A demokratikus köztársaságtól a konzervatív köztársaságig – 4

A demokratikus köztársaságtól a konzervatív köztársaságig – 4
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

Az „üzletemberek” és „szakemberek” kormányaként fellépő Cuno-kabinetnek, amely ténylegesen a német nagytőke és a konzervatív jobboldal érdekeinek megfelelően kívánta megkezdeni a stabilizációt, a belpolitikai csőd és a külföldi intervenció mellett hamarosan szembe kellett néznie a teljes gazdasági összeomlással is. Helyzete mind tarthatatlanabbá vált, ami nem utolsósorban azt jelezte, hogy akkor Németországának politikai életében korántsem azok az erők határozzák meg – legalábbis döntő módon – az események alakulását, amelyeket a kormány képviselt. Bebizonyosodott, hogy a nagytőke és a junkerek laza szövetsége nem képes rákényszeríteni akaratát az ország egészére, s terveiket nem támogatják a külföldi „partnerek” sem. Ismét a koalíció kiszélesítésében, többségi kabinet alakításában látták a kiutat. Miközben az utcákon egyre hevesebb összecsapások folytak a szélsőjobb és a baloldal között, egymást követték a sztrájkok, és a márka inflálódása is új lendületet vett (februárban 1 dollárért 27 900, júliusban 160 400 márkát adtak), a politikai élet kulisszái mögött ismét a koalíció kiszélesítésének, egy többségi kabinet megalakításának lehetőségét mérlegelték.

A Stresemann-kísérlet és a konzervatív
irányzat megerősödése

1923 augusztusában Ebert elnök Gustav Stresemannt, a Német Néppárt vezéregyéniségét bízta meg az új kormány megalakításával. A szociáldemokrata Reichstag-frakció, amely eddig ellenezte a Néppártnak a kormányba történő bevonását, az augusztus 13-án hivatalba lépő kabinetben a legnagyobb felelősséggel járó tárcákat vállalta el: Robert Schmidt miniszterelnök-helyettes és egyben újjáépítési miniszter, Wilhelm Sollmann belügyminiszter, Gustav Radbruch igazságügy-miniszter és a veterán közgazdász-ideológus, a szociáldemokrácia pénzügyi stabilizációs tervének kidolgozója, Rudolf Hilferding pénzügyminiszter lett. Mindez a pártvezetés határozata alapján történt, amely célul tűzte ki „a német köztársaság nemzeti egységének és szuverenitásának megóvását”.

A köztársaság történetének eddigi legszélesebb koalíciója élén az eddigi legjobboldalibb miniszterelnök állt, aki két döntő tárcát, a külügyit és a gazdaságit a saját pártja számára tartotta fenn. Megkezdődött a stabilizáció első kísérlete, amely azonban csakhamar csődöt mondott. A megszállt területeken elrendelt passzív ellenállást ugyan egy elnöki rendelettel szeptemberben megszüntették, ennek eredménye azonban nem a szövetségesekkel való tárgyalások, hanem a teljes gazdasági összeomlás lett. Október elsején a dollár árfolyama 25 milliárd 200 millió márka; a szervezett munkások 9,9%-a munkanélküli, 39,7%-a pedig rövidített munkaidőben és azzal arányos munkabérekért dolgozik. Pedig a Hilferding által kidolgozott tervezet alkalmas lett volna legalábbis a stabilizáció pénzügyi oldalának végrehajtására – mégpedig a dolgozók szociális helyzetének javítása mellett. A kormány azonban, bár szeptemberben még egyhangúlag hagyta jóvá a tervezetet, a Néppárt nyomására, a finánctőke érdekeit szem előtt tartva, húzódozik a terv megvalósításától. A gazdasági és politikai válság egyre nagyobb méreteket ölt, éhségtüntetések, sztrájkok és egyre gyakrabban fegyveres összecsapások robbannak ki. Ebben a helyzetben rendeli el Ebert elnök szeptember 26-án a szükségállapotot, amelynek értelmében a birodalmi honvédelmi miniszternek, illetve „védelmi körzetenkénti” megbízottainak kezébe került a végrehajtó hatalom. Ezzel az alkotmány 48. cikkelye alapján lényegében felfüggesztik az alkotmányos jogokat.

A szükségállapot kihirdetését követően a kormány jobboldala teljhatalmat s ennek megfelelő elnöki rendeleteket követelt. Az eredmény a koalíció részleges megbomlása lett, amelyet jelzett Hilferding és az őt támogató, pártjával szembefordult néppárti gazdasági miniszter, Hans von Raumer kiválása a kormányból – mindkettő a Néppárt követelésére.

A szociáldemokrata pártban a jobboldal befolyásának növekedése mindinkább kiváltotta a kormánypolitika helyességét már korábban is kétségbe vonó ellenzék fellépését, amely egyre határozottabban sürgeti az együttműködést a kommunistákkal. A pártvezetés azonban, nem utolsósorban a kormányból kiszorított Hilferding javaslatára, „az általános összeomlás és egy jobboldali diktatúra elkerülésére” hivatkozva a koalíció további fenntartása mellett dönt. A döntést a szélsőjobb, a Reichswehrben szervezkedő puccsisták és a nemzetiszocialisták tervei mellett részben az a megfontolás indokolja, hogy a nagytőke egyre határozottabban követeli a stabilizációt Thyssen programja alapján, amely a munkaidő meghosszabbítását és a szociális kiadások radikális csökkentését követelte. E program újabb, most már részleteket is tartalmazó dokumentumát a legjelentősebb tőkés csoportosulások képviselőinek (Borsig, Bosch, Duisberg, Thyssen, Siemens, Stinnes) aláírásával memorandum formájában vehette át október 8-án a kormány, amely főleg a stabilizáció megvalósítására, október 13-án kivételes felhatalmazási törvény (Ermächtigungsgesetz) megszavazását kérte a parlamenttől. A szociáldemokrácia részvétele a kormányban egyben a kivételes felhatalmazás támogatását is jelentette. Csupán azt sikerült elérni, hogy a törvényt ne terjesszék ki a munkaidőre, a társadalombiztosítás korlátozására és a szociális támogatásra. Az ár, amit ezért az átmeneti engedményért fizetni kellett, meglehetősen borsos volt. A szociáldemokrata miniszterek kiválását követően még inkább jobbra nyitó koalíció (miniszteri tárcát, mégpedig a közellátás ügyét kapta meg a Német Nemzeti Néppártot képviselő von Kanitz) gyakorlatilag zöld utat kapott a stabilizáció végrehajtásához, mégpedig a parlamentben abszolút többséggel rendelkező kormány élén, a szociáldemokrata birodalmi elnök által elrendelt kivételes állapot és a különleges hatalmat biztosító meghatalmazási törvény birtokában. (A parlament 459 mandátumából a kormányban képviselt pártok 446 mandátummal rendelkeztek, ebből a polgári pártok 260-nal.) A hatalom ilyen nagy mérvű összpontosulására eddig még nem volt példa a köztársaság történetében, ugyanakkor a weimari rendszert sem fenyegették ilyen hatalmas erők. A pillanat történelmi volt, tanulságai messzire vezettek.

A weimari köztársaság „aranykora”

A stabilizáció folyamata három, viszonylag jól elkülönülő szakaszban valósult meg, s az egyes szakaszokban tovább módosult a koalíciót alkotó pártok, és ami lényegesebb, a mögöttük álló erők egymáshoz való viszonya.

Az első szakasz a belpolitikai élet stabilizációja volt. Az eseménysorozat meglehetősen ismert: a fő csapás balra sújtott. 1923. október 23-tól 25-ig súlyos harcokban leverik az Ernst Thälmann vezette felkelést Hamburgban. Néhány nap múlva, október 29-én a szociáldemokrata birodalmi elnök felhatalmazására a miniszterelnök, alkalmazva az alkotmány 48. cikkelyét, elmozdítja helyéről a szászországi szociáldemokrata-kommunista munkáskormányt, s helyébe birodalmi megbízott – a Német Néppárt képviselője, Rudolf Heinze – vezetésével nevez ki kormányt. Heinze első intézkedésként utasítást ad a Reichswehrnek az államhivatalok megszállására. A szociáldemokrata parlamenti frakció, amely vállalta a döntést, az akció végrehajtása után – bírálva a kormány felszámolásának módját, valamint azt, hogy a jobboldal ellen nem került sor hasonlóan határozott intézkedésre -, november 2-án visszahívta minisztereit a kormányból. Három nappal később, november 5-én a birodalmi elnök és a kormány közös felhívással fordult a német néphez, amelyben „óvott a polgárháborútól és felszólított a rend és a szabadság helyreállítására”. Ugyanezen a napon a Reichswehr egységei benyomultak Közép- és Kelet-Türingiába, hogy a szászországihoz hasonló módon kényszerítsék ki a szociáldemokrata-kommunista koalíció lemondását. Az ez év nyarától újólag akcióba lendült munkásmozgalmat súlyosan érintették a csapások: a szociáldemokrata párt veszített tömegbefolyásából, a kommunisták tevékenységét előbb jelentősen korlátozták, majd be is tiltották.

Igaz, a szélsőjobb sem maradt érintetlenül. A „sörpuccsot” követő harmadik napon, november 11-én letartóztatták Adolf Hitlert. Nem kerülte el a fogházat alvezéreinek többsége sem, bár jó részük nem először ismerkedett a németországi fegyintézményekkel; korábban ugyan nem kedvezményezett „politikaiként”, hanem köztörvényes bűncselekmények elkövetőiként várták a bírósági tárgyalást. November 23-án betiltották az NSDAP-t, hasonló módon a csekély befolyású, de annál hangosabb köztársaságellenes propagandát folytató Német Népi Szabadságpártot (Deutschvölkische Freiheitspartei). A szervezetek feloszlatásáról, székházaik, nyomdáik bezárásáról, akárcsak a kommunista párt esetében, a november 9-én teljhatalommal és a Reichswehr legfelsőbb parancsnokságával felruházott vezérkari főnök, Hans von Seeckt tábornok intézkedett. Figyelmeztető jel volt, hogy a „sörpuccsban” Hitler oldalán menetelő Erich Ludendorff tábornok, aki a puccs óráiban kikiáltott kormányban „az újonnan megalakítandó nemzeti hadsereg birodalmi kormányzói és vezéri” tisztét kapta, becsületszó ellenében szabadlábon maradhatott a hadsereg vezetésében működő volt harcostársai jóindulatából.

A második szakaszra nagy belpolitikai összecsapásokat követően került sor. Ennek lényege az infláció megfékezése volt. Novemberre ugyanis a márka dollárárfolyama a már csillagászati 4 billió 200 milliárdra süllyedt, a pénz gyakorlatilag minden értékét elvesztette. A stabilizáció november 15-én kezdődött, az úgynevezett Rentenmark (járadékmárka) kibocsátásával és a bankóprések leállításával. Az elképzelés lényegében a beruházási kedv fellendítésére alapozott: lehetővé tette a munkaidő növelését, a szociális kiadások csökkentését. A reform pénzügyileg decemberben éreztette jótékony hatását: a továbbra is használatban maradt papírmárka árfolyamának zuhanása megállt.

A Stresemann-kabinet mindezt nem sokkal élte túl. A baloldalra mért súlyos csapásokra válaszul a szociáldemokrata párt, engedve a tömegnyomásnak, november 23-án bizalmatlansági indítványt terjesztett be a parlamentben, amelyet 230:155 szavazattal – a centrum, a Néppárt és a Demokratikus Párt ellenében — fogadtak el a képviselők. Ebben a pillanatban úgy tűnt, hogy a jobbratolódás megáll, hiszen parlamenti úton nem volt továbbfejleszthető. A szociáldemokrácia bebizonyította, hogy az országot ellenében nem lehet irányítani. Fontos pillanatban történt mindez, mivel a stabilizáció fájdalmas lépései már megtörténtek, viszont az eredmények még csak részlegesek voltak. A következő kormány nagy biztonsággal számíthatott arra, hogy a szinte kilátástalan helyzetből való kilábalás első eredményeit a közvélemény és – ami nem kevésbé fontos — a választók milliói bizalmukkal fogják jutalmazni. S hátravolt még a harmadik, látványos és szintén sikerrel kecsegtető külgazdasági (s egyben természetesen külpolitikai) szakasz, az ország kapcsolatainak helyreállítása.

Nehéz megítélni az egyértelmű okot, de tény, hogy az új kormányt éppen azok a pártok alakították meg, amelyek korábban a Stresemann-kabinet lemondása ellen foglaltak állást. Ennek nyilvánvaló következménye volt: fordulatra, vagy akár csak iránymódosításra nem számíthatott az ellenzék, amelynek soraiból most már hiányzott a kormányt megbuktató szociáldemokrata frakció. Az 1923. december 1-én hivatalba lépett centrumpárti politikus, Wilhelm Marx vezette kormány, amelyben a nagy fontosságúvá vált külügyi tárcát továbbra is Stresemann mondhatta magáénak, a korábbi kormánykoalíció (Német Néppárt, Centrumpárt, Demokratikus Párt, Német Nemzeti Néppárt) szinte pontos képmásaként alakulhatott meg. Mindezt az tette lehetővé, hogy a szociáldemokrácia előbb csendesen, a kulisszák mögött, majd a parlamentben is- támogatva a kivételes állapot 1924. február 15-ig történő meghosszabbítását — biztosította a parlamentben kisebbségben lévő kormány működését. Így az a furcsa helyzet állt elő, hogy a weimari alapokat elismerő pártok közül a legjelentősebb nem vett részt tevőlegesen a stabilizáció folyamatának formálásában; elismerte annak szükségességét, de megvalósításának módjával lényegében nem értett egyet. A szigorú belpolitikai intézkedések nyomán, azok irányával és mértékével vitázva kivonult a kormányból, majd meg is buktatta. A valamennyi dolgozó réteget sújtó, a gazdasági stabilizáció alapjait képező újabb intézkedésekkel: a munkaidő-növeléssel, a háborút követően kivívott egyik legjelentősebb eredmény, a 8 órás munkanap megsemmisítésével, a munkaintenzitás növelésével szemben már nem választhatott más megoldást, mint hogy ellenzékbe vonult. Ez bizonyította a párt gyengeségét, egyben a centrum és a jobboldal viszonyának módosulását, s amit a változás tükrözött: az uralkodó osztályok egyes rétegei egymáshoz fűződő viszonyának megváltozását. Ez a folyamat egy év alatt, 1923. december 1-től, a Marx-kormány hivatalba lépésétől 1925. január 15-ig, a centrum vezette koalíció bukásáig, és a párton kívüli Luther-kabinet megalakulásáig zajlott le. Fő jellemzője a politikai közélet jobbratolódása volt, ezt azonban elsősorban nem a széles néprétegek jobbrafordulása okozta, hanem – részben a baloldal, megerősödésével szemben – pártpolitikai manőverekkel idézték elő, s eredménye a köztársaság már 1922-1923-ban formálódó, de azokban az években még átmenetinek tűnő konzervatív kormányzatának végleges kiépülése lett.

A négy polgári párt mindegyike részt vett a stabilizációs folyamat meghatározásában, tényleges megvalósításában azonban a nagyobb eredményeket a jobboldaliak mondhatták magukénak. A Demokratikus Párt és a centrum az 1924 májusában megtartott választásokon 1920-hoz képest 4,1%-ot, az őket támogató szociáldemokrata párt 19,05%-ot veszített szavazataiból, amíg a jobboldal, a Német Nemzeti Néppárt és a Német Néppárt lényegében megtartotta szavazóit (a nemzetiek szavazatai 4,4%-kal növekedtek, a Néppárté 4,7%-kal csökkentek). A megoldatlan helyzetet és a kiábrándultságot, valamint a jobbratolódást egyaránt jelezte, hogy a Reichstag-választásokon első ízben induló nemzetiszocialisták és a velük szövetségre lépett szélsőségesen nacionalista Német Népi Szabadságpárt majd kétmillió szavazócédulát mondhattak magukénak, s 32 képviselőt küldhették a parlamentbe. (A kommunista párt 10,52%-os szavazatnyereségét elsősorban annak köszönhette, hogy a független szociáldemokrata párt baloldala a párthoz csatlakozott.)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .