A Magyar Költészet Napja van ma

József Attila Mamáját mongolra, majd újra magyarra fordították Google Translate-tel, és…- ELSZAVALTÁK!

Nem mai dolog, de gondoltuk, a magyar költészet napján elővesszük ezt a gyöngyszemet.

Döbrösi Laura színésznő volt az, aki elszavalta a Google Translate segítségével előbb mongolra, majd arról vissza, vagyis magyarra fordított József Attila-verset. Gyermekkorod anyák napi verse már soha többé nem lesz ugyanaz.


(player)

Bal-Rad: Ha estleg valaki már…- ilyen a Mama eredetiben:

“A Magyar Költészet Napja van ma” bejegyzéshez 19 hozzászólás

  1. Meghatóan szép vers, mégis a mai társadalmi helyzethez , jobban illik a Favágó című verse.
    ” …döntsd a tőkét , ne siránkozz, ne szisszenj minden kis szilánkhoz !..” Méltatlanul háttérbe
    szorítaná a regnáló hatalom, a szocialista eszmékkel azonosuló József Attilát ! Kár erőlködni, a
    verseit ismerik a széles néptömegek ! …és sajnos , sanyarú sorsában is osztozik a magyar nép
    többsége . József Attila a kapitalista Magyarország áldozata lett a “krisztusi korban”. Nem adta
    be a derekát, nem hódolt be a horthysta uralkodói köröknek, hirdette a szocialista társadalom elő-
    nyeit, elítélte a kizsákmányolás formáit. Hirdette az “egyenlőség, szabadság, testvériség ” nemes
    eszméit ! ….Versei ma is a tőkések/földesurak megdöntésére biztatnak !

    1. Én egy olyan országban szeretnék élni, ahol ez lenne a legszebb verse:

      MILYEN JÓ LENNE NEM ÜTNI VISSZA

      Mikor nagyokat ütnek rajtunk,
      Milyen jó lenne nem ütni vissza
      Se kézzel, se szóval,
      Világitni a napvilággal,
      Elaltatni az éjszakával,
      Szólni a gyávaság szavával,
      De sose ütni vissza.

      Lelkeimmel pörölnöm kéne
      S élvén is vagyok most a béke.
      Kristály patakvíz folydogál
      Gyémántos medrü ereimben.
      Szelid fényesség az ingem
      És béke, béke mindenütt,
      Pedig csak én élek vele!…
      Fölemelnek a napsugarak,
      Isten megcsókolja minden arcom
      És nagy, rakott szekerek indulnak belőlem
      A pusztaság fele.

      1924. júl. 10.

    2. TUDOD, HOGY NINCS BOCSÁNAT

      Tudod, hogy nincs bocsánat,
      hiába hát a bánat.
      Légy, ami lennél: férfi.
      A fű kinő utánad.

      A bűn az nem lesz könnyebb,
      hiába hull a könnyed.
      Hogy bizonyság vagy erre,
      legalább azt köszönjed.

      Ne vádolj, ne fogadkozz,
      ne légy komisz magadhoz,
      ne hódolj és ne hódits,
      ne csatlakozz a hadhoz.

      Maradj fölöslegesnek,
      a titkokat ne lesd meg.
      S ezt az emberiséget,
      hisz ember vagy, ne vesd meg.

      Emlékezz, hogy hörögtél
      s hiába könyörögtél.
      Hamis tanúvá lettél
      saját igaz pörödnél.

      Atyát hivtál elesten,
      embert, ha nincsen isten.
      S romlott kölkökre leltél
      pszichoanalizisben.

      Hittél a könnyü szóknak,
      fizetett pártfogóknak
      s lásd, soha, soha senki
      nem mondta, hogy te jó vagy.

      Megcsaltak, úgy szerettek,
      csaltál s igy nem szerethetsz.
      Most hát a töltött fegyvert
      szoritsd üres szivedhez.

      Vagy vess el minden elvet
      s még remélj hű szerelmet,
      hisz mint a kutya hinnél
      abban, ki bízna benned.

      1937. július-augusztus

      *****

      Azért küldtem ezt a két verset válaszul, mert ugyan évtizedeken szerették velünk elhitetni, hogy Jószef Attila a harcos proletár költő volt, de lásd, még életében ellentmondott minden forradalmár, harcos felhívásának, lelke mélyén tisztában volt vele, hogy az Embernek elsősorban belül kell megváltoznia. Ez a drága fiatalember a maga 33 évével tízszer bölcsebb volt, mint ma sok “öreg” politikus, az elvtársakat pedig akár ki is hagyhatjuk a sorból.
      De itt egy másik aranybetűs mondása 1935-ből:

      Ne légy szeles.
      Bár a munkádon más keres –
      dolgozni csak pontosan, szépen,
      ahogy a csillag megy az égen,
      úgy érdemes.
      *****
      Ezt sokáig, talán még ma is csak onnan szeretik idézni, hogy “dolgozni csak pontosan…”, holott a vers lényegi része épp az eleje: az, hogy ha nevezetesen proletár is vagy, a gaz burzsuj tőkés haszonélvezője a munkádnak, azért te csak pontosan és szépen dolgozz, mert másképp nincs értelme a munkádnak, és akkor lényegében az életed is olyanná válik, mint a munkád. Csak egyfajta munka van, az amelyik pontos és építő munka. Nem a tőkés hasznáért, hanem önmagunkkal szembeni igényességért! Na ezt nem szívlelte a kádári és előtte a rákosi propaganda sem, amelyben kiírták az üzemcsarnokok falára is ezt az idézetet, persze nem az elejétől..

  2. T, V. kutya ! Az önismeret és az öntudat illetve erre való törekvés, már az ókori görög filozó-
    fusoknál is, – elsősorban az anyagelvűséget hirdetőknél – hirdetett szempont volt . Ebből is lát-
    szik, évezredek alatt az “emberi szellem ” továbbra is küzd a HUMANITÁRIUS ESZMÉKÉRT , még-
    is a ” Homo homini lupus est ” vérrel írt történelmét éljük, különösen napjainkban.
    A bibliai Káin és Ábel története, átokként ül rajtunk. Én is szeretném, ha nem csak szavakban
    lenne a rendszer : ember központú. A valóság – sajnos – nem azt mutatja . … A magántulajdon
    szentsége , keveseket gazdaggá tesz , sokakat tönkre tesz . Az elmúlt 30 évben erre ezernyi bizo-
    nyíték van. … Még nem látom az alagút végét ! Pedig jó lenne látni a : szebb jövőt !!!

    1. Nem lehet a világot megmenteni! Az egyetlen mód a túléléshez, hogy nem tartozol az elnyomottakhoz!
      Ez nem azt jelenti, hogy mindenki tőkés legyen, hanem hogy legalább lélekben ne legyen proli!
      “Emlékszel hogy hörögtél hiába könyörögtél” – igen, ezt nem szabad, hogy ilyen helyzetben élj!
      Talán ezért is akarta Ő az “egész népemet”, kvázi a munkásosztályt “nem középiskolás fokon” tanítani. Már 32 évesen tudta ezt, tehát halála előtt már nem volt forradalmár, pedig az életének történései akár indokolhatná is, de nem. Ne vádolj, ne fogadkozz, ne légy komisz magadhoz, ne hódolj és ne hódits, ne csatlakozz a hadhoz maradj fölöslegesnek – ezeket a gondolatokat elég nehéz félreérteni. Nem sűrűn hallottam ezt a versét iskolás koromban, mert Major Tamás megmondta, hogy mit lehet elmondani tőle és mit nem.

    2. És mindeközben a mi kis pártunk és kormányunk a tananyagba vette Pataki Attilát, ez a mai nap híre a Magyar Költészet Napjára, kormányunk ajándéka, nektek, sok szeretettel. Miközben Móriczot levették a kötelező anyagból, és nem lesz már érettségi tétel. Persze, az Úri muri és a Rokonok miatt, ugyebár. Mert semmit, egyetlen betűjét sem kell átírni ahhoz, hogy ezek a művei passzoljanak a mostani helyzethez, csak a személyi neveket kell megváltoztatni. Persze ez nem lep meg, csak az ilyenek miatt rossz visszaemlékezni a szeptember környéki történésekre, amikor az egyetlen, saját és különbejáratú kis kommunista pártunk nyíltan szembeszállt a tiltakozó fiataljainkkal az Egyetem foglaláskor, és orbánékat támogatta.
      Nincs értelme az egésznek, okafogyott, az idő meghaladta ezt az állapotot, ennek az országnak vége.

  3. Holnap meg a nemzetközi ürhajózási nap lesz. Úgyanis anno Április 12-én indult ür utjára Jurij Gagarin a “Vosztok” ürhajóvval. Illene t. Admin erről is megemlékezni ha csak egy módja van . Köszönöm.

  4. József Attila sosem volt “proletár” költő.
    Persze szeretnék őt kisajátítani.
    Ő magát így határozta meg: “…maradok ember is, magyar is”.

    Mikor megkereste Atillát valaki a pártból és azt mondta:
    -Atilla, üdvözöl a párt!
    Mire Atilla:
    -Baszd meg a pártodat…

    1. Nem a felkapott propagandát kell szajkózni , inkább a versei üzenetében mélyülj el T, Kontroll.
      … Az élethelyzete is a proletárok közé sodorta, neki nem kellett ” lehunyni a szemét ” ahhoz
      hogy tudja mi az ÉHSÉG, mi a SZEGÉNYSÉG, mi a JÖVŐTLENSÉG ! … József Attila nem csak
      forradalmi verseket írt, Ő is ember volt és európai, de verseinek üzenete , a többség társadalmi
      jólétét óhajtotta ! ..Nekem is tetszik a “Betlehemi királyok ” című verse , gyermekkoromat idézi.
      Ettől még a költő nem lett vallásos. A horthy-rendszer kirekesztése, és egyéni kudarcai miatt
      szólt több versében az “isteni gondviseléshez “. Ez már nem a “Nincsen apám…” fiatalkori lá-
      zadás időszaka , … Ő fiatalon vált – gondolataiban – idős ( az életről lemondó ) emberré, amikor
      a köré épített falakat , nem tudta ledönteni !!
      … A médiai diktatúra ellenére , József Attila – Petőfi Sándor után – a legismertebb Magyar Költő.
      Úgy gondolom, hogy évszázadokig az is marad , sok más NÉPI ÍRÓK ÉS KÖLTŐK társaságában.
      …. Ő nem csak a polgárság jólétéért élt és dolgozott ! Az egész NÉPÉT akarta, nem középisko-
      lás fokon , tanítani ! Sőt : n e v e l n i ! …Életét a NÉP TUDATÁNAK , gránitnál is szilárdabb
      emlékezetébe véste .

  5. Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
    Hogy melegednének az emberek.
    Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
    Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,
    Gyermekjátékot, – ó, boldog fogócska! –
    S rászórni szórva mindent, ami szép.
    Dalolna forró láng az égig róla
    S kezén fogná mindenki földiét.
    Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
    Hisz zúzmarás a város, a berek…
    Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
    És rakni, adjon sok-sok meleget.
    Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
    Hogy fölengednének az emberek!
    Minket nem éget halálra a láng
    Csak a hideg sorvaszthat össze
    Hiszen magunk is tüzek vagyunk
    Ne hamvadjunk széjjel hát hiába
    Melegítsük az éghetetlen embert
    Gyujtsuk fel a fagyott századok
    Esztendőktől jégcsapos hodályát !
    Ükös ükünk, ősök őse,
    ázsiai puszták hőse,
    vágyat nevelt csodavadra,
    szarvast űzött napnyugatra.
    Űztön űzte kis sereggel,
    éjten éjjel, reges reggel,
    át az éren, át az áron,
    fegyveres népű határon.
    Csodaállat, csak elillant,
    lombokon át, ha megcsillant.
    Csak a nyomát hagyta minden
    füves földön, fájó szívben.
    Az az előd nem volt boldog.
    Nem boldogok az utódok.
    Az ős haza odaveszett,
    de a vágy nem emlékezet.
    Hejh magyarok, hajh szegények,
    hova űzni azt a gímet?
    Aki hajtja, belepusztul
    asszonyostul, csapatostul.
    Az is, aki látta, végre,
    hagyja immár békességbe.
    Tisza mellett, Duna mellett,
    az a szarvas itt legelget.
    Ázsiai nehéz szaga
    ázott pusztán füstöl tova
    s aranyszőre, mikor illan,
    gyári füstön általcsillan.
    Kortyolgat az ég tavából,
    villó aggancsa világol –
    ága-boga tükörképe
    csillagvilág mindensége.
    A rakodópart alsó kövén ültem,
    néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
    Alig hallottam, sorsomba merülten,
    hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
    Mintha szivemből folyt volna tova,
    zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
    Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
    nézem, amit meglátok hirtelen
    Egy pillanat s kész az idő egésze,
    mit száz ezer ős szemlélget velem.
    Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
    öltek, öleltek, tették, ami kell.
    S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
    mit én nem látok, ha vallani kell.
    Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
    Enyém a mult és övék a jelen.
    Verset irunk – ők fogják ceruzámat
    s én érzem őket és emlékezem.
    A világ vagyok – minden, ami volt, van:
    a sok nemzedék, mely egymásra tör.
    A honfoglalók győznek velem holtan
    s a meghódoltak kínja meggyötör.
    Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa –
    török, tatár, tót, román kavarog
    e szívben, mely e multnak már adósa
    szelíd jövővel – mai magyarok!
    … Én dolgozni akarok. Elegendő
    harc, hogy a multat be kell vallani.
    A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
    egymást ölelik lágy hullámai.
    A harcot, amelyet őseink vivtak,
    békévé oldja az emlékezés
    s rendezni végre közös dolgainkat,
    ez a mi munkánk; és nem is kevés.
    Száll az ének a mezőnek, esti szellő hollószárnyán,
    Valami kis kopott ember énekelget búsan, árván
    Bolondságról, szerelemről, kora őszről, illó nyárról
    S körülötte elterülő néma magyar pusztaságról.
    Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
    Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.
    Titokzatos messzeségben istent keres magyar hangja,
    Régi honát, testvéreit – mást se tehet – siratgatja.
    Piros kedve pillangó volt, sárba fulladt ott Erdélyben,
    Zöld reménye foszlányai meghaltak a Felvidéken.

    1. Nincsen csak egy citerája, húrjai az égig érnek,
      Rajt’ pengeti balladáit véres könnynek, könnyes vérnek.
      Mámor esték elszállottak, ott fagytak a Karsztok alján
      S ismeretlen menyasszonya tört liliom, olyan halvány.
      Nem nézi a délibábot, túl van az már a határon
      S elkerüli zárt szemét az incselkedő pajkos álom.
      Holt vitézek sírtájára hullat dalt és nefelejcset
      S fohászkodik: Uram, Hazám el egészen ne felejtsed:
      Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre
      S hazáján ha segíthetne, élne mégis mindörökre.

      Tündöklik, mint a gondolat maga,
      a téli éjszaka.
      Ezüst sötétség némasága
      holdat lakatol a világra.
      A hideg űrön holló repül át
      s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?
      Összekoccannak a molekulák.
      Milyen vitrinben csillognak
      ily téli éjszakák?

      Az ember végül homokos,
      szomorú, vizes síkra ér,
      szétnéz merengve és okos
      fejével biccent, nem remél.
      Én is így próbálok csalás
      nélkül szétnézni könnyedén.
      Ezüstös fejszesuhanás
      játszik a nyárfa levelén.
      A semmi ágán ül szivem,
      kis teste hangtalan vacog,
      köréje gyűlnek szeliden
      s nézik, nézik a csillagok.
      Láttam Uram, a hegyeidet
      S olyan kicsike vagyok én.
      Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,
      Hogy küszöbödre ülhessek. Uram.
      Odatenném a szivemet,
      De apró szivem hogy tetszene néked?
      Roppant hegyeid dobogásában
      Elvész ő gyönge dadogása
      S ágyam alatt hál meg a bánat:
      Mért nem tudom hát sokkal szebben?

      1. Bezárva okos őrültek közé,
        Szenvedünk, mint az eldugott kenyér.
        Rab szíveink örök szerelmese,
        A nagy világ minket hiába hív!
        Ó nagy világ, csak érted éltünk eddig,
        Száguldó, forró ménesek után
        A barna földek múló dobaját
        Szívünk teérted dobogta tovább

        És mozdonyaink szálló dübörgése
        Feléd lengeti most is lelkeinket!
        S a nyomorultak, ők, akik miatt
        Temetőnek is kicsi lett világunk,
        Még ők biztatnak, hogy a pusztulást
        Hős bátorsággal s daccal kell kibirnunk!
        ó európa hány határ
        minden határban gyilkosok
        ne hadd hogy sirassam a lányt
        ki két év mulva szülni fog – –
        ne hadd hogy szomorú legyek
        mert európai vagyok
        szabad medvék komája én
        szabadságtalan sorvadok
        Zsoldos a férfi, a nő szajha,
        szivüket el nem érhetem.
        Gonoszságuk is föl van fujva,
        mégis féltem az életem.
        Hisz nincs egyebem e kivül.
        Számol ezzel a gondos elme.

        Én túllépek e mai kocsmán,
        az értelemig és tovább!
        Szabad ésszel nem adom ocsmány
        módon a szolga ostobát.
        Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
        A mindenséggel mérd magad!
        Sziszegve se szolgálok aljas,
        nyomorító hatalmakat.

        Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,
        a meg nem gondolt gondolat,
        belezabál, amit kifőztünk,
        s emberből emberbe szalad.
        Miatta nem tudja a részeg,
        ha kedvét pezsgőbe öli,
        hogy iszonyodó kis szegények
        üres levesét hörpöli.
        S mert a nemzetekből a szellem
        nem facsar nedves jogokat,
        hát uj gyalázat egymás ellen
        serkenti föl a fajokat.
        Az elnyomás csapatban károg,
        élő szívre mint dögre száll –
        s a földgolyón nyomor szivárog,
        mint hülyék orcáján a nyál.
        Lógatják szárnyuk az ínségnek
        gombostűjére szúrt nyarak.
        Bemásszák lelkünket a gépek,
        mint aluvót a bogarak.
        Belsőnk odvába bútt a hálás
        hűség, a könny lángba pereg –
        űzi egymást a bosszuállás
        vágya s a lelkiismeret.

        S mint a sakál, mely csillagoknak
        fordul kihányni hangjait,
        egünkre, hol kinok ragyognak,
        a költő hasztalan vonit…
        Óh csillagok, ti. Rozsdás, durva
        vastőrökül köröskörül
        hányszor lelkembe vagytok szurva –
        (itt csak meghalni sikerül.)
        S mégis bizom. Könnyezve intlek,
        szép jövőnk, ne légy ily sivár!…
        Bizom, hisz mint elődeinket,
        karóba nem húznak ma már.

        Mindig jótanácsot sziszegnek
        S még ifjú hülye akad ezeknek
        Az óvatosaknak, kopaszoknak,
        Nagyhasú, huncut okosoknak. .
        Hogy kell rohanni, magyarázzák
        A köszvényes lábú strázsák.
        S mutogatva sok vacak érmet,
        Győzelmeinkről lebeszélnek.
        Akik kályhánál sosem ültünk,
        Kell, hogy egyszer mi is befütsünk!
        Megsütjük mind az okosokat,
        Legelőbb is: a kopaszokat.
        Ide újra a szeretet jön
        S gonoszok vége nyögi jöttét,
        Nem mint eddig, hogy leütötték
        S a jókat áldozták eléje.
        Ide újra a szeretet jön
        S mindenkinek fakad bocsánat,
        De addig jaj, kik látva látnak
        S a vaknak nem adnak szemükből!
        Halandó, hallod-e dalom,
        vagy zúgod csak, mint a vadon?
        Mint fatutaj a folyamon,
        mint méla tót a tutajon,
        száll alá emberi fajom
          némán a szenvedéstől

        1. Im itt a szenvedés belül,
          ám ott kívül a magyarázat.
          Sebed a világ – ég, hevül
          s te lelkedet érzed, a lázat.
          Rab vagy, amíg a szíved lázad –
          úgy szabadulsz, ha kényedül
          nem raksz magadnak olyan házat,
          melybe háziúr települ.
          ó európa hány határ
          minden határban gyilkosok
          ne hadd hogy sirassam a lányt
          ki két év mulva szülni fog – –

          ne hadd hogy szomorú legyek
          mert európai vagyok
          szabad medvék komája én
          szabadságtalan sorvadok
          Retteg a szegénytől a gazdag
          s a gazdagtól fél a szegény.
          Fortélyos félelem igazgat
          minket s nem csalóka remény.
          Ezernyi fajta népbetegség,
          szapora csecsemőhalál,
          árvaság, korai öregség,
          elmebaj, egyke és sivár
          bűn, öngyilkosság, lelki restség,
          mely, hitetlen, csodára vár,
          nem elegendő, hogy kitessék:
          föl kéne szabadulni már!
          S a hozzáértő dolgozó
          nép gyülekezetében
          hányni-vetni meg száz bajunk.
          Az erőszak bűvöletében
          mint bánja sok törvényhozó,
          hogy mint pusztul el szép fajunk!
          Számon tarthatják, mit telefonoztam
                s mikor, miért, kinek.
          Aktákba irják, miről álmodoztam
                s azt is, ki érti meg.
          És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
          előkotorni azt a kartotékot,
                mely jogom sérti meg.
          Az én vezérem bensőmből vezérel!
                Emberek, nem vadak –
          elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
                nem kartoték-adat.
          Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
          jó szóval oktasd, játszani is engedd
                szép, komoly fiadat!

          Tanultátok-e a számokat?
          Bizony számok az emberek is,
          Mintha sok 1-es volna az irkában.
          Hanem ezek maguk számolódnak
          És csudálkozik módfölött az irka,
          Hogy mindegyik csak magára gondol,
          Különb akar lenni a többinél
          S oktalanul külön hatványozódik,
          Pedig csinálhatja a végtelenségig,
          Az 1 ilyformán mindig 1 marad
          És nem szoroz az 1 és nem is oszt.
          Vegyetek erőt magatokon
          És legelőször is
          A legegyszerűbb dologhoz lássatok –
          Adódjatok össze,
          Hogy roppant módon felnövekedvén,
          Az Istent is, aki végtelenség,
          Valahogyan megközelítsétek.

          Vágom a fát hűvös halomba,
          fényesül a görcse sikongva,
          zúzmara hull szárnyas hajamra,
          csiklándani benyúl nyakamba –
          bársonyon futnak perceim.
          Fönn, fönn a fagy baltája villog,
          szikrádzik föld, ég, szem, a homlok,
          hajnal suhint, forgács-fény röppen –
          amott is vág egy s dörmög közben:
          tövit töröm s a gallya jut.
          – Ejh, döntsd a tőkét, ne siránkozz,
          ne szisszenj minden kis szilánkhoz!
          Ha odasujtsz körül a sorshoz,
          az úri pusztaság rikoltoz –
          a széles fejsze mosolyog.
          Ahol nincsen villanylámpa
          gyújtsd a burzsujt gyertyalángra,
          ahol nincsen hús a babban
          füstölt burzsuj főjjön abban,
          ugy biz édes cimborám!
          Egyre többen, egyre jobban,
          irtsd a burzsujt megfontoltan; –
          aki gyönge anyámasszony,
          az csak százhuszat akasszon,
          ugy biz édes cimborám!
          Apáink mindig robotoltak,
          Hogy lenne enni kevés kenyerünk,
          Bús kedvvel, daccal, de dologban voltak,
          Az isten se törődött velünk.
          De fölnőttünk már valahára,
          Kik nem tudjuk, mi az vígan élni,
          És mostan vashittel, jó bátorsággal
          Sorsunk akarjuk fölcserélni.
          Tudjuk, apánkkal gyávák voltunk,
          Nem volt jogunk se, csak igazságunk.
          Most nincs, ki megállat az élet-úton,
          De, ha akad, nyakára hágunk.
          Mi vagyunk az Élet fiai,
          A küzdelemre fölkent daliák,
          Megmozdulunk, hejh, összeroppan akkor
          Alattunk ez a régi világ!

          1. Ha én sírok, a világ vére hull,
            Ha káromkodok, minden trón remeg,
            Ha nevetek, az Isten is örül
            S tavaszba szöknek akkor a telek!
            Hitem a sors lesz: Szívbéli Urunk
            Akar csodátlan, új, legszebb csodát –
            Kaszárnyát, börtönt elrombolnak az
            Arcunkról ömlő, lelkes lavinák.
            Minden jövendő tűz is bennem él,
            Hogy az utolsó harcos én legyek.
            A simogatás az én lobogóm
            S minden megindul, hogyha én megyek!
            Adjál Isten a magyarnak
            Kevés sóhajú napot,
            Ősszerelmes éjszakákat,
            Szabadságos holnapot.
            Kérek nagy Magyarországot,
            Hancúrozó sok gyereket
            Rázd fel szép magyarjaidban a
            Szundikáló életet!

            Hol vagy erős pogány sereg,
            Hős Vata, Bálványos Berek?
            Hol alszol bátor Bocskay?
            Kossuth dicső csapatjai?!
            A bősz magyar vér nem buzog?
            Mint gyáva, hitvány koldusok
            Könyörgünk már az életér’?
            Hadúr öszvérként mendegél?
            Ó nem, ilyet ne higgyetek –
            Hadúr itt van közöttetek,
            Hadúr a roppant Őspogány
            Üget sötétpej vadlován.
            Szegődjünk hát nyomába mi
            Gyávaságot irtani,
            Álljuk helyünket emberül –
            Ki küzd megél, más elmerül.
            Megáll Isten, meg a világ,
            Gyönyörrel bámul ily csudát,
            Hogy vasököllel ha akar,
            Szabad s egész lesz a magyar.
            Előtted a küzdés,
            Előtted a pálya,
            Az erőtlen csügged,
            Az erős megállja!

            Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad.
            Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad.
            Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad.
            Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad.
            Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad.
            Oltsd ki lángjaid – a szerelem legyél te magad.
            Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad.
            Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad.
            Törd át gátjaid – a világ legyél te magad.
            Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.

  6. Ugyan, nem József Attila, de…

    Sötét a bánya,
    De égnek benne mécsek.
    Sötét az éj,
    De égnek benne csillagok.
    Sötét az ember kebele,
    S nincs benne mécs, nincs benne csillag,
    Csak egy kis hamvadó sugár sincs.
    Nyomoru ész,
    Ki fénynek hirdeted magad,
    Vezess, ha fény vagy,
    Vezess csak egy lépésnyire!
    Nem kérlek én, hogy átvilágíts
    A másvilágnak fátyolán,
    A szemfedőn.
    Nem kérdem én, hogy mi leszek?
    Csak azt mondd meg, hogy mi vagyok
    S miért vagyok?…
    Magáért születik az ember,
    Mert már magában egy világ?
    Vagy ő csak egy gyürűje
    Az óriási láncnak,
    Melynek neve emberiség?
    Éljünk-e önnön öröminknek,
    Vagy sírjunk a síró világgal? –
    Hány volt, ki más szivéből
    Kiszíta a vért
    Saját javára,
    És nem lett büntetése!
    S hány volt, ki más javáért
    A vért kiontá
    Saját szivéből,
    S nem lett jutalma!
    De mindegy; aki áldozatnak
    Od’adja életét,
    Ezt nem dijért teszi,
    De hogy használjon társinak.
    S használ-e vagy sem?
    A kérdések kérdése ez,
    És nem a „lenni vagy nem lenni?”
    Használ-e a világnak, aki érte
    Föláldozá magát?
    Eljő-e a kor,
    Melyet gátolnak a roszak
    S amelyre a jók törekednek,
    Az átalános boldogság kora?
    S tulajdonképen
    Mi a boldogság?
    Hisz minden ember ezt másban leli;
    Vagy senki sem találta még meg?
    Talán amit
    Mi boldogságnak nevezünk,
    A miljom érdek,
    Ez mind egyes sugára csak
    Egy új napnak, mely még a láthatáron
    Túl van, de egykor feljövend.
    Bár volna így!
    Bár volna célja a világnak,
    Bár emelkednék a világ
    Folyvást, folyvást e cél felé,
    Amíg elébb-utóbb elérné!
    De hátha ugy vagyunk,
    Mint a fa, mely virágzik
    És elvirít,
    Mint a hullám, amely dagad
    Aztán lesimúl,
    Mint a kő, melyet fölhajítnak,
    Aztán lehull,
    Mint a vándor, ki hegyre mászik,
    S ha a tetőt elérte,
    Ismét leballag,
    S ez így tart mindörökké:
    Föl és alá, föl és alá…
    Irtóztató, irtóztató!
    Kit még meg nem szállott e gondolat,
    Nem fázott az soha,
    Nem tudja még: mi a hideg?
    E gondolathoz képest
    Meleg napsúgár a kigyó,
    Mely keblünkön jégcsap gyanánt
    Vérfagylalón végigcsuszik,
    Aztán nyakunkra tekerőzik,
    S torkunkba fojtja a lélekzetet – – –

  7. És legutoljára…
    Hogy el ne feledkezzünk a sokak szerint EGYETLEN(!) magyar költőről, Arany Jánosról…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .