A Nürnbergi huszonkettő

Örült volt-e Hess?
(idézet: A Nürnbergi huszonkettő – 1981)

Örült volt-e Hess?

Katonai mentőkocsi hajtott be a börtön területére, s két őr ugrott ki belőle. Két dzsipre való katona tolatott mögéjük. A kocsi hátsó ajtaján át vékony, zavart arcú férfi lépett a földre. Rudolf Hess visszatért Németországba.

A borotválatlan és szenvtelen Hesst a madley-i repülőtéren ültették gépre Angliában, Abergavenny közelében, Monmouthshire-ben. Először a Nürnberg melletti Furthba repült, ahová érte küldtem a mentőkocsit és az őrséget. Hess szürke öltönyt és gyűrött filckalapot viselt, és két táskát cipelt.

Négy évvel és öt hónappal korábban hagyta el Németországot, amikor egy Messerschmidt gépen szenzációs magányos repülőutat tett Skóciába. Maga vezette a vadászgépet, s amikor kifogyott az üzemanyaga, ejtőernyővel kiugrott, és sikeresen földet ért. Egy polgárőr parancsnokságra vitték, ahol kijelentette, hogy Hamilton herceggel kíván találkozni. Aztán előadta küldetését: azért érkezett, hogy előkészítse a béketárgyalásokat Hitlerrel.

Winston Churchill miniszterelnök éppen Oxfordshire-ben töltötte a hét végét baráti körben, és „A Marx testvérek vadnyugaton” című amerikai burleszkfilmet nézte, amikor a Downing Street 10-ből sürgősen telefonhoz hívták. „Hess Skóciába érkezett!” – mondta a hitetlenkedő hivatalnok a vonal másik végén. Aztán Hamilton herceg lépett a kagylóhoz, aki közben már találkozott a hármas számú nácival, és magyarázatot fűzött az eseményhez. Hess közölte vele, hogy találkozni szeretne a királlyal és a legfelsőbb brit hadvezetéssel. Ő beszélte rá Willi Messerschmidtet, a repülőgépgyárost, hogy bocsásson rendelkezésére egy vadászgépet. Tárgyalni akart.

Hessnek balszerencséje volt, utazása kudarccal végződött. Nem láthatta a királyt, és csak alacsony rangú brit hivatalnokok tárgyaltak vele. A háború hátralevő részét börtönben töltötte; egy ideig a londoni Towerben őrizték.

Most végre hazatért. Egyenesen a vizsgálószobába került, ahol ruházatát és testét alaposan átkutatták, nincsenek-e nála öngyilkosság elkövetésére alkalmas eszközök. A kihallgatóhelyiség felé menet ott haladtam Hess és az őr mögött, amikor láttam, hogy éppen Göringet vezetik felénk a folyosón. Hess azonnal felismerte Göringet, megállt, és karját náci köszöntésre lendítette. Göring meglepetve bámult rá, de nem viszonozta a tisztelgést; ez tilos volt a börtönben.

Meg is mondtam Hessnek: „Így többé ne köszönjön. Ezt nem tűrjük. Ebben a börtönben ez a mozdulat visszataszító.”

Rám nézett mélyen ülő, fekete szemével. „A náci köszöntés – felelte szenvtelenül – nem visszataszító.”

Közöltem vele, hogy a nürnbergi börtönben én szabom meg, melyik köszöntés milyennek minősül s azt is, hogy visszataszító-e vagy sem. Aztán véget vetettem a kialakuló folyosói szópárbajnak, és Hesst az irodámba kísértettem. Göring vigyorogva ment tovább az őrével.

Leültem az íróasztalomhoz, szemközt az álló Hess-szel. Hideg, üveges tekintettel nézett rám.

Tolmácsomhoz fordultam és közöltem: „Ismertetjük a fogollyal a börtönszabályzatot …” Hess közbeszólt: „Nincs szükség tolmácsra. Értem amit mond. Beszélek angolul.”

„Márpedig, Hess, ennek ellenére tolmácsot fogunk használni – feleltem. — A foglyokkal mindig tolmács révén érintkezem.” Ezután részletes felvilágosítást kapott, mit várunk el tőle. Hallgatott. Arca kifejezéstelen, tekintete üres maradt. Aztán – továbbra is szenvtelen arccal – így szólt: „A vizsgálószobában elvették tőlem a csokoládémat. Adják vissza. Meg akarom tartani … Mérgezett. Ez volt az angolok egyik próbálkozása, hogy megmérgezzenek. Félre akarom tenni a védekezésem számára. Mértékletességemmel az angolok többi kísérletét is meghiúsítottam, hogy eltegyenek láb alól. De bizonyos betegségek támadtak meg. Az angolok bánásmódjától gyomorbántalmaim keletkeztek.”

Az őr elment és elhozta a kérdéses édességet, három tábla bontatlan angol csokoládét, amelyeknek a csomagolása most is éppen olyan érintetlen volt, mint amikor kikerültek a gyárból. Hess azt állította, hogy mint bizonyítékra, szüksége van rájuk.

Őrült volt-e? Az újságcikkek azt a benyomást keltették az emberben, hogy az. A szövetséges tisztek jó része is így vélekedett.

Megnéztem Hesst: a szemét, csontvázszerű testét, bozontos szemöldökét. Szúrósan nézett, és nyilván tele volt indulatokkal. De attól kezdve, hogy ez az elnyűtt kabátos, pilótabakancsos figura a csokoládéról kezdett beszélni, arra a meggyőződésre jutottam, hogy egész őrültsége merő megjátszás. Akkoriban szóbeli és írásbeli jelentéseimben is kifejtettem: közönséges szimuláns.

Később ezt meg is mondtam neki. Igaz, volt benne valami abnormális: „őrülten” haragudott rám, amiért nem hittem neki. Elcsörtetett 12×16 láb (kb. 3,6×4,8 m) nagyságú kőcellájába, és elhelyezkedett, mialatt a tisztek leltárba vették a holmiját.

Másnap, amikor végigjártam a börtön területét, ismét alaposan megvizsgáltam a még mindig kijavítatlan hézagokat a falban. Tudtam, hogy őrségem nem elég erős, hogy egy direkt támadásnak vagy kiszabadítási kísérletnek ellenálljon. Valójában egy ilyen támadás ekkoriban a siker minden reményével kecsegtetett volna.

Az SS-katonák még mindig ott dolgoztak a börtön körül a falomlásokon, és önmagukban is veszedelmes erőt képviseltek, amellyel számolni kellett.

Aztán bekövetkezett, amitől féltem.

Göring egy őr kíséretében haladt a nyitott függőfolyosón. Ez az átjáró híd a börtönt és az Igazságügyi Palotát kötötte össze. Az őr fegyvert viselt, mivel elhagyta a börtön területét. Ha a börtön területén belül maradtak volna, ő is, mint mindenki más, fegyvertelen lett volna.

Mivel az őrnél pisztoly volt, a szabályzat szerint hat lépés távolságban kísérte a foglyot; így akartuk elejét venni ugyanis, hogy a kéziharcban járatos fogoly esetleg váratlan támadást intézhessen az őr ellen. Göring elöl baktatott, tekintetét az Igazságügyi Palota felé fordítva. A fal teteje felől hirtelen surrogó hang, majd tompa koppanás hallatszott, Göring mögött súlyos, nyolchüvelykes SS-bajonett fúródott a deszkapallóba. Az őr előkapta 45-ősét és fölpillantott. De senkit sem látott.

Csak egyvalaki tudhatja, hogy a rohamkést Hermann Göringnek szánták-e vagy pedig az őrnek, hogy Göring elmenekülhessen – az, aki dobta. És azt sem fogjuk sohasem megtudni, mit tett volna Göring, ha cinkosának sikerül megölnie az őrt. Ha pedig Göring hagyja ott a fogát, ugyan ki bizonyíthatta volna, hogy nem az amerikaiak ölték meg?

Az eset éles fényt vetett őreink létszámának szánalmas voltára. Még ma is mindig ez jut eszembe, valahányszor előszedem a már rozsdamarta bajonettet nürnbergi emlékekkel teli dobozomból.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .