A fordulat

Gyenyikin leverése

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

1

Október közepén, Orjol eleste után heves harcok lángoltak fel a 13. és a 14. szovjet hadsereg szakaszán. Különösen elkeseredett hadműveletek folytak Orjol irányában, ahol a rohamcsapat egységei vívtak hősies küzdelmet. Ehhez a csapathoz tartozott a lett lövészhadosztály, a Pavlov-dandár és a nyugati frontról átvezényelt vöröskozák gyalogdandár, Primakov vezetése alatt. A Déli Front Forradalmi Katonai Tanácsának meghatalmazottja a rohamcsapatnál Ordzsonikidze volt.

A front Forradalmi Katonai Tanácsa azt a feladatot tűzte a csapat elé, hogy délnyugat felől mérjen csapást az Orjol körzetében összevont ellenséges alakulatokra. A rohamcsapattól jobbra a 14. hadseregnek kellett támadnia. A szovjet egységek csapásai az orjoli fehér hadseregcsoport balszárnyára és mögöttes területére irányultak. Ugyanakkor a 13. szovjet hadsereg azt a feladatot kapta, hogy tartóztassa fel Gyenyikinék északi irányú előrenyomulását, és aktívan működjön együtt a rohamcsapattal.

A történelmi jelentőségű orjoli ütközet, amely a fehérgárdista Gyenyikin-haderő vereségének kezdetét jelentette, október 16-ától 20-áig tartott. Az ellenség részéről válogatott egységek, az „önkéntes hadsereghez” tartozó Kornyilov- és Drozdov-hadosztály egységei vettek részt az ütközetben. Ezek az egységek többször is megpróbálták erős ellenlökésekkel szétszórni a támadó szovjet csapatokat, de sikertelenül.

A fehérgárdista parancsnokság az orjoli ütközetben gyakran alkalmazta az úgynevezett lélektani támadásokat. Amikor a Vörös Hadsereg aránylag gyengébb, rosszul szervezett egységei álltak szemben a fehérgárdisták válogatott és alaposan beidomított ezredeivel, ez a harcmodor sikert hozott az ellenségnek. Az orjoli csatában azonban ez nem vált be. F. V. Popov, a 13. hadsereg 9. hadosztályának volt lovasdandár-parancsnoka igen szemléltetően írja le visszaemlékezéseiben, hogy a szovjet katonák miként verték vissza az ellenség ilyenfajta támadásait. A dandár október 19-én Orjoltól északkeletre harcolt a várostól mintegy 30 kilométer távolságban. Ekkor a Kornyilov-hadosztály egységei „lélektani” támadást intéztek a dandár egyik ezrede ellen, amelynek parancsnoka a balti matróz, Szavva Pelipejko volt.

„Hajnalban a fehérek — írja Popov — kimásztak az árokból és súlyba tartott puskával, egyetlen lövés nélkül, dobpergés mellett lassan nyomultak előre. Harkovnál, Kurszknál, sőt, még két héttel ezelőtt Maloarhangelszknél is rendkívül nyomasztólag hatottak a kimerült vöröscsapatokra ezek a »lélektani« támadások. Katonáink akkor bizonytalanul, célzás nélkül összevissza lövöldöztek és a fehérek támadásai majdnem mindig sikert értek el. Most azonban másképpen alakult a helyzet. Katonáink lövés nélkül 300 méter távolságig engedték a rendezett sorokban menetelő fehéreket, visszafojtott lélegzettel figyeltek és türelmetlenül várták a parancsot.

A feszült csöndben végre felhangzott a parancs: »Nyugodtan célozni a mellre. Tűz!«

Az első sortűz leterítette a fehérek oszlopának harmadrészét. A felzárkózók az elesetteken átlépve tovább mentek. Csak a harmadik sortűz után ingott meg a fehér gárda, de nem feküdt le, hanem szétzilálva özönlött visszafelé …

A fehérek megindították második »lélektani« támadásukat … Ez a támadás még hevesebb, még elszántabb volt. Öt oszlopban nyomultak előre húsz lépésnyi térközökben az oszlopok között. Az emberek szorosan felzárkóztak egymás mellé, valóságos élő falat képeztek. A parancsnokok szorosan az oszlopok mögött mentek, egyik kezükben kardot lengettek, másik kezükben forgópisztolyt tartottak, saját katonáik hátára célozva.

Ismét ott láttuk előttünk a fehér rohamcsapatokat fekete kucsmában, halálfejes fekete köpenyben.

Ekkor az ellenség balszárnyán lovasság tűnt fel. Kivont kanoddal keresztül ugrattak a horpadáson, hogy bekerítsék jobbszárnyunkat. Ezt a módszert már jól ismertük. Az ilyen lovasroham eddig gyakran sikerre vezetett. Ha felhangzott a kiáltás: »Kozák lovasság hátulról«, sokszor párák tört ki a vörösgyalogság soraiban … Most is elkiáltotta magát valaki. »Lovasság jobbról!«, de ez a kiáltás elröppent a reggeli csendben. A dombok mögül szélvészként viharzott előre 2. lovasezredünk Omeljanyenko vezetésével. A két lovasság tömör sziklafalként zúdult egymásra … A lovak szügye egymásnak feszült. A csengő és szabdaló kardok osztották a halált. A lovak felágaskodtak. De ez a csata csak pillanatokig tartott. Ezúttal dicstelenül ért véget a fehér lovasság támadása.

Kornyilov gyalogosai azonban rendületlenül haladtak tovább. Már hallani lehetett szabályos lépéseiket. Ekkor ismét felhangzott a parancs, ezt követte három sortűz gyors egymásutánban a mi lőállásainkból. Kattogtak a géppuskák. A fehérek megritkult oszlopai bomladoztak, de a mögöttük menetelő sorok nem tágítottak. A vörösök sortüze közti szünetekben a fehérek oldalán olykor pisztolylövés dördült. A parancsnokok agyonlőtték a hátrálni akaró »rohamozókat«.

A negyedik sortűz után a fehérek dicstelenül beszüntették a »lélektani« támadást. Az első három sor, mintegy parancsszóra, lefeküdt, a másik kettő, elérte a földön lapulók vonalát, tétován megállt, majd az ötödik sortűz után rendetlenül, egymást lökdösve, futni kezdett visszafelé. A földön fekvő első sorok követték a példát.

Az újabb fehér lovasroham, mely a horpadásból indult ki, záporozó géppuskatűzbe ütközött. A fehér lovasság a dombokon csoportokba verődött, és visszaözönlött, hátra hagyva a csatatéren a lovasok nélkül ügető paripák tömegét.”50 F. Popov: Gyenyikin veresége Orjolnál. Orjoli Könyvkiadó 1959. 38—40. old. (oroszul).*

Ez csak egy harci epizód volt, amelyhez hasonló ezerszámra fordult elő 1919 őszén a polgárháború döntő ütközeteiben. Az akkori időkre jellemző kép bontakozott ki: az ellenforradalom mindent feltett a kártyára, válogatott ezredeit, alakulatait is feláldozta, a legagyafúrtabb hadi cselvetésekkel próbálta megrendíteni a szovjethatalom védőinek fizikai és erkölcsi erejét. Am az ellenforradalom csapatai dicstelenül pusztultak el a „lélektani” és egyéb támadásokban, harcászati módszerei egyre hatástalanabbak lettek. Ezzel szemben a munkás-paraszt állam egységei szüntelenül gyarapodtak és erősödtek, a Vörös Hadsereg folytonosan tökéletesítette haditaktikáját. Ez a rendkívül fontos tény világosan megnyilvánult a harc valamennyi szakaszán. Különösen szembetűnő volt az orjoli ütközetben, amely Gyenyikin végleges vereségének kezdetét jelentette.

A szovjet rohamcsapatnak, valamint a 13. hadsereghez tartozó észt és 9. hadosztálynak sikerült észak, nyugat és délnyugat felől bekerítenie Orjolt. A harc a város előterében bontakozott ki. A 13. hadsereg és a rohamcsapat egységeivel együtt küzdött Medvegyev orjoli munkásezrede, amely már a város védelménél is kitűnt. E harcokban hervadhatatlan dicsőséget szereztek a 9. lövészhadosztály katonái. (Parancsnokuk Szoloduhin petrográdi munkás volt, aki már a Jugyenyics elleni nyári harcok idején bebizonyította hadvezéri tehetségét.) A 9. hadosztály egységei október 20-án elsőnek törtek be Orjolba. A fehérgárdisták kénytelenek voltak kiüríteni a várost.

A déli front középső szakaszán a hadászati kezdeményezés a Vörös Hadsereg kezébe került. A súlyos veszteségeket szenvedő és a váratlan vereségtől demoralizált ellenség védekezésbe vonult.

S ugyanezekben a napokban a déli front balszárnyán, a voronyezsi szakaszon is megsemmisítő csapás zúdult az ellenségre. Ez a csapás a Bugyonnij-lovasságtól és a 8. hadsereg csapataitól eredt.

A voronyezsi szakaszon a fehérek a Gyenyikin-sereg legerősebb lovasegységeit, a Skuro- és a Mamontov-lovashadtestét vetették be. E hadtestek a 8. és a 13. hadsereg érintkezési pontjánál támadtak, lévén hogy a fehérgárdista parancsnokság itt akarta áttörni a szovjet védelmet. A Bugyonnij-hadtest támadásának elsősorban ezt a veszélyt kellett elhárítania.

A támadás látszatra igen kedvezőtlen körülmények között indult meg. Noha a lovashadtest jelentős erősítéseket kapott a délkeleti front tartalékából, az ellenség változatlanul túlerőben volt. A Bugyonnij-hadtest akkor összesen mintegy 8400, Skuro és Mamontov két hadteste pedig 9500 lovast számlált; a szovjet egységek gyalogos létszáma mindössze 800, míg a fehéreké 2000 volt. Tetejébe még az ellenség csaknem kétszer annyi löveggel is rendelkezett.

Ennek ellenére már az október 13-án megindult támadás első napjai megmutatták, hogy a szovjet lovasok sikeresen birkóztak meg feladatukkal. Négy nap alatt 30 kilométerre közelítették meg Voronyezst, és meghiúsították a fehérgárdistáknak azt a tervét, hogy betörnek a déli front mögöttes területére. Ám az ellenség nem adta fel az eredeti helyzet visszaállításához fűzött reményeit, s megpróbált erős ellencsapást mérni a vörösökre. E próbálkozás azonban siralmas eredménnyel járt: Gorodovikov 4. és Apanaszenko 6. lovashadosztálya tönkreverte a fehérgárdista rohamcsapatot. Ezután indult meg a Bugyonnij-lovashadtest döntő támadása Voronyezs ellen; s a hadtesttel együtt lendültek támadásba a 8 hadsereg lövészhadosztályai.

Egy levél érkezett Skuro főhadiszállására Bugyonnijtól. „Október 24-én reggel 6 órakor Voronyezsbe érkezem — így szólt a levél. — Megparancsolom Önnek, Skuro tábornok úr, hogy sorakoztassa fel az összes ellenforradalmi erőket a körtéren, ahol ön munkásokat akasztott. Megparancsolom, hogy a díszszemlét ön személyesen vezényelje.”51 Dicsőségünk nem múlik el soha. (A polgárháború részvevőinek visszaemlékezései.) Moszkva 1958. 363. old. (oroszul).* A levél alján Bugyonnij saját kezű aláírása volt olvasható.

S a szovjet hadvezér megtartotta szavát: október 24-én a vörös lovasság bevonult Voronyezsbe.

A Voronyezs folyó vonalán, a városban és környékén nagy ellenséges erők összpontosultak. A fehérek itt gyűjtötték egybe szétvert egységeik maradványait, megerősítették a helyőrséget, felfegyverezték a helyi burzsoáziát. A védelmi vonal kedvező volt, a szovjet csapatok pedig nem készítettek elő átkelési alkalmatosságokat. A gyenyikinisták remélték, hogy előnyös helyzetük folytán felőrölhetik a szovjet lovasságot a Voronyezsért folyó harcban. Ilyen körülmények között egy frontális támadás a fehérgárdista állások ellen valóban végzetes lett volna. Ám a szovjet parancsnokságnak kitűnő értesülései voltak a voronyezsi erősítésekről. Az értesülések megszerzését a kitűnő felderítés segítette elő, amelyet a szerb Oleko Dundic, a lovashadtest egyik egységének parancsnoka hajtott végre. Dundic rendkívül találékonyan és ügyesen, fehérgárdista tisztnek álcázva, behatolt a fehérek mögöttes területére és minden szükséges adatot tisztázott.

Gyenyikinék biztosra vették, hogy a legnagyobb veszély kelet felől fenyegeti őket — onnan, ahol a 6. szovjet lovashadosztály erői gyülekeztek. Otrozsek vasútállomás munkásai a szó szoros értelmében a fehérek szeme láttára állították helyre a lerombolt vasúti hidat. A munka a tüzérségi tűz ellenére megfeszített erővel folyt. Október 24-ére virradó éjjel a 6. lovashadosztály két ezrede önként vállalkozó helybeliek kalauzolásával átkelt a folyón, s elérte Voronyezs keleti peremét. A fehérek oda összpontosították fő erőiket. S ekkor észak felől lezúdult a fő csapás az ellenséges védelemre. A vöröslovasok harcba bocsátkoztak a város utcáin, az ellenség háta mögött pedig akcióba léptek a felkelő munkások fegyveres osztagai. A felkelést a kommunista pártszervezet és a voronyezsi forradalmi bizottság irányításával készítették elő.

A Voronyezsben berendezkedett fehérgárdisták Skuro tábornokkal az élen teljes katasztrófa előtt álltak. Akik egy héttel előbb még arra készültek, hogy harangzúgás közepette vonulnak be Moszkvába, most pánikszerűen futkostak ide-oda a voronyezsi utcákon, egérutat keresve. Skuro otthagyta vezérkari szerelvényét, s gépkocsin iszkolt tovább. Alárendeltjei veszni hagyták a tüzérséget, a páncélvonatokat, a hadtápot, a raktárakat, s hanyatt-homlok igyekeztek kifelé a városból, hogy mielőbb átkerüljenek a Don túlsó partjára. A Voronyezsért vívott harcokban Gyenyikin elvesztette legjobb, legmozgékonyabb egységeit: Skuro és Mamontov lovashadtestét.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .