A Kommunista Internacionálé – az olasz fasizmus
(idézet: A Komintern és a fasizmus 1921-1929)
A Kommunista Internacionálé
és az olasz fasizmus 1921-1922-ben
A Kommunista Internacionálé, mint köztudott, 1919 márciusában alakult. Ugyanebben az évben és hónapban szervezte meg Benito Mussolini a frontharcosokat tömörítő Fasci di Combattimento mozgalmát, amely később fasiszta mozgalom néven vált közismertté. 1919-ben azonban csupán az egyik esemény váltott ki visszhangot: a Komintern születése. A fasiszta szervezet létrejötte még az olasz belpolitikai életben is csupán jelentéktelen epizód volt. A fasizmusnak még jó két évre volt szüksége ahhoz, hogy tényezővé váljon Olaszországban, további évekre, hogy befolyásolja az európai politikai életet, és több mint egy évtizedre ahhoz, hogy a nemzetközi munkásmozgalom és az egész haladó emberiség fő ellenfelévé váljon. A Komintern és a fasizmus történetének szálai azonban korán találkoztak: a nemzetközi kommunista mozgalom képviselői az elsők között ismerték fel a fasizmus veszélyét, kerestek magyarázatot a jelenségre, dolgozták ki az ellene folytatott harc stratégiáját és taktikáját. 1920 végén a Komintern vezetői már egyre világosabban látták, hogy Európában és különösen Olaszországban már nem feltétlenül a forradalom az egyetlen kiút a háborút követő gazdasági és politikai válságból. „Olaszország olyan időket él át, amikor a forradalom győzelme csupán a munkásosztály nem kellő szervezettsége következtében húzódik, és amikor teljes mértékben lehetséges egy dühödt burzsoá reakció ideiglenes győzelme” – írta Grigorij Zinovjev, a Komintern Végrehajtó Bizottságának elnöke az olasz szocialisták legtekintélyesebbikének, Giacinto Menotti Serratinak, 1920. október 22-i nyílt levelében.1 – Kommunyisztyicseszkij Internacional, 1920. 14. szám, 2708. old.*
A burzsoá reakció térnyerése, „a tőke támadása” – ahogyan a Kominternben a bérek csökkentésére, a munkaidő meghosszabbítására, a tanácsok és más munkásképviseleti szervek jogkörének csorbítására irányuló kísérleteket nevezték – sokféle formában jelentkezett. Ekkor még egyáltalán nem volt biztos, hogy a fasiszta mozgalom, akár csak Olaszországban is, jelentősebb szerepet tölthet be a folyamatban. A fő veszélyt a munkásmozgalom aktivistái egyelőre a polgári demokráciára apelláló irányzatokban látták. Ebben az időszakban az olaszországi politikai életet is a hagyományos csoportosulások kiútkeresése jellemezte. Mindebből a nemzetközi munkásmozgalom figyelmét különösen a szocialista párton belüli erők összecsapása kötötte le. Az események átfogó értékelésére 1921 nyarán, a Komintern III. kongresszusán került sor.
1. Megjegyzések az olasz fasizmusról a Komintern III. kongresszusán
A kongresszus 1921. június 22-én kezdte meg munkáját. Központi feladata az előző, 1920. július-augusztusi II. kongresszus óta jelentősen megváltozott nemzetközi helyzet elemzése, illetve a kommunista pártok és az Internacionálé ebből adódó tennivalóinak kimunkálása volt. Az olaszországi fasiszta mozgalom előretörésének visszhangja elhalkult a közép-németországi munkásság 1921 tavaszán kirobbant fegyveres harcának veresége, illetve ama nézeteltérések jelentősége mellett, melyek ennek hatására a nemzetközi kommunista mozgalomban kialakultak. A „márciusi akció” már meglehetősen egyértelműen jelezte, hogy „A forradalmi mozgalom háború utáni első szakasza, amelyet spontán és hatalmas ütőerő, a módszerek és célok kialakulatlansága és az uralkodó osztályok hallatlan pánikja jellemzett, lényegében, úgy látszik, lezárult. A burzsoáziának mint osztálynak az önbizalma és állami szerveinek külső ellenállóképessége kétségtelenül megerősödött.”2 – A Kommunista Internacionálé válogatott dokumentumai. Kossuth Könyvkiadó 1975. (A továbbiakban: KIVD) 61. old.*
Az olaszországi helyzetről mégis gyakran szó esett, de nem elsősorban a fasizmus kapcsán: az Olasz Szocialista Párt (OSZP) 1921 januárjában Livornóban tartott kongresszusának, az Olasz Kommunista Párt (OKP) létrehozásának sajátosságai és tanulságai nemcsak az olasz, hanem a nemzetközi munkásmozgalom számára is jelentősek voltak.3 – E folyamatról részletesen ír Paolo Spriano: Storia del Partito Comunista Italiano. I. Da Bordiga a Gramsci. Einaudi. Torinó 1967. 20-106. old., valamint Pankovics József : Az Olasz Kommunista Párt kialakulása és fejlődése 1926-ig. Tudományos szocializmus füzetek. 18. szám. 1972. 9-50. old.*
A kommunista párt megalakulása ezúttal olyan országban került napirendre, ahol lehetségesnek tűnt egy újabb nyugat-európai kommunista tömegpárt létrehozása. Míg azonban 1920 decemberében a Németország Független Szociáldemokrata Pártjának (USPD) többsége (280 000 tag) csatlakozott a kommunistákhoz, s a Francia Szocialista Párt tours-i kongresszusán a küldöttek háromnegyede (180 000 tag képviseletében) szavazott a Kominternhez csatlakozás mellett, Olaszországban a kisebbség alakította meg a kommunista pártot. Amadeo Bordiga hívei 58 000 szavazatot szereztek; Serrati 98 000 szavazattal biztosította a többséget ún. maximalista irányzatának; a jobboldalra mindössze 14 000 szavazat jutott. A Kommunista Internacionálé vezetői számára nyilvánvaló volt, hogy a Bordiga vezette OKP csupán kiindulópontja lehet egy valóban új típusú forradalmi tömegpártnak, hiszen jelentős forradalmi érzelmű, szervezett munkástömegek rekedtek kívül a párton, részben éppen a pártot létrehozó vezetők szektás politikája következtében. Ez talán a legdöntőbb oka annak, hogy Mussolini hatalomra jutásáig e kérdés állott a nemzetközi kommunista mozgalom és a Komintern figyelmének középpontjában.4
4 Erre utal Zinovjev „A Kommunista Internacionálé harmadik kongresszusa előtt” című cikkében: „A Kommunista Internacionálé néhány legnagyobb szekciójában most folyó viták középpontjában kétségtelenül az olasz kérdés áll.” (Kommunyisztyicseszkij Internacional, 1921.16. szám. 3529. old.)*
A fasizmus ebben az időben az olasz munkásmozgalomban sem elsőrendű probléma. A kommunista párt élesebben reagált a fasiszták terrorakcióira, több felhívást tett közzé a fegyveres védelmi harc megszervezésének szükségességéről, mint a szocialisták, akik többnyire csupán a fegyelem fenntartására, a provokációk elkerülésére és védekezésül „a szocializmus és a párt hagyományainak megfelelő módszerek” alkalmazására szólítottak fel.5
5 Az Il Comunista 1921. február 6-i és az Avanti! (Milánó) 1921. február 18-i számából idézi: B. R. Lopuhov: Fasizm i rabocseje dvizsenyije v Italii 1919-1929. gg. Izdatyelsztvo „Nauka”, Moszkva 1968.118. old.*
A fő feladatot azonban mindkét irányzat esetében a munkásmozgalmon belüli erőviszonyok alakulásának vizsgálata jelentette. Ez a felfogás is abba az irányba hatott, hogy a Komintern VB és más kommunista vezető szervek elsősorban e kérdést elemezzék.
A Komintern III. kongresszusán – ahol mind az olasz szocialisták, mind a kommunisták képviseltették magukat – több összefüggésben vitatták a fasizmussal kapcsolatos feladatokat. Ennek oka nem utolsósorban az volt, hogy fokozatosan felismerték a fasizmus rendkívüli veszélyességét. 1920-1921 fordulóján Olaszországban aktivizálódtak a fasiszta rohamosztagok. Jelentősen megnőtt a létszámuk, és – ami talán még fontosabb – tevékenységük ekkor vált mind egyértelműbben munkásellenessé. 1921 tavaszától a világsajtó szinte naponta ad hírt összecsapásokról, kommunisták és fasiszták csatározásairól. Az erőviszonyok azonban ekkor még korántsem egyenlők: a fasiszták a csekély létszámú kommunista párttal szemben sem léphetnek fel anélkül, hogy ne számolnának a vereséggel, sőt a szocialista párt által tanúsított „passzív ellenállás” is elegendő lehet a komolyabb akciók megakadályozására.
A szocialisták, a kommunisták, valamint a fasiszták szervezeti erejének alakulása (1919—1922)6
| Év | szocialisták | kommunisták | fasiszták | ||||
| tagság | képviselők | tagság | képviselők | tagság | képviselők | fasciók | |
| 1919 vége | 70 000 | 154 | – | – | 17 000 | – | 56 |
| 1920 nyara | 216 000 | – | – | – | 30 000 | – | 125 |
| 1921 eleje | 112 000 | 123 | 58 000 | 15 | 100 000 | 35 | 800 |
| 1921 vége- 1922 eleje |
70 000 | – | 42 000 | – | 310 000 | – | 2200 |
6 A fasizmussal foglalkozó korabeli dokumentumok és így a későbbi monográfiák is csak hiányos adatokat tartalmaznak a mozgalom szervezeti erejének formálódásától. Nem ritka, hogy a közölt adatok ellentmondanak egymásnak, illetve a felvétel időpontjának megállapíthatatlansága miatt nem használhatók. A táblázatunkban közöltek is csupán megközelítően pontosak. (Jahrbuch für Politik, Wirtschaft und Arbeiterbewegung – a továbbiakban: PWA – 1922-1923. Verlag der Kommunistischen Internationale. Hamburg é. n. 817-819., 833-834. old.; B. R. Lopuhov: Id. mű, 72., 122., 154., 156. old.; Ignazio Silone: Der Faschismus. Seine Entstehung und seine Entwicklung. Europa-Verlag. Zürich 1934. 79. old.; Federico Chabod: Olaszország története 1918—1948. Gondolat 1967. 57., 60. old.; A Munka Alkotmánya Olaszországban. Studium. Budapest é. n. 20. old.; Julius Deutsch: Antifaschismus! Proletarische Wehrhaftigkeit im Kampfe gegen den Faschismus. Wien 1926. Verlag der Wiener Volksbuchhandlung. 6. old.)*
A fasizmus már ekkor mint a tőke támadásának egyik megnyilvánulása szerepelt a különböző felszólalásokban és került be a kongresszusi határozatokba.
A kongresszus első napján, az üdvözlő beszédek során elhangzott rövid felszólalásában a bolgár Vaszil Kolarov tett először említést a fasizmusról. Sommás megfogalmazásában már megtalálható a fasizmus első általánosan elfogadott kommunista jellemzése, amely szerint a fasizmus a forradalmi hullámot követő fehérterror olaszországi megjelenési formája. A fasizmusnak, akárcsak a fehérterrornak, a célja, hogy ha kell, illegális eszközökkel is fellépjen a munkásmozgalommal szemben a tőkés társadalom stabilizációja érdekében.7 – Protokoll des III. Kongresses der Kommunistischen Internationale. Moskau, 22. Juni bis 12. Juli 1921. Verlag der Kommunistischen Internationale 1921. (A továbbiakban: Protokoll III.) 40. old.*
A fasizmussal kapcsolatos fejtegetéseiben szinte minden felszólaló hangsúlyozta az utóbbi megállapítást. És nem véletlenül. A munkásmozgalom és ezen belül a kommunista mozgalom számára igen lényeges volt annak a mítosznak az eloszlatása, hogy a fasizmus forradalmi, a burzsoá társadalmi rend ellen irányuló politikai erő. E mítosz terjedése, amely 1919-1921-ben Mussoliniék propagandájának legtöbbet hangoztatott tételeiből táplálkozott, azzal fenyegetett, hogy a fasiszták a burzsoáziával szemben álló tömegeket is, közöttük munkásokat, megnyernek saját céljaiknak. Lev Trockij, a Komintern VB póttagja, aki a kongresszuson az első napirendi pontról tartott referátumot („A gazdasági világválság és a Kommunista Internacionálé új feladatai” címmel), e kérdés kapcsán, hogy érvelését alátámassza, a polgári, konzervatív Neue Zürcher Zeitung egyik 1921 áprilisában megjelent cikkéből idézett: „1919: a polgári pártok a teljes felbomlás állapotába kerültek; reménytelen szétforgácsoltságukban, öngyilkos rezignáltságukban teret engedtek a jól szervezett vöröstömegek határozott előrenyomulásának; 1921: a polgári seregek szilárd koalícióba tömörülve, győzelmi tudattal eltelve szállnak harcba, míg a bolsevisták megosztottságuk és csüggedésük eredményeképpen mutatkozni sem merészelnek. Az érdem a fasisztáké.”8 – Ugyanott, 50. old.*
A fasizmus és a burzsoázia lényegi kapcsolódásának bemutatásakor első ízben merült fel nemzetközi kommunista fórumon a kérdés: a munkásmozgalom és annak pártjai (ebben az időben természetesen csak az olaszokról van szó) mennyiben felelősek a fasizmus előretöréséért? A kongresszuson egyértelműen elmarasztalták az Olasz Szocialista Pártot, hangsúlyozva jobboldali és centrista vezetőinek különleges felelősségét.
Zinovjev, a Komintern Végrehajtó Bizottságának tevékenységéről tartott beszámolójában, szinte kizárólag a vezetők felelősségével foglalkozott. „A burzsoázia teljesen dezorganizált volt – mondotta. – Maga Giolitti [1920. júniustól 1921. júniusig olasz miniszterelnök – Sz. G.] ismerte be: szeptemberben semmit sem tudott volna tenni. Ha megkérdezték volna, hogy miért nem küldött katonaságot a gyárak megtisztítására, Giolitti azt válaszolja: Nem rendelkeztem az ehhez szükséges erőkkel. Először homöopatikus eszközök alkalmazására kényszerültem, és csak később folyamodhattam a sebészeti beavatkozáshoz. Először a homöopátia alkalmazásával, mégpedig Serrati és elvbarátai segítségével verte le a mozgalmat, most pedig áttérnek a sebészeti beavatkozásra. A fasiszták igen kiváló sebészek; igen lelkiismeretesen és alaposan végzik szennyes munkájukat az olasz munkásosztályon. A párt és különösen Serrati bűne az, hogy elszalasztották a harc kedvező pillanatát és objektíve kiszolgáltatták a munkásosztályt a burzsoáziának,”9 – Ugyanott, 166-167. old.* Mindaz, amit Zinovjev elmondott, lényegében nem volt más, mint a Komintern II. kongresszusán a centrizmussal és a centristákkal kapcsolatban elfogadott elméletnek és gyakorlatnak az olaszországi eseményekre való alkalmazása. Kétségtelen ugyanis, hogy éppen e centrista többség és vezetői, így elsősorban Serrati, a pártot megbénító tehetetlen politikájukkal szinte kikényszerítették a párttagság tudatosan forradalmi részéből, hogy egy cselekvőképes párt létrehozására gondoljanak. E kényszer aztán nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy „Az új párt … a szélsőségesség és a szektásság határozott jegyében született meg.”10 – Palmiro Togliatti: Az Olasz Kommunista Párt. Kossuth Könyvkiadó 1960. 45. old.* E két tényező, a szocialista párt változatlan politikai irányvonala és a kommunista párt szektás magatartása, nagy nehézségekkel terhelte a nemzetközi kommunista mozgalmat; továbbra is napirenden kellett tartania, sőt előtérbe helyeznie a reformizmussal való szakítás szükségességét és a centrizmus elleni harcot.
E meglehetősen szerteágazó problémát, ha szubjektív kiindulópontból is, de érdekesen – és ami még fontosabb: a Komintern legtapasztaltabb vezetőinek véleményét tükrözve – fejtegette Clara Zetkin. Zetkin – akit egyébként 65. születésnapja alkalmából köszöntöttek a kongresszuson – beszédének célja elsősorban az volt, hogy megértesse hallgatóságával, mi késztette arra, hogy a livornói kongresszust követően a német pártban ellenvéleményének adjon hangot, majd felülvizsgálja ezt az álláspontját.
Zetkin elmondotta, hogy Rákosi Mátyás, a Komintern VB küldötte, a német párt központi bizottságának ülésén és magánbeszélgetésekben is annak a véleményének adott hangot, hogy az adott helyzetben a Kommunista Internacionálénak „nem egy tömegpárt létrejötte a kedvező, hanem egy kis, tiszta párté”. Rákosi továbbá kifejtette, hogy a kommunista mozgalomban, konkrétan a francia pártban nemkívánatos elemeknek tartja többek között az olyan embereket, mint Marcel Cachin, sőt a német párt taglétszámának csökkentését is szükségesnek vélte. „»… Az ön németországi pártja is, Zetkin elvtársnő – idézte Zetkin Rákosit -, túlságosan naggyá vált, és kisebbíteni kell«; mire én a szeme közé nevettem, és kijelentettem: »Bocsásson meg, de ezen az állításon csak kacagni tudok«.”11
11 Protokoll III. 289. old. Rákosinak a KPD KB 1921. február 16-i ülésén elmondott beszéde. Centralnij Partyinij Arhiv Insztyituta Markszizma-Lenyinizma pri CK KPSZSZ (A továbbiakban: CPA IML) 528. f. X. illetve Sacerdote (az Avanti! tudósítója Genosse álnéven publikált) cikke a Comunismóban.*
Zetkin 1920 végén azon kommunisták kicsiny táborába tartozott, akik nemigen hitték, hogy az OKP létrehozása erősíteni fogja az olasz munkásmozgalom akcióképességét; úgy vélték, hogy a Bordiga képviselte alapokon, a maximalisták és különösen személy szerint Serrati elutasításával nem lehet megnyerni a szocialista párt forradalmi tömegeit. Ami végül is a szocialistákkal és az általa személy szerint igen nagyra becsült Serratival kapcsolatos korábbi véleményének megváltoztatására késztette, az nem volt más, mint e pártnak és vezetőinek passzív magatartása a tőke támadásával, konkrétan a fasizmussal szemben. „Az a véleményem, hogy Serratinak és pártjának a livornói kongresszust követően folytatott politikája egyértelműen megmutatta, hogy ez a politika a reformizmus és az opportunizmus politikája. (Helyeslés.) Ezt teljes mértékben elismerem. Csupán a párt állásfoglalása a fehérgárdisták, a fasizmus elleni harccal kapcsolatban napnál világosabban mutatja ezt. Nevezhető-e kommunista pártnak – sőt, továbbmegyek ennél – politikai pártnak az a párt, amely a fasizmussal kibontakozó polgárháborút morális prédikációkkal akarja leküzdeni, kijelentve, hogy a fasizmust a keresztény etika eszközével kell legyőzni? (Zúgás.) Nem! Kijelentem, hogy véleményem a proletariátus harcáról változatlan: szemet szemért – fogat fogért. Az erőszakot erőszakkal kell megtörni. És a fasizmust Olaszországban nem lehet leküzdeni az Avanti! szelíd fuvolahangjaival, hanem csak a proletariátus fegyveres harcával. (Élénk taps.)”12 – Protokoll III. 393-394. old.*
Zetkin elgondolása a fasizmusról, vagyis az, hogy a fasizmus lényegében a fehérterror olaszországi megjelenési formája, a tőke támadásának egyik megnyilvánulása, megegyezik a Komintern általános értékelésével. Megegyezik, de egy ponton élesen eltér attól a több felszólalónál – így Kolarovnál is – még megtalálható koncepciótól, amely szerint a fehérterror leküzdése csak az egész tőkés társadalom ellen irányuló, a proletárdiktatúrát közvetlen célnak tekintő harc útján lehetséges. Az antifasiszta harcot ugyanis Zetkin alapvetően védelmi jellegűnek tekintette, míg a többiek a burzsoá rendszer elleni totális támadás időszerűségét hirdették.
Hasonló következtetésre jutott Wilhelm Koenen is, akinek az USPD titkáraként nagy szerepe volt a forradalmi irányzat németországi egyesülésében. Külön harci területként jelölte meg a fasiszták elleni küzdelmet, „háromfrontos” harcot tartott szükségesnek: az opportunista munkásvezetők, a fasizmus és a kormány elleni fellépést elválasztotta egymástól. Nála az utóbbi kettő különválasztása érdemel figyelmet. Meg kell azonban jegyezni, hogy a megkülönböztetés csupán viszonylagos, és kizárólag a módszerekre vonatkozott. Koenen szerint a megoldás – amint az beszédének egészéből kitűnik – mindhárom tényező egyidejű leküzdése, amit a proletárdiktatúráért folytatott közvetlen harc során vélt megvalósíthatónak.
Zetkin álláspontjához jóval közelebb állt Szolomon Lozovszkijé. Lozovszkij nem vehetett részt a kongresszus valamennyi ülésén, mivel éppen ebben az időben zajlott az ő vezetésével a Vörös Szakszervezeti Internacionálé (Profintern) alakuló kongresszusa (1921. július 3-19-én). A Profintern a reformista Nemzetközi Munkásszövetséggel szemben álló forradalmi szakszervezeteket tömörítette. Főtitkárává Lozovszkijt választották. Véleményét azonban kifejtette. A Komintern más vezetőihez (Leninhez, Dmitrij Manuilszkijhoz, Karl Radekhez stb.) hasonlóan továbbra is lehetségesnek tartotta, hogy bevonják az antifasiszta harcba a szocialista pártot. Zetkin ezt a személye ellen irányuló éles támadások hatására a kongresszuson nem hangoztatta, de mint az később, elsősorban 1921 őszén nyilvánvalóvá vált, ezt a meggyőződését is fenntartotta.13 – Reisberg: An den Quellen der Einheitsfrontpolitik. Dietz Verlag, Berlin 1971. I. köt. 266-267. old.* Sőt, a szocialista párt politikáját döntőnek ítélte az antifasiszta harc szempontjából: „Az, hogy a fasiszták munkásotthonokat dúlnak fel és pogromokat rendeznek, szakszervezeteket vernek szét, és gyilkolják a harcoló munkásokat, csak azért lehetséges, mivel az elvtársak az Olasz Szocialista Pártból nem tanúsítanak kellő ellenállást. Olvastam egy jelentést a szocialista gyűlésről, ahol a fasizmus elleni ellenállást tárgyalták. Tolsztojánus színezetű beszédek hangzottak ott el. És most nincs idő semmiféle tolsztojanizmusra, nincs idő a passzivitásra. Ahhoz, hogy legyőzzék a fasizmust, az olasz pártnak ki kell zárnia soraiból a reformistákat.”14 – Protokoll III. 407. old.*
Lozovszkijnak az olasz kérdés vitája során elhangzott hozzászólása egyben válasz volt az OKP-t képviselő Egidio Gennarinak is, aki a Serratiékkal való teljes szakítást követelte. Gennarival ellentétben ugyanis – aki álláspontját szintén a fasisztákkal szembeni tétlenségre hivatkozva indokolta meg – Lozovszkij kijelentette: „A szakadás az Olasz Szocialista Pártban jobbratolódást eredményezett. A párt egyáltalán nem tanúsít határozottságot a fasiszták támadásaival szemben.”15 – Ugyanott, 360. old.* Lozovszkij ugyanakkor nem zárkózott el a szocialista párttal való együttműködéstől, amire lehetőséget éppen az antifasiszta harcban látott.
A Komintern III. kongresszusán éles viták kíséretében formálódott egy új stratégiai és taktikai irányvonal, alapvetően eltérő nézetek csaptak össze a kommunista pártok időszerű feladataival kapcsolatban. A vitakérdések összefüggésben álltak ugyan a fasizmus és a fasizmus elleni harc kérdéseivel, de korántsem olyan közvetlenül – még Olaszország esetében sem -, mint az új típusú párt fogalmával és a proletárdiktatúráért folytatott harccal. A fasizmussal foglalkozó fejtegetések is elsősorban e két utóbbi téma kapcsán hangzottak el. Amint az az idézett hozzászólásokból kitűnik, céljuk nem elsősorban a fasizmus problémáinak elemzése volt, sokkal inkább egy olyan tényezőnek a felmutatása, amely érvelésüket alátámaszthatja: az olasz fasizmus előretörésével illusztrálták a tőke támadását, a szocialista párt opportunizmusát vagy a kommunista párt szektás elzárkózásának hibás voltát, magyarázták a kispolgári tömegek politikai aktivizálódását, az államhatalom válságát. Mindezekkel – vagy csupán egyet-egyet kiragadva közülük – érveltek a szűkebb, „tiszta” kommunista párt, vagy ellenkezőleg, a tömegeket mozgósítani képes, a proletárdiktatúra közvetlen kivívása helyett a tömegek megnyerését időszerűnek tekintő párt mellett. Magával a fasizmussal kapcsolatban nem került sor vitára, a róla alkotott vélemény egyértelműen fogalmazódott meg a kongresszus dokumentumaiban is.
A Radek fogalmazta és Lenin által – nem utolsósorban az olasz kommunistákkal és szocialistákkal szemben – védelmezett taktikáról elfogadott tézisekben, akárcsak a kongresszusi vitában, a fasiszta terrorosztagok funkcióját a tőke támadásának részjelenségeként határozták meg. „Olaszországban a burzsoázia, a fasiszták fehérgárdáinak támogatásával, támadásba indult a munkásosztály ellen. A polgári demokráciának mindenütt még jobban meg kellett mutatnia igazi arcát – a polgári demokrácia régi államaiban éppúgy, mint az újakban, amelyek az imperialista összeomlásból nőttek ki.”16 – KIVD 79-80. old.* Nem foglalkoztak külön a fasiszta mozgalomnak azzal a vonásával, hogy sajátos demagóg jelszavaival jelentős tömegeket képes mozgósítani. Ezt egy már korábban is feltételezett folyamat bekövetkezésének tulajdonították. „Az imperializmus csődje a legyőzött országokban, a pacifizmus és a szociálreformista törekvések csődje a győztes országokban a középrétegeknek ezt a részét [az életkörülményeik romlásának hatására politikailag aktivizálódott paraszti, kispolgári, alkalmazott rétegekről van szó. – Sz. G.] vagy a nyílt ellenforradalom táborába, vagy a forradalom táborába kergeti”17 – Ugyanott, 97. old.* – írták.
A kongresszus befejezését követően, július 17-én jelent meg a Komintern Végrehajtó Bizottságának kiáltványa, melyben összefoglalták a tanácskozás fő mondanivalóját. Az egységfront-taktikát, amelynek lényege az a felismerés volt, hogy a „világburzsoázia stratégiájával a Kommunista Internacionálénak saját stratégiáját kell szembeszegeznie”,18 – Thesen und Resolutionen des III. Weltkongresses der Kommunistischen Internationale. Hamburg. Verlag der Kommunistischen Internationale, 1921. 186. old.* nem utolsósorban éppen a fasizmus és a fehérterror elleni harc megszervezése végett tartották szükségesnek. „Ha milliók és milliók zárt sorokban harcba szállnak, kudarcba fulladnak a burzsoázia fondorlatai, a burzsoá erőszak: akkor elakadnak azok a szerelvények, amelyeken a burzsoázia fehérgárdista egységeit a proletariátus ellen vonultatja fel, akkor jeges félelem keríti hatalmába a fehérgárdista egységeket. A proletariátus elragadja fegyvereiket, hogy fegyverekkel szálljon harcba más fehérgárdista formációkkal.”19 – Ugyanott.*
Az idézett sorokból két érdekes dolog tűnik ki. Az első, ami már a szövegből is világos, hogy a fehérterror általános vonásaként egy, elsősorban az olasz fasisztákra jellemző módszert említenek: a területileg szétszórt fegyveres rohamosztagok koncentrálását. A másik, hogy most már – ellentétben a kongresszuson elhangzott nagyszámú felszólalással – a fehérterror, illetve a fasizmus elleni küzdelmet nem a proletárdiktatúráért folytatott közvetlen harc részének tekintik, hanem az e harcot megelőző időszak feladatának. E harc célja nem a proletárdiktatúra kivívása, hanem a fehérterrorista csoportok szétzúzása. E cél megvalósítási módját, tehát a taktikát, a kongresszuson még nem fogalmazták meg pontosan. Ugyanakkor a kongresszuson kiadott „Be a tömegekbe!” jelszó már jelezte: nem pusztán a nemzetközi és az egyes országokban megváltozott erőviszonyok felmérése és elemzése történt meg, hanem ennél több is. A Komintern vezetői már meglelték azt a lehetőséget és konkrét módszert, amellyel a fiatal kommunista pártok, eszmei és szervezeti megerősödésüket is szolgálva, eredményesen léphetnek fel e folyamatokkal szemben.
A kongresszus után még hosszú ideig a nemzetközi kommunista mozgalom vitáinak középpontjában álló új taktika az egységfront vagy más néven az akcióegység taktikája volt. E taktika formálódása és értelmezése 1921-1924 folyamán, de a későbbiekben is szorosan összefüggött az antifasiszta harccal, elsősorban az e taktikát meghatározó stratégiai célkitűzésen keresztül.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!