Az elnöki köztársaság – A poroszországi „államcsíny” – 3

Az elnöki köztársaság – A poroszországi „államcsíny” – 3
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

A poroszországi „államcsíny”

Délután 5 órakor, a délelőtti telefonbeszélgetés folytatásaként, Rundstedt parancsára katonaság szállta meg a rendőrség épületét, s parancsnokuk felszólította Grzesinskit, hogy adja át a helyét az újonnan kinevezett rendőrfőnöknek, Kurt Melchernek. Közölte továbbá, hogy a felmentés vonatkozik helyettesére, Bernhard Wissre és a karhatalom parancsnokára, Magnus Heimannsberg ezredesre is. Grzesinskiék megtagadták a parancs teljesítését, mire valamennyiüket letartóztatták, és a hírhedt moabiti börtön tiszti fogdájába szállították. (Néhány óra múlva azonban szabadlábra helyezték őket, miután nyilatkozatot írtak alá, amelyben hangsúlyozták, hogy csupán az erőszaknak engedve mondanak le hivatalukról, de ígéretet tettek arra is, hogy nem tesznek kísérletet a rendőrség ellenállásának szervezésére.) A szociáldemokrata vezetésű rendőrség ezzel egyetlen lövés nélkül kapitulált. Hasonló megoldásra készült Bracht távozását követően a porosz miniszterekkel tanácskozó Severing is. A miniszterek elutasították Papen tárgyalási ajánlatát, s a pártelnök, Otto Braun fogalmazványához hasonló közös nyilatkozatot fogadtak el, amelyben alkotmányellenesnek minősítették a porosz kormány elmozdítását.

Papen aggodalma alaptalannak bizonyult. Ellenállásra csak szavakban és nyilatkozatokban került sor, s mindez megmaradt a miniszteriális helyiségek párnázott ajtói mögött. Így most már sor kerülhetett az államcsíny utolsó intézkedésére, a még hivatalában tartózkodó Severing eltávolítására.

Este 8 órakor, ugyanazokban a percekben, amikor a birodalmi miniszter megbeszélésén Bracht beszámolt a Severinggel „barátságos formák között lefolytatott megbeszéléséről” és ismertette megállapodásukat, a szociáldemokrata Grzesinski helyébe lépett új rendőrfőnök, Melcher és két tiszt jelentkezett a belügyminiszter dolgozószobájában. Közölték, hogy Bracht utasítására jöttek, és a megállapodás értelmében távozásra szólították fel. A megállapodás úgy szólt, hogy Severing „csak az erőszaknak engedve” fog távozni, ezt a színjáték résztvevői valamennyien tudták, továbbá hogy tényleges erőszakról szó sincs. Severing visszaemlékezésében, némileg szépítve a történteket, a következőképpen írta le a jelenetet: a tisztek azért érkeztek, „hogy karhatalommal akadályozzák meg hivatali tevékenységem további ellátását. Miután én az egzekutorokat felszólítottam arra, hogy az eljáráshoz szükséges felhatalmazásukat mutassák meg, és ők megmutatták a felhatalmazást, elhagytam a dolgozószobámat.” Ilyen egyszerűen történt minden. Másképpen, mint ahogyan azt a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek sok milliós tagsága várta, s másképp, mint azt az eseményeket megelőzően a párt központi lapja, a Vorwärts július 17-i számában sejttette: „Ha valaki Németországban azt képzeli, hogy a Vasfront szervezetei el fogják tűrni a Német Birodalom köztársasági alkotmányának felfüggesztését, úgy az végzetes tévedésnek lesz áldozata. Teljesen elegendő, ha ezzel összefüggésben csupán a Kapp-puccs kimenetelére utalunk.” A lap kora délután megjelent különkiadásában már egészen más hangnemmel találkozhatott az olvasó. A pártvezetőség felhívása egyetlen utalást sem tartalmazott az ellenállásra, s az államcsínyre is csak burkolt megjegyzést tett:

„A párthoz!

A szociáldemokrácia harcban a szabadságért!

A német köztársaságban a rendezett jogi állapotok helyreállítása érdekében folytatott harcot most minden erővel választási harcként kell folytatni. A német népen múlik, hogy július 31-én szavának hatalmával vessen véget a jelenlegi állapotnak, ami a birodalmi kormány és a nemzetiszocialista párt együttműködése nyomán állt elő. A szervezeteket a legmagasabb fokú harci készültségbe kell helyezni. Most minden korábbinál fontosabb a szigorú fegyelem. Az illetéktelen oldalról kiadott vad jelszavakkal szemben ellenállást kell tanúsítani! Mindennél előbbre való az erők összefogása a szociáldemokrácia július 31-i győzelme érdekében!”

A szociáldemokrata párt elnökségének felhívása egyszersmind határozott válasz volt a kommunisták egységfront javaslatára is. Az „illetéktelen oldalról kiadott vad jelszó” az általános sztrájk jelszava volt.

A kommunista párt a poroszországi parlamenti választásokat követően változtatott korábbi, szektás hibáktól terhelt taktikáján. Az Ernst Thälmann vezetésével kidolgozott és május 25-én meghirdetett új irányvonal az Antifasiszta Akció elnevezést kapta. Az akció célját, ami egyben választási program is volt, a következőkben határozták meg: „Az Antifasiszta Akciónak a tömegek mindennapi követeléseiért folytatott harcával, valamennyi dolgozó létfeltételeinek védelmével, az üzemi munkások sztrájkjaival, a sok millió munkanélküli tömeges megmozdulásaival és az egyesült munkásosztály politikai tömegsztrájkjával kell eltorlaszolnia a hitleri fasizmus hatalomra jutásához vezető utat.”

A porosz parlamentben megváltozott erőviszonyok következtében a kommunistákra fontos szerep hárult. A párt 16%-os szavazatával, együttműködve a weimari koalíció pártjaival, megakadályozhatta a 46%-kal rendelkező jobboldal kormányra kerülését, s valamennyi olyan indítványának elfogadását, amely az ehhez szükséges abszolút többséget kimondó ügyrendi módosítással szemben ismét a kétharmados többség bevezetését tartalmazta. S a kommunista képviselők, bár semmiféle megállapodást nem kötöttek a szociáldemokratákkal, sőt gazdasági és szociális követeléseket tartalmazó javaslataikat a weimari pártok sorra leszavazták, a választási rend nemzetiszocialisták és német nemzetiek által beterjesztett módosítását minden alkalommal megakadályozták.

Július 20-án a déli órákban, amikor ismertté vált az államcsínyt szentesítő szükségrendelet, a kommunista párt központi bizottsága egységfront javaslattal fordult a szociáldemokrata párthoz, a reformista szakszervezeti központhoz, az ADGB-hez és a szintén nagy tömegbefolyással rendelkező alkalmazottak szövetségéhez. A dokumentum általános sztrájk mellett foglalt állást „a Papen-Schleicher-kormány katonai diktatúrájával szemben”, s a következő jelszavakra tett javaslatot:

1. Le a fasiszta katonai diktatúrával és a rendkívüli állapottal!

2. Le a fasiszta Papen-kormánnyal!

3. Korlátozás nélküli gyülekezési, felvonulási, sajtó- és szervezkedési szabadságot a munkásosztálynak!

4. Le a háborús károsultak, a munkanélküliek, a nyugdíjasok, a munkások, az alkalmazottak és hivatalnokok és a munkásmozgalom ellen hozott fasiszta szükségrendeletekkel!

5. Lefegyverezni az ellenforradalmat!

6. Az SA és az SS betiltásáért, az SA-kaszárnyák bezárásáért!”

A felhívás a kommunista párt megváltozott irányvonalát jelezte. Amíg a korábbi egységfelhívások többnyire az „egység alulról” jegyében, azaz vagy közvetlenül a szociáldemokrata munkásokhoz, vagy az alsóbb szintű vezetőségekhez szóltak, most a kommunisták a felső párt- és szakszervezeti vezetőkhöz fordultak. További eltérés, hogy amíg a korábbi dokumentumok szinte kivétel nélkül bírálták a reformista vezetőket (a „burzsoázia fő támaszának”, a „fasizmus szálláscsinálóinak”, leggyakrabban „szociálfasisztának” nevezve őket), most ilyen utalásra nem került sor. A kommunista párt végül a megváltozott helyzetben levette a napirendről a proletárdiktatúráért folytatott közvetlen harc, a „Tanács-Németország” jelszavát, s helyébe az antifasiszta összefogás követelését helyezte.

A kommunista párt ajánlata azonban nem változtatta meg a szociáldemokrata vezetés véleményét, amelyet a szakszervezetek is támogattak. Ez utóbbiak előbb röplap formájában, majd a másnap reggel megjelent Vorwärts hasábjain is felszólítottak a kommunista javaslat visszautasítására! „Megőrizni a fegyelmet! Ne hagyjátok magatokat provokálni! Most minden harcosnak meg kell őriznie nyugalmát!”

A kommunista párt magára maradt. Rundstedt parancsot adott ki, amelynek értelmében mindenki ellen, aki általános sztrájkot szervez, vagy erre felhívó röplapokat, újságokat terjeszt, eljárást kell indítani. Hamarosan mintegy 200 kommunista lapterjesztőt tartóztattak le és ítéltek el a rendkívüli állapot értelmében bevezetett gyorsított eljárás alapján. Betiltottak minden gyűlést és összejövetelt, sorra tartóztatták le a szónokokat. A rendőrség parancsot kapott arra, hogy ellenállás esetén használja lőfegyverét. Az éjszakai órákban a rendőrség megszállta a kommunista párt központi lapja, a Die Rote Fahne nyomdáját, s a legtöbb kommunista lapot betiltották. (Hasonló sorsra jutott két szociáldemokrata és két liberális lap is, amelyek az általános sztrájk lehetőségét fontolgatták.) Az erőszakszervezet fő csapása a kommunista pártra sújtott, az államcsíny azonban az egész munkásmozgalom ellen irányult, sőt a számban és erőben jelentősen megcsappant polgári demokráciát is érintette.

Ha a délelőtti, déli órákig még nem volt is egyértelműen meghatározható, „meddig akar a kormány elmenni” (ahogyan azt Wels fejtegette a szakszervezeti vezetők előtt), estére már nem maradtak kétségek. Papen, akinek érthetően „fő gondja” az volt, hogy „a szakszervezetek és a szociáldemokraták utasítást adnak-e az általános sztrájkra, vagy sem” – amint azt másnap a nagytőke egyik legbefolyásosabb lapja, a Berliner Börsen-Zeitung megállapította -, este a rádióban már magabiztosan nyilatkozott: „Nem habozok teljes nyíltsággal kimondani: bármely kormány erkölcsi kötelessége, hogy határozott választóvonalat jelöljön ki az állam ellenségei, kultúránk rombolói és azok között az erők között, amelyek népünk javáért munkálkodnak. Mivel mértékadó politikai körökben képteleneknek bizonyultak arra, hogy feladják a kommunisták és a nemzetiszocialisták egyenlő megítélését, olyan természetellenes frontkapcsolatok jöttek létre, amelyek a kommunizmus államellenes erőit besorolták az NSDAP feltörekvő mozgalma elleni egységfrontba.” .

Papen rádiónyilatkozata meglepetés volt az egységfrontot visszautasító reformista vezetők számára éppúgy, mint a visszautasított kommunisták számára. Nem hagyott azonban kétséget afelől, mi volt az államcsíny valódi célja: a birodalmi kormány mögött felsorakozott erők a rendkívüli állapot bevezetésével, az alkotmányos jogok felfüggesztésével a weimari koalíció és a szociáldemokrácia fellegvárának szétzúzását kívánták elérni — és érték el. Ezzel és a náci mozgalommal vállalt közösséggel a jobbratartó elnöki diktatúra most már nyíltan újabb szakaszába lépett. A poroszországi államcsíny feltárta a tényleges erőviszonyokat, amelyeket már a tavaszi elnökválasztás jelzett, és az azt követő helyi parlamenti választások pedig egyre erőteljesebben körvonalaztak: a weimari demokrácia erői, amelyek Hindenburg elnökjelöltségének támogatásával láttak lehetőséget arra, hogy csökkenő tömegbázisukat a jobboldal konzervatív és mérsékelt erőivel növeljék, most minden korábbinál súlyosabb vereséget szenvedtek. Hindenburg felmondta a szövetséget, a jobboldalról várt segítség is elmaradt, miközben elhárították a baloldal által felkínált egységfrontot. A vereséget csak súlyosbította és következményeiben elmélyítette, hogy az ellenállás elmaradásával napvilágra került az, ami minden mozgalom számára végveszély – vezetői nem bíztak sem a szövetségeseik, sem pedig a maguk erejében. Ez, azon túl, hogy meggyorsította a weimari koalíció bomlását, a demokrácia erőinek megosztottságát, az egyes pártokon belül is az ellentétek kiéleződéséhez vezetett.

A „weimari pártok” veresége – a korábbiaktól eltérően – nem általában a jobboldal, hanem a szélsőséges irányzatának a győzelmét jelentette. Azok az erők kerekedtek felül, amelyek a köztársaság demokratikus, liberális eszméivel szemben a diktatúrát képviselték. A konzervatív monarchista tábor a Reichswehr katonai erejére támaszkodó elnöki diktatúrát, a Hitler vezette nemzetiszocialisták pedig a fasiszta diktatúrát. Az előbbiek kezében volt az államhatalom, az utóbbiak mögött a német társadalom legreakciósabb köreinek támogatása.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .