A Nürnbergi huszonkettő

Repülőút a pokolból
(idézet: A Nürnbergi huszonkettő – 1981)

Repülőút a pokolból

1945. május 5-én, szombaton, szinte még fülemben a háború utolsó fegyverdörrenéseivel, egy repülőtérre igyekeztem, huszonhét mérföldnyire északra Nürnbergtől, ettől a hajdan gyönyörű várostól, mely most egyetlen törmelékhalmaz volt, miután házainak 80 százalékát lebombázták a szövetségesek. Sejtelmem sem volt róla, milyen szerepet játszik majd életemben ez a város.

Egy tiszttársammal együtt repülőt próbáltam kapni Londonba, hogy ott tölthessem egyhetes, jól megérdemelt szabadságomat. Ott várakoztunk a repülőtéren. Az öreg DC-3-asokat, a háború igáslovait éppen bejáratták, hogy fölvehessék és Angliába vigyék a menetoszlopokban felsorakozó, nemrég szabadult szövetséges hadifoglyokat. Figyeltük, amint felkészült az első repülőgép. Egy férfit vezettek át a várakozók között a brit királyi légierő elrongyolódott tiszti egyenruhájában; a férfi lassan bemászott a gépbe. A csatorna felett lőtték le és ejtették foglyul 1939 szeptemberében, mielőtt még tudomására jutott volna a hadüzenet. Hosszabb időt töltött hát szögesdrót mögött, mint bárki más, s valahogyan túlélte a fogolytáborok éhínségét és brutalitását, amely pedig milliókat pusztított el.

Miközben az emberi roncs elfoglalta helyét, emlékezetembe villant az a nap, amikor Észak-Németországban elfoglaltunk egy hadifogolytábort. Tele volt szövetséges katonákkal, akik közül sokan már haldokoltak az éhségtől.

Voltak, akik szemünk láttára haltak meg, amikor megérkeztünk, voltak, akik aznap éjjel sóhajtottak utolsót egészségügyi katonáink karjai között. Láttunk orosz foglyokat rongyos köpenyben, ülve vagy a falnak dőlve, amint a haldoklók üveges, meredt tekintetével bámultak ránk. Bementünk a táborba, ahol ujjongva köszöntöttek bennünket. De sokan túlságosan gyöngék voltak ahhoz, hogy bármit is tegyenek. A csontvázzá aszalódott, beteg emberek megpróbáltak lábra állni. Szinte fuldokoltam a dühtől, amikor megpillantottam az alázatosan félrehúzódó, kövér, egészséges német őröket. Dühöm szinte a tombolásig fokozódott, amikor a közelben egy malmot és egy gabonaraktárt fedeztem fel.

Odamentem a táborparancsnokhoz.

„Miért nem adtak a foglyoknak ebből a gabonából?” – kérdeztem a tolmács segítségével. „Tudja, uram – felelte a kövér parancsnok, idegesen dörzsölgetve a kezét -, nem engedhettük a foglyokat végigvonulni az úton a raktárakhoz, mert a szövetséges repülők azt hihették volna róluk, hogy német katonák, és lebombázták volna őket. Márpedig a felelősséget nekünk kellett vállalnunk …”

Talán ezek az emberek is ilyen táborokból jöttek … Figyeltem, amint a DC-3-as motorjait felpörgették a felszálláshoz. S amikor az emberrakomány beszíjazta magát az ülésbe, a száz meg száz vézna, rongyos várakozó megpróbált hurrázni örömében. Ehelyett valami borzalmas békabrekegés-szerű, harákoló hang tört föl belőlük. Egyesek sírva fakadtak. Másoknak nem jött ki hang a torkán. A feltörő, megrázó érzelmek pillanatában teljesen összeroskadtak.

Túl sokat kellett volna várakoznunk, amíg ez a sok szerencsétlen beszáll a gépekbe, így hát visszatértünk a bázisra, másnap pedig újból kimentünk a repülőtérre. Hamarosan Franciaország felett repültünk, majd megtettük a huszonkét mérföldet a háborgó csatorna fölött, s végül megérkeztünk Londonba.

London valósággal tombolt a boldogságtól, hogy Európában véget ért a háború. Ott álltam a Buckingham Palota előtt a tömegben, és elszorult a torkom a hangulat hatására. Ott éltem át a Mallen végighullámzó férfiak és nők között a győztesek megkönnyebbülését és örömujjongását. Ezek az emberek sokéves rettegést álltak ki a náci terrorbombázások miatt. Most széles mosoly ült az arcukon. Hangos éljenzésbe kezdtek, amint a királyi család váratlanul megjelent a palota erkélyén és integetett a tömegnek. Egy hatalmas város, amely immár a bombázások miatti halálfélelem nélkül alhatott, torkaszakadtából kurjongatott.

Szabadságom egy hétre szólt. A harmadik napon sürgősen berendeltek az amerikai követségre, a Grosvenor térre.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

“A Nürnbergi huszonkettő” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Nunberg számoljunk németrol magyara.
    Mexico tipusu német osszeszerelok munkabér tax 2020 in ungarn.
    Most egy ilyen kutyuldében 200 netto forint a ungárise biorobot bére.
    Az az netto 500 euro mert lejonn a 27%-kos áfa.

    Mire elég 500 euro in europiseunio?
    Kajára pont elég.

    Legyetek boldogok,és egyetek.Lakni? azt nem kell. Minek?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .