A Kommunista Internacionálé – az olasz fasizmus

A Kommunista Internacionálé – az olasz fasizmus
(idézet: A Komintern és a fasizmus 1921-1929)

A Kommunista Internacionálé
és az olasz fasizmus 1921-1922-ben

A Kommunista Internacionálé, mint köztudott, 1919 márciusában alakult. Ugyanebben az évben és hónapban szervezte meg Benito Mussolini a frontharcosokat tömörítő Fasci di Combattimento mozgalmát, amely később fasiszta mozgalom néven vált közismertté. 1919-ben azonban csupán az egyik esemény váltott ki visszhangot: a Komintern születése. A fasiszta szervezet létrejötte még az olasz belpolitikai életben is csupán jelentéktelen epizód volt. A fasizmusnak még jó két évre volt szüksége ahhoz, hogy tényezővé váljon Olaszországban, további évekre, hogy befolyásolja az európai politikai életet, és több mint egy évtizedre ahhoz, hogy a nemzetközi munkásmozgalom és az egész haladó emberiség fő ellenfelévé váljon. A Komintern és a fasizmus történetének szálai azonban korán találkoztak: a nemzetközi kommunista mozgalom képviselői az elsők között ismerték fel a fasizmus veszélyét, kerestek magyarázatot a jelenségre, dolgozták ki az ellene folytatott harc stratégiáját és taktikáját. 1920 végén a Komintern vezetői már egyre világosabban látták, hogy Európában és különösen Olaszországban már nem feltétlenül a forradalom az egyetlen kiút a háborút követő gazdasági és politikai válságból. „Olaszország olyan időket él át, amikor a forradalom győzelme csupán a munkásosztály nem kellő szervezettsége következtében húzódik, és amikor teljes mértékben lehetséges egy dühödt burzsoá reakció ideiglenes győzelme” – írta Grigorij Zinovjev, a Komintern Végrehajtó Bizottságának elnöke az olasz szocialisták legtekintélyesebbikének, Giacinto Menotti Serratinak, 1920. október 22-i nyílt levelében.1 – Kommunyisztyicseszkij Internacional, 1920. 14. szám, 2708. old.*

A burzsoá reakció térnyerése, „a tőke támadása” – ahogyan a Kominternben a bérek csökkentésére, a munkaidő meghosszabbítására, a tanácsok és más munkásképviseleti szervek jogkörének csorbítására irányuló kísérleteket nevezték – sokféle formában jelentkezett. Ekkor még egyáltalán nem volt biztos, hogy a fasiszta mozgalom, akár csak Olaszországban is, jelentősebb szerepet tölthet be a folyamatban. A fő veszélyt a munkásmozgalom aktivistái egyelőre a polgári demokráciára apelláló irányzatokban látták. Ebben az időszakban az olaszországi politikai életet is a hagyományos csoportosulások kiútkeresése jellemezte. Mindebből a nemzetközi munkásmozgalom figyelmét különösen a szocialista párton belüli erők összecsapása kötötte le. Az események átfogó értékelésére 1921 nyarán, a Komintern III. kongresszusán került sor.

1. Megjegyzések az olasz fasizmusról a Komintern III. kongresszusán

A kongresszus 1921. június 22-én kezdte meg munkáját. Központi feladata az előző, 1920. július-augusztusi II. kongresszus óta jelentősen megváltozott nemzetközi helyzet elemzése, illetve a kommunista pártok és az Internacionálé ebből adódó tennivalóinak kimunkálása volt. Az olaszországi fasiszta mozgalom előretörésének visszhangja elhalkult a közép-németországi munkásság 1921 tavaszán kirobbant fegyveres harcának veresége, illetve ama nézeteltérések jelentősége mellett, melyek ennek hatására a nemzetközi kommunista mozgalomban kialakultak. A „márciusi akció” már meglehetősen egyértelműen jelezte, hogy „A forradalmi mozgalom háború utáni első szakasza, amelyet spontán és hatalmas ütőerő, a módszerek és célok kialakulatlansága és az uralkodó osztályok hallatlan pánikja jellemzett, lényegében, úgy látszik, lezárult. A burzsoáziának mint osztálynak az önbizalma és állami szerveinek külső ellenállóképessége kétségtelenül megerősödött.”2 – A Kommunista Internacionálé válogatott dokumentumai. Kossuth Könyvkiadó 1975. (A továbbiakban: KIVD) 61. old.*

Az olaszországi helyzetről mégis gyakran szó esett, de nem elsősorban a fasizmus kapcsán: az Olasz Szocialista Párt (OSZP) 1921 januárjában Livornóban tartott kongresszusának, az Olasz Kommunista Párt (OKP) létrehozásának sajátosságai és tanulságai nemcsak az olasz, hanem a nemzetközi munkásmozgalom számára is jelentősek voltak.3 – E folyamatról részletesen ír Paolo Spriano: Storia del Partito Comunista Italiano. I. Da Bordiga a Gramsci. Einaudi. Torinó 1967. 20-106. old., valamint Pankovics József : Az Olasz Kommunista Párt kialakulása és fejlődése 1926-ig. Tudományos szocializmus füzetek. 18. szám. 1972. 9-50. old.*

A kommunista párt megalakulása ezúttal olyan országban került napirendre, ahol lehetségesnek tűnt egy újabb nyugat-európai kommunista tömegpárt létrehozása. Míg azonban 1920 decemberében a Németország Független Szociáldemokrata Pártjának (USPD) többsége (280 000 tag) csatlakozott a kommunistákhoz, s a Francia Szocialista Párt tours-i kongresszusán a küldöttek háromnegyede (180 000 tag képviseletében) szavazott a Kominternhez csatlakozás mellett, Olaszországban a kisebbség alakította meg a kommunista pártot. Amadeo Bordiga hívei 58 000 szavazatot szereztek; Serrati 98 000 szavazattal biztosította a többséget ún. maximalista irányzatának; a jobboldalra mindössze 14 000 szavazat jutott. A Kommunista Internacionálé vezetői számára nyilvánvaló volt, hogy a Bordiga vezette OKP csupán kiindulópontja lehet egy valóban új típusú forradalmi tömegpártnak, hiszen jelentős forradalmi érzelmű, szervezett munkástömegek rekedtek kívül a párton, részben éppen a pártot létrehozó vezetők szektás politikája következtében. Ez talán a legdöntőbb oka annak, hogy Mussolini hatalomra jutásáig e kérdés állott a nemzetközi kommunista mozgalom és a Komintern figyelmének középpontjában.4

4 Erre utal Zinovjev „A Kommunista Internacionálé harmadik kongresszusa előtt” című cikkében: „A Kommunista Internacionálé néhány legnagyobb szekciójában most folyó viták középpontjában kétségtelenül az olasz kérdés áll.” (Kommunyisztyicseszkij Internacional, 1921.16. szám. 3529. old.)*

A fasizmus ebben az időben az olasz munkásmozgalomban sem elsőrendű probléma. A kommunista párt élesebben reagált a fasiszták terrorakcióira, több felhívást tett közzé a fegyveres védelmi harc megszervezésének szükségességéről, mint a szocialisták, akik többnyire csupán a fegyelem fenntartására, a provokációk elkerülésére és védekezésül „a szocializmus és a párt hagyományainak megfelelő módszerek” alkalmazására szólítottak fel.5

5 Az Il Comunista 1921. február 6-i és az Avanti! (Milánó) 1921. február 18-i számából idézi: B. R. Lopuhov: Fasizm i rabocseje dvizsenyije v Italii 1919-1929. gg. Izdatyelsztvo „Nauka”, Moszkva 1968.118. old.*

A fő feladatot azonban mindkét irányzat esetében a munkásmozgalmon belüli erőviszonyok alakulásának vizsgálata jelentette. Ez a felfogás is abba az irányba hatott, hogy a Komintern VB és más kommunista vezető szervek elsősorban e kérdést elemezzék.

A Komintern III. kongresszusán – ahol mind az olasz szocialisták, mind a kommunisták képviseltették magukat – több összefüggésben vitatták a fasizmussal kapcsolatos feladatokat. Ennek oka nem utolsósorban az volt, hogy fokozatosan felismerték a fasizmus rendkívüli veszélyességét. 1920-1921 fordulóján Olaszországban aktivizálódtak a fasiszta rohamosztagok. Jelentősen megnőtt a létszámuk, és – ami talán még fontosabb – tevékenységük ekkor vált mind egyértelműbben munkásellenessé. 1921 tavaszától a világsajtó szinte naponta ad hírt összecsapásokról, kommunisták és fasiszták csatározásairól. Az erőviszonyok azonban ekkor még korántsem egyenlők: a fasiszták a csekély létszámú kommunista párttal szemben sem léphetnek fel anélkül, hogy ne számolnának a vereséggel, sőt a szocialista párt által tanúsított „passzív ellenállás” is elegendő lehet a komolyabb akciók megakadályozására.

A szocialisták, a kommunisták, valamint a fasiszták szervezeti erejének alakulása (1919—1922)6

Év szocialisták kommunisták fasiszták
tagság képviselők tagság képviselők tagság képviselők fasciók
1919 vége 70 000 154 17 000 56
1920 nyara 216 000 30 000 125
1921 eleje 112 000 123 58 000 15 100 000 35 800
1921 vége-
1922 eleje
70 000 42 000 310 000 2200

6 A fasizmussal foglalkozó korabeli dokumentumok és így a későbbi monográfiák is csak hiányos adatokat tartalmaznak a mozgalom szervezeti erejének formálódásától. Nem ritka, hogy a közölt adatok ellentmondanak egymásnak, illetve a felvétel időpontjának megállapíthatatlansága miatt nem használhatók. A táblázatunkban közöltek is csupán megközelítően pontosak. (Jahrbuch für Politik, Wirtschaft und Arbeiterbewegung – a továbbiakban: PWA – 1922-1923. Verlag der Kommunistischen Internationale. Hamburg é. n. 817-819., 833-834. old.; B. R. Lopuhov: Id. mű, 72., 122., 154., 156. old.; Ignazio Silone: Der Faschismus. Seine Entstehung und seine Entwicklung. Europa-Verlag. Zürich 1934. 79. old.; Federico Chabod: Olaszország története 1918—1948. Gondolat 1967. 57., 60. old.; A Munka Alkotmánya Olaszországban. Studium. Budapest é. n. 20. old.; Julius Deutsch: Antifaschismus! Proletarische Wehrhaftigkeit im Kampfe gegen den Faschismus. Wien 1926. Verlag der Wiener Volksbuchhandlung. 6. old.)*

A fasizmus már ekkor mint a tőke támadásának egyik megnyilvánulása szerepelt a különböző felszólalásokban és került be a kongresszusi határozatokba.

A kongresszus első napján, az üdvözlő beszédek során elhangzott rövid felszólalásában a bolgár Vaszil Kolarov tett először említést a fasizmusról. Sommás megfogalmazásában már megtalálható a fasizmus első általánosan elfogadott kommunista jellemzése, amely szerint a fasizmus a forradalmi hullámot követő fehérterror olaszországi megjelenési formája. A fasizmusnak, akárcsak a fehérterrornak, a célja, hogy ha kell, illegális eszközökkel is fellépjen a munkásmozgalommal szemben a tőkés társadalom stabilizációja érdekében.7 – Protokoll des III. Kongresses der Kommunistischen Internationale. Moskau, 22. Juni bis 12. Juli 1921. Verlag der Kommunistischen Internationale 1921. (A továbbiakban: Protokoll III.) 40. old.*

A fasizmussal kapcsolatos fejtegetéseiben szinte minden felszólaló hangsúlyozta az utóbbi megállapítást. És nem véletlenül. A munkásmozgalom és ezen belül a kommunista mozgalom számára igen lényeges volt annak a mítosznak az eloszlatása, hogy a fasizmus forradalmi, a burzsoá társadalmi rend ellen irányuló politikai erő. E mítosz terjedése, amely 1919-1921-ben Mussoliniék propagandájának legtöbbet hangoztatott tételeiből táplálkozott, azzal fenyegetett, hogy a fasiszták a burzsoáziával szemben álló tömegeket is, közöttük munkásokat, megnyernek saját céljaiknak. Lev Trockij, a Komintern VB póttagja, aki a kongresszuson az első napirendi pontról tartott referátumot („A gazdasági világválság és a Kommunista Internacionálé új feladatai” címmel), e kérdés kapcsán, hogy érvelését alátámassza, a polgári, konzervatív Neue Zürcher Zeitung egyik 1921 áprilisában megjelent cikkéből idézett: „1919: a polgári pártok a teljes felbomlás állapotába kerültek; reménytelen szétforgácsoltságukban, öngyilkos rezignáltságukban teret engedtek a jól szervezett vöröstömegek határozott előrenyomulásának; 1921: a polgári seregek szilárd koalícióba tömörülve, győzelmi tudattal eltelve szállnak harcba, míg a bolsevisták megosztottságuk és csüggedésük eredményeképpen mutatkozni sem merészelnek. Az érdem a fasisztáké.”8 – Ugyanott, 50. old.*

A fasizmus és a burzsoázia lényegi kapcsolódásának bemutatásakor első ízben merült fel nemzetközi kommunista fórumon a kérdés: a munkásmozgalom és annak pártjai (ebben az időben természetesen csak az olaszokról van szó) mennyiben felelősek a fasizmus előretöréséért? A kongresszuson egyértelműen elmarasztalták az Olasz Szocialista Pártot, hangsúlyozva jobboldali és centrista vezetőinek különleges felelősségét.

Zinovjev, a Komintern Végrehajtó Bizottságának tevékenységéről tartott beszámolójában, szinte kizárólag a vezetők felelősségével foglalkozott. „A burzsoázia teljesen dezorganizált volt – mondotta. – Maga Giolitti [1920. júniustól 1921. júniusig olasz miniszterelnök – Sz. G.] ismerte be: szeptemberben semmit sem tudott volna tenni. Ha megkérdezték volna, hogy miért nem küldött katonaságot a gyárak megtisztítására, Giolitti azt válaszolja: Nem rendelkeztem az ehhez szükséges erőkkel. Először homöopatikus eszközök alkalmazására kényszerültem, és csak később folyamodhattam a sebészeti beavatkozáshoz. Először a homöopátia alkalmazásával, mégpedig Serrati és elvbarátai segítségével verte le a mozgalmat, most pedig áttérnek a sebészeti beavatkozásra. A fasiszták igen kiváló sebészek; igen lelkiismeretesen és alaposan végzik szennyes munkájukat az olasz munkásosztályon. A párt és különösen Serrati bűne az, hogy elszalasztották a harc kedvező pillanatát és objektíve kiszolgáltatták a munkásosztályt a burzsoáziának,”9 – Ugyanott, 166-167. old.* Mindaz, amit Zinovjev elmondott, lényegében nem volt más, mint a Komintern II. kongresszusán a centrizmussal és a centristákkal kapcsolatban elfogadott elméletnek és gyakorlatnak az olaszországi eseményekre való alkalmazása. Kétségtelen ugyanis, hogy éppen e centrista többség és vezetői, így elsősorban Serrati, a pártot megbénító tehetetlen politikájukkal szinte kikényszerítették a párttagság tudatosan forradalmi részéből, hogy egy cselekvőképes párt létrehozására gondoljanak. E kényszer aztán nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy „Az új párt … a szélsőségesség és a szektásság határozott jegyében született meg.”10 – Palmiro Togliatti: Az Olasz Kommunista Párt. Kossuth Könyvkiadó 1960. 45. old.* E két tényező, a szocialista párt változatlan politikai irányvonala és a kommunista párt szektás magatartása, nagy nehézségekkel terhelte a nemzetközi kommunista mozgalmat; továbbra is napirenden kellett tartania, sőt előtérbe helyeznie a reformizmussal való szakítás szükségességét és a centrizmus elleni harcot.

E meglehetősen szerteágazó problémát, ha szubjektív kiindulópontból is, de érdekesen – és ami még fontosabb: a Komintern legtapasztaltabb vezetőinek véleményét tükrözve – fejtegette Clara Zetkin. Zetkin – akit egyébként 65. születésnapja alkalmából köszöntöttek a kongresszuson – beszédének célja elsősorban az volt, hogy megértesse hallgatóságával, mi késztette arra, hogy a livornói kongresszust követően a német pártban ellenvéleményének adjon hangot, majd felülvizsgálja ezt az álláspontját.

Zetkin elmondotta, hogy Rákosi Mátyás, a Komintern VB küldötte, a német párt központi bizottságának ülésén és magánbeszélgetésekben is annak a véleményének adott hangot, hogy az adott helyzetben a Kommunista Internacionálénak „nem egy tömegpárt létrejötte a kedvező, hanem egy kis, tiszta párté”. Rákosi továbbá kifejtette, hogy a kommunista mozgalomban, konkrétan a francia pártban nemkívánatos elemeknek tartja többek között az olyan embereket, mint Marcel Cachin, sőt a német párt taglétszámának csökkentését is szükségesnek vélte. „»… Az ön németországi pártja is, Zetkin elvtársnő – idézte Zetkin Rákosit -, túlságosan naggyá vált, és kisebbíteni kell«; mire én a szeme közé nevettem, és kijelentettem: »Bocsásson meg, de ezen az állításon csak kacagni tudok«.”11

11 Protokoll III. 289. old. Rákosinak a KPD KB 1921. február 16-i ülésén elmondott beszéde. Centralnij Partyinij Arhiv Insztyituta Markszizma-Lenyinizma pri CK KPSZSZ (A továbbiakban: CPA IML) 528. f. X. illetve Sacerdote (az Avanti! tudósítója Genosse álnéven publikált) cikke a Comunismóban.*

Zetkin 1920 végén azon kommunisták kicsiny táborába tartozott, akik nemigen hitték, hogy az OKP létrehozása erősíteni fogja az olasz munkásmozgalom akcióképességét; úgy vélték, hogy a Bordiga képviselte alapokon, a maximalisták és különösen személy szerint Serrati elutasításával nem lehet megnyerni a szocialista párt forradalmi tömegeit. Ami végül is a szocialistákkal és az általa személy szerint igen nagyra becsült Serratival kapcsolatos korábbi véleményének megváltoztatására késztette, az nem volt más, mint e pártnak és vezetőinek passzív magatartása a tőke támadásával, konkrétan a fasizmussal szemben. „Az a véleményem, hogy Serratinak és pártjának a livornói kongresszust követően folytatott politikája egyértelműen megmutatta, hogy ez a politika a reformizmus és az opportunizmus politikája. (Helyeslés.) Ezt teljes mértékben elismerem. Csupán a párt állásfoglalása a fehérgárdisták, a fasizmus elleni harccal kapcsolatban napnál világosabban mutatja ezt. Nevezhető-e kommunista pártnak – sőt, továbbmegyek ennél – politikai pártnak az a párt, amely a fasizmussal kibontakozó polgárháborút morális prédikációkkal akarja leküzdeni, kijelentve, hogy a fasizmust a keresztény etika eszközével kell legyőzni? (Zúgás.) Nem! Kijelentem, hogy véleményem a proletariátus harcáról változatlan: szemet szemért – fogat fogért. Az erőszakot erőszakkal kell megtörni. És a fasizmust Olaszországban nem lehet leküzdeni az Avanti! szelíd fuvolahangjaival, hanem csak a proletariátus fegyveres harcával. (Élénk taps.)”12 – Protokoll III. 393-394. old.*

Zetkin elgondolása a fasizmusról, vagyis az, hogy a fasizmus lényegében a fehérterror olaszországi megjelenési formája, a tőke támadásának egyik megnyilvánulása, megegyezik a Komintern általános értékelésével. Megegyezik, de egy ponton élesen eltér attól a több felszólalónál – így Kolarovnál is – még megtalálható koncepciótól, amely szerint a fehérterror leküzdése csak az egész tőkés társadalom ellen irányuló, a proletárdiktatúrát közvetlen célnak tekintő harc útján lehetséges. Az antifasiszta harcot ugyanis Zetkin alapvetően védelmi jellegűnek tekintette, míg a többiek a burzsoá rendszer elleni totális támadás időszerűségét hirdették.

Hasonló következtetésre jutott Wilhelm Koenen is, akinek az USPD titkáraként nagy szerepe volt a forradalmi irányzat németországi egyesülésében. Külön harci területként jelölte meg a fasiszták elleni küzdelmet, „háromfrontos” harcot tartott szükségesnek: az opportunista munkásvezetők, a fasizmus és a kormány elleni fellépést elválasztotta egymástól. Nála az utóbbi kettő különválasztása érdemel figyelmet. Meg kell azonban jegyezni, hogy a megkülönböztetés csupán viszonylagos, és kizárólag a módszerekre vonatkozott. Koenen szerint a megoldás – amint az beszédének egészéből kitűnik – mindhárom tényező egyidejű leküzdése, amit a proletárdiktatúráért folytatott közvetlen harc során vélt megvalósíthatónak.

Zetkin álláspontjához jóval közelebb állt Szolomon Lozovszkijé. Lozovszkij nem vehetett részt a kongresszus valamennyi ülésén, mivel éppen ebben az időben zajlott az ő vezetésével a Vörös Szakszervezeti Internacionálé (Profintern) alakuló kongresszusa (1921. július 3-19-én). A Profintern a reformista Nemzetközi Munkásszövetséggel szemben álló forradalmi szakszervezeteket tömörítette. Főtitkárává Lozovszkijt választották. Véleményét azonban kifejtette. A Komintern más vezetőihez (Leninhez, Dmitrij Manuilszkijhoz, Karl Radekhez stb.) hasonlóan továbbra is lehetségesnek tartotta, hogy bevonják az antifasiszta harcba a szocialista pártot. Zetkin ezt a személye ellen irányuló éles támadások hatására a kongresszuson nem hangoztatta, de mint az később, elsősorban 1921 őszén nyilvánvalóvá vált, ezt a meggyőződését is fenntartotta.13 – Reisberg: An den Quellen der Einheitsfrontpolitik. Dietz Verlag, Berlin 1971. I. köt. 266-267. old.* Sőt, a szocialista párt politikáját döntőnek ítélte az antifasiszta harc szempontjából: „Az, hogy a fasiszták munkásotthonokat dúlnak fel és pogromokat rendeznek, szakszervezeteket vernek szét, és gyilkolják a harcoló munkásokat, csak azért lehetséges, mivel az elvtársak az Olasz Szocialista Pártból nem tanúsítanak kellő ellenállást. Olvastam egy jelentést a szocialista gyűlésről, ahol a fasizmus elleni ellenállást tárgyalták. Tolsztojánus színezetű beszédek hangzottak ott el. És most nincs idő semmiféle tolsztojanizmusra, nincs idő a passzivitásra. Ahhoz, hogy legyőzzék a fasizmust, az olasz pártnak ki kell zárnia soraiból a reformistákat.”14 – Protokoll III. 407. old.*

Lozovszkijnak az olasz kérdés vitája során elhangzott hozzászólása egyben válasz volt az OKP-t képviselő Egidio Gennarinak is, aki a Serratiékkal való teljes szakítást követelte. Gennarival ellentétben ugyanis – aki álláspontját szintén a fasisztákkal szembeni tétlenségre hivatkozva indokolta meg – Lozovszkij kijelentette: „A szakadás az Olasz Szocialista Pártban jobbratolódást eredményezett. A párt egyáltalán nem tanúsít határozottságot a fasiszták támadásaival szemben.”15 – Ugyanott, 360. old.* Lozovszkij ugyanakkor nem zárkózott el a szocialista párttal való együttműködéstől, amire lehetőséget éppen az antifasiszta harcban látott.

A Komintern III. kongresszusán éles viták kíséretében formálódott egy új stratégiai és taktikai irányvonal, alapvetően eltérő nézetek csaptak össze a kommunista pártok időszerű feladataival kapcsolatban. A vitakérdések összefüggésben álltak ugyan a fasizmus és a fasizmus elleni harc kérdéseivel, de korántsem olyan közvetlenül – még Olaszország esetében sem -, mint az új típusú párt fogalmával és a proletárdiktatúráért folytatott harccal. A fasizmussal foglalkozó fejtegetések is elsősorban e két utóbbi téma kapcsán hangzottak el. Amint az az idézett hozzászólásokból kitűnik, céljuk nem elsősorban a fasizmus problémáinak elemzése volt, sokkal inkább egy olyan tényezőnek a felmutatása, amely érvelésüket alátámaszthatja: az olasz fasizmus előretörésével illusztrálták a tőke támadását, a szocialista párt opportunizmusát vagy a kommunista párt szektás elzárkózásának hibás voltát, magyarázták a kispolgári tömegek politikai aktivizálódását, az államhatalom válságát. Mindezekkel – vagy csupán egyet-egyet kiragadva közülük – érveltek a szűkebb, „tiszta” kommunista párt, vagy ellenkezőleg, a tömegeket mozgósítani képes, a proletárdiktatúra közvetlen kivívása helyett a tömegek megnyerését időszerűnek tekintő párt mellett. Magával a fasizmussal kapcsolatban nem került sor vitára, a róla alkotott vélemény egyértelműen fogalmazódott meg a kongresszus dokumentumaiban is.

A Radek fogalmazta és Lenin által – nem utolsósorban az olasz kommunistákkal és szocialistákkal szemben – védelmezett taktikáról elfogadott tézisekben, akárcsak a kongresszusi vitában, a fasiszta terrorosztagok funkcióját a tőke támadásának részjelenségeként határozták meg. „Olaszországban a burzsoázia, a fasiszták fehérgárdáinak támogatásával, támadásba indult a munkásosztály ellen. A polgári demokráciának mindenütt még jobban meg kellett mutatnia igazi arcát – a polgári demokrácia régi államaiban éppúgy, mint az újakban, amelyek az imperialista összeomlásból nőttek ki.”16 – KIVD 79-80. old.* Nem foglalkoztak külön a fasiszta mozgalomnak azzal a vonásával, hogy sajátos demagóg jelszavaival jelentős tömegeket képes mozgósítani. Ezt egy már korábban is feltételezett folyamat bekövetkezésének tulajdonították. „Az imperializmus csődje a legyőzött országokban, a pacifizmus és a szociálreformista törekvések csődje a győztes országokban a középrétegeknek ezt a részét [az életkörülményeik romlásának hatására politikailag aktivizálódott paraszti, kispolgári, alkalmazott rétegekről van szó. – Sz. G.] vagy a nyílt ellenforradalom táborába, vagy a forradalom táborába kergeti”17 – Ugyanott, 97. old.* – írták.

A kongresszus befejezését követően, július 17-én jelent meg a Komintern Végrehajtó Bizottságának kiáltványa, melyben összefoglalták a tanácskozás fő mondanivalóját. Az egységfront-taktikát, amelynek lényege az a felismerés volt, hogy a „világburzsoázia stratégiájával a Kommunista Internacionálénak saját stratégiáját kell szembeszegeznie”,18 – Thesen und Resolutionen des III. Weltkongresses der Kommunistischen Internationale. Hamburg. Verlag der Kommunistischen Internationale, 1921. 186. old.* nem utolsósorban éppen a fasizmus és a fehérterror elleni harc megszervezése végett tartották szükségesnek. „Ha milliók és milliók zárt sorokban harcba szállnak, kudarcba fulladnak a burzsoázia fondorlatai, a burzsoá erőszak: akkor elakadnak azok a szerelvények, amelyeken a burzsoázia fehérgárdista egységeit a proletariátus ellen vonultatja fel, akkor jeges félelem keríti hatalmába a fehérgárdista egységeket. A proletariátus elragadja fegyvereiket, hogy fegyverekkel szálljon harcba más fehérgárdista formációkkal.”19 – Ugyanott.*

Az idézett sorokból két érdekes dolog tűnik ki. Az első, ami már a szövegből is világos, hogy a fehérterror általános vonásaként egy, elsősorban az olasz fasisztákra jellemző módszert említenek: a területileg szétszórt fegyveres rohamosztagok koncentrálását. A másik, hogy most már – ellentétben a kongresszuson elhangzott nagyszámú felszólalással – a fehérterror, illetve a fasizmus elleni küzdelmet nem a proletárdiktatúráért folytatott közvetlen harc részének tekintik, hanem az e harcot megelőző időszak feladatának. E harc célja nem a proletárdiktatúra kivívása, hanem a fehérterrorista csoportok szétzúzása. E cél megvalósítási módját, tehát a taktikát, a kongresszuson még nem fogalmazták meg pontosan. Ugyanakkor a kongresszuson kiadott „Be a tömegekbe!” jelszó már jelezte: nem pusztán a nemzetközi és az egyes országokban megváltozott erőviszonyok felmérése és elemzése történt meg, hanem ennél több is. A Komintern vezetői már meglelték azt a lehetőséget és konkrét módszert, amellyel a fiatal kommunista pártok, eszmei és szervezeti megerősödésüket is szolgálva, eredményesen léphetnek fel e folyamatokkal szemben.

A kongresszus után még hosszú ideig a nemzetközi kommunista mozgalom vitáinak középpontjában álló új taktika az egységfront vagy más néven az akcióegység taktikája volt. E taktika formálódása és értelmezése 1921-1924 folyamán, de a későbbiekben is szorosan összefüggött az antifasiszta harccal, elsősorban az e taktikát meghatározó stratégiai célkitűzésen keresztül.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .