Kolcsak hátországában

Kolcsak ellen!

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

2

A kolcsakisták megpróbálták véres terrorral megtörni a munkások és a parasztok ellenállási szellemét. Elfogták és agyonlőtték az OK(b)P Szibériai Bizottságának csaknem valamennyi tagját: Maszlennyikovot, Vavilovot, Rabinovicsot és másokat. Sorra lőtték agyon a partizánokat, egész járások lakosságát ütötték-verték, falvakat gyújtottak fel. De az elpusztultak helyébe új harcosok léptek. A népi háború lángja hónapról hónapra terjedt.

Márciusban hatalmas parasztfelkelések robbantak ki a turgaji és az akmolinszki területen. A turgaji terület kusztanaji járásában a bolsevikokkal (Inozemcevvel, Letunovval, Miljajevvel) együtt szegényparasztok és katonák is részt vettek a felkelés előkészítésében. Április 5-én a felkelők — mintegy kétezren — harcban elfoglalták Kusztanaj városát; a kolcsakisták csak néhány nap múlva vették vissza nagy erőfeszítések árán. A felkelők hősiesen küzdöttek, noha kevés volt a fegyverük (három emberre jutott egy puska). A nők és a gyermekek segítették a férfiakat. Az ellenség nagy erőfölényben volt, s ez eldöntötte a harc kimenetelét. A felkelők Kusztanajból a Turgaj felé, majd Cselkar vasútállomásra vonultak vissza. Itt egyesültek a Vörös Hadsereggel.

Kolcsakék kegyetlenül leszámoltak a kusztanaji járás lakosságával, nemcsak a férfiakkal, hanem a nőkkel is. A kusztanaji fehérgárdista helyőrség vezetőjének parancsa a többi között így szólt: „Személyesen meggyőződtem arról, hogy Kusztanaj városában, valamint a kusztanaji járás falvaiban a bolsevista bandák felkelésében nemcsak férfiak vettek ténylegesen részt, hanem nők is, nem átallván sarkok mögül, ablakokból, háztetőkről és padlásokról lövöldözni dicső védőinkre. Semmiképpen sem tartom helyénvalónak, s túlságosan megtisztelőnek vélem az ilyenfajta bűnözők számára az agyonlövetést és az akasztást, ezért felhívom a figyelmet arra, hogy a nevezett személyek tekintetében kizárólag botozást fogunk alkalmazni, s a bűnösök agyonveréséig is elmegyünk.”18 Krasznij Sztrelok (az 5. hadsereg politikai osztályának lapja), 1919. augusztus 28.* Így írtak a fehérgárdisták, s így is cselekedtek. A férfiakat agyonlőtték, a nőket halálra verték.

1919 tavaszán indult meg az altaji partizánmozgalom, élén a bolsevik Gromovval, a kamenyi járási szovjet volt elnökével és E. M. Mamontov volt frontharcossal. Három partizán-törzs alakult. Augusztusban a partizánok felszabadították Kameny városát, s a nyár végére a Szlavgorod, Barnaul és Szemipalatyinszk közötti hatalmas területet megtisztították az ellenségtől. Ebben a térségben visszaállították a szovjethatalmat.

Kelet-Szibériában — a taszejevói, a sitkai, a tajseti és a sztyepno-badzseji körzetben — is erősödött a partizánmozgalom. A partizánok felrobbantották a vasúti pályatestet, a hidakat, rongálták az összeköttetést; ezzel zavarták a Kolcsak-hadsereg ellátását (Kolcsakhoz az utánpótlás a Távol- Keletről érkezett), s nagy segítséget nyújtottak a Vörös Hadseregnek. Még a fehérgárdisták is kénytelenek voltak elismerni, hogy a partizánharcok hatalmas lendülettel és eredménnyel folynak. Budberg báró, Kolcsak hadügyminisztere 1919. június 21-én a következőket írta naplójába: „A legnagyobb nehézség a szállítások körül van, mivel a krasznojarszk—tajseti körzetben a felkelések csaknem 2 hónapra leállították az éjszakai vonatközlekedést, s Krasznojarszktól keletre mintegy 140 megrakott tehervonat torlódott össze, hadtáp- és tüzérségi felszereléssel.”19 A polgárháború Szibériában és az északi területen. Moszkva—Leningrád 1927. 149. old. (oroszul).*

Májusban és júniusban a fehérgárdisták és az intervenciósok támadást indítottak a kelet-szibériai partizánok ellen. Birtokukba vettek sok községet és falut, elfoglalták a felkelők központjait, Sztyepno-Badzsejt és Taszejevót, s kegyetlenül leszámoltak a lakossággal. Zazubrin, a szibériai polgárháború egyik részvevője így írja le egy jenyiszeji kormányzóságban garázdálkodó büntetőosztag kegyetlenkedéseit.

„A Medvezsjától három versztnyire, Cseremsanovkában a temető felé özönlött a nép. Nagy, újonnan megásott sír szélén hat férfi és egy nő állt. Halálraítéltek. A kivégzőosztag a puskákat töltötte. Egy zömök, rőt szakállú paraszt, fehér ingben, kínnal-keservvel mozgatva kihűlt, szederjes ajkát, így szólt a tiszthez:

— Tiszt uram, hát csak így, minden bíróság, minden vizsgálat nélkül, egyenesen a gödörbe hajítanak? Nem lehet ezt így, kérem! Előbb ki kéne vizsgálni a dolgot. Mire való így elveszejteni az embert? Azt hisszük, nincs olyan törvény, hogy se bíróság, se vizsgálat, és kész!

A tömeg, amely ellepte a szomszédos sírokat, csendben állt, a megriadt, merev tekintetű szemek hunyorogtak. Darja Nyepomnyascsih, a rőt szakállú felesége egy zöld sírhalmon ült szopós csecsemőjével. Állni már nem tudott, lába remegett és rogyadozott. Már nem sírt, nem jött könny a szemébe.

— No, búcsúzni! Mindjárt lövünk!

Az elítéltek megbiccentették fejüket. A hozzátartozók oda akartak rohanni.

— Vissza!

A tiszt felemelte kezét:

— Azt már nem. Csak távolról. Úgy is mindegy!

Az asszony térdre borult és a mellét verte:

— Tiszt uram, hadd sírjak még utoljára férjem keblén; Jaj, jaj! Hogyan élünk már ezután, kicsi árvám? Tündöklő kis csillagom, Petyenka! Szerencsétlen kis Petyenkám! Jajajaaj!

A kisgyermek felriadt Darja karján, s anyja kiáltásától sírva fakadt. A rőt szakállú elvesztette feleségét szeme elől. Megbabonázva meredt a puskacsövekre, minden elsötétült előtte. Már nem látta szeretteinek arcát, sem a tömeget. Mögötte a sír mélyebb, tágabb lett, s nedvességet lehelt. Az elítélt nő hangosan felsóhajtott, teli tüdőből szívta be a levegőt. Elkábította a föld nehéz illata. Megingott. Mellette álló fivére gyengéden átkarolta.

— Légy erős, Masa!

A férfi szeretetteljes hangon beszélt, de szeme már élettelen volt, üvegesen csillogott, pupillái kitágultak és megmerevedtek. A tiszt, szemével a nő felé intve, valamit súgott a katonáknak. Amazok bólintottak. S a fehér kesztyű az ellenzős sapka fölé emelkedett. Az elítéltek egyszerre, megerőltetéssel, mintha valaki nyakuknál fogva húzná őket, felemelték fejüket, komor pillantást vetettek a finom, ápolt kézre, amely kilátszott a zubbony ujjának hosszú, fehér mandzsettájából. A szél lebegtette a fehér kesztyű üres ujjait. Az elítéltekre meredő puskacsövek megrezzentek, szinte egyetlen óriási fekete torokká folytak össze. Tüzes kés villant elő az acélos homályból, s átjárta a hat férfi mellét. Az elgyöngült kezek és lábak, a hátrahanyatlott fejek eltűntek a gödörben. Darja eszméletlenül feküdt. A kisgyermek sírt:

— Oááá, oááá!

— Hol a bíró? — kiáltott a tiszt.

— Itt vagyok. — Kaduskin ősz szakálla remegett a félelemtől.

— Elásni ezeket a rablókat. Meg ne engedje, hogy a hozzátartozók eltemessék. Ellenőrizni fogjuk!

A katonák vállukra vetették a puskát. Lóra ültek.

— Ellenőrizni fogjuk, s ha egy is hiányzik a gödörből, felgyújtjuk az egész falut!

A tiszt vezényszót harsogott. A lovasok vágtatva indultak. A tömeg kétoldalt félreugrott, utat engedett.

Az embereket hallgatás ülte meg. Pcselin felé harcok folytak. Tompa ágyúdörgés remegtette a földet.”20 V Zazubrin: Két világ. Moszkva 1958 93—94 old (oroszul).*

Ilyen bestiális módon garázdálkodtak Kolcsakék. Ám a fehérgárdisták nem tudták megsemmisíteni a partizánokat, sőt gonosztetteikkel inkább maguk ellen hangolták az egész lakosságot.

Ősszel a szibériai felkelés újult erővel lángolt fel, és példátlan méreteket öltött. A parasztok, akik bőrükön érezték a Kolcsak-rendszer „áldásait”, ezrével léptek a partizánosztagokba. Meggyőződtek arról, hogy csakis a szovjethatalomért folytatott aktív harc mentheti meg őket. 1919 júliusában Lenin ezt mondotta:

„Végtelenül erősek lettünk azért, mert milliók ismerték fel, hogy mit is jelent voltaképpen Kolcsak; Szibéria parasztjainak milliói eljutottak a bolsevizmushoz — ott kivétel nélkül mindenki várja a bolsevikokat —, nem a mi beszédeink és tanításaink, hanem saját tapasztalataik alapján, annak következtében, hogy hívták és hatalomra juttatták a szociálforradalmárokat, s az eszereknek meg a mensevikeknek ez a hatalomra juttatása a régi orosz monarchia, a régi önkényuralom feltámadására vezetett, ami a «demokrácia« idején a hallatlan erőszakoskodások áradatát zúdította az országra. De a nép ilyen kiábrándulása sokat ér.”21 Lenin Művei 29. köt. 478. old.*

Az OK(b)P Központi Bizottsága, számításba véve a szibériai partizánmozgalom hatalmas arányú növekedését és a Vörös Hadseregnek a keleti fronton elért sikereit, külön határozatot hozott a szibériai partizánosztagokról. 1919. július18-án az OK(b)P Központi Bizottságának Szervező Bizottsága olyan utasítást adott a Szibériai Bizottságnak, hogy a pártszervezetek útján nyújtson anyagi támogatást a partizánosztagoknak. A Politikai Bizottság és a Szervező Iroda július 19-i határozata rámutatott arra, hogy a partizánosztagoknak haladéktalanul meg kell teremteniük az állandó kapcsolatot egymással, össze kell hangolniuk harci cselekményeiket és központi parancsnokságot kell létrehozniuk. A keleti front politikai funkcionáriusait megbízták, hogy dolgozzák ki a Népbiztosok Tanácsának a szibériai partizánokhoz intézendő felhívása téziseit. E felhívás célja az volt, hogy összehangolják a szibériai partizánok és a Vörös Hadsereg tevékenységét.

A partizánmozgalomra vonatkozó párthatározatokat a Szibériai Bizottság továbbította a szibériai és uráli pártszervezetekhez, valamint a partizáncsapatokhoz, amelyeknek létszáma napról napra növekedett.

Augusztusban összeült a taszejevói körzet partizánosztagainak kongresszusa, s az egybegyűltek elhatározták, hogy létrehozzák az észak-kanszki frontot. A partizánosztagokat ezredekbe tömörítették. Csakhamar egész partizánhadsereg alakult ki.

Az Altaj-vidéken is egyesültek a partizánosztagok. 1919 végére ezeknek az osztagoknak a létszáma elérte a 25 000 főt. Az altaji hősi harcokról szól a partizánok dala:

Altaji és orosz
Napszámos és paraszt
Vörös lobogónkra bízva néz fel.

Csatába így megyünk,
Kolcsakra így törünk,
Ezt fogadtuk szent nagy esküvéssel.

Sötét az éj s az ég,
A hold se bújt ki még,
Sötétben is ég a zászlónk lángja.

Október csillagát
Látjuk az éjen át,
A szovjetekért hív hős csatára …

Fordította: Brodszky Erzsébet

A hatalmas népi hadsereg, amely Kolcsakék erőit a hátországban rombolta, elég jelentős részét kötötte le a fehérgárdista csapatoknak. Ezzel az uráli és a szibériai partizánok jelentősen hozzájárultak Kolcsaknak, a szovjethatalom egyik legveszélyesebb ellenségének legyőzéséhez.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogasd  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

“Kolcsak hátországában” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .