Engels – A munkásosztály helyzete Angliában

Engels – A munkásosztály helyzete Angliában
(idézet: Marx és Engels válogatott művei 1)
(Részletek)
2
Az ipari proletariátus
Az egyesületek a következő eszközökkel igyekeznek céljaikat elérni: Ha egy vagy több munkáltató nem hajlandó a szövetség által megállapított bért fizetni, küldöttségeket menesztenek hozzá, vagy petíciót nyújtanak át neki (mint látjuk, a munkások értenek ahhoz, hogy elismerjék a gyárúr abszolút hatalmát saját kis államában); ha ez nem használ, a szövetség elrendeli a munka beszüntetését, és minden munkás hazamegy. A munkabeszüntetés (turn-out vagy strike) vagy részleges, ha egy vagy több munkáltató, vagy pedig általános, ha a szakma valamennyi munkáltatója vonakodik a bért az egyesület javaslatai szerint rendezni. Ezek az egyesület törvényes eszközei, ha ti. előzetes felmondás után hagyják abba a munkát, de nem mindig így történik ez. Ezek a törvényes eszközök azonban eléggé gyengék, amíg vannak olyan munkások, akik nem tagjai az egyesületnek, vagy a burzsoá által nyújtott pillanatnyi előnyök miatt elszakadnak tőle. Különösképpen áll ez részleges sztrájkokra, mert ilyenkor a gyáros könnyen toborozhat munkásokat e fekete bárányok (úgynevezett knobstickek*) soraiból, és ezáltal meghiúsíthatja az egyesült munkások erőfeszítéseit.
* — sztrájktörők — Szerk.*

Az egyesületi tagok rendszerint fenyegetéssel, szidalmakkal, veréssel és egyebekkel, egyszóval minden úton-módon igyekeznek megfélemlíteni ezeket a sztrájktörőket; az árulók panasszal fordulnak a bírósághoz, és mivel mindeddig a törvényszerető burzsoázia kezében van a hatalom, az első törvénytelen cselekedet, a tagjai ellen indított első per majdnem minden esetben megtöri a szövetség erejét.

Ezeknek az egyesületeknek a története a munkások vereségeinek hosszú sora, amelyet elvétve egy-egy győzelem szakít meg. Természetes, hogy mindezek az erőfeszítések nem változtathatják meg azt a gazdasági törvényt, hogy a bért a munkapiacon mutatkozó kereslet és kínálat viszonya szabja meg. Ezek az egyesületek tehát a munkakereslet és kínálat viszonyára kiható legfontosabb okokkal szemben tehetetlenek. Kereskedelmi válság idején a szövetség maga kénytelen leszállítani a béreket, vagy teljesen fel kell oszlania, amikor pedig jelentősen fokozódik a munka iránti kereslet, nem tudja a bért magasabbra emelni, mint amennyire ez magától, a kapitalisták konkurenciája folytán emelkedik. De a kevésbé fontos részlegesen ható okokkal szemben kétségtelenül van hatalma. H a gyárosnak nem kellene tartania a munkások összpontosított, tömeges ellenállásától, haszna növelése céljából egyre lejjebb szorítaná a bért; sőt, az a konkurenciaharc, melyet a többi gyáros ellen kell folytatnia, kényszerítené erre, és a bér csakhamar a minimumra csökkenne. Rendes körülmények között a munkások ellenállása persze gátolja a gyárosok egymással való konkurenciáját. Valamennyi gyáros tudja, hogy minden olyan bérleszállítás, amelyet nem igazolnak konkurenseire is kiható körülmények, sztrájkot idézne elő, s ez kétségtelenül megkárosítaná, mert a sztrájk idején tőkéje tétlenül állna, gépei megrozsdásodnának, emellett pedig még nagyon is bizonytalan volna, vajon sikerül-e a bérleszállítás, ellenben biztosan tudja, hogy ha ez neki sikerülne, konkurensei követnék példáját, a gyártmány ára esne, és a bérleszállításból remélt haszna semmivé válna. Továbbá, válság után a bérek az egyesületek nyomására kétségtelenül gyorsabban emelkednek, mint ahogy ez enélkül történne; a gyárosnak az az érdeke, hogy ne emelje a bért, amíg társainak konkurenciája nem kényszeríti erre; most viszont, ha javul a piac, a munkások maguk követelnek magasabb bért, és mivel munkásokban nincsen nagy választék, ilyen körülmények között sztrájkkal sok esetben rákényszeríthetik a gyárost a béremelésre. De, mint mondottuk, a munkapiacon ható jelentősebb okokkal szemben az egyesületek tehetetlenek. Ilyen esetekben az éhség fokozatosan rákényszeríti a munkásokat, hogy bármilyen feltétellel ismét megkezdjék a munkát, és ha egyesek munkába álltak, a szövetség hatalma megtört, mert ez a néhány sztrájktörő a piacon még meglévő árukészletekkel együtt lehetővé teszi, hogy a burzsoázia a termelés megzavarásának legsúlyosabb következményeit kiküszöbölje. A szövetség pénztára csakhamar kiürül, mert igen sok rászorulót kell támogatnia, idővel a szatócsok felmondják a hitelt, amelyet magas kamatra adtak, és a szükség rákényszeríti a munkásokat arra, hogy visszatérjenek a burzsoázia jármába. Mivel azonban a gyárosoknak saját érdekükben kerülniök kell minden szükségtelen bérleszállítást — természetesen ez csak a munkások ellenállása miatt lett a gyárosok érdeke —, a munkások viszont a kereskedelmi viszonyok által előidézett minden bérleszállításban helyzetük rosszabbodását látják, ami ellen lehetőleg védekezniök kell, ezért a legtöbb sztrájk a munkások vereségével végződik. Felvetődik a kérdés, vajon miért sztrájkolnak a munkások ilyen esetekben, amikor e lépésük hasztalansága egészen nyilvánvaló? Pusztán azért, mert a munkásoknak a bérleszállítás ellen, sőt a bérleszállítás szükségszerűsége ellen is tiltakozniok kell, mert ki kell jelenteniük, hogy nem nekik, az embereknek kell alkalmazkodniok a viszonyokhoz, hanem a viszonyoknak kell hozzájuk, az emberekhez igazodniok; mert hallgatásuk azt jelentené, hogy elismerik ezeket a viszonyokat, elismerik a burzsoáziának azt a jogát, hogy a kereskedelem kedvező periódusaiban kizsákmányolja őket, a rossz időkben pedig hagyja, hogy éhen vesszenek. A munkásoknak tiltakozniok kell ezellen, amíg szikrányi emberi érzés van bennük, és hogy így tiltakoznak, nem pedig másképpen, annak az az oka, hogy angolok, gyakorlati emberek, akik tettekkel tiltakoznak, nem úgy, mint a német teoretikusok, akik nyugodtan álomra hajtják fejüket, mihelyt tiltakozásukat megfelelően jegyzőkönyvbe vették és irattárba helyezték, ahol az ugyanolyan csendben fog szunnyadni, mint maguk a tiltakozók. Az angolok tettekben megnyilvánuló tiltakozásának viszont megvan a hatása, bizonyos korlátok közé szorítja a burzsoázia kapzsiságát, és nem engedi ellankadni a munkásoknak a vagyonos osztály társadalmi és politikai mindenhatóságával szemben kifejtett ellenállását, ugyanakkor pedig ez a tiltakozás arra a felismerésre is rászorítja őket, hogy a burzsoázia uralmának megtöréséhez többre van szükség, mint munkásegyletekre és sztrájkokra. De ezeknek a szövetségeknek és az általuk szervezett sztrájkoknak tulajdonképpeni jelentősége abban áll, hogy ez a munkások első kísérlete a konkurencia megszüntetésére. Előfeltételük annak felismerése, hogy a burzsoázia uralma csakis a munkások egymással való konkurenciáján alapszik, vagyis azon, hogy a proletariátus szét van forgácsolva, hogy a munkásokat szembeállítják egymással. És éppen azért, mert — ha csak egyoldalúan, csak korlátozottan is — a konkurencia ellen, a mostani társadalmi rend élettere ellen irányulnak, éppen ezért veszélyeztetik annyira ezt a társadalmi rendet. A munkás nem is támadhatná a burzsoáziát és egyben az egész fennálló társadalmi berendezkedést ennél sebezhetőbb ponton. Ha megszűnik a munkások egymással való konkurenciája, ha valamennyi munkás elhatározza, hogy többé nem engedi magát a burzsoáziától kizsákmányolni, akkor befellegzett a tulajdon birodalmának. Hiszen a munkabér csak azért függ a kereslet és kínálat viszonyától, a munkapiac véletlen helyzetétől, mert a munkások eddig eltűrték, hogy megvehető és eladható dologként kezeljék őket. Ha a munkások elhatározzák, hogy többé nem engedik magukat adni-venni, ha annak a meghatározásánál, hogy tulajdonképpen mi is a munka értéke, mint emberek lépnek fel, akiknek munkaerejükön kívül akaratuk is van, vége az egész mai nemzetgazdaságtannak és a bértörvényeknek. Persze, a bértörvények végeredményben ismét érvényesülnének, ha a munkások megállanának egymással való konkurenciájuk megszüntetésénél; ezt azonban nem tehetik meg, hacsak nem akarnak lemondani egész eddigi mozgalmukról, hacsak nem akarják visszaállítani a munkások egymással való konkurenciáját, — tehát ezt semmiképpen sem tehetik meg. A szükségszerűség kényszeríti rá őket arra, hogy nemcsak a konkurencia egy részét szüntessék meg, hanem egyáltalában a konkurenciát — és ezt meg is fogják tenni. A munkások már most napról napra egyre világosabban látják, mit jelent számukra a konkurencia, jobban látják, mint a burzsoá, hogy a vagyonosok egymással való konkurenciája is a munkást nyomja azáltal, hogy kereskedelmi válságokat idéz elő, hogy tehát ezt a konkurenciát is ki kell küszöbölni. És csakhamar rájönnek majd arra is, hogyan kell ehhez hozzáfogniok.—

Szükségtelen hangsúlyoznunk, mennyire szítják ezek az egyesületek a munkások között a vagyonos osztállyal szembeni gyűlöletet és elkeseredést. A munkásság rendkívüli forrongása idején ezekből az egyesületekből indulnak ki — a vezető tagok tudtával vagy tudta nélkül — egyes olyan akciók, amelyek csak a kétségbeesésig fokozódott gyűlölettel, valami minden korlátot áttörő vad szenvedéllyel magyarázhatók. Ilyen természetűek voltak a már fentebb említett esetek, amikor vitriollal öntötték le a sztrájktörőket, s ilyen még számos más akció, amelyek közül néhányat elmondok. 1831-ben, egy elkeseredett munkásmegmozdulás idején, Hyde-ban, Manchester közelében, agyonlőtték a fiatal Ashton gyárost, amikor este a mezőn áthaladt, s a tettesnek sohasem sikerült a nyomára, jutni. Kétségtelen, hogy a tettet munkások követték el bosszúból. — Igen gyakoriak a gyújtogatások és a robbantási kísérletek. Sheffieldben, 1843. szeptember 29-én, pénteken, megkísérelték, hogy Padgin fűrészgyáros Howard Street-i üzemét egy lőporral megtöltött és szorosan lefojtott vascsővel a levegőbe röpítsék — a kár igen jelentékeny volt. Másnap, szeptember 30-án Shales Moorbany Sheffield közelében hasonló kísérlet történt Ibbetson kés- és reszelőgyárában. Ibbetson úr azzal haragította magára a munkásokat, hogy tevékenyen részt vett a burzsoá mozgalmakban, alacsony bért fizetett, kizárólag sztrájktörőket alkalmazott, és saját előnyére használta ki a szegénytörvényt (az 1842, évi válság idején ugyanis úgy kényszerítette a munkásokat alacsony bér elfogadására, hogy a szegénygondozó hivatallal közölte a vonakodók nevét, azzal a megjegyzéssel, hogy kaphatnának munkát, de nem akarnak dolgozni, tehát nem érdemelnek támogatást). A robbanás meglehetősen nagy kárt okozott, és mindazok a munkások, akik elmentek megnézni, csak azt sajnálták, „hogy nem repült a levegőbe az egész história”. — Boltonban, 1843. október 6-án, pénteken, fel akarták gyújtani Ainsworth és Crompton gyárát, de nem okoztak kárt, — egészen rövid idő alatt ez már a harmadik vagy negyedik gyújtogatási kísérlet volt ebben a gyárban. — 1844. január 10-én, szerdán, a sheffieldi városi tanács ülésén a rendőrfőnök bemutatott egy öntöttvasból készült pokolgépet, amelyet 4 font lőporral töltve és egy meggyújtott, de kialudt kanóccal ellátva Kitchen úr Earl Street-i gyárában találtak. — 1844. január 21-én, vasárnap, robbanás történt Bentley és White buryi (Lancashire) fűrészmalmában; az üzembe lőporcsomagokat dobtak, és a robbantással igen nagy kárt okoztak. — 1844. február 1-én, csütörtökön, felgyújtották a sheffieldi Soho kerékgyárat, s a gyár lángok martaléka lett. — Négy hónap alatt tehát hat ilyen eset történt, s okuk kivétel nélkül a munkásoknak a munkáltatók elleni elkeseredésében keresendő. Hogy milyen társadalmi állapot az, amelyben ilyen dolgok akárcsak lehetségesek is, arra kár szót vesztegetnem. Ezek a tények eléggé bizonyítják, hogy Angliában megüzenték a társadalmi háborút és nyílt ellenségeskedés folyik még élénk üzletmenet idején is, mint például 1843 végén — de az angol burzsoázia még mindig nem tér észhez! A legkirívóbb azonban a glasgow-i thugok* esete, amelyet 1838. január 3-tól 11-ig tárgyalt e város esküdtbírósága.
* Ezeket a munkásokat arról az ismert kelet-indiai szektáról nevezték el thugoknak, amely kizárólag azzal foglalkozott, hogy a kezébe kerülő idegeneket orvul meggyilkolta. — Engels jegyzete.*

A tárgyaláson kiderült, hogy a pamutfonók szövetsége, amely 1816 óta működött Glasgow-ban, rendkívül szervezett és erős volt. A tagokat eskü kötelezte a többség határozatainak végrehajtására, s sztrájkjaikat egy titkos bizottság vezette, amely a tagság nagy tömege előtt ismeretlen volt és a szervezet pénzével korlátlanul rendelkezett. A bizottság díjakat tűzött ki sztrájktörők, gyűlölt gyárosok fejére és gyárak felgyújtására. Így gyújtottak fel egy gyárat, amelyben férfiak helyett sztrájktörő nőket alkalmaztak fonásra; MacPherson asszonyt, az egyik sztrájktörő lány anyját meggyilkolták, és a két gyilkost a szövetség pénzén Amerikába szöktették. — Már 1820-ban rálőttek egy MacQuarry nevű sztrájktörőre, és megsebesítették, amiért a tettes 15 font st.-t kapott a szövetségtől. Később rálőttek bizonyos Grahamre is; a tettes 20 fontot kapott, de elfogták és életfogytiglani száműzetésre ítélték. Végül 1837 májusában egy sztrájkkal kapcsolatban az Oatbank és a Mile End gyáraiban zavargások törtek ki, és mintegy tucatnyi sztrájktörőt tettleg bántalmaztak; a zavargások még júliusban is tartottak, és egy Smith nevű sztrájktörőt annyira megvertek, hogy belehalt. Ekkor a bizottságot letartóztatták és megindították ellene a vizsgálatot. A bizottság elnökét és főtagjait bűnösnek mondották ki abban, hogy részt vettek törvénytelen egyesületekben, sztrájktörők bántalmazásában, James és Francis Wood gyárának felgyújtásában, és ezért 7 évre száműztek őket. — Mit szólnak ehhez a történethez a mi derék németjeink?*
* „Micsoda »vad igazságérzet« (wild justice) lakozhatott ezeknek az embereknek a szívében, hogy konklávéra összegyűlve munkástársukat mint osztályának és osztálya ügyének árulóját hideg megfontolással az áruló és szökevény halálára ítéljék és — minthogy állami bíróság és hóhér nem teszi meg — titkos hóhérral kivégeztessék, — mintha hirtelen feltámadna a lovagvilág ősi feme-bírósága32 és titkos törvényszéke és még egyszer megjelennék a megdöbbent emberek előtt, éppen csak hogy tagjai nem páncélinget viselnek, hanem bársonyzubbonyban járnak, nem a vesztfáliai erdőkben gyűlnek össze, hanem Glasgow szépen kövezett Gallowgate-jén! — Ez az érzés kétségtelenül nagyon elterjedt és erősen él a tömegben, ha csak keveseknél nyilvánul is meg ilyen éles formában.” — Carlyle: „Chartism”, 40. old. — Engels jegyzete.*

A vagyonos osztály és különösen a gyárosok, akik közvetlenül érintkeznek a munkásokkal, elkeseredetten harcolnak az egyesületek ellen, és olyan érvekkel próbálják szüntelenül bebizonyítani a munkásoknak azok haszontalanságát, amelyek nemzetgazdaságtani szempontból egészen helyesek, de éppen ezért részben hibásak és a munkásokat teljesen hidegen hagyják. Már a burzsoázia buzgósága is azt bizonyítja, hogy nem érdektelen ebben a kérdésben; hiszen, a sztrájk okozta közvetlen kárt nem tekintve, úgy áll a dolog, hogy azt, ami a gyárosok zsebébe vándorol, szükségképpen a munkások zsebéből veszik ki. És még ha a munkások nem tudnák is olyan jól, hogy az egyesületek legalább bizonyos mértékig fékentartják munkáltatóik vetélkedő bércsökkentő kedvét, már csak azért is kitartanának az egyesületek mellett, mert ártanak velük ellenségüknek, a gyárosnak. A háborúban az egyik fél kára a másiknak haszon, és mivel a munkások hadilábon állnak a gyárosokkal, csak ugyanazt cselekszik, amit a magas potentátok tesznek, amikor hajbakapnak egymással. — A burzsoák közül megint csak barátunk, dr. Ure, a legádázabb ellensége minden munkásegyesületnek. Tajtékzik a dühtől, amikor a pamutfonók, a legerősebb munkásszekció „titkos törvényszékeiről” beszél, amelyek azzal kérkednek, hogy minden engedetlen gyárost ártalmatlanná tudnak tenni, „és így tönkretehetik azt az embert, aki éveken át megélhetést biztosított nekik”. Szerinte olyan idők járnak, „amikor az ipar leleményes agya és éltető szíve a nyughatatlan alsó végtagok szolgaságába kerül”, — kár, új Menenius Agrippa33, hogy az angol munkásokat nem csitíthatod le olyan könnyen meséddel, mint a római plebejusokat! — és végül a következő megható történetet beszéli el: A mule-durvafonók egyszer szintén tűrhetetlenül visszaéltek erejükkel. A magas bér nem keltett bennük hálaérzetet a gyáros iránt, nem ösztönözte őket szellemi művelődésre (természetesen a burzsoáziára nézve ártalmatlan, sőt hasznos tudományokban), hanem sok esetben gőgössé tette őket, és módot nyújtott nekik arra, hogy a különböző gyárakban minden ok nélkül szervezett sztrájkok idején pénzzel támogassák a dacos szellemet. A Hyde-ban, Dukinfieldben és a környékbeli helységekben lezajlott szerencsétlen zavargások alkalmával a vidék gyárosai, aggódva, hogy a franciák, belgák és amerikaiak ki ne szorítsák őket a piacról, azzal a kéréssel fordultak Sharp, Roberts & Co. gépgyárához, hogy Sharp úr feltaláló szellemét egy automatikus mule megkonstruálására irányítsák, amely „megmentené a termelést a keserű rabszolgaságtól és a fenyegető összeomlástól”. — „Pár hónap múlva elkészült a gép, amely szinte éppúgy gondolkodott, érzett és tapintott, mint egy tapasztalt munkás. Így ugrott ki Minerva parancsára a modern Prométheusz kezéből a vasember, ahogy a munkások nevezik, — egy olyan alkotás, melynek az a hivatása, hogy az ipari osztályok soraiban helyreállítsa a rendet és biztosítsa az angolok ipari uralmát. E herkulesi csodalény híre rémületbe ejtette a munkásegyesületet, és még mielőtt — mondhatni — elhagyta volna bölcsőjét, megfojtotta az anarchia hidráját.” Ure bebizonyítja továbbá, hogy annak a gépnek a feltalálása, amellyel egyidejűleg 4—5 színt nyomnak, a kartonnyomók zavargásainak eredménye volt, hogy a mechanikai szövészetben az írezők elégedetlenkedése egy új tökéletesített írezőgép feltalálására vezetett, és még több más hasonló esetet sorol fel.*
Ure: „Philosophy of Manufactures”34, 366. és kk. old. — Engels jegyzete.*

Ugyanez a Ure valamivel előbb íveken át azt igyekszik bebizonyítani, hogy a gépek előnyösek a munkásoknak! — Ure egyébként nem áll egyedül; a gyári jelentésben Ashworth gyáros és mások minden alkalommal kimutatják [I. Rept. 50. old.; E. 7. old.; D. 91. old.], mennyire haragszanak ezekre a szövetségekre. Ezek a bölcs burzsoák, éppúgy, mint bizonyos kormányok, minden mozgalmat, amelyet nem értenek meg, gonosz agitátorok, rosszindulatú emberek, demagógok, hangoskodók és zöldfülűek befolyására vezetnek vissza; azt állítják, hogy az egyesületek fizetett ügynökei érdekből agitálnak, mert ebből élnek — mintha nem a burzsoázia tenné szükségessé, hogy az egyesületek fizessék agitátoraikat, mert nem hajlandó alkalmazni őket!

1844. szeptember—1845. március.
Marx és Engels Művei. 2. köt. 1958.
238—240., 400- 424. old.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .