A demokratikus köztársaságtól a konzervatív köztársaságig – 7

A demokratikus köztársaságtól a konzervatív köztársaságig – 7
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

A választások eredményéből levonható következtetések meglehetősen nyilvánvalóak voltak. A weimari pártoknak, amennyiben eleget kívántak tenni az előző, az 1924. decemberi választások óta erősödő bizalomnak, változtatniuk kellett korábbi politikájukon. A változtatás szükségességét a demokrata párt és a centrum a szociáldemokrata párt javaslata, a „nagy koalíció” elfogadásával, a korábbiaknál mérsékeltebb és általánosabban megfogalmazott követelésekkel ismerte el. A szociáldemokraták pedig az ellenzéki álláspont feladásával, s – a párt baloldalának ellenvéleményével szemben – nem csupán a kormányban való részvétellel, hanem a kormányalakítás felelősségének vállalásával.

A kormány megalakítása mégsem ment egykönnyen. A koalíciós tárgyalásokon késhegyre menő vitákat folytattak a leendő partnerek a tárcák elosztásáról, a követendő „egységes” irányvonalról. Nem kis kérdésekről volt szó: a külpolitikában Stresemann már meghirdette a megszállt Rajna-vidék felszabadítását, a Danzighoz vezető lengyel fennhatóságú folyosó, az úgynevezett korridor visszaszerzését, a felső-sziléziai határok szükséges módosítását, sőt – mint távolabbi célt – a „német egység” helyreállítását, azaz Ausztria bekebelezését, az Anschlusst. A belpolitikában a kisebb, de nagy viharokat kiváltó szociális intézkedések mellett a fő kérdés a hadsereg újrafelfegyverzése, s ennek egy jelentős állomása, a szociáldemokrácia által mindeddig ellenzett „A” típusú cirkáló gyártása volt. Ezekkel a vitákkal magyarázható, hogy a korábbi kudarc ellenére a miniszterelnöki poszt betöltésére javasolt Hermann Müller csak több mint egy hónappal a választások után, 1928. június 28-án mutathatta be kormányát a birodalmi elnöknek.

A kormányalakítást követő hangulatot túlzott optimizmus jellemezte – legalábbis a szociáldemokrácia részéről. Severing, a pártvezetés egyik oszlopa, a „mindenkori porosz belügyminiszter” (aki most a birodalmi kormányban is ezt a posztot vállalta) magabiztosan nyilatkozta a kabinet megalakulásának napján: „Alkalmunk volt arra, hogy négy évig szabadságon legyünk, távol a kormányválságoktól, a programjavaslatoktól és a követendő irányvonalról folytatott tárgyalásoktól, hogy e négyéves szabadságot a köztársaság felépítésének gyakorlati feladatai érdekében használjuk fel.” Az új miniszterelnök pedig július 3-i első kormánynyilatkozatában nem kevésbé határozottan jelentette ki: „A német köztársaság alapjai szilárdak és megingathatatlanok.” S az első pillanatban mindez valóságnak tűnhetett.

A kormány összetétele azonban korántsem hasonlított a legutóbbi, az 1920-as szociáldemokrata kabinetre, amelyben a kancellári tiszt mellett öt tárca jutott az SPD-nek, négy a Centrumpártnak. A mostani kormányban a szociáldemokrata pártnak csak két minisztere foglalt helyet (és éppen a nem sok jóval kecsegtető belügyi és munkaügyi tárca élén), a demokraták részéről szintén kettő (ebből azonban a fontosabbat, az igazságügyit hamarosan át kellett engedniük a centrumnak), a centrum hármat kapott, a régi nagy ellenfél, a Német Néppárt pedig kettőt, mégpedig az igen fontos külügyi és gazdaságügyi tárcát. (Az utóbbiról azonban a világgazdasági válság kirobbanását követően, 1929 decemberében azonnal lemondott, átengedve a kormányzati felelősséget a szociáldemokratáknak, átvéve ugyanakkor tőlük a nagybankok számára legfontosabb pénzügyi tárcát, amit viszont a szociáldemokraták nem vállaltak, miután szembekerültek a Birodalmi Bank mindenható elnökével, Hjalmar Schachttal.)

Kompromisszum volt a Néppárt bevonása a koalícióba, amivel a szociáldemokrata párt a centrum követelésének tett eleget. (A kompromisszum nem lett volna feltétlenül szükséges, mert bár a három „weimari párt” a választásokon nem szerezte meg az abszolút többséget, összeredményük 49% volt, a parlamenti mandátumokat tekintve helyzetük jobb volt – a 491 mandátumból 256-ot mondhattak magukénak -, s így a Néppárt nélkül is többségi kabinetet alakíthattak volna.) A centrum célja a jobboldal megosztása volt, bár az elsősorban Stresemann tekintélyével összefüggő személyi megfontolások is nagy szerepet játszották benne. Hasonló kompromisszumnak volt tekinthető a párton kívüli Wilhelm Groener hadügyminiszterségének elfogadása. Groener tábornok közismerten jobboldali, militarista politikus volt; a háború utolsó évében Hindenburg helyetteseként tevékenykedett. Még az előző, centrumpárti kabinet idején került posztjára, s nem is akármilyen körülmények között. Első ízben fordult elő, hogy nem a koalíciós pártok, hanem a hadsereg ügyeinek mind nagyobb figyelmet szentelő birodalmi elnök, Hindenburg maga jelölte a „gyengének bizonyult” (s emellett korrupciós botrányba is keveredett) demokrata párti Otto Gessler helyére. Groener személye és befolyása hamarosan nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a kompromisszumok következménye a várakozásokkal ellentétben éppen a kormánykoalíción belüli ellentétek gyors kibontakozása lett.

Az első összecsapás a szociáldemokraták vereségével zárult. Tárgya a hírhedt „A” típusú cirkáló volt. A kormány néhány héttel hivatalba lépesét követően, augusztus 10-én a szociáldemokrata miniszterek támogatásával állást foglalt a hajók építésének megkezdése mellett. A döntés óriási felháborodást keltett a munkásság körében, de megmozgatta a demokratikus és antimilitarista közvélemény nagy részét is. A tiltakozás hatására a szociáldemokrata pártvezetés és parlamenti frakció előbb óvatosan bírálta a kormánydöntést, majd november 15-én Ottó Wels, a párt egyik elnöke a gyártás beszüntetésére terjesztett be javaslatot a parlamentben. Éles vita bontakozott ki, amelynek kimenetelét nem utolsósorban Groener döntötte el, amikor bejelentette: a szociáldemokrata indítvány elfogadása esetén lemond hivataláról. A parlament képviselői végül is 257:202 arányban, 8 tartózkodással, meglehetősen nagy többséggel a Wels-féle indítvány ellen szavaztak, a német néppártiak mellett tehát a centrum egy része is a koalíciós partnerrel szemben foglalt állást.

Amíg a hadihajók vitája egyértelműen csak a szociáldemokrácia elszigetelődését, elsősorban pedig a jobboldallal szembeni egységes fellépés korlátait jelezte, az 1929. januári kormányválság már a centrum egészének ellenállására utalt, s a szociáldemokrácia legfontosabb bázisát, a porosz kormányt támadta.

Poroszország hagyományosan a szociáldemokrata párt fellegvárának számított, s 1925 óta megszakítás nélkül a párt túlsúlyával alakított koalíciós kabinet kormányozta. A centrum most elérkezettnek látta az időt arra, hogy – a birodalmi kormány példájára hivatkozva – a koalícióba bevonják a Német Néppártot is, ezzel erősítve a polgári pártok befolyását. A szociáldemokrata párt visszautasította a követelést. Válaszul a centrum képviselői kiléptek a birodalmi kormányból, a koalíciót azonban nem mondták fel. S bár az így keletkezett furcsa helyzetet a német néppártiak bevonásával kisebb kompromisszumokkal sikerült megoldani és a centrum miniszterei áprilisban visszatértek a kormányba, a koalíció többé nem nyerte vissza még korábbi viszonylagos stabilitását sem. Pedig erre éppen az elkövetkező hónapokban lett volna nagy szükség, amikor a gazdasági fellendülést még mindig kísérő munkanélküliség ismét növekedett, új lendületet vettek a sztrájkmozgalmak, és különféle nagygyűlések, tömegmegmozdulások sikeres szervezésével bizonyították erejüket a kormánypolitikával szembenálló jobb- és baloldali erők egyaránt.

A szociáldemokrácia erőfeszítései a koalíció stabilizálására nem elégítették ki a centrum, s még kevésbé a Német Néppárt követeléseit. Emellett a párton belül is ellentéteket robbantottak ki, s az SDP tömegbázisa is csökkent. Az elkövetkezendő időszak kompromisszumai ugyanis meglehetősen egyoldalúan a nagytőkének és a nagybirtokosoknak kedveztek, s csak igen csekély mértékben segítették elő azoknak a gazdasági, politikai és szociális feladatoknak a megoldását, amelyeket a párt választási hadjárata során, majd az első kormánynyilatkozatban meghirdetett.

Az ország gazdasági életének formálásáról a párt lényegében már a kormányzat első hónapjait követően lemondott. Elfogadta a szociáldemokrácia egyik legtekintélyesebb teoretikusának elméletét, hogy amíg a társadalom „fejlődése a gazdaság területén döntő mértékben kényszerítő körülményeknek van alávetve, a szociáldemokráciának társadalompolitikai területen feladata, hogy valamennyi politikai és társadalmi szférában képviselve magát, tevőlegesen járuljon hozzá a republikanizálás és a demokratizálás megóvásához és keresztülviteléhez”.

Hamarosan az említett „társadalmi-politikai terület” is leszűkült. A demokrácia és a köztársaság védelmének jelszavával a párt mind gyakrabban csupán az egyre élesebb osztályösszecsapások tompítására tett kísérleteket igyekezett alátámasztani, a koalíció további fenntartásának szükségességét igazolni. Jellemző példája ennek az év legjelentősebb sztrájkja idején követett politika volt.

A sztrájk a munkásmozgalom egyik fellegvárában, a Ruhr-vidéken robbant ki. Résztvevői a német munkásosztály legszervezettebb rétege, a fémmunkások voltak, akik 1929. szeptember végén, a munkaintenzitás növelésére és a munkafeltételek romlására hivatkozva a kollektív szerződésben meghatározott órabérek 15 pfenniges emelését és a nyolcórás munkaidő bevezetését követelték. A munkáltatók válasza október 27-én 213 000 fémmunkás kizárása volt: nem fogadták el a Német Fémmunkás Szövetség által is támogatott, az eredeti követeléseknél jóval szerényebb, a munkaidő csökkentését nem tartalmazó, s csupán 2-6 pfenniges emelést előíró végzést. A kizártak támogatására országos mozgalom bontakozott ki, tárgyalások kezdődtek az üzemekben tevékenykedő különféle irányzatú (szociáldemokrata, kommunista, keresztényszocialista) szakszervezetek egységes fellépését biztosító „Harci vezetőség” („Kampfleitung”) létrehozásáról. A szociáldemokrata párt azonban nem a munkások összefogásával és a követelt széles szolidaritási akció országos kibontakoztatásával, hanem parlamenti eszközökkel kívánta megoldani a válságot. A birodalmi kormány és a munkaügyi miniszter Carl Severinget, a kormány szociáldemokrata belügyminiszterét bízta meg a közvetítő akcióval. A munkaadók szövetségei, a Német Ipar Birodalmi Szövetsége és a Német Munkaadók Szövetségének Egyesülése, amelyek döntő összecsapásnak tekintették a konfliktust a kollektív szerződések felülvizsgálatát követelő szakszervezetekkel, elfogadták a közvetítést és felfüggesztették a kizárásokat. S nem kellett csalódniuk. Severing elérte, hogy az új kollektív szerződés az első döntőbírósági javaslatnál is szerényebb, 3-4 pfenniges emelést tartalmazzon, s hogy a munkások mintegy hatvan százalékát kitevő, teljesítménybérben dolgozók lemondjanak a béremelésről. A munkaidő csökkentéséről természetesen már szó sem esett. A döntés, amelyhez hasonlóak többször is születtek az elkövetkezendő időszakban, a munkásság körében kiábrándultságot okozott, elsősorban a szociáldemokrata párt, de a szakszervezeti vezetés politikája miatt is.

A másik ügy már kormányválsághoz, majd a kabinet bukásához vezetett.

1927 márciusában a Munkanélküli Biztosítás Birodalmi Hivatala a kormányhoz fordult, mert a munkanélküliek számával arányosan növekvő kifizetéseit egyre kevésbé tudta fedezni. A munkaadók szövetségei és parlamenti képviselőik azonnal a szociáldemokrata frakció által javasolt, a „munkanélküli-biztosítási hozzájárulás szükséges és halasztást nem tűrő emelésére” beterjesztett tervezet ellen foglaltak állást, s követelték az egy főre eső kifizetések csökkentését. A kormány ekkor bizottságot nevezett ki a munkanélküli-biztosítás új törvénytervezetének kidolgozására, mindjárt leszögezve, hogy a törvénynek „tekintettel kell lennie a birodalom pénzügyi helyzetére”. Ez utóbbi utalással a szociáldemokraták és a demokraták, a centrum egy része és a Német Néppárt egészének érvelését kívánták ellensúlyozni, akik a bérből élők növekvő gazdasági nehézségeire hivatkozva foglaltak állást az új törvény szükségessége ellen.

A polgári pártok érvelése talán magyarázható és elfogadható lett volna, ha nem éppen ebben az időben kerül a parlament elé egy másik, az ország gazdasági életére nézve jóval nagyobb megterhelést jelentő törvénytervezet „Kelet-Poroszország gazdasági megsegítéséről”. A tervezet többek között elengedte a telekadósságok kamatainak fizetését és az 1929-től 1932-ig terjedő időszakra évi mintegy 19 milliós támogatást irányzott elő „a terhek mérséklésébe”, további 38 milliót „a telepítési tevékenység fedezésére”, ezzel hatalmas összegekhez juttatva a keletporosz junkereket. A hatalmas felháborodást kiváltó úgynevezett Osthilfe (keleti segély) törvényt, amelynek egyik legfőbb támogatója maga Hindenburg volt, a demokrata párti ellátásügyi miniszter előterjesztésében minden nehézség nélkül fogadta el a parlament. Nem így a munkanélküli-biztosítás módosítását.

A bizottság több hónapos tevékenysége, amelyet a koalíciós pártok éles vitája kísért, októberre kormányválságba torkollott. S a szociáldemokrácia ismét engedett. Belenyugodott abba, hogy a parlament elé kerülő tervezet egyetlen konkrét pontja a biztosításban részesíthetők körének meghatározása legyen (ezt az első ízben munkába lépőknél 54, másoknál 26 hét folyamatos munkaviszonyban határozták meg), és abba is, hogy a hozzájárulás mértékéről – és ami ezzel összefüggött, a leendő munkanélküli-segély nagyságáról – a döntést egy későbbi időpontra halasszák. A „szükséges és halasztást nem tűrő” intézkedésekből így semmi sem lett. Ennek ellenére sem sikerült a koalíciós pártok egységes fellépését elérni: az október 3-i parlamenti vitát követő szavazáskor a Néppárt 45 képviselője közül 40 tartózkodott, nem foglalt állást a dokumentum ellen.

Az események ezt követően felgyorsultak, amihez, ha nem is meghatározó, de jelentős mértékben járult hozzá a tőkés világgazdaságot alapjaiban megrázó, a New York-i tőzsde összeomlásával kirobbant világgazdasági válság. A koalíciót még fenn lehetett tartani azon az áron, hogy a pénzügyminiszter, Rudolf Hilferding – és egyben a szociáldemokrata párt – teljesen feladta addigi stabilizációs politikáját, amely a finánctőke követeléseivel szemben nem a széles néptömegeket érintő fogyasztási adók növelésével, hanem elsősorban a nagytőke által igényelt külföldi kölcsönökből kívánta egyensúlyba hozni az egyre nagyobb hiányt mutató államháztartást. Hasonló megfontolásból szavaztak a szociáldemokrata képviselők a nagybirtoknak kedvező agrárvédővámok, a mezőgazdasági termények belföldi magas árszintjét biztosító, a munkásságra mindenképpen hátrányos intézkedés mellett. Mindez azonban nem bizonyult elégségesnek. 1930. március 27-én, miután a szakszervezetek elutasították a munkanélküli-biztosítás kiadásainak és bevételeinek egyensúlyba hozását célul kitűző, a korábbiaknál még kedvezőtlenebb, egyértelműen a folyósított segélyek csökkentését jelentő szociáldemokrata-német néppárti megegyezést, s bebizonyosodott, hogy a korábbi, az állami hozzájárulások növelését tartalmazó javaslat parlamenti szavazásakor a Néppárt most már nem tartózkodni fog, hanem ellene szavaz, Hermann Müller benyújtotta kormányának lemondását.

A szociáldemokraták vezette Müller-kormány a weimari köztársaság utolsó parlamentáris kabinetje volt. Lemondásával nem csupán a „nagy koalíció” bomlott fel, hanem elérhetetlen távolságba került a volt „weimari koalíció” újjászervezése. Ha lehet, még távolabbra került a szociáldemokraták által kormányra kerülésükkor remélt „abszolút többség” meghódítása az elkövetkezendő választásokon. Ezzel szemben nyilvánvalóvá vált, hogy a már korábban csődöt mondott polgári pártokhoz hasonlóan Németország Szociáldemokrata Pártja sem rendelkezik olyan erővel és olyan programmal, amely alkalmas lenne az ország mind súlyosabb gazdasági és politikai helyzetének megoldására, vagy legalábbis a széles néptömegek számára elfogadható és általuk támogatott program keresztülvitelére.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .