A náci párt a hatalom útján

A katonai diktatúra árnyékában – 1
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

December 1-én délután 6 órára Hindenburg magához kérette a miniszterelnököt, Papent, és hadügyminiszterét, Schleichert, hogy áttekintsék a tárgyalások eredményeit. A megbeszélésen rajtuk kívül jelen volt Hindenburg nagyhatalmú titkára, Meissner, és az elnök fia, egyben adjutánsa, Oskar von Hindenburg is. A légkör szinte „családias” volt: a kényelmes karosszékében ülő ősz birodalmi elnököt félkörben vették körül bizalmasai. A legfontosabbról kellett dönteniük, a kormány sorsáról és a további lehetőségekről.

Papen a másnap délelőtti kormányülésen bejelentette, nem lát lehetőséget arra, hogy a birodalmi elnök kívánságainak megfelelő új kormányt alakítson, s ezért javaslatot kíván benyújtani lemondására, valamint Schleicher kancellári kinevezésére. Schleicher ehhez hozzáfűzte, hogy a változásra elsősorban azért van szükség, mivel egy újabb Papen vezette kabinet kinevezése elkerülhetetlenül káoszhoz vezetne, amelynek során könnyen polgárháborús helyzet alakulhatna ki, sőt a nemzetiszocialisták részéről újabb puccskísérlettel is számolni kellene. A rendőrség és a Reichswehr ugyanakkor nem lenne képes „ellenőrzése alatt tartani” az események alakulását.

A kormány tagjai egyetértettek a helyzetértékeléssel, és Papen benyújtotta lemondását a birodalmi elnöknek.

Az új kormány december 3-án lépett hivatalba. Első ülésének hivatalos megnyitása előtt a leköszönő Papen alkalmat kapott arra, hogy minisztertársaitól búcsút vegyen. Papen rövid beszédében megállapította, hogy törekvései a kormány parlamenti bázisának szélesítésére nem jártak eredménnyel, majd az események alakulásából azt a következtetést vonta le, hogy lemondása egyben „a liberális korszak végét jelenti”. S ha túlzás volt is kormányzatát, amely az elnöki diktatúra rendszerének kiteljesedése volt, „liberális korszaknak” nevezni, kétségtelen, hogy ami az elkövetkezendő hónapokban történt, igazolta Papen jóslatát. A baljós fejleményekben azonban magának Papennek jóval nagyobb szerep jutott, mint az új kancellárnak, Schleichernek.

Schleicher a német birodalom történetének második tábornok-miniszterelnöke volt, elődjének, a Bismarckot követő Leo von Caprivinek a legálissá vált szociáldemokrácia hatalmas előretörését kellett átélnie. Schleicher azonban nem kívánt hasonló kísérletekben részt venni, s Hindenburg és köre biztosítékot jelentett arra, hogy erre ne is kerülhessen sor. A történelem éppen az ellenkező alternatívát kínálta: az uralkodó osztályok diktatúrájának kiteljesedését.

Az új kormány személyi összetétele nem mutatott nagyobb változást az előzőhöz képest. Csupán a belügyminiszter von Gaylt váltotta fel az erős kezű Bracht, Papen volt poroszországi megbízottja, a munkaügyi miniszter Fritz Schäffert, a Bajor Néppárt elnökét pedig Friedrich Syrup, a Munkaközvetítő és Munkanélküli-biztosítás Birodalmi Hivatalának elnöke, az Önkéntes Munkaszolgálat birodalmi biztosa. A miniszterelnökség mellett Schleicher továbbra is megtartotta a hadügyi tárcát. A változtatások azonban már jelezték a kabinet újabb törekvéseit.

Kormányzásának első időszakában Papenhez hasonlóan Schleicher is kísérletet tett arra, hogy szélesebb parlamenti támogatást biztosítson kabinetje számára. Módszerei azonban jelentősen különböztek az elődjétől. A közismert intrikus, a „szürke eminenciásból” miniszterelnökké előlépett politikus, Hindenburg bizalma mellett, a Reichswehrre alapozta hatalmát, s fő törekvése volt, hogy „tábornoki diktatúrája” mögé felsorakoztassa a reformista szakszervezetektől a náci párt radikális szárnyáig terjedő erőket.

Az első napokban úgy tűnt, Schleicher törekvéseit siker koronázza. A náci párt egyik legjelentősebb személyisége, Gregor Strasser elfogadta a meghívását. Strasser nem csupán Hitler legkorábbi harcostársai közé tartozott, hanem mint a párt Politikai Osztályának (a szervezetet 1932-ben hozták létre, a júliusi választások előtt) birodalmi vezetője és a párton belüli „antikapitalista”, radikális vonal vezére külön irányzatot is képviselt. Ez utóbbit kívánta kihasználni Schleicher. Hitler megnyerésében ugyanis nemigen reménykedhetett: ő december 1-én egyértelműen visszautasította Schleicher tárgyalási javaslatát, amelyet még kormányának megalakítását megelőzően tett.

A Strasserrel folytatott tárgyalásokban Schleicher két lehetőséget is látott: nem tartotta kizártnak, hogy személyén keresztül nyomást gyakorolhat Hitlerre, de elsősorban a náci párt zárt sorainak megbontására számított. Reményeiben azonban néhány nap alatt csalatkoznia kellett.

December 5-én a náci pártvezetés meghallgatta Strasser beszámolóját a kancellárral folytatott megbeszélésről, és bár voltak olyanok, akik megfontolandónak tartották a felajánlott alkancellári és porosz miniszterelnöki bársonyszék elfogadását, végül is Hitler, Göring és. Goebbels elutasító álláspontja kerekedett felül, sőt elmarasztalták Strassert, mivel előzetesen nem tájékoztatott senkit a Schleicher által kilátásba helyezett találkozóról. (Hitler egyenesen árulásról beszélt, s követelésére Strassert december 8-án megfosztották valamennyi párttisztségétől, és három hétre „szabadságolták”.)

Amikor Schleicher a kormány december 7-i ülésén bejelentette, hogy „a nemzetiszocialisták elhatározták: a tolerálás útjára lépnek”, már minden eldőlt. Taktikájával éppen az ellenkezőjét érte el annak, amit célul tűzött ki: nem sikerült megnyernie még a náci pártvezetés egy részének támogatását sem, Hitlernek viszont sikerült felszámolnia a számára éppen az adott időszakban a legnagyobb nehézségeket támasztó párton belüli ellenzéket. (Schleicher szűklátókörűségének volt bizonyítéka, hogy Strasserrel kapcsolatos terveit ezután sem adta fel. Elérte ugyan, hogy januárban Hindenburg fogadja a volt náci vezetőt, a birodalmi elnök azonban ekkorra már jobban tisztában volt a lehetőségekkel, mint kancellárja: amint az a január 12-én kiadott hivatalos közleményből kitűnik, „a várható politikai következményekre való tekintettel a birodalmi Elnök Úr elutasította, hogy a Gregor Strasser által felvetettekkel kapcsolatban állást foglaljon, nem tulajdonított fontosságot annak sem, hogy a találkozóról ismertetőt tegyenek közzé”.)

A nemzetiszocialistákkal folytatott tárgyalások idején, majd különösen azok körvonalazódó eredménytelenségekor Schleicher kísérletet tett a munkásmozgalom szocialista szárnyának megnyerésére is. Bízott abban, s nem is minden alap nélkül, hogy rá tudja bírni a szociáldemokrata pártvezetést a decemberi „határozott ellenzékiséget” bejelentő nyilatkozatának felülvizsgálatára is. Ezt szolgálta a kormány nagy hírveréssel kísért „szociális programja”, amelynek ismertetésére maga a kancellár vállalkozott.

Schleicher december 15-én elmondott rádióbeszédében többek között kijelentette, kormányának programja „csak egyetlen pontból áll: Munkát teremteni!” Nem említette ugyan, milyen intézkedésekre készül, ígéretet tett azonban arra, hogy a korábbi gazdaságpolitika legtámadottabb rendeletét, a kollektív bérszerződések jogát korlátozó szeptember 4-i és 5-i szükségrendeletet felül fogják vizsgálni. Beszédében magát „szociális tábornoknak” nevezte, aki „éppúgy nem híve a kapitalizmusnak, mint a szocializmusnak”.

A rádiónyilatkozatot követően a kormány konkrét javaslatait is eljuttatta a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek vezetőségéhez. Ebben felajánlották a szociáldemokraták vezette Birodalmi Lobogó és a német nemzetiek befolyása alatt működő Stahlhelm egyesítését, a közös Birodalmi Harci Szövetség (Reichskriegerbund) megalakítását, egyben valamennyi hasonló védelmi szervezet feloszlatását (ez utóbbi a náci SA-ra és SS-re, valamint a kommunista Vörös Frontharcosok Szövetségére vonatkozott), továbbá valamennyi szakszervezet egyesítését, s végül az NSDAP betiltását is. Cserében azt kérték, hogy a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek két miniszteri tárcát vállaljanak a kormányban.

A szociáldemokraták egyértelműen elutasították Schleicher nyilvánvalóan provokatív, egyértelműen a pártegység megbontására, valamint a párt és a szakszervezetek közötti nézetkülönbségek kihasználására alapuló ajánlatát. Ezúttal azonban a kancellár részben el tudta érni célját: a szociáldemokrata parlamenti frakció mintegy 20-22 tagja mellé, akik még december elején „taktikailag hibásnak” ítélték a Schleicher-kormány elleni bizalmatlansági indítványt (a kommunisták és a szociáldemokraták indítványa végül is nem került szavazásra), felsorakoztak a szakszervezetek vezetői is. Theodor Leipart, az Általános Német Szakszervezeti Szövetség (Allgemeiner Deutscher Gewerkschaftsbund) elnöke újévi beszédében (december 30-án) kijelentette: „A szociáldemokrata párttal, amellyel évtizedek óta együttműködünk, egyetértünk abban, hogy a munkásság végső célja a szocializmus megvalósítása. Azonban Önök tudják, hogy a szakszervezeteket azért hozták létre, hogy a fennálló gazdasági rend keretein belül munkálkodjanak a dolgozók helyzetének javításán. Ma a Schleicher-kormány kísérletet tesz arra, hogy követeléseink egy részének eleget tegyen. A szocializmust ez a kormány nem fogja megvalósítani. Ellenkezőleg, éppúgy, mint a Papen-kormány, a kapitalizmust szilárdítja meg. Azonban elutasíthatjuk-e a kormánynak azt a kérését, hogy működjünk együtt újabb munkaalkalmak biztosításában?… A munkásságért reánk háruló felelősség túl nagy ahhoz, hogy elvessük a tárgyalások lehetőségét azokkal, akik számunkra a múltjuk miatt nem kellemesek.”

Leipart nyilatkozatát tárgyalások is követték, a szakszervezetek azonban nem nyújthatták – még ha vezetőik hajlandók lettek volna is erre – azt a segítséget, amelyre Schleichernek szüksége volt. (Január 6-át követően Leipart is megváltoztatta álláspontját, azután, hogy a szociáldemokrata pártelnökség nevében Breitscheid nyomatékosan azt „tanácsolta”, hogy hagyjon fel a kormánnyal folytatott tárgyalásokkal. A szakszervezetek január 21-i szociálpolitikai követeléseiket már nem Schleicherhez, hanem magához Hindenburghoz nyújtották be.)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .