A Nürnbergi huszonkettő

A világ legfeketébb lelkei

Reggelenként az őrségváltás zaja ébresztette a foglyokat. Leváltották az őröket, akik ott álltak minden egyes cella ajtaja előtt, és egész éjszaka figyelték az alvó, vergődő, forgolódó embereket. Világosság szűrődött be a cellák ablakán, és a tompított fényű reflektort, amely kívülről világította meg a cellákat, leoltották.

A foglyok lekászálódtak fekvőhelyükről, nyújtózkodtak, majd hozzáfogtak, hogy megmosdjanak a hideg vízben, melyet a hadifogoly munkások nyújtottak be az ajtók felső részébe vágott nyíláson keresztül. Streicher, aki valaha a világ legnagyobb pornográfgyűjteményét mondhatta magáénak (nem számítva Faruk egyiptomi királyét), az őr szeme láttára meztelenül ugrált cellájában. Az őröket ez mélységesen felháborította. Reggel 7 órakor a kis csapóajtókban edények csörömpöltek; beadták a foglyoknak a reggelit. Tésztafélét vagy kétszersültet nyújtottak be egy katonai csajkában, azután egy kanalat, majd fületlen bádogbögrében a kávét. Fél óra múlva visszatértek a hadifogoly munkások, hogy összeszedjenek és az őrök jelenlétében ellenőrizzenek minden egyes evőeszközt. A kis csapóajtókat becsukták, majd hamarosan ismét kinyitották, hogy benyújtsák a seprűt és a felmosórongyot. Minden fogoly maga felelt zárkája rendjéért. Ezek után a foglyok leültek, hogy olvassanak vagy tovább dolgozzanak a vádirat elleni védekezésükön. Reggel és dél között kaptak még egy bögre friss ivóvizet, vagy ha különösen hideg volt, egy bögre gőzölgő, forró kávét. A hadifogoly munkások és a perbe fogottak között minden érintkezés a legteljesebb csendben zajlott le. Tilos volt beszélgetniük. Tilos volt a beszélgetés akkor is, amikor jött a borbély, hogy megborotválja őket; ilyenkor mindig őr állt a közelben, hogy megakadályozza az esetleges borotvás öngyilkossági kísérletet.

Dr. Pflücker napjában egyszer rendelt. Mindenkit, akinek gyógykezelést igénylő fájdalma, panasza, betegsége volt, átkísértek a rendelőbe. Ezután következett a napi testmozgás ideje. Az őrök és a foglyok levonultak az udvarra, és miközben odalent libasorban körbecsoszogtak rabjaink, odafent átkutatták a cellákat, becsempészett holmikat keresve. Ha valamelyik fogoly könyvet akart kölcsönözni a könyvtárból, maga mehetett érte; sakk-készletek, kártyapaklik is rendelkezésre álltak, hogy legyen mivel eltölteni a hosszú órákat, s napjában egyszer a börtönparancsnok is körbejárt, hogy meghallgassa a kérelmeket, a panaszokat. Von Ribbentrop állandóan panaszkodott. „Képtelen vagyok koncentrálni – siránkozott. – Ettől megbolondulok.”

Az ebédet – amely általában levesből, valamilyen húsételből, főzelékből és kenyérből állt – délben szolgálták fel, a vacsorát pedig pontosan 6 órakor kapták a foglyok. Kedden és pénteken este zuhanyoztak. Este 9 óra 30 percig olvashattak vagy dolgozhattak; ekkor következett a „lámpaoltás”, a külső reflektort pedig ismét leárnyékolták.

Von Ribbentrop „megbolondulási” panaszait egyáltalán nem hagytuk figyelmen kívül. A pszichiáter és a pszichológus fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy a foglyokat jó elmeállapotban tartsák; ezenkívül volt két papunk is, a legkiválóbbak, akiket csak egy börtönparancsnok kaphat. Úgy jöttek a börtönbe, hogy tudták: a világ legfeketébb lelkeivel lesz dolguk. Minden áldott nap ott munkálkodtak börtönbeli híveik között. Henry Gerecke főkáplán, a lutheránus lelkész nyáját a következő báránykák alkották: Göring, von Ribbentrop, Keitel, Frick, Funk, Schacht, Dönitz, Raeder, von Schirach, Sauckel, Speer, von Neurath és Fritzsche. Sixtus O’Connor páter őrködött a katolikus Kaltenbrunner, Frank, von Papen és Seyss-Inquart lelkiüdvén. Hess, Rosenberg, Streicher és Jodl felekezeten kívüliek voltak.

Gerecke tiszteletes nem is lett volna köteles Nürnbergbe jönni. Ez a német-amerikai, köpcös, mosolygós ember Münchenben szolgált a 98-as hadi kórháznál; éppen eleget látott már a háborúból és éppen elég szolgálati pontot gyűjtött ahhoz, hogy visszatérhessen az Egyesült Államokba. Tudomásomra jutott, hogy lutheránus, folyékonyan beszél németül és igen hivatásszerető ember. Amikor a tábori fő káplánhoz beadtam kérelmemet, hogy Gereckét hozzám osszák be, közölték vele, hogy a döntés az ő kezében van. „Hogyan is lehetne hatással egy missouri farmer fia, aki egyszerű prédikátor, Adolf Hitler tanítványaira?” – bizonytalankodott Gerecke. Nem bízott benne, hogy a foglyok elfogadják lelkipásztoruknak, s hogy meg tudja nyerni bizalmukat. Látta már Dachau borzalmait, s tudta, hogy mindezért legalább néhány jövendő híve is felelős. Végül mégis úgy döntött, hogy eljön Nürnbergbe.

Amikor megérkezett a börtönbe, azonnal körülvezették és bemutatták a foglyoknak. A tiszteletes először Hess cellájába lépett. Nem akarna-e Hess részt venni az istentiszteleten – kockáztatta meg a kérdést. „Nem!” – pattogta Hess röviden. Még hozzáfűzte, hogy nagyon elfoglalja a védekezése.

Gerecke tiszteletes vállat vont, és kiment. Keitel cellája következett. Keitel az ágya szélén ült, és egy könyvet olvasott. A biblia volt az. „Két világháborúban mindig magamnál hordtam – mosolygott a tábornagy. – Megtanultam belőle, hogy Isten még a magamfajta bűnöst is szeretheti.” Aztán felkérte a meglepett Gereckét, hogy imádkozzon vele. Letérdelt ágya mellé, és felolvasott a szentírásból. Majd őszintén és odaadóan imádkozni kezdett. Amikor a náci befejezte imáját, Gerecke vele mondta a miatyánkot.

Göring cellája következett. A kövér bűnöző is olvasott, és jókora füstgomolyokat eregetett díszes tajtékpipájából. Felállt, és kezet rázott Gereckével. „Hallottam már magáról. Örvendek!” – mondta a volt birodalmi marsall.

Rosenberg éppen csak fölnézett, amikor a cellaajtó kinyílt. „Semmi szükségem a szolgálataira” – sziszegte hidegen.

A katolikus páter, a 40 éves New York-i ír pap, O’Connor buzgón munkálkodott katolikus hívei között. Odaadó, derék ember volt. Egyszer izgatottan, könnyes szemmel lépett be hozzám: „Frank lelke meg van mentve! – kiáltotta. – Visszatért a hite! S mindez az ön bánásmódjának és megértésének köszönhető.” Én azonban tudtam, hogy Frank megtérése sokkal inkább O’Connor atya ügybuzgalmának az eredménye. Frank valóban visszavedlett jó katolikussá, s úgy látszott, hogy imádságai őszinték. Ő is – mint sokan a többiek közül – meggyónt a páternek. Ezek a gyónások, melyeket még hallani is iszonyú lehetett, a bűnbánó lélek és a gyóntató titkai maradtak. A gyónási titkot akkor sem törte meg senki, amikor a vádlottak a Katonai Törvényszék előtt vallomást tettek, s ezek a vallomások szöges ellentétben voltak mindazzal, amit például korábban nekem gyóntak meg.

A két pap csaknem naponta találkozott a foglyokkal, szabályos időközökben istentiszteletet tartottak a kápolnává átalakított kettős cellában, s irodájukban gyakran várták őket a meghallgatást kérő üzenetek.

Gerecke tiszteletes – rendszeres jelentései egyikében – a következőket írta nekem: „A tizenöt lutheránus közül tizenhárman vesznek részt a heti protestáns istentiszteleten. A tizenháromból tizenketten jelét adták annak, hogy elfogadják a keresztyén hitet. A tizenkettőből heten a szentírásnak megfelelő szigorú önvizsgálat után magukhoz vették az úrvacsorát.”

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .