A munkásosztály egységfrontja a fasizmus ellen

A munkásosztály egységfrontja a fasizmus ellen –
ahol szociáldemokraták vannak a kormányban

(idézet: Georgi Dimitrov – Egységfront, népfront, szocializmus)

A fasizmus támadása
és a Kommunista Internacionálé
feladatai a munkásosztály egységéért,
a fasizmus ellen folytatott harcban

Előadás a Kommunista Internacionálé VII. világkongresszusán

[1935. augusztus 2.]

Az egységfront azokban az országokban,
ahol szociáldemokraták vannak a kormányban

Az egységfront megteremtéséért folyó harc egy másik, igen fontos problémát is felvet: az egységfront problémáját azokban az országokban, ahol szociáldemokrata kormányok vannak hatalmon vagy koalíciós kormányok a szocialisták részvételével, mint például Dániában, Norvégiában, Svédországban, Csehszlovákiában és Belgiumban.

Ismeretes a mi abszolút elutasító álláspontunk a szociáldemokrata kormányokkal szemben, amelyek a burzsoáziával való megalkuvás kormányai; de ennek ellenére a szociáldemokrata kormányban vagy a szociáldemokrata pártnak polgári pártokkal alkotott kormánykoalíciójában nem látjuk elháríthatatlan akadályát annak, hogy konkrét kérdésekben megteremtsük a szociáldemokratákkal az egységfrontot. Mi úgy tartjuk, hogy ebben az esetben is teljesen lehetséges és szükséges az egységfront a dolgozó nép létérdekeinek védelmére és a fasizmus elleni harcra. Magától értetődik, hogy azokban az országokban, ahol a szociáldemokrata pártok képviselői részt vesznek a kormányban, a szociáldemokrata vezetés a legerősebb ellenállást tanúsítja a proletár egységfronttal szemben. Ez teljesen érthető, hiszen meg akarják mutatni a burzsoáziának, hogy éppen ők azok, akik mindenkinél jobban és ügyesebben tudják kordában tartani az elégedetlen munkástömegeket és megóvni őket a kommunizmus befolyásától. Az a tény azonban, hogy a szociáldemokrata miniszterek elutasító magatartást tanúsítanak a proletár egységfronttal szemben, egyáltalán nem szolgálhat igazolásául annak, hogy a kommunisták semmit sem tesznek a proletariátus egységfrontjának megteremtése érdekében.

Elvtársaink a skandináv államokban gyakran azt az utat választják, ahol a legkisebb ellenállást találják, azaz csupán arra szorítkoznak, hogy propagandájukkal leleplezzék a szociáldemokrata kormányt. Ez hiba. Például Dániában a szociáldemokrata vezérek már tíz éve ülnek a kormányban, és a kommunisták tíz éve nap-nap után ismételgetik, hogy ez burzsoá, kapitalista kormány. Fel kell tételeznünk, hogy a dán munkások már ismerik ezt a propagandát. Az a tény, hogy a jelentős többség mégis a kormányon levő szociáldemokrata pártra adja le a szavazatát, csupán azt mutatja, hogy a kormány propaganda útján történő leleplezése a kommunisták részéről nem elegendő, de nem mutatja azt, hogy a munkásoknak ezek a százezrei elégedettek a szociáldemokrata miniszterek minden kormányintézkedésével. Nem, elégedetlenek ők amiatt, hogy a szociáldemokrata kormány a maga úgynevezett válságpaktumával a nagytőkéseknek és a földesuraknak, nem pedig a munkásoknak és a falusi szegénységnek nyújt segítséget; elégedetlenek azzal, hogy a szociáldemokrata kormány 1933 januárjában kibocsátott rendeletével elvette a munkásoktól a sztrájkjogot; elégedetlenek azzal, hogy a szociáldemokrata vezetés egy veszélyes, antidemokratikus választási reformot tervez (a képviselők számának jelentős csökkentésével). Aligha tévedek, elvtársak, ha azt állítom, hogy Dánia munkásainak 99 százaléka nem helyesli a szociáldemokrata vezérek és miniszterek ilyen politikai lépéseit.

Vajon a kommunisták nem szólíthatják-e fel Dániában a szakszervezeteket és a szociáldemokrata szervezeteket arra, hogy tárgyaljanak meg egy vagy más időszerű kérdést, hogy mondják meg a véleményüket és közösen lépjenek fel a proletár egységfrontért a munkáskövetelések végrehajtása érdekében? Tavaly októberben, amikor dán elvtársaink azzal a felhívással fordultak a szakszervezetekhez, hogy lépjenek fel a munkanélküli-segély leszállítása ellen és a szakszervezetek demokratikus jogaiért, körülbelül 100 helyi szakszervezet csatlakozott az egységfronthoz.

Svédországban harmadszor van szociáldemokrata kormány uralmon, de a svéd kommunisták a gyakorlatban hosszú időn keresztül lemondtak az egységfront-taktika alkalmazásáról. Miért? Vajon az egységfront ellen voltak? Nem, magától értetődik, elvben az egységfront mellett voltak, az egységfront mellett általában, de nem értették meg, hogy milyen alkalomból, milyen kérdésekben, milyen követelések érdekében lehetett volna eredményesen kiépíteni a proletár egységfrontot, hol kell megfogni a dolgot, és hogyan kell megfogni. Néhány hónappal a szociáldemokrata kormány megalakítása előtt, a választási harc során, a szociáldemokrata párt egy platformot dolgozott ki, amely számos olyan követelést tartalmazott, amelyet fel lehetett volna venni a proletár egységfront platformjába. Ez a platform többek között a következő jelszavakat tartalmazta: „A vámok ellen”, „A militarizálás ellen”, „Véget vetni a huzavonának a munkanélküliség elleni biztosítás kérdésében”, „Megélhetésre elegendő öregségi nyugdíjat biztosítani”, „Megtiltani az olyan szervezetek fennállását, mint a Munch-Corps” (fasiszta szervezet), „Le a burzsoá pártok által követelt, szakszervezetek elleni osztálytörvényhozással”.

Svédországban több mint egymillió dolgozó szavazott 1932-ben ezekre a szociáldemokraták által felállított követelésekre, és üdvözölte 1933-ban a megalakult szociáldemokrata kormányt abban a reményben, hogy most ezeknek a követeléseknek a megvalósítása következik. Mi sem lett volna természetesebb ebben a helyzetben, és mi sem felelt volna meg jobban a munkásosztály kívánságának mint az, ha a kommunista párt felhívással fordul az összes szociáldemokrata és szakszervezeti szervezetekhez és azt javasolja nekik, hogy lépjenek közös akcióba ezeknek a – szociáldemokrata párt által felállított – követeléseknek a végrehajtása érdekében.

Ha sikerült volna valóban mozgósítani a tömegeket ilyen – a szociáldemokraták által felállított – követelések megvalósítására, ha sikerült volna egységfrontba tömöríteni a szociáldemokrata és a kommunista munkásszervezeteket, akkor kétségtelen, hogy Svédország munkásosztálya ebből csak nyerhetett volna. A svéd szociáldemokrata miniszterek természetesen nem nagyon örültek volna ennek, mert ebben az esetben a kormány mégiscsak kénytelen lett volna bizonyos követeléseket teljesíteni. Mindenesetre nem történt volna meg az, ami most történt, amikor is a kormány a vámok eltörlése helyett egyes vámokat felemelt, a militarizmus korlátozása helyett emelte a hadügyi költségvetést, és a szakszervezetek ellen irányuló minden törvény elvetése helyett maga nyújtott be a parlamentnek ilyen törvényjavaslatot. Igaz, hogy az utóbbi kérdéssel kapcsolatban a Svéd Kommunista Párt jó tömegkampányt folytatott a proletár egységfront szellemében, és elérte azt, hogy végeredményben még a szociáldemokrata parlamenti frakció is kénytelen volt a kormány törvényjavaslata ellen szavazni, és a törvényjavaslat egyelőre megbukott.

norvég kommunisták helyesen jártak el, amikor május elsején a munkáspárt szervezeteit közös tüntetésekre hívták, és számos követelést állítottak fel, amelyek alapjában véve egybeestek a Norvég Munkáspárt választási platformjának követeléseivel. Habár ezt az egységfront érdekében tett lépést gyengén készítették elő és a Norvég Munkáspárt vezetősége ellenezte, mégis 30 helységben voltak egységfront-tüntetések.

Azelőtt sok kommunista attól félt, hogy opportunista hibát követ el, ha a szociáldemokraták bármilyen részletkövetelésével nem állít szembe külön, kétszer olyan radikális követelést. Ez naivság, tévedés volt. Ha a szociáldemokraták például a fasiszta szervezetek feloszlatásának követelését tűzik ki, akkor nincs értelme, hogy mi hozzáfűzzük: „és az államrendőrség feloszlatása” (mert ezt a követelést más helyzetben célszerű felállítani), hanem azt kell mondanunk a szociáldemokrata munkásoknak: mi készek vagyunk elfogadni pártotoknak ezt a követelését mint a proletár egységfront követelését, és készek vagyunk mindvégig harcolni a megvalósításáért. Menjünk együtt a harcba.

Csehszlovákiában is fel lehet és fel kell használni a munkásosztály egységfrontjának megteremtésére bizonyos, a cseh és a német szociáldemokrácia, valamint a reformista szakszervezetek által kitűzött követeléseket. Amikor a szociáldemokrácia például munkát követel a munkanélküliek számára, vagy pedig mint 1927 óta teszi, követeli a községi önkormányzatokat korlátozó törvények megszüntetését, akkor az a feladat, hogy az adott helyen és minden kerületben konkretizálják ezeket a követeléseket, és a szociáldemokrata szervezetekkel vállvetve harcoljunk ezek tényleges megvalósításáért. Vagy amikor a szociáldemokrata pártok „általában” támadják a fasizmus képviselőit az államgépezetben, akkor az a feladat, hogy minden egyes kerületben lerántsuk a leplet a fasizmus konkrét szóvivőiről, és a szociáldemokrata munkásokkal együtt szálljunk síkra az állami intézményekből történő eltávolításukért.

Belgiumban a szocialista párt vezérei, Vanderveldével az élükön, beléptek a koalíciós kormányba. Ezt a sikert két fő követelésért folytatott hosszan tartó és széles körű kampányuk alapján érték el: 1. a szükségrendeletek megszüntetése, és 2. de Man tervének megvalósítása. Az első kérdés igen fontos. Az előző kormány együttvéve 150 reakciós szükségrendeletet bocsátott ki, amelyek roppant súlyos teherként nehezednek a dolgozó népre. Felvetődött ezek azonnali megszüntetésének követelése. Ezt követelte a Szocialista Párt. De vajon hányat szüntetett meg ezekből a szükségrendeletekből az új kormány? Egyetlenegyet sem szüntetett meg, csupán néhány rendkívüli törvényt enyhített egy kicsit azért, hogy valamiféle „szimbolikus” megváltást rójon le a belga szocialista vezérek fűt-fát ígérgetése fejében (hasonlóan ahhoz a „szimbolikus dollárhoz”, amelyet egyes európai hatalmak ajánlottak fel Amerikának milliós hadikölcsöneik megfizetése fejében).

Ami de Man nagydobra vert, sokat ígérő tervének megvalósítását illeti, úgy ez a szociáldemokrata tömegek részére teljesen váratlan fordulatot vett. A szocialista miniszterek kijelentették, hogy előbb le kell gyűrni a gazdasági válságot, és de Man tervének csak azokat a részeit kell megvalósítani, amelyek az ipari tőkések és a bankok helyzetét javítják meg, s csak azután lehet majd megvalósítani azokat a rendszabályokat, amelyek a munkások helyzetének megkönnyítésére irányulnak. De meddig kell a munkásoknak várniuk a de Man terve által ígért „jólét” rájuk jutó részére? A belga bankárokat már valóságos aranyeső árasztotta el. Keresztülvitték a belga frank 28 százalékos leértékelését, és ennek révén a bankárok diadaluk jeléül a munkabérből élők rovására és a kisemberek megtakarított pénze terhére négy és fél milliárd frankot zsebeltek be. De hogyan egyeztethető ez össze de Man tervének tartalmával? Hiszen ha hinni lehet annak, ami a tervben áll, akkor ez a terv a „monopolista visszaéléseknek és a spekulánsok manővereinek üldözését” ígéri.

A kormány de Man terve alapján egy bankellenőrző bizottságot nevezett ki, amely azonban bankárokból áll, akik most vígan és gondtalanul ellenőrzik saját magukat!

De Man terve egy csomó más jó dolgot is megígér: „a munkaidő csökkentését”, „a munkabér normalizálását”, „a munkabér-minimumot”, „a társadalombiztosítás átfogó rendszerének megszervezését”, „az életfeltételek megjavítását új lakásépítés útján” stb. Mindezek olyan követelések, amelyeket mi, kommunisták, támogathatunk. A belga munkásszervezetekhez kell fordulnunk, és azt kell mondanunk: a kapitalisták már eleget, sőt túl sokat kaptak. Követeljük a szociáldemokrata miniszterektől, hogy teljesítsék azokat az ígéreteket, amelyeket a munkásoknak tettek. Tömörüljünk egységfrontba érdekeink eredményes védelmére. Vandervelde miniszter, mi támogatjuk az ön platformjában foglalt munkásköveteléseket, de nyíltan kijelentjük: ezeket a követeléseket mi komolyan vesszük, mi tetteket akarunk, nem pedig üres szavakat, és ezért a munkások százezreit egyesítjük harcra ezekért a követelésekért!

Ha ily módon a kommunisták azokban az országokban, ahol szociáldemokrata kormány van, a szociáldemokrata pártokkal és szervezetekkel való közös akciók kiindulópontjaként felhasználják magának a szociáldemokrata platformnak egyes megfelelő követeléseit és a szociáldemokrata minisztereknek a választásokon tett ígéreteit, akkor könnyebben tudják majd kibontakoztatni a küzdelmet az egységfront megteremtéséért, a tömegeknek már egész sereg egyéb követelése alapján, a tőke támadása, a fasizmus és a háború veszélye elleni harcban.

Továbbá tekintetbe kell venni, hogy ha a szociáldemokrata pártokkal és szervezetekkel való együttes akciók általában azt követelik a kommunistáktól, hogy komolyan és megindokoltan kritizálják a szociáldemokratizmust mint a burzsoáziával való osztály-együttműködés ideológiáját és gyakorlatát, s fáradhatatlanul, elvtársiasan megmagyarázzák a szociáldemokrata munkásoknak a kommunizmus programját és jelszavait, akkor különösen fontos ez a feladat az egységfrontért folytatott harc során éppen azokban az országokban, ahol szociáldemokrata kormányok vannak.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

“A munkásosztály egységfrontja a fasizmus ellen” bejegyzéshez 3 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .