A Nürnbergi huszonkettő

Nem maradhatnék?”

Most már semmi akadálya sem volt, hogy Fritzsche, von Papen és Schacht szabad emberként elhagyja a börtönt. Amikor azonban a fölmentő ítéletet kihirdették, a németek között elégedetlenség és zúgolódás támadt. Az újságok különkiadásai nyomán tömegek gyülekeztek az Igazságügyi Palota elé, miközben azok hárman boldogan nyilatkoztak a sajtónak.

Egy amerikai katonatiszt, aki beszélt németül és elvegyült az odakint várakozó tömegben, bejött, és közölte: „Ez nagyon könnyen lincseléssé változhat. Egyikük-másikuk odakint majd megpukkad a dühtől, amiért ezeket eleresztették.”

Az idősebb németek, akik emlékeztek a nácik hatalomra jutása előtti időkre, úgy érezték, ütött a bosszúállás órája. De más jelentések is érkeztek hozzám, amelyek szerint nagyon is reális volt az a veszély, hogy ezt a három embert lepuffantják vagy agyonverik. Ebben a pillanatban kopogtattak az ajtómon. A három felmentett visszatért a zárkájába – jelentette egyik tisztem. Meghallották a kinti lármát, ezért most védelmet keresnek a börtönben.

Törvényes jogom nem volt, hogy továbbra is börtönben tartsam őket, ezért felszólítottam mindhármójukat, hogy írásban adják be kérelmüket. Mindhárman azt kérték, hogy még egy éjszakára itt maradhassanak; kérték továbbá, hogy szállítsuk el őket a börtönből biztos menedékhelyre és útközben is gondoskodjunk biztonságukról.

Megpróbáltam kapcsolatba lépni védőügyvédeikkel, hogy ők is adjanak be hasonló kérelmet védenceik nevében; von, Papen ügyvédje azonban már eltávozott. Kínos dolog volt a börtönben tartani őket – még ha védelmi célokból is mivel ezekben a robbanásig feszült időkben annak a rémhírnek adhattunk tápot, hogy törvényes felmentésük után továbbra is lakat alatt vannak. Elég lett volna egyetlen helytelen intézkedés, hogy a dologból „ügy” legyen.

Megpróbáltam telefonálni a II. hadtest parancsnokának, Geoffrey Keyes tábornoknak. Ő azonban nem volt az irodájában, ezért vezérkari főnökének diktáltam le egy üzenetet, aki fölvette, de tiltakozott:

„Semmilyen felelősséget sem vagyok hajlandó vállalni ebben az ügyben.”

„Ezzel teljesen tisztában vagyok – feleltem. – Pusztán csak tudassa Keyes tábornokkal, hogy mit határoztam. Neki módjában áll ellenintézkedést tenni, ezek az emberek pedig addig is biztonságban vannak.”

Idegborzoló nap volt. Elég bajom támadt a kivégzésre várókkal is, most pedig itt ténfergett ez a három beijedt alak, aki visszabújt a cellájába. Fáradtan dőltem le az ágyba.

Éjféltájban csengett a telefon. Aggályoskodó tábornok keresett a főhadiszállásról. „Csak azt akarom tudomására hozni – mondta -, hogy az ön intézkedéséért semmiféle felelősséget nem vállalok.”

Visszafeküdtem az ágyba. Megint csengett a telefon. Ezúttal egy másik pánikba esett tábornok jelentkezett. S ismét elhangzott a felelősségelhárító nyilatkozat.

A hajnali órákban harmadszor is felhívtak, most már egy harmadik tábornok a főparancsnokságról. Akárcsak a többieknek, neki is csupán egyetlen dolog járt az eszében: nem akart semmibe se belekeveredni. De ezúttal már elveszítettem a türelmemet. „Önnek – mondtam a harmadik tábornoknak – semmiféle hatásköre nincsen. Ön kizárólag Keyes tábornok aktatologatója, s ezért egyáltalán nem veheti magára a felelősséget, hogy akár így, akár úgy döntsön bármiben is. Most pedig hagyjon aludni!”

Amikor Keyes tábornok visszatért szálláshelyére, telefonon közölte velem, hogy teljes mértékben helyesli intézkedésemet, s továbbra is megítélésemre bízza az ügy elintézését. Ezt később írásban is megerősítette. Fritzsche másnap közölte, hogy rokonai helyet találtak számára, s hajlandó eltávozni. Sötétben hagyta el a börtönt. Később azonban a német rendőrség azt tanácsolta neki, hogy térjen vissza Nürnbergbe, ő pedig vissza is tért.

Schacht a városon kívül talált magának lakást, s kijelentette, hogy oda megy. A nürnbergiektől annyira tartottak valamennyien, hogy ő is a sötétség leple alatt osont ki, a házhoz pedig, ahová költözött, őrt állítottak. Saját kérésére 48 óráig nem értesítettük a sajtót távozásáról. A sajtócsoport két tagja – mint később rájöttem – azt tervezte, hogy kizárólagos joggal „megszerzi” Schacht visszaemlékezéseit. Egyikük a vállalkozó szellemű amerikai újságírónő volt, Margaret Higgins, a másik pedig a londoni „Daily Express” riportere. Mi azonban még időben értesültünk erről, és Miss Higgins végül feladta a tervét, mivel belátta, hogy egyrészt életveszélybe sodorhatja Schachtot, másrészt engem is arra kényszeríthet, hogy megtiltsam írása leközlését.

A börtönben hármójuk közül már csak a hosszú, csőrforma orrú, csillogó szemű von Papen maradt, akit valaki a sátánhoz hasonlított, „amint titokzatosan és gonoszul ólálkodik a nagyvilágban”. Az igazság az volt, hogy von Papen az ördögnek sem kellett.

A szabadlábra helyezése utáni három hétben először az a német város tagadta meg tőle a letelepedési engedélyt, amelyet otthonaként jelölt meg. Aztán azt kérelmezte, hogy a francia zónába mehessen, de a franciák nem fogadták be. Végül felajánlottuk, hogy menjen az orosz zónába, ezt a javaslatot viszont ő hárította el. Attól félt, hogy az oroszok vagy nem eresztik be, vagy elbánnak vele. Az angolok is mentegetőztek, von Papen nekik sem kellett.

Végül aztán levelet írt nekem: „Kapcsolatba léptem néhány bajorországi barátommal …, de még nem kaptam tőlük választ.” Ugyanakkor egy bizonyos Adam úrtól ajánlatot kapott, hogy telepedjen meg nála Nürnbergben az am Maxfeld 198-ban. Tehát csak az amerikai zónában maradhatott. Közöltem vele: „Végső esetben odaköltözhet. Úgy látom, ön már senkinek sem kell ezen a világon.” Végül is utálkozó arckifejezéssel elhagyta a börtönt egy őr és a helyi német rendőrparancsnok kíséretében. Amikor lehajtott fejjel kilépett a kapun, ügyvéd fia, von Papen százados lépett mellé. (Von Papen egyébként a börtönben végighallgatta a jövés-menést Göring öngyilkosságakor, hallotta elítélt társainak lépteit, amikor azok az akasztófa alá mentek, s hallotta a süllyesztők csapódását. Teljesen szenvtelen maradt.)

Seyss-Inquart is írt nekem egy levelet a cellájából. „Andrus ezredesnek! Az a kérésem – s meggyőződésem szerint Franknak és Sauckelnek ugyanaz az álláspontja -, hogy továbbra is engedélyezzék a reggelenkénti hideg zuhanyt. Kétségtelen, hogy ez jó hatással van mind testi, mind lelkiállapotunkra.

Az a kérésem továbbá, hogy a halálraítéltek napközben találkozhassanak olyasféleképpen, mint az ítéletek kihirdetése előtt. Megemlítem, hogy mint Hollandia Reichskommissarja (birodalmi biztosa), magam is gyakran engedélyeztem ilyesmit, s sok köszönőlevelet is kaptam érte.

Biztosítom Önt, ezredes, hogy mind én magam, mind pedig társaim nyugodtan tekintünk az elkövetkező elkerülhetetlen és bizonyos értelemben szükséges esemény elébe, és semmi olyat nem teszünk, ami megnehezítené az Ön dolgát.

SEYSS-INQUART”

A 11-es számú zárkában Sauckel a „maga mentségét” írta; utolsó szavait hozzám, feleségéhez, a német Ellenőrző Tanácshoz és másokhoz intézte. Ezt írta:

„Soha életemben a leghalványabb gondolat vagy szándék sem merült fel bennem háborús bűnök vagy emberiesség elleni bűnök elkövetésére, sohasem adtam utasítást ilyesmire, sohasem tűrtem el ilyesmit.

A munkaügyi megbízatás a háború alatt olyan feladat volt számomra, amelyet sem vissza nem utasíthattam, sem nem vitathattam.

Mindent megtettem annak biztosítására – s ez parancsaim és a tanúvallomások alapján bizonyítható is -, hogy a feladatot a legkorrektebb módon hajtassam végre.

Németország számára ez a program nemzeti szükségszerűség volt. A munkaerő olyasfajta szabályozása nélkül, amilyennek a végrehajtását nekem megparancsolták, nemcsak Németország puszta léte került volna súlyos veszedelembe, hanem a megszállt területek lakosságának is a munkanélküliség borzalmaival kellett volna szembenéznie. Ráadásul a német nép és a megszállt területek lakosságának ellátása is lehetetlenné vált volna.

FRITZ SAUCKEL”

A feleségek most engedélyt kaptak, hogy „beszélőn” találkozhassanak férjeikkel, Göringet minden álló nap meglátogatta a felesége, a dróthálón keresztül beszélgetett vele. Megkérdezte: „Megfoghatnám a férjem kezét?” A válasz most is csak egy lehetett: nem. A kézfogás vagy a csók újabb lehetőséget kínálhatott öngyilkosságra alkalmas eszközök átadására. Hess makacsul visszautasította, hogy akár feleségével, akár családtagjaival találkozzék.

Ezután a nevek helyett számokat helyeztünk a cellák ajtajára. Akiket elítéltek, többé nem vádlottak voltak, hanem rabok. Rabruhát is viseltek. Hesst láthatóan felvillanyozta, hogy megmenekült a haláltól, de továbbra is színészkedett. Egyik alkalommal, amikor a börtöntiszt nevén szólította, Hess – aki éppen söpört – vigyázzba állt, s a seprűt fegyverként tartotta a kezében. „Uram, itt nincsen semmiféle Hess. Ha azonban az ilyen meg ilyen számú rabot keresi, az én lennék!”

O’Connor atya és Gerecke tiszteletes fáradhatatlanul járták az elítéltek zárkáit. Az elítéltek közül egyesek napjában négyszer-ötször is magukhoz hívták a papokat. Gerecke tiszteletes attól tartott, hogy ha valaki egyáltalán összeroppan, az Sauckel lesz, aki teljesen elhagyta magát.

Az imák új jelentéssel telítődtek és sürgősebbé váltak.

Végül Göring is megtört. Gilbert jelentése szerint „a színdarabnak vége, többé nem akarja lehengerelni vádlott-társait”. Frank nyugodt volt és csendes, a közelgő véget bizonyos rezignációval és filozofikus lelkiállapottal szemlélte.

Jodl titkos és „személyes” kérelmet terjesztett be, hogy testét külön temessék el egy általa megnevezett helyen, de kérését elutasították.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

“A Nürnbergi huszonkettő” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. A Germánoknak megjott az esze. Az FSB már korábban adott át adatokat a Budapesti alvilágrol akik irányitásuk alá vonták a politikát.

    A GERMÁN UGYÉSZSÉG ELFOGATO PARANCSOT ADOTT KI A CIGÁNY KAZÁR
    BALOGH sÁNDOR ELLEN,aki Orsos viktor egyik háttér mentora.

    Természetesen segitjuk a germánok munkáját Balogh levadászásában.
    Europa kozepérol kisoporjuk a mocskot.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .