Lélegzetvételi szünet

Az antant utolsó hadjáratának csődje

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

1

VII. FEJEZET

Az antant utolsó hadjáratának csődje

— —

Lélegzetvételi szünet

Elcsitult a felejthetetlen 1919-es esztendő csatazaja. Szibéria, a déli sztyeppék, az északi vidékek hatalmas térségein immár nem basáskodnak fehérgárdista hordák, amelyek eladták az antantnak Oroszországot és népét. Omszk és Ogyessza, Novoszibirszk és Rosztov, Irkutszk és Arhangelszk utcáit nem járják idegen hódítók.

Mi maradt utánuk? Egy halom tarkacímkés konzervdoboz, temérdek üres whiskys- és rumosüveg, gondosan gyalult keresztekkel megtűzdelt katonatemetők, no meg a Vörös Hadsereg hadizsákmányaként mindenféle rendszerű és mintájú külföldi puska, töltény, ágyú, sőt, harckocsi is.

E rablóhordák garázdálkodásából mindörökre megmaradtak a nép emlékezetében a külföldi kémelhárítók kínzókamrái és a megkínzottak tompán kihallatszó jajkiáltásai, a haláltáborok, az utak mentén felállított akasztófa-sorok.

A válogatott Kolcsak-hadtestek szánalmas maradványai csatlakoztak a Bajkálon-túlon portyázó Szemjonov-különítményekhez és kalmük bandákhoz. Félelemmel és dühvel telten menekültek a Krímbe azok a gyenyikinista tisztek, akiket nem terített le a lovashadsereg kardjainak ezüstös villáma, nem kaszabolt le a fürge gépfegyverkocsiról küldött géppuskasorozat.

Gőzhajók haladtak a francia, az angol és az amerikai partok felé, nem mindennapi utasokkal: tábornokokkal, ezredesekkel, kozák- és katonatisztekkel. Az utasok kabátujján kereszt, sapkájukon, kucsmájukon vicsorgó koponya. Íme, a vert fehérgárdista had! Futottak, hogy mentsék az irhájukat, feltöltsék a fehér emigráció sorait, s inkább ott — Párizsban, Lyonban, Marseille-ben, Liverpoolban vagy Rio de Janeiróban — gépkocsivezetők, pincérek, portások vagy bármi mások legyenek, csak ne kelljen a forradalmi Oroszországban maradniuk. Sokan magukkal vitték a rablott holmit. Szörnyű emléktárgyak voltak ezek: aranyfogakkal, gyűrűkkel, nyakláncon függő keresztekkel teli zacskók, a vad, véres pogromorgiák emlékei. Ezek az urak már nem harcoltak tovább. De remélték, hogy a szövetséges hatalmak hamarosan újabb nagy hadjáratot indítanak a bolsevikok ellen — hiszen csak nem gondolnak arra, hogy megbékéljenek velük?!

A fehérgárdista tábor pusztult és bomlott. A Krímben megtelepedett fehér hadseregmaradványokat már össze sem lehetett hasonlítani a Kolcsak- vagy a Gyenyikin-seregekkel.

De az intervenció folytatódott. Korántsem az egész szovjetföld szabadult még fel az ellenséges iga alól. A Távol-Keleten ott voltak a japánok. Külföldi imperialisták uralkodtak a Kaukázusontúlon, a grúz, az örmény és az azerbajdzsáni burzsoá nacionalistákat használva támaszul. A lengyel intervenciósok kezükben tartották Belorusszija nagy részét.

A nyugati hatalmak képviselői véget nem érő titkos és nyílt tanácskozásokat folytattak Lengyelország, a balti országok és Finnország kormányköreivel. A megbeszéléseken újabb katonai tömbökről, újabb szállításokról, szovjetellenes hadjáratokról volt szó.

De bárhogy is állt a dolog, a szovjetország óriási győzelmet aratott, „olyan nagy győzelmet, hogy talán nem lesz túlzás, ha azt mondjuk: a legnagyobb nehézségeken már túl vagyunk1 Lenin Művei. 30. köt. 198. old.* — állapította meg Lenin.

Most békés lélegzetvételi szünet következett.

Az antant, minthogy vereséget szenvedett, kénytelen volt bizonyos engedményeket tenni. Az intervenció ellen küzdő dolgozó tömegek nyomására az angol, a francia és az olasz kormány 1920. január 16-án elhatározta a szovjetellenes blokád megszüntetését. Ez jelentős rés volt az intervenció falán. A Szovjet-Oroszországgal való kereskedelmi kapcsolatokban legfőképpen számos tőkésország burzsoáziája volt érdekelt. Különösen vonatkozott ez az angol burzsoáziára, mivel az angol cégeket erősen sújtotta az orosz piac elvesztése.

1920 elején egyes tőkésországok kormánykörei tárgyalásokat kezdtek a szovjet kormánnyal, s ennek nyomán több politikai kérdésben megállapodás jött létre. Így például Anglia és a szovjetország képviselői 1920. január 11-én hadifogolycseréről szóló jegyzőkönyvet írtak alá Koppenhágában. Hasonló egyezményt kötött a szovjet kormány áprilisban Németországgal, Belgiummal és Olaszországgal.

A balti burzsoá köztársaságok kénytelenek voltak normalizálni kapcsolataikat Szovjet-Oroszországgal. 1920. február 2-án befejeződtek a szovjet—észt béketárgyalások. Lenin az orosz munkások által Európa felé vágott ablaknak nevezte az Észtországgal kötött békét. Ezzel egy időben a szovjetköztársaság béketárgyalásokat folytatott Lettországgal, Finnországgal és más államokkal.

Lenin a nemzetközi helyzetet értékelve a következőket mondotta 1920. március 1-én: „… az ellenséges táborban, saját országaikban, Párizsban, Londonban stb. — ahol üldözik a bolsevikokat és éppúgy bánnak velük, mint ahogy a cár idején bántak a forradalmárokkal — a burzsoá értelmiség minden városban ezzel a felhívással lépett fel: »El a kezekkel Szovjet-Oroszországtól.« Angliában a burzsoá értelmiség ezzel a jelszóval rendez népgyűléseket és bocsát ki felhívásokat.

Ezért kellett megszüntetni a blokádot. Észtországot sem tudták visszatartani, aláírtuk a békeszerződést és most felvehetjük a kereskedelmi kapcsolatokat. Ablakot vágtunk a civilizált világ felé. Velünk rokonszenvez a dolgozók többsége, a burzsoázia pedig azon töri a fejét, hogyan kezdhetne mielőbb Oroszországgal kereskedni.

Az imperialisták most félnek tőlünk, és van is mitől félniük, mert Szovjet-Oroszország ebben a háborúban megerősödött.”2 Ugyanott, 392—393. old.*

A szovjet állam belső helyzete is megszilárdult. Kolcsak és Gyenyikin legyőzése megnyitotta az utat az ország leggazdagabb gabonatermő vidékei, fűtőanyag- és nyersanyagforrásai felé. A szovjethatalom ismét az igazi gazda, a munkásság és a dolgozó parasztság kezébe adta Szibéria, Ukrajna, Észak-Kaukázus, a Donyec-medence, Groznij, Baku kincseit. Ez óriási lehetőségeket teremtett a szovjetköztársaság gazdasági helyzetének gyökeres megjavítására.

Erősödött a munkásosztály és a dolgozó parasztság katonai és politikai szövetsége. A munkásosztály jelentős tapasztalatokra tett szert az államvezetésben. Hősies és rettenthetetlen magatartásával, azzal, hogy hajlandó volt bármilyen áldozatot meghozni a forradalomért, kitartásával és állhatatosságával a munkásság igen nagy tekintélyt szerzett a dolgozók körében, s becsülettel kiállta a legsúlyosabb megpróbáltatásokat az ellenséggel vívott harcban a fronton és a gazdasági bomlás elleni küzdelem során a hátországban.

Fokozódott a proletariátus szervezettsége. Ennek mércéje a szakszervezetek taglétszámának szakadatlan növekedése volt. 1917 első felében mintegy 700 000, 1920 első felében pedig már több mint 5,2 millió dolgozó tömörült országszerte a szakszervezetekben, s ebből a számból 4,4 millió esett az ipari és a közlekedési szakszervezetekre. De nemcsak a szakszervezeti taglétszám növekedéséről volt szó. A szakszervezetek ereje abban rejlett, hogy a kommunista párt osztatlan befolyása alatt álltak. Jellemző e tekintetben az Oroszországi Vasmunkás Szövetség III. kongresszusán részt vevő küldöttek politikai összetétele. A kongresszus 1920 április elején zajlott le. S a 247 szavazati joggal felruházott küldött közül 197 kommunista és 5 szimpatizáns volt. A mensevikekre, az eszerekre, az anarchistákra és más pártokra pedig mindössze 16 küldött-mandátum jutott. Ugyanez volt a helyzet a többi szakszervezetben is.

1920 elejére a munkásosztály java, legöntudatosabb és legedzettebb része a Vörös Hadsereg soraiban, az intervenciósok és a fehérgárdisták elleni harc frontjain volt.

De a munkásosztály egymagában nem tudott volna döntő győzelmeket aratni a szovjethatalom ellenségei felett, ha nincs vele erős szövetségese, a sokmilliós dolgozó paraszt6ság. Ebben a szövetségben rejlett, Lenin kifejezése szerint, „az alapja mindannak, amit két év alatt elértünk”3. Ugyanott, 167. old.*

A szocialista forradalom két esztendeje alatt jelentősen megszilárdult a szovjet állam politikai alapja, a szovjetrendszer, amelynek rendkívül fontos szerepe volt az intervenciósokat legyőző erők mozgósításában.

A háborús viszonyok ellenére is rendszeresen megtartották a helyi szovjetek kongresszusait és a végrehajtó bizottságok újraválasztását.

„… Olyan nehéz háborús időben, mikor a századok óta fennálló, a nyugat-európai ember szokásává vált európai alkotmányok hatályát majdnem teljes egészében felfüggesztették, ebben a nehéz időben nálunk a szovjet alkotmányt mindenütt olyan mértékben alkalmazták, mint sehol a világon, mert a néptömegek részt vettek a kormányzásban, a kongresszusokon, a szovjetekben és a szovjet választásokon, részt vettek a kormányzati ügyek önálló eldöntésében”4 Ugyanott, 228—229. old.* — állapította meg Lenin.

A szovjetrendszernek mint a proletárdiktatúra államformájának a megszilárdítása a kommunista párt egyik legfontosabb vívmánya volt az új, szocialista társadalom felépítéséért folytatott küzdelemben.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .