Az ifjú gárda

Alekszandr Fagyejev

Első rész

14.

Ahogy a Donyec-medencéhez közeledett a front, és Krasznodonban megjelentek az első sebesültek, Nagya Tyulenyina önként beiratkozott egy ápolónő-tanfolyamra, s már második éve dolgozott a hadikórházban, mely a városi kórház egész földszintjét foglalta el.

A hadikórház – bár személyzete, Fjodor Fjodorovics orvos kivételével, már néhány napja evakuált, és a főorvos vezetésével az orvosi kar túlnyomó része is keletre ment – mégis folytatta munkáját. Szerjozska meg Vityka mindjárt tiszteletet éreztek a kórház iránt, amikor az előcsarnokban egy ügyeletes ápolónő figyelmeztette őket, hogy töröljék meg a lábukat a nedves rongyban, és várakozzanak az előcsarnokban, amíg ő elszalad Nagyáért.

Néhány perc múlva az ápolónő kíséretében megjelent Nagya. De ez már nem az a Nagya, akivel Szerjozska éjjel az ágyon beszélgetett. Kissé erős állkapcsú, vékony szemöldökű arcán éppúgy, mint az ápolónő jóságos, puha, ráncos ábrázatán is, valami új, mélységesen komoly, szigorú és töprengő kifejezés ült.

– Nagya – suttogta Szerjozska valahogyan elfogódva, és zavarodottan forgatta kezében sapkáját -, Nagya, mégiscsak ki kell innen segíteni ezeket a fiúkat, magad is megértheted. Mi ketten Vitykával végigjárhatjuk a házakat, szólj Fjodor Fjodorovicsnak.

Nagya pár pillanatig elgondolkozva, szótlanul nézte Szerjozskát. Aztán kétkedve rázta meg a fejét.

– Hívd ide az orvost, vagy vezess hozzá! – mondta Szerjozska elkomorodva.

– Lusa, adj köpenyt nekik – szólalt meg Nagya.

Az ápolónő fehérre festett, hosszú, keskeny szekrényből két kórházi köpenyt vett ki, odavitte a fiúknak, és megszokott mozdulattal még segített is, hogy belebújjanak.

– Ez a gyerek helyesen beszél – szólalt meg Lusa néni váratlanul, és mintha megrándult volna öreg, puha szája. Közben jóságos, hátralevő életébe beletörődött szemmel nézett Nagyára. – Az emberek magukhoz veszik őket. Egyet én is magamhoz vennék. Ki ne sajnálná a sok szerencsétlent? Én egyedül vagyok a lányommal, a fiaim a fronton. Mi a telepen lakunk. Ha jön a német, azt mondom: a fiam. És mindenkit figyelmeztetni kell, hogy rokonuknak mondják.

– Nem ismered te a németet – mondta Nagya.

– A németet nem ismerem, de ismerem a mieinket – mondta minden kétséget kizáróan Lusa néni, és szája még jobban rángatózott. – Mutatok én nektek néhány jó embert a telepen.

Nagya világos folyosón vezette át a fiúkat. Az ablakok a városra nyíltak. Gennyező sebek, rég mosott fehérnemű nehéz szaga – melyet még a gyógyszerek illata se tudott elnyomni – csapott feléjük, ahányszor egy nyitott ajtajú kórterem mellett mentek el. A kórház ablakain át egyszerre világosnak, lakályosnak, békésnek, takarosnak tűnt fel a napfényben fürdő szülővárosuk.

A kórházban rekedt sebesültek mind fekvő betegek voltak. Egy-kettő mankójára támaszkodva álldogált a folyosón. Arcukon, fiatal vagy idős, borotvált vagy több napos borostával borított katonaarcukon ugyanaz az egyformán komoly, szigorú, töprengő kifejezés ült, mint Nagya és Lusa néni arcán.

A fiúk lépteinek koppanása alig ült el a folyosón, a fekhelyeken kérdőn és reménykedve emelkedtek már fel a fejek. Azok pedig, akik mankójukra támaszkodva álldogáltak a falak mentén, némán, de valamilyen bizonytalan élénkséggel kísérték tekintetükkel a két fehér köpenyes fiút és az előttük haladó komoly és szigorú Nagyát, akit valamennyien jól ismertek.

A folyosó végén levő egyetlen zárt ajtóhoz mentek, és Nagya kopogtatás nélkül, kis kemény keze erélyes fogásával kinyitotta az ajtót.

– Magához jöttünk, Fjodor Fjodorovics – mondta, és beengedte a fiúkat.

Szerjozska és Vityka kissé megilletődve lépett az orvos dolgozószobájába. Magas, széles vállú, sovány öregember állt fel az íróasztal mellől. Simára borotvált arca, ősz feje volt. Sötét csillogású barna arcát hosszú és mély ráncok barázdálták. Kemény állkapcsú, sasorrú, kissé hegyes állú öregember – mintha ércből faragták volna. Abból, hogy egymagában ült dolgozószobájában, és hogy az asztalán nem volt sem könyv, sem újság, sem orvosság, s az egész helyiség valósággal kongott az ürességtől, a fiúk kitalálták, hogy az orvos nem csinált semmit, hanem csak ült magában, és olyan dolgokon gondolkozott, amikre jobb nem gondolni. Kitalálták ezt abból is, hogy az orvoson már nem katonai, hanem polgári ruha volt, szürke kabát, melynek gallérja kikandikált orvosi köpenye nyakából, szürke nadrág és poros, alighanem idegen cipő.

Az orvos minden csodálkozás nélkül, ugyanolyan komolysággal nézte a fiúkat, mint Nagya, Lusa néni és a sebesültek.

– Fjodor Fjodorovics, eljöttünk, hogy segítsünk a sebesülteket elhelyezni a házakban – mondta Szerjozska, aki nyomban tisztában volt vele, hogy felesleges egyebet mondani ennek az embernek.

– Befogadják őket? – kérdezte az orvos.

– Akadnak ilyenek, Fjodor Fjodorovics – mondta dallamos hangon Nagya. – Itt van Lusa, a mi ápolónőnk; megígérte, magához vesz egyet, és még ajánl is néhány címet, a gyerekek majd érdeklődnek, én is segítek nekik. A krasznodoniak közül sokan megteszik ezt. Mi is befogadnánk valakit, de nincs helyünk – mondta, és a füle tövéig elpirult. Szerjozsa is elpirult, bár Nagya csak az igazat mondta.

– Kéretem Natalja Alekszejevnát – szólt Fjodor Fjodorovics.

Natalja Alekszejevna a kórház fiatal orvosa volt, aki beteg özvegy édesanyja miatt nem evakuált a személyzettel. Az orvosnő anyja ugyanis nem a városban, hanem a tizennyolc kilométernyire levő krasznodoni bányatelepen lakott. S mert a kórházban még visszamaradtak betegek, és ottmaradt a kórházi berendezés, orvosság, műszerek, Natalja Alekszejevna, aki szégyellte magát társai előtt, hogy sehová sem utazik el, hanem ottmarad a németeknél, önként magára vállalta a kórház főorvosi tisztjét.

Nagya kiment.

Fjodor Fjodorovics visszaült íróasztala mellé, erélyes mozdulattal felhajtotta köpenye szárnyát, kabátzsebéből dohányzacskót és gondosan összehajtogatott, gyűrött újságpapírt vett elő. A papírból leszakított egy háromszög alakú darabot, eres jobb keze leírhatatlan fürge mozdulatával úgynevezett „kecskelábat” csavart, megnyálazta, és a dohánytárcából mahorkát szórt bele, aztán rágyújtott.

– Helyes megoldás, – mondta Fjodor Fjodorovics, és mosolytalan szemmel nézte a fiúkat, akik csendesen ültek a díványon.

Nézte Szerjozskát, aztán Vitykát, megint Szerjozskát, mintha sejtené, hogy Szerjozska a fő. Vityka is megértette a pillantás jelentőségét, de a dolog egyáltalán nem bántotta, mert maga is tudta, és akarta is, hogy így legyen. Büszke volt Szerjozskára.

Kis termetű asszony jött be Nagyával. Az asszony huszonnyolc-harminc év körüli volt, de gyereknek látszott. Arca, keze, lába, mind gyerekesen puha és annyira pufók, hogy első pillanatra azt a téves feltevést váltotta ki, hogy jelleme is gyerekes és puha. Natalja Alekszejevna ezzel a puha kis lábával annak idején gyalog ment fel Krasznodonból Harkovba, amikor apja nem akarta, hogy az orvosi egyetemen folytassa tanulmányait; ezzel a puha és gödrös kis kezével mosott és kötött, hogy megkeresse kenyerét, és tovább tanulhasson; s amikor apja meghalt, ezzel a két gyönge kezével vette magára nyolctagú családja eltartását. A család most részint a fronton harcol, részint más városban dolgozik vagy tanul. Ő meg ezzel a kézzel, félelmet nem ismerve, olyan orvosi műtéteket végzett, melyekre idősebb, tapasztalt férfiorvosok nem mertek vállalkozni. Natalja Alekszejevna kerek kis babaarcában két olyan kemény, hideg és határozott szem fénylett, melyeket bízvást megirigyelhetett volna bármilyen országos intézmény vezetője.

Fjodor Fjodorovics felállt, és elébe ment.

– Ne fáradjon, mindent tudok – mondta az asszony, és kerek kis kezét a szívéhez szorította. Ez a mozdulat teljesen ellentmondott szeme tárgyilagos kifejezésének és szabatos, kissé rideg beszédmódjának. – Mindent tudok, a terv teljesen ésszerű – folytatta, és különösebb érdeklődés nélkül nézett Szerjozskára, aztán Vitykára, bár tekintete elárulta, hogy bízik a tervük kivihetőségében. Aztán Fjodor Fjodorovicshoz fordult: – És maga? – kérdezte.

Az orvos megértette.

– Nekem legjobb lenne helybeli orvosként itt maradni a kórházban. Akkor mindenképpen segíthetnék rajtuk. Van erre mód?

Megértették, hogy a sebesültekre gondol, amikor ezt mondta, hogy „rajtuk”.- Van – mondta Natalja Alekszejevna.

– Nem adnak ki engem a maga kórházában?

– A mi kórházunkban nem szolgáltatják ki magát – válaszolt Natalja Alekszejevna, és megint szívére tette gömbölyű kis kezét.

– Köszönöm! Köszönöm, Natalja Alekszejevna – és Fjodor Fjodorovics elmosolyodott. Hosszú idő óta most mosolygott először, csak a szemével, aztán kemény ujjú kezét odanyújtotta előbb Szerjozsának, aztán Vityka Lukjancsenkónak.

– Fjodor Fjodorovics – szólalt meg Szerjozska. Erős, világos szemével egyenesen az orvosra nézett, és szeme azt mondta: „Maguk és mindenki úgy magyarázhatják ezt a dolgot, ahogy jólesik, én azonban megmondom a magamét, mert úgy tartom, hogy ez a kötelességem” Fjodor Fjodorovics, úgy vegye, amit mondok, hogy énrám és a barátomra, Vityka Lukjancsenkóra mindig számíthat! Összeköttetést Nagya útján tarthat velem. És még azt is szeretném mondani Vityka Lukjancsenko elvtársam nevében is: azt, hogy ilyen nehéz időben itt marad a sebesülteknél, mi ketten nagyon szép, nemes elhatározásnak tartjuk – tette hozzá, és homlokát kiverte a verejték.

– Köszönöm – mondta Fjodor Fjodorovics nagyon komolyan. – Ha már történetesen szóvá tettétek a dolgot, akkor a következőket mondhatom nektek: minden embernél, bármilyen foglalkozása is van, előfordulhat olyan helyzet az életben, amikor nemcsak módjában van, de kötelessége is otthagyni azokat, akik tőle függnek, akiket vezetett, akik bíztak és reménykedtek benne. Úgy van, előfordulhat olyan helyzet, amikor célszerű elhagyni őket és elmenni. Mert vannak magasabb szempontok is! Ismétlem, minden elképzelhető foglalkozásnál, még a hadvezéreknél és az államférfiaknál is előfordulhat ez – csak egyetlen foglalkozás, az orvosi, különösen a katonaorvosi foglalkozás kivétel! Az orvosnak a betegeinél kell maradnia! Mindig! Történjék bármi! Nincs a világon olyan szempont, mely ennél fontosabb lenne. Még a katonai fegyelmet, meg a parancsot is meg lehet szegni, ha szemben áll ezzel a kötelességgel. Ha maga a frontparancsnok rendelkezne úgy, hogy hagyjam itt ezeket a sebesülteket és menjek el – akkor sem engedelmeskednék. De ő sohasem mondana ilyet … Köszönöm, köszönöm, fiúk – szólt Fjodor Fjodorovics, és mélyen meghajtotta előttük ősz fejét, mely olyan volt, mintha kemény ércből öntötték volna.

Natalja Alekszejevna némán szorította kezét a szívéhez, és Fjodor Fjodorovicsra szegezett okos szemében ünnepélyes fény csillogott.

Az a tanácskozás, amely az előcsarnokban folyt, és már csak Szerjozsa, Nagya, Lusa néni és Vityka Lukjancsenko vettek rajta részt, az utolsó negyedszázad legrövidebb tanácskozása volt, mert csak annyi időt vett igénybe, míg levetették kórházi köpenyeiket. Közben pár szóval megbeszélték, kinek mi lesz a feladata. A fiúk alig tudták féken tartani magukat, és mintha puskából lőtték volna őket, úgy rohantak ki a kórházból. A júliusi dél vakító sugárzása csapott a szemükbe. Leírhatatlan elragadtatás, a maguk és az egész emberiség iránt érzett határtalan büszkeség és olthatatlan tettvágy buzgott bennük.

– Ez aztán ember! Ez aztán igazi ember! Ugye Vityka? – mondta Szerjozska, és lelkendezve nézett fel a barátjára.

– Valóban – szólt Vityka és rábólintott.

– És most mindjárt meg fogom tudni, miféle ember az, aki Ignat Fominnál bujkál – szólt Szerjozska, látszólag függetlenül attól, amit éppen átéltek.

– Hogy tudod meg?

– Megkérem, hogy vegyen egy sebesültet a házába.

– Elárul – mondta Vityka nagyon meggyőzően.

– Még megmondom neki az igazat! Mit képzelsz? Csak bejussak a házába! – és Szerjozska felnevetett, ravaszul villogtatva szemét és fogait. Az ötlet annyira tetszett neki, hogy előre tudta: a siker elmaradhatatlan.

Ott ácsorgott Ignat Fomin vályogháza mellett, mely a piactól jó messze, a „Sanghaj” szélén állott egymagában. A kövér, nagy szemű napraforgók resten hajtották le sárga tányérjukat Fominék ablakai előtt.

Kopogtatására soká nem válaszolt senki. Szerjozsa kitalálta, hogy az ablakon át kikémlelnek, éppen ezért szántszándékkal közelebb bújt a bejárathoz, nehogy meglássák. Végre nyílt az ajtó. Ignat Fomin dugta ki a fejét, fél kezével a tolózárt fogva, másik kezével az ajtófélfának támaszkodva. Olyan hosszú volt, mint egy giliszta. Apró, mélyen fekvő ráncok pókhálójával övezett, szürkés szemével kíváncsian nézte Szerjozskát.

– Köszönöm szépen – mondta Szerjozska, és olyan nyugodtan, mintha az ajtó egyenesen az ő fogadtatására nyílt volna ki, átsurrant Ignat Fomin keze alatt, és bent termett, de nemcsak az előszobában, hanem már a szobába nyíló ajtót is kinyitotta, amikor Ignat Fomin, aki meglepetésében még csodálkozni sem ért rá, utolérte.

– Bocsánat, polgártárs – mondta már a szobában Szerjozska, és tiszteletteljesen meghajolt Ignat Fomin előtt. Kockás kabát, mellény – amelyen nehéz arany óralánc csüngött – és ugyancsak kockás nadrág volt Fominon. A nadrág szára fényesre kefélt csizmába gyűrve. Ott állt Szerjozsa előtt. Rettenetesen hosszú és tekintélyes eunuch-arca csodálkozó és kissé haragos kifejezést mutatott.

– Mit akarsz? – kérdezte, és felhúzta ritkás szemöldökét, mire furcsa, szövevényes ráncai mozgásba kezdtek, mintha arra törekedtek volna, hogy kisimuljanak.

– Polgártárs! – szólalt meg Szerjozsa, és a házigazda és saját maga legnagyobb meglepetésére a francia forradalmi konvent tagjának pózába vágta magát. – Polgártárs! Egy sebesült harcost kell megmentenie!

Fomin szeme körül a ráncok egyszerre megfagytak, és egy bábu üveges tekintete meredt Szerjozsára.

– Nem, nem én vagyok a sebesült – mondta Szerjozska, aki megértette, mitől esett Ignat Fomin váratlanul merev görcsbe. – A katonák elvonultak, és egy sebesültet otthagytak az utcán, éppen a piacnál. Mi, fiúk, megláttuk, és egyenesen magához jöttünk.

Ignat Fomin szenvedélyektől zaklatott, hosszú, tekintélyes arca gondterhes kifejezést öltött, és akaratlanul odapislogott a másik szoba nyitott ajtaja felé.

– De mért hozzám, mért egyenesen hozzám? – kérdezte, és hangját a sziszegésig lehalkította. Mérgesen meredt Szerjozskára, és szeme körül újra zavaros mozgolódásba kezdtek a ráncok.

– De hát kihez, ha nem magához, Ignat Szemjonovics? Az egész város tudja, hogy maga az első sztahanovista – mondta Szerjozska, és szokatlanul ártatlan tekintete mérgezett nyílként szegeződött Ignat Fominra.

– Ki is vagy te tulajdonképpen? – kérdezte egyre zavartabban Ignat Fomin, aki mindjobban csodálkozott.

– Az én apám Prohor Lubeznov, akit maga jól ismer. Szintén sztahanovista – mondta Szerjozska mély meggyőződéssel, mert tudta, hogy semmiféle Prohor Lubeznov nincs a világon.

– Prohor Lubeznovot nem ismerem. De ide hallgass, barátocskám – mondta Fomin, aki közben magához tért, és értelmetlenül lóbálta hosszú karját nálam nincsen hely a sebesülted számára, meg a feleségem is beteg, azért, barátom, nézd … nézd, hogy … – keze bár nem egészen határozottan, de a kijárat felé mutatott.

– Mondhatom, polgártárs, hogy viselkedése egészen különös, hiszen mindenki tudja, hogy még egy szobája van – szólt Szerjozska, és hangja komor rosszallással volt tele. Közben tiszta, kihívó gyermekszemével Ignat Fominra meredt.

És mielőtt Fomin megmozdulhatott vagy válaszolhatott volna, Szerjozska megfontolt léptekkel a szomszédos szoba ajtajához ment, kinyitotta és belépett.

A szoba, melynek ablakdeszkáit félig behúzták, tiszta, takaros, cserépvirággal ékesített, szépen berendezett helyiség volt. Az asztalnál munkáskülsejű, tagbaszakadt, széles vállú ember ült. Hatalmas, kerek, kissé őszülő fején rövidre nyírt haj, arcán fekete pontok sokasága. Felnézett, és nagyon nyugodtan tekintett a belépő Szerjozskára.

Szerjozska ebben a pillanatban megérezte, hogy aki előtte ül, az nagyon jó, nagyon erős és nagyon nyugodt ember. És mivel megérezte ezt, egyszerre félni kezdett. Egyetlen cseppnyi bátorság sem maradt oroszlánszívében. Annyira megijedt, hogy elállt a szava, meg sem tudott moccanni. Vele egy időben bukkant fel az ajtóban Ignat Fomin dühös s egyben rémült arca.

– Hagyd csak, koma – mondta az asztal mellett ülő ismeretlen ember nyugodtan Ignat Fominnak, aki Szerjozska felé tartott. – Hát mért nem viszitek azt a sebesült katonát, mondjuk, haza, hozzátok? – kérdezte Szerjozskától.

Ez hallgatott.

– Apád itt van vagy evakuált?

– Evakuált – mondta Szerjozska és elpirult.

– És anyád?- Az otthon van.

– Mért nem mentél először anyádhoz?

Szerjozska hallgatott.

– Vagy az anyád olyan, hogy nem fogadná be?

Szerjozska iszonyú nyomással a szívében – bólintott. Attól a pillanattól fogva, hogy játéka véget ért, és az „apa” és „anya” szavak mögött igazában ott látta apját és anyját, szörnyen szégyellte, hogy ilyen dolgokat mondott róluk.

De az ismeretlen nyilván elhitte, amit Szerjozska mondott.

– Hát – mondta, és végigmérte Szerjozskát – Ignat Szemjonovics az igazat mondta, hogy nem veheti ide a sebesült katonát. De találsz te olyan embert, aki magához veszi. Ez derék dolog. Te meg nagyszerű gyerek vagy, csak azt mondhatom neked. Keress, és találsz helyet. Csakhogy a dolog bizalmas természetű. Csak úgy találomra ne kopogj be senkihez. Ha mégsem fogadja be senki, gyere vissza. Ha találsz helyet, ne gyere. Inkább add a címed, hogy szükség esetén fölleljelek.

És Szerjozska most drágán, iszonyatos és gyötrelmes drágán fizetett a csínyjéért. Bármennyire is szerette volna megadni igazi címét, kénytelen volt álcímet kitalálni, és ezzel a hazugsággal örökre elvágta az útját ehhez az emberhez.

Szerjozska megint kint állott az utcán. Zavart és izgatott volt. Bizonyos, hogy a Fominnál rejtőző ismeretlen igaz, nagy ember, ám ahhoz sem fér kétség, hogy Ignat Fomin pedig nem jó ember. De kétségtelen, hogy valami egymáshoz fűzi őket. S ez megfejthetetlen volt.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

“Az ifjú gárda” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Germán gazdaságot Usa belso ugynokein keresztul teljesen kivégzi.
    Energia válság idején leállitanak 3 atomeromuvet.
    Németországnak vége,usa álltal vezetopozicioba helyezett ugynokeik tervszeru német gaztdaság tonkretétele.

  2. FSB kulugyi akták kazárfoldrol. 2022-01-02 – 09:51

    Úgy van, ahogy írja.Most majd megtudjuk, hogy a németeknek van-e annyi vér a pucájukban hogy ellenálljanak az USA Vállalat világuralmi hegemóniájának.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .