A Nürnbergi huszonkettő

Előszó
(idézet: A Nürnbergi huszonkettő – 1981)

Előszó

Több mint húsz esztendő telt el a nürnbergi perek óta.

Albert Speer és Baldur von Schirach szabad emberként hagyták el a spandaui börtönt. Letöltötték a büntetést, melyet annak idején a Nemzetközi Katonai Törvényszék szabott ki rájuk. Már csak a magányos, búskomor Hess maradt odabenn, akit tetteiért életfogytiglani szabadságvesztésre ítéltek.

A hatás, melyet ezek az emberek gyakoroltak rám, mindig eleven marad bennem, függetlenül attól, hogy ők maguk élnek-e még vagy sem.

Én voltam ugyanis a börtönőrük.

Attól kezdve, hogy a Mondorf-les-Bains-i vizsgálati fegyházban összegyűjtötték őket, tizennyolc hónapon át, egészen a per befejezéséig az volt a feladatom, hogy a huszonegy* – Mint a későbbiekből kiderül, Ley öngyilkosságot követett el (ezzel a foglyok száma huszonegyről húszra csökkent), Kaltenbrunnert pedig később hozták Nürnbergbe, s ezzel a főbűnösök száma ismét huszonegyre emelkedett. Összesen tehát Andrus ezredes huszonkét fasiszta főbűnös őrizetére kapott megbízást. – A szerk.*

legfőbb náci vezetőt őrizzem, továbbá gondoskodjam a Katonai Törvényszék tagjainak személyes biztonságáról, azokéról, akiknek ítélkezniük kellett a nácik felett. Ott dolgoztam közöttük, gyakran fullasztóan szűk helyiségekben, s csaknem mindennap beszéltem velük. Láttam őket mélységesen kétségbeesettnek, kihívónak és alázatosnak. Tízet közülük elkísértem az akasztófa alá, amikor meg kellett halniuk.

Mint börtönparancsnok, kötelességszerűen eltettem minden dokumentumot, ami a foglyokra és a rájuk kiszabott ítéletekre vonatkozott. Megőriztem minden hálálkodó vagy panaszos levelet, melyet hozzám vagy tiszttársaimhoz írtak. A foglyokra vonatkozó „bizalmas”, „titkos” vagy „szigorúan titkos” jelzésű dokumentumok ezrei porosodnak iratgyűjtőimben.

Ezek közül az iratok közül sokat felhasználok könyvemben, hogy elmondhassam, mi is történt a nürnbergi börtönben a kulisszák mögött. Nyilvánosságra hozatalukat már nem használhatja ki semmiféle ellenfél. Archiválásukért leginkább én voltam felelős, és mint annak az embernek, aki akkoriban a legközelebbről látta a dolgokat, nekem jutott a közzététel felelőssége és előjoga is.

Egész idő alatt itt porosodtak Washington állambeli, tacomai lakásom padlásán, elriasztva mindenkit az újrarendezés hatalmas munkájától és ellenállva mindazok sürgetésének, akik úgy vélték: „Igazán itt az ideje elmondani, valójában mi is történt Nürnbergben.”

Ennek a sürgetésnek most illendő eleget tenni, amikor már csupán egyetlen bűnös maradt, aki büntetését tölti.

A szerzők a bevezető oldalakat arra szokták felhasználni, hogy felkérnek valakit, mondjon el róluk egyet-mást az olvasónak. Hogy magam is kövessem ezt a hagyományt – s hogy már itt példát adjak abból az őszinteségből, melyet könyvem további oldalain is igyekeztem követni – a „Time” magazin 1946. október 28-i számát használom fel bevezetőmül. A „Time” mondott száma Hermann Göring öngyilkosságával foglalkozott, melyet a náci vezér a nürnbergi börtönben pár órával az előtt követett el, hogy felakasztották volna. „Hogyan történhetett meg ilyesmi?” – tette fel a kérdést a hetilap. S mindjárt válaszolt is saját kérdésére: „Úgy, hogy a hadvezetés a börtönt egy páváskodó, fantáziátlan, egyébként nagyon rokonszenves tisztre bízta, aki nem volt rátermett ember. Burton C. Andrus ezredes szerette a munkáját. Az apró, kövér ember, aki olyan volt, mint valami felfuvalkodott pávagalamb, reggelenként méltóságteljesen vonult be a tárgyalóterembe, kifogástalan egyenruhában, tükörfényes sisakkal. A bírák előtti meghajlása pedig, amikor azok beléptek, egyike volt Nürnberg legszórakoztatóbb látványainak. Szeretett apró levélkéket küldözgetni: »Az amerikai ezredes a kiváló francia ügyészt és munkatársait baseball-mérkőzésre hívja meg.«

Hosszú időt töltött el azzal – folytatja a lap -, hogy beosztottjaival a legapróbb részletekig megtervezze a foglyok életét. Öngyilkosságbiztos cellákat rendeztetett be; ezekben az asztalokat is úgy tervezték, hogy egyetlen ember testsúlya alatt összeroppanjanak. 24 órás őrséget állított minden egyes cella elé, és ragaszkodott hozzá, hogy a foglyok alvás közben kezüket a takaró fölött tartsák. Megkövetelte, hogy a foglyok rendszeres testmozgást is végezzenek; ezalatt átkutatta celláikat.

Beszélőfülkéket tervezett, melyekben a foglyok úgy társalogtak látogatóikkal, hogy nem kerülhettek fizikai érintkezésbe velük.

Úgy tűnt, hogy minden rendben van, Andrus azonban elfelejtette, hogy ő csak egy sémát állított fel, az olyan embereknek azonban, mint Göring, elég egy pillantás a sémára, hogy meglássák benne a kibúvó lehetőségét is …”

Ilyen volt tehát a nürnbergi börtönparancsnok a „Time” szerint. Talán kiegészíthetném a rólam alkotott képet húsz év előtti személyi adataimmal, hogy a „Time” is kiigazíthassa beszámolóját. Testsúlyom 72,5 kg volt, magasságom 177,8 cm, mellkasbőségem 100,7 cm, derékbőségem 91,4 cm, mivel a nem sokkal előbb befejezett frontszolgálat és a beosztottak elleni aktív vízipóló-mérkőzések megőrizték megfelelő testsúlyomat. Méghogy kövér pávagalamb!

Börtönt először az első világháborúban láttam, Georgia államban, az Oglethorpe-erődben. Ez az erőd voltaképpen katonai fegyház volt, teli gyilkosságért, fegyveres rablásért és más súlyos bűncselekményekért elítélt katonákkal, akik közül sokan megrögzött kábítószer-élvezők is voltak. Sohasem jöttem rá, hogyan történhetett, de engem neveztek ki börtönparancsnoknak. Ennek bizony nem sok köze volt a lovassághoz, ahhoz a fegyvernemhez, amelyben szolgáltam.

Amikor megérkeztem, azt láttam, hogy a rabok kettesével-hármasával-négyesével szökdösnek ebből a nyilvánvalóan rosszul őrzött fegyintézetből. A börtönt valójában nem is az őrszemélyzet igazgatta, hanem az elítéltek saját törvényszéke, melyet egy olyan alak irányított, aki azzal hencegett, hogy négy ízben követett el gyilkosságot. Egyes elítélteken kézbilincs volt, másokon golyós végű lánc. Ez a fajta béklyózás teljesen szabályellenes volt. Mivel semmiféle testület sem vizsgálta ki a rabok börtönbeli magaviseletét, az akkori börtönparancsnoknak nem volt joga ilyen béklyót alkalmaznia. Megállapítottam, hogy a parancsnoknak fogalma sem volt a börtönigazgatásról, de még csak a törvényes rendelkezéseket sem ismerte. Azonnal eltávolíttattam a kézbilincseket és lábbéklyókat.

De nem sok időm jutott elődöm melléfogásainak felmérésére.

Aznap éjjel a rabok zendülést csaptak üdvözlésemre. Az épületnek azt a részét, ahol a cellák sorakoztak, csaknem darabokra zúzták, a belső falakat pedig ocsmányságokkal festették tele. Az őröket semmibe se vették, azok pedig tehetetlennek bizonyultak velük szemben. Sőt még a rabok üzengettek nekem őreikkel. „Mondjátok csak meg az új börtönparancsnoknak, hogy megkapja a magáét” – ijesztgettek.

Másnap reggel megszemléltem a kárt, s egyik-másik jómadár nyíltan a szemembe mondta, hogy nem fognak dolgozni. Én viszont ugyanolyan nyíltan azt feleltem, hogy de bizony fognak.

Először is minden egyes rabot magam elé hozattam, és beszéltem velük. Figyeltem szemükben a dacot, s így könnyű volt kiemelni a főkolomposokat, azokat az alakokat, akiknek korábban volt képük törvényszéket ülni saját börtöntársaik felett, sőt büntetéseket osztogatni. Ezeket választottam ki aztán, hogy tisztára mossák a börtönt, eltávolítsák az ocsmányságokat és helyreállítsák a károkat. Lemezlakatosokat hozattam, és három sötétzárkát építtettem; a munka a rabok szeme láttára folyt.

Fölfedeztem, hogy az intézménynek még börtönszabályzata sincsen, leültem hát, és szerkesztettem egyet. Kiadtam a parancsot, hogy az őröknek ezentúl nem kell háromszor megállásra felszólítaniuk a szökésben levő rabot, és nem kell figyelmeztető lövést leadniuk a feje fölé.

Ettől kezdve, ha valaki szökni próbált, az őr csak egyszer kiáltott megálljt. A közelben tartózkodó többi rabnak a földre kellett vetnie magát, nehogy elfedje az őr elől a célt. Ekkor, ha a szökevény nem állt meg azonnal, az őrnek tüzelnie kellett.

Ezt a parancsot kifüggesztettük az őrszobában és a rabok között is, hogy elolvashassák. Én pedig egybehívtam valamennyi rabot a cellaépületben, és személyesen olvastam fel nekik a szabályzatot.

Több szökési kísérletre nem került sor az Oglethorpe-erődben.

Eltekintve ettől a börtönkalandtól és attól a bizonyos másodiktól, pályafutásom a hadseregben zajlott. 1917-ben helyeztek tényleges állományba; ettől kezdve egyfolytában a lovasságnál szolgáltam.

Második világháborús élményeim azzal kezdődtek, hogy Angliába vezényeltek mint megfigyelőt. Miután Amerika is hadba lépett, részt vettem az európai hadszíntér valamennyi hadjáratában, s amikor a fegyveres harcok véget értek, éppen a Bajorországban állomásozó III. hadtestnél teljesítettem szolgálatot.

Most „nyugállományban” a Puget Sound-i egyetem számviteli fakultásán tanítok Tacomában, Washington államban.

Hosszú időbe tellett, amíg rászántam magam, hogy írjak a Nürnbergben történtekről. Hiszen az az idő katonai pályám igen rövid időszaka volt csupán, mindössze tizennyolc hónap, s ez is teljes egészében a börtön falai között telt el. Ezúttal nem amerikai katonákat bíztak rám. Olyan embereket őriztem, akik talán a leggonoszabbak voltak mindenki között, aki valaha is élt ezen a Földön. A legszörnyűbb bűnök elkövetésével vádolták őket, melyeket az emberiség a történelem során elszenvedett.

De a nürnbergi fegyházban, a náci vezetőkkel való mindennapos érintkezéseim alkalmával egyetlen dologról sohasem feledkezhettem el még börtönparancsnokként sem, arról, hogy emberi lényekkel van dolgom, és törvényeink szerint elvben mindenki ártatlan, amíg be nem bizonyítják a bűnösségét.

Az itt következő lapok éppen arról számolnak be, hogyan alkalmaztuk ezt a tételt – hadifoglyok, börtönőrök, illetve náci vezetők – a nürnbergi fegyház falai között.

Burton C. Andrus
Tacoma, Washington állam, 1969.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .