A sztálingrádi csata előtörténete

Harc a kezdeményezésért

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

1942 tavaszán a szovjet fegyveres erők újabb súlyos megpróbáltatások elé néztek. Harkov körzete és a Kercs-félsziget a legsúlyosabb harcok központi színterévé vált. Az itt lezajló események nemcsak a délnyugati irányban, hanem az egész szovjet-német arcvonalon is kedvezőtlen helyzet kialakulására vezettek.

Harkov körzetében május 12-én kezdődött a harctevékenység azzal, hogy a Délnyugati Front csapásmérő csoportosításának csapatai támadásba mentek át. Harkovtól északra és délre áttörték a 6. német hadsereg védelmét. Háromnapos súlyos harcokban a front csapatai Volcsanszk körzetéből kiindulva 25 kilométert, a barvenkovói kiszögellésből kiindulva 20-30 kilométert nyomultak előre. Május 14-én estére kedvező feltételek alakultak ki a gyorsan mozgó magasabbegységek bevetésére, hogy kifejlesszék a sikert, és befejezzék az ellenséges csoportosítás bekerítését Harkov körzetében. De ezt a kedvező helyzetet nem használták ki. A Délnyugati Front parancsnoksága, amelyet megtévesztettek azok a felderítési adatok, melyek szerint az ellenség hatalmas páncélos csoportosítást összpontosít Zmijev körzetében – nem vetette be a gyorsan mozgó magasabbegységeket. Végeredményben nem használták ki a kezdeti sikert, a front csapatainak támadási üteme erősen lelassult. Csak május 17-én reggel vetették ütközetbe a hadsereg második lépcsőit. De az időt elszalasztották. Az ellenség végre tudta hajtani erőinek átcsoportosítását, és május 17-én maga ment át támadásba Kramatorszk és Szlavjanszk körzetéből a Déli Front csapatai ellen. Ugyanakkor megindult az ellenséges támadás Harkov keleti és Belgorod déli körzetéből a Délnyugati Front ellen. A Déli Front 9. hadseregének csapatai nem készültek fel az ellenséges csapás elhárítására. Nem tudtak ellenállni az ellenséges túlerőnek, s a balszárny-magasabbegységek kezdtek harcolva visszavonulni az Északi-Donyec mögé, a jobbszárnyon harcoló magasabbegységek pedig Barvenkovo felé és tovább északnyugati irányban.

A Harkov körzetében kialakult bonyolult helyzet sürgősen azt követelte, hogy a szovjet csapatok szüntessék be a támadást, és a barvenkovói csoportosítás főerőit fordítsák az ellenség kramatorszki csoportja ellen.

Ám a legfelsőbb főparancsnok, a Délnyugati Front haditanácsának jelentéseire hivatkozva, amelyek szerint szükséges és lehetséges is a támadás folytatása, elvetette a vezérkarnak azt az elgondolását, hogy szüntessék be a hadműveletet.

A Délnyugati Front csapatai tovább támadtak Harkov irányában, s ez még jobban megnehezítette a helyzetet.

A délnyugati irány csapatai csak május 19-én délután kaptak parancsot a támadás beszüntetésére, az egész barvenkovói kiszögellésben a védelembe való átmenetre és arra, hogy hárítsák el az ellenség csapását, és állítsák vissza az eredeti helyzetet. Csakhogy, mint azt a későbbi események megmutatták, ez a parancs már későn érkezett. Ráadásul a rosszul megszervezett csapatvezetés következtében szó sem lehetett összehangolt ellencsapásról. A Délnyugati Front 6. hadseregének csapatai arra kényszerültek, hogy elszigetelten lépjenek harcba, és képtelenek voltak megállítani az ellenség előrenyomulását.

Május 23-án a „Kleist” hadseregcsoport, amely Kramatorszk körzetéből kiindulva támadott, Balaklejától 10 kilométerre délre egyesült a 6. német hadsereg egységeivel. Ily módon átvágták a barvenkovói kiszögellésben harcoló szovjet csapatok harcrendjét, és visszavonulási útjaikat keletre az Északi-Donyec mögé.

Az Északi-Donyectől nyugatra elvágott magasabbegységek egy csoportba egyesültek F. J. Kosztyenko tábornok, frontparancsnok-helyettes vezetésével. Május 24. és 29. között a bekerítésben harcoló csoport egységei, önálló osztagokkal és csoportokkal, áttörték a német csapatok arcvonalát, és átkeltek az Északi-Donyec keleti partjára.

A bekerített szovjet csapatoknak igen súlyos harcokat kellett vívniuk a túlerőben levő ellenséggel. A fasiszta légierő maradéktalanul uralta a légtért. A csapatok nagy hiányt szenvedtek lőszerben, üzemanyagban és élelmiszerben. A szovjet katonák több vakmerő kitörési kísérlete eredménytelenül végződött. Csak néhány csoportnak sikerült áttörnie az Északi-Donyec bal partjára. Sok katona és tiszt elesett az egyenlőtlen küzdelemben. Közöttük volt F. J. Kosztyenko, L. V. Bobkin, A. M. Gorodnyanszkij, K. P. Podlasz tábornok.

Ily módon a szovjet csapatok 1942. májusi harkovi támadó hadművelete súlyos kudarccal végződött. E kudarc fő oka az volt, hogy rosszul szervezték meg a frontok közötti együttműködést, lebecsülték a hadműveleti biztosítás kérdéseit, és súlyos hibákat követtek el a csapatvezetés megszervezésében.

Az elért siker kiaknázására törekedve, a német hadvezetés nyomban hozzákezdett még két részleges támadó hadművelet előkészítéséhez, hogy ezzel is javítsa a szovjet-német arcvonal déli szárnyán tervezett nagy támadás megindításának feltételeit. E hadműveletek végrehajtása a 6. hadseregre és az 1. páncéloshadseregre hárult, miután ez utóbbi a „Dél” csoport jobbszárnyáról átcsoportosult a Balakleja, Szlavjanszk szakaszra. Június 10. és 26. között az ellenség egymást követően két hadműveletet indított a volcsanszki és a kupjanszki irányban. Végül is súlyos védelmi harcok után a Délnyugati Front balszárnyán levő csapatoknak vissza kellett vonulniuk az Oszkol-folyó mögé. Itt megszervezték a védelmet, és elhárították az ellenségnek azokat a kísérleteit, hogy átkeljen a folyón és elfoglalja annak keleti partját.

Ezzel egy időben harcok folytak a szovjet-német arcvonal más szakaszain is. Az északnyugati irányban az ellenség arra kényszerítette a szovjet hadvezetést, hogy a Volhov-folyó mögé vonja vissza a 2. csapásmérő hadsereget, amelyet a harcok során igen érzékeny veszteségek értek. Nem járt sikerrel a szovjet csapatoknak az a próbálkozása sem, hogy felszámolják a gyemjanszki ellenséges csoportosítást. Az arcvonal nyugati szakaszán az ellenség nem tudta megsemmisíteni a „Közép” hadseregcsoport hátában tevékenykedő szovjet csoportot, amelynek P. A. Belov tábornok3 – P. A. Belov csoportjának állományába az 1. gárda lovashadtest és a 4. légideszanthadtest önálló egységei tartoztak.* volt a parancsnoka. Június 20-ig a csoport csapatainak egy része áttört a Kalinyini és a Nyugati Front sávjába, a többi pedig partizántevékenységre tért át az ellenség mögöttes területein.

A harkovi irányban folytatott harctevékenységgel egy időben nem kevésbé heves ütközet bontakozott ki a Kercs-félszigeten.

A Krímben tovább folytatta tevékenységét a 11. német hadsereg, amelynek az állományában akkor 13 gyalogos-, egy páncélos- és egy lovashadosztály volt.

A 41. számú direktívának megfelelően a hitlerista hadvezetés elhatározta, hogy elfoglalja az egész Krím-félszigetet, és felszabadítja 11. hadseregét a délnyugati irányú „fő hadműveletben” való részvétel céljára. E hadsereg parancsnoksága – öt hadosztályt hagyva Szevasztopol körülzárására a szárazföld felől – főerőit a Kercs-félszigeten való támadásra összpontosította. A csoportosítást a 8. önálló repülőhadtest és a 4. német légiflotta főerői támogatták. Az ellenség így kétszeres erőfölénybe került repülőerők tekintetében.

Május 8-án az ellenség 11. hadseregének csapásmérő csoportosítása támadásba lendült a Krími Front csapatai ellen. A főcsapást az ellenség a Feodoszijai-öböl partja mentén mérte. A 44. szovjet hadsereg első lépcsőjében védekező két lövészhadosztály nem bírta ki a nagyszámú zuhanóbombázóval támogatott három német hadosztály csapását, és keleti irányban visszavonult. E hadosztályok sávjában az arcból indított támadással egy időben az ellenség kisebb deszantot is partra tett.

Bonyolult helyzet alakult ki. Az ellenség arra törekedett, hogy bekerítse, az Azovi-tenger partjához szorítsa és megsemmisítse a Krími Front közepén és jobbszárnyán levő csapatokat. Azért az ellenség csapásmérő csoportosításának fő erőit észak felé, az Azovi-tenger partjának irányába fordította. A főhadiszállás azt követelte, hogy vonják vissza a csapatokat a Töröksánchoz, és szervezzenek szilárd védelmet. De a frontparancsnokság és a hadsereg-parancsnokságok nem tudták kellőképpen megszervezni a csapatok visszavonulását. Az ellenségnek sikerült bekerítenie Ak-Monajnál a front erőinek egy részét, és május 15-én elfoglalnia Kereset.

A szovjet hadvezetés kénytelen volt úgy dönteni, hogy evakuálja a csapatokat a Kercs-félszigetről. Május 14. és 21. között a csapatok átkeltek a Kercsi-szoroson a Tamany-félszigetre és a Csuska-földnyelvre. Az átkelés hallatlanul nehéz volt. Az ellenséges légierő veszteségeket okozott a csapatoknak, mind a behajózás és a partraszállás, mind pedig a szoroson való átkelés idején. Ezekben a napokban mintegy 120 000 embert, köztük több mint 23 000 sebesült harcost és parancsnokot sikerült hátraszállítani. A Krími Front magasabbegységeihez és egységeihez tartozó személyi állomány egy része nem tudott átkelni a Tamany-félszigetre és a Krímben maradt. A fogságtól megmenekült harcosokból partizánosztagokat szerveztek a kercsi kőfejtők vidékén, és ezek hősiesen harcoltak a német fasiszta megszállók ellen egészen 1944 tavaszáig, vagyis a Krím teljes felszabadításáig.

A krími arcvonalon elszenvedett vereség az 1942-es tavasz fájó eseménye volt. Május folyamán a Krími Front több mint 176 000 embert vesztett. A Kercs-félszigeten vívott ütközetekben a szovjet hadsereg sok tapasztalt parancsnoka esett el. A hitleristák megkaparintották a szovjet csapatok csaknem valamennyi nehézfegyverét és harci technikai eszközét.

A kudarcok elsősorban azzal magyarázhatók, hogy a Krími Front parancsnoksága és a csapatoknál tartózkodó L. Z. Mehlisz tábornok, a főhadiszállás képviselője nem volt képes megszervezni a fasiszta csapatok visszaverését, majd a front hadseregeinek a Kercs-félszigetről való kivonását. A frontparancsnokság nem szervezte meg a hadseregek együttműködését, valamint a szárazföldi csapatok és a repülőerők együttműködését. A front katonai légierőit szétaprózták, és azok nem harcoltak közös tevékenységi terv alapján.

A Krimi Front csapatainak veresége nagymértékben rontotta a Szevasztopolt védő Tengermelléki Hadsereg helyzetét. A német hadvezetés Szevasztopol körzetében összpontosította a 11. hadsereg főerőit, azzal a feladattal, hogy rövid idő alatt foglalják el a várost.

Június 2-án az ellenség megkezdte az ötnapos tüzérségi és légi előkészítést, június 7-én reggel pedig rohamra indította a gyalogságot. Elkeseredett harcok lángoltak fel. Az ellenséges légierő napi 600-1000 bevetésben támadott. Szevasztopol hős védői rendre visszaverték az ellenséges rohamokat. Életüket nem kímélve küzdöttek a Tengermelléki Hadsereg harcosai és a fekete-tengeri matrózok. A katonák és a tisztek számára a hősiesség volt a természetes magatartásforma. A szevasztopoli védelmi harcokban különösen kitűnt a 25. „Csapajev” lövészhadosztály (parancsnok T. K. Kolomijec tábornok), a 95. lövészhadosztály (parancsnok A. G. Kapitohin ezredes) és a 172. lövészhadosztály (parancsnok I. A. Laszkin ezredes). A katonai vitézség és bátorság nagyszerű példáit adták a 8. és a 7. tengerészgyalogos dandár harcosai is, élükön parancsnokukkal, P. F. Gorpiscsenko és J. I. Zsigyilov ezredessel.

Június 12-én I. V. Sztálin táviratot küldött Szevasztopol védőinek. A táviratban ez állt: „Forrón üdvözlöm Szevasztopol dicső védőit – a vöröskatonákat, vöröstengerészeket, a parancsnokokat és a politikai munkásokat, akik férfiasan küzdenek minden talpalatnyi szovjet földért, akik csapásokat mérnek a német hódítókra és román talpnyalóikra.

A szevasztopoliak önfeláldozó harca hősiességre lelkesíti az egész Vörös Hadsereget és a szovjet népet.

Biztos vagyok benne, hogy Szevasztopol dicső védői méltóképpen, becsülettel teljesítik a haza iránti kötelességüket …”

A város védői között számos nő volt, s közülük sokan kaptak hősiességükért magas kormánykitüntetéseket. Nyina Onyilova géppuskakezelő és Ljudmilla Pavlicsenko mesterlövész – akik még Odessza védelménél kitüntették magukat -, valamint Marija Bajda felderítő megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést.

  1. J. Petrov tábornok Tengermelléki Hadserege napról napra súlyosabb helyzetbe került. A szűnni nem akaró ellenséges rohamok visszaverése közben nagy ember- és anyagi veszteségeket szenvedtek, amit nem tudtak pótolni. A tartalékokat felhasználták. Június közepétől a harcok hihetetlenül hevessé váltak, a város védőinek erői apadtak. Égetővé vált a lőszerhiány, az erősödő blokád miatt egyre nehezebben tudtak lövedéket szállítani Szevasztopolba. A kapott lőszermennyiség a szükségesnek csupán egyharmadát tette ki. Ezért június végén a tüzérség kénytelen volt áttérni a közvetlen irányzású tüzelésre. A harcok egyre gyakrabban mentek át kézitusába. Az ellenlökéseket szórványos géppuskatűzzel és kézigránátokkal támogatták.

Június közepén tört át Szevasztopolba a Fekete-tengeri Flotta utolsó szállítmánya (a flotta parancsnoka F. Sz. Oktyabrszkij altengernagy, a haditanács tagja N. M. Kulakov ellentengernagy volt). Június 26-án a „Taskent” nevű flottilla-vezérhadihajón megérkezett az utolsó kiegészítés, a 142. lövészdandár. Ettől az időponttól kezdve Szevasztopolba lőszert, élelmiszert és katonát csak tengeralattjárókon tudtak szállítani, igen csekély mennyiségben és számban. Június 30-án a főhadiszállás parancsot adott a szevasztopoliaknak a város elhagyására. Este megkezdődött a csapatok kiszállítása Szevasztopolból, s július 3-ig tartott hihetetlenül nehéz körülmények között, mivel a város a tenger felől is blokád alatt volt. Nem sikerült teljes egészében evakuálni a csapatokat. A parton maradtak önfeláldozóan küzdöttek mindaddig, míg tartott a lőszerük, ennivalójuk és ivóvizük. Az egyenlőtlen, hősi harc egyes szakaszokon július 9-ig tartott. Szevasztopol védőinek egy része betört a hegyekbe, s 1944 tavaszáig partizánosztagokban harcolt.

Szevasztopol kiürítésével befejeződött az a nyolchónapos védekezés, amely mint a hosszú városvédelem, mint a védők tömeges hősiességének és önfeláldozásának példája került be a történelembe. A hitleristáknak 250 napra volt szükségük ahhoz, hogy megtörjék a szevasztopoliak szívósságát.

Szevasztopol hősi védelmének emlékére „Szevasztopol védelméért” érdemérmet alapítottak, amellyel a városnak több mint 39 000 védőjét tüntették ki. A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége 1965. május 8-i rendeletével a hős város, Szevasztopol, megkapta a Lenin-rendet és az Arany Csillag Érdemérmet.

Június végére tehát az egész szovjet-német arcvonalon erősen rosszabbodott a szovjet hadsereg helyzete. Az 1942-es tavaszi hadműveleteket – amelyekkel a főhadiszállás a nagy nyári támadáshoz akarta megteremteni a feltételeket – a németek megállították, így azok nem fejlődhettek ki. A tavaszi ütközetekben a szovjet hadsereg érzékeny veszteségeket szenvedett. A hadászati kezdeményezés elveszett, a főhadiszállás kénytelen volt lemondani a támadó hadjáratról és döntést hozni a hadászati védelembe való átmenetre. A fronton elszenvedett sikertelenségek következtében a szovjet kormány elrendelte az iparvállalatok evakuációjának második lépcsőjét a déli körzetekből. A szovjet hadsereg és a szovjet nép ismét átélte a vereségek és kudarcok keserűségét. A fasiszta hadvezetés elérte a 41. számú direktívában meghatározott „főhadművelet” lefolytatásához szükséges kedvező feltételeket

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .