A náci párt a hatalom útján

A Führer végső harca a hatalomért -3
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

„A Führer végső harca a hatalomért”

A centrum—demokrata—szociáldemokrata összefogást az utóbbiak szorgalmazták, de a középpártok nem láttak lehetőséget az együttműködésre. Igen egyértelműen a jobboldallal keresték a megegyezést: Ludwig Kaas prelátus, a Centrumpárt elnöke éppen ekkor terjesztette elő javaslatát: a centrum és a jobboldali pártok 3-5 képviselőjéből kellene megalakítani a kormányt. S valóban ez volt az egyetlen lehetőség: a centrumtól a német nemzetieken át egészen a nemzetiszocialistákig terjedő koalíció, amely a választásokat követő helyzetben biztosíthatta a parlamenti többséget.

A két munkáspárt egységfrontjának létrehozása, vagy akár parlamenti koalíciója sem valósulhatott meg. Ennek fő oka a szociáldemokrata pártvezetés merev politikája volt, amely a már korántsem parlamentközpontú politikai rendszerben is csupán a parlamenti erőviszonyokat mérlegelte, a romjaiban heverő demokráciát pedig a demokráciától elpártolt polgári pártokkal egyezkedve kívánta menteni. A munkásegységfrontra lehetőséget látó szociáldemokrata ellenzék csekély befolyással rendelkezett a pártvezetésen belül, bár éppen a választások előestéjén Rudolf Breitscheidnek, a parlamenti frakció társelnökének, s különösen a jobboldaliak köréhez tartozó, de józanabbul gondolkodó Friedrich Stampfernek, a Vorwärts főszerkesztőjének nagy visszhangot keltő fellépése kisebb vihart kavart a pártban. Pedig lényegében nem volt többről szó, mint egyszerűen annak felvetéséről, hogy a szociáldemokrata párt, fenntartva korábbi kommunistaellenes álláspontját és taktikáját, hajlandó az egységfront lehetőségét is felvetni, még csak nem is a választásokra, hanem azok eredményei után. Amint azt Stampfer az egyik választási gyűlésen október 31-én kifejtette: „Az egységfront, amiről a kommunisták beszélnek, csak évek múlva valósulhat meg. Nekünk viszont már most és itt szükségünk van a munkásság egységfrontjára. Itt, a nagy nyilvánosság előtt kijelentem, hogy november 6-a után mi fel fogjuk tenni a kommunistáknak a kérdést: Mondjátok meg, mit akartok tenni annak érdekében, hogy létrejöhessen a valódi egységfront a proletariátus szociális és politikai vívmányainak védelmében, az elveszített hadállások visszafoglalásáért, és hogy harcolva meneteljünk előre a szocializmus felé?”

Stampfer beszéde, amely a Vorwärts november 1-i számában jelent meg, a pártvezetőség november 10-i, tehát már a választások után megtartott értékelő ülésén egyhangú elutasításra talált. Legélesebben éppen a volt független szociáldemokraták támadtak Stampferre. Hilferding „a kommunisták elleni szilárd elvi állásfoglalást”, Mathilde Wurm, a párt nőlapjának, a még Zetkin alapította Die Gleichheitnek a szerkesztője egyenesen „a kommunisták elleni harcot” követelte. Arthur Crispien, a párt társelnöke részletesebben is megindokolta álláspontját: „A lehető legsürgősebben le kívánom beszélni Önöket arról, hogy bármiféle akciót vagy manővert támogassanak, amely a kommunistákkal folytatott tárgyalásokat feltételezi, s amelynek során nézeteltérések támadnának közöttünk az egységfrontot illetően. Mindez csak viszályt szítana közöttünk.”

A kommunista párt fenntartotta korábbi irányvonalát, az Antifasiszta Akciót és az egységfront politikát. A párt célja, amint azt Thälmann a kommunista ifjúsági szövetség központi bizottságának november 14-15-i ülésén kifejtette, a kommunista mozgalom tömegbefolyásának gyors növelése, s ezáltal a fasizmus elleni erők céltudatos összefogása volt. A szociáldemokrata pártvezetés élesen kommunistaellenes politikájával együtt ezen irányvonal mellett szólt a reformista szakszervezetek tevékenysége is, amely éppen a választások utáni napokban, november 8-án vereségre ítélte a közlekedési dolgozók sztrájkját; a bérköveteléseket nem teljesítették, és 2500 dolgozót elbocsátottak a munkahelyéről. Amíg azonban a párt fő irányvonala nem változott, a mindennapok gyakorlatában az egységfront taktika módosult: amint arról a Vorwärts is beszámolt, egy sor szakszervezeti és helyi hatósági választásokon, amennyiben náci küldött megválasztását kellett megakadályozni, a kommunista párt kezdeményezte egységlistán közösen indultak a munkáspártok képviselői. E módosulást jelezte továbbá, hogy a „vörös egységfront” kifejezést is megváltoztatta a kommunista propaganda, s helyébe a „tett egységfrontja” került.

A munkáspártok befolyása azonban az ország politikai életének alakulására összehasonlíthatatlanul csekélyebb volt a korábbinál. Ennek fő oka, hogy a polgári pártok, a nemzetiszocialistákat is beleértve, minden korábbinál egységesebben fordultak a munkásmozgalom ellen. S ez nagymértékben meghatározta a két munkáspárt politikáját, és befolyásolta egymáshoz való viszonyukat.

A kommunista párt hatalmas előretörése ellenére sem vált nagy tömegpárttá (taglétszáma 360 000 körül mozgott), s ami még fontosabb, nem tudott jelentősebb szakszervezeti tömegeket maga mögé állítani. (A pártnak éppen a fasizmus veszélye miatt kellett lemondania a formálódó önálló forradalmi szakszervezetek további szervezéséről, hogy az egységfront törekvéseket támogatva kísérelje meg irányvonalának érvényre juttatását a reformista szakszervezeti vezetés túlsúlyával szemben.)

A szociáldemokrata párt veszített tagságából (1931. december: 1 008 953; 1932. június: 984 117; 1932. szeptember: 971 499), és csak nagy késéssel, akkor is csak részben ismerte fel, hogy le kell mondania volt polgári partnereinek támogatásáról is. A szociáldemokrata párt a „tolerálás” és a „kivárás” politikája között ingadozott, s továbbra sem rendelkezett olyan programmal, amely mögé felsorakoztathatta volna tagságát. Bár a választásokat követően már mindkét párt a fasizmusban ismerte fel fő ellenfelét, a politikai irányvonaluk közötti nagy különbség nem tette lehetővé összefogásukat: a kommunista párt vállalta a nemzetiszocialisták és a konzervatív diktatúra mögött felsorakozó polgári pártok elleni egyenlőtlen küzdelmet, a szociáldemokrata párt viszont igyekezett kitérni előle.

A választások utáni első kormányülésre november 9-én került sor. Papen nem vállalkozott a politikai helyzet összefoglalására, ehelyett felkérte minisztereit, hogy fejtsék ki gondolataikat.

Elsőnek Wilhelm Freiherr von Gayl belügyminiszter emelkedett szólásra. Megállapította, hogy a választásokon, bár megerősödött az a néhány párt, amely a kormányt támogatja, „a kétharmados szocialista többség” súlya továbbra is nyomasztó. (Gayl ugyanis nagyvonalúan egy táborba sorolta a kommunistákat, a szociáldemokratákat és a nemzetiszocialistákat.) Látott ugyan némi lehetőséget arra, hogy a kormányt „a pártok tolerálni fogják” – hogy mely pártokról lehetett szó, az nem derült ki beszédéből, de mivel többségről beszélt, az egész polgári blokkot érthette, beleértve a nemzetiszocialistákat is ellenkező esetben egyetlen megoldást látott: „ha ez nem következik be, úgy a diktatúra következik”. És Gayl, a porosz nagybirtokosok képviselője, nem gondolhatott más diktatúrára, mint a Hindenburg mögött álló konzervatív, szélsőségesen reakciós körök és a német nemzetiek, valamint a Néppárt politikáját követő erők diktatúrájára, amelynek fő támasza a hadsereg lett volna.

Schleicher hadügyminiszter, a kormány legbefolyásosabb embere egyértelműbben fogalmazott: „A pártoknak végül is el kell dönteniük, hogy hajlandók-e támaszt nyújtani a kormánynak. E kérdésben véleményem szerint most Hitler kezében van a döntés.” Arra ugyanis nem lehet számítani, mondta, hogy „valamelyik nemzetiszocialista alvezér el fog szakadni Hitlertől”. Ő nem javasolta a diktatúra bevezetését, de leszögezte, hogy amennyiben a kormány nem tud „munkaképes többséget” biztosítani a maga számára, akkor nem kell összehívni a Reichstagot.

Hasonló álláspontot fejtett ki Konstantin Freiherr von Neurath külügyminiszter és Magnus Freiherr von Braun ellátásügyi és mezőgazdasági miniszter. Az utóbbi „különösen rokonszenvesnek” tartotta volna a nácik kormányrészvételét, „ellenkező esetben – feltételezte – a nemzetiszocialisták hosszabb távon a kommunista párthoz csatlakoznának”. Óvott viszont a diktatúrától: „Erre vonatkozóan igen tanulságos Primo de Rivera példája Spanyolországban.” (Primo de Rivera katonai diktatúráját 1931 áprilisában a köztársaságiak és a szocialisták hatalmas választási győzelme követte.)

A pénzügyminiszter, Lutz Graf von Schwerin von Krosigk szintén „valamennyi nemzeti erő összefogása” mellett érvelt, s ha más formában is, mint Braun, de ő is felidézte a veszélyt: „Kérdés, hogy Hitler hajlandó-e az augusztus 13-i követeléseknél kedvezőbbeket felajánlani. Amennyiben a nemzetiszocialisták elzárkóznak, úgy annak a különös veszélyét látom, hogy a fiatalság átpártol a kommunista párthoz.”

A vitában ezt követően lekerült a napirendről a konzervatív katonai diktatúra lehetősége, és a miniszterek a nácik bevonásának különféle eshetőségeit mérlegelték. Papen egyértelműen a tárgyalások mellett foglalt állást, s ennek sikere érdekében lemondását is felajánlotta: „Lehetséges, hogy ha visszalépek, létrejön a nemzeti erők koncentrációja.” Célszerűbbnek tartotta, ha nem ő, hanem maga Hindenburg kezd tárgyalni Hitlerrel. A nemzetiszocialisták bevonását a kormányba elkerülhetetlennek tartotta, s javasolta, hogy komolyabban vizsgálják meg a feltételeiket.

Papen álláspontjából kitűnik, hogy a konzervatív körök egy része már ebben az időben is csak egy megoldást látott megvalósíthatónak, a nemzetiszocialista „hatalomátvételt”. Más volt viszont Schleicher véleménye.

Papen hozzászólása után kifejtette, hogy célszerűbbnek tartja, ha a korábbiakhoz hasonlóan ismét a kancellár kezdeményez tárgyalásokat a nemzetiszocialistákkal, s csak a megbeszélések várható eredménytelenségét követően lép a színre Hindenburg. A Hindenburg-Hitler találkozótól azonban korántsem azt várta, amit korábban, vagyis a nemzetiszocialisták megnyerését. Mint megállapította: „Meggyőződésem, hogy a nemzetiszocialisták nem fognak részt venni a kormányban.” Csupán azt akarta elérni, hogy a birodalmi elnök „maga is felismerje, hogy nem lehetséges a kabinet alátámasztása”.

Schleicher szavaiból legalábbis Papen megérthette, hogy a továbbiakban nem számíthat korábbi pártfogója támogatására. Mert bár a tábornok von Gayl javaslatára – miszerint, ha Papen nem tartja a saját személyét alkalmasnak a tárgyalások vezetésére, úgy Schleicher próbálkozzon meg a közvetítéssel – végül is hajlandónak mutatkozott arra, hogy találkozzon Hitlerrel, ismét leszögezte, hogy reménytelennek tartja a megegyezést a nemzetiszocialistákkal. Emellett azt is megmondta, hogy véleménye szerint egyedül Hitlerrel érdemes tárgyalni, ami, ismerve Schleicher egyértelmű álláspontját és Hitler ellenszenvét a tábornok iránt, szintén nem biztatott eredménnyel.

Amíg azonban a hozzászólók általában kitértek a megoldás lehetőségére, erről Schleicher hallgatott. Az ülés résztvevői előtt nyilvánvaló volt, hogy a nemzetiszocialisták visszautasítása és, ami ezzel együtt járt, a parlament teljes mellőzése a konzervatív diktatúra kiteljesedését jelenti.

Papen viszont nem értett ezzel egyet, s ettől kezdve a két politikus útjai mindjobban eltávolodtak egymástól.

A kormányülésen végül „salamoni döntés” született. Megállapodtak abban, hogy a kormány nem nyújtja be lemondását, s a kancellár Schleicher támogatásával „fáradozni fog a nemzeti erők koncentrációjának létrehozásán”.

Papen másnap beszámolt Hindenburgnak a döntésről, egyben javaslatot tett arra, hogy a korábbiaknál nagyobb engedményeket tegyenek Hitlernek. Úgy vélte, hogy a nemzetiszocialisták nem fognak elzárkózni többségi kabinet alakításától, amelyhez az erre már hajlandó centrum és a Bajor Néppárt mellett elegendőnek bizonyulhatott a német nemzetiek és a Néppárt megnyerése. Hindenburg jóváhagyta Papen tervét, és őt bízta meg a tárgyalások vezetésével.

A tárgyalások eredményéről Papen november 17-én számolt be a kormánynak. November 13-án a Centrumpárttal és a német nemzetiekkel folytatott megbeszéléseket, 16-án a Német Néppárttal. A Hugenberg vezette német nemzetiek és a mind erőteljesebben hozzájuk közeledő Német Néppárt, amelynek élére Stresemann halála után Eduard Dingeldey került, egyértelműen Papen és a „nemzeti koncentráció” mellett foglalt állást, amint ez várható is volt. A centrum álláspontja más volt. Kaas és Josef Joos kifejtette, hogy jóllehet egyetért a „nemzeti koncentráció” gondolatával, a kormány élén nem tartja kívánatosnak Papen személyét. Papen beszámolt arról is, hogy kísérletet tett a szociáldemokratákkal folytatott megbeszélésekre, a pártvezetés azonban visszautasította meghívását.

A legfontosabbat mondandója végére tartogatta, mégpedig a nemzetiszocialisták álláspontjának ismertetését.

Papen, ugyancsak november 13-án, Hitlernek is javaslatot tett a tárgyalások felújítására. Meghívására azonban furcsa válasz érkezett. Az NSDAP az eszmecsere meglehetősen sajátos formáját kötötte ki: a tárgyalások helyett levélváltást javasolt. Hitler arra hivatkozott, hogy az augusztus 13-i tárgyalásokat követő kormányközlemény elferdítette álláspontját, ő ugyanis nem követelt „teljhatalmat”, amint az a dokumentumban állt, csak „a vezetést kérte pártja számára”. Papen úgy ítélte meg a helyzetet, hogy Hitler november 16-i válaszlevele lényegében egyet jelent az elutasítással. Igazolva látta korábbi álláspontját, amely szerint a kormány lemondása és személyének kikapcsolása a tárgyalásokból elősegítheti a „nemzeti koncentráció” megalakítását. Más kifogást ugyanis Hitler most nem emelt. Ezzel a javaslattal kereste fel Hindenburgot, aki alapjában véve egyetértett véleményével, s hajlandó volt átvenni a tárgyalások irányítását. Felkérte ugyanakkor Papent, hogy amíg a tárgyalások folynak, a kormány ne mondjon le. Ez utóbbival Papen – amint már a kormányülésen kifejtette – nem értett egyet.

A következő hozzászóló Schleicher volt; véleménye szerint szintén elkerülhetetlen a kormány lemondása, de csak taktikai okokból, hogy „elejét vegyék a nemzeti körökben elterjedt uszító hadjáratnak, ami a mostani kormányt tartja bűnösnek abban, hogy nem jött létre a széles nemzeti front”. Egyelőre azonban ő is azon a véleményen volt, mint Hindenburg – s nem véletlenül, hiszen az elnök döntéseiben éppen neki volt a legnagyobb része ebben az időben -, hogy a kormány maradjon a helyén addig, amíg távozását a tárgyalások egyértelműen nem indokolják. A vita során azonban megváltoztatta véleményét, s ha egészen más megfontolásból is, mint Papen, támogatta a kancellárt a kormány azonnali lemondása körül kibontakozott vitában. Schleicher számára világos volt ugyanis, hogy amennyiben Hindenburg továbbra is ragaszkodik az elnöki rendszerhez és nem hajlandó pártkabinetet kinevezni – ezt pedig a kormányülésen az elnök titkára, Meissner újból határozottan megerősítette —, a nemzetiszocialistákkal nem lehet megállapodást kötni. Az elkövetkezendő napok eseményei Schletchert igazolták.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .