Az 1. világháború után – A békerendszer és a háborút követő válság

Az 1. világháború után – A békerendszer és a háborút követő válság
(Idézet: Magyarország története)

Az általános európai helyzet
Arabok, indiaiak, kínaiak függetlenségi harca
A Nemzetek Szövetsége
A versailles-i békerendszer
A párizsi szerződés és a rigai béke
Az orosz forradalom helyzete és Európa forradalmasodása
Az … rendszerek stabilizálódása

A gyarmati világ ébredésének hatása Európára
A nyugat-európai tőkés államok sorában az iparosodás élén haladó országok fejlődése — a tőkés rendszer kialakulásától kezdve — nem kis mértékben a többi kontinens gyarmatosításán s azok kizsákmányolásán nyugodott. Az amerikai gyarmatok függetlenné válásával az európai államokat ért veszteséget a 19. század folyamán jelentős részben kárpótolni tudták, később azonban megkezdődött a dekolonizáció nagy hulláma, mely elsőként a magas fokú ősi kultúrával rendelkező elmaradott országokban öltött nagy arányokat, majd ezekről fokozatosan átterjedt a fejletlenebb társadalmakra is, hogy később — főként már a második világháború után — a legelmaradottabb afrikai területeket is magával ragadja. A gyarmati státus elleni küzdelemben a két világháború közötti szakaszban a Távol-Keleten Kína és India jártak az élen, de erőteljes nemzeti küzdelem bontakozott ki az arab világ nagy részében is. Ezek a mozgalmak — nem egyenlő mértékben — szociális törekvéseket is hordoztak magukban, s egyúttal társadalmi megújulásra is irányultak. Ez a jelleg a legforradalmibb módon Kínában mutatkozott meg, mérsékelt reformirányzat jellemezte viszont az iráni függetlenségi törekvéseket s több arab nemzeti mozgalmat.

Jóllehet a gyarmati helyzet felszámolására irányuló mozgalom a két világháború közötti szakaszban még nem ért el átütő sikert, a gyarmatbirodalmak megingása a legsúlyosabb problémákat okozta az anyaországokban. A birodalmi gondok mindenekelőtt Anglia figyelmét és erejét kötötték le, s ezek miatt kénytelen volt európai elkötelezettségeit mind gazdasági, mind politikai és katonai tekintetben fokozódó mértékben csökkenteni: végül is minden európai kötelezettség vállalásától elzárkózott, s ennek nem csekély szerepe lett az európai politikai helyzet alakulásában, az egyensúly megbomlásában. Súlyos gondokat okozott azonban a gyarmati kérdés a franciák s más európai gyarmattartó hatalmak számára is. Ezek megrendült helyzetét az amerikai tőke nem egy esetben arra igyekezett felhasználni, hogy újabb és újabb területeket szerezzen meg magának az érintett gyarmatokon, elsősorban ott, ahol olajra bukkantak, illetve feltehető volt, hogy olajat találnak. Ebben az időben kezdődött az ún. olajdiplomácia, melyben az európai államok — defenzívába szorulva — csak óriási áldozatok árán voltak képesek a harcot folytatni.

Ebben az időszakban azokon a gyarmati területeken robbant ki függetlenségi mozgalom, ahol a befektetett tőke bizonyos tőkés ipart hozott létre, ezzel együtt hazai burzsoázia és értelmiség keletkezett, s kialakult egy szűkebb vagy szélesebb munkásréteg is. Tömegméreteket viszont ott öltött, ahol a parasztság döntő rétegei a küzdelem támogatói lettek. A polgárosodás és az európai civilizáció minimumának megteremtésére irányuló törekvés jelentkezett Iránban, melynek szuverenitását a döntő gazdasági pozíciók megóvása mellett Anglia 1927-ben elismerte, s ahol Reza sah mérsékelt reformpolitikát kezdett. Még óvatosabban haladt ugyanebben az irányban Irakban I. Fejszál király, aki angol orientációjával és az angol tőkének biztosított nagy koncessziókkal szintén elérhette, hogy 1930-ban országát függetlenné nyilvánították. A rugalmasabb angol politikától eltérően Franciaország viszont még formailag sem honorálta az azonos jellegű és tartalmú mozgalmakat Szíriában és Libanonban, jóllehet a népfrontkormány erre előterjesztette a megfelelő törvényjavaslatot.

Az arab félszigeten az angolok egyrészt azon voltak, hogy egységes arab államot alakítsanak ki, mely nemcsak az olajat, hanem egyúttal az Indiába vezető utat is biztosítja, másfelől pedig uralmukat azzal vélték alátámasztani, hogy a Palesztinában felmerült arab—zsidó ellentétet szabadjára engedik. Ez utóbbit ugyan 1937-ben az ország kettéosztásával korlátok közé kívánták szorítani; ezzel azonban csak elmérgesítették a helyzetet. Az ébredő arab nacionalizmus már nem elégedett meg a török iga megszűntével, hanem teljes függetlenségre törekedett. Ezt Ibn Szaúdnak jelentős mértékben sikerült is elérnie azzal, hogy az angolokkal szemben az amerikai tőkére támaszkodott.

A nemzeti mozgalom tömeg jellege erőteljesebben fejlődött ki az észak-afrikai arab államokban, mindenekelőtt Spanyol- és Francia- Marokkóban. Az 1923-ban kezdődött ún. riff-felkelést, melyet Abd el-Krim vezetett, csak roppant nagy áldozatok árán, spanyol—francia együttműködéssel sikerült 1925-ben leverni. Az elégedetlenség és a szervezkedés azonban ezzel nem szűnt meg. Az egész időszak alatt súlyos nehézségekkel küszködtek az angolok Egyiptomban, valamint az olaszok Líbiában, melyet sohasem sikerült egészen pacifikálniuk.

Anglia számára azonban a legkomolyabb problémát India okozta, ahol Gandhi a korábbi maroknyi ellenzék helyén, híveitől csupán passzív ellenállást kérve, milliós angolellenes tábort hozott létre. Ez a tábor nem volt egységes, hanem a konzervatív nacionalista elemektől a radikálisabb polgári csoportokon át egészen a kommunistákig terjedt. Az angolok kénytelenek voltak kisebb-nagyobb engedményeket felkínálni (az 1919-i India Act, kerekasztal-konferencia 1930-ban, új alkotmánytervezet 1935-ben), s manővereikkel sikerült a második világháború utánra elodázniuk India függetlenségének kimondását.

A belső forradalmi tendencia legerősebben Kína függetlenségi harcát jellemezte; e harc egyúttal az ország feudális eredetű széttagoltságának megszüntetésére, a tartományurak Hatalmának megtörésére és a nemzeti egység megteremtésére irányult. A kezdetben a harc élén álló polgári demokratikus jellegű Kuomintang párt 1925-ig, vezetőjének, Szun Jat-szennek haláláig a polgári átalakulás radikális forradalmi útját képviselte, s ez tette lehetővé együttműködését a Kínai Kommunista Párttal, melynek 1927-ig a Kuomintang mellett döntő szerepe volt a belső reakció megtörésében. Miután azonban az új Kuomintang-vezér, Csang Kai-sek 1927-ben bevette Nankingot, és létrehozta ott a központi kínai kormányt, szakított a kommunistákkal, s vezetőik közül többet meggyilkoltatott. A kommunisták délre menekültek, majd Csang Kai-sek több sikertelen hadjárata után 1934 októberétől 1935 októberéig végrehajtották az ún. hosszú menetelést. Ennek során a Kuomintang-erők sokszoros túlsúlya ellenére a kommunistáknak sikerült erőik egy részét átmenteniük, és északon olyan bázist létesíteniük, amely hamarosan a Kuomintang-kormány riválisává vált. A kommunisták sikere saját áldozatos politikájuk mellett azzal volt magyarázható, hogy miután Csang Kai-sek elmulasztotta az agrárreform végrehajtását, a parasztok döntő tömegei a kommunista párt földosztó programja mellé álltak. Ez a politika a második világháború után hozta meg gyümölcsét.

2. A békerendszer és a háborút követő forradalmi válság
A békekonferencia és a Párizs környéki békék
A mintegy 9 millió halottat követelő első világháború után sor került a világ új politikai rendszerének kialakítására. A győztes szövetséges hatalmakat elsősorban két kérdés foglalkoztatta: a világ területi átrendezése a háborús eredményeknek megfelelően és a szovjet hatalommal szemben elfoglalandó álláspontjuk, magatartásuk kialakítása.

Az 1919-ben megnyílt párizsi békekonferencián, szerfelett nagy lévén a győztesek száma (27 állam képviselői vettek részt rajta), nehézzé vált a titkos diplomácia alkalmazása. Ezen a nagyhatalmak úgy segítettek, hogy előbb létrehozták a Tízek Tanácsát, utóbb pedig a Négyek Tanácsát, melyhez már csak az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország tartozott, de Wilson elnök, Lloyd George miniszterelnök és Clemenceau francia miniszterelnök olasz kollegájukat, Orlandót, innen is gyakran kirekesztették.

A „négy nagy” kezét bizonyos mértékig megkötötték a háború alatt tett ígéretek, „titkos” szerződések, melyeket részben Olaszországgal és Romániával, részben a Monarchia egyes népeinek képviselőivel kötöttek. Ezeket Wilson vonakodott elismerni, mert sok esetben ellentétben álltak azokkal az elvekkel, melyeket az amerikai elnök 14 pontjában meghirdetett, így elsősorban a nemzeti önrendelkezés gondolatával. Az ebből az ellentétből adódó súlyos nehézségeket csak növelték a „három nagy” közötti hatalmi ellentétek. Wilson, aki a dinamikus fejlődésben levő Újvilág „modern” imperializmusának képviselőjeként lépett fel, a liberalizmus eszméjét hangoztatva, mindennél fontosabbnak tartotta az amerikai tőke szabad mozgását, a lehetőségek feltárását, minden kapu megnyitását a szárazföldön és a tengeren az USA számára. E törekvése szakítást jelentett a régebbi amerikai izolacionizmussal, és gondolatai egy bizonyos nemzetközi integrálódás felé is mutattak (ami az adott erőviszonyok mellett mindenekelőtt az USA számára volt kedvező); az európai hagyományos gondolkodási közegben mindez ekkor még mint a valóságtól elszakadt idealizmus jelent meg. Annál is inkább annak tűnhetett, mivel az európai viszonyokat az amerikai elnök valóban kevéssé ismerte. Clemenceau francia miniszterelnök a francia revánsszellem, az európai francia hegemónia harcosa volt, aki Németország minél teljesebb területi megcsonkítását, katonai és gazdasági gyengítését s az ún. francia biztonság jogilag és diplomáciailag is alátámasztott rendszerét kívánta kialakítani. Kettőjük között állt Lloyd George realizmusa, aki meglehetősen világosan felismerte a francia koncepció jövőben jelentkező súlyos veszélyeit, és többször fellépett mind a vesztesek túlzott megcsonkítása, nagyobb számú nemzetiségi lakosság más államokhoz való csatolása, mind pedig a túlságosan súlyos anyagi megterhelések ellen. Álláspontját azonban — egyre nehezedő belpolitikai helyzete miatt is — nem tudta érvényesíteni. Így olyan kompromisszum alakult ki, mely nem elégítette ki ugyan teljesen a francia várakozásokat, de nélkülözte azokat a lehetőségeket, melyek Wilson felfogásából eredhettek volna.

Wilson felfogása egy kérdésben aratott — formális — sikert: a konferencia elfogadta a Nemzetek Szövetsége (közhasználatú elnevezés szerint Népszövetség) alapító okmányát, s ez a szervezet, melynek hivatása a nemzetközi ellentétek kiegyenlítése és a béke megóvása volt, 1919-ben megalakult. Fő szervezetei a Közgyűlés, a Tanács és az állandó Titkárság voltak. Megalakulásakor kizárólag a győztes hatalmakat tömörítette, s így nem volt véletlen, hogy bírálói Szent Szövetségként emlegették. A következő években a volt vesztes hatalmak többsége csatlakozott hozzá. Az Egyesült Államok sohasem lépett be; a Szovjetunió csak 1934 és 1939 között volt tagja, az agresszív államok pedig sorra elhagyták (1931-ben Japán, 1933-ban Németország, 1937-ben Olaszország stb.). A Nemzetek Szövetségének agresszió esetén elvileg kötelessége volt gazdasági és pénzügyi szankciókat alkalmazni, a katonai fellépést azonban a szervezet ún. egyezségokmánya nem írta elő. Ezek a feltételek eleve lehetetlenné tették, hogy a Nemzetek Szövetsége komoly háborús veszély esetén hatékony lehessen; közbelépése legfeljebb helyi jellegű súrlódásokban lehetett sikeres.

A Párizs környéki békék — többé-kevésbé a francia koncepció szellemében — messzemenő területi változásokat idéztek elő.

A versailles-i béke, melyet a győztes hatalmak Németország képviselőivel 1919. június 28-án írattak alá, területileg a következő változásokat tartalmazta: Elzász és Lotaringia Franciaország, Eupen és Malmedy Belgium része lett; Schleswig északi részét népszavazás alapján Dánia kapta. Felső-Sziléziát pedig megosztották Németország és Lengyelország között; Lengyelország megkapta a szabad várossá nyilvánított Danzig kikötőjének használatát, s egy odavezető területsávot, az ún. lengyel korridort; Németország területe 88 ezer négyzetkilométerrel, lakossága 8 millióval kevesebb lett; gyarmatai igazgatására a Nemzetek Szövetsége Angliának, Franciaországnak stb. adott mandátumot. Gazdasági tekintetben a béke Németországot — mint a többi legyőzött országot is — jóvátételre kötelezte; vízi útjait nemzetközivé nyilvánították. Katonai téren előírták a leszerelést, az általános hadkötelezettség eltörlését, kizárólag önkéntesekből álló, 100 ezer főt meg nem haladó hadsereget engedélyezve; hadi repülőgépek és nehéztüzérség fenntartását megtiltották, a haditengerészeti erőket is korlátozták; a Rajna mindkét partját 50 kilométeres sávban demilitarizált övezetté nyilvánították, a békeszerződés német részről való végrehajtásának biztosítékaként a Rajnától nyugatra fekvő német területeket 15 évre szövetséges csapatok szállták meg; a Saar-vidéket népszövetségi adminisztráció alá helyezték úgy, hogy azt gazdaságilag Franciaország aknázza ki, s 15 év elteltével népszavazás dönt hovatartozásáról.

Ugyancsak 1919. június 28-án írták alá Versailles-ban a világháború után helyreállított Lengyelország függetlenségét elismerő szerződést. Lengyelország visszakapta Németországtól és Ausztriától a többségében lengyelek lakta területeket — jelentős határ menti német kisebbséggel.

A Monarchia felbomlása révén kialakult új közép-európai helyzetet a franciákkal szövetséges Szerbia, Románia, valamint a francia orientációjú cseh nemzeti mozgalom javára a Saint Germain-en-Laye-i (1919. szeptember 10.) és a trianoni béke (1920. június 4.) rögzítette; a Balkánon a neuillyi béke (1919. november 27.) rajzolta át a határokat. Ezek a békék gazdasági, pénzügyi és katonai tekintetben a versailles-ihoz hasonló rendelkezéseket tartalmaztak.

Új államként jelent meg a térképen Csehszlovákia, mely a korábban a Monarchia osztrák feléhez tartozott, jelentős német kisebbséggel rendelkező Cseh- és Morvaországon, valamint egy kis délnyugat-sziléziai sávon kívül magába foglalta a korábban Magyarország részét képező Szlovákiát és Kárpátalját, mindkettő déli szegélyén egy túlnyomóan magyarlakta területsávval és máshol is jelentős magyar kisebbséggel. Az önálló államként fennmaradt Ausztria elveszítette a nem jelentéktelen számú német lakossal Olaszországhoz csatolt Dél-Tirolt, de megkapta a túlnyomóan német többségű Nyugat-Magyarországot, az ún. Burgenlandot; Sopron és környéke Magyarországhoz tartozásáról népszavazás döntött 1921-ben. Románia szerezte meg az ukrán többségű Bukovinát, valamint Magyarországtól Erdélyt és a Bánát keleti felét, jelentős magyar és német nemzeti kisebbséggel; a Bánát nyugati része és a Bácska — hasonló nemzetiségi összetétellel — a Szerb—Horvát—Szlovén Királyság (1929-től Jugoszlávia) elnevezésű új államalakulathoz került. A korábbi szerződések és ígéretek ellenére nem Olaszország, hanem ez kapta meg Dalmáciát is. Így Olaszország, bár formailag a győztesek oldalán fejezte be a háborút, kisemmizettnek érezte magát, és kezdettől fogva az elégedetlenek táborához tartozott. A neuillyi béke, amely Bulgária határait változtatta meg, nyugaton egy területsávot ugyancsak Jugoszláviának adott, míg az Égei-tenger partvidékét Görögországnak juttatta.

A versailles-i békerendszer, jóllehet a nemzeti elvet kívánta érvényesíteni, a korábbi nemzeti sérelmek helyébe sok tekintetben újabbakat teremtett. A trianoni béke például, amely Magyarország területét és lakosságát mintegy kétharmadával csökkentette, a kisebbségi sorsból szabaduló szlovákok, románok, délszlávok 7,5 milliós tömegével szemben több mint 3 millió magyart kisebbségi sorsra juttatott (a 0,5 millió kárpátukrán [rutén], a több mint 1,5 millió német kisebbségi helyzete az új viszonyok közt is fennmaradt). Súlyosak voltak a versailles-i békerendszer gazdasági következményei is. Kelet-Közép-Európában anélkül bomlasztotta fel a korábbi gazdasági egységet, hogy akár csak megkísérelt volna újat teremteni helyébe. Ezzel döntő mértékben hozzájárult a korszak politikai és gazdasági válságjelenségeinek kibontakozásához.

A szovjetellenes intervenció
Már közvetlenül az 1917. októberi oroszországi szocialista forradalom után felmerült a nyugati imperialista hatalmak vezető köreiben a „bolsevik kísérlet” aktív beavatkozással való megbuktatásának terve. Ennek több oka volt. Mindenekelőtt az a félelem, hogy a forradalom nem marad meg oroszországi keretekben, hanem — tekintettel a bolsevik eszmék nagy népszerűségére a háború miatt szenvedő széles munkásrétegekben — az imperialista háború (mint azt Lenin hirdette) több helyen átcsap polgárháborúba, s az orosz forradalom világforradalommá szélesedik. A háború befejezése előtt az intervenciós politikában szerepet játszott az az elgondolás is, hogy a proletárhatalom megdöntése útján Oroszországot visszavezethetik a hadviselő államok közé, s a szövetségesek felhasználhatják azokat a hadianyagokat, melyeket Oroszországban — főleg Murmanszk és Vlagyivosztok körzetében — felhalmoztak. Az indítékok között szerepelt végül a régi cári adósságok behajtásához fűződő gazdasági érdek, amelyet a szovjet kormányzat a külföldi tulajdonok államosításával veszélyeztetett. Az intervenciós törekvések különösen azután erősödtek meg, hogy Szovjet-Oroszország a Németország és a Monarchia erőivel vívott egyenlőtlen küzdelem, valamint jelentős orosz területek megszállása következtében 1918. március 3-án rákényszerült a breszt-litovszki béke megkötésére. Ezt követően ugyanis ellenforradalmi bázisok alakultak ki az Arhangelszk—Murmanszk övezetben, a Baltikumban, továbbá Ukrajnában éppúgy, mint a Don-vidéki kozák területeken, a Kaukázuson túl és Szibériában. A szövetségesek bátorították és támogatták a különféle ellenforradalmi fehérgárdista csoportokat, a legfontosabbnak ítélt pontokra katonai egységeket is küldtek; de főleg hadianyaggal, pénzzel és katonai tanácsokkal látták el azokat.

A háború befejezése után új összefüggésben vetődött fel az intervenciós politika kérdése. A háborúellenes és pacifista tendenciák a győztes államok hadseregeiben is erősödtek, s különösen nagy ellenállás mutatkozott a szovjet állam ellen folytatandó háborúval szemben. Mindemellett elestek már azok a szempontok, melyek korábban a hadi érdekekhez fűződtek. Ezért Wilson és Lloyd George bizonyos mértékig húzódoztak az intervenciós politikától, ezt azonban a francia katonai vezetők ellensúlyozni tudták, annál is inkább, mert a francia és a japán vezérkar állásfoglalását ebben a kérdésben több jelentős angol és amerikai politikus is támogatta. Az intervenció folytatásáról hozott döntés következtében Szovjet-Oroszország mintegy 3 esztendőn át elkeseredett élethalálharcot volt kénytelen vívni, rendkívül súlyos gazdasági körülmények között, sok millió embert, nagy területeket veszítve. Ennek ellenére az intervenciósok teljes kudarcot szenvedtek.

A belső ellenforradalmi csoportosulások mindenekelőtt volt tisztekből rekrutálódtak, de más rétegekből származó ellenforradalmi elemek is kapcsolódtak hozzájuk. A legszámottevőbbek 1919-ben Kolcsak admirális csoportjai voltak Szibériában, Gyenyikin tábornoké a Krímben és Dél-Ukrajnában, valamint Jugyenics tábornoké Észtországban. Mivel a szovjet hatalomnak ekkor még nem volt megfelelő hadereje, s 1918—1920 folyamán csak fokozatosan sikerült kiépítenie azt, ezek a csoportok kezdetben könnyű sikereket értek el. Kolcsak 1919 márciusában indította meg támadását, és elfoglalta Ufa városát, Gyenyikin júliusban Moszkva irányában indult meg, Jugyenics pedig Gyenyikin legnagyobb sikerei idején egészen Pétervárig nyomult előre. A proletárhatalom által ellenőrzött terület ebben az időben nagyon leszűkült. A Vörös Hadsereg azonban rövidesen egymás után leszámolt az ellenforradalom különböző osztagaival. Először Kolcsakot sikerült megállítani, majd visszaszorítani és még 1919 derekán teljesen szétverni seregeit; 1920 elejére Gyenyikin és Jugyenics erői is megsemmisültek, illetve visszahúzódtak a Krímbe és a Baltikumba.

Az így elért viszonylagos nyugalom nem tartott sokáig, mert francia biztatásra 1920 áprilisában a lengyel haderő támadta meg Szovjet-Oroszországot, és özönlött be Ukrajnába. Május 7-én elfoglalták Kijevet. A Vörös Hadsereg azonban hamarosan nemcsak kivetette onnan a lengyel haderőt, hanem maga előtt kergetve azt, 1920. augusztus 14-én elérte Varsót. Ebben a helyzetben az 1920. október 28-i párizsi szerződés, amelyben a „Szövetséges Főhatalmak” elismerték a szovjethatalom alól már 1918-ban erőszakosan kiragadott Besszarábia bekebelezését Romániába, a lengyelek oldalán való román beavatkozást kívánta előmozdítani. Ez ugyan nem következett be, de Pilsudski lengyel hadserege francia segítséggel végül is olyan helyzetbe került, hogy kikényszeríthette az 1921. március 18-án megkötött rigai békét, mely jelentős ukrán és belorusz területeket juttatott Lengyelországnak.

A lengyel hadjárattal egyidejűleg próbált szerencsét délen Gyenyikin utóda, Vrangel tábornok, akit azonban sikerült a Krímbe visszaűzni, majd a félszigeten összegyűlt mindenféle rendű és rangú ellenforradalmi erőket 1920 novemberében onnan is kiszorítani. Akik a harcokból megmenekültek, hajókon hagyták el Oroszországot, hogy Konstantinápoly és Marseille felé távozva megkezdjék a háború utáni orosz emigráció életét. Időközben az angolok, franciák és amerikaiak — elsősorban saját belpolitikai nehézségeik miatt, de azért is, mert egyúttal mind jobban elveszítették az ellenforradalmi erők sikerébe vetett reményeiket — egymás után kivonták csapataikat. Már csak japán egységek állomásoztak szovjet területen, Vlagyivosztok vidékén. 1922-ben a szovjet földet sikerült teljesen megtisztítani minden fegyveres külső ellenségtől.

A szovjethatalom világtörténelmi jelentőségű győzelme a külföldi intervencióval támogatott ellenforradalmi támadás felett lehetővé tette, hogy megkezdődjék az ország gazdasági talpra állítása, a belső rend megszilárdítása. A győzelem a szocialista forradalom belső sajátságaiból fakadt, de kapcsolatban állt külső tényezőkkel is. A belső okok között első helyen az a támogatás állt, melyet a proletárdiktatúra állama nemcsak a munkásosztály döntő tömegeitől, hanem a parasztságtól is kapott. Ehhez járult az az erő, amit a bolsevik párt egységes irányítása jelentett, továbbá hogy a hadseregben a forradalmi önkéntesek lelkesedése eredményes politikai neveléssel és szakszerű katonai vezetéssel párosult. Előnyt jelentett, hogy a szovjet állam összefüggő terület felett rendelkezett, míg ellenfeleit megoszthatta.

A külső tényezők között nem csekély szerepet játszott az a tény, hogy az intervenciós hatalmak között ugyanúgy ellentétek mutatkoztak — és akcióikat ennek következtében nem tudták összehangolni —, mint ahogyan széthúzás és versengés jellemezte a fehérgárdista tábort is. Végül döntő módon hozzájárult az intervenció és az ellenforradalom felett aratott győzelemhez az a tény, hogy az intervenciót nem lehetett kiterjeszteni, az imperializmus fő erőit nem lehetett az „orosz kérdésre” koncentrálni a világ más tájain kirobbant forradalmi megmozdulások, illetve mozgalmak miatt.

Forradalom és ellenforradalom Európában
A szovjet-oroszországi elkeseredett harcok idején Lenin és sokan mások is úgy vélekedtek, hogy az orosz forradalom sorsa azon múlik, kiterjed-e és győz-e Európában vagy Európa jelentősebb területein a forradalom. A forradalmi erjedés, mely a háborút követően a leginkább meggyengült államokban, s ezek közt is elsősorban a háborút vesztett országokban mutatkozott, e lehetőséget reálisnak láttatta.

Németországban 1918. november 9-én a forradalmi megmozdulások kényszerítették lemondásra II. Vilmos császárt: az országban ekkor már sorra alakultak a munkás- és katonaküldöttek tanácsai. A baloldali erők azonban végzetesen megoszlottak, s míg a korábbi ún. Spartakus-csoport Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg vezetésével lényegében a lenini utat kívánta járni, a német szociáldemokraták többsége fellépett a szocialista forradalom ellen, s pusztán arra törekedett, hogy polgári demokrácia keretében valósítsa meg a szociális reformokat. E két pólus között ingadozott a szociáldemokrata baloldal, mely ki is vált a pártból, és Független Szociáldemokrata Párt néven új pártot alakított. Midőn a szociáldemokrata Ebert a parlament épületének erkélyén kihirdette a polgári köztársaságot, Liebknecht a tanácsokra támaszkodva november 9-én — a császári palota erkélyéről — bejelentette a Német Tanácsköztársaság megalakulását.

A reformista szociáldemokrata törekvéseket elsősorban az juttatta sikerre, hogy Ebert megszerezte a német fegyveres erők támogatását. Ez tette lehetővé, hogy a spartakisták által megalakított kommunista párt kezdeményezésére 1919. január 2-án kirobbant általános sztrájkot, mely fegyveres felkelésbe csapott át, leverjék, s a német kommunisták két kiemelkedő vezetőjét: Liebknechtet és Luxemburgot meggyilkolják. Az ezt követően megtartott általános választások már biztosítani-tudták a polgári erők többségét, majd a Weimarban ülésező alkotmányozó nemzetgyűlés 1919 júliusában elfogadta a köztársasági Németország alkotmányát. A weimari alkotmány a polgári demokrácia legjobb hagyományait egyesítette magában, a német társadalom azonban a köztársasági formák között is lényegében érintetlen maradt. A junker nagybirtok, a látszólag háttérbe szorított, valójában azonban igen aktív felső katonai vezető körök, a bürokrácia egész apparátusa a maga reakciós összetételében, az igazságszolgáltatás szerkezete és személyi feltételei, a rendőrség stb. nem változott. A 8 órás munkaidő kivételével szociális reformokat nem vezettek be, s ez gyengítette a köztársaság társadalmi bázisát a dolgozó rétegekben. A weimari alkotmány befolyását jelentős mértékben csökkentette az a körülmény, hogy a köztársaság a nemzetközi színtéren a császári Németország háborús vereségének örököse lett. A köztársaság felszabadító légköre elsősorban egy viszonylag szűk intellektuális körben mutatkozott meg, mely ebben az időben a német kultúrát új nagy fellendüléshez segítette. A tömegek nevelésében azonban, a közoktatásban és nem kis mértékben az egyetemi oktatásban is, konzervatív-reakciós tendenciák, illetve völkisch-nacionalista elemek érvényesültek.

A német proletárforradalom veresége után a többi közép-európai forradalom, forradalmi mozgalom is kudarcra volt ítélve. A baloldali — olykor polgári, olykor szociáldemokrata vagy már részben kommunista vezetésű — forradalmi, nemzeti függetlenségi harcoknak, melyekhez több helyütt a tömegerőt a paraszti elemek szolgáltatták, döntő szerepük volt a Monarchia felbomlásában és az új független államok megalakításában. Ez a forradalmi mozgalom vezetett Ausztriában a köztársaság megalakulásához, s ahhoz, hogy abban az osztrák — a németeknél baloldalibb — centrista szociáldemokraták jelentős befolyással rendelkeztek. A fejlődés azonban itt is a baloldal háttérbe szorításához, a keresztényszocialista párt politikai uralmához, majd e pártnak a fasiszta jellegű Heimwehr szervezetekkel való együttműködéséhez, a fasiszta tendenciák érvényesüléséhez vezetett.

A cseh nemzeti mozgalom vezetésében nemcsak a kommunistáknak, hanem még a szociáldemokrata erőknek sem volt döntő szerepük. Így a jelentős mértékben e mozgalom eredményeként létrejött csehszlovák állam szilárd polgári vezetésű köztársasággá vált, és az is maradt egészen 1938—1939-ben történt szétdarabolásáig.

A forradalmi mozgalom Magyarországon jutott legmesszebbre, ahol a Károlyi Mihály nevéhez fűződő demokratikus köztársaságot a belső polarizálódás és Károlyi wilsonista politikájának kudarca nyomán — mint láttuk — felváltotta a kommunista—szociáldemokrata egységen alapuló Magyarországi Tanácsköztársaság. Ennek fennállása alatt, különösen midőn 1919 áprilisában Bajorországban is tanácsköztársaság létesült egy rövid időre, megnövekedett az orosz—magyar—német forradalmi erők találkozásának, a világforradalom kibontakozásának reménye. A Magyarországi Tanácsköztársaságot azonban intervencióval leverték. Ez a reakciós jobboldali nacionalista erőket szilárdította meg az egész térségben, s Magyarországon az ellenforradalmat követően az egyik legszélsőségesebb reakciós kormányzati rendszer megteremtéséhez járult hozzá Horthy kormányzósága alatt.

Hasonló struktúrájú, de nem a nemzeti vereségre és a várt revánsra, hanem éppen ellenkezőleg, a nemzeti igények kielégítése terén elért sikerekre támaszkodó diktatúra fejlődött ki fokozatosan Lengyelországban.

Nem volt a progressziónak több tere Romániában sem, ahol a győzelem és a nyomában járó nagy területi gyarapodás megszilárdította a monarchiát, s a liberális pártnak a csupán formális parlamentarizmus keretében érvényesülő uralma a politikát valójában a királyi udvar intrikáinak játékszerévé tette. Nem változtatott a helyzeten Maniu parasztpártjának kísérlete sem 1928—1930 folyamán. A szélsőjobboldali erők az ún. Vasgárdában tömörültek. 1938-ban királyi diktatúra bevezetésére került sor, amelyet 1940-ben Antonescu fasiszta jellegű katonai diktatúrája követett.

Paraszti-kispolgári demokrácia megteremtésére irányult Sztambolijszki kísérlete Bulgáriában 1919 és 1923 között. Ezt a kísérletet azonban a bolgár reakció ugyanúgy elsöpörte, mint 1926-ban Pilsudski a lengyel polgári demokráciát. A megtorlás itt összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, de kevesebb eredménnyel járt. Borisz királynak a 20-as években az európai közvélemény mellett saját belső baloldali — kommunista—szociáldemokrata-paraszti — ellenzékére is tekintettel kellett lennie, s hozzá kellett járulnia a rendszer bizonyos átmeneti liberalizálásához. Ezt azonban a viszonylag erős szélsőjobboldali fasiszta mozgalom nyomása alatt — és részben azzal szemben — 1934-ben katonai diktatúra váltotta fel, mely végül királyi diktatúrába torkollott.

A jugoszláv állami egység keretébe tartozó Horvátországban Radic parasztpárti kísérlete a horvát nemzeti törekvésekkel fonódott össze, s hamarosan kifejezetten szeparatista tendenciák hatották át. Radic meggyilkolása (1928) után, Macek vezetése alatt ez a szeparatizmus csak fokozódott. A horvát—szerb ellentétnek döntő szerepe volt abban, hogy — 1929 elején — a jugoszláviai alkotmányos királyság is diktatórikus módszerek alkalmazására tért át.

Ha mindehhez hozzávesszük, hogy Albániában Zogu király egy olasz mintájú, Olaszország protektorátusa alá kerülő államot épített ki, Görögországban pedig 1936-tól Metaxas bevallottan az olasz fasizmus utánzását tűzte ki célul, majd itt is királyi diktatúra létesült, nyilvánvalóvá válik, hogy az európai forradalmi mozgalom a Magyarországi Tanácsköztársaság megdöntését követően nemcsak a szocialista forradalomig nem jutott már el, hanem — Csehszlovákia kivételével — a polgári demokratikus áttörés eredményei is megsemmisültek, és előbb vagy utóbb mindenütt diktatórikus, többnyire fasiszta típusú rendszerek jöttek létre. Ezek részben a térség korábbi abszolutisztikus uralmi formáira támaszkodtak, azokhoz kapcsolódtak, de nem kis részben — s az idő haladtával fokozódó mértékben — spontán módon vagy külső példák utánzása formájában új vonásokat vettek fel. E vonásokat — noha a nyugatabbra fekvő lényegesen fejlettebb országokban, Olaszországban, majd Németországban kialakult diktatúráktól sokban különböztek — összefoglalóan fasiszta vonásoknak nevezhetjük.

A szocialista forradalmak meghiúsulása és a reakciós rendszerek stabilizálódása a Szovjetunió nyugati szomszédságát alkotó államokban megfelelt a Szovjetuniót elzáró gát, „egészségügyi övezet” (cordon sanitaire) létesítésére irányuló imperialista törekvéseknek. Ez az övezet Finnországtól a Baltikumon, Lengyelországon, Románián és Magyarországon át a Balkánig húzódott, s a forradalmi hatás nyugatra terjedését volt hivatva megakadályozni. Az az időszak, melyben ez a reakciós fordulat a nemzetközi politikában végbement, az 1918—1923-as évekre tehető.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .