A munkásosztály egységfrontja a fasizmus ellen

Az egységfront kormányáról
(idézet: Georgi Dimitrov – Egységfront, népfront, szocializmus)

A fasizmus támadása
és a Kommunista Internacionálé
feladatai a munkásosztály egységéért,
a fasizmus ellen folytatott harcban

Előadás a Kommunista Internacionálé VII. világkongresszusán

[1935. augusztus 2.]

Az egységfront kormányáról

Elvtársak! Mi határozottan és bátran arra törekszünk, hogy létrehozzuk a munkásosztály egységfrontját, és ezt a vonalat készek vagyunk teljes következetességgel keresztülvinni.

Ha azt kérdezik tőlünk, hogy mi, kommunisták, csakis a részletkövetelésekért folytatott harcban állunk-e az egységfront alapján vagy készek vagyunk a felelősséget még akkor is megosztani, ha majd az egységfront alapján álló kormány megalakításáról lesz szó, akkor felelősségünk teljes tudatában kijelentjük: igen, számolunk azzal, hogy előállhat olyan helyzet, amelyben a proletár egységfront vagy az antifasiszta népfront kormányának megteremtése nemcsak lehetséges, de a proletariátus érdekében szükséges is lesz (Taps); és mi ebben az esetben minden ingadozás nélkül síkraszállunk egy ilyen kormány mellett.

Most nem olyan kormányról beszélek, amelyet a proletárforradalom győzelme után lehet majd megalakítani. Természetesen nincs kizárva, hogy valamelyik országban a burzsoázia forradalmi megdöntése után azonnal tanácskormányt lehet alakítani, a kommunista pártnak a forradalomban részt vevő valamelyik párttal (vagy annak balszárnyával) kötött kormányblokkja alapján. Az orosz bolsevikok győztes pártja, mint ismeretes, az Októberi Forradalom után bevette a szovjet kormányba a baloldali eszerek képviselőit is. Ez az Októberi Forradalom győzelme után megalakult első szovjet kormány sajátossága volt.

Nem ilyen esetről van itt szó, hanem az egységfront kormányának esetleges megalakításáról a szovjet forradalom győzelme előestéjén, annak győzelme előtt.

Ez elsősorban a fasizmus és a reakció elleni harc kormánya. Ennek olyan kormánynak kell lennie, amely az egységfront-mozgalom eredményeként jött létre, és semmiképpen sem korlátozza a kommunista párt és a munkásosztály tömegszervezeteinek tevékenységét, hanem ellenkezőleg, határozott rendszabályokat léptet életbe az ellenforradalmi fináncmágnások és fasiszta ügynökeik ellen.

Az illető ország kommunista pártja a megfelelő pillanatban, a növekedő egységfrontmozgalomra támaszkodva egy ilyen, határozott antifasiszta platform alapján létesítendő kormány alakítása mellett foglal állást.

Milyen objektív feltételek mellett lehet majd megalakítani egy ilyen kormányt? Erre a kérdésre a legáltalánosabb formában a következőképpen lehet felelni: politikai válság esetén, amikor az uralkodó osztályok már nem képesek megbirkózni az antifasiszta tömegmozgalom hatalmas fellendülésével. De ez csak általános perspektíva, mely nélkül aligha lehet megalakítani a gyakorlatban az egységfront kormányát. Csakis bizonyos különleges előfeltételek mellett lehet napirendre tűzni egy ilyen kormánynak a megalakítását mint politikailag szükséges feladatot. Azt hiszem, hogy ezzel kapcsolatban a következő előfeltételekre kell különös figyelmet fordítani:

először, ha a burzsoázia államgépezete már eléggé dezorganizálódott és megbénult, úgyhogy a burzsoázia nem képes megakadályozni a reakció és a fasizmus elleni harc kormányának megalakítását;

másodszor, ha hatalmas dolgozó tömegek, de különösen a tömegszakszervezetek viharosan fellépnek a fasizmus és a reakció ellen, de még nem készek arra, hogy felkeljenek, hogy a kommunista párt vezetésével a szovjethatalom kivívásáért harcoljanak;

harmadszor, amikor az egységfrontban részt vevő szociáldemokrata és más pártok soraiban a rétegeződés és a balratolódás már odavezetett, hogy jelentékeny részük könyörtelen intézkedéseket követel a fasiszták és egyéb reakciósok ellen, együtt harcol a kommunistákkal a fasizmus ellen, és nyíltan fellép saját pártjának reakciós, kommunistaellenes része ellen.

Hogy mikor és milyen országokban következik be ténylegesen egy ilyen helyzet, amelyben ezek az előfeltételek elegendő mértékben meglesznek, ezt előre nem lehet megmondani; de minthogy ilyen lehetőség egyetlenegy kapitalista országban sincs kizárva, számolnunk kell vele, és nemcsak magunknak kell ehhez igazodnunk és előkészülnünk, hanem megfelelő módon erre kell irányítanunk a munkásosztályt is.

Az a tény, hogy mi ma egyáltalán megvitatásra ajánljuk ezt a kérdést, magától értetődően összefügg azzal a véleményünkkel, amelyet a helyzetről és a fejlődés legközelebbi kilátásairól alkottunk, valamint az egységfront-mozgalom tényleges növekedésével, amelyet az utóbbi időben igen sok országban tapasztalhatunk. Több mint tíz éven át a kapitalista országokban olyan volt a helyzet, hogy a Kommunista Internacionálénak nem kellett hasonló kérdéseket megtárgyalnia.

Emlékezzünk, elvtársak, hogy IV. kongresszusunkon, 1922-ben, s még az V. kongresszuson, 1924-ben is a munkás-, vagy a munkás- és parasztkormány jelszaváról tárgyaltunk. Akkor kezdetben lényegében véve majdnem ugyanolyan kérdésről volt szó, mint amilyet ma teszünk fel. Azoknak a vitáknak, amelyek akkor folytak e körül a kérdés körül a Kommunista Internacionáléban, s különösen azoknak a politikai hibáknak, amelyeket e viták közben elkövettek, még most is jelentőségük van abból a szempontból, hogy fokozzuk éberségünket a bolsevik vonaltól ebben a kérdésben való jobboldali és „baloldali” elhajlások veszélyével szemben. Ezért röviden rámutatok néhányra e hibák közül, hogy levonjuk belőlük a pártunk jelenlegi politikája szempontjából szükséges tanulságokat.

A hibák első sorozatát az okozta, hogy a munkáskormány kérdését nem kapcsolták világosan és határozottan egybe a politikai válság fennállásával. Ennek következtében a jobboldali opportunisták úgy magyarázhatták a dolgot, hogy a kommunista párt által támogatott munkáskormány megalakítására bármilyen, hogy úgy mondjuk, „normális” helyzetben is törekedni kell. A túlzó baloldaliak ezzel ellentétben csak olyan munkáskormányt ismertek el, amely fegyveres felkelés útján, a burzsoázia megdöntése után alakítható meg. Mind az egyik, mind a másik álláspont helytelen volt, és ezért, hasonló hibák megismétlésének elkerülése végett, hangsúlyozzuk most annyira, hogy pontosan számolni kell a politikai válságnak és a tömegmozgalom fellendülésének konkrét feltételeivel, amikor is az egységfront kormányának megalakítása lehetséges és politikailag szükséges lehet.

A hibák második sorozatát az okozta, hogy a munkáskormány kérdését nem kapcsolták, össze a proletár egységfront harcos tömegmozgalmának fejlődésével. Ezért a jobboldali opportunistáknak lehetőségük volt arra, hogy elferdítsék ezt a kérdést, és a szociáldemokrata pártokkal tisztán parlamenti kombinációk alapján való elvtelen blokkalkotás taktikájára süllyesztették azt le. A túlzó baloldaliak ezzel ellentétben ezt kiabálták: „Semmiféle koalíciót az ellenforradalmi szociáldemokráciával!” – lényegében véve tehát ellenforradalmároknak tekintették az összes szociáldemokratákat.

Mind az egyik, mind a másik álláspont helytelen volt, és mi most hangsúlyozzuk, hogy egyáltalán nem akarunk olyan „munkáskormányt”, amely csak úgy egyszerűen egy kibővített szociáldemokrata kormány lenne. Sőt, szívesebben lemondunk a „munkáskormány” elnevezésről és az egységfront kormányáról beszélünk, amely politikai jellegénél fogva teljesen más, elvileg más, mint az összes szociáldemokrata kormányok, amelyek magukat rendszerint „munkáskormányoknak” nevezik. Míg a szociáldemokrata kormány a burzsoáziával való osztály-együttműködés eszköze a kapitalista rend fenntartása érdekében, addig az egységfront kormánya a proletariátus forradalmi élcsapatának egyéb antifasiszta pártokkal való együttműködési szerve az egész dolgozó nép érdekében, a fasizmus és a reakció elleni harc kormánya. Világos, hogy ez két, egymástól gyökerében különböző dolog.

Másrészről hangsúlyozzuk, hogy látni kell a különbséget a szociáldemokrácia két különböző tábora között. Mint már rámutattam, van a szociáldemokráciának egy reakciós tábora, de van, és egyszersmind növekszik a baloldali szociáldemokraták (idézőjel nélkül), a forradalmasodó munkások tábora. A döntő gyakorlati különbség közöttük a munkásosztály egységfrontját illető magatartásukban rejlik. A reakciós szociáldemokraták az egységfront ellen vannak; rágalmazzák, szabotálják és bomlasztják az egységfrontmozgalmat, mert az egységfront lehetetlenné teszi számukra a burzsoáziával való megalkuvás politikáját. A baloldali szociáldemokraták az egységfront oldalán állnak; védelmezik, fejlesztik, erősítik az egységfrontmozgalmat. Minthogy ez az egységfrontmozgalom a fasizmus és a reakció elleni harcos mozgalom, ennélfogva olyan állandó mozgatóerő lesz, amely az egységfront kormányát a reakciós burzsoázia elleni harcra hajtja. Minél erősebben bontakozik ki ez a tömegmozgalom, annál nagyobb erőt tud majd nyújtani a kormánynak is a reakciósok elleni harcban. És minél szervezettebb lesz ez a tömegmozgalom alulról, minél kiterjedtebb lesz az egységfront pártokon kívüli osztályszerveinek a hálózata az üzemekben, a munkanélküliek körében, a munkásnegyedekben, a város és a falu kisemberei között, annál több lesz a biztosíték az egységfront-kormány politikájának esetleges elfajulása ellen.

A korábbi vitákban megnyilvánult hibás nézeteknek harmadik sorozata éppen a „munkáskormány” gyakorlati politikáját érintette. A jobboldali opportunisták úgy vélték, hogy a „munkáskormánynak” „a burzsoá demokrácia keretei” között kell maradnia, tehát nem szabad egyetlen lépést sem tennie, amely ezeket a kereteket túllépi. A túlzó baloldaliak ezzel ellentétben valójában lemondtak az egységfront-kormány megalakításának minden kísérletéről.

Szászországban és Türingiában 1923-ban szemléltető képét lehetett látni a „munkáskormány” jobboldali opportunista gyakorlatának. Az, hogy a kommunisták a baloldali szociáldemokratákkal (Zeigner csoportja) együtt beléptek a szász kormányba, magában véve még nem volt hiba, ellenkezőleg: a forradalmi helyzet Németországban teljesen igazolta ezt a lépést. A kommunistáknak azonban, amikor a kormány munkájában részt vettek, pozícióikat mindenekelőtt arra kellett volna felhasználniuk, hogy felfegyverezzék a proletariátust. Ezt nem tették meg. Sőt még azt sem tették meg, hogy lefoglalták volna a gazdagoknak akárcsak egyetlenegy lakását is, jóllehet a munkások lakásnyomora olyan nagy volt, hogy sokan közülük gyermekeikkel és feleségükkel fedél nélkül voltak. A munkások forradalmi tömegmozgalmának megszervezésére szintén semmit sem tettek. Általában úgy viselkedtek, mint közönséges parlamenti miniszterek „a burzsoá demokrácia keretei között”. Mint ismeretes, ez Brandler és társai opportunista politikájából következett. Az eredmény akkora csőd lett, hogy még most is kénytelenek vagyunk a szász kormányra hivatkozni, mint annak klasszikus példájára, hogyan nem szabad forradalmároknak viselkedniük a kormányban.

Elvtársak! Mi minden egységfront-kormánytól egészen más politikát követelünk. Mi azt követeljük tőle, hogy meghatározott, a helyzetnek megfelelő, gyökeresen forradalmi követeléseket valósítson meg, például a termelés ellenőrzését, a bankok ellenőrzését, a rendőrség feloszlatását és felváltását felfegyverzett munkásmilíciával stb.

Lenin 15 évvel ezelőtt arra hívott fel bennünket, hogy egész figyelmünket „a proletárforradalomba vezető átmenet vagy a feléje vezető út formáinak kutatására” összpontosítsuk. Lehetséges, hogy az egységfront kormánya számos országban az egyik legfontosabb átmeneti forma lesz. A „baloldali” doktrinérek mindig mellőzték Leninnek ezt az útmutatását, és mint korlátolt propagandisták csak a „célról” beszéltek, sohasem törődtek az „átmeneti formákkal”. A jobboldali opportunisták viszont egy külön „demokratikus átmeneti szakaszt” igyekeztek a burzsoázia diktatúrája és a proletariátus diktatúrája közé iktatni, hogy a munkásokban az egyik diktatúrából a másikba vezető békés parlamenti séta illúzióját keltsék. Ezt a csalóka „közbeeső szakaszt” szintén „átmeneti formának” nevezték, és egyenesen Leninre hivatkoztak! De ezt a szélhámosságot nem volt nehéz leleplezni: hiszen Lenin a „proletárforradalomba” vezető átmenet és út formáiról beszélt, vagyis a burzsoá diktatúra megdöntéséről, és nem valamilyen átmeneti formáról a burzsoá és a proletárdiktatúra között.

Miért tulajdonított Lenin olyan rendkívül nagy jelentőséget a proletárforradalomba vezető átmenet formájának? Azért, mert „valamennyi nagy forradalom alaptörvényét” tartotta szem előtt, azt a törvényt, hogy a propaganda és az agitáció egymagában nem képes pótolni a tömegek saját politikai tapasztalatait, amikor a dolgozók valóban széles tömegeinek a forradalmi élcsapat számára történő megnyeréséről van szó, amely nélkül lehetetlen győzelemre vinni a hatalomért folytatott harcot. Gyakori hiba az az elképzelés, hogy mihelyt beáll a politikai (vagy forradalmi) válság, a kommunista vezetésnek elegendő kiadnia a forradalmi felkelés jelszavát ahhoz, hogy a tömegek kövessék is. Nem, még ilyen válság esetében sem készek mindig erre a tömegek. Láttuk ezt Spanyolország példáján. Segíteni kell a milliós tömegeknek, hogy lehetőleg gyorsan, a saját tapasztalataikon okulva sajátítsák el, mit kell tenniük, hol találják meg a kivezető utat, milyen párt érdemli meg a bizalmukat; íme, ezért szükségesek egyebek közt mind az átmeneti jelszavak, mind külön a „proletárforradalomba vezető átmenet vagy a feléje vezető út formái”. Másképpen a néptömegek, amelyek a kispolgári demokratikus illúziók és hagyományok rabjai, még forradalmi helyzetben is ingadozhatnak, habozhatnak és tévelyeghetnek, nem találva meg a forradalomhoz vezető utat – s azután a fasiszta hóhérok markába kerülhetnek.

Éppen ezért számolunk mi egy antifasiszta egységfront-kormány megalakításának lehetőségével politikai válság esetén. Ha egy ilyen kormány valóban harcolni fog a nép ellenségei ellen, szabad tevékenységet biztosít a munkásosztálynak és a kommunista pártnak, akkor mi, kommunisták, minden módon támogatni fogjuk, és mint a forradalom katonái, a tűzvonalban fogunk harcolni. Ugyanakkor nyíltan megmondjuk a tömegeknek: ez a kormány nem hozhat végleges menekvést. Nem képes megdönteni a kizsákmányolok osztályuralmát, és ezért nem képes végleg kiküszöbölni a fasiszta ellenforradalom veszélyét. Tehát fel kell készülnünk a szocialista forradalomra! Csakis a szovjethatalom hozhat menekvést!

A világhelyzet jelenlegi fejlődését értékelve látjuk, hogy számos országban érlelődik a politikai válság. Ezért annyira időszerű és fontos, hogy kongresszusunk egyértelmű határozatot hozzon az egységfront kormányának kérdésében.

Ha pártjaink képesek lesznek arra, hogy bolsevik módon kihasználják az egységfront-kormány megalakításának a lehetőségét, kihasználják a harcot a kormány megalakítása körül és egy ilyen kormány fennállását a tömegek forradalmi előkészítésére, akkor ez lesz az egységfront-kormány megalakulására irányuló vonalunk legjobb politikai igazolása.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .