A Magyar Békekör Egyesület híreiből…

A Kubai Kommunista Párt utat nyit a magángazdálkodás előtt

Havanna, 2021. augusztus 14. szombat (MB)

     Szakítva a szovjet típusú totális államosításhoz ragaszkodó ortodox szárnyával a Kubai Kommunista Párt úgy döntött, hogy utat nyit a magánszektor előtt, és engedélyezi több ezer kis- és közepes vállalkozás működését – jelentette a Magyar Békekör szombaton.

     A hiánygazdálkodás mérséklése, vagy lehetséges felszámolása szempontjából fontos reformot a július 11-i országos népi megmozdulás gyorsította fel és kényszerítette ki. Az „Éhesek vagyunk!”, „Szabadságot”, „Le a diktatúrával” jelszavakat skandáló emberek felháborodását elsősorban az élelmiszer- és a gyógyszerhiány, valamint a rendkívül mostoha lakhatási viszonyok váltották ki. Miguel-Díaz Canel elnök bocsánatot kért a kormány politikájáért, és azt mondta, hogy a kormány is felelős a népi tiltakozás kirobbanásáért. Politikai önbírálata jelezte, hogy Kuba Castro-vezetés utáni új első embere nem ért egyet azokkal az ortodox kommunistákkal, akik a népi elégedetlenséget kizárólag az amerikai titkosszolgálatok machinációinak tulajdonítják, hanem olyan valós társadalmi gondoknak következményének tartja, amelyekre külföldről építve megpróbálták megdönteni a kubai szocialista rendszert.

     Kuba gazdasága évek óta stagnál. 2020-ban 10,9 százalékkal zsugorodott, és még mindig hanyatlik. A visszaesés oka a koronavírus-járvány miatt bekövetkezett idegenforgalmi bevételek súlyos csökkenésében keresendő. A deficit miatt nem tudtak elég élelmiszert és gyógyszert importálni, és ellátni az amúgy is silányul ellátott lakosságot.

      Az őszre várható gazdasági reform értelmében egyenjogúvá válnak az állami és a magán vállalatok, mindkét tulajdonformának versenyeznie kell a piacon, illetve együttműködnie kell egymással és vegyes vállalatokat kell létrehozniuk – közölte Alejandro Gil gazdasági miniszter.

      A reform egyik legfőbb célja az élelmiszer ellátás normalizálása. Ennek érdekében a mezőgazdaságban, a szövetkezetek mellett minden eddiginél nagyobb mozgásteret akarnak nyitni a szűk mozgástérre kényszerített őstermelőknek.

      Az államilag támogatott éttermek ezrei vagy bezárnak, vagy szövetkezetté, kisvállalkozássá alakulnak át.

      Az új kis- és közepes vállalkozások használhatják majd az állami nagykereskedelmi rendszert, importálhatnak és exportálhatnak, árakat szabhatnak meg, külföldi befektetéseket vonzhatnak. Tehetik ezt államilag szabályozott környezetben és feltételekkel. A magán vállalatok legfeljebb 100 alkalmazottat foglalkoztathatnak, egy vállalkozó pedig csak egy társaságot birtokolhat. Becslés szerint néhány éven belül a közel 5 millió foglalkoztatott egyharmada, sőt esetleg még a fele is a magánszektorban fog dolgozni. Jelenleg 600 ezren dolgoznak a magán szférában.

     A Békekör tudósítója megállapította: Kuba lépést tesz egy vegyes gazdálkodási modell felé, hogy jobban kielégítse népének szükségleteit.+++

Lásd még: https://bekekor.wordpress.com/2021/07/15/kuba-nepi-elegedetlenseg-jelei/

Kiadta: Magyar Békekör

Egy népirtás háttere – Látszat és valóság

Az 1990-es évek közepén Ruanda és a Kongói Demokratikus Köztársaság sokat szerepelt a nemzetközi hírekben.  A figyelmet az ott történő háborúk és népirtások váltották ki.  A nyugati médiában keringő híreket Magyarországon is átvették[1,2,3], így valószínűsíthető, hogy a politikailag érdeklődő közegekben a történteknek azon értelmezése terjedt el, amelyek megfeleltek a nyugati “narratívának”.  Ebben a cikkben olyan forrásokkal hasonlítom össze ezt a narratívát amelyek mélyen megvizsgálták az eseményeket, és attól eltérő következtetésekre jutottak.

Mielőtt szembesíteném a valóságot az állítással, fontos Ruanda általános helyzetéről és történelméről néhány szót ejteni.  A ruandai emberek főleg két etnikumhoz tartoznak.  Az ország nagyjából nyolcvanöt százaléka hutu, a fennmaradó tizenöt százalék nagy része tutszi.  Az első világháború után Ruanda belga gyarmat lett, a belgák a tutszi etnikumot támogatták, hogy a hutu többségen uralkodjanak.  A gyarmati korszak 1962-ben ért véget, amikor is választásokat írtak ki.  A tutszik egy része a szomszédos országokba, elsősorban Ugandába menekült, ahol létrehozta a Ruandai Patrióta Frontot (RPF), élére Robert Kagame került.  Robert Kagame Ugandában a nemzeti hírszerzést is vezette, kiképzését részben az USA-ban szerezte, a kansasi Fort Leavenworthben.  Élvezte Bill Clinton amerikai elnök és Tony Blair brit miniszterelnök támogatását.  Akkoriban az USA nagyszabású katonai terjeszkedésbe fogott, amely elsősorban két országot érintett: Jugoszláviát és Ruandát. Mindkettőben szocialista rendszerek működtek.

A nyugati narratíva szerint a történtek menete a következő:  Ruandában 1994. április 6-án a hutu etnikumhoz tartozó Habyarimanát, Ruanda akkori miniszterelnökét szállító repülőgépet lelőtte egy vélhetően radikális hutu csoport, hogy átvegye a hatalmat.  Az országban ekkor történt a népirtás, amelyet a hutuk vittek végbe az ott élő tutszik, és a mérsékelt hutuk ellen.  Az áldozatok száma nyolcszázezer, más források egymillióról is beszélnek.  Válaszul az RPF Ugandából támadást intézett Ruanda ellen, megszállta azt, és véget vetett a népirtásnak.  Azóta, Kagame vezetése alatt, Ruanda fejlődik,  Afrika “Svájcaként” is szokták emlegetni.  Az ország sok pontján állítottak emlékhelyeket a népirtásnak, megemlékezéseket is szoktak szervezni, ahol olyanok is megjelentek, mint Tony Blair vagy Ban-ki Mun ENSz főtitkár.  Az eseményeket még  Hollywood is feldolgozta, a Hotel Rwanda című filmben, melyet egy Paul Rusesabagina nevű szállodaigazgató története ihletett, aki a szállodájában tutszikat bujtatott.

Jane Corbin BBC dokumentumfilmje[4], (Rwanda’s Untold Story) sok szakértőt, szemtanút, és történelmi szereplőt szólaltat meg, köztük olyanokat is, akik egykor Kagame belső köréhez tartoztak. Ők ma nem léphetnek Ruanda területére mert Kagame vadászik rájuk. A szakértők között megszólal Allan Stam és Christian Davenport, akik a Michigani Egyetemen tanítanak, valamint a világszerte elismert Ruanda-szakértő, az Antwerpi Egyetem Professzora, Filip Reyntjens.  Őket Kagame mind kiutasította Ruandából, mert nyilatkozataik nem a Kagamét támogató narratívát erősítették.

Kayumba Nyamwasa, Kagame egykori vezérkari tisztje már a film elején cáfolja, hogy Kagame célja az lett volna, hogy megállítsa a népirtást, hanem az, hogy átvegye Ruandában a hatalmat.  Ez a hatalomátvétel demokratikus eszközökkel lehetetlen lett volna, nem csak azért mert az RPF a tutszi kisebbséget képviselte, hanem azért is mert a Ruandában élő tutszik sem támogatták az Uganda által támogatott külföldi megszálló RPF-t.   Nyamwasa, és a filmben többen (pl. Kagame egykori testőre), azt állítják, hogy Kagame állt a Habyarimana elleni merénylet mögött, nem pedig a hutu szélsőségesek. Ugyanis  a merénylet utáni káosz lehetővé tette számukra Ruanda megszállását.  Nyamwasa nincs egyedül.  Jim Lyons FBI nyomozó[5], Carla Del Ponte[6], olasz ügyész aki a maffiával is szembeszállt, és az ausztrál ügyvéd, Paul Hourigan[7] is talált olyan bizonyítékokat, amelyek az RPF szerepére utaltak a repülőgép lelövésében, és a merénylet utáni mészárlásokban, azután, hogy felállították a Ruandai Nemzetközi Bűnügyi Törvényszéket (ICTR).  Mindhárom ember esetében feltűnő, hogy ténykedésük miatt azonnal felmentették őket pozíciójukból.  Különösen fontos, hogy ez nem csupán Kagame kérésére történt.  Az ICTR élére Madeleine Albright, a Clinton éra külügyminisztere, aki Jugoszlávia amerikai bombázásáért is felelős, támogatásának köszönhetően, a kanadai Louise Arbour került, és ő volt az, aki a három jogászt eltávolította pozíciójából[8].   Nyamwasa, a BBC-dokumentumfilmben finoman utal arra, hogy Kagame azért teszi, amit tesz, mert tudja, hogy nagyon magasról támogatják.  Anthony C. Black [8] ezt nyíltan ki is mondja: Kagame a Clinton-Blair szövetség embere volt.   Nem csak abban támogatták, hogy Ruandával azt csinálja amit csinált, hanem abban is, hogy a Kongói Demokratikus Köztársaság (egykor Zaire) ellen háborút indítson, mert a KDR rendkívül gazdag ásványi kincsekben, gyémántban, aranyban, rézben, tantalumban, mely szükséges a számítógépek, valamint a mobiltelefonok gyártásához, de krómban, platinumban és kobaltban is.   A kongói háború, amelyet Kagame indított Ruanda megszállása után, és amely az oda menekült hutuk táborai elleni támadásokkal kezdődött, egy évtizedig tartott, és ötmillió áldozatot követelt.

Madeleine Albright és Louise Arbourral kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy egy sokat hangoztatott narratíva szerint az ENSz nem állította meg a népirtást. E szerint a narratíva szerint az ENSz általában is komolytalan szervezet, s ilyen esetekben csak “tökölődik”.   Ez a felszínes narratíva figyelmen kívül hagyja, hogy az ördög a részletekben rejlik.  Az ENSz próbált tenni Ruandáért, Boutros-Ghali próbálta növelni az ENSz békefenntartók számát Ruandában, hiszen valószínűleg meghiúsította volna a Ruandával kapcsolatos nagyhatalmi terveket.  De az amerikaiak  megbuktatták Boutros-Ghalit. (Ő volt az egyetlen ENSz-főtitkár aki csak egyetlen ciklus erejéig töltötte be a főtitkári tisztséget.)

Allen Stam és Christian Davenport kutatásai szerint az egymillió ruandai áldozat többsége nem lehetett tutszi, nagyrészt hutunak kellett lenniük.  Ennek ellenére az országban épített emlékhelyek számára a törvény tiltja, hogy a hutu áldozatokat említsék.  Több hutu ellenzéki politikus van börtönben, együtt olyan szélsőséges hutukkal, akik tényleg részt vettek a népirtásban.  Ezenkívül Kagame ellenfelei külföldön sem érezhetik magukat biztonságban.  Patrick Karegeyát, Kagame egykori miniszterét egy Dél-Afrikai szállodában megfojtották.  A merénylet után Kagame azt mondta, hogy “aki elárulja Ruandát, annak viselnie kell a következményeit, csak idő kérdése, mikor.”  Nyamwasa szintén Dél-Afrikában élt túl egy merényletet.  A “Hotel Rwanda” filmet ihlető Rusesabagina, aki a film után többször nyilatkozott, ma Ruandában ül börtönben, Kagame emberei külföldről elrabolták.

Anthony C. Black szerint a ruandai népirtás narratívája az egyik legnagyobb csalás volt, mert egyáltalán nem az történt, amit állítottak.  A narratíva szerinti “megmentők” valószínűleg maguk is elkövetők.  Mindenesetre a ruandai események igazi történelmi feldolgozása még várat magára.  Hogy mikor fog bekövetkezni, ha egyáltalán megtörténik, azt a nemzetközi erőviszonyok alakulása fogja meghatározni – mint ahogyan oly sokszor történt már.

Az eredeti források alapján feldolgozta: Hetényi Balázs

[1]  https://index.hu/kulfold/2019/04/07/ruandai_nepirtas_25_eve_tuszi_hutu/

[2]  https://index.hu/kulfold/2019/07/07/ruanda_nepirtas_magyar_sajtoban/

[3]  https://magyarnemzet.hu/kulfold-archivum/2014/06/ruandai-nepirtas-megallt-a-30-ev

[4]  https://vimeo.com/107867605

[5] https://www.seattletimes.com/nation-world/new-accusations-jar-rwandas-bad-memories/

[6] https://www.theguardian.com/world/2003/sep/13/johnhooper

[7] https://www.theage.com.au/world/un-shut-down-rwanda-probe-20070210-ge46z3.html

[8]  https://canadiandimension.com/articles/view/hotel-propaganda1

[9]  https://www.youtube.com/watch?v=lBfTMtlgxqQ

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .