A keleti és az északi front

Elvettük az antant katonáit

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

1

A többi oroszországi fronton is egyre rosszabbul állt az intervenciósok szénája.

Az antant. 1918 végén és 1919 elején, a déli offenzívával egy időben kelet és észak felől is megpróbált támadást szervezni a szovjetország ellen. Ennek egyik legfőbb célja az volt, hogy az Arhangelszk körzetében harcoló intervenciós csapatok egyesüljenek a szibériai ellenforradalommal, Kolcsak seregével. Az intervenciósok azt remélték, hogy ily módon az Urál déli részétől Murmanszkig terjedő egységes arcvonalat hozhatnak létre a Moszkva és Petrográd elleni támadáshoz.

1918 november végén a keleti arcvonal Alekszandrov Gajnál, Buzuluktól keletre, Oszától délre, Krasznoufimszktól északra, Kungurtól keletre és tovább, Verhoturjén át húzódott. Az arcvonal jobb szárnyán, Uralszk körzetében a Baltyijszkij vezette 4. hadsereg állt mintegy 13 000 gyalogos és lovas katonával. Az ellenfélnek mintegy 8000 gyalogos és lovas katonát számláló uráli kozák csapategységei sorakoztak fel vele szemben. A 4. hadseregtől északra, Orenburg és részben Ufa irányában az 1. hadsereg tartotta a frontot Tuhacsevszkij parancsnoksága alatt. Létszáma 11 500 főnyi gyalogos és lovas katona volt, s a vele szemben álló kozák egységekben — Dutov atamán egységeiben és az úgynevezett „Bakics-csoportban” — mintegy 10 000 gyalogos és lovas katona harcolt. A keleti front középső szakaszán, Ufa irányában az 5. hadsereg folytatta hadműveleteit Bljumberg parancsnoksága alatt, mintegy 11 500 katonával. Vele szemben a fehérek 15 000-es Volga menti csoportja állt. Az 5. hadseregtől északra, Szarápul körzetében a 15 000 főnyi 2. hadsereg helyezkedett el Sorin parancsnoksága alatt. Vele szemben pedig a fehérek Káma menti csoportja állt — mintegy 10 000 katona. A keleti front bal szárnyán (északi szárnyán) a 3. hadsereg tevékenykedett. Ez volt a front legnagyobb létszámú serege, szám szerint mintegy 35 000 gyalogos és lovas katona. Mögöttes területéhez tartozott Perm, Ohanszk és Kungur városa. A 3. hadsereggel a legerősebb fehér hadseregcsoport vette fel a harcot; ennek létszáma mintegy 42 000 gyalogos és lovas katona volt.

1918 november végén a keleti front szovjet seregei parancsot kaptak a támadásra. Az offenzíva célja Jekatyerinburg, Ufa, Orenburg és Uralszk felszabadítása volt. E fontos városok birtokbavétele után a Vörös Hadseregnek folytatnia kellett előrenyomulását kelet felé.

A Vörös Hadsereg támadása a keleti front középső és déli szakaszán sikeresen alakult. A 2. hadsereg egységei a fehérek ellenállását megtörve átkeltek a Káma folyó bal partjára, és megkezdték előrenyomulásukat.

Heves harcok bontakoztak ki a középső frontszakaszon. December elején a fehérgárdistáknak nagy veszteségek árán sikerült elfoglalniuk Belebejt. Támadásuk azonban csakhamar megrekedt, s a kezdeményezést a Vörös Hadsereg ragadta magához. Belebejből kiverték az ellenséget. A fehérgárdista arcvonal Ufa felé hátrált. December 31-én az 5. szovjet hadsereg egységei elfoglalták Ufát, néhány nappal később pedig Birszket.

A fehérgárdista csapatoknál egyre jobban megnyilvánult az a törekvés, hogy véget vessenek a Vörös Hadsereg elleni harcnak. A Kolcsak-hadseregbe erőszakkal behívott katonák tömegesen szöktek át fegyveresen a szovjet csapatokhoz. Az 5. hadsereg ufai szakaszán néhány nap alatt mintegy 8000 katona adta meg magát.

A keleti fronton az 1. és a 4. hadsereg is sikeresen folytatta hadműveleteit. Az 1. hadsereg egységei és az Aktyubinszk felől támadó turkesztáni osztagok 1919. január 22-én együttes erőfeszítéssel felszabadították Orenburgot. Az OSZSZSZK és Turkesztán között helyreállt a kapcsolat, s az uráli fehérkozákokat elvágták Kolcsak seregeitől.

A Turkesztán és Szovjet-Oroszország közötti összeköttetés helyreállítása azt eredményezte, hogy a Kaspi-tengeren túl a dolgozók erőteljesebben szállhattak szembe az angol intervenciósokkal és bérenceikkel. 1919 januárjában Malleson angol tábornok a Kaspi-tengeren túli területen feloszlatta az eszer Funtyikov kormányát, mert nem tudta letörni a néptömegek növekvő ellenállását. Helyette nyílt katonai diktatúrát vezetett be, s ennek megvalósítására egy úgynevezett „társadalomvédelmi bizottságot” szervezett, amelynek tagjai monarchisták és türkmén burzsoá nacionalisták voltak. De ez sem tudta megmenteni az intervenciósokat. A csapatoknál a bomlás jelei mutatkoztak. A katonák nem akartak harcolni a szovjethatalom ellen és hazaszállításukat követelték. Az angol parancsnokság nem tehetett egyebet, kivonta csapatait a Káspi-tengerentúli vidékről és csak egy kis helyőrséget hagyott Krasznovodszkban.

A turkesztáni angol intervenció tehát teljes kudarccal végződött.

Ugyanebben az időben a 4. szovjet hadsereg egységei elérték és rohammal bevették Uralszkot. Ebben a 25. hadosztályé volt a legfőbb érdem.

1919 január végén Frunzét nevezték ki a 4. hadsereg parancsnokává. E kiváló hadvezér irányításával a hadsereg folytatta támadását, és felszabadította az Urál-vidék jelentős részét. Ezzel meghiúsult az intervenciósoknak az a terve, hogy Krasznov és Gyenyikin seregeit egyesítik az uráli fehérkozákokkal.

Másképp alakultak az események a keleti front északi szárnyán, ahol a 3. hadsereg harcolt. A fehérgárdisták már 1918 ősze óta lázasan készültek Perm elfoglalására, s e célból nagy erőket vontak össze. A fehérgárdista parancsnokság arra számított, hogy csapatai gyorsan elfoglalják Permet, majd a vasútvonal mentén Glazov és Vjatka felé törnek előre, hogy egyesüljenek az északi arcvonalon küzdő intervenciós csapatokkal. E tervről így emlékezik meg John Ward ezredes, a szibériai angol expedíciós haderő parancsnoka: „… Tudtuk, hogy angol—amerikai csapatok szálltak partra Arhangelszkben; feltételeztük, hogy jól el vannak látva téli felszereléssel, s ha sikerül egyesülni ezzel a hadsereggel, csatornát létesíthetünk az Európából érkező segítség és utánpótlás számára. Minden egyes töltényt, ágyút, puskát és ruházati cikket hajón kellett szállítanunk a világ végéről, majd a többé-kevésbé tönkretett vasúton, a kikötőtől több mint hatezer mérföldnyi távolságra. Kolcsaknak voltak emberei, de semmilyen eszközzel nem tudta volna őket harcképessé tenni, ha nem kap hadianyagot külföldről. Határozottan érezhető volt, hogy ha Kolcsak seregei utat tudnak törni Permen keresztül, s valahol Perm és Vjatka között, a petrográdi és az arhangelszki vasútvonal találkozásánál építenek ki állást, az arhangelszki expedíciós hadtest legcsekélyebb megmozdulása együttes előrenyomulást eredményez Petrográd felé, és felszabadítja Észak-Oroszországot …”43 J. Ward: Az 1918—1919-es szibériai szövetséges intervenció. Moszkva—Petrográd 1923. 96. old (oroszul).*

Abban az időben a keleti front többi csapatához hasonlóan a 3. szovjet hadsereg is támadásra készült. Ám éppen egy nappal a támadásra kijelölt időpont előtt Kolcsakék hirtelen erős csapást mértek a hadsereg balszárnyára. Egyes szakaszokon a fehérgárdisták nagy számbeli fölényben voltak; így sikerült meghiúsítaniuk a készülő szovjet támadást. A 3. hadsereg kénytelen volt súlyos védelmi harcokba bocsátkozni. A fő csapást a fehérgárdisták az 1. közép-szibériai hadtest erőivel mérték a szovjet hadsereg balszárnyán elhelyezkedő 29. hadosztályra és a permi utat fedező különleges dandárra.

A szovjet csapatok súlyos helyzetbe kerültek. Zord tél volt, 30 fokos fagyokkal, s magas hóbuckák, hótorlaszok nehezítették a mozgást. A kopott köpeny, a meneteléstől ronggyá szakadt lábbeli csekély védelmet nyújtott a hideg ellen. De azokban a súlyos időkben az ország nem tudott jobb ruházatot biztosítani harcosainak. Tetejébe még a 3. hadsereget rendkívüli élelemhiány is sújtotta. Az ellátmány szűkös volt, s a helyi lakosság sem segíthetett, mivel a hadsereg hadműveleti területén kevés volt az élelmiszer. Megesett, hogy a katonák egész nap nem kaptak ennivalót. S a hadsereg mégis hősiesen küzdött. Csak azok estek ki a harcból, akiket betegség vagy az éhezés okozta végelgyengülés döntött le a lábukról. Az ellenség nagy árat fizetett minden talpalatnyi földért, amit sikerült elfoglalnia.

Az 1. munkás-paraszt ezredet egy alkalommal körülzárták. A harcosok elhatározták, hogy az utolsó töltényig kitartanak. S amikor a lőszer elfogyott, a kommunistáktól lelkesített ezred elkeseredett szuronyrohammal szétfeszítette az ellenséges gyűrűt. A vijai vasútállomás körzetében a túlerőben levő kolcsakisták körülzártak két vörösezredet. Az ellenség azt várta, hogy a vörösök nem tartanak ki, megadják magukat. A fehérgárdisták azonban nem tudták, milyen óriási erkölcsi erő lakozik a proletárforradalom katonáiban. A két szovjet ezred az utolsó emberig elpusztult az egyenlőtlen harcban — senki sem adta meg magát.

A 3. hadsereg súlyos veszteségeket szenvedett: rövid idő alatt mintegy 18 000 sorkatonát és parancsnokot vesztett halottakban, sebesültekben és fagysérültekben. A hadsereg létszáma felére csökkent. Fokozták a nehézségeket a hadseregparancsnokság súlyos hibái. A hadsereg parancsnoka Lasevics, Trockij egyik talpnyalója volt, aki kétes értékű katonai szakemberekkel és haszonlesőkkel vette magát körül, együtt részegeskedett velük, és szétzüllesztette a törzset. Senki sem tudta pontosan a törzsnél, mi történik a fronton, vannak-e tartalékok, van-e fegyver- és lőszerkészlet. Rossz volt a felderítés, rosszul szervezték meg a csapatok ellátását. A politikai munkát elhanyagolták:

A harcokban kipróbált, de vezetés nélkül maradt 3. hadsereg rohamosan gyengült, s gyors ütemben vonult vissza Perm felé. December 25-én a fehérek már Permben voltak. A 3. hadsereg a Káma túlsó partjára húzódott vissza.

Ezek az események örömujjongást keltettek az antant táborában. A Kolcsak-seregek már készültek a szövetséges csapatokkal való közeli találkozás megünneplésére. S az ellenség remélte, hogy helyzete a keleti front többi szakaszán is megjavul. „… Perm elfoglalása után — írta Irkutszkból Harris amerikai főkonzul Lansingnak — a harctéri helyzet Ufánál lényegesen megjavul, s néhány hét múlva támadás várható Szamára ellen.”44 FRUS 1918. Russia. II. köt. 458. old.*

Ámde korai volt a diadalmámor. Való igaz, hogy Permnél súlyos helyzet alakult ki. De ez nem volt olyan katasztrofális, hogy az egész keleti frontra kihatott volna. A fehérgárdista csapatok is annyira szétzilálódtak és oly nagy vérveszteséget szenvedtek, hogy Perm elfoglalása után már nem tudták folytatni a támadást. S a keleti front nagyobb részén a kezdeményezés változatlanul a szovjet csapatok kezében maradt. A 2., az 5., az 1. és a 4. hadsereg folytatta sikeres támadását. Kolcsakék permi győzelme csupán helyi jelentőségű volt.

A 3. hadsereg harcképessége is hamarosan helyreállt. Ebben a párt és a kormány beavatkozása játszotta a legfontosabb szerepet. Lenin már 1918. december 13-i táviratában utasította a Köztársasági Forradalmi Katonai Tanácsot, hogy fokozott ütemben küldjön erősítést a 3. hadsereg hadműveleti területére. S Perm eleste után a Központi Bizottság és a Honvédelmi Tanács a párton belül vizsgálóbizottságot hozott létre a 3. hadsereg balsikereit előidéző okok megállapítására. E bizottság tagjai Dzerzsinszkij, Sztálin és más tekintélyes párt- és állami funkcionáriusok voltak.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .