A náci párt a hatalom útján

Két választás Németországban
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

Amikor 1932. június 4-én Hindenburg elnök feloszlatta a mindössze két éve működő parlamentet, a hivatalos indoklás a következőképpen hangzott: a Reichstag „a legutóbbi hónapokban a német országrészekben lezajlott [helyi] parlamenti választások eredményei alapján nem felel meg többé a német nép akaratának”. Szinte szó szerint ismételte a „Gazdaságpolitikai Egyesülés” 1931. júliusi petícióját, s nem szinte, hanem valóban betűről betűre Hitler januártól többször is megismételt tételét az „elavult” parlamentről. A birodalmi elnök célja a parlament feloszlatásával és az új választásokkal az volt, hogy Papen számára lehetővé tegye lehetőleg „szolid” parlamenti többség alakítását. E parlamenti többség azonban nyilvánvalóan csak a náci párt bevonásával alakulhatott ki. A kommunista és a szociáldemokrata pártra Papen természetesen nem számíthatott és nem is számított, a polgári középpártok mandátumai pedig nem csupán elégtelenek voltak számára, hanem új választások esetén várhatóan további csökkenésükkel kellett számolni. S ezzel tisztában voltak e pártok vezetői is, éppen ezért nem támogatták a náci párt által korábban, május elején a parlamentben is beterjesztett indítványt. Egyedül az NSDAP helyi választási eredményei jelezték, hogy a párt minden korábbi eredményét túl fogja szárnyalni.

A náci propaganda soha nem látott erővel vetette bele magát a választási küzdelembe. Hitler megszervezte harmadik úgynevezett „Németországi Repülését”. A Dornier 1720 a legkorszerűbb utasszállító gépek egyike volt a korszakban. Fedélzetén Hitler mellett ott voltak legtapasztaltabb szervezői és agitátorai, s természetesen személyi biztonságán őrködő SS- legényei is. Hitler 50 városban tartott nagygyűlést, s plakátok ezreivel, repülőgépekről leszórt röplapok százezreivel, sőt beszédének részleteit rögzítő hanglemezek osztogatásával is törekedett növelni népszerűségét. (Mindez nem kis pénzbe került. Egyes adatok szerint az NSDAP csupán 1932 második felében mintegy 80 millió márkát költött propagandára.)

Az 1932. július 31-én megtartott választások eredménye nem okozott meglepetést. Az NSDAP a minden korábbinál nagyobb, az 1919-es 83%-ot is egy százalékkal meghaladó részvétellel megtartott választásokon a leadott érvényes voksok 37,36%-át szerezte meg (választóinak száma 13 779 111). A náci párt megerősödése nem volt lebecsülendő. Annál is inkább, mivel bár a korabeli közvéleményben az áprilisi elnökválasztások második fordulójában Hitlerre leadott 36,8% élt, valósabb összehasonlítási alapul szolgál az első forduló 30,1%-a, amikor a német nemzetiek és a Stahlhelm többsége saját jelölt híján még nem sorakozott fel Hitler mögött. A legjelentősebb különbség azonban az volt, hogy amíg az áprilisi elnökválasztásokon elért 36,8% nem érintette a pártok közötti parlamenti erőviszonyokat, most az NSDAP, 230 képviselőjével, már a Reichstag legnagyobb parlamenti frakcióját mondhatta magáénak. Szavazatarányuk, és ami ebből következett, képviselői mandátumaik száma nem csupán a szociáldemokratákét (21,6%, 133 mandátum) haladta meg, hanem a két munkáspárt együttes eredményét is. (A kommunista párt 14,6%-ot szerzett és 89 képviselője került a Reichstagba, így a két munkáspárt összesített szavazataránya 36,2% volt, mandátumaik száma pedig 222.)

Figyelemre méltó volt továbbá, hogy az NSDAP, ha az 1930-asnál kisebb mértékben is, de most is a jobboldaltól vont el szavazatokat. Súlyos vereséget szenvedett a mind jellegtelenebbé váló Német Néppárt: 1 257 866 szavazatot s ezzel mandátumainak több mint háromnegyedét veszítette el. Katasztrofális volt a junkerek agrárérdekeit képviselő párt veresége is, amelynek korábbi több mint egymilliós tábora mindössze 90 000-re apadt. Hasonló arányú volt a Gazdaságpárt veresége, a korábbi 1 362 400 helyett csak 146 900 szavazatot szerzett. A korábban sem túl jelentős Német Parasztpárt szavazatainak kétharmadával, a szintén agrár jellegű Birodalmi Agrárszövetség felével, a Német-Hannoveri Párt szintén kétharmadával járult hozzá a nácik előretöréséhez. A jobboldali pártok közül a legkevesebb szavazatveszteséget most a német nemzetiek szenvedték el. Táborukat mindössze 280 000 szavazó hagyta el, s így részesedésük 7%-ról 5,9%-ra csökkent, ami egyértelműen jelezte, hogy Hugenberg politikája továbbra is számíthatott a nagybirtok és a reakciós finánctőke egy részének támogatására.

A jobboldalon belüli erőeltolódás azt mutatta, hogy bevált az NSDAP taktikája, amely nem a más pártokkal kötött szövetségre, hanem azok választóinak elhódítására törekedett. A náci párt – ellentétben az 1930-as helyzettel – most már nem csupán a jobboldal legerősebb pártja, hanem e csoporton belül korábbi 44,4%-os részesedését 78,3%-ra növelte. Ez utóbbinak különös jelentősége volt. Amíg 1930-ban és azt követően megvalósíthatónak tűnhetett a nemzetiszocialisták alárendelése, Hugenberg elképzeléseinek megvalósítása, az 1932-es választások után ennek minden esélye megszűnt. Az NSDAP mögött a finánctőkés körök mellé már a legreakciósabb agrárkörök is felsorakoztak, a párt túlsúlya egyértelműen kizárt minden olyan parlamenti megoldást, amely a hagyományos jobboldalra kívánta alapozni az elnöki diktatúra rendszerét.

Választások Nemzetgyűlés
1919. I. 19.
1. Reichstag
1920. VI. 6.
2. Reichstag
1924. V. 4.
3. Reichstag
1924. XII. 7.
Választásra jogosultak száma 36 304 084 35 949 774 38 371 052 38 952 645
A résztvevők aránya 83,02% 79,17% 77,44% 78,8%
Pártok szavazat % szavazat % szavazat % szavazat %
képviselő képviselő képviselő képviselő
Nemzetiszocialisták
(NSDAP)
1 918 310 6,5 906 946 3
32 14
Német Nemzeti
Néppárt
3 121 500 10,26 4 249 100 15,1 5 696 368 19,5 6 205 324 20,5
44 71 95 103
Német Néppárt 1 345 600 4,42 3 919 400 13,9 2 694 317 9,2 3 049 215 10,1
19 65 45 51
Kisebb pártok 484 800 1,62 869 800 3,08 2 754 263 9,4 2 365 080 7,76
7 9 29 29
Német Centrumpárt 5 980 200 19,6 5 083 600 18 4 860 027 16,6 5 250 169 17,34
91 85 81 88
Német Demokratikus Párt 5 641 800 18,55 2 333 700 8,3 1 655 049 5,7 1 917 765 6,3
75 39 28 32
Szociáldemokraták 13 826 400 45,48 11 151 200 39,55 6 008 713 20,5 7 880 963 26
185 186 100 131
Kommunisták 589 500 2,07 3 693 139 12,6 2 708 345 9
4 62 45
Összesen 30 400 300 100 28 196 300 100 29 281 186 100 30 283 805 100
421 459 472 493

Reichstag-választások Németországban. 1919—1933

4. Reichstag
1928. V. 20.
5. Reichstag
1930. IX. 14.
6. Reichstag
1932. VII. 31.
7. Reichstag
1932. XI. 6.
8. Reichstag
1933. III. 5.
41 224 678 42 982 912 44 226 835 44 401 004 44 685 764
75,6% 82% 84% 80,5% 88,77%
szavazat % szavazat % szavazat % szavazat % szavazat %
képviselő képviselő képviselő képviselő képviselő
810 127 2,6 6 379 672 18,3 13 779111 37,4 11 737 010 33,1 17 277 180 43,9
12 107 230 196 288
4 381 563 14,2 2 457 686 7 2 186 661 5,9 3 019 099 8,8 3 136 760 8
73 41 37 52 52
2 679 703 8,7 1 693 878 4,85 436 012 1,2 661 796 1,8 432 312 1,1
45 30 7 11 2
4 326 912 14,1 4 868 673 14 1 122 491 2,6 1 102 409 3 634 693 1,6
51 72 11 12 7
4 657 796 15,2 5 185 637 14,8 5 792 506 15,7 5 326 067 15 5 498 457 14
78 87 97 90 92
1 479 374 4,8 1 205 521 3,45 371 799 1 336 451 1 334 242 0,8
25 20 4 2 5
9 152 979 29,8 8 575 244 24,5 7 959 712 21,6 7 247 956 20,4 7 181 629 18,3
153 143 133 121 120
3 264 793 10,6 4 590 160 13,1 5 369 698 14,6 5 980 162 16,86 4 848 058 12,3
54 77 89 100 81
30 753 247 100 34 956 471 100 36 882 354 100 35 471 745 100 39 343 331 100
491 577 608 584 647

Talán még jelentősebb változás volt, s ez tovább korlátozta Papent, hogy a kormányzatnak már arra sem volt lehetősége, amire Brüning idején még törekedhetett: a polgári középpártok bevonásával sem hozhattak létre jobboldali parlamenti többséget. Az NSDAP nélkül az összes többi polgári pártra, a demokratáktól a német nemzetiekig, a Reichstag 608 mandátumából mindössze 156 jutott, miközben a nemzetiszocialisták önmagukban 230 képviselővel rendelkeztek.

A Papen kormány irányvonalára ez utóbbi tényező különösen nagy hatással volt. Pedig a polgári középpártok megnyerésének egy német nemzetiek vezette koalíció számára a korábbiaknál jobb esélyei lehettek volna. A választási eredmények ugyanis azt mutatták, hogy a weimari alapokhoz még legkövetkezetesebben ragaszkodó demokrata Német Állampárt befolyása jelentősen csökkent: szavazóik mintegy háromnegyedét veszítették el; a hajlékonyabb Centrumpárt és a vele együtt már Brüninget is támogató Bajor Néppárt viszont még némileg növelni is tudta szavazatainak számát. Ez azonban 1932 nyarán már nem jelentette volna a Hindenburg által megkívánt „szolid” parlamenti többség létrejöttét.

A német társadalomban bekövetkezett politikai változások irányát mutatta az is, hogy a munkáspártok – a kommunista párt jelentős szavazatnyeresége ellenére – veszítettek korábbi befolyásukból. Részesedésük a leadott szavazatokból az 1930-as 37,6%-ról 35,9%-ra csökkent. A munkásmozgalom számára igen jelentős változás volt a forradalmi baloldal előretörése, ami egyet jelentett a kommunista párt antifasiszta programjának térnyerésével. A „bolsevizmus” azonban — amivel Hitler nap mint nap riogatta a polgárokat és zsarolta a reakciót – a kommunisták minden erőfeszítése ellenére sem vált olyan hatalommá, amely ellensúlyozhatta volna a diktatúrát egységesen támogató polgári pártok befolyását. A szociáldemokrata párt pedig továbbra sem változtatott alapvetően taktikáján: a korábbinál élesebben fordult ugyan szembe a minden kompromisszumot visszautasító Papen-kabinettel, a megoldást viszont nem az egységfrontban, hanem a polgári pártokkal kötött egyezkedésben vélte felfedezni. Pedig ennek mind kevesebb esélye volt: a demokraták meggyengültek, és a centrum is mind egyértelműbben jobbra tolódott. Még ha sikerült volna is valamilyen módon az együttműködés, az így létrejövő parlamenti ellenzék sem ellensúlyozhatta a jobboldalt; a centrum, a demokraták és a szociáldemokraták összesített szavazataránya (38,6%) és a 234 mandátum alig haladta meg a nemzetiszocialisták eredményét (37,4% és 230 mandátum), s messze elmaradt a jobboldal erejétől. Ez utóbbi azt jelentette, hogy a volt weimari koalíció felújítása még abban az esetben sem kínált volna megoldást, ha az időközben kiéleződött ellentéteket sikerül is áthidalni. Ennek ellenére a szociáldemokrata párt, tekintettel a fasiszta veszélyre, minden korábbi kompromisszumon túlmutató engedmények árán is hajlandó volt elősegíteni a polgári-szociáldemokrata ellenzéki blokk kialakulását. Ez egyrészt a pártnak a forradalmi irányzattól való még határozottabb elkülönülésével járt, másrészt kihívta maga ellen a kommunista mozgalom éles bírálatát, amely egyedül a munkásegység, az egységfront kibontakoztatásában látott lehetőséget az egyre erősödő fasiszta mozgalom elleni fellépésre.

Németország Kommunista Pártjának (Kommunistische Partei Deutschlands) vezetősége, felmérve a március-áprilisi elnökválasztások óta eltelt hónapokban bekövetkezett változásokat, arra a következtetésre jutott, hogy a nácizmus előretörése lelassult, ugyanakkor a forradalmi politikát támogatók, a változást sürgetők tábora jelentősen bővült. A párt igen nagy arányú előretörésében — szavazataikat 30,1%-kal növelték, amíg az NSDAP csupán 19,6%-kal — egyértelműen a választásokat megelőző Antifasiszta Akció egységfront irányvonalának igazolását látták. Bíztak abban, hogy az akció az elkövetkezendő időszakban még jelentősebb sikereket ér el. A párt tömegbázisának szélesítését és az egységfront gondolatának elmélyítését szolgálták az augusztus 14-től országszerte megrendezett „Antifasiszta Üzemi Hetek”.

A kommunista párt őszinte egységfront óhajának adott hangot a súlyos betegsége ellenére a Reichstag megnyitására Berlinbe érkező Clara Zetkin, akinek megjelenésével a kommunista párt alkalmat kapott arra, hogy a parlamentben elsőnek fejthesse ki nézeteit. Zetkin volt ugyanis a képviselőház legidősebb tagja, s így ő nyithatta meg augusztus 30-án a parlament ülésszakát. A 76 éves kommunista képviselőnő – a nácik fenyegető közbekiáltásaitól nem zavartatva magát – éles hangon ítélte el a fasizmus gaztetteit, hazug propagandáját. Rámutatott arra, hogy a nácizmus előretörése a legreakciósabb német imperialista körök támogatásának köszönhető, amelyeknek eltökélt szándéka, hogy a fasiszta diktatúra kegyetlen eszközével érjék el céljukat. A hatalomra törő fasiszta diktatúrával szemben az ellenállás egyetlen lehetőségét az egységfrontban jelölte meg: „A pillanat valamennyi dolgozó egységfrontját követeli a fasizmus visszaszorítása érdekében. Az egységfront az egyetlen lehetőség arra, hogy a rabszolgasorban sínylődök és kizsákmányoltak megóvják erőiket és szervezeteiket, sőt fizikai létüket. E kényszerítő történelmi szükségszerűségben felül kell emelkedni valamennyi bénító, az erőket megosztó politikai, szakszervezeti, vallási és világnézeti ellentéten.”

Az egységfront politika előtérbe helyezése, az Antifasiszta Akció kibontakoztatása jelentős előrelépés volt a kommunista párt politikájában. A fasiszta diktatúrával szemben a proletárdiktatúra kivívásának hangsúlyozása fő stratégiai célkitűzésként ugyan továbbra is napirenden maradt, azonban mind központibb helyet foglaltak el a munkásosztály és a haladó értelmiség számára érthetőbb és elfogadhatóbb, mindennapi követeléseket megfogalmazó jelszavak – a munkanélküli-segély biztosításától a demokratikus jogokat korlátozó szükségrendeletek visszavonását sürgető parlamenti indítványokig és „a nyílt fasiszta diktatúra hatalomra jutásának” megakadályozására hozandó védelmi intézkedésekig. A kommunista párt tisztában volt azzal – amint azt Thälmann augusztus 3-án, a párt területi titkárainak országos konferenciáján hangsúlyozta -, hogy a fasizmus hatalomra jutása „évtizedekre vetné vissza a munkásmozgalmat”.

A szociáldemokrata párt választások utáni taktikáját alapvetően téves helyzetértékelése határozta meg. A súlyos vereség ellenére a pártvezetés bizakodó volt, sőt optimista. A párt elnöke, Wels a választás napját, július 31-én a „demokrácia győzelmi napjának” nevezte. Hasonlóan vélekedtek a területi szervezetek vezetői is. Így a hannoveri pártlap, a Volksstimme augusztus 1-i számában a választásokat értékelve a következőket írta: „Tehát a hatalomátvételből semmi sem lett, és soha nem is lesz belőle semmi. A választás megmutatta, hogy a jobboldali pártok nem tudják és sohasem fogják tudni megszerezni a többséget Németországban.” S mindezt egy olyan területi szervezet lapja írta, ahol a nemzetiszocialisták 49,5%-ot kaptak (sőt még a német nemzetiek is a korábbi 8%-ról 8,4%-ra növelték szavazataik arányát), s ezzel Schleswig-Holstein után (51%) a legnagyobb arányú győzelmüket aratták. A szociáldemokrata értékelések alapja az áprilisi elnökválasztáson elért náci eredmény és a júliusi közötti „mindössze” 0,6%-os különbség volt, s az a Wels által többször hangsúlyozott meggyőződés, hogy az uralkodó körök, és személy szerint Hindenburg sohasem fogják támogatni Hitler kancellárjelöltségét. Ennek megfelelően a párt a parlamenti manőverekre korlátozta tevékenységét, és a „kivárás” álláspontjára helyezkedett. Célja a Papen-kabinet megbuktatása volt, amit különféle, jórészt rögtönzött ellenzéki javaslatokkal kívánt elősegíteni. Csupán elősegíteni, mivel nem saját erőiben bízott, hanem a polgári „demokratikus” pártok előretörésében. A pártvezetőség elsősorban azzal foglalkozott, hogyan ellensúlyozza a kommunista előretörést, miképpen „konkurráljon” a nagy visszhangot kiváltó kommunista követelésekkel.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .