Az intervenció előestéjén

Frontok gyűrűjében

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

 

  1. FEJEZET

Frontok gyűrűjében

— —

Az intervenció előestéjén

A petrográdi és a moszkvai győzelem után a szocialista forradalom hihetetlen gyorsasággal terjedt Oroszország végtelen térségein. Mint hatalmas hullám, úgy söpörte el a kizsákmányolok hatalmát Revalban1, Mostani neve Tallin, Észtország fővárosa.* Ogyesszában, Arhangelszkban, Bakuban, Minszkben, Vlagyivosztokban és hazánk más vidékein. A szovjethatalom diadalmenetben vonult végig az országon. Az oroszországi munkásosztály — a szegényparasztsággal és a katonatömegekkel együtt — kérges kezébe ragadta a történelem kormánykerekét.

Az élet igazolta Lenin látnoki szavait:

„Mától fogva új szakasz kezdődik Oroszország történetében, és ennek a harmadik orosz forradalomnak végeredményben el kell vezetnie a szocializmus győzelméhez.”2 Lenin Művei. 26. köt. 237. old.*

A hatalmát vesztett burzsoázia és földbirtokos osztály ellene szegült a forradalomnak. Azok a politikai pártok — a kadetok, az eszerek, a mensevikek, az anarchisták —, amelyek 1917 októbere előtt híven szolgálták a burzsoáziát, most sem lettek hűtlenek múltjukhoz. S kikre számíthattak a régi világ erői a szovjet rendszer megdöntésére irányuló kísérleteik során? A tisztikar és az értelmiség egy részére, a gyároscsemetékre, a földbirtokos- és kulákivadékokra, s minden rendű-rangú deklasszált népségre.

A néptömegek a kommunistákat követték. A szovjethatalom két történelmi jelentőségű dekrétuma — a földről és a békéről szóló dekrétum —, amelyet a II. szovjetkongresszus 1917. október 26-án elfogadott, a városi és a falusi dolgozók millióit állította a proletariátus és a párt mellé. A szovjet kormány dekrétumai az oroszországi néptömegeket nyugtalanító, legfájóbb kérdéseket oldotta meg. Ez az oka annak, hogy a nép elismerte a szovjethatalmat, és védelmére kelt.

A dolgozókat csak ott sikerült félrevezetni és az ellenforradalom pártjára állítani, ahol kevés volt az ipari munkás, és még nem mutatkozhatott meg a bolsevik szó mindennél erősebb igazsága, a kommunisták szervező hatása.

A kizsákmányolok ellenállását rendszerint rövid idő alatt elfojtották, összeomlott a kalandor Krasznov tábornoknak, valamint Kerenszkijnek, az Ideiglenes Kormány szökevény elnökének a lázadása. Meghiúsult Duhonyin ellenforradalmi összeesküvése a hadsereg főparancsnokságának főhadiszállásán. Kalegyin atamán, a doni kozákfalvakban szított fehérgárdista lázadást; miután kudarcot vallott, kétségbeesésében agyonlőtte magát. A Turgaj-sztyeppék mélyén pánikszerűen menekült Dutov atamán, a szovjethatalom ellen felkelő orenburgi kozák vezető réteg feje. A munkások, a dolgozó parasztok és kozákok, a forradalmi katonák osztagai elsöpörték a föld színéről a fehérgárdista salakot.

„Megkezdődött a polgárháború, és ebben a polgárháborúban a szovjethatalom ellenfeleinek erői, a dolgozó és kizsákmányolt tömegek ellenségeinek erői elenyészően csekélyeknek bizonyultak; a polgárháború a szovjethatalom szakadatlan diadalmenete volt, mert ellenségeinek, a kizsákmányolóknak, a földbirtokosoknak és a burzsoáziának, nem volt semmilyen, sem politikai, sem gazdasági támasza, és támadásuk meghiúsult”3 Lenin Művei. 27. köt. 166—167. old.* — így jellemezte Lenin ezeket az eseményeket.

Az oroszországi proletariátus 1917 októberi győzelme és első lépései az új, szocialista társadalomhoz vezető úton óriási hatással voltak a nemzetközi munkásmozgalomra. Az Októberi Forradalom hatására számos tőkésországon a forradalmi megmozdulások hulláma vonult keresztül. Az anyaországok forradalmi mozgalmának növekedésével egyidejűleg megélénkült a nemzeti felszabadító harc a gyarmati és a függő országokban, amelyeknek népei elszántan szembefordultak imperialista elnyomóikkal.

A világ imperialistái élénk figyelemmel kísérték az Oroszországban kibontakozó harcot. Az októberi fordulatról szóló első hírek hallatára az imperialista nagyhatalmak kormányai nem hittek a szovjethatalom szilárdságában, és ellenségesen, gúnyos várakozással tekintettek a „bolsevik kísérlet” elé. Ezt a magatartást most annak az erőnek a lázas kutatása váltotta fel, amely képes lenne megszüntetni az „orosz frontáttörést”, és visszafelé fordítani az események menetét.

A szovjet állam megalakulásának első percétől kezdve az ellene folytatott harc kezdeményezője és legfőbb szervezője a legerősebb imperialista nagyhatalmi csoportosulás, az antant volt, élén az Egyesült Államokkal.

Az antant-imperialisták nem sokkal az Októberi Forradalom győzelme után kidolgozták az oroszországi fegyveres intervenció tervét. Ám az antant nem tudott annyi katonát bevetni, amennyi szükséges lett volna a szovjethatalom megdöntéséhez és az oroszországi forradalom teljes leveréséhez. Még folyt a világháború. Az imperialista hatalmak két, egymással halálos küzdelemben álló csoportra szakadtak szét: az antanthatalmakra és az osztrák—német blokkra. 1917 végéig Németország szilárdan megvetette lábát a Balti-tenger mentén. Az osztrák—német blokk csapatai nagy területeket szálltak meg Franciaországban, Belgiumban, Oroszországban, Romániában, Szerbiában, és hosszú időre harcképtelenné tették az olasz hadsereget. Törökország, Németország közel-keleti szövetségese csapatösszevonásokat hajtott végre az angolok ellen Mezopotámiában és Palesztinában. Ilyen körülmények között az antant nem gyengíthette meg Németország elleni frontját. Eleinte —1917 novemberétől 1918 márciusáig — az intervenció „rejtett” formában valósult meg.

Ilyen „rejtett” formában harcolt például az antant a szovjetország ellen azzal, hogy a szovjet kormány diplomáciai elszigetelésére törekedett. R. Lansing amerikai külügyminiszter Wilson elnök utasítására 1917 decemberében az alábbi táviratot intézte az Egyesült Államok külföldi diplomáciai képviselőihez: „… Ne tartsanak fenn hivatalos kapcsolatokat Oroszországnak azokkal a diplomáciai képviselőivel, akiket a bolsevik kormány nevezett ki, vagy akik elismerik ezt a kormányt.”4 Papers Relating to the Foreign Relations of the United States. (továbbiakban: FRUS) 1918. Russia. I. köt. Washington 1931. 317 old.*

A többi imperialista ország is azt a politikát követte, hogy kereken megtagadta a szovjethatalom elismerését. A petrográdi brit nagykövetség már 1917. november 29-én kijelentette, hogy Nagy-Britannia kormánya nem ismerheti el az új orosz kormányt. Ugyanakkor az angol burzsoá sajtó dühödt rágalomhadjáratot indított a szovjethatalom ellen, s mindenképpen azt akarta bebizonyítani, hogy a szovjethatalom nem lesz hosszú életű. „Akár sikerül a bolsevikoknak hatalmon maradni, akár nem — írta egy angol újság, a »Morning Post« 1917. november 9-én —, kétségtelen, hogy nyílt ellenségei az antanthatalmaknak … Éppen ezért nem tarthatunk fenn velük semmilyen kapcsolatot.”

Franciaország burzsoá körei is éles hangon tiltakoztak a szovjet kormány elismerése ellen. Clemenceau 1917 november végén Bertheld tábornoknak, az oroszországi francia katonai misszió főnökének táviratot küldött, amelyben azt írta, hogy Franciaország sohasem fogja elismerni kormányként a Népbiztosok Tanácsát. A francia burzsoá sajtó hatékony akciókat követelt a bolsevikokkal szemben. Így például a „Journal de Débat” 1917. november 10-én azt javasolta, hogy Oroszországon „radikális műtétet” hajtsanak végre. Az „Excelsior” folyóirat 1917. november 13-án azt követelte, hogy „tűzzel-vassal” pusztítani kell a bolsevikokat.5 Lásd R. D. Warth: The Allies and the Russian Revolution. Durham, 1954. 164. old.*

De az antant imperialistái nem elégedtek meg a szovjetország diplomáciai elszigetelésével, hanem elhatározták, hogy az éhség csontkezével fojtják meg a fiatal proletárállamot. Különösen tevékeny részt vett a szovjetköztársaság gazdasági blokádjának megvalósításában az Egyesült Államok. Jadson tábornok, az Egyesült Államok oroszországi katonai missziójának a vezetője már 1917. november 25-én az amerikai kormány nevében olyan értelmű nyilatkozatot tett, hogy az Amerikai Egyesült Államok mindaddig megtiltja az élelmiszer-szállítást Oroszországba, amíg nem alakul meg egy olyan kormány, amelyet „az Egyesült Államok elismerhet”. „Ha azonban a bolsevikok maradnak hatalmon — hangsúlyozta a nyilatkozat —, és tovább folytatják a Németországgal való békekötésre irányuló politikájukat, akkor nem oldjuk fel a jelenlegi szállítási tilalmat.”6 FRUS 1918. Russia, Washinton. I. köt. 266. old.*

1917 végén és 1918 elején az amerikai, az angol és a francia imperialisták a szovjet—német béketárgyalások meghiúsulásában reménykedtek. Ez esetben az „orosz kérdés” önmagától is megoldódott volna. A német hadigépezet eltiporja a szocialista forradalmat, az antant pedig három legyet üt egy csapásra: nincs többé szükség arra, hogy katonáit Oroszországba küldje, megbízhatóan elfojtják a forradalom tűzfészkét, s a keleti front bizonyos időre továbbra is leköti a német hadsereg jelentős részét.

Az antant uralkodó körei mindenáron meg akarták hiúsítani a szovjet kormány és Németország béketárgyalásait, s ellenőrzésük alá igyekeztek vonni az orosz hadsereget. Ebből a célból az antantnak az orosz főhadiszálláson tartózkodó katonai képviselői 1917 november végén a szovjet kormány háta mögött arra biztatták a főparancsnoki tisztségtől akkor már megfosztott Duhonyin tábornokot, hogy ne vegye figyelembe a szovjet kormány utasítását a béketárgyalások megkezdésére. „A szövetségesek — írta Warth amerikai burzsoá történész — akkor még azt hitték, hogy Duhonyin tábornok olyan erőt képvisel, amely képes szembeszállni a bolsevikok béketárgyalási terveivel.”7 R. D. Warth: Id. mű. 176. old.*

De nem így történt. A szovjethatalom bátor küzdelmét az imperialista háborúból való kiválásért siker koronázta. A Németországgal megkötött breszt-litovszki béke szertefoszlatta az antant elképzeléseit, és megadta Szovjet-Oroszországnak a szükséges lélegzetvételt.

A francia, az angol, az amerikai és a japán imperialisták kezdettől fogva erősen szították a polgárháborút Oroszországban azzal, hogy minden lehető segítséget megadtak az ellenforradalmi politikai szervezeteknek és a fehérgárdista katonai alakulatoknak a szovjethatalom elleni fegyveres akciókhoz.

Különösen támogatták az imperialisták 1917 októberétől 1918 januárjáig Kalegyint. Lansing amerikai külügyminiszter 1917. december 10-én Wilson elnökhöz intézett levelében azt írta, hogy véleménye szerint a Kalegyin-lázadás „az egyetlen szervezett erő, amely képes arra, hogy végezzen a bolsevizmussal …”8 FRUS The Lansing Papers. 1914—1920 II. köt. Washington 1940. 343—344. old.*

Lansing javaslatára az amerikai kormány 1917. december 11-én elhatározta, hogy anyagi támogatásban részesíti Kalegyint. Lansing értesítette erről a Szövetséges Gazdasági Tanács amerikai képviselőjét, s azt javasolta neki, tájékoztassa az angol és a francia kormányköröket, hogy azok kezdjék meg Kalegyin támogatását; s egyúttal megígérte, hogy az Egyesült Államok megadja ehhez a szükséges pénzt.

Röviddel ezután Wilson elnök felszólítására az egyik New York-i bank úgy döntött, hogy az angolok és a franciák közvetítésével haladéktalanul 500 000 dollárt folyósít Kalegyinnek.

Az angol kormány azonnal több mint 20 millió font sterlinget folyósított a déli ellenforradalom szükségleteire. A francia kormány sem maradt el: közölte Alekszejev tábornokkal, aki Oroszország déli részén önkéntes és fehérgárdista sereget szervezett, hogy hajlandó 100 millió rubel kölcsönt juttatni neki. Az antant imperialistáinak tervei szerint ezen a pénzen 1918 elejéig egy 48 gyalogsági zászlóaljból és 21 tüzérségi ütegből álló fehérgárdista hadsereget kellett volna szervezni. Ugyanakkor az oroszországi francia katonai misszió főnöke, Nissel tábornok, Franciaországból több százezer dollárt kapott, hogy ellenforradalmi propagandát folytasson Kalegyin érdekében, akivel állandó kapcsolatot tartott.

Segítséget kapott a külföldi imperialistáktól Dutov is, csakúgy mint a földalatti ellenforradalmi mozgalom, amelyben volt cári tábornokokkal és csendőrökkel együtt vezérkedtek a „demokratikus” eszer és mensevik párt vezetői.

Mindannyian nagy hálálkodással fogadták a pénzt, a fegyvert, teljesítették az antant-ügynökök utasításait, világosan számot vetve azzal, milyen árat követelnek tőlük majd utólag az „önzetlen” szövetségesek a segítségért. A szenvedélyes monarchisták, az állami duma hívei és azok, akik az alkotmányozó gyűlés mellett törtek lándzsát, valamennyien szövetkeztek a szocialista forradalom ellen. Egyesítette őket az, hogy a szovjethatalom megdöntéséért hajlandók voltak lemondani a haza becsületéről és függetlenségéről. A népüktől elszakadt s vele szembefordult fehérgárdista főkolomposok és burzsoá pártvezérek bűnös alkuba bocsátkoztak a külföldi tőkésekkel, kiárusították nekik az ország kincseit, s egyre-másra biztatták őket a forradalmi néppel való véres leszámolásra.

1918 elején sorra vereség érte az ellenforradalmi lázadásokat, kudarcba fulladtak a szovjetellenes összeesküvések. Ez a körülmény megerősítette az antant kormányköreiben azt az elhatározást, hogy megkezdik a fegyveres intervenciót.

Az intervenció előkészítésének egyik legfontosabb mozzanata az 1917. december 22-én Párizsban megkötött angol—francia egyezmény volt. Ez nyíltan kimondta, hogy a szövetségesek kapcsolatot szándékoznak teremteni Ukrajnával, a kozák vidékekkel, Finnországgal, Szibériával, a Kaukázussal és egyéb „félautonóm” orosz területekkel, abból a célból, hogy kellő segítséget nyújtsanak az említett területek ellenforradalmi „kormányainak”. Ugyancsak hangsúlyozta a megállapodás, hogy „mindez a legnagyobb csendben történjék, hogy lehetőség szerint elkerüljük a bolsevikok elleni háború előkészítésének vádját”9. FRUS 1918. Russia. I. köt. 330—331 old.*

Másnap az angol és a francia kormány egy másik titkos egyezményt kötött az Oroszország európai részén létrejövő „befolyási övezetek” felosztásáról és „a szövetséges csapatok eljövendő hadműveleti körzeteiről”. Ezt az egyezményt a szövetséges országok gazdasági érdekeire alapozták.

Az angol „övezetet” a Kaukázus, a Don-vidék, a Kubany, a franciát pedig Ukrajna, Besszarábia és a Krím alkotta. Valójában ez nemcsak a katonai beavatkozás terve volt, hanem a még ki nem vívott hódításokon való osztozkodás is.

Az antant későbbi szovjetellenes katonai intervenciójának terve az 1917. december 22-én és 23-án megkötött párizsi egyezményeken alapult. „A szövetségeseknek az intervenció során végrehajtott hadműveletei az 1917 végén kidolgozott tervhez igazodtak”10 R. D. Warth: Id. mű. 190 old.* — írja Warth, fent idézett amerikai burzsoá történész.

Az Egyesült Államok hivatalosan nem vett részt a párizsi tárgyalásokon, azonban az egyezmények az ő tudtával és beleegyezésével jöttek létre. Csak az ő részvételével valósulhatott meg az intervenció, minthogy Amerika az első világháború végére a szövetséges hatalmak legfőbb hitelezője lett.

Az Egyesült Államok kormánya kezdettől fogva vállalta a szovjetellenes intervenció finanszírozását. Az Egyesült Államoknak az az elhatározása, hogy Anglia és Franciaország közvetítésével pénzt juttat az orosz ellenforradalomnak (főképpen Kalegyinnek), alapja lett az oroszországi „befolyási övezetek” felosztásáról szóló párizsi megállapodásnak.

A párizsi egyezmény, amelynek több pontja még nem került nyilvánosságra, abból indult ki, hogy az Egyesült Államok az intervencióban való részvételével ellenőrzési jogot nyer Szibéria és a Távol-Kelet kiterjedt részei felett. „Az amerikai megfigyelők előtt nem volt kétséges — ismeri be White amerikai történész —, hogy Franciaország és Nagy-Britannia olyan övezetnek tekintette Oroszország távol-keleti részét, amelyre vonatkozóan Japánnak és az Egyesült Államoknak — ottani érdekeikből kiindulva — megegyezésre kell jutniuk … Az is nyilvánvaló volt, hogy a transzszibériai vasút ellenőrzését átengedték az Egyesült Államoknak.”11 J. A. White: The Siberian Intervention. Princeton 1950. 215— 216 old.*

Az antanthatalmak tehát már 1917 végén lényegében felosztották egymás között az eljövendő intervencióban rájuk háruló kötelezettségeket. Oroszország volt szövetségesei elhatározták, hogy a breszt-litovszki szovjet—német békeszerződés megkötését használják fel ürügyül a nyílt hadműveletekre.

  1. március 15-én az antantországok miniszterelnökei és külügyminiszterei konferenciát tartottak Londonban. A szövetségesek elhatározták, hogy nem ismerik el a breszt-litovszki szerződést, és haladéktalanul megkezdik a szovjet területre való behatolást.

Megtörtént az, amiről Lenin a békéről tartott beszámolójában, a II. szovjetkongresszuson beszélt:

„A kormányok és a burzsoázia minden erejüket latba fogják vetni, hogy egyesüljenek és vérbe fojtsák a munkás- és parasztforradalmat.”12 Lenin Művei. 26. köt. 251. old.*

A szovjetország megtámadásával a nemzetközi imperializmus újabb szégyenteljes lapot nyitott véres történetében.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .