A Nürnbergi huszonkettő

Figyeljék Rudolf Hesst

Mindent elkövettünk, hogy kellő figyelemmel kísérjük és fenntartsuk a vádlottak normális elmeállapotát. Kelley őrnagy, az elmeorvos, állandóan hangoztatta, milyen fontos a testmozgás ahhoz, hogy a foglyok kiállják a rájuk nehezedő hatalmas pszichológiai nyomást. „Az effajta feszültség felborítja az endokrin egyensúlyt, tehát zavart okoz a belső elválasztású mirigyek működésében, ami viszont határozott pszichés változásokhoz vezet! – mondta nekem. – Ezeket a hatásokat csakis a szabadban végzett testgyakorlással lehet »kivédeni«. Valamennyi fogolynak mozognia kell, kiváltképp Hessnek, Keitelnek, Ribbentropnak és Sauckelnak.” A doktor korábban Göringnek is testmozgást írt elő normális elmeállapotának fenntartása érdekében. Én pedig mindent megtettem, hogy tanácsa szerint járjak el.

Kelley őrnagy jelentette, hogy Hess még mindig gondot okoz; továbbra is különösen viselkedik, naponta két könyvet olvas ki – legnagyobbrészt a tárgyalóteremben -, s nem törődik semmivel, ami körülötte történik. Hess mindvégig ki is tartott e mellett a magatartás mellett. Testsúlya nem csökkent, de az orvosok jelentették, hogy nem eszik eleget. Mindenfajta kezelést elutasított, még vitamintablettát sem akart szedni. Kelley őrnagynak kijelentette: „Ha nem akasztanak fel, otthon majd meghízhatom, ha pedig fölakasztanak, mit számít, ha többet eszem és több gyógyszert szedek, mint amennyire éppen kedvem van?” Hess hisztériás gyomorgörcsei megszűntek. „Húsz év óta először érzem, hogy javul az állapotom” – mondta vidáman.

De mitől javult volna az állapota? „Gyógyulását azoknak az apró méregadagoknak a homeopatikus (hasonszenvi) hatásával magyarázza – írta Kelley őrnagy jogos kétkedéssel —, melyeket saját szavai szerint az ételébe tesznek.” Hess mindig szilárdan hitt az okkult jelenségekben, az asztrológiában, a szuggesztív és a természetes gyógymódokban. Rengeteget beszélgetett ezeknek a „gyógymódoknak” az alkalmazóival; még egy természetes gyógymódokat alkalmazó kórházat is elneveztek róla. „Angliai repülőútja feltűnésvágyból eredő gesztus volt – folytatta Kelley őrnagy -, melynek sikertelensége súlyos paranoid reakciók kialakulásához vezetett, az angolokra vonatkoztatott üldözéses képzetekkel. Bizonyos részleges emlékezetkiesést is kialakított magában, s ahogyan az elmélyült, a paranoid reakciók megszűntek. Második angliai öngyilkossági kísérlete után emlékezete feltisztult, viszont visszatértek a paranoid képzetek. Ezek a képzetek aztán ismét szétoszlottak az emlékezetkiesés újbóli kifejlődésével, s ez volt a helyzet ideérkezésekor. A törvényszék előtt tett nyilatkozata hisztériás, színpadias reakció volt. Az a megállapítása, hogy az emlékezetkiesést tudatosan idézte elő, egybevág a korábban az angoloknál tett hasonló nyilatkozataival.

A gondos vizsgálatok kimutatták, hogy Hess emlékezetében valóban vannak amnéziás területek. Ő maga is elismeri, hogy időnként képtelen visszaemlékezni bizonyos eseményekre, s ez a tünet hosszú éveken át újra és újra megismétlődött. Paranoid reakciói jelenleg egészen minimálisak, de szerfölött valószínű, hogy növekedni fognak. Jelenleg a tudatos és a tudattalan határán helyezkednek el. Hess megfelelően józan ahhoz, hogy maga is ésszerűtlennek tartsa az ételmérgezés gyanúját. Ezek az elképzelések mégis visszatérnek. Valahányszor elveszíti szóban forgó józan belátását, reakciói kétségkívül az angliaiakhoz lesznek hasonlóak. Azt sem szabad elfelejteni, hogy amíg öngyilkossági kísérletei közül az egyik jellegzetesen hisztériás volt, a másikat viszont egyértelműen komoly szándékkal követte el, bár egyben végletesen színpadias módon is. Ezek alapján hihető, hogy harmadszor is öngyilkosságot kísérel meg. De az is lehet, hogy amnéziáját fejleszti ki újra, s nagyon valószínű, hogy újabb hisztérikus magatartást alakít ki.”

Letettem a jelentést. Éppen most, amikor már gratuláltam magamnak, hogy Hesst kipipálhatom a „megoldandó problémák” listájáról, foglyom megint csak föliratkozott.

Kelley őrnagy pedig, különös tekintettel az igazságszolgáltatást kijátszó öngyilkosságok lehetőségére, tovább írta jelentéseit minden egyes fogolyra kiterjedő részletes vizsgálatairól. Úgy tapasztalta, hogy Keitel „a németek mélységes megaláztatását érzi magára nehezedni”. Keitel háromszor is említette, hogy a Hitlerrel való együttműködés idején öngyilkos akart lenni. „Jelenleg … nincs miért élnie, következésképp ő az egyik legvalószínűbb öngyilkosjelölt” – közölte a pszichiáter.

„Az a meggyőződése azonban, hogy jó katona, s ez visszatarthatja az öngyilkosságtól, ahogyan eddig is visszatartotta. Nagyon valószínű, hogy foglalkozik a gondolattal, de nem hajtja végre, mivel az még nagyobb szégyenbe taszítaná. A tanúvallomások mélységesen fölkavarták, s gyakran van szüksége levezető időszakokra, hogy megszabaduljon az érzelmi feszültségektől.”

Keitelt azzal vádolták, hogy hamis híresztelések, valamint rádióadások és csapatmozdulatok segítségével nyomást gyakorolt Ausztriára. A következő kijelentést is fejére idézték: „Megváltoztathatatlan elhatározásom, hogy a közeljövőben Csehszlovákiát katonai erővel eltiprom!”

Kelley őrnagy hosszasan beszélgetett a betegeskedő von Neurathtal is, akinek súlyos szívpanaszai voltak. „Neurath igen értelmes, és bizonyára képes lesz összeroppanás nélkül szembenézni a per következményeivel” – írta róla.

(Kelley őrnagy alapos vizsgálatai igencsak érdekelhették volna az egészségügyi alakulatok főparancsnokságát Washingtonban, ahonnét az a kérelem érkezett, hogy küldjünk szövetmintát a felakasztott elítéltek agyából. Hátborzongató kérésüket sohasem teljesítettük.)

Mi volt a helyzet Göringgel? „Sorsával filozofikus módon néz szembe – jelentette az elmeorvos. – Arra számít, hogy fölakasztják, de nem merültek fel nála pszichiátriai problémák. Aligha várható, hogy összeroppanna, s ahogyan a bizonyítékok fölhalmozódnak, egyre jobban megkeményíti magát, hogy szembenézhessen velük. Nem kétséges, hogy problémák nélkül csinálja végig a pert.”

A pszichiáter úgy találta, hogy Funk, aki aranyfogakat és fogtöméseket halmozott fel a vezetése alatt álló Reichsbankban, gyakran sír, és érzelmileg labilis. „Bámulatos mennyiségeket fogyaszt a szóda-aszpirinből vagy bármely más gyógyszerből. Valamennyi gyógyszer jó hatással van rá, ha pirulák formájában és gyakran szedheti. Pszichiátriai problémát nem jelent, bár ahogyan a ránehezedő nyomás növekszik, erős érzelmi kitöréssel reagálhat.”

Dönitz főtengernagy, aki parancsot adott az elsüllyesztett hajók legénységének meggyilkolására, Kelley szerint „jó eszű ember, igen jó eredményt ért el az intelligenciavizsgálaton, alkotó munkára képes elme, van fantáziája, és intenzív lelki életet él. Az utóbbi időben igen megrendült, amikor tudomást szerzett a zsidóüldözésekről, gyilkosságokról és más atrocitásokról. Valaha úgy vélekedett, hogy Hitler különösen önálló gondolkodású, egyenes, egyszerű és nyílt ember volt, most viszont látja, hogy csak jelleme egyik oldalát mutatta neki. Ő maga elég erős ahhoz, hogy végig elviselje a pert.”

Frank, Lengyelország volt főkormányzója, az ottani terroruralom irányítója, rettegése elől Kelley szerint „a vallásosságba menekül. Alapvetően bűnösnek érzi magát, de amióta visszatért az egyházhoz, egyre fokozódó ájtatossággal védekezik. A bűnök terhét saját válláról az egyházra hárította, s úgy érzi, halála megfelelő bűnhődés lesz. Jelenleg nem foglalkozik az öngyilkosság gondolatával … A kockázat nem nagy, hacsak valamilyen érzelmi nyomás össze nem roppantja védőburkát. Tudatában van tettei iszonyatos voltának, s türelemmel várja kétségtelen sorsát.”

Frick, a nácik szervezési specialistája és fő bürokratája, aki parancsot adott a „haszontalan állampolgárok” elpusztítására, Kelley szerint pszichiátriai szempontból érdektelen volt. „Javíthatatlan náci, aki saját tetteit egyrészt azzal mentegeti, hogy a kiadott parancsokért Hitlerre hárítja a felelősséget, másrészt azzal igyekszik kimagyarázkodni, hogy amit tett, azt Németország javáért tette.”

Fritzsche, a rádiópropaganda főnöke időnként „valósággal búskomor” volt. „A számára terhelő anyagok tárgyalása folyamán gondos ellenőrzésnek kell alávetni – tanácsolta az őrnagy. – Fritzsche könnyen hajlamossá válhat az öngyilkosságra, ha túl nagy nyomás nehezedik rá.”

Jodl, aki az agresszív háború katonai terveit készítette, s aki Észak-Norvégiában felégettette a lakóházakat, erősen introvertált személyiség volt; visszavonultságát csak a legnagyobb nehézségek árán lehetett áttörni. „Belső világa elég erős ahhoz, hogy mindvégig ki tudjon tartani.”

Kaltenbrunnert – aki bevérzésével ismét kórházba került – hadifoglyok, zsidók és egy francia tábornok kínzásával és meggyilkolásával vádolták. Az alapvetően agresszív személyiségűekre gyakran jellemző reagálástípust mutatta. „Kemény tartása kezd összeroppanni – jelentette Kelley -, s újabb betegsége kétségkívül hozzájárul érzelmi labilitásához. Ez az ember ahhoz a típushoz tartozik, amely, ha jól mennek a dolgok, kemény és ellentmondást nem tűrő, ha azonban bajban van, képtelen szembenézni a következményekkel. Ezért úgy kell tekinteni, mint lehetséges öngyilkost.”

Von Papen, a hajdani bécsi követ, aki céljai megvalósításában sohasem riadt vissza a csalástól és a fenyegetéstől, rendkívül kiegyensúlyozott ember volt; a diplomáciai pályán eltöltött évek megtanították, hogyan kell elrejteni érzéseit. „Semmi sincs a kedélyállapotában, ami eltérne a normálistól – jelentette Kelley és valószínűleg sohasem lesz igazán lehangolt.”

Valamennyiük közül talán Raeder reagált a legrosszabbul a bebörtönzés tényére. „Ingerlékeny és panaszkodásra hajló személyiség, intelligens, de érzelmileg nem túlságosan stabil” – mondta róla Kelley. Raeder építette ki és irányította a német hadiflottát; azzal is vádolták, hogy a tengeralattjárókkal semleges és fegyvertelen kereskedelmi hajókat süllyesztett el, az életben maradt legénységet pedig legéppuskáztatta. „Eddig jól elviselte a pert – írta Kelley -, időnként azonban erős izgalomba jön, és mérsékelten lehangolt. Ennek ellenére bizonyára képes lesz, hogy kitartson, s az ítéletet valószínűleg súlyosabb reakciók nélkül fogja tudomásul venni.”

Ribbentrop volt az „egyik leggyengébb személyiség az egész csoportban”. „A hajdani külügyminiszternek, aki közölte a hivatalnokokkal, hogy »a zsidókat vagy ki kell irtani, vagy koncentrációs táborokba kell zárni”, egész életében egyetlen önálló gondolata sem volt – állapította meg Kelley a vele való beszélgetések után. – Cellája magányában – írta a pszichiáter – képtelen bármilyen célszerű döntést hozni. Miközben a védekezésén dolgozik, állandóan ide-oda topog, s az ítélet egészen biztosan meglepetés lesz számára. Nem érzi magát különösképpen bűnösnek, Hitlerrel szemben pedig továbbra is lojális. Gyakran lehangolt, és érzelmi labilitása alapján az egyik legvalószínűbb öngyilkosjelölt. Az is lehet azonban, hogy ha megkapja az ítéletet és a nyomás alól felszabadul, eredeti agresszivitása is visszatér. Ha ez következik be, az ítélettel viszonylag bátran fog szembenézni. Ugyanakkor az is lehet, hogy a végén összeroppan.”

Rosenberg – pszichiátriai szempontból – az az ember, „aki egész életét a realitásoktól távol levő filozófia világában töltötte el. Jelenlegi, nagyon is valóságos helyzetében képtelen megszervezni életét, s állandóan a fecsegésbe menekül – mondja Kelley jelentése. – Teljesen kétséges, hogy bármiféle büntetés megrendíthesse személyisége alapjait, az pedig nagyon valószínű, hogy nyugalmát az utolsó pillanatig megőrzi.”

Sauckel – Kelley megállapítása szerint – végletesen energikus személyiség volt, akit nagyon megviseltek a börtön korlátozásai. Érzelmileg stabil maradt, de nem volt eléggé értelmes ahhoz, hogy helyzetét teljes valójában felfogja. Sauckel, aki rabszolgasorba hurcolta a megszállt területek emberanyagát, „erősen lojális maradt Németországhoz és Hitlerhez, s e tekintetben nem tartja magát bűnösnek”. A bíróság tudomása szerint ötmillió embert hurcoltatott el kényszermunkára.

Dr. Hjalmar Schacht igen el volt keseredve, amiért őt is bevonták a perbe. Őt sokkal kisebb bűnökkel vádolták, mint a többieket, s sokukkal nyíltan szembe is fordult. Kelley őrnagy szerint: „A többiek annak idején halálra szánták, s most ugyancsak nehezére esik tudomásul vennie, hogy a bíróság mégis cinkosukként kezeli. Ez időnként igen erősen kihat kedélyállapotára.”

Schirach, az ifjúsági vezér, a csoport legfiatalabb tagja Kelley szerint eléggé introvertált volt ahhoz, hogy gondolataiba vagy a költészetbe meneküljön, ha túl nagy nyomás nehezedett rá. Úgy érezte, hogy mindvégig a német ifjúságot kell képviselnie, s kifejezetten várta az ítéletet.

Arthur Seyss-Inquart, az álmos szemű puccsista, aki oly kemény kézzel uralkodott a hollandokon, befelé forduló és tartózkodó volt, érzelmileg pedig rideg. Nem kellett attól félnünk, hogy megpróbál végezni magával.

Speer, Hitler bizalmasa, Kelley megállapítása szerint nyílt, barátságos személyiség volt. „Furcsa módon jobban érdekli az építészet, mint a per. Érzelmi feszültségeinek levezetésére kiváló eszköz a rajzolás. Speer nyugodt, sorsába beletörődött, a körülményekhez alkalmazkodik, feszültségei nincsenek.”

Streicher, a hírhedt zsidóüldöző bizonyára sohasem válik pszichiátriai problémává – jelentette róla Kelley. A pszichiáter szerint Streicher „kiváltképpen földhözragadt és igen mérsékelt intellektus”.

Vajon miről álmodtak a foglyok éjszakánként? Pszichiátereinket és pszichológusainkat nemigen érdekelte, hogy választ találjanak erre a kérdésre; egy ausztrál újságírónőt azonban érdekelte a dolog. Megkérte a húsz német védőügyvédet, hogy ha van idejük, végezzenek ezt illetően egy kis vizsgálatot klienseik között.

Tompán világított cellájuk magányában, éjszakánként, amikor minden elcsendesül, vajon feleségükről álmodnak-e vagy gyermekeikről, netán áldozataikról, Hitlerről, vagy a halálról?

Jellegzetes német pontossággal futottak be a válaszok. A huszonegy vádlott közül nyolcan ugyanarról álmodtak: „Andrus ezredesről.”

Pszichológiai szempontból én voltam számukra mindannak a jelképe, amivel szembe kellett nézniük. A börtönben ülők általában hajlamosak arra, hogy gyűlöljék börtönőreiket. Számukra a börtönőr a bűneikért kijáró büntetés megtestesülése. Minthogy a legtöbb, bűnöző gyáva, gonosztetteiket logikai bukfenccel úgy igyekeznek enyhíteni, hogy a börtönőrt szidják.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

“A Nürnbergi huszonkettő” bejegyzéshez 3 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .