A Nürnbergi huszonkettő

No, de én herceg vagyok
(idézet: A Nürnbergi huszonkettő – 1981)

No, de én herceg vagyok …”

Június elején meg kellett állapítanom, hogy a börtön kiépítése nem halad olyan ütemben, mint ahogyan szerettem volna. A kudarc fenyegetésével kellett szembenéznem, s ez a helyzet aztán a per végéig kínzott. Sohasem volt elegendő és megfelelő kaliberű emberem, akivel a háború befejezése utáni időknek ezt az egyik legfontosabb feladatát elvégezhettem volna. Egyre jobban elkeseredtem. Féltem, ha még az építkezés befejezése előtt hírek szivárognak ki foglyainkról, abba a szörnyű helyzetbe sodródunk, hogy fegyverrel kell visszavernünk a luxemburgi népet, saját szövetségeseinket, ráadásul éppen egy olyan pillanatban, amikor a legbigottabb keresztény is szentül azt vallja: az Úristennek a szeme se rebben, ha ezeket a kegyetlen gonosztevőket utoléri a végzetük.

Hogy megteremtsem biztonságukat egy kívülről érkező támadással szemben, kidolgoztuk a börtön földi védelmi rendszerét. A védelemnek négy fő célja volt: megvédeni a börtönt az erőszakos támadásokkal szemben, megakadályozni a hadifoglyok szökését vagy kiszöktetését, megakadályozni a berendezések, felszerelések megrongálását, elfojtani a zendülést vagy rendbontást.

Folytonos szirénahangnak vagy az automata fegyverekből kilőtt sorozatoknak kellett jeleznie, ha támadás fenyeget, vagy ha valamelyik hadifogoly megszökik. Ugyanakkor azonnal erősítést kell kérnünk a Luxemburg 340-től, a luxemburgi amerikai helyőrségtől. Ezalatt géppuskás szakaszoknak és lövészeknek kell elfoglalniuk a stratégiailag fontos pontokat. Tervet dolgoztunk ki szükség esetén valamennyi bizalmas iratunk elpusztítására. Amilyen fontosak voltak a foglyok a szövetségesek számára, éppen olyan fontosak lehettek szabadlábon levő cinkosaik számára is, ha azok elég vakmerők lennének ahhoz, hogy – szervezett fegyveres csoport élén – megpróbálják kiszabadítani a foglyokat. Ami a másik oldalt, az antifasisztákat illette, közöttük is lehettek olyanok, akik annyira gyűlölték a nácikat, hogy számolhattunk a börtön megrohanásával. Ugyanolyan kényelmetlen gondolat volt számomra, hogy a népharag rögtönzött bitófára juttatja a rám bízott gonosztevőket, mint esetleges kiszabadításuk a neonácik részéről.

Az általam kibocsátott őrszabályzatot nemcsak az őrök, hanem az őrizetesek is pontosan ismerték. A VII. rész leszögezte:

„Amennyiben valamelyik fogoly szökést kísérel meg, az őrnek vagy az őrszemélyzet bármely tagjának, aki észleli az esetet, le kell lőnie a szökevényt. A szökevények próbálkozásait olyan körülmények határozzák meg, mint a közeli elrejtőzés lehetősége, idegen személyek közreműködése, közlekedési eszközök jelenléte, a gyors mozgás lehetősége. A parancsnok a legteljesebb mértékben támogatja az őrséget a szökések megakadályozásában. Zendülés, rendbontás vagy szervezett szökési kísérlet esetében az őrnek önállóan kell intézkednie a szükséges rendszabály alkalmazásával.”

Ezeket a parancsokat szó szerint kellett értelmezni. Ha valakit le kell lőni, azt lőjék is le, akár szökésben levő németről, akár zendülő csoportról van szó.

A jó, sűrű levesektől, a marhahústól és a főzelékektől a foglyok láthatóan hízásnak indultak, Göring pedig kezdte leadni súlyfeleslegét. Az étel ugyanolyan minőségű volt, mint amit a saját embereink ettek. Jobb azonban nem.

Hamarosan csatlakozott a társasághoz a fensőbbséges Dönitz főtengernagy is, aki mindannyiunkat lenézett, amerikaiakat és börtöntársakat egyaránt. Aztán megérkezett Dr. Robert Ley, a munkaügyek hajdan rettegett náci vezetője, aki az ivás rabja lett. Később meghozták Kesselring vezértábornagyot, s utána még vagy ötven magas rangú náci tisztviselőt és katonatisztet. Valamennyien hamar megszokták, hogy kávét és levest reggelizzenek, bár ez éles ellentétben állt korábbi fényűző életmódjukkal.

Amíg Julius Streicher meg nem érkezett, azt hihettük, hogy az ebédlőben sem lesz semmi probléma. Németország első számú zsidófalója, pornográfia gyűjtője és a hírhedt „Der Stürmer” című szennylap egykori kiadója éppen 161 cm magas volt. Erősen kopaszodott, apró disznószeme üvegesen csillogott, s nyírott Hitler-bajuszt viselt. Annyira el volt telve gyűlölettel, hogy láthatóan reszketett, ha csak kimondta a „zsidó” szót. Dönitz és mások nyomban félrehúzták széküket, és nyíltan megtagadták, hogy egy asztalnál üljenek vele. Véleményük szerint Streicher volt Németország első számú bűnözője. Én viszont kijelentettem: „A Wehrmacht és a flotta nincs többé, és nem létezik az önök állama sem. Önök között nincsenek különbségek. Következésképpen mindenkivel együtt kell étkezniük, akit az asztalukhoz ültetek.” Leyt is elkerülték. A züllött külsejű doktort pizsamában fogták el. Azt mondta a katonáknak, hogy nincs más ruhája, így hát akik elfogták, azok adtak neki egy tábori zubbonyt és egy khakiszínű nadrágot, ami sehogyan sem állt rajta. „Olyan, mint valami csavargó a New York-i Boweryban” – jegyezte meg egyik tiszttársam, amikor Ley becsoszogott.

Philipp von Hessen, aki Hitler római követe volt a harmincas években, ugyancsak a gyanúsítottak között volt, őt is behozták hát kihallgatásra a Palace Hotelbe. Helyzete és az iránta tanúsított bánásmód semmiben sem különbözött a többi fogolyétól. Rövid ideje tartózkodott a börtönben, amikor egyszer történetesen ugyanakkor érkezett egy csapóajtóhoz, mint – ellenkező irányból – az őrszemélyzet egyik tagja. Philipp herceg meggyorsította lépteit, és a katonát megelőzve átfurakodott az ajtónyíláson, sőt félre is lökte a karjára vetett vastag télikabáttal. Mivel ezzel megsértette a börtönszabályzatot, amely a foglyoknak az őrzőikkel szemben tanúsítandó magatartását is előírja, behívattam és rendreutasítottam. Dúlt-fúlt. „Nekem elsőbbségem van mindenkivel szemben – jelentette ki dacosan. – Én Fülöp hesseni herceg vagyok!”

„Lehet, hogy herceg voltmielőtt a vezetésem alatt álló börtönbe került – közöltem vele -, itt azonban nincsenek ilyen megkülönböztetések. Ön fogoly, akit bűncselekmények elkövetésével gyanúsítanak; be kell tartania a börtönszabályzatot, alkalmazkodnia kell a helyzethez!” Aztán utasítottam, hogy távozzék.

Göring, aki ismételten szemtelenkedett, sőt gorombáskodott őreivel, kiszámíthatatlan volt. Egyik reggel beléptem a drótsövénnyel elkerített területre. Mármost a szokásos viselkedési szabályok szerint, ha a börtönparancsnok belép, a raboknak fel kell állniuk. Kesselring nyilvánvalóan nem vette észre, hogy beléptem, és ülve maradt kerti székében. Az őr később elmondta, hogy amikor távoztam, Göring odasietett Kesselringhez a teraszról, ahol addig ült, és jól lehordta, amiért nem kelt fel és nem állt vigyázzba. Ez nyilván újabb alkalom volt számára, hogy a tekintélyét és fensőbbségét hangsúlyozza a többiekkel szemben. Soha egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy saját magát a többiek fölé ne tolja. Mindazáltal szép lassan visszahúzta szarvacskáit, amikor látta, hogy a börtönben senkit sem érdekel botcsinálta főparancsnoki szerepe. Az pedig alaposan lehűtötte, amikor egyszer ebédkor az asztalánál felszolgáló német hadifogolynak így panaszkodott: „Még a kutyáimat sem etettem ilyen silány moslékkal!” A hadifogoly visszafordult és megjegyezte: „Nos, ha ez igaz, akkor ön a kutyáit jobban tartotta, mint bennünket, akik a légierőnél az ön parancsnoksága alatt szolgáltunk.”

Bár a Luftwaffe főparancsnoka fogyott valamennyit, még mindig elég nehéz volt ahhoz, hogy széke összetörjön, amint ráül. Ha történetesen az asztalra ül, az is azonnal összeroskadt volna, mert eleve úgy terveztük, hogy összeroskadjon, nehogy a foglyok ráállva fölakaszthassák magukat. Göringgel ellentétben von Ribbentropnak az ügyeletes őrszemélyzettel gyűlt meg a baja. Nem vetette be az ágyát. Őt is rendreutasítottuk, megintettük lehetetlen magatartásáért.

Ezzel a két önsajnálattal eltelt emberrel éles ellentétben Wilhelm Keitel, az OKW (Oberkommando der Wehrmacht = a véderő főparancsnokság) hajdani vezérkari főnöke, ez a kemény porosz, két éjszakát is az ágya szélén ülve töltött. Kelés volt a nyakán és emiatt nem tudott lefeküdni. Erről azonban egy árva szót sem szólt az őreinek. Azonnal orvosi kezelésben részesült, és párnát kapott, hogy lefekhessen és kipihenhesse magát. Vélt jogaihoz makacsul ragaszkodott. Ő is a többiekkel tartott, amikor azok nem sokkal Mondorfba érkezésük után papírt és írószert kértek, hogy levelet írjanak Eisenhower tábornoknak.

Keitel fogalmazta a méltatlankodó beadványt:

„Excellenciás uram!

Ön nem habozott, sőt egyenesen követelte, hogy én mint az OKW vezérkari főnöke aláírjam a kapitulációs okmányokat és ezzel a német nép és a történelem ítélőszéke előtt magamra vegyem a felelősséget. Néhány nappal később utasítást adott, hogy az OKW vezérkari főnöki tisztéről mondjak le, s internáljanak mint hadifoglyot. Az amerikai kapitulációs bizottságnak a német hadsereg főparancsnokságához Flensburgba kiküldött vezetője lehetőséget adott, méghozzá félreérthetetlenül és az Ön nevében, hogy a vezérkarból egy tisztet vehessek magam mellé állandó kísérőként és személyes segédtisztként. Engedélyt kaptam továbbá, hogy tisztiszolgát és ötszáz font súlyú poggyászt hozzak magammal, s kísérőimmel együtt jöjjek a börtönbe, amint ez nemzetközi szokás, és megfelel a genfi egyezményben a rangombeli hadifogoly tisztekre vonatkozó megállapodásoknak. Ehelyett azonban a mondorfi börtönben olyan bánásmódban részesítenek, mintha közönséges bűnözők között volnék. Cellámon nincsen ablaktábla. Továbbá minden tekintetben nyilvánvaló számomra, hogy kifejezetten megtagadják tőlem a hadifogoly tisztekkel általában szokásos bánásmódot is. A börtönparancsnok vagy helyettese kijelentette, hogy sem magyarázatot adni, sem a helyzeten változtatni nem áll módjában. Ruhadarabjaimat egy bizonyos korlátolt mennyiségen kívül elvették, s csaknem minden toalettholmimtól is megfosztottak. Sem a mostani, sem az előző háborúban kapott kitüntetéseimet nem hagyták meg birtokomban. Még a szemüvegemet is elvették.

Tudatában vagyok, hogy az Ön parancsai és intézkedései előtt meg kell hajolnom még akkor is, ha azok ellenkeznek a legmagasabb rangú tisztekkel való bánásmód nemzetközileg elismert szokásaival. Mindazáltal úgy hiszem, jogom van választ kérni az alábbi kérdésekre.

Tábornok úr!

1. Hadifogoly vagyok-e, megfelelően a genfi egyezményben lefektetett nemzetközi jognak s megfelelően az Ön nevében 1945. május 13-án kapott felvilágosításnak, vagy nem vagyok hadifogoly? Ha nem, miért nem?

2. Ha nem vagyok hadifogoly, miért tagadják meg tőlem a vezértábornagyi rangomat megillető bánásmódot és körülményeket?

3. Rendelkezésemre bocsátják-e a személyem körüli szolgálatok végzésére és kényelmem biztosítására az Önök által kifejezetten felajánlott segédtisztet?

3. a) Milyen korlátozások vonatkoznak erre a bizonyos tisztre – akit itt egyszerűen letartóztattak – bánásmód tekintetében és abban a tekintetben, hogy rendelkezésemre állhasson?

b) Visszaküldhetem-e ezt a tisztet az OKW-ra, feloldva őt a nekem teljesítendő szolgálatok alól? Felválthatja-e őt egy másik tiszt?

c) Hogyan veheti fel a kapcsolatot ez a tiszt az OKW-val (az Ön főhadiszállásán működő német bizottság útján)?

4. Tábornok úr! Mielőtt elhagytam Flensburgot, képviselője az Ön nevében felajánlotta nekem azt a lehetőséget, hogy 500 fontnyi poggyászt hozzak magammal. Mi ennek a mennyiségnek pusztán az egyharmadára szorítkoztunk. Ezért szerfölött különösnek tartom, hogy itt, vezértábornagy létemre, olyan alapvető eszközöktől is megfosztanak, mint amilyen a borotva, a szájvíz stb., s alig néhány holmival kell beérnem.

5. Azt a tényt sem hallgathatom el, hogy katonai tekintélyemet súlyosan megsértették, amikor marsallbotomat és a két háborúban szerzett kitüntetéseimet elvették tőlem.

KEITEL,
vezértábornagy.”

Ugyanezen a napon Dönitz főtengernagy a következő levelet írta Eisenhowernak:

„Tábornok úr!

Tisztelettel közlöm a következőket:

Május 23-án a szövetséges inváziós haderők főparancsnokának flensburgi képviselője, Rooks tábornok, nekem és az OKW főparancsnok-helyettesének, Jodl tábornoknak, a következő tájékoztatást adta: az Ön döntése alapján a birodalmi kormányt és az OKW-t feloszlottnak kell tekinteni. Dönitz főtengernagy és Jodl tábornok hadifogolynak minősülnek, s még aznap átszállítandók egy hadifogolytáborba.

Ez esetben egy nem katonai jellegű, civil gyűjtőhelyre vittek bennünket, mely a körülmények tekintetében internáló táborra emlékeztetett. Itt katonai fegyelem alatt olyan bánásmódban részesítenek, amely megszégyenítő és ellentétes a genfi egyezménnyel. Így például elvették katonai kitüntetéseimet és személyes holmimat, eltekintve – ez utóbbiak esetében – a legszűkebb minimumtól.

Kérem magam és Jodl tábornok nevében, hogy gondoskodjanak a rangunkbelieket megillető elszállásolásról, és részesítsenek olyan bánásmódban, amely nem sérti bemocskolatlan katonai tisztességünket.

Maradok kiváló tisztelettel,

DÖNITZ,
főtengernagy.”

Kesselring ezt írta:

„Tábornok úr!

A nyugati és déli főparancsnokságon hozzájárultam a délnyugati hadseregcsoport fegyverletételéhez, végrehajtottam a G-hadseregcsoport fegyverletételét, és előkészítettem az utat a teljes fegyverletételhez. Igyekeztem rendben lebonyolítani a demobilizációt.

Tudom, hogy a fegyverletételi okmányok aláírásával minden jogomat elveszítettem. Azzal is tisztában vagyok, hogy semmilyen támogató hatalom (Svájc) nem áll mögöttem. De azt nem tudtam, hogy ilyen megalázó bánásmódban lesz részem, mivel úgy érzem, mindig lovagias ellenfél voltam, és békében, háborúban egyaránt negyvenéves becsületes szolgálat áll mögöttem.

Mindezért a következő kérdésekben Önhöz fordulok, Tábornok úr, mint korábbi lovagias ellenfelemhez, mint katonatiszthez és mint főparancsnokhoz:

1. Úgy indultam el, hogy a VII. hadtesthez, Önhöz visznek el. A mondorfi internálótáborba érkeztem. Útiholmimat a látogatásnak megfelelően választottam meg. Személyes tartozékaim kiegészítésére vonatkozó kérésemet mind ez ideig nem teljesítették.

Segédtisztemet az augsburgi átmenőtáborban visszatartották. Kérem, hogy rendeljék ide, s ugyanakkor tisztiszolgámat, Moeller törzsőrmestert is adják mellém a nyugati főparancsnokság vezérkarától.

2. A helyiség, amelybe elszállásoltak, nemcsak beosztásommal és korommal nem egyeztethető össze, hanem egészségemre is ártalmas.

Minthogy csak nem régen gyógyultam fel egy súlyos koponyaalapi törésből, rendes ágyat kértem, amely kérés teljesítését a német és az angol orvos egyaránt kívánatosnak minősítette. Az ágyat mind ez ideig nem kaptam meg. 1914 óta ízületi reumám van, és betegségem egyre erősödik, amióta szobám ablakát leszerelték. Kérésemet, hogy az ablakot tartsák csukva, nem teljesítették.

3. A legelemibb kényelemtől való megfosztottságom egészíti ki a személyemet érő méltatlan bánásmódot.

4. Kitüntetéseim (gyémántjaim), a személyes viselkedésemért kapott dekorációk (pilótajelvény, érem a 200. frontrepülésért) elvétele, marsallbotom elkobzása mind része annak a bánásmódnak, amely kiszolgáltatott személyemet sújtja.

Így mérgezik egyesek Tábornok úr a békés jövendő légkörét.

KESSELING
tábornagy”

Göring ezt írta Eisenhowernak:

„Tábornok úr!

Miután szárnysegédemet a szabad elvonulást kérő levéllel Önhöz küldtem, közölték velem, hogy minden rendben van, induljak útnak, s majd egy amerikai tábornok fogad.

Ezután átmentem a 36. amerikai hadosztályhoz. Másnap közölték velem, hogy először a VII. hadtesthez kell mennem, s csak onnét mehetek a főhadiszállásra. Kérdésemre, hogy mennyi idő múlva térhetek vissza a szálláshelyemre, azt a választ kaptam, hogy körülbelül tíz nap múlva. Augsburgban egy fogolytáborba vittek. Több ízben kihallgattak. Végül kétnapos kihallgatásban volt részem, amelyet az (amerikai) légierő tisztjei vezettek, s kifejezetten a légierő problémáiról volt szó. Mi több, értékes felvilágosításokat is adtam az uraknak, mivel sejtelmem sem volt, hogy hadifogoly vagyok.

A kihallgatásokat követő napon repülőgéppel Mondorfba szállítottak. Az Ön főhadiszállásához intézett kérés alapján engedélyt kaptam, hogy magammal vigyem inasomat, aki nem katona. Adjutánsomnak nem sokkal később kellett volna utánam jönnie. Mikor bekerültem a mondorfi táborba, olyan bánásmódban részesítettek, mely engem mint a legmagasabb rangú német katonatisztet és tábornokot mélyen megrendített. Itt döbbentem rá először, hogy nemcsak hadifogoly vagyok, hanem az alább felsorolt különleges bánásmód szenvedő alanya is:

1. Szobám ablaka ráccsal van lezárva, az ablaktáblát pedig eltávolították, jóllehet az idő esős és hideg. A szobában mindössze a következők találhatók: egy heverő két pokróccal vánkos nélkül, egy kis méretű szék, egy mosdókagyló; villanyvilágítás nincs; az ajtón belülről nincsen zár vagy kilincs.

2. 51 éves inasomat azonnal elvették mellőlem, és hadifogoly szolgálattételre osztották be.

3. Toalettfelszerelésemből mindössze egy szivacsot, egy szappant, egy fogkefét hagytak nálam (fésűt már nem). Könyveimet, dohányzókészletemet, takaróimat stb. elvették.

4. Legsúlyosabban a személyemet mint katonát ért megaláztatás érintett, amennyiben kitüntetéseimet (beleértve az 1914-1918-as kitüntetéseket is) és marsallbotomat elvették.

Szándékosan nem térek ki további részletekre, melyeket mindenképpen végletesen nyomasztónak érzek. Az itteni szövetséges tisztek azt állítják, hogy parancsot teljesítenek s igen korrektül viselkednek. Nem hinném azonban, hogy Excellenciád kívánja, s vajon tudja-e, milyen megalázó rám nézve ez a bánásmód, s mennyire ellentétben áll azzal az elbánással, amelyben más magas rangú amerikai és angol tisztek részesítettek, jóllehet nem voltak rangombeliek.

Legjobban az bánt, hogy szilárdan hittem a szabad elvonulásban s abban, hogy visszatérhetek családomhoz, s ott várhatom be a fontosabb intézkedéseket. Ezek után természetesen az Ön rendelkezésére álltam volna. Tábornok úr, kérem, adjon választ a következő kérdésekre:

1. Visszakaphatom-e inasomat személyes szolgálatomra? Ha nem, inasom hazatérhet-e, mivel ő nem katona és már 51 éves?

2. Szolgálatomra mellém rendelhető-e segédtisztem, von Brauchitsch ezredes, vagy személyi tisztem, Klass százados?

3. Lehetséges-e – a szabad elvonulásomat és a családomhoz való visszatérésemet illető félreértés miatt -, hogy néhány órára feleségemhez és gyermekemhez repüljek, hogy legalább a legszükségesebb intézkedéseket megtehessem érdekükben s búcsút vehessek tőlük? Tisztában vagyok azzal, hogy ez utóbbi kérésem szokatlan. Mégis úgy gondolom, hogy teljesíthető, hiszen a szabad elvonulásban bízva, azonnal útnak indultam. Egyébként néhány nappal több idő állt volna rendelkezésemre, mielőtt még az ellenséges csapatok elérték főhadiszállásomat.

Maradok legmélyebb tiszteletem kifejezésével,

HERMANN GORING,
birodalmi marsall.”

A leveleket továbbítottam Eisenhower tábornoknak, megjegyzéseket fűzve azokhoz a pontokhoz, amelyek kimondottan Mondorfra vonatkoztak. Megírtam, hogy Kesselring pontosan ugyanolyan bánásmódban részesül, mint a többiek; szobáját a kapott parancsok értelmében úgy rendeztük be, hogy az öngyilkosság lehetőségét kiküszöböljük. Kitüntetéseinek és marsallbotjának elkobzása azt az utasítást követi, amely szerint a foglyoktól minden olyan holmit el kell venni, amivel sérülést okozhatnak akár maguknak, akár másnak.

Keitel esetében az ablaktáblák hiánya, a ruhadarabok korlátozása és a körömtisztítók, zsebkések, szemüvegek elvétele a kapott parancsok szerint történt. Német háborús bűnösök elkövettek már öngyilkosságot ilyen eszközökkel. Ebből a megfontolásból kellett elvenni a kitüntetéseket is, amelyek hosszú tűjével a fogoly magában vagy másokban kárt tehet. Közöltem továbbá: Keitelről azt jelentették, hogy a kihallgatok számára folytonos nehézségeket támasztott, s megfontolás tárgyát képezi, ne foganatosítsak-e vele szemben fegyelmi intézkedéseket.

Göring leveléhez a következő megjegyzést fűztem:

„Ez a fogoly (31 G 350 013) kábítószer-élvező. Az orvos azon fáradozik, hogy csökkentse adagját. A kábítószer, amelyet a fogoly szed, most van elemzés alatt; minden valószínűség szerint parakodein.

A fogoly naponta kétszer húsz-húsz tablettát szed. Az orvos minden harmadnap az egyszeri adagot tizennyolc tablettára csökkenti. A fogoly hol fölényeskedik, hol siránkozik. Egy személyi inast hozott magával és azt állítja, hogy ehhez Patch tábornoktól kapott engedélyt, miután Patch tábornok az intézkedés megerősítéséért magával Eisenhower tábornokkal beszélt telefonon. Lehet, hogy ez az úgynevezett inas 51 esztendős, mindenesetre teljesen alkalmas mindazoknak a munkáknak az elvégzésére, amelyeket itt, mint a hadifoglyok munkacsoportjának tagjára, rábíznak.

A szóban forgó fogoly bútorzatának és ruházatának korlátozásai megfelelnek a kapott parancsoknak. Mindazok a tárgyak, amelyeket elszedtek tőle, beleértve a marsallbotot, alkalmasak, hogy velük a fogoly akár magában, akár másban kárt okozzon.”

Dönitz kérelmével kapcsolatban megjegyeztem: „Ez a fogoly egyáltalán nem részesül olyan bánásmódban, amely megalázná vagy ellentétben állna a genfi egyezménnyel. Minden olyan holmit, amivel akár magában, akár másokban kárt tehetne, utasításra elkoboztak tőle az előző öngyilkosságok eredményeképpen.”

A legmagasabb rangú náci tisztek voltaképpen rossz pillanatban árasztották el panaszleveleikkel Eisenhower tábornokot. A főparancsnok alig tíz nappal korábban valóságos dührohamot kapott amiatt, hogy amerikai katonatisztek magas rangú német tisztekkel fraternizálnak, amiről az otthoni lapok részletesen be is számoltak.

A tábornok nyomban a következő parancsot adta ki:

„Az Egyesült Államok sajtója jogos méltatlankodással számolt be arról az állítólagos barátságos és szívélyes bánásmódról, amelyben bizonyos magas rangú nácik és egyéb német katonatisztek elfogatásukkor részesültek.

Amennyiben ilyen esetek valóban előfordultak, kifejezett parancsom ellenére történtek. Már korábban is utasítást adtam, hogy semmiféle barátkozásnak helye nincs, hogy a magas rangú németek szállása a legegyszerűbb berendezésre szorítkozzon, s hogy valamennyi fogoly ellátása szigorúan az illető fogolykategória részére előírt mértékű legyen.

Egy esetben állítólagos magas rangú amerikai katonatisztek lefényképeztették magukat, amint éppen azzal a nácival fognak kezet, akinek már puszta neve is mindannak jelképe, ami ellen harcoltunk. Ha ez valóban megtörtént, az eset mélységesen felháborító.

A jövőben minden hasonló esetet azonnal megtorlok; a jelen hadjárat sikeres befejezése után nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy a közvéleményre tett hatást bármely tiszt meggondolatlan akciója lerombolja. Haladéktalanul tegyen lépéseket avégett, hogy minden illetékes személy kapjon újból határozott utasítást ez ügyben. Amennyiben jelenleg valaki az Ön őrizetében van a fentebb említett magas rangú német tisztek közül, ebben az esetben azonnal küldje ki főhadiszállása magas rangú képviselőjét, hogy az a szóban forgó egyének elszállásolását és a velük szemben tanúsított bánásmódot ellenőrizze.

Ha valóban történt olyasmi, amiről a hazai sajtó beszámolt, az a kívánságom, hogy legalább a hadtestparancsnok vagy más illetékes parancsnok rendelje maga elé a fegyelemsértő tiszteket, s fejezze ki határozott rosszallásomat amiatt, hogy a fraternizálásra vonatkozó tilalmamat ilyen flagráns módon megsértették.

Eisenhover”

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .