nyugati és a délnyugati front rohamcsapatainak ettől kezdve eltérő irányban, egymástól egyre jobban elszakadva kellett küzdeniük, s ez csökkentette a szovjet csapatok átütő erejét a lengyel fronton.

A lengyel hadsereg viszont időközben megerősödött, létszáma július folyamán és augusztus első felében csaknem egymillióra emelkedett. Augusztusban 23 lengyel hadosztály állt szemben a Vörös Hadsereggel. Közülük — annak a tervnek megfelelően, amelyet a lengyel főparancsnokság Weygand francia tábornokkal együtt kidolgozott — 20 hadosztályt a varsói szakaszra vezényeltek, s ugyanitt vetették be a tüzérség nagy részét.

A lengyel hadsereg főparancsnokság Weyganddal együtt úgy tervezte, hogy mindenáron tartja Varsót, s ugyanakkor délebbre, a lublini szakaszon erőteljesen hátba és oldalba támadja a nyugati front fő erőit, amelyek Varsót megkerülve nyomultak előre északnyugat felől. A Varsóért vívott harcok idején az ellenség a lvovi arcvonalszakaszt másodrendűnek tekintette.

A két szovjet arcvonal együttműködése megszakadt, s ez kedvező helyzetet teremtett az ellenség tervének végrehajtásához. A szovjet nyugati front parancsnoksága a főparancsnokság jóváhagyásával legfőbb erőit Varsó északi irányú átkarolására összpontosította, s a többi, összesen mintegy 160 kilométer hosszú frontszakaszon egy gyenge hadseregcsoportot hagyott. Az ellenség itt a mindössze 3—4000 gyalogost számláló moziri hadseregcsoport szakaszán különösebb erőfeszítés nélkül áttörhette az arcvonalat. Tetejébe még a nyugati front egységei általában nagyon meggyengültek a varsói hadművelet kezdetére. Súlyos veszteségeket szenvedtek a szakadatlan harcokban, a katonák a végsőkig kimerültek, friss utánpótlás nem érkezett, a hadtáp 200—400 kilométerre elmaradt, megszakadt az ellátás. Mindebből az következett, hogy a döntő visztulai ütközet idejére az ellenség már jelentős fölényben volt.

Augusztus 5-én a párt Központi Bizottsága megvitatta a harctéri helyzetet. A Vörös Hadsereg lengyelországi offenzívája elkerülhetetlennek bizonyult. Világos volt, hogy a lengyel intervenciósok és imperialista sugalmazóik nem óhajtják a békét, s tovább akarnak háborúskodni. Meg kellett törni az ellenség ellenállását. De a Központi Bizottság azt is látta, hogy a legfőbb stratégiai feladat — a varsói ellenséges hadseregcsoport leverése — csak úgy oldható meg, ha nemcsak a nyugati, hanem a délnyugati front erőit is erre a célra összpontosítja.

A Politikai Bizottság már néhány nappal a Központi Bizottság ülése előtt úgy határozott, hogy Vrangellel szemben létrehozza a déli frontot, a lengyel csapatok ellen küzdő seregeket pedig egyetlen nyugati frontban egyesíti. Leninhez intézett táviratában, augusztus 3-án Sztálin nyersen ezt a kijelentést tette: „… a Politikai Bizottságnak nem kellene ilyen jelentéktelen dolgokkal foglalkoznia”. Lenin türelmesen megmagyarázta Sztálinnak, hogy álláspontja téves. Az OK(b)P Központi Bizottsága az augusztus 5-i ülésén hozott határozatával elrendelte, hogy a délnyugati frontról két hadsereget a nyugati front parancsnokságának rendelkezésére bocsássanak. Ez a két hadsereg az 1. lovashadsereg és a 12. hadsereg volt.

A varsói offenzíva azonban nem jelentette azt, hogy a szovjet kormány elzárkózik a Lengyelországgal való békés kapcsolatok megteremtésétől. Augusztus 8-án Moszkva ismét hivatalos nyilatkozatot tett közzé a lengyel állam szuverén jogainak és néprajzi határainak teljes elismeréséről. „A szovjet csapatok támadása — hangzott a nyilatkozat — pusztán katonai jellegű, s nem lesz ártalmára az eljövendő békeszerződésnek, nem fenyegeti a lengyel állam függetlenségét és területi sérthetetlenségét néprajzi határain belül. A tárgyalások megkezdődnek, mihelyt e célból visszatérnek a lengyel küldöttek.”80 A szovjet külpolitika dokumentumai III. köt. 95. old.* S ez nem pusztán deklaratív nyilatkozat volt. Már folyt a Vörös Hadsereg varsói offenzívája, amikor Lenin írásban közölte Csicserin külügyi népbiztossal, hogy a tárgyalások újrafelvétele esetén Danyisevszkijnek, a Minszkbe küldött szovjet békedelegáció vezetőjének azzal kell kezdenie a tárgyalásokat, „hogy ünnepélyesen kinyilatkoztatja

  1. a)a függetlenséget és a szuverenitást;
  2. b)a Curzon-vonaltólkeletre eső határt;
  3. c)mindennemű hadisarc mellőzését”81.Lenin-gyűjtemény. XXXVI. 1959. 119. old.*

A szovjet kormány még akkor is az igazságos, demokratikus, területi annexió és hadisarc nélküli békéért szállt síkra, amikor a Vörös Hadsereg Varsó kapuja előtt állt. De a béketárgyalások nem kezdődtek újra, mivel a lengyel kormány és az antant nyilvánvalóan nem óhajtotta a tárgyalásokat.

A legfelsőbb hadvezetés — a párt Központi Bizottságának útmutatásait követve — utasította a délnyugati front parancsnokságát, hogy készítse elő a 12. hadseregnek és az 1. lovashadseregnek a nyugati frontra vezénylését. Augusztus 11-én Kamenyev újabb utasítást küldött a délnyugati frontnak: „A nyugati front döntő csapást fog végrehajtani az ellenség leverése és Varsó körzetének elfoglalása céljából. Ennélfogva most egy időre le kell mondanunk arról, hogy az önök frontján birtokba vegyük a lvovi körzetet.”

Az utasítás meghatározta, mennyi időn belül bocsássák a két hadsereget a nyugati front parancsnokának rendelkezésére. Technikai okok folytán a főparancsnokság utasítását csak megkésve, augusztus 13-án hozták tudomására a délnyugati front parancsnokságának. Ez utóbbi azt válaszolta a főparancsnokságnak, hogy „a délnyugati front hadseregei teljesítik fő harci feladatukat, Lvov—Rava Russzkaja körzetének elfoglalását. … A hadsereg fő harci feladatainak megváltoztatását az adott körülmények között már nem tartom lehetségesnek.”

A főparancsnokság még aznap megismételte a parancsot. Sztálin kereken megtagadta a parancs továbbítását, vagyis azt, hogy a 12. hadsereget és az 1. lovashadsereget átvezényeljék a nyugati arcvonalra; Sztálin tehát szembehelyezkedett a Központi Bizottság és Lenin utasításaival. A főparancsnokság újabb felszólítására augusztus 13-án Sztálin helyett az arcvonal Forradalmi Katonai Tanácsának másik tagja, Berzin, írta alá a parancsot. Másnap Sztálin a következő tartalmú táviratot kapta az OK(b)P Központi Bizottságától: „A súrlódások a főparancsnokság és Ön között odáig mentek, hogy … azok tisztázása és kölcsönös megbeszélése végett személyesen kell találkoznunk; ezért kérjük, hogy a lehető legsürgősebben jöjjön Moszkvába.” Sztálin augusztus 17-én utazott Harkovból Moszkvába, és azzal a kéréssel fordult az OK(b)P Központi Bizottságának Politikai Bizottságához, hogy mentsék fel őt a hadügyi feladatok alól. Kérését a Politikai Bizottság szeptember 1-én tárgyalta meg Lenin részvételével, s úgy határozott, hogy Sztálint felmenti a Forradalmi Katonai Tanács tagságának tiszte alól. A délnyugati front Forradalmi Katonai Tanácsának tagjává Guszevet nevezték ki.

A délnyugati front hadseregeinek átcsoportosítása elhúzódott.

Az 1. lovashadsereget csak augusztus 20-án indították útnak Lvov környékéről. S akkor már késő volt ahhoz, hogy bevessék a nyugati front támogatására. A Vörös Hadsereg varsói hadművelete addigra már kudarcba fulladt.

Augusztus 16-án és 17-én az ellenség ellentámadást indított, s több erős csapást mért a harcokban megtizedelt, kimerült szovjet csapatokra. A lengyelek már augusztus 16-án áttörték az arcvonalat a moziri hadseregcsoport szakaszán.

A nyugati front seregei visszavonulásra kényszerültek. S miután az 1. lovashadsereg elhagyta a délnyugati frontot, csakhamar ennek a frontnak az alakulatai is kénytelenek voltak harcolva visszavonulni kelet felé. „… A hadsereg hallatlan és példa nélkül álló hősies erőfeszítések után teljesen kimerült”82 Lenin Művei. 31. köt. 314. old.* — így értékelte Lenin a varsói ütközet időszakában előállott helyzetet.

A Vörös Hadsereg Visztulai vereségének a legfőbb oka az volt, hogy a gazdasági romlástól sújtott szovjetországnak ismét olyan ellenféllel kellett megütköznie, amelynek háta mögött a tőkés világ leggazdagabb nagyhatalmai álltak. Tetézték ezt a körülményt a súlyos hibák, amelyeket a szovjet hadvezetés az offenzíva időszakában elkövetett. Túlbecsülték az ellenségre mért vereséget, a két támadó arcvonal a döntő pillanatban elszakadt egymástól, az elfoglalt vonalakat nem erősítették meg, a hadtáp mindenütt lemaradt, s az offenzíva az utolsó szakaszban úgyszólván ellátás nélkül folyt. A balsiker egyik oka az, hogy elhúzódott a 12. hadsereg és az 1. lovashadsereg átvezénylése a nyugati frontra.

„Támadásunk során azzal, hogy túlságos gyors ütemben csaknem Varsóig nyomultunk előre, kétségtelenül hibát követtünk el. … és ennek a hibának az volt az oka, hogy túlbecsültük erőfölényünket.”83 Lenin Művei. 32. köt. 175. old.* — mutatott rá Lenin. Nem csekély szerepe volt annak is, hogy a délnyugati front mögött Lengyelország szövetségese, Vrangel hadműveleteivel a Vörös Hadsereg erőinek egy részét elvonta a lengyel arcvonalról.

A varsói kudarc azonban nem jelentette a szovjet állam vereségét a burzsoá-földesúri Lengyelország elleni háborúban. A szovjetországnak megvolt minden szükséges erőforrása a háború folytatásához és győzelmes befejezéséhez.

„Ha kénytelenek leszünk belemenni a téli hadjáratba, kimerültségünk és fáradtságunk ellenére sem kétséges, hogy mi győzünk”84 Lenin Művei 31. köt. 281. old.* — állapította meg Lenin 1920. szeptember 22-én az OK(b)P IX. összoroszországi konferenciáján.

Más helyzetben volt a burzsoá-földesúri lengyel állam. Lengyelország az antant segítsége ellenére kimerítette gazdasági erőforrásait. Pénzügyei kaotikus állapotba kerültek. Az ország belpolitikai helyzete rendkívül bonyolult és veszélyes volt a kormánykörök szempontjából. A jobboldali pártok demagógjainak és a katolikus papoknak sikerült a lengyel lakosság egy részét soviniszta, szovjetellenes métellyel elkábítaniuk. De öntudatos varsói és lodzi munkások, a dombrovói medence bányászai, a szegényparasztok 1920 nyarán úgy várták a Vörös Hadsereget, mint felszabadítójukat. E munkások és parasztok közül soknak kinyílt a szeme, amikor az első világháború éveiben katonáskodott. S éppen ezeket a munkásokat és szegényparasztokat kellett tényleges katonai szolgálatra behívni, amikor a lengyel hadsereg legmegbízhatóbb egységei felmorzsolódtak a júliusi és az augusztusi csatákban.

1920-ban ugyanaz történt Pilsudski hadseregével, ami annak idején Kolcsak és Gyenyikin fehér seregeivel: megváltozott az osztályösszetétele. Lengyelországnak nem volt ereje a Szovjet-Oroszország elleni háború folytatásához.

Október 12-én a szovjet és a lengyel küldöttség aláírta Rigában az előzetes békefeltételeket.

Füstbe ment a nemzetközi imperializmusnak az a terve, hogy Lengyelországot katonai támadóerőnek használja fel a szovjetország ellen.

A lengyel militaristák súlyos leckét kaptak. A szovjet kormány 1920 elején a Rigában aláírt egyezménynél jóval kedvezőbb feltételek mellett ajánlott békét Lengyelországnak. Az októberben elfogadott rigai feltételek szerint a szovjet—lengyel határ a szovjetország által áprilisban javasolt határvonaltól nyugatra húzódott. S tetejébe még a háború néhány hónapja alatt Lengyelország olyan súlyos veszteségeket szenvedett és annyira tönkretette gazdaságát, hogy évekbe telt, míg úgy-ahogy rendbe hozta az ország gazdasági helyzetét.

A szovjethatalom újabb nagy győzelmet aratott a polgárháborúban. A munkásosztálynak és a dolgozó parasztságnak azonban még további erőfeszítéseket kellett tennie ahhoz, hogy végképp befejezze a háborút: feladata volt még, hogy legyőzze Vrangelt, felszabadítsa a Távol-Keletet, és megsemmisítse a kaukázusontúli ellenforradalmi erőket.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

“A nyugati hadjárat” bejegyzéshez 4 hozzászólás

    1. A probléma /és nem kicsi/ , hogy megest a cucli nem jó végén vagyunk szokásunkhoz híven .

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .