A demokratikus köztársaságtól a konzervatív köztársaságig – 6

A demokratikus köztársaságtól a konzervatív köztársaságig – 6
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

Hindenburg választási győzelméhez kétségtelenül hozzájárult a vezértábornagy „pártok felettiségének” hangoztatása is, amely legalábbis kettős tartalommal telítődött. Az első, bár formális, mégsem hatástalan, hogy Hindenburg egyetlen párt mellett sem állt ki, s így nem is érintették a pártok kudarcait, vagy vélt hibáit elmarasztaló ítéletek. S Németországban ebben az időben egyetlen párt sem volt, amelyet a múltban vagy a jelenben követett politikája miatt – joggal – ne támadhattak volna. A másik, már szemfényvesztésszámba menő, de igen hatásos mozzanat az volt, hogy a pártok felettiséget képes volt úgy feltüntetni, mintha személyében ezáltal az egész nemzet érdekeit képviselné. Holott Hindenburg sohasem lépett fel az egész nemzet képviseletében, és a későbbiekben sem kívánt erre vállalkozni. Amit célul tűzött ki, az a birodalom nagyságának helyreállítása, megtépázott nemzetközi tekintélyének visszaszerzése volt. Ebben önmagában véve kétségtelenül megjelent egyfajta nemzeti mozzanat – s ezzel tudta megnyerni a választók nagy tömegeit -, Hindenburg azonban a „nemzeti akarat” letéteményeseit egyértelműen az uralkodó osztályokban látta, a végrehajtó hatalom fő biztosítékát pedig a hadseregben.

A hadsereget illetően a birodalmi elnök Hindenburg teljhatalmat élvezett, s a hadsereg, ellentétben a díszszemléken és hadgyakorlatokon fehér ingben, nyakkendővel és cilinderrel megjelenő „marxista” Ebert elnökkel, magáénak vallotta a császári hadi érdemkeresztekkel dúsan ékesített egyenruhában szemléző vezértábornagyot. Személyében biztosítékot láttak arra, hogy a hadsereg ismét elfoglalhatja méltó helyét a társadalomban, kiharcolhatja a nemzetközi egyezmények korlátozásainak feloldását, felléphet a széles körben terjedő „pacifista hangulat” ellen. „Az erős birodalom elképzelhetetlen erős hadsereg nélkül” – mondták a Reichswehr vezetői, amivel Hindenburg a legteljesebb mértékben egyetértett.

Az uralkodó osztályok érdekképviselete Hindenburg számára korántsem jelentett egyszerűen megoldható feladatot. Hatalomra jutását elsősorban a konzervatív körök támogatásának köszönhette, hívei között azonban ott voltak a liberalizmussal kacérkodó német nagytőke képviselői is. A protestáns, porosz Hindenburg nem feledkezhetett meg arról, hogy megválasztását döntő módon a katolikus irányzatú Bajor Néppárt egymillió szavazata segítette, egy olyan párté, amely egyébként a centrumot támogatta, annak testvérpártjaként tartották számon. S arról sem, hogy a rá szavazó Német Néppárt legtekintélyesebb vezetője, a birodalom külügyeinek irányítója, Gustav Stresemann még a választásokat megelőző napokban is „katasztrofális külpolitikai következményekkel” számolt megválasztása esetén.

Az új birodalmi elnöknek így a legkülönfélébb, egymással is harcoló erőkkel kellett megvalósítania elképzeléseit, amelyek, akárcsak az őt támogatók programjai, korántsem voltak egyértelműek. A monarchiát elsöpörte a történelem, s bár az 1918-ban vagyonuktól megfosztott fejedelmek kártalanítását és a fekete-fehér-piros volt birodalmi lobogó ismételt használatát sikerült keresztülvinnie, ennél többre nem vállalkozhatott. Támogatta ugyan az újjáéledő és gyors fejlődésnek induló monopóliumokat, a német imperializmusból azonban elsősorban a hatalmi törekvéseket értette meg. A lezajló társadalmi folyamatok mozgatórugói rejtve maradtak előtte.

Hindenburg megválasztása a jobboldal győzelme, a polgári demokratikus gondolat veresége volt. A német birodalom joggal büszkélkedhetett a tőkés Európa legdemokratikusabb alkotmányával, a weimari demokráciát képviselő pártok, a szociáldemokrácia, a demokratikus párt és a centrum jó része azonban nem voltak képesek megakadályozni, hogy az elképzeléseikkel mereven szembenálló politikus-katona kerüljön a köztársaság élére. E pártok a forradalmi időszakban, 1918—1919-ben élvezhették az átalakulást sürgető társadalom nagy többségének bizalmát, de ezt eljátszották a következő években – nem utolsósorban a jobboldalnak tett sorozatos engedményekkel. Vállalniuk kellett a háborús vereséget követő politikai és gazdasági összeomlás felelősségét, mivel a politikai vezetés abban az időszakban éppen az ő kezükben volt, s csak kis részben osztozhattak az 1924-ben kezdődött gazdasági fellendülés idején megerősödött bizalomban. Nem sikerült meghatározó, az egész társadalom politikai arculatát döntően befolyásoló erővé formálódniuk. Harcukat és annak kimenetelét elsősorban az határozta meg, hogy a küzdelmet nem egy demokratikus köztársaság védelmében vívhatták a reakció ellen, hanem egy konzervatív köztársaság talaján. Kérdéses, hogy egyáltalán illett-e a „harc” és a „küzdelem” kifejezés – amelyek oly gyakran szerepeltek e pártok választási jelszavaiban is – az élesebb összecsapásokat mindig kerülő politikájukra. Erőik azonban elegendőnek bizonyultak a hagyományos jobboldal kibontakozásának megakadályozására, sőt volt egy pillanat, amikor úgy tűnt, hogy akár felül is kerekedhetnek, s a német társadalom végül is a parlamentáris demokrácián nyugvó köztársaság politikai felépítményének keretei között nyerheti el első korszerű, a kibontakozó állammonopolista kapitalizmusra jellemző formáját.

Az 1924-ben induló stabilizációt ugyanis a következő két évben ismét megtorpanás, majd részleges ipari és agrárválság követte. Az 1925 novemberében kibontakozó válság következményeit csak enyhíteni tudták a beáramló kölcsönök, s nem vezették eredményre a jobboldal túlsúlyát mutató kormány válságellenes intézkedései sem: a behozatali vámok emelése, a monopóliumok adóinak csökkentése nem érte el a kívánt hatást, az ország külkereskedelmi mérlege egyre nagyobb hiányokat mutatott, a beruházási kedv nem nőtt megfelelően. A gazdasági életet a kifizetésre került jóvátételek mellett most már a felvett kölcsönök kamatai is sújtották, a politikai életben a munkaidő és a munkaintenzitás növekedésén túl feszültséget idézett elő a lakosságot közvetlenül érintő adóterhek súlyosbodása, a munkanélküliek számának gyors növekedése (1925 novemberében 750 000, 1926 januárjában már 2 221 000 volt a munkanélküliek száma). A kormány politikájával a koalíciós pártok jobboldala sem értett egyet. Az első Luther-kormány bukását (1925. december 5.) éppen a Német Nemzeti Néppárt állásfoglalása vezette be. A nemzetiek felléptek a Locarnóban megkötött, a francia-német és a belga-német határokat garantáló, a keleti (lengyel és csehszlovák) határkérdésben azonban csak a meglehetősen homályos, „a két ország között még fennálló vitás kérdések békés szabályozását” kilátásba helyező szerződés ellen. Túlzott engedékenységgel vádolva a koalíciós partnereket, a Reichstagban a ratifikálás ellen szavaztak, majd bejelentették kiválásukat a kormányból. A nagytőke fokozódó elégedetlenségét kézzelfoghatóbban jelezte a Német Ipar Birodalmi Szövetsége által decemberben közzétett „Német gazdaság- és pénzügyi politika” című emlékirat. Ebben a munkaintenzitás további növelését, elbocsátásokat helyeztek kilátásba, monopóliumok létrehozását elősegítő törvényt követeltek, valamint a munkaidő további meghosszabbítását, a bérek csökkentését, a szociális kiadások és a munkaadókra háruló terhek mérséklését.

A második, hosszas tárgyalások után 1926. január 20-án hivatalba lépett Luther-kormány sem váltotta be a hozzá fűlött reményeket. S ez nem volt véletlen. A kormány bázisa a korábbiakhoz képest jelentősen leszűkült. Nem sikerült elérnie a súlyos pártválsággal küzdő nemzetiek bevonását, s a Német Néppárt követelésére visszautasította a szociáldemokraták javasolta „nagy koalíció” tervét is. A kisebbségi kabinet nem tudta megvalósítani az iparbárók emlékiratában összefoglalt, s a néppárti gazdasági miniszter, Julius Curtius által képviselt követeléseket sem, éspedig nem csupán a munkáspártok, a tömegmozgalmakat szervező kommunisták és a parlamentben, a helyi kormányzatokban és az e kormányok képviselőiből álló Birodalmi Tanácsban (Reichsrat) ellene szavazó szociáldemokraták fellépése következtében, hanem a szociális kiadások radikális csökkentésével, s különösen a monarchista, konzervatív kurzus erősödését jelző császári zászlók visszatértével egyet nem értő, a kormányban három tárcával rendelkező demokrata párt ellenállása miatt.

A kormányzati válságot nem sikerült felszámolnia a Centrumpárt politikában jól tájékozódó és a koalíciók szervezésében tapasztalt vezérének, Wilhelm Marxnak sem. Kormánya szinte pontos tükörképe volt a megbukott Luther-kabinetnek, s nem kerülhette el annak sorsát sem. A bizalmatlansági indítványhoz most a szociáldemokraták és a német nemzetiek mellett a német néppárti külügyminiszter, Stresemann indulatos támadása is hozzájárult, aki politikájának veszélyeztetését látta a Reichswehr Szovjetunióval kialakított technikai-módszertani együttműködésében, valamint belpolitikai irányvonalában, amit a szélsőséges nacionalista szövetségekkel, köztük a nemzetiszocialista párttal kialakított egyre szorosabb kapcsolatok jellemeztek. A támadás a demokrata párti Ottó Gessler hadügyminiszter ellen irányult.

Marx második kísérlete sem bizonyult sikeresnek, bár a koalíció kibővült a német nemzetiekkel, s a válságot követő fellendülés is neki kedvezett. Kormányzata idején mind egyértelműbben bebizonyosodott, hogy a polgári pártok koalíciója még kedvező körülmények között sem képes ellátni az ország irányítását. Nem volt megfelelő, a korszak követelményeire választ adó programjuk, s így nem lehetett határozott, a mögöttük álló erők érdekeit kifejező irányvonaluk sem. Képteleneknek bizonyultak arra, hogy ellensúlyozzák a munkáspártok ellenzékiségét, s még arra is, hogy a gazdasági fellendülés éveiben jelentéktelenné vált szélsőjobboldallal megbirkózzanak. A kilátástalan helyzetet – Stresemann javaslatára – újabb pártpolitikai manőverrel, a szociáldemokraták által felkínált „nagykoalíció” létrehozásával próbálták megoldani. Az utolsó lökést ezen az úton egy meglehetősen lényegtelen kérdés, az iskolareform törvénytervezetének 1928. februári viharos vitája adta. A vita nem zárult eredménnyel, s erre hivatkozva a Centrumpárt kimondhatta a koalíció felbomlását. Ezt követte a parlament feloszlatása, s ami ezzel járt, új választások kiírása.

Az 1928. május 20-i választások számszerűen is igazolták a polgári pártok helyzetének megingását, tömegbefolyásának csökkenését. Amíg az 1924-es második (decemberi) választásokon, ha jelentéktelen mértékben is, de valamennyien növelni tudták szavazataik számát, most fordult a kocka. A háborút követő parlamenti választások történetében legkisebb arányú részvétel mellett megtartott választásokon (a választásra jogosultak 24,4%-a nem jelent meg az urnáknál) valamennyien az előzőnél kevesebb voksot, együttvéve 11,34%-kal kevesebbet számolhattak össze. Fordult a kocka annyiban is, hogy a legsúlyosabb vereséget ezúttal a kormánykoalíció alkotmányellenes szárnya és a weimari alapokat elismerő két párt közül egyaránt a jobbratartó irányzat szenvedte. Különösen érzékeny volt a nemzetiek vesztesége: 6,3%-kal kevesebb szavazatot mondhattak magukénak. A négy vezető polgári párt csökkenő befolyása a burzsoá és a konzervatív körök visszaszorulását jelezte, sőt együtt járt a szélsőjobboldal meggyengülésével is (a nemzetiszocialisták 0,6%-os veszteséggel zárták a választásokat). Úgy tűnt, hogy a polgári pártok vezetésével és túlsúlyával jellemezhető évek (1920-1923), majd a szociáldemokrácia végleges kiválását követő öt év az uralkodó osztályok érdekeit hagyományos eszközökkel, az alkotmányosság talaján képviselő pártok végleges vereségével zárul. Az viszont egyértelműen bebizonyosodott, hogy e pártok koalíciója alkalmatlan a kormányzásra – elvesztett szavazataik mintegy felét ugyanis olyan kisebb, szintén polgári pártok szerezték meg, amelyeknek nem kellett osztozniuk a kormánybeli részvétellel együttjáró felelősségben.

A választások győztese a két munkáspárt volt. A kommunisták 1,6%-kal (9%-ról 10,6%-ra), a szociáldemokraták 3,8%-kal (26%-ról 29,8%-ra) növelték szavazataik számát. Többen úgy vélekedtek, hogy az eredmény az 1919-es évet idézi, s ha forradalmi változásokra nem is lehet számítani, a jobbratolódási folyamat megfordítható lesz, a konzervatív köztársaság helyébe modern, demokratikus állam léphet. Mindez azonban a választási eredmények túlértékelésének, s még inkább az erőviszonyok téves felmérésének bizonyult. A helyzet inkább 1920-ra emlékeztetett, bár kétségtelen, hogy a munkáspártok az akkorinál kedvezőbb körülmények között politizálhattak. Ez a gazdasági és politikai helyzetre, valamint a parlamentben kialakult erőviszonyokra egyaránt vonatkozott. Az utóbbiakat áttekintve megállapítható volt, hogy a munkáspártok 40,4%-a elmarad ugyan az 1920-as 41,63%-tól, a velük szemben álló négy polgári párt azonban 8,5%-kal kisebb, összesen 42,9%-os eredményt mondhatott a magáénak. Különbség volt azonban, hogy a forradalmi, a konzervatív köztársasággal szemben álló irányzat, a kommunisták, a munkáspártok által megszerzett szavazatok több mint egynegyedét birtokolták a korábbi 5,2%-kal szemben, ami egyrészt a munkásság körében korábban erős reformista befolyás csökkenését jelezte, másrészt azt, ami ezzel szorosan összefüggött, hogy a szociáldemokrata párt többé-kevésbé hangsúlyozott különállása ellenére 1920-hoz képest pontosan olyan mértékben veszítette el szavazóit, mint az akkori weimari koalíció két másik pártja, a centrum és a demokrata párt. (Akkor együttesen 65,3%-ot kaptak, ebből a szociáldemokrácia 39,5%-ot, a koalícióra eső össz-szavazatok 60,5 %-át, most 49,8%-ot, amiből a szociáldemokrata párt 29,8%-ot, össz-szavazataik 59,8%-át mondhatta magáénak.) Viszont amíg 1920-ban a párt által elért eredmény jelentős visszaesés volt, az 1919 januárjában megszerzett szavazatok 8,6%-ának elvesztését, s ami még fájdalmasabb, a szociáldemokrata Müller-kormány bukását jelentette, az 1928-as választások a jobboldal vereségével a párt erőinek gyarapodását mutatták.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .