„Nem Danzigról van szó!”

(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

7

A Fall „Weiss” előkészületei befejeződtek, a náci Wehrmacht szárazföldi, légi és tengeri egységei már csak az utolsó parancsra várnak, hogy meginduljanak Lengyelország ellen.

Danzigban fokozódik a feszültség. Augusztus 23-án a danzigi szenátus Forstert, a danzigi náci párt vezetőjét kinevezi Danzig Szabad Város államfőjévé (Staatsoberhaupt), — a lengyel kormány erélyesen tiltakozik a danzigi szenátusnál és a kinevezést törvénytelennek nyilvánítja.

Ugyanezen a napon Moszkvában Ribbentrop német külügyminiszter és Molotov, a Litvinov helyébe kinevezett új szovjet külügyi népbiztos aláírja a szovjet—német megnemtámadási szerződést, mely kimondja, hogy egymást nem támadják meg, hogy egyik fél sem fog támogatni olyan harmadik hatalmat, amely akármelyiküket megtámadná, hogy nem csatlakoznak olyan hatalmi csoportosuláshoz, amely akár közvetve, akár közvetlenül valamelyikük ellen irányulna, hogy a felmerült vitás kérdéseket közvetlen eszmecsere vagy, ha szükséges, választott bíróság által intézik el.

A szerződés 10 évi időtartamra érvényes, és ha egy évvel a lejárat napja előtt nem mondják fel, a szerződés érvényessége automatikusan meghosszabbodik újabb 5 évre.

A szerződés létrejöttének híre — az első hivatalos közlemény Ribbentrop moszkvai utazásáról augusztus 22-én jelent meg — nagy visszhangot kelt világszerte. Egyes nyugati sajtóorgánumok és a moszkvai angol—francia—szovjet tárgyalás kudarcáért elsősorban felelős Chamberlain és Daladier kormány élesen bírálják a Szovjetuniót, de egyetlen szót sem ejtenek arról, miért nem vezettek eredményre a nyugati hatalmak és a Szovjetunió között folyó politikai és katonai tárgyalások.

Ezeken a tárgyalásokon a szovjet fél végtelen türelmet tanúsított. A reakciós lengyel Rydz-Smigly kormány nem volt hajlandó beleegyezni abba, hogy területére szovjet csapatok lépjenek, csak fegyver- és nyersanyagszállítást volt hajlandó elfogadni. Hosszú hetekig folytak 1939 nyarán a politikai tárgyalások, minden eredmény nélkül. A szovjet fél azonban nem adta fel a reményt és 1939 augusztus első napjaiban azt ajánlotta az angol és a francia kormánynak, hogy kezdjenek hozzá sürgősen a katonai kérdések megbeszéléséhez; a maga részéről a szovjet delegáció vezetőjévé Vorosilovot, a Szovjetunió egyik legtekintélyesebb személyiségét nevezte ki. Az angolok Drax admirálist, a franciák Doumenc tábornokot küldték Moszkvába, hajón, mert annál lassabb közlekedési eszköz nem akadt.

Megkezdődtek a katonai tárgyalások; hamarosan kiderült, hogy sem az angol, sem a francia delegációnak nincs felhatalmazása a szükségesnek és állítólag a nyugati hatalmak szempontjából is kívánatosnak tartott egyezmény megkötésére …

Nem érdektelen megemlíteni, hogy Schulenburg moszkvai német nagykövet 1939. augusztus 4-én (!) a következő jelentést küldte kormányának: „Az a benyomásom: a szovjet kormánynak eltökélt szándéka, hogy szerződést kössön Angliával és Franciaországgal, ha azok teljesítik kívánságait.”

Hogy az angol—francia diplomatáknak mennyire nem volt tiszta a lelkiismeretük, arra jellemző bizonyítékul szolgálnak Bonnet francia külügyminiszter emlékiratai, amelyekben elmondja, hogy már a moszkvai angol—francia—szovjet katonai tárgyalások megkezdése előtt a francia kormány puhatolódzott Varsóban, vajon a lengyel kormány hozzájárulna-e ahhoz, hogy területén szovjet csapatok tartózkodjanak?

A lengyel válasz nemleges volt. Ő maga, Bonnet, figyelmeztette a párizsi lengyel követet, hogy a lengyel kormány negatív álláspontja zátonyra juttatja a moszkvai tárgyalásokat. Bonnet szerint nem az angol—francia diplomácia felelős a moszkvai katonai és politikai tárgyalások kudarcáért, hanem egyedül — a lengyel kormány …

Ehhez csak annyit: nehezen feltételezhető, hogy az angol és a francia kormány ne tudta volna ésszerű, jobb belátásra bírni a lengyel kormányt, ha akarta volna. Naiv dolog azt hinni, hogy ehhez nem álltak rendelkezésükre megfelelő eszközök azzal a lengyel kormánnyal szemben, amelynek léte igen nagy mértékben függött tőlük.

Az Izvesztija, a szovjet kormány félhivatalos lapja 1939. augusztus 29-én interjút közöl Vorosilov marsallal, aki az újság munkatársának kérdésére elmondja a háromhatalmi katonai tárgyalások lefolyását és kudarcának okait.

Kérdés: Hogy végződtek a tárgyalások a francia és angol katonai küldöttségekkel?

Vorosilov válasza: E megbeszéléseket megszakítottuk, mert mélyreható ellentétek merültek fel közöttünk, mire a két katonai misszió elutazott Moszkvából.

Kérdés: Megtudhatnánk az ellentétek okait?

Vorosilov: A Szovjetunió katonai bizottsága kifejtette, hogy miután a Szovjetuniónak nincs közös határa a támadóval, tehát csak abban az esetben segíthetné katonailag Franciaországot, Nagy-Britanniát és Lengyelországot, ha csapatai átvonulhatnak Lengyelország területén, mert hiszen nincs más lehetőség ahhoz, hogy csapataink érintkezésbe léphessenek a támadó hadseregével. Mint ahogy a legutóbbi világháború folyamán az angol és amerikai csapatok csak úgy működhettek együtt a francia hadsereggel, hogy operációik bázisát francia területen szervezték meg, hasonlóképpen a Szovjetunió hadserege csak akkor működhetik együtt a francia és a brit haderőkkel, ha fölhatalmazzák arra, hogy átvonulhasson Lengyelország területén. Annak dacára, hogy ez az álláspontunk katonailag vitathatatlan és világos, a brit és a francia delegáció nem értett velünk egyet ebben a kérdésben. A lengyel kormány közölte, hogy nincs szüksége a Szovjetunió katonai segítségére, azt nem is fogadja el, ami lehetetlenné tette a Szovjetunió katonai együttműködését a három állam hadseregével. Ezért szakadtak meg a tárgyalások … A Szovjetunió nem azért szakította meg a tárgyalásokat Anglia és Franciaország katonai megbízottaival, mert megnemtámadási szerződést kötött Németországgal, hanem éppen ellenkezően, a megnemtámadási szerződést egyebek között azért kötöttük meg Németországgal, mert katonai megbeszélésünk Franciaország és Nagy-Britannia megbízottaival áthidalhatatlan ellentéteink miatt zsákutcába jutott.

Pertinax, neves francia publicista a „Sírásók” című könyvében erről a kérdésről a következőket írja:

„A francia és angol tárgyalófélnek nyilvánvalóan nem voltak tiszta szándékai. Ők a Szovjetuniót háttérbe akarták szorítani, addig nem is kötöttek volna vele végleges egyezményt, amíg Varsóval és Bukaresttel meg nem állapodtak; végül a Szovjetuniót nem is használták volna egyébre, mint hogy ellássa a lengyeleket és a románokat élelemmel, nyersanyaggal, hadianyaggal, és mindezt olyan alapon, hogy a szovjet hatalom ne is tekintse magát francia és angol partnerei igazi szövetségesének … A Szovjetunió azonban, mint Anglia és Franciaország fegyverszállító csatlósa, kihívta volna maga ellen Hitler bosszúját, és természetesen vállalnia kellett volna a lengyelek esetleges (sőt bizonyos) vereségeinek következményeit. Ám még akkor se lett volna joga csapatait lengyel területre küldeni … Őrültséggel határos elgondolás.”

Dirksen londoni német nagykövet 1939. augusztus 1-i jelentésében az angol katonai bizottság Moszkvába küldésével kapcsolatban a következőket írja: „Az Oroszországgal kötendő szövetségről folyó tárgyalások folytatása elé itteni körökben a katonai bizottság kiküldetése ellenére — vagy helyesebben éppen e bizottság kiküldetése miatt — igen szkeptikusan tekintenek. Erről tanúskodik az angol katonai bizottság összetétele: egy tengernagy, aki egészen a közelmúltig Portsmuth parancsnoka volt, gyakorlatilag nyugdíjban van és sohasem tartozott a tengernagyi hivatal vezérkarához; egy tábornok — ugyancsak egyszerű csapattiszt; a légi haderő egy tábornoka — elsőrendű repülő és a repülőművészet tanítómestere, de semmi esetre sem olyan ember, aki ért a hadászathoz. Mindez azt bizonyítja, hogy a katonai bizottság inkább a szovjet hadsereg háborús felkészültségének mértékét akarja megállapítani, semmint hadműveleti megállapodást kötni a szovjettel.”

André Pierre, aki De Gaulle első kormányának tagja volt, „Sztálin Hitler ellen” című könyvében szintén a szovjet álláspontnak ad igazat:

„A lengyel kormány, bár a danzigi kérdés miatt végzetes ellentét állítja szembe Németországgal, még a gondolatától is irtózik annak, hogy a Vörös Hadsereg az ő területén átvonulva támadja meg a németeket. Végül is a Szovjetunió kénytelen konstatálni a tényt, hogy segítsége egyformán kívánatos és félelmes, és hogy végeredményben lehetetlenné teszik számára a katonai ellenállást Németországgal szemben.”

1942 őszén, amikor Churchill első ízben látogatott el a Szovjetunióba, egy barátságos beszélgetés keretében Sztálin a következőket mondotta az 1939 augusztusi angol—francia—szovjet tárgyalásokról:

A szovjet kormány azt a tapasztalatot szűrte le a tárgyalásokból, hogy az angolok és a franciák bíznak az általuk megindított diplomáciai ellenakcióban és abban, hogy végső esetben a Szovjetunió feltartóztatja a náci hadsereget.

Ő, mármint Sztálin, az egyik tárgyaláson feltette a kérdést a francia küldöttség vezetőjének: „Háború esetén hány hadosztályt tud talpraállítani Franciaország Hitler ellen?” A francia válasz ez volt: „Körülbelül 100-at.”

És Anglia?” — kérdezte Sztálin, mire a válasz így hangzott: „Most azonnal kettőt és később még kettőt.”

Erre Sztálin: ,,És tudják önök, hogy hány hadosztályt kellene harcba vetnünk az orosz fronton, ha mi háborúba megyünk Németország ellen?” Hosszú csönd következett, majd Sztálin maga adta meg a feleletet: „Legalább 300-at!”

  1. július 3-án Sztálin rádióbeszédében egyebek között a következőket mondotta: „Azt kérdezhetik: miképp történhetett, hogy a szovjet kormány hajlandó volt megnemtámadási egyezményt kötni olyan hitszegő emberekkel és szörnyetegekkel, mint amilyen Hitler és Ribbentrop? Nem követett-e el itt hibát a szovjet kormány? Természetesen — nem! A megnemtámadási egyezmény: két állam közötti békeegyezmény. Márpedig ilyen egyezményt ajánlott nekünk Németország 1939-ben. Elutasíthatta-e a szovjet kormány ezt az ajánlatot? Azt hiszem, hogy egyetlen békeszerető állam sem utasíthat, el egy szomszédos hatalommal való békeegyezményt, még akkor sem, ha e hatalom élén olyan szörnyetegek és kannibálok állanak, mint Hitler és Ribbentrop. Ennek, természetesen, elengedhetetlen feltétele, hogy a békeegyezmény sem közvetlenül, sem közvetve ne sértse a békeszerető állam területi épségét, függetlenségét és becsületét. Mint ismeretes, a Németország és a Szovjetunió közötti megnemtámadási egyezmény éppen ilyen egyezmény. Mit nyertünk azzal, hogy megkötöttük Németországgal a megnemtámadási egyezményt? Másfél éven át biztosítottuk országunknak a békét és azt a lehetőséget, hogy erőinket előkészítsük az ellenállásra, ha a fasiszta Németország az egyezmény ellenére meg merné támadni országunkat. Ezzel mi határozottan nyertünk, a fasiszta Németország pedig vesztett.”

Teljesen hasonló Churchill álláspontja. Már többször idézett műve, a The Second World War I. kötetének 351. oldalán, miután súlyos szemrehányásokat tesz a Chamberlain és a Daladier kormánynak az 1939 nyarán kudarcba fulladt szovjet—angol—francia tárgyalások miatt, és az angol—francia külpolitika kiemelkedő hibájának mondja a német—szovjet megnemtámadási szerződést, megállapítja: szovjet részről életbevágóan fontos volt, hogy időt nyerjenek a felkészülésre, az erők összegyűjtésére, továbbá, hogy „ez az új szovjet politikai irányvonal az adott pillanatban magasfokú, realisztikus politika volt”.

Az angol—francia diplomácia 1939 augusztus utolsó harmadában megkísérli Hitlert visszatartani a háborútól; reméli, hogy közvetlen német—lengyel tárgyalások útján a problémák még békés úton megoldhatók.

  1. augusztus 22-én Chamberlain levelet intéz a Führerhez. Levelében kifejti:Anglia el van szánva arra, hogy Lengyelország iránt vállalt kötelezettségeit minden körülmények között teljesíti.

A Harmadik Birodalom vezetői, Hitler és Göring, csalárd diplomáciai akcióba kezdenek, hogy elkerüljék a fenyegető kétfrontos háborút, hogy Angliát leválasszák Lengyelországról. Hitler augusztus 23-án válaszol Chamberlain levelére és ebben a következőket írja:

„Németország sohasem keresett viszályt Angliával és sohasem avatkozott angol érdekekbe. Éppen ellenkezőleg — bár fájdalom, sikertelenül — évekig azon fáradozott, hogy Anglia barátságát megnyerhesse.”

Ezen elégikus bevezetés után feltűnően szelíd hangon az április 6-i angol—lengyel szerződést jelöli meg minden baj okául: ez biztatta fel a lengyeleket „annak a szörnyű terrorhullámnak az elindítására, amely a lengyel területen élő másfél milliónyi német lakosságra zúdult”.

Következik a fenyegetés, a levél 5. pontja: „A német birodalmi kormány rövid idővel ezelőtt közölte a lengyel kormánnyal, hogy nem hajlandó a dolgok ilyen alakulását szó nélkül tűrni, nem fogja megengedni, hogy további ultimátumszerű jegyzékeket intézzenek Danzig Szabad Városhoz. Nem fogja eltűrni, hogy a német elemek üldözését folytassák, amint hogy nem fogja eltűrni azt sem, hogy gazdasági intézkedésekkel Danzig Szabad Várost tönkretegyék és a vámblokád egy fajával a danzigi lakosság létalapját megsemmisítsék. Éppen így nem fogja eltűrni a további provokációkat sem a Német Birodalommal szemben. Mindettől függetlenül azonban a danzigi- és a korridor-kérdést meg kell oldani — és meg is fogjuk oldani.”

(Emlékezzünk csak vissza: Cianónak augusztus 12-én Hitler majdnem szóról szóra ezt mondta …)

„6. Nagyméltóságod közli velem az angol királyi kormány nevében, hogy Ön Németország minden ilyen természetű beavatkozása esetén kénytelen lesz Lengyelországnak segítséget nyújtani. Ezt a kijelentését tudomásul veszem, és biztosítom róla, hogy ez semmit sem változtat a német birodalmi kormány abbeli eltökélt szándékán, hogy a birodalom érdekét a fenti 5. pontban előadottak szerint megvédje.”

Végül a levél befejezése: „Én részemről egész életemben a német—angol barátságért harcoltam, az angol diplomácia magatartása azonban — legalábbis a mai napig — meggyőzött a további kísérletek teljes céltalanságáról. Senki sem lenne boldogabb nálam, ha ez a jövőben megváltoznék.”

Augusztus 24-én Göring a berlini lengyel nagykövetet igyekszik félrevezetni — egy nagyon szívélyes hangú tárgyalással. Miközben sajnálkozva közli, hogy „politikájának, mely a baráti viszony fenntartását célozta Lengyelországgal, meg kellett dőlnie, és megvallja, hogy többé nem rendelkezik azzal a befolyással, hogy ebben az ügyben sokat tehessen”, egyúttal céloz arra is, hogy a Németország és Lengyelország között kialakult feszült viszony fő oka az angol—lengyel garanciaegyezmény; feltétlenül más lenne a helyzet, ha ezt az okot ki lehetne küszöbölni …

Ugyanezen a napon, amelyen a lengyeleket arra igyekszik rávenni, hogy távolodjanak el az angoloktól, Göring a másik oldal, Anglia felé is „szirén”-hangokat hallat; az utolsó percben szeretne megegyezést létrehozni az angol kormánnyal.

Göring magához kéreti Dahlerus svéd nagyiparost, akivel 1924 óta jó barátságban van, és aki őt 1939 augusztus elején összehozta angol üzletemberekkel, hogy megtárgyalják az Anglia és Németország között fennálló nézeteltéréseket, s arra kéri: repüljön azonnal Londonba és közölje az angol kormánnyal, hogy „német részről szeretnének Angliával megegyezésre jutni”.

Dahlerus vállalja a megbízatást és Halifax külügyminiszternek azzal adja át Göring nemhivatalos üzenetét, hogy véleménye szerint Göring „az egyetlen ember Németországban, aki a háborút el tudja hárítani”.

Ezen a napon Hitler Berchtesgadenből visszaérkezik Berlinbe és másnap, augusztus 25-én délben 13 óra 30 perckor a birodalmi kancelláriában fogadja Henderson angol nagykövetet. Következik Hitler utolsó kísérlete, hogy a szembenálló koalíció tagjai közé éket verjen.

A Führer a következőket közli:

  1. „A lengyel provokációk elviselhetetlenekké váltak …”
  2. „Németország minden körülmények között el van határozva, hogy keleti határain ezeknek a macedóniai állapotoknak véget vessen …”
  3. „A danzigi- és a korridor-kérdést meg kell oldani.”

Ő, a Führer szeretné az Angliával való háborút elkerülni, és ha megoldják a német—lengyel problémát, nagy, átfogó rendezési tervvel fordul Angliához.

A Führer szóbeli közlését megörökítő jegyzőkönyv ezután így folytatódik:

„Ő, aki mindig a nagy elhatározások embere volt, ebben az esetben is képes lesz nagy cselekvésre. Ő pozitív értelemben áll az angol világbirodalom mellett, és kész ennek fennállásáért személyi garanciát vállalni, valamint a Német Birodalom erejét latba vetni, ha:

  1. gyarmati kívánságai, melyek mérsékeltek és békés tárgyalások útján elérhetők, megvalósulnak, amely kérdésben kész egy nagyon távoli időpontot terminusként elfogadni;
  2. ha kötelezettségei Olaszország iránt csorbát nem szenvednek. Más szóval: a Führer nem kívánja Angliától, hogy megszegje Franciaországnak tett ígéreteit, de ő sem engedhet Olaszország iránt vállalt kötelezettségeiből.
  3. Éppen úgy leszögezni óhajtja a Führer Németország azon megváltozhatatlan elhatározását, hogy soha többé Oroszországgal szembekerülni nem óhajt.”

A Führer tehát hajlandó Angliával olyan megegyezést kötni, amely nemcsak az angol birodalom fennállását garantálná német részről, hanem szükség esetén a Német Birodalom segítségét is biztosítaná Anglia részére, tekintet nélkül arra, hogy hol válna ez a segítség szükségessé.

Egyébként Hitler ezen a megbeszélésen, mint Henderson leírja, „teljesen nyugodt és normális volt, s ismételten biztosította az angol nagykövetet békés szándékairól. Kifejtette, hogy egy európai háborúból csak Japánnak lenne haszna, hogy ő inkább művész-lélek, mintsem politikus, és ha egyszer a lengyel helyzetet rendezik, akkor életét mint művész és nem mint háborús uszító akarja befejezni …

Miközben Hitler ilyen békés húrokat penget az angol nagykövet előtt, már kiment a „Führer-Befehl”, a vezéri utasítás a csapatokhoz: „Y Tag” (Y nap): 1939. augusztus 26. „Y Zeit” (Y idő): 4,45.

Ugyanezen a napon Hitler levelet intéz Mussolinihoz. Közli, hogy a danzigi problémát a legrövidebb időn belül meg kell oldani, a háborút nem lehet elkerülni, az ellenségeskedések megkezdése küszöbön áll.

Mikor a birodalmi külügyminisztériumban Weizsäcker államtitkár kifejezi azt az aggodalmát, hogy az olaszok nem lépnek be a háborúba, Ribbentrop letorkolja: „Ennél Mussolini sokkal nagyobb ember.”

A délutáni órákban Attolico berlini olasz nagykövet meghozza Mussolininak Hitlerhez küldött válaszát: „Életemnek egyik legfájdalmasabb pillanata, amikor közölnöm kell önnel: Itália nem kész a háborúra.”

Az est folyamán érkezik Berlinbe a hír: az április 6-iki ideiglenes angol—lengyel egyezmény helyett aláírták a végleges angol—lengyel szövetségi egyezményt.

A Wehrmacht egységei ezekben az órákban felvonulóban vannak, már csak néhány óra választ el a harcok megkezdésétől, amikor 20 óra 30 perckor megérkezik a sürgős utasítás az OKW-től: a támadást leállítani.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .