Lengyelek és zsidók a főkormányzóságban

(idézet: És a varsói gettó felkelt)

1

  1. Fejezet

Lengyelek és zsidók a főkormányzóságban

Himmler, az SS birodalmi vezetője, 1939 októberétől „a németség megerősítésének birodalmi biztosa” („Reichskommissar für die Festigung deutschen Volkstums”), 1939. október30-án utasította a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (Reichssicherheitshauptamt – RSHA), illetve az SS és a SiPo (Sicherheitspolizei, a biztonsági rendőrség) parancsnokait, hogy kezdjék meg a bekebelezett lengyel területek lakosságának áttelepítését. Az utasítás értelmében 1939 novembere és 1940 februárja között a közvetlenül a Német Birodalomhoz csatolt területekről ki kellett telepíteni az összes zsidókat, a lengyelek közül azokat, akik máshonnan, elsősorban az egykor Oroszországhoz tartozó lengyel területekről költöztek erre a vidékre, valamint az összes ún. veszélyes, illetve ellenségesnek nyilvánított elemet. A kitelepítés iránya a főkormányzóság. A végrehajtás módját az egyes területek SS-parancsnokaira bízták, ami nagy teret adott a helyi SS-szervek önkényének. A lengyel és a zsidó lakosság keleti evakuációjának irányításával a főkormányzóság biztonsági szervezetének későbbi főparancsnokát, Bruno Streckenbachot bízták meg.1

„Streckenbach Brigadeführer – olvashatjuk Hans Frank 1939. október 31-i naplóbejegyzésében – a következőkről tájékoztatott: az SS birodalmi vezetője azt kívánja, hogy minden zsidót távolítsunk el a birodalomhoz csatolt területekről. Februárig kb. egymillió embert kell a főkormányzóságba hoznunk. A fajilag jó származású családokat (kb. 400 000) Németországba kell vinni, ott egyenként kell őket letelepíteni és így megfosztani nemzetiségüktől. A kitelepítés időpontját november 15-ben állapították meg … A főkormányzó úr Krüger SS-Obergruppenführert bízta meg a kitelepülök szállítmányának megszervezésével.”2 A kitelepítést természetesen csak hosszabb idő elteltével lehetett maradéktalanul lebonyolítani. A Krakkóban november 8-án tartott értekezleten, amelyen az érintett területek SS-parancsnokai vettek részt, egyelőre 200 000 lengyel és 100 000 zsidó kitelepítéséről döntöttek, elsősorban a Warta-vidékről.

Frank főkormányzó az 1939. november 25-én Radomban tartott értekezleten a jelenlevőket a következő szavakkal világosította fel a német megszálló hatóságok kitelepítési politikájának lényegéről: „Ennek az országnak hatalmas koncentrációs területté kell válnia, amely képes befogadni, szétosztani és elhelyezni két és fél-hárommillió lengyelt és zsidót; ezek nincsenek hozzászokva a tiszta és rendes élethez. Jobb a lengyeleket itt pusztítani el teljesen, semhogy egy lengyel is megmaradjon Németországban.”3

A lakosságkitelepítés kegyetlen, embertelen módszerét a hódítók a történelem folyamán gyakorta használták a leigázott ellenfél béklyóba verésére. Ez a kitelepítéspolitika, amit a hitlerista hatalmi szervek rögtön a háború elején megindítottak a lengyel területeken, egész népcsoportok biológiai megsemmisítését és az „új Európa” új társadalmi értékrendszerének kialakítását szolgálta, amelyben az „ember”, mint értékkategória, a magasabb rendű fajnál kezdődött.

A tömeges kitelepítés lebonyolítására kijelölt hadigépezet a kitűzött időpontban meg is indult. Hajnali órán váratlanul, rajtaütésszerűen lepték meg a kitelepítéssel sújtottakat. Voltak, akik ijedtükben pizsamában, papucsban rohantak ki a házból. Csak kézipoggyászt vihettek magukkal, személyenként 12,5 kilót, 1940 tavaszától 20-30 kilót. Pénzt és ékszert tilos volt magukhoz venni, kezdetben a lengyeleknél 200, a zsidóknál 100 zlotyt hagytak, később 10 márkát. Az utcán 10-20 perc alatt összeterelt emberekre sok esetben hosszú gyaloglás várt, majd mielőtt vagonokba szállhattak, személyes motozásnak vetették alá őket. Akinél találtak valami tiltott holmit, helyben agyonlőtték. Az 1939. november 10-én hozott rendelet értelmében a kitelepített zsidó és lengyel lakosság vagyona a Német Birodalomra szállt. Egyes helyeken a hatóságok még arra is ügyeltek, hogy a hátrahagyott lakásokban rend legyen.

Az evakuálásra visszaemlékezők hátborzongató esetekről számolnak be. Előfordult, hogy a leplombált vagonokban egy hétig is zárva tartották az embereket, s az éhségtől és szomjúságtól meggyötört páriák ájultan zuhantak ki a vasúti kocsikból. Útközben sokan meghaltak. Az elborzasztó beszámolók hatása alól maga a főkormányzó sem tudta teljesen kivonni magát. Kormányának egyik, 1942. decemberi ülésén tartott beszédében többek között így idézte fel az eseményeket: „Uraim, bizonyára emlékeznek azokra a szörnyű időkre, amikor emberekkel megrakott tehervonatok érkeztek a főkormányzóságba, s a vagonok hullákkal voltak színültig megtelve.”4

Nagy volt a riadalom és a kétségbeesés a főkormányzósági lakosság körében is. Az ott állomásozó egyik katonai ezred jelentése a következőképpen számol be a hangulatról: „A kitelepítés különleges és tartós nyugtalanságot keltett a lakosságban. Érthető, hogy ezek az éhségtől meggyötört, fennmaradásukért küzdő emberek nyugtalanul tekintenek az áttelepülők tanácstalan, lakásaikból éjszaka kirángatott, mezítelen és éhes tömegére, azokra, akik kétségbeesetten könyörögnek tetőért a fejük fölé. Nagyon is érthető, hogy határtalan gyűlöletet éreznek olyan szállítmányok érkezésekor, amikor a tömegesen éhenhalt gyerekekkel és a csontsovány emberekkel teli vagonok látványa tárul eléjük.5

A háború elején még nem minden esetben tanúsítottak egyértelműen eltérő magatartást a lengyelekkel és a zsidókkal szemben. A kegyetlenség, a terror egyformán irányult mindenki ellen, bár a zsidókkal szemben kezdettől fogva könyörtelenebbek voltak az SS-katonák. A lényeges változás azonban a szeptemberi hadjárat vége felé következett be, miután a felsőbb SS-vezérkar már a háborút megelőzően és a háború első heteiben mindent megtett, hogy feloldja beosztottjainak minden ilyen irányú gátlását.

Bár a megszálló hatóságok drákói eszközökkel próbálták végrehajtani az evakuálást, 1939. december közepéig csak 80 000 lengyelt és zsidót sikerült elhurcolniuk. A lakosság ellenállása, a tömeges menekülés, a kiürített területekre való visszaszivárgás és az ezekkel ilyen esetekben alkalmazott tömeges kivégzések már nemcsak a lakosság körében okoztak kétségbeesést és anarchiát, de katonailag is kezdtek veszélyessé válni. A kitelepítés kedvezőtlen tapasztalatai nagyobb óvatosságra intették a német biztonsági szerveket. Az RSHA főnöke, Reinhard Heydrich, 1939. december 21-én az RSHA IV. ügyosztályán speciális referenst bízott meg a kitelepítési ügyek irányításával: a referens Adolf Eichmann SS-Hauptsturmführer lett, helyettese Günther SS-Hauptsturmführer. Az 1940. január 30-án Heydrichnél tartott értekezleten ütemtervet dolgoztak ki a kitelepítések zökkenőmentes lebonyolítására. Frank 1940 márciusában elégedetten közölte munkatársaival, hogy Berlin lemondott az egy éven belüli kitelepítés tervéről, ami elsősorban a főkormányzóságot sújtotta volna.

*

A félelemnek és a terrornak az a légköre, amelyet a német megszállók szinte napok alatt teremtettek Lengyelországban, kedvezett a nácik egyik legfőbb céljának, a zsidókérdés „végleges megoldásának” eléréséhez.

A zsidókérdés „megoldása” a hitleri politikában több fázison ment keresztül. Hitler hatalomra kerülését követően megoszlottak a vélemények magán a nemzetiszocialista táboron belül is. Gazdasági, népességpolitikai, fajpolitikai indulatok és elképzelések ütköztek egymással. Göring a zsidóknak a gazdasági életből való mihamarabbi kiszorítását szorgalmazta, Goebbels pedig azt követelte, hogy fosszák meg őket létfeltételeiktől. Hans Höhne a Der Spiegelben 1966-ban megjelent figyelemreméltó cikkében különösen Goebbels szerepére figyelmeztet.6

Természetesen az első időkben Németországnak még feltétlenül számolnia kellett a nemzetközi közvéleménnyel. 1938-ig a nácik elsősorban arra törekedtek, hogy elősegítsék a németországi zsidóság Palesztinába települését. Ennek érdekében még bizonyos cionista körökkel is együttműködtek: a zsidó nemzettudat felébresztésével próbálták meggyorsítani a kitelepülést. Bécsben, Prágában, majd Berlinben zsidó emigrációs hivatal alakult. 1938 szeptemberéig Németországból 250 000, Ausztriából 147 000, a cseh területről 30 000 zsidó emigrált. Eltávozásuk érdekében sok esetben azt is engedélyezték, hogy a vagyonukat magukkal vihessék.7

1938-1939-ben azonban a mind tömegesebbé váló zsidó pogromok már arra figyelmeztettek, hogy a kormány zsidóellenes politikája szélsőséges formákat ölt. Az 1938. november 9-ről 10-re virradó éjszaka, az ún. Kristallnacht, mintegy ürügyül szolgált arra, hogy a kérdés „megoldását” az SS és a biztonsági szervek vegyék a kezükbe.

Ezt követően a zsidókkal szembeni tömeges megtorlás, a gyilkosságok, a letartóztatások, a vagyonelkobzások, a gyújtogatások a németországi hétköznapok állandó jelenségeivé váltak.

Heydrich már 1938. november 12-én több mint száz zsinagóga megszentségtelenítéséről és felgyújtásáról, 7500 zsidó üzlet összezúzásáról, több tucat ember lemészárlásáról adott jelentést. Több mint 20 000 zsidót vittek koncentrációs táborokba. A nürnbergi per anyagai szerint ezekben a napokban 60 000 zsidót hurcoltak el Németországban a lakóhelyéről.8

Hogy pontosan kinek vagy kiknek az elképzelése kerekedett felül az adott időszakban, azt nehéz kinyomozni. Höhne említett cikkében utal rá, hogy a későbbiekben is volt nézeteltérés illetékességi kérdésekben Goebbels, Göring és Himmler között. Valójában túlságosan nagy eltérés nem lehetett elképzeléseikben.

Hermann Göring már 1939. január 24-én utasította Heydrichet, hogy a körülményeknek megfelelően kitelepítéssel vagy kényszeremigrációval készítse elő a zsidókérdés megoldását.9 Hitler pedig 1939. január 30-án a Reichstag ülésén mondott hírhedt beszédében bejelentette, hogy az új világháború során Európában kiirtják a zsidóságot. 1939-ben sorra születtek azok a rendelkezések, amelyek megtiltották a zsidóság számára az ipari és kereskedelmi tevékenységet és korlátozták szabad mozgásukat.

A német-lengyel háború és Lengyelország katonai megszállása után megindított kitelepítések olyan bonyolult és a külföld számára áttekinthetetlen viszonyok közepette folytak, hogy a nácik viszonylag könnyen és különösebb következményektől nem tartva, foghattak hozzá mind a lengyel, mind a zsidó lakosság tömeges lemészárlásához. Az emberi élet, ha lengyelé, már alig volt érték a szemükben, de ha zsidó, úgy egyáltalán nem.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

“Lengyelek és zsidók a főkormányzóságban” bejegyzéshez 7 hozzászólás

  1. Mi a covid 19?
    Cionisták ránéztek a statisztikára a monitoron látták fogytában minden.
    Gondolták nekik tobb marad.

    A gojok kezdenek felébredni a cionisták átverésébol.

    Egy példa az oreg Bogdán bement a korházba inhuvejgyuladással.
    A családja a hanvait kapta vissza .
    Boncolás nincs
    Temetés nincs
    Hanvasztás van.

    Az indok Covid 19 járvány van.

      1. FSB kulugyi akták kazárfoldrol.
        te ebböl a temabol hasonlot videot mar tettel ki Medvegyevvel kapcsolatba ,
        mit tudsz meg ? kerek infot ha van .

  2. “Wallenberg gyárat épített a rabszolgamunkások számára”

    A második világháború alatt Marcus Wallenberg a német IG Farbennel és a német állammal együtt alumíniumgyárat épített a norvég Heröyában. A gyárban pedig a munkaerő egynegyede rabszolgamunka volt – derül ki egy új kutatásból, amelyet a TV8 Finansnytt olvasott.
    1941-ben Marcus Wallenberg a Norsk Hydro igazgatóságának elnöke volt. IG Farbennel és a német állammal együtt úgy döntöttek, hogy Heröyában alumíniumgyárat építenek. Az alumínium kulcsfontosságú alapanyag volt a német háborús termelésben – alumínium nélkül, repülőgép nélkül.

    A száműzetésben élő norvég kormány erőteljesen tiltakozott a gyárépítés ellen. Ennek ellenére Stockholm egyéni bankja 11,2 millió hitellel lépett be.

    A gyár tulajdonosa a Norsk Hydro volt, ahol Wallenberg volt az elnök, IG Farben és a német állam. A német állami tulajdon az alumíniumgyárban részben a francia zsidók által ellopott részvényekből származott.

    A svéd kormány számára az építkezés nem volt ellentmondásos, mivel a könnyűfém-gyártás egy részét a svéd ipar kapja.

    – Svédországot nem tekintették a háború részének. A döntéshozók csak a svéd igényeket vizsgálták – mondja Klas Åmark, a Stockholmi Egyetem történelem professzora.

    1943-ban a gyár dolgozóinak legalább egynegyede kényszermunkás volt többek között a Szovjetunióból, Norvégiából és Lengyelországból. Ugyanakkor a gyárban több svéd technikus is volt a helyszínen.
    Az információ az Élő történelem kiadásában megjelent “Egy (nem) erkölcsi kereskedelem” jelentésből származik.

    Ha Marcus Wallenberg tudott a kényszermunkáról, az nem ismert. Világos, hogy a gyár mind a száműzetésben élő norvég kormány, mind a szövetségesek szeme volt. És 1943-ban az üzemet annyira megrobbantották, hogy működésképtelenné vált.
    Mer om källtexten
    Källtexten krävs om du vill ha ytterligare information om översättningen

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .