Az ifjú gárda

Alekszandr Fagyejev

Első rész

15.

Aznap, mikor otthagyta Oszmuhinékat, Matvej Sulga felment Krasznodon „Galambos” nevű külvárosába. A régi partizánidőkből való cimborájához, Ivan Kondratovics Gnatyenkóhoz vitte az útja.

Ez a külváros, mint Krasznodon sok más kerülete ebben az időben, más típusházakkal volt beépítve, de Matvej Kosztyijevics tudta, hogy Kondratovics kis faházban lakik, azoknak az ősi kalyibáknak egyikében, melyek miatt „Galambos”-nak, jobban mondva „Galambdúc”-nak nevezték az egész városnegyedet.

Kopogtatott az ablakon, mire egy cigányasszonyhoz hasonló, elég fiatal, de puffadt arcú és lompos, bár nem szegényesen öltözött nő jelent meg az ajtóban. Kosztyijevics azt mondta, hogy errefelé járván beszélni szeretne Ivan Kondratoviccsal – kéri az öreget, jöjjön ki hozzá az utcára, ha megteheti.

És e mögött a házikó mögött, kinn a sztyeppen találkozott össze Matvej Sulga és Ivan Gnatyenko. Egy kis mélyedésbe húzódtak, hogy ne legyenek szem előtt, s közben szakadatlanul dörgött a távoli ágyúszó.

Ivan Gnatyenko – vagy egyszerűen Kondratovics – régi bányásznemzedék sarja volt, amely teljes joggal tekintette magát a donyeci bányák alapítójának. Nagyapja, apja Ukrajnából származott ide, maga Kondratovics is isten kegyelméből való törzsökös vájárfajta. Ez a bányásznép építette fel a Donyec-medencét. Féltve őrizte s ápolta a bányászbecsületet és bányászhagyományt- ez a bányászgárda törte a nyakát 1918-1919-ben a német intervenciósoknak és a fehér ellenforradalmároknak.

Ez a Kondratovics volt az, aki igazgatójával, Andrej Valkóval és Grigorij Iljics Sevcovval együtt felrobbantotta az 1. számú bányát.

A lankás sztyeppen az alkonyodó nap sugaraiban folyt Matvej Kosztyijevics és Kondratovics beszélgetése.

– Gondolod-e, Kondratovics, miért kerestelek?

– Nem tudom, de ki tudom találni, Matvej Kosztyijevics – mondta Kondratovics szomorúan, és elkerülte Sulga szemét.

Friss szellő fújdogált a sztyeppről, és meglebegtette Gnatyenko vén, öröklött kabátját, mely, mint egy keresztfán, úgy lógott öreg, kiaszott testén.

– Engem hagytak itt munkára, pontosan, mint tizennyolcban. Ezért jöttem hozzád – folytatta Kosztyijevics.

– Testem-lelkem a tied, tudod, Matvej Kosztyijevics – mondta mély, rekedt hangon Kondratovics, és továbbra se tekintett Sulgára. – De a házamba nem fogadhatlak be.

Olyan váratlan és lehetetlen volt, amit Kondratovics mondott, hogy Matvej Kosztyijevics elképedt, nem tudta, mit válaszoljon és hallgatott. Hallgatott Kondratovics is.

– Jól értettelek, Kondratovics? Megtagadod, hogy a házadba fogadj? – kérdezte Sulga hirtelen, tiszta orosz nyelvre térve át. Csendesen beszélt, és félt az öregre nézni.

– Nem tagadom meg, csak nem tehetem – válaszolt szomorúan az öreg.

Egy darabig úgy beszélgettek, hogy nem néztek egymásra.

– Hiszen… beleegyeztél! – mondta Kosztyijevics, akinek a szívét düh öntötte el.

Az öreg lehajtotta fejét.

– Tudtad, hogy mihez adtad beleegyezésedet!

Az öreg hallgatott.

– Érted-e, hogy ez olyan, mint az árulás?

– Matvej Kosztyijevics – mondta borzasztó mélyen és rekedten az öreg, s hangja most olyan volt, mint a fenyegető ugatás -, ne mondj olyat, amit nem lehet jóvátenni.

– Mitől féljek? – kérdezte dühösen Sulga, merőn belenézett Kondratovics kiszáradt, dohánytól sárgás, ritka szakállú arcába, és bikaszemét elöntötte a vér. – Mitől féljek? Nincs borzasztóbb annál, mint amit tőled hallottam!

– Várj … – Kondratovics felemelte a fejét, és fekete, elnyomorodott körmű kezével megfogta Kosztyijevics könyökét. – Hiszel nekem? – kérdezte, és hangja mélységesen szomorú volt.

Sulga mondani akart valamit, de az öreg keményen fogta a könyökét, beesett, szúrós szemével kitartóan nézett rá, aztán szinte könyörögve mondta:

– Várj … ide hallgass …

Most már farkasszemet néztek.

– Nem vehettek a házba, mert félek a nagyobbik fiamtól. Félek, hogy elárul – mondta az öreg rekedten, és egész közel tolta arcát Kosztyijevicshez. – Emlékszel, jártál nálunk huszonkilencben. Akkor voltál utoljára nálunk, amikor az asszonnyal huszonötödik házassági évfordulónkat ünnepeltük. Az ezüstlakodalmunkat. Minden gyerekemre, persze, nem emlékezhetsz, nem is vagy köteles emlékezni – és az öreg mosolygott de a legidősebbre még emlékezhetsz tizennyolcból …

Sulga hallgatott.

– Hát ez a legidősebb az, aki rossz útra tért … – folytatta rekedt suttogással Kondratovics. – Emlékszel, már huszonkilencben félkezű volt.

Sulga halványan emlékezett egy konok, összeráncolt homlokú, lassú mozdulatú, kevés beszédű kamaszra, akit 1918-ban Kondratovics házában látott. De hogy 1929-ben a Kondratovics házában levő fiatalemberek közül melyik volt ez a fiú, és melyik volt félkezű, erre már nem emlékezett. Csodálkozott, hogy ilyen rosszul emlékszik erre az estére. Úgy látszik, félig hivatalosan ment akkor Kondratovicshoz, és azóta az az este is elmerült a számos este tömegében, melyeket hivatalból egyszer itt, egyszer ott töltött el.

– Luganszkban, a gyárban, letépte kezét a gép … – Kondratovics régi nevén mondta Vorosilovgrádot, amiből Sulga megértette, hogy a dolog régen történt. – Hazakerült, és azóta mi tartjuk el. Taníttatni későn volt már; az igazat megvallva, nem is igen jutott eszünkbe, hogy taníttassuk. Magához illő foglalkozást nem talált és elzüllött. Apja garasain inni kezdett. Szóval, a pénzemen. Én meg sajnáltam a gyereket. Senki sem akart hozzámenni. Ettől még jobban elzüllött. Harmincban meg az a frajla került az útjába. Láttad? Behálózta, és megkezdődtek a sötét históriák. Az asszony titokban pálinkát főzött, spekulációval foglalkoztak, és neked bevallom, lopott holmival is orgazdálkodtak. Eleinte sajnáltam a gyereket, aztán félni kezdtem a szégyentől. Az öregasszonnyal úgy határoztunk, hogy hallgatni fogunk. És hallgattunk … És a gyerekeink előtt is hallgattunk. És most is hallgatunk. A szovjet bíróság kétszer ítélte el. Az a frajla volt a bűnös, de ő magára vállalta. Hát tudod, a bírák tisztában vannak a dologgal: öreg partizán vagyok, tiszta, jó nevű vájár, olyan ember, akit ismernek – hát első esetben megintésre, másodszor föltételesen ítélték el. Ő meg évről évre mélyebbre süllyed. Elhiszed nekem mindezt? Hogy fogadhatnálak be a házba? Hogy kezébe kaparintsa a lakást, engem is elárulna az öregasszonnyal együtt! – és Kondratovics szégyenkezve elfordult.

– Ha tudtad ezt, hogy adhattad a beleegyezésedet? – kérdezte felindultan Sulga, és belenézett Kondratovics arcába, mely olyan éles volt, mint a kés. Maga sem tudta, higgyen-e vagy ne higgyen neki. Kétségbeesett, mert úgy érezte, teljesen elvesztette ítélőképességét, hogy kiben bízhat, kiben nem a mostani körülmények között.

– Hogy tagadtam volna meg a beleegyezésemet, Matvej Konsztantyinovics? – és hangja tele volt szomorúsággal. – Értsd meg: én, Ivan Gnatyenko, egyszerre megtagadom a beleegyezést! Egyenesen gyalázat lett volna! És mikor volt ez a beszélgetés? Azt mondták, lehet, hogy nem is lesz szükség rá; de ha tán mégis úgy fordul a dolog, hajlandó vagyok-e? Ő, aki beszélt velem, úgyszólván a lelkiismeretemet tette próbára, én meg rukkoljak ki a fiammal? Az jött volna ki az egészből, hogy magam félreállok, a fiamat meg börtönbe juttatom. Mégiscsak a fiam … Matvej Konsztantyinovics! – fakadt ki az öreg határtalan, mély kétségbeeséssel. – Hiszen én a tied vagyok, tehetsz velem, amit akarsz! Tudod, miféle vagyok – néma a sírig, a haláltól meg nem félek. Úgy rendelkezz velem, mint saját magaddal. Találok neked helyet, ahol elrejtőzhetsz, én ismerem az embereket. Találok igaz embereket, hidd el nekem! Én annak idején a kerületi pártbizottságban is úgy gondolkoztam: magam mindenre kész vagyok, ami azonban a fiamat illeti, arról nem vagyok köteles a pártbizottságban beszélni, mert végeredményben pártonkívüli vagyok. A lelkiismeretem tiszta … Nekem az a legfontosabb, hogy te, Matvej, bízzál bennem … Lakást találok részedre – mondta Kondratovics, aki maga sem vette észre, hogy egy kis hízelgés csúszott a hangjába.

– Hiszek neked – mondta Matvej Kosztyijevics. De nem mondott igazat: hitt is, nem is. Kételkedett. És csak azért beszélt így, mert jobbnak látta így beszélni.

Az öreg vájár arca egyszeriben megváltozott, az egész ember valahogy megpuhult, lehorgasztotta a fejét, és néhány percig némán szipogott az orrával.

Sulga megállt előtte, nézte, és mérlegelte, mit is mondott neki Kondratovics. Hol az egyik, hol a másik mérlegserpenyőbe tette azt, amit hallott. Hát persze, Kondratovics az ő emberük. De Sulga nem tudta, hogyan élt Kondratovics tizenkét esztendőn át, amikor az ország legnagyobb, legdöntőbb eseményei zajlottak le. Ám az a tény, hogy Kondratovics a törvény előtt takargatta fiát, takargatta ezekben a legfelelősségteljesebb pillanatokban, sőt hazugságra is vetemedett, amikor olyan rendkívül fontos dologról volt szó, hogy lakását fel lehet-e használni földalatti célokra a német megszállás idején – úgy billentette a mérleg serpenyőjét, hogy Sulga érezte: teljesen nem bízhat meg Kondratovicsban.

– Ülj le itt vagy feküdj le, hozok valami ennivalót – motyogta Kondratovics -, aztán elszaladok valahova, és nyélbe ütjük a dolgot.

Egy pillanatra Sulga majdnem elfogadta Kondratovics ajánlatát, de egy belső hang, melyet nemcsak az egyszerű óvatosság, de az élettapasztalat szavának is vélt, azt súgta, hogy – nem szabad elfogadnia.

– Ne szaladj sehova, minek szaladnál, van elég címem, találok én lakást – mondta -, ami pedig az evést illeti, kibírom: rosszabb lenne, ha az a boszorkány meg a fiad gyanút fognának.

– Te tudod legjobban, mit kell tenned – mondta komoran Kondratovics -, de azért mégse vess rám, öregemberre, keresztet. Én még jól jöhetek neked …

– Azt én tudom, Kondratovics – mondta Sulga, de csak azért, hogy megnyugtassa az öreget.

– Ha meg hiszel nekem, mondd meg, kihez mégy. Én azonnal megmondhatom neked, jó ember-e, érdemes-e elmenni hozzá, és ha szükség lesz rá, tudom, hol keresselek.

– Nem mondhatom meg, hová megyek, nincs hozzá jogom. Magad is öreg földalatti vagy, ismered a konspirációt – mondta Sulga ravaszul mosolyogva. – Az az ember, akihez megyek, ismerősöm.

Kondratovics olyasmit akart mondani, hogy én is ismerősöd lennék, mégis mennyi mindent nem tudtál, mégiscsak jobb lenne hát meghallgatnod a tanácsomat. De restellt így beszélni Matvej Kosztyijeviccsel.

– Te jobban tudod, mit kell tenned – szólt elbúsultan, mert megértette, hogy Sulga nem hisz neki.

– Eszerint, Kondratovics, mehetünk – mondta Kosztyijevics erőltetett kedélyességgel.

– Te jobban tudod – ismételte elgondolkozva az öreg, és nem nézett Kosztyijevicsre.

A háza mellett az utca felé akarta kísérni Sulgát. De ez megállította, és azt mondta:- Inkább hátul vezess ki, mert meglát az a te frajlád – és mosolygott.

Az öreg meg azt szerette volna mondani: „Te meg, ha jól tudsz konspirálni magadtól is rájöhetnél, hogy jobb úgy elmenni, ahogy jöttél. Ki a nyavalya gondolna arra, hogy földalatti dologban kerested az öreg Gnatyenkót?” De megértette, hogy úgysem hisz neki, kár a szót vesztegetni. És a ház mögött vezette el Matvej Kosztyijevicset a szomszédos utcába, ott egy fészer mellett megálltak.

– Minden jót, Kondratovics – búcsúzott Sulga, és összeszorult a szíve. – Még találkozunk.

– Ahogy jónak látod – mondta az öreg.

Sulga ballagott az utcán. Kondratovics a fészer mellett állt, és egy darabig utána bámult, aszottan vén, régies szabású kabátjában, mely úgy lógott kiszáradt, csontos vállán, mint valami kereszten.

Így tette meg Matvej Sulga a második lépést – a pusztulása felé.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .