A Kommunista Internacionálé

A Kommunista Internacionálé – a fasizmus első átfogó elemzései
(idézet: A Komintern és a fasizmus 1921-1929)

2. Erőfeszítések az olaszországi antifasiszta egységfront létrehozására;
a fasizmus első átfogó elemzései

A kommunista és a szocialista küldöttek súlyos gondokkal tértek haza a Komintern III. kongresszusáról. Az OKP-nak szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy a Komintern vezetői nem támogatják a szocialista párttal szemben folytatott „engesztelhetetlen” politikáját és továbbra sem hajlandók feladni a két párt egyesülésével kapcsolatos elképzeléseket. Csekély vigaszul szolgálhatott ugyan számukra, hogy pártjukat most már a világ- kongresszus fórumán is a Komintern egyetlen olaszországi szekciójának ismerték el. Emellett azonban tudomásul kellett venniük, ha másból nem is, a Komintern képviselőinek a szocialista vezetőkkel folytatott tárgyalásaiból, hogy a kongresszus és a Komintern vezető szervei továbbra sem látják megoldottnak az olaszországi forradalmi párt problémáját.

A Komintern két úton is próbálkozott az OKP helytelen irányvonalának megváltoztatásával. Egyrészt igyekezett saját küldöttei útján megnyerni a pártegyesülés gondolatának a szocialisták többségi irányzatát. (Ezt a célt szolgálta a Komintern-küldöttek, Henryk Walecki és Zetkin részvétele is az Olasz Szocialista Párt XVIII. kongresszusán, 1921 októberében.) Másrészt az OKP-n belül azzal próbálkozott, hogy a pártvezetést a Bordiga merev irányvonalával szemben álló vagy azzal nem teljesen egyetértő emberekkel erősítse. Kísérletet tettek arra is, hogy Gramscit rábírják a főtitkári tisztség vállalására, ám ez akkor, 1921 őszén, még nem járt sikerrel.20 – Spirano: Id. mű, 160. old.*

A szocialisták küldöttségét a Komintern-kongresszuson vezető Constantino Lazzari sem számolhatott be sikerről. Törekvése nem annyira a párt szélső jobboldalának (Filippo Turati, Ludovico D’Aragona) védelmére irányult, hanem sokkal inkább a szocialista párt többségi irányzata által folytatott határozatlan, de a kommunista párttal mereven szemben álló politika elfogadtatására. Ezt a kongresszus nagy többsége elutasította. Így, amikor Lazzari vállalta, hogy pártja szembeszáll az „anarchista fantáziákkal és a reformista illúziókkal”, Lenin hamar lehűtötte lelkesedését. Megmagyarázta: a „ne csináljatok butaságokat, legyetek okosak és ügyesek” útmutatás csak azokra a kommunistákra vonatkozik, „akik szakítottak az opportunistákkal, amit önökről még nem lehet elmondani.”21 – Protokoll III. 355. old.; Lenin Összes Művei (A továbbiakban LÖM) 44. köt. Kossuth Könyvkiadó 1975.17. old

Az olasz munkásmozgalom két politikai pártjának kapcsolatában nem következett be lényeges változás a kongresszus után. Egymással való merev szembenállásuk továbbra is akadályozta az antifasiszta harc kibontakozását. Ahhoz, hogy nem ismerték fel viszályuk leküzdésének szükségességét, hozzájárult az is, hogy éppen a kongresszust követően, tehát 1921 július-augusztusában éles válság bontakozott ki a fasiszta mozgalom két szárnyának vezetői között. Ez a válság egy időre visszavetette a mozgalmat, sőt felbomlásával fenyegetett. A fasiszták közötti széthúzás eredményeképpen a rohamosztagok legjelentősebb akciói, elsősorban a városokban, 1921 nyarán kudarccal végződtek. Különösen nagy visszhangot váltottak ki a viterbói és sarzanai események, ahol 21 csendőr futamított meg 500 felfegyverzett fasisztát, majd a visszavonulókat kommunista parasztok szórták szét.22 – Kis Aladár: Az olasz fasizmus története. Kossuth Könyvkiadó 1970. 138-139. old.*

A fasiszta veszély alábecsüléséhez hozzájárult, hogy a mozgalom megőrizte túlnyomórészt agrár jellegét. (A korszakot később a kommunista szerzők munkáikban az „agrárfasizmus” korszakaként jelölik.) Így a kommunista párt számára a fasizmus csak a „parasztkérdés” részeként játszott szerepet. Ez a terület pedig nemcsak a kommunista, hanem a szocialista párt politikájának is a legelhanyagoltabb területe volt.

A Komintern III. kongresszusát követő hónapokban a nemzetközi szervezet vezetőinek és más szerzőknek a tollából megjelenő munkák elsősorban az olaszországi forradalmi mozgalom stratégiáját és taktikáját világítják meg; ugyanakkor ez az az időszak, amikor napvilágot látnak az első, a fasiszta mozgalom keletkezésével és fejlődésével mélyebben foglalkozó elemzések is.

A stratégia és taktika kérdéseivel kapcsolatos munkák közül kiemelkedő jelentőségű Leninnek 1921 augusztusában a német kommunistákhoz intézett levele. Ebben Lenin röviden és tömören összefoglalja a Komintern III. kongresszusán megfogalmazott irányvonalat, amelyet a német párt baloldali frakciója (Ruth Fischer, Arcady Maslow) és az olasz pártnak szinte az egész vezetősége ellenzett. A korszak fő stratégiai célkitűzését Lenin a többség megnyerésében látta. És a többség megnyerésének értelmezésekor, valamint gyakorlati megvalósításának vázolásakor az 1921 nyarán lezajlott olaszországi összecsapások egyikét ragadta ki példának: „Amikor Rómában 1921 júliusában az egész proletariátus – a szakszervezetek reformista proletariátusa és Serrati pártjának centrista proletariátusa egyaránt – a kommunistákat követve a fasiszták ellen fordult, ez a munkásosztály többségének megnyerése volt. Ez a többségnek még korántsem döntő, hanem csak részleges, csak múló, csak helyi jellegű megnyerése volt. De mégis a többség megnyerése volt.”23 – LÖM 44. köt. 92-93. old.*

Az olaszországi példa említése azonban korántsem jelentette azt, mintha Lenin az OKP taktikáját és stratégiáját kívánta volna a német kommunisták elé példaként állítani. Tisztában volt azzal – ahogy a III. kongresszuson és azt követően kiderült -, hogy az olasz kommunisták, legalábbis ami a pártvezetést illeti, éppen nem ezen az úton járnak. A spontán kialakult és egyes akciókra korlátozódó közös fellépés jelentőségét kívánta kiemelni: úgy látta, hogy az ilyen akciók tudatos politikává fejlesztésével oldhatók meg a német, de az olasz párt előtt álló feladatok, a tömegek megnyerése is.

Az OKP stratégiájának és taktikájának bírálata nem hiányzik a Bordiga-irányzattal szembeforduló olasz kommunista, Vittorio Ambrosini tanulmány-jellegű cikkéből sem, amelyet Ardito Rosso néven publikált a Kommunyisztyicseszkij International 1921. októberi számában. E tanulmány jelentőségét elsősorban az adja, hogy ez az első olyan, nagy nyilvánosságot kapott elemzés, amely behatóan foglalkozik az olaszországi fasizmus keletkezéstörténetével, helyzetével és további lehetőségeivel.24

24 A Komintern III. kongresszusa után a lap elméleti folyóirattá vált. Az információ- és dokumentumközlést az 1921 szeptemberében megjelentetett Internationale Presse- Korrespondenz – Inprekorr – vette át. (Die Tätigkeit der Exekutivkomitees der Kommunistischen Internationale vom 13. Juli 1921. bis 1. Február 1922. Petrograd 1922. (A továbbiakban: Die Tätigkeit.) 16., 17., 86. old.; Komját Irén: A kommunista mozgalom világlapja. Az Inprekorr története. Kossuth Könyvkiadó 1977.17-18. old.*

A tanulmány első fejezete az olaszországi szocialista mozgalom felbomlásának folyamatát elemzi. Az egyik fő problémát abban látta, hogy a párt vezetői és többségükben tagjai is mindig szociáldemokraták maradtak. A Serrati-féle maximalizmust és bolsevizmust, „ha nem is volt teljes mértékben őszintétlen és kalandor jelenség”, mégis úgy kell tekinteni, mint olyan, a háborút követő jelenséget, amelyre születésekor a kommunista alapelvek nem pontos ismerete a jellemző.25 – Kommunyisztyicseszkij Internacional, 1921.18. szám. 4648.* Az OKP-t és a maximalistákat azzal a bevallott céllal bírálja, hogy e két irányzatnak végül is egyesülnie kell. A tanulmány egyik érdekessége, hogy az egyesülés szükségességét éppen a fasizmus előretörésével indokolja. Ambrosini véleménye szerint ugyanis a fasizmus egyaránt veszélyezteti a munkásmozgalom különféle irányzatait. Többek között megállapítja: „A fasizmus, amelynek sikerei a legutóbbi évben teljes mértékben megváltoztatták a helyzetet Olaszországban, volt az a tényező, amely közreműködött a tartalmatlan és erőtlen olasz maximalizmus pusztulási folyamatában.”26 – Ugyanott, 4649. old.*

Ezek után a tanulmány szerzője rátér a fasizmus elemzésére. A fasizmus keletkezését egyetlen alapvető tényezőre vezeti vissza: a világháború gazdasági és politikai következményei által kiváltott nacionalista jellegű elégedetlenségre. Meghatározását a következőképpen fogalmazza meg: „A fasiszta mozgalom keletkezése, valamint a Fiúméval kapcsolatos konfliktus27 – D’Annunzio, az ultranacionalista költő és politikai kalandor csapatai 1919. szeptember 12-től 1920. december végéig tartották megszállva Fiúmét. (Kis Aladár: Id. mű, 76-79., 100-103. old.)* – két igen érdekes jelenség Olaszország életében. Ismert nézőpont alapján28 – Itt a szerző a Komintern III. kongresszusán elfogadott taktikai tézisekben kifejtett elemzésre utal.* ezek a nemzetközi reakció megnyilvánulásának tekinthetők az olaszországi körülmények között, ugyanakkor specifikus sajátosságaik is vannak, amelyek Olaszország nemzetközi helyzetében gyökereznek.”29 – Kommunyisztyicseszkij Internacional, 1921.18. szám. 4649. old.*

A fasizmus megerősödésében közrejátszó tényezők közül a legnagyobb figyelmet az Olasz Szocialista Párt hibás politikájának szenteli. E vonatkozásban Ambrosininál már nem csupán arról van szó, hogy e párt képtelen volt a forradalmi helyzet kihasználására, a proletárdiktatúra kivívására (a III. kongresszuson még ezen volt a fő hangsúly), hanem a pártnak a proletariátus lehetséges szövetségeseivel folytatott politikájáról is. Kimutatja, hogy a párt idegennek tekintette a nem proletár dolgozó középrétegeket, és azok legelkeseredettebb részével, a frontokról hazatért értelmiségiekkel és más rétegekkel szemben „ellenséges hangulatot kívánt teremteni a tömegekben, nem téve különbséget a kizsákmányolok és az áldozatok között.”30 – Ugyanott, 4651. old.* E kirekesztettségen kívül – állapítja meg Ambrosini – „a középosztályokat az a körülmény is a fasizmus felé taszította, hogy a fasizmus mintegy tiltakozás volt a munkásarisztokráciával és a szociáldemokraták utilitarista és opportunista visszaéléseivel szemben. Nem szabad elhallgatni azt sem, hogy az Olasz Szocialista Párt és a vörös munkásszervezetek képviselői a községi és területi irányító szervekben gyakran tevékenykedtek oly módon, mintha maguk akarnák kiváltani a rendszerük elleni felháborodást, és éppen ott, ahol vezető szerepet töltöttek be (Bologna, Reggio-Emilia és Ferrara).”31 – Ugyanott, 4652. old.*

Ambrosini tehát úgy véli, hogy az olasz kormány és a burzsoázia elsősorban akkor kezdte támogatni a fasisztákat, amikor már mind a munkásmozgalommal, mind a nacionalista mozgalom legszélsőségesebb irányzatát képviselő D’Annunzióval leszámolt, és a fasizmus – Ambrosini szerint – már konzervatív, a világháború előtti állapotok helyreállítására törekvő erővé vált. A fasiszta mozgalom 1920-1921 fordulóján tapasztalható megerősödését azonban nem csupán e tényezőre vezeti vissza. Döntőnek tartja a „pszichológiai faktort, amely véget vetett a középosztálybeli tömegek ingadozásának a proletariátus és a burzsoázia között. Az olasz népesség nagy tömege teljes két éven át várta és áhította, hogy a szocialisták megvalósítsák a forradalmat, amely megszabadította volna őket az állandó félelemtől és feszültségtől. A félproletárok és a kispolgárok kezdetben hajlottak arra, hogy a bolsevik társadalmi rendszerben lássák a legjobb megoldást. De amikor világossá vált, hogy az olasz szocialisták csak rombolni tudnak, s nem képesek létrehozni mélyreható forradalmi mozgalmat, nem képesek megvetni az új rend alapjait, akkor megnőtt azoknak a száma, akik a régi rend helyreállítását kívánták minden áron, azaz akár a reakció árán is.”32 – Ugyanott, 4653. old.* Ez az a folyamat, amely a fasizmus számára lehetővé teszi a kispolgári tömegek megnyerését.

Ambrosini képlete meglehetősen egyszerű és logikus: ahhoz, hogy a fasizmus tömegmozgalommá váljon, az szükséges, hogy a mozgalom vezetői ugyanazt a konzervatív megoldást válasszák, amelyet időközben a korábban még ingadozó kispolgári tömegek is választottak. Ehhez járul még a burzsoázia támogatása is, amely, miután felismerte e mozgalomban a céljainak megfelelő eszközt, különböző módon igyekszik elősegíteni a mozgalom fejlődését. E két tényező, a fasiszta mozgalom és a burzsoázia merev szétválasztása azonban nem tette lehetővé azoknak a kapcsolatoknak a vizsgálatát, amelyek megvilágíthatták volna a fasiszta mozgalom összefüggését a burzsoázia táborán belül végbement változásokkal. Hogy mennyire nem engedhető meg ez a merev szétválasztás, magából a tanulmányból is kitűnik, amikor e koncepció alapján Ambrosini a következő téves következtetést vonja le: „Mi úgy véljük, hogy amennyiben a fasizmus valóban a kapitalista társadalmi szervezet élenjáró osztaga lenne, úgy nem csupán a gazdasági területen, hanem a politika területén is a kapitalista érdekek irányában tevékenykedne, azaz a politikai hatalom meghódítására törekedne és védelmezné a kapitalisták érdekeit mind a parlamenti kombinációkban, mind a háború és béke kérdésében. Azonban a fasizmus elkülönült a többi polgári frakciótól, létrehozva 35 fős parlamenti csoportját, amely még a nacionalistáktól is elhatárolja magát; mint ahogyan eddig sem lépett a hatalom meghódításának útjára, úgy, szemmel láthatóan, a későbbiekben sem lép erre az útra.”33 – Ugyanott, 4655. old.*

Ambrosini – hibás következtetése ellenére – itt igen érdekes, a későbbiekben nagy fontosságú fordulat első megnyilvánulásáról számol be. A választásokat követően a fasizmus Mussolini vezette szárnya valóban tett kísérletet a nagyipari tőkével szembenálló konzervatív erőktől és a még szélsőségesebben konzervatív nagybirtokos osztálytól történő elszakadásra. E kísérlet azonban igen csekély eredménnyel járt. Mussolini túlértékelte az olasz burzsoázia monopolista szárnyának erejét, és alábecsülte a konzervatív, a földbirtokos osztállyal szövetséges burzsoázia befolyását, mégpedig nem csupán általában, hanem magán a fasiszta mozgalmon belül is. Az a kijelentése, hogy „egy fasiszta nem kiálthatja: Éljen a király!”, még csak néhány fasiszta képviselő kiválásával járt; de a squadristák (rohamosztagosok) elleni fellépése miatt már távozásra kényszerült a fasciók végrehajtó bizottságából.

Ambrosini tanulmánya minden hiányossága ellenére előrelépést jelent a vele egyidőben megjelent más értékelésekhez képest: mégpedig a fasizmus tömegbázisának kérdésében. Az olasz kommunista vezetők, akárcsak a szocialisták, nem tulajdonítottak ennek különösebb jelentőséget. Általában megelégszenek azzal, hogy a burzsoá ellenforradalom egy formájáról van szó. Az olasz valóságban való eligazodáshoz azonban ennél többre volt szükség. A párttá szerveződő fasiszta mozgalomban 1921 végén már egyértelműen fellelhetők voltak annak a politikai erőnek a körvonalai, amely a munkásmozgalmat a korábbinál is súlyosabb veszéllyel fenyegette. Egyre érzékelhetőbbé vált, hogy Olaszországban a tőke támadásának különlegesen drasztikus formája van kibontakozóban, hogy Olaszországban egy időre lezárult az a korszak, amelyben lehetőség volt a proletárdiktatúra gyors győzelmére. Éppen ez a helyzet tette szükségessé a Komintern új stratégiájának kidolgozását.

A „Be a tömegekbe!” jelszó azonban túl általános volt, nem fogalmazta meg a konkrét tennivalókat, s lehetőséget adott arra, hogy a kommunista mozgalom különböző irányzatai a saját elképzelésük szerint magyarázzák. Egy dologra, mégpedig igen fontos dologra azonban felhívta a figyelmet: a konkrét helyzet és ezen belül elsősorban az egyes társadalmi rétegek és osztályok helyzetében bekövetkezett változások elemzésének szükségességére. Ebben a tekintetben jelentős előrelépés történt. Tükrözik ezt az Inprekorrban 1921 novemberében megjelent cikkek is. A fasizmussal kapcsolatban egyre ritkábbak az olyan leegyszerűsített megfogalmazások, hogy a fasizmus nem más, mint „glaszékesztyűs banditizmus”.34 – Inprekorr, 1921. november 17. 215. old. Pfiffro: Az olasz maximalisták Szovjet-Oroszország ellen.* Inkább a fasiszta mozgalom párttá alakulása folyamán bekövetkezett formai és tartalmi változások elemzése a jellemző. Ugyanakkor még ebben a kérdésben is számottevő a különbség az olasz kommunisták és a Komintern elemzései között.

A különbséget jól érzékelteti az OKP egyik vezetőjének, Umberto Terracininek az Inprekorrban és a „V”-vel jelölt szerzőnek a Kommunyisztyicseszkij Internacionalban egyazon eseményről, a fasiszták 1921. november 7-9. között Rómában megtartott III. kongresszusáról megjelent írása.

Terracinit a Komintern III. kongresszusán a KIVB-tagjává választották. Elemzése elsősorban azért nyújt többet a korábbi fejtegetéseknél, mert részletesebben bemutatja a fasizmusnak az olasz társadalomban játszott szerepét és a fasizmuson belüli politikai irányzatokat. Megállapítja, hogy a fasiszta mozgalomban fellelhetők szinte valamennyi politikai áramlat képviselői, „a liberálisok, radikálisok, köztársaságiak, demokraták, nacionalisták, frontharcosok” és a monarchisták is.35 – Inprekorr, 1921. november 22. 229. old. A fasiszta kongresszus és a római sztrájk.* Ebből azonban már korántsem azt a következtetést vonja le, mint korábbi cikkeikben Egidio Gennari és Alfonso Leonetti.36 – Inprekorr, 1929. szeptember 29. 26. old.; október 6. 50. old. – Az előbbi az OKP Komintern-képviselője s egyben a KI vezető szervének, a Szűkebb Irodának a tagja, az utóbbi az OKP vezetőségi tagja volt.* Bár Terracininak is az a véleménye, hogy ez a politikai tarkaság nem teszi lehetővé, hogy a fasizmus „komoly tartalommal és céllal” bíró politikai párttá szerveződjön, de már nem tagadja komoly befolyását az események lehetséges alakulására: „A római kongresszus ténylegesen bebizonyította, hogy a fasizmus, ha nem37 – Értelemszerűen következik. Az eredeti szövegben a „nem” szó kimaradt.* épül is ki szilárd és hatalmas erejű szervezetté, képes rá, hogy az olaszországi események menetére nagy befolyást gyakoroljon. Mindazonáltal nincs abban a helyzetben, hogy tartalmán és fellépésének módján változtasson. Sohasem lesz képes arra, hogy akcióinak bázisául felhasználja az állami élet szerveit. Ténykedése a parlamentben, az államtanácsban, a minisztériumokban semmiben sem fog különbözni a hagyományos konzervatív polgári pártok tevékenységétől.” Ugyanakkor Terracini rendszerében megvan a fasizmus sajátos helye és a többi polgári pártétól eltérő funkciója: „A fasizmus nem más, mint a burzsoázia különleges védállása a kiéleződött osztályharcnak ebben a szakaszában.”38 – Inprekorr, 1921. november 22. 229. old.* Fő funkciója, hogy a polgári pártok lehetőségein túl az illegális terror eszközeivel biztosítsa a tőkés érdekeket.

Terracini elemzésének pozitívuma, hogy a mindennapi fegyveres harcok szempontjából nem becsüli le a fasizmus erőit, és perspektivikusan is számol velük. Viszont nem figyel fel arra a változásra, amely a fasiszta kongresszust megelőző hónapokban és a kongresszuson is végbement, és amelynek eredményeképpen a fasizmus országos politikai jelentőségű erővé vált.

A másik említett szerző, „V”,39 – A „V” szignó csupán itt fordul elő olasz, illetve a fasizmust tárgyaló cikknél. Van ugyan egy „E. W.” aláírású cikk, amelyet stílusa és a feldolgozott anyag jellege miatt Varga Jenőnek lehet tulajdonítani. Valószínűbb azonban, hogy a szovjet Vaclav Vorovszkijtól származik ez az írás, aki 1921-től 1923-ig teljesített diplomáciai missziót Olaszországban. (Inprekorr, 1921. december 3. 278-279. old.)* éppen e változás előzményeinek és jellegének meghatározását tartja alapvető feladatának. E célnak megfelelően mondanivalóját nem korlátozza a kongresszus elemzésére, hanem kitér a fasizmussal kapcsolatos főbb problémákra is.

A bevezetőben röviden meghatározza a fasizmust, illetve elhatárolja magát mások koncepcióitól: „A fasizmus olyan megítélései, mint például hogy »a fasizmust forradalmi mozgalomnak kell tekinteni«, vagy ennek éppen az ellenkezője; »a fasizmus az ellenforradalom fehérgárdája«, nem helytállóak és felszínesek. A fasizmus a finánc- és ipari tőke harci osztaga; harcának iránya és módszerei a megfelelő gazdasági és politikai helyzettől függnek.”40 – Kommunyisztyicseszkij Internacional, 1921. 19. szám. 4935.* Ez a meghatározás azonban „V”-nél nem egy általános, időtől elvonatkoztatott definíció; ő az 1921-es év második felének fasizmusát ítéli meg így, s ez már egy hosszabb fejlődés eredménye. „V” ugyanis az olaszországi osztályviszonyok mellett az egyes osztályokon belüli erőviszonyok változásait is figyelemmel kíséri. A fasizmus genezise és fejlődése szempontjából az uralkodó osztályon belüli erőviszonyok alakulását tartja elsődlegesnek.

A tanulmány szerzője abból indul ki, hogy Olaszországban a kapitalista társadalom kialakulása elhúzódó folyamat volt, és a burzsoázia a tőkés termelési viszonyok uralkodóvá válását követően sem volt képes arra, hogy politikai és gazdasági hatalmát az egész ország területén, valamint az állami és közigazgatási apparátusban egyértelműen biztosítsa. Kénytelen-kelletlen meg kellett osztania a hatalmat a földbirtokosok osztályával, hogy azután lépésről lépésre, megerősödésével párhuzamosan, pozícióharcokat folytasson ellene. Fordulatra a világháború idején került sor, amikor az olasz burzsoázia a külföldi, elsősorban a francia tőke támogatásával döntő győzelmet aratott. A háborúba való belépés elsősorban az ő céljainak felelt meg – írja „V”. – Ez az a pillanat, amikor feltűnik Mussolini, létrehozva a Popolo d’Italia (Olaszország Népe) című lapot „azzal az egyetlen céllal, hogy a lehető legenergikusabb propagandát fejtse ki Olaszországnak a háborúba való belépése érdekében”.41 – Ugyanott.* Mussolini e ténykedésében látja „V” a fasizmus közvetlen előzményét, magában Mussoliniban pedig a fasizmus következetes képviselőjét. Azt is érzékelteti ugyanakkor, hogy a fasizmus nem azonos magával a burzsoáziával, hanem az azon kívül elhelyezkedő erők gyűjtőpontja. A szerző e koncepciója abból a megfigyelésből ered, hogy Mussoliniék mindig azokban az időszakokban erősödnek meg, amikor a burzsoáziának támogatásra van szüksége a földbirtokosokkal szemben. Amikor erre a támogatásra már nincs szüksége – mint például a háborúba lépést követően, az első sikerek idején -, Mussolini és hívei tért veszítenek. Hasonló folyamat játszódik le a világháború után is, csakhogy éppen fordított sorrendben. Mussolini irányzata hiába adja ki még 1919-ben „Az államhatalom tekintélyének helyreállítása minden áron!” jelszót, hogy visszaállítsák a világháborúban megteremtett, de azt követően szinte teljesen felbomlott burzsoá államhatalmat. Ezzel az államhatalommal és mindenfajta akkori államhatalommal szemben egy jóval veszélyesebb erő, a proletariátus jelenik meg a küzdőtéren: „Ezért az agráriusok és a burzsoázia közötti harc egy bizonyos időre háttérbe szorult.”42 – Ugyanott, 4936. old.* Ez az az időszak, amikor a fasiszták a munkások és a parasztok elleni terrorista támadások mellett „elkeseredett kampányba kezdenek a kormány és a dinasztia ellen (melyek az agráriusok érdekeit védelmezik). 1921 tavaszán már Giolitti fejét és a királyi ház trónfosztását követelik. Aosta herceg (a királyi ház tagja) állig felfegyverzett rohamosztagokat szervez a fasiszták elleni fellépés érdekében …”43 – Ugyanott, 4936-4937. old.* A burzsoázia – írja „V” – azonban még nem heverte ki a válságot, a fasisztákat továbbra is fel kell használnia a munkások elleni harcban. Ez az a pillanat, amikor „Giolitti kihasználja a helyzetet, és egész politikai pályafutásának legragyogóbb húzását teszi meg: feloszlatja a parlamentet, és május 15-re új választásokat ír ki … Ahelyett, hogy éles támadásokat intézne a fasiszták ellen (ez lélegzetvételnyi szünethez juttatta volna a munkásokat, s ezt Giolitti semmiképpen sem akarta), teljesen szabad kezet biztosít számukra (az államhatalom semlegessége a politikai pártok harcában). Részben ezáltal, részben a fasisztákkal közös választási blokkra lépve az agráriusokat arra biztatja, hogy lépjenek a fasiszták soraiba”. Miután e folyamat Giolitti elképzeléseinek megfelelően lezajlott, változás következett be a fasizmus jellegében; bár megnőtt a mozgalom résztvevőinek száma, a korábbi, viszonylag központosított irányítás megszűnik, sőt Mussolini hívei kisebbségbe kerülnek. „Ez egyben az az időszak is, amikor a fasizmus mintegy az egyesült ellenforradalom harci egysége. [Kiemelés tőlem. – Sz. G.] Hangsúlyozzuk: ez a burzsoázia beleegyezése nélkül és reményei ellenére történt.”44 – Ugyanott, 4937. old.*

A fasizmus jellegében bekövetkezett változás azonban korántsem jelent végleges változást „V” rendszerében. Sőt, mivel számára egyáltalán nem kétséges, hogy a burzsoázia és a földbirtokos osztály harcából melyik erő kerül majd ki győztesen, illetve a közeljövőben melyikük előretörése várható, e változásban csupán a fasizmus kialakulásának egy kitérőjét látja. A fasiszták kongresszusának céljával kapcsolatban kijelenti: „A III. kongresszus programjának fő pontja: a mozgalom párttá alakítása. Elsősorban azt a célt szolgálja, hogy véglegesen eltávolítsák az agráriusokat, és ugyanakkor kiindulópont legyen igen messze vezető tervek megvalósítására.”45 – Ugyanott, 4938. old.* Hogy melyek ezek a tervek? Erre válaszul Mussolininak a Popolo d’Italiában a kongresszust követően megjelent írásából idéz: „Attól, hogy a fasizmus párttá alakult, nem várhatók közvetlen eredmények. Az első időszakban a fasizmus az marad, ami volt: tagadó erő, abban az értelemben, hogy mindig kész lesz az antinacionalista pártok erőszakos harcára erőszakkal válaszolni; ugyanakkor azonban hozzákezd ahhoz a valóban politikai előkészítő munkához, amely lehetővé teszi számára, hogy egészében vagy részben saját kezébe vegye a nemzet sorsát. Az a körülmény, hogy ha csupán hipotézis formájában is, de jelentkezett a fasiszta állam létrehozásának eszméje, bizonyítéka annak, hogy a fasizmus tendenciájában már ma is képes a nemzet sorsának irányítására.”46 – Ugyanott, 4940. old.*

„V” elemzése Terracini cikkéhez képest jelentős előrelépés. Az első olyan írás, amely felhívja a figyelmet a fasizmusban rejlő veszély komolyságára. Először ő ábrázolja a fasizmust olyan erőként, amelynek lényege nem a terrorkülönítmények garázdálkodása, a gyújtogatás és a gyilkosságok, hanem az, hogy a legsötétebb elnyomást megvalósító politikai rendszer csírája.

Az elméleti következtetéseket, az egységfront-politika alkalmazásának szükségességét a gyakorlat is hamarosan igazolta.

A nemzetközi kommunista mozgalomra igen nagy hatással volt a fasiszta kongresszust követően lezajlott epizód, amely a fasisztákat mélységesen megalázta, s ugyanakkor az akcióegység példájává vált. Az események a következőképpen zajlottak le. A fasiszták november 4-ét, az Osztrák-Magyar Monarchia felett aratott győzelem évfordulóját, valamint magát a kongresszust erejük demonstrálására is fel kívánták használni. Csakhogy már a pályaudvarokra érkező fasiszta rohamosztagokat antifasiszta tüntetők fogadták. Véres összetűzésekre került sor. Az összetűzések során november 7-9-én heten (köztük egy fasiszta) életüket vesztették, és mintegy 150-en (köztük 20 fasiszta) megsebesültek. A kommunistákból, szocialistákból, anarchistákból és köztársaságiakból létrejött Proletár Védelmi Bizottság általános sztrájkot hirdetett, ugyanakkor más, polgári szervezetekkel együttműködve megszervezték a fegyveres ellenállást is. A fasiszta rohamosztagoknak végül is el kellett hagyniuk a várost.47 – Az eseményeket részletesen elemzi Pippo (az OKP egyik vezetőjének, Giuseppe Dozzának a fedőneve): „Az olasz fasizmus súlyos kudarca” című cikkében. (Inprekorr 1921. november 29. 266. old.; Kis Aladár: Id. mű, 143-144. old.)*

Az 1921 nyarától folyó antifasiszta harcok, kezdve a sarzanai eseményektől a római sztrájkig, már igen kézzelfoghatóan bizonyították, hogy a fasizmus elleni harc sikere érdekében nem csupán szükséges, de lehetséges is széles néptömegek és különböző irányzatú proletár, sőt nem proletár szervezetek összefogása. Ezek voltak az első olyan küzdelmek, amelyek során, bár spontánul és csupán időlegesen, de Olaszországban megvalósult az akcióegység. Az az akcióegység, amelynek kezdeményezését és szervezését 1921 második felében mind erőteljesebben sürgette a Komintern, és amellyel szemben az OKP vezetői, beleértve a Moszkvában, a Komintern Végrehajtó Bizottságában dolgozó Gennarit is, határozott ellenállást tanúsítottak. Nyílt konfliktusra a KIVB és az olasz pártvezetés között azonban csak 1921 novembere után került sor, az OKP közelgő II. kongresszusával kapcsolatos feladatok és irányelvek meghatározásakor.

A KIVB Elnöksége 1921. december 3-i ülésén a 9. napirendi pontként hallgatta meg Gennarinak, az OKP képviselőjének a beszámolóját. Beszédében más témák mellett Gennari az Arditi del popolóval (Népőrség) kapcsolatos politikát is ismertette.48 – Die Tätigkeit. 290. old. – A jegyzőkönyv kivonata az Arditi mellett csak az agrárkérdést említi.*

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .