Hitler a bécsi burgban

Az Anschluss

(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

1

Az 1938. február 12-i berchtesgadeni megállapodások — Az angol, a francia és az olasz álláspont — Hitler titkos tárgyalása az osztrák náci párt vezetőivel — Schuschnigg ellenlépése: március 13-ra népszavazást tűz ki — Az osztrák náci párt akcióba lép — Hitler parancsa az „Unternehmen Otto” előkészítésére — Mi történt március 11-én Becsben — A Wehrmacht bevonul Ausztriába — Az Anschluss deklarálása — Hitler Bécsben — Az Anschluss hatása Londonban, Moszkvában és Bécsben

A berchtesgadeni tárgyalásokon Hitler tudtára adta követeléseit az osztrák delegációnak:

— Az osztrák kormány adjon általános amnesztiát az elítélt náciknak,

— az osztrák „nemzeti szocialisták” — a Hazafias Front keretein belül — legális politikai tevékenységet fejthessenek ki,

— Seyss Inquart államtanácsos kapja meg a bel- és biztonságügyi miniszteri tárcát,

— Janson vezérkari főnököt mentsék fel és helyére Böhm vezérőrnagyot nevezzék ki,

— az osztrák és a német hadsereg technikai színvonalát közös nevezőre kell hozni.

Mindennek ellenében Hitler mind a berchtesgadeni tárgyalásokon, mind február 20-án a Reichstagban elmondott beszédében ígéretet tett arra, hogy tiszteletben tartja Ausztria függetlenségét, az 1936 júliusi egyezmény alapján. Megígérte továbbá azt is, hogy az osztrák náci párt illegális tevékenységét nem támogatja.

Schuschnigg, miután Berchtesgadenben — a fenyegetések hatása alatt — elfogadta Hitler követeléseit, visszatérése után diplomáciai úton az olasz, az angol és a francia kormányhoz fordult: helyeslik-e a megegyezést?

Az angol és a francia kormány azzal bíztatta Schuschniggot, hogy nyugodtan teljesítse Hitler követeléseit; egy-két hónapon belül a helyzet megváltozik, addig időt kell nyerni. Abban reménykednek, hogy az Ausztriára kifejtett német nyomás Olaszországot egyre nagyobb mértékben fogja nyugtalanítani, könnyen kirobbanhat a német—olasz konfliktus, széttörik a Berlin—Róma tengely, anélkül, hogy Angliának és Franciaországnak bárminő áldozatot kellene hoznia, és megvalósulhat a Róma—Párizs, Róma—London összefogás — az angol—francia feltételek alapján. Ezeket a feltételeket, melyek a Földközi-tenger és Észak-Afrika vitás kérdéseit rendeznék, Mussolininak vita nélkül el kell fogadnia, hiszen Hitler ellen egyedül nem tehet semmit. Tehát: időt kell nyerni, hogy a legalkalmasabb pillanatban lehessen benyújtani Mussolininak a számlát…

Mussolini kétségtelenül nehéz helyzetben volt: az Ausztria ellen irányuló német fenyegetés Olaszországnak sem volt kellemes. Ha Hitler elnyeli Ausztriát, Magyarország elszigetelődik, Németországnak közvetlen határa lesz Jugoszláviával, Csehszlovákia komoly veszedelembe kerül; veszély fenyegeti az évek hosszú során oly nagy áldozatokkal megszerzett közép-európai olasz pozíciókat.

Mussolini azonban az osztrák probléma tüzénél meg akarta sütni saját pecsenyéjét; jól tudta, hogy Anglia és Franciaország az ő segítsége nélkül alig tehet valamit közvetlenül Ausztriáért — Hitler ellen. Minél tovább lehet húzni az időt, annál nagyobb ellenszámlát lehet benyújtani a nyugati hatalmaknak. Ezen az ellenszámlán szerepelhet a Földközi-tenger térségének rendezésén kívül a spanyol kérdésnek olasz szempontból kedvező megoldása, gazdasági követelések teljesítése, csak ki kell várni az alkalmas pillanatot…

Az egymással vetélkedő nagyhatalmak bonyolult játszmájában Ausztria függetlensége egy időre a középpontba került, de nem azért, hogy megvédjék a náci agressziótól, hanem azért, hogy ezen keresztül valósítsák meg hatalmi célkitűzéseiket.

Schuschnigg, ha nehezen szánta is el magát, de teljesítette Hitler személyi követeléseit, köztük a legdöntőbbet: Seyss Inquart, kit az 1936 júliusi egyezmény alapján államtanácsossá neveztek ki, a bel- és biztonságügyi minisztérium élére került.

Seyss Inquart, a gazdag, előkelő bécsi ügyvéd, aki hosszú éveken át jelentős anyagi támogatásban részesítette az ausztriai nácik szervezkedését, és aki, bár ekkor még nem volt tagja a náci pártnak, az osztrák hitleristák bizalmát teljes mértékben bírta — ezért is „ajánlotta” Hitler őt Schuschniggnak —, a háborús főbűnösök nürnbergi perében történt kihallgatása során elmondotta, hogy már 1937 májusában, államtanácsosi kinevezése után, látogatást tett a Harmadik Birodalom vezetőinél, többek között Hessnél és Göringnél, akiktől már akkor megfelelő instrukciókat kapott. 1938. február 17-én pedig, egy nappal bel- és biztonságügyi miniszterré való kinevezése után Hitlerhez utazott. A Führert nemzeti szocialista köszöntéssel, feltartott kézzel üdvözölte az új osztrák belügyminiszter…

Franz von Papen, a Harmadik Birodalom bécsi nagykövete nyilatkozatot adott a sajtónak erről a kérdésről. Képmutató módon kijelentette: „Németország biztosítja Ausztria függetlenségét és sérthetetlenségét. Az osztrák nemzeti szocialisták most nyíltan vallhatják, hogy nemzeti szocialisták. Németországnak egyetlen érdeke van Ausztriában, és ez az, hogy a nemzeti szocialistáknak jogukban álljon véleményüket ugyanúgy kifejezésre juttatni, mint más csoportoknak.”

Papen nyilatkozott az olasz kormány állásfoglalásáról is: „Mussolini teljes mértékben meg van elégedve az új német—osztrák megállapodásokkal. Mussolini és Hitler között egyébként erre vonatkozóan a Duce berlini látogatása alkalmával megbeszélés folyt.” Ez nagy meglepetést keltett, hiszen az 1934. évi ausztriai náci puccs idején Olaszország négy hadosztályt mozgósított Németország ellen, Ausztria függetlenségének védelmére. A változás okairól félre nem érthető felvilágosítást nyújtott Virginio Caydának, Ciano olasz külügyminiszter bizalmi emberének a Giornale d’Italia február 19-i számában megjelent vezércikke a berchtesgadeni találkozóról. Gayda cáfolja egyes angol lapok azon állítását, hogy Schuschnigg húszperces telefonbeszélgetés során kétségbeesetten kérte Mussolinit, hogy lépjen fel Ausztria érdekében Németországgal szemben. De nincs komoly alapjuk azoknak az angol lapvéleményeknek sem, amelyek szerint Olaszország az osztrák kérdésben tanúsított passzív magatartásával tulajdonképpen visszavonult az európai politikától. „A valóság ezzel szemben az — írja Gayda —, hogy Schuschnigg semmiféle kétségbeesett kéréssel nem fordult Rómához, hanem egyszerűen értesítette az olasz kormányt arról, hogy Berchtesgadenbe utazik és ott Hitler kancellárral találkozik; Olaszország tudomásul vette a tényeket és örömmel állapította meg, hogy azok teljes mértékben megfelelnek Ausztria nemzeti érdekeinek. Olaszország olyan politikát folytat, amely tiszteletben tartja minden nép nemzeti jogait és számol a történelmi és időszerű valóságokkal. Felfogása szerint valóságos bűn volna a hétmilliós Ausztriát a hatvanhat milliós Németország ellen izgatni olyan kérdés miatt, amely végeredményben nem egyéb, mint a nemzeti egység kérdése. A földrajz a maga területi követelményeivel olyan feltételeket teremt, amelyeket a politikai realizmusnak feltétlenül fel kell ismernie és el kell fogadnia.”

A berchtesgadeni találkozó szóba került az angol alsóház február 20-iki ülésén is. Simon kincstári kancellár Henderson képviselő interpellációjára a következőket mondta: „Osztrák forrásokból nyert felvilágosításokból kitűnik, hogy a berchtesgadeni megbeszélés alapján nem szövegeztek meg szerződéses okiratot. Úgy értesülök azonban osztrák forrásokból, hogy a megegyezés pontjai a következők: az osztrák kancellár messzemenő békítő intézkedéseket tesz Ausztria belső megnyugtatásának előmozdítására. (Gúnyos derültség az ellenzéken.) Másrészt Németország meghosszabbította az 1936. évi júliusi német—osztrák egyezmény hatályát és megújította azt az ígéretét, hogy nem avatkozik bele Ausztria belső ügyeibe.”

Henderson képviselő felvetette: „Az 1922. évi genfi egyezmény értelmében Ausztria megígérte, hogy nem kezd olyan tárgyalásokat, amelyek veszélyeztetnék függetlenségét; ha ez mégis bekövetkezik, mit tesz az angol kormány?” Sir John Simon a következőket válaszolta: „Ez más kérdés, ezzel most nem foglalkozhatom.”

Greenwood munkáspárti képviselő feltette a kérdést: „Mi a kormány álláspontja az ilyen, új módszerű, vértelen támadással szemben?”

Sir John Simon azonban válasz nélkül leült.

Eden külügyminiszter ugyanezen az alsóházi ülésen bejelentette lemondását, indokolásul pedig leszögezte: „Nem hiszem, hogy haladhatunk az európai megbékülés terén, főként ha az utóbbi napok eseményeit tekintjük, ha engedjük, hogy az a benyomás terjedjen el külföldön, hogy meghátrálunk az állandó nyomás elől.”

A Hitler—Schuschnigg megegyezés következménye Ausztriában: a döntő mértékben a kispolgárságra és az értelmiségre támaszkodó Hazafias Front bomlásnak indul, a náci párt tevékenysége a Führertől kapott utasítások értelmében egyre fokozódik.

Tömegtüntetésekre kerül sor Salzburgban, Grazban, Linzben és Innsbruckban; a Seyss Inquart vezetése alatt álló osztrák karhatalmi erők természetesen nem lépnek fel az osztrák nácik ellen. A Schuschnigg kormány tehetetlen a meg-megújuló náci megmozdulásokkal szemben, ami egyáltalán nem csodálatos, hiszen az osztrák náci párt két tagja benn ül a kabinetben: Glaise-Horstenau az igazságügyi, Seyss Inquart a belügyi apparátust tartja kezében.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .