Az iparosítás eredményei és problémái

Az iparosítás eredményei és problémái
(Idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)

Az újjáépítés felgyorsított tempója, közelebbről a hároméves terv két és fél év alatt történő befejezése kiemelkedő sikereket eredményezett a népgazdaságban, mindenekelőtt az iparban. Az ipar fejlődése – ütemében és méreteiben – jelentősen meghaladta a tőkés konjunktúra legkedvezőbb esztendeit és a dolgozók életszínvonalának az emelkedésével járt együtt. 1949 végén a munkásság reálbére 10-20%-kal volt magasabb, mint 1938-ban, a parasztság pedig megközelítette a munkások és alkalmazottak fogyasztásának a 90%-át. A munkanélküliség lényegében megszűnt.

1949-ben az ipari termelés mennyisége már 28%-kal szárnyalta túl a háború előtti utolsó békeévét, de ezen belül a nehézipar termelése 66%-kal, a könnyűiparé viszont csak 15%-kal volt nagyobb. A termelés növekedésének az ipari állótőke nagyarányú (mintegy 20%-os) bővítése volt a döntő forrása, és a növekedés 2/3-a a munkáslétszám gyarapodásából származott. Mindezek kétségtelenül kedvező alapul szolgáltak egy korszerűbb termelési szerkezet kialakításához, ugyanakkor bizonyos gazdaságpolitikai szemléleti torzulások érvényesülését is sejtették.

Az MDP vezetőségének szemléletében – amint ez később teljesen nyilvánvalóvá vált – a gazdaságfejlesztés fogalma meglehetősen leszűkült, tulajdonképpen a nehéziparra korlátozódott. A teljesített ipari beruházások szinte teljes összege (9/10-e) a nehéziparnak jutott. Ugyanakkor a mezőgazdaság a beruházásoknak mindössze csak a 15%-ából részesedett a hároméves terv időszakában. A mezőgazdasági beruházások elmaradása azután elsősorban a gépesítés – a tervezettnél is lassúbb – fejlesztésében mutatkozott meg. Ennek is köszönhetően a hároméves terv befejezésekor a termésátlagok csupán megközelítették az 1938. évi színvonalat, pontosabban a mezőgazdasági össztermelés 15%-kal, a paraszti árutermelés 26%-kal volt alacsonyabb, mint a második világháború előtt. Ilyen körülmények között a mezőgazdasági termelés természetesen éppen hogy fedezni tudta a lakosság és a külkereskedelem szükségleteit, illetőleg igényeit.

Az ipar eredményeiben, az utolsó másfél év lendületes fejlődésében nagy szerepet játszottak a termelés növelésének szubjektív tényezői. Sőt, egyre gyakoribbá vált szerepük nem mindig megalapozott, egyoldalú túlhangsúlyozása. E jelenség valójában tudatos gazdaságpolitikai elhatározás eredménye volt, a szűkös anyagi lehetőségek kényszeréből és a fejlődés meggyorsítására irányuló türelmetlen törekvésekből fakadt. A hároméves terv átdolgozásakor – a teljesítés határidejének fél évvel előbbre hozása s főként a nehézipari fejlesztési célkitűzések erőltetése folytán – az 1949. évi beruházási és termelési tervet ugyanis feszítetten, a korábbi előirányzatot lényegesen meghaladó mértékben állapították meg. A beruházások egy részének azonban hiányzott az anyagi fedezete, ezért a munkatermelékenység fokozása az 1949. évi terv teljesítésének döntő feltételévé vált. Ezzel összefüggésben a munkaintenzitás különböző formáinak (munkaidő jobb kihasználása, új munkamódszerek bevezetése, normák rendszeres felülvizsgálása, munkaversenyek szervezése stb.) szorgalmazása és a munkafegyelem javítása nemcsak a termelési tervekben foglalt el kötelező erővel központi helyet, hanem az üzemek életében is elsőrendű politikai kérdés volt. De a „rejtett tartalékok” felszínre hozásának felülről és mindenáron való erőltetése nem mindig segítette, sőt gyakran egyenesen bénította a munkásoknak a termeléshez való új viszonyából eredő önálló kezdeményezését, öntevékenységüket.

Az 1949 elején esedékessé váló kollektív szerződéskötés, illetőleg az ennek keretében végrehajtott normarendezés lehetőséget kínált arra, hogy a termelékenység további emelésének feltételeit biztosítsák. A normák szigorítása a fenti kényszerű körülményektől függetlenül is időszerű volt, hiszen 1948 végére tömegessé vált a 100%-on felüli teljesítés. Az új normákat azonban központilag, egységesen – az 1948. október-novemberi teljesítmények 105%-ában -, s nem iparági-üzemi szintenként állapították meg. Ez sok zavart okozott a magas teljesítménnyel dolgozók körében, különösen azoknál, akiknek a kiemelkedő eredményei ténylegesen elvégzett munkán alapultak. Ezenkívül a kollektív szerződés új bértarifákat vezetett be, s ezt az egyes kategóriák alapbérének a csökkentésével kapcsolták egybe, ami a munkások körében szintén igen kedvezőtlen fogadtatásra talált. A vasiparban pl. fel is kellett ideiglenesen függeszteni a normarendezést, hogy ne történjen érzékeny csökkenés az alapbérekben.

1949 nyarára úgy alakult a helyzet, hogy a fél évvel lerövidített és mennyiségileg feszített hároméves terv célkitűzései nem teljesülnek. Az év első felében ugyanis – 1948 utolsó 5 hónapjához képest – 4%-kal visszaesett a termelékenység. 1949. augusztus 31-én a nagy-budapesti pártválasztmány felhívással fordult az ország munkásaihoz a tervteljesítés érdekében, a következőkben jelölve meg ennek legfontosabb feltételeit: a munkafegyelem megszilárdítása, a bérrendszer hiányosságainak kiküszöbölése és – a brigádverseny helyett – az egyéni munkaverseny kibontakoztatása.

A fellendült egyéni versenymozgalomnak feltétlenül szerepe volt abban, hogy az év végére, még határidő előtt, sikerült a tervet teljesíteni. A verseny értékét viszont erősen lerontotta, hogy az üzemek előre meghatározott ütemterv szerint csatlakoztak a mozgalomhoz, vállalásaikat nem saját maguk, hanem felsőbb szerveik dolgozták ki. Ugyancsak káros volt, hogy néhány kiemelkedő munkás eredményének „görögtüze” kezdte elhomályosítani – különösen 1949 utolsó hónapjainak ún. sztálini munkafelajánlásai során – a dolgozó kollektívák áldozatkész munkáját, a tömegek munkaversenyét.

1949-ben felvetődött – a szocialista építés ütemének gyorsításával összefüggésben – a magánszektor további államosítása. A decemberi államosítási rendelet a legalább 10 munkást foglalkoztató üzemekre terjedt ki. De a helyi párt- és állami szervek a központi intézkedést igyekeztek úgyszólván mindenütt túlteljesíteni. Mégpedig „sztálini felajánlásban” felszámolták lényegében a kisipar és a kiskereskedelem jelentős részét is. Az államosítás végül is 1400 ipari vállalatot 20 000 munkással, 400 építőipari vállalatot 8000 munkással, 600 kis nyomdát 3000 munkással, 220 közlekedési vállalatot 2000 munkással és 80 vendéglátóipari üzemet mintegy 1400 alkalmazottal érintett. A nagyfokú türelmetlenség, ami az államosítások végrehajtása kapcsán megnyilvánult, egyfelől komoly zavarokat okozott a közellátásban, másfelől pedig súlyos riadalmat keltett a kisiparosok és a kiskereskedők körében. Mindazonáltal az ipar, a kereskedelem és a bankok kisajátításával lehetővé vált a hároméves tervvel meginduló tervgazdálkodás továbbfejlesztése.

Még 1948-ban, vagyis a hároméves terv időszakában megkezdődött az ötéves népgazdasági terv kidolgozása. A tervkészítés során azonban meg kellett küzdeni a tervezési munkában való járatlansággal, a tervgazdálkodás tapasztalatainak hiányával, a tervezési módszerek és eszközök kialakulatlanságával, a gazdaság irányítási rendszerének és intézményeinek kiépületlenségével, a hazai szocialista közgazdaságtan viszonylagos fejletlenségével stb. A terv első változata 1948 nyarán készült el. Abból indult ki, hogy az elmaradott gazdasági szerkezet megváltoztatása, az ipar súlyának növelése, a „rejtett” és nyílt munkanélküliség megszüntetése, a paraszti árutermelés és a lakosság növekvő közellátási igényei közötti feszültség feloldása érdekében a népgazdaságot új alapokra kell helyezni. Az ötéves tervben tükröződő iparosítási politika a korszerű iparszerkezet belső igényének és a világgazdaság fő fejlődési tendenciájának megfelelően, de nem utolsósorban az első szovjet ötéves terv példáját is követve, a nehézipar elsődleges fejlesztése mellett foglalt állást. S hogy a fejlett ipari államok viszonylatában mutatkozó gazdasági elmaradottság mielőbb megszüntethető legyen, indokolt volt az ipar fejlesztési tempóját a tőkés fejlődés üteménél lényegesen magasabbra tervezni. Ugyanakkor már ezekben a kezdeti elképzelésekben is észrevehető volt bizonyos egyoldalú nehézipar-központúság, ami főként a beruházások elosztása terén nyilvánult meg, részben a nehézipar-fejlesztés túlhajtásában, részben pedig a mezőgazdasági és a könnyűipari termelés elhanyagolásában. Ezzel együtt is azonban az első iparosítási elképzelések alapjában véve megfeleltek a népgazdaság szükségleteinek és lehetőségeinek. A belső igények széles körű kielégítésére irányuló törekvéseket fejezte ki egyébként az a tény is, hogy az ötéves tervhez szorosan kapcsolódott – és az első ötéves szakaszon annak részét képezte – a tízéves villamosítási és a tízéves öntözési program.

Az 1948. nyári tervcélkitűzéseket, s ezen belül az iparosítási elképzeléseket 1948. december és 1949. február között az MDP vezetősége felülvizsgálta. Mégpedig a Tájékoztató Iroda 1948. júniusi állásfoglalásának hatására, amely lényegében elvetette a szocializmusba való többféle átmenet lehetőségét. A terv átdolgozásának szempontjai között most már háttérbe szorult a gazdasági színvonal és szerkezet lehetőségeinek vizsgálata, s teljes egészében az első szovjet ötéves terv célkitűzései váltak mércévé, illetőleg kiindulóponttá. Ennek megfelelően lekerült a napirendről a tízéves villamosítási és öntözési program is. A terv átalakítását kísérő vitákban az egyoldalú nehézipar-fejlesztésre szűkített és erőltetett iparosítás álláspontja kerekedett felül. Ezzel összhangban olyan magasan állapították meg a nehézipar fejlesztésének mértékét, hogy az egyoldalú „ugrás” veszélyeit is magában hordozta. Ugyanakkor a tervkészítők – a „vas és acél országa” szemlélettől vezérelve – nem számoltak eléggé a korszerű nehézipar-szerkezet követelményeivel sem. A feszített ütemű iparosításhoz szükséges anyagi eszközök biztosítása érdekében – az eredetileg tervezett fogyasztási alap rovására – megemelték a felhalmozási hányadot és a beruházások mennyiségét. Az államosított ipar felhalmozása mellett, egyidejűleg számoltak a mezőgazdaság jövedelmének jelentős mértékű elvonásával is. A fentebbiek ellenére ez a tervprogram a gazdasági elmaradottság felszámolására irányuló feszített, de még a realitások határain belül mozgó célkitűzéseivel alapját képezhette volna az ország ipari bázisa kiszélesítésének.

A nemzetközi politika 1948-1949 fordulóján lejátszódó eseményei, mindenekelőtt a NATO létrehozása és más imperialista katonai tömbalakítási kísérletek állították előtérbe a honvédelem fokozottabb fejlesztését. Ez persze maga után vonta a márciusban elkészült terv főbb előirányzatainak az újabb módosítását. Különösen azok után, hogy a hadsereg gyorsított ütemű fejlesztési programja aránytalanul magas katonai igényekkel számolt. 1950-ben pl. a hadikiadások a nemzeti jövedelem közel 20%-át vonták el. Még Gerő Ernő sem helyeselte egyértelműen Farkas Mihály honvédelmi miniszter megalapozatlan követeléseit, attól tartott, hogy ez a hatalmas improduktív teher egyszerűen „kibillenti” az ország gazdasági és pénzügyi egyensúlyát. Ennek ellenére az eredetileg tervezett hadiipari kiadásokat építették be a tervbe, ami az 1949. évi nemzeti jövedelem felértékelésével (s ennek kapcsán az ötéves nemzeti jövedelem abszolút összegének magasabb szinten való megállapításával), részben pedig a lakosság fogyasztási alapjának a további csökkentésével történt.

Az 1949. decemberi törvényben, bár nem szorították háttérbe a túlméretezett hadseregfejlesztési célok az iparfejlesztés márciusban megfogalmazott célkitűzéseit, mégis megvalósításukat immár több tényező is bizonytalanná tette. Mindenekelőtt az, hogy a gazdasági élet irányítói, akik előzőleg nem számoltak súlyának megfelelően a helyreállítási időszak sajátosságaival, most kiterjesztették ezeket a bővítési periódusra is. Ezenkívül az sem erősítette a terv megalapozottságát, hogy a termelőberendezések kapacitásától, a technikai-technológiai adottságoktól szinte teljesen elszakítva vették számításba a dolgozók versenymozgalmában rejlő lehetőségeket. A legerősebb féket azonban – az iparosítási tervek végrehajtása szempontjából – kétségtelenül a folyamatosan felmerülő „tervezetten felüli” honvédelmi kiadások jelentették. Az újonnan jelentkező katonai igényekre az alapot ezúttal a Tájékoztató Iroda 1949. novemberi határozata szolgáltatta.

A jelentkező polgári és honvédelmi beruházások valójában már meghaladták a technikai kivitelezhetőség határait. Ezt a pártvezetőség maga is konstatálta, 1950 márciusában és júniusában mégis tovább feszítette az 1950-1951. évi terveket. Nagyon súlyos problémát jelentett, hogy a külkereskedelemben is hiányoztak az iparosítási terv realizálásának feltételei. Miután az ipar olyan ágainak fokozott fejlesztését erőltették, amelyekhez egyáltalán nem, vagy csak korlátozott mértékben voltak meg a belső feltételek, az amúgy is erősen külkereskedelemre utalt gazdaságban aránytalanul felduzzadt a termelés importanyagigénye. Az ugrásszerűen emelkedő alapanyag-behozatal biztosítása a külföldi piacon, az importszükséglet ellentételeinek előteremtése viszont itthon ütközött egyre nagyobb akadályokba. A külkereskedelmi nehézségek, a mind feszítettebb nehézipar-fejlesztési program teljesítése szükségszerűen a hazai szűkös nyersanyagbázis kiszélesítésére, a meglevő nyersanyagkészletek maximális hasznosítására kényszerítette a gazdasági kormányzatot.

Ezek az ellentmondások 1950 januárjától, az ötéves terv végrehajtásának megkezdésétől fokozódó mértékben álltak az útjában az 1949. márciusi iparfejlesztési célkitűzések megvalósításának. A „fordulat” e téren 1950 második felében, rendkívül feszült nemzetközi légkörben, a koreai háború kitörése után következett be, amikor a termelési és beruházási előirányzatok ugrásszerű változásai már egészében meghiúsulással fenyegették az iparosítási programot. A túlzottan az események hatása alá került pártvezetőség az ország háborús felkészítésére irányuló társadalmi, politikai és gazdasági tevékenységében a kapkodás, a zavar lett úrrá. Az MDP vezetői figyelmen kívül hagyták a gazdaság objektív törvényszerűségeit, a népgazdaság minden rendelkezésre álló erőforrását, a nemzeti jövedelemnek a lakosság minimálisra leszorított fogyasztási hányadán kívüli részét döntő mértékben – közvetlen vagy közvetett formában – védelmi, tehát improduktív célokra tervezték fordítani. Az ekkor fogant tervek és intézkedések már magukon viselték a hadigazdálkodás jegyeit, amelyek azután 1951-1953 folyamán váltak uralkodóvá.

A hadigazdálkodásra való áttérést az 1951 februárjában, az MDP II. kongresszusán bejelentett tervemelések jelezték, amelyek ténylegesen törést okoztak az iparosítás menetében. A tervmódosítás értelmében az ipari termelés értékét háromszorosára, a nehéziparét pedig négyszeresére kívánták emelni öt év alatt. Ezzel az 1949. decemberi országgyűlésen elfogadott ötéves ipari és nehézipari tervet tulajdonképpen már 1951-re teljesíteni akarták. Ennek érdekében 51 milliárdról 85 milliárd forintra növelték a beruházások összegét, ezen belül kétszeresére az iparét, míg a mezőgazdaság beruházási részesedése tovább csökkent. A minden mást háttérbe szorító honvédelmi célok korlátlan érvényre juttatása következtében szinte hihetetlen méreteket öltöttek a különböző ágazatok fejlesztési arányainak a torzulásai.

Az iparosítási program nagymérvű átalakítását a pártvezetők elvileg is igyekeztek „alátámasztani”, amikor azt bizonygatták, hogy az elmúlt négy-öt éves időszakra jellemző rendkívüli gyors ipari fejlődés „egyáltalán nincs hozzákötve az újjáépítés szakaszához”, hanem a magas fejlődési ütem a szocialista építés sajátosságaiból következik. Az ipari termelés előirányzatainak és a beruházások tervszámainak felemelése a valóságban a többi népgazdasági ág, elsősorban a mezőgazdaság fejlesztésének és a lakosság szükségletei közvetlen kielégítésének mértéktelen visszaszorítását feltételezte.

Az 1951. februári szélsőséges tervfeszítést – ha lehet még inkább, mint a korábbi tervemeléseket – az élőmunka határtalan kiaknázására, a dolgozók munkaintenzitásának korlátlan fokozására építették. Hiszen a szerény műszaki fejlesztés túlságosan is kevés volt ahhoz, hogy a termelékenység növekedése lépést tarthasson a „szárnyaló” gazdasági tervszámokkal. Az ötéves terv első munkafelajánlásai – az MDP KV 1950. januári határozata alapján – április 4-e tiszteletére születtek. Ezt követően a Csepel Vas- és Fémművek a diósgyőri dolgozókhoz intézett 1950. május 1-i versenyfelhívása váltott ki széles körű csatlakozást, amikor az éves terv teljesítése, az önköltség és a selejt csökkentése stb. volt az elérendő cél. A munkaverseny fokozására és kiszélesítésére irányuló erőfeszítések – a Hoffer-gyár kezdeményezésével – az MDP II. kongresszusának a tiszteletére szervezett munkafelajánlásokkal érték el tetőpontjukat. A kongresszus után a dolgozók – a felemelt terv teljesítéséért – hosszú lejáratú versenyszerződéseket kötöttek. 1952-ben már annyi országos versenykampány zajlott, hogy a szervezők jóformán nem is tudták számon tartani. A negyedéves és féléves tervek határidő előtti teljesítése érdekében munkafelajánlásokat tettek a dolgozók március 8-ra, április 4-re, május 1-re, a júliusi „10 napos koreai műszakra”, augusztus 20-ra, november 7-re, december 21-re stb. 1953 első felében ugyanez lényegében megismétlődött.

A munkaverseny káros kinövései, amelyek a hároméves terv utolsó hónapjaiban már erősen jelentkeztek, az MDP KV 1950. januári határozata nyomán, az ötéves terv idején általánossá váltak. A határozatnak a verseny kiszélesítésére vonatkozó előírásai úgy valósultak meg, hogy a szervezés teljesen adminisztratív útra terelődött, és a részvétel minden önkéntességet nélkülözött, formálissá vált. A versenyfeladatok elbírálásánál egyoldalúan a mennyiségi szempontok domináltak. A mennyiségi szemlélet sajátos megnyilvánulása volt a terv ún. globális teljesítése, ami legtöbbször anyagpazarlást jelentett, hiszen a vállalatra kirótt termelési tervet sokszor hatalmas tömegű eladhatatlan termék legyártásával „teljesítették”. Ily módon a termelés összértékének gyakori „túlteljesítése” a valóságban a legszélsőségesebb tervszerűtlenség forrása lett. A vállalatok ugyanis nem az előírt termékeket gyártották, hanem a legkönnyebben előállítható, esetleg leginkább anyagigényes cikkekből készítettek felesleges mennyiségeket. A népgazdaság tényleges szükségleteit szem elől tévesztő többtermelési mozgalomnak az erőltetése tehát az eladhatatlan árukészletek felhalmozódásához is vezetett.

A Sztahanov-mozgalom fejlesztésére irányuló törekvéseket egészében a személyi kultusz szelleme hatotta át. A normájukat, tervüket sokszorosan túlteljesítő sztahanovisták agyonreklámozott, hivalkodó középpontba állítása inkább taszított, mint vonzott. A munkatársak az ünnepeltekben nem a követésre méltó példát látták. Bántotta igazságérzetüket, hogy a verejtékes erőfeszítéseket együtt végezték, de a dicsőség már csak néhány „kiválasztott”-nak jutott osztályrészül. Homályba veszett a munkaversenyek legnagyobb varázsa, az 500-1000%-os tervteljesítések alapja, a közösségek önfeláldozó munkája, a munkáskollektívák összetartása. A párt és a kormány vezetői, bár szavakban elismerték az anyagi ösztönzés jelentőségét, gyakorlatilag azonban egyoldalúan a dolgozók öntudatára alapozták a versenyeket és a nagy tömegek anyagi érdekeit mellőzték.

A versenymozgalom folyamatossága megteremtette a „permanens” normarendezések feltételeit is, amelyek alkalmából a kiugróan magas teljesítményeket – szinte teljesen függetlenül a tárgyi és személyi feltételektől – azonnal „normásították”. Az 1950. júliusi normarendezéskor az áprilisi teljesítményt kellett volna alapul venni, de ténylegesen az 1949. decemberi „sztálini munkafelajánlások” magas termelési százalékaiból indultak ki. Ugyanakkor az 1952-es normarendezés során már központilag írták elő, hogy az új normák megállapítása „az üzem legkedvezőbb termelési lehetőségeinek és a lehetőségeknek megfelelő legkorszerűbb technológiának, valamint az élenjáró munkások tapasztalatainak felhasználásával” történjen. Valóban csak így – mindig a pillanatnyilag legmagasabb teljesítmények tömeges túlszárnyalására való kényszerítéssel – lehetett legalább szándékban megfelelni annak az irreális követelménynek, hogy az üzemek állandóan 200-300%-ra teljesítsék tervüket.

A teljesítmények fokozására felhasználták a legkülönfélébb politikai és morális eszközöket. Így szinte kizárólag a tervteljesítés százalékával mérték, hogy valaki jó kommunista-e vagy sem. A pártonkívüliek alkalmassága – a pártba való felvételre – ugyancsak a termelésben elért eredményeken dőlt el. Ha nehézségek támadtak a termelésben, a munkaversenyben, ezt is politikai szempontból minősítették és súlyos politikai értékítéletet mondtak az érintettekről. A vád ilyenkor legtöbbször úgy szólt, hogy a terveiket nem teljesítők az ellenség káros befolyása alá kerültek, esetenként mint ellenséget leplezték le őket. Az erkölcsi befolyásolást szolgálták a faliújságok és a rögtönzött műsorokat adó „csasztuska-brigádok” is, amelyek elmarasztalták a termelésben lemaradókat, dicsőítették az élenjárókat.

Általánosan elterjedt az adminisztratív eszközök alkalmazása is. Sőt olykor a hiányzókat bírósági úton vonták felelősségre. De nem voltak egyedi esetek a bírósági tárgyalást nélkülöző internálások sem. Az elharapódzó törvénysértésekre jellemző volt a túlóráztatás és a dolgozók gyakori berendelése vasárnapi munkára. Mindez együtt járt a parancsolgatás eluralkodásával, egyfajta „katonás szellem” meghonosodásával az üzemekben. Az előbbiek is kevésnek bizonyultak azonban a tervteljesítéshez a nyers- és alapanyag gyártásban, mindenekelőtt a szénbányászatban, ahol a legkiélezettebben jelentkeztek a megalapozatlan tervezésből fakadó feszültségek.

Már 1950 őszén válságos helyzet alakult ki a szénellátásban. Az ország rendkívül súlyos energiagondokkal küzdött, és a nehézségek fennakadással fenyegették a termelést. Az MDP KV és a kormány november 22-én – amellett, hogy a teljesíthetetlenség határáig emelte a szénbányászat tervszámait – határozatot hozott az előirányzatok feltételeinek a megteremtéséről is. Ezek között a gépesítésen, a munkaszervezésen, a takarékosság fokozásán és a munkaerő-átcsoportosításon túlmenően szerepet kaptak a bányászok munkakedvének a serkentését célzó különböző kedvezmények, anyagi és erkölcsi ösztönzők is. Ugyanakkor éles támadás indult a bányában dolgozó kétlaki munkások életformája ellen. A párt és a kormány vezetői úgy látták, hogy a kétlaki munkás – egy másik megélhetési forrás tudatában és idő hiányában – kevésbé törődik a bányamunkával, ezért nem folyik körükben kellő intenzitással a munkaverseny, s ezért sok a munkából való hiányzás, késés, korai távozás stb. A november 22-i határozat felszólította a falusi bányászokat, hogy – megfelelő megváltási ár ellenében – adják át az államnak, vagy adják bérbe kisebb-nagyobb földjeiket, továbbá szorgalmazta a kétlakiak bányásztelepeken való letelepítését. A kétlaki munkások ragaszkodtak csekély földterületükhöz, mert a család élelmiszergondjait nagyrészt megoldó kis gazdaság jól egészítette ki a nem túl magas üzemi keresetet. Ezért a legtöbb helyen akadozott a földfelajánlás, az erőszakoskodások pedig csak további ellenállást váltottak ki.

Az MDP KV és a kormány, hogy biztosítsa a rendkívüli szénigények kielégítésének munkaerő-feltételeit, munkaerő-toborzást rendelt el. De már 1950 második felétől, a nehézipar túlfeszített fejlesztésétől, az új ipari centrumok (Dunaújváros, Kazincbarcika stb.) építésének indulásától kezdve szükségszerűen jelentkezett az újabb és újabb munkaerő bevonásának az igénye. Az 1951. februári felemelt terv ipari programjának végrehajtásához 650 000 fő „új” munkaerőre volt szükség. A munkaerő-toborzás elsősorban a mezőgazdaságban dolgozók köréből történt. Az ipar felfokozott munkaerőigénye végül is a mezőgazdaságban idézett elő munkaerőhiányt. A nagy társadalmi mozgás részeként meggyorsult a nők munkába állítása is, különösen a Népgazdasági Tanács ezt szorgalmazó 1951. április 26-i határozata után. A nők a gazdasági élet minden területére beáramlottak. A növekvő megélhetési gondok még a nagy erőkifejtést kívánó munkák elvállalására is rákényszerítették őket. A munkaerő-toborzásra egészében a szervezetlenség volt a jellemző, de ilyen nagy tömegek fogadására, elszállásolására és étkeztetésére objektíve sem voltak meg a feltételek. Ezért az új munkásoknak csak kis része stabilizálódott. A nagyfokú feltöltődés, a gyakori vándorlás folytán a munkás-törzsgárdák erősen felhígultak oda nem való kétes elemekkel. Az állandósuló munkaerő-hullámzás – főleg a bányászatban és az építőiparban – kedvezőtlenül befolyásolta a termelés alakulását is. Az említett ágazatokban egyébként honvédeket és szabadságvesztésre ítélteket is alkalmaztak munkára.

Az ötéves terv legsúlyosabb ellentmondása, feszültsége abból származott, hogy a mind magasabb teljesítményekért folytatott állandó harcot nem követte az életkörülmények javulása. Sőt, az életszínvonal alakulásában visszaesés következett be, s így a termelési százalékok hajszolása értelmetlenné vált a dolgozók szemében. Az életszínvonal rovására végrehajtandó iparosítási elképzelések az ötéves terv első hónapjaira alapjában véve rendszerré formálódtak. A Rákosi Mátyás által megfogalmazott „spártai szellemű” életszínvonal-politika bevezetéseként 1949 októberében, az ötéves terv indulása előtt tervkölcsönjegyzési kampányt szerveztek. A tervkölcsön-agitáció és propaganda során az „áldozatvállalás” és ezzel egyetemben az áldozatvállalást meghonosító módszerek kerültek a középpontba. Így sikerült elérni, hogy az eredetileg tervezettől is lényegesen (mintegy 50%-kal) több kölcsönt jegyeztettek a dolgozókkal.

1950 tavaszán zavarok jelentkeztek a közellátásban. Az MDP KV 1950. május 31-i ülésén a közellátási problémákért az ellenségre és a fogyasztókra hárították a felelősséget. Az ellenség tömeges bér- és normacsalásai következtében túl gyorsan emelkedtek a bérek – hangoztatta Gerő Ernő – és a megnövekedett vásárlóerőt nem sikerült a hiánycikkekből (hús, vaj, tojás stb.) kielégíteni. Ettől kezdve – az állandósuló áruellátási problémákért – a pártszervek mindig a meghatározatlan ellenséget állították bűnbaknak, és mozgósítottak az önmegtartóztatás „spártai szellemé”-nek propagálására, az „ellenség közellátást megzavaró mesterkedéseinek” leleplezésére. Még ugyanabban az évben áremelésekkel, majd normarendezésekkel kívánták a „fölös” vásárlóerőt elvonni. A mezőgazdasági kivitel felfutása, a könnyűipari termékekkel való ellátottság visszaesése azonban olyan gyors volt, hogy a vásárlóerő csökkenése – a korlátozó rendszabályok ellenére sem – tarthatott lépést vele. Az üzletek és pékségek előtt órákon át hosszú sorok várták a kenyeret, illetőleg a lisztet és a cukrot, de legtöbbször csak a sor elején állóknak jutott. Az év végére a lakosság árualapja úgy összeszűkült, hogy már csak adminisztratív úton lehetett többé-kevésbé biztosítani az alapvető fogyasztási cikkekből a szükségletek kielégítését. 1951 elejétől azután bevezették a jegyrendszert több élelmiszerre és iparcikkre. A súlyos áruellátási nehézségek folytán a lakosság életszínvonalának növekedése már 1950-ben megállt, illetőleg a munkások és alkalmazottak reálbére alig (1,3%-kal, a minőségromlást is figyelembe véve pedig csak 0,5%-kal) haladta túl az 1949. évi szintet.

Decemberben azonban már megszüntették az év elején bevezetett jegyrendszert, mert – ahogy Rákosi Mátyás fogalmazott a KV 1951. november 30-i ülésén – „tipikus háborús rendszabály” és „helytelen irányba sodorna bennünket”. A jegyrendszer eltörlése azonban semmit sem oldott meg, sőt bizonyos fokig súlyosbította a közellátási helyzetet. Hiába vezették be a mezőgazdasági termékek és termények szabad forgalmát, az árumennyiség az 1952. évi rossz termés következtében is tovább csökkent. 1952 folyamán és 1953 első hónapjaiban igen komoly élelmiszerhiány mutatkozott, főleg a városokban és az ipari településeken. Ezért – és a „jogtalan vásárlások” megakadályozása érdekében – ismét korlátozni kellett az élelmiszer-forgalmat. Ennek megfelelően maximálták a fejenként eladható árumennyiséget: lisztből 5 kg-ot, zsírból 1 kg-ot, burgonyából 5-10 kg-ot lehetett kiadni esetenként egy személynek. Emellett 1952 januárjától áremelések útján is megpróbálták egyensúlyba hozni az elégtelen árualapot az amúgy is igen szűk vásárlóerővel. Az árak emelését összekötötték a keresetek növelésével, hogy az árváltoztatások „élét” valamelyest tompítsák. De ténylegesen amíg az átlagbérindex 1952-ben 58,2%-kal, addig a fogyasztói árindex 87 %-kal emelkedett 1949-hez képest. Ily módon a korlátozások megszüntetése ellenére is a dolgozók még nehezebben éltek, egyes rétegek alig jutottak élelmiszerhez, ruházati és iparcikkekhez. A munkások és alkalmazottak egy keresőre jutó reálbére 1951-ben 10,3 (a minőségromlást is figyelembe véve 12,1), 1952-ben pedig 17,7, illetőleg 20,3%-kal volt alacsonyabb, mint 1949-ben. Az életszínvonal 1952. évi mélypontjának kialakulásában kétségtelenül az aszályos mezőgazdasági év játszott elsősorban szerepet, de hozzájárult az újabb vásárlóerő-elvonást célzó normarendezés, valamint az évről évre növekvő előirányzatú békekölcsönjegyzés is. 1952 folyamán és 1953 első felében nem egy városi munkáscsalád ismerte meg újra a nélkülözést.

Az életszínvonal alakulásának fenti tendenciája következtében az ötéves terv legfontosabb társadalompolitikai céljának realizálásában, az elmaradott életviszonyok történelmi örökségének felszámolásában nem sikerült ténylegesen előbbre jutni. Miután a rendelkezésre álló erőforrásokat túlzottan lekötötte az ipar, pontosabban a nehézipar fejlesztése, viszonylag kevés lehetőség nyílott az életkörülmények javítására, a közellátási, szociális és kulturális szükségletek kielégítetlenségéből fakadó nagyfokú társadalmi feszültség feloldására. A mezőgazdaság elavult technikai szinten ragadása, a könnyű- és élelmiszeripar, a szolgáltatás, az infrastruktúra fejlesztésének teljes elhanyagolása folytán ez a belső ellentmondás továbbra is, sőt a megváltozott társadalmi viszonyok közepette talán még hatványozottabb mértékben, feszítő ereje maradt a magyar társadalomnak.

A történelem által felvetett feladatok sorában nem sikerült a követelményeknek megfelelő módon megoldani a véderő megerősítését sem. Sőt az ország teherbíró képességét meghaladó és a gazdasági fejlődésre bénítólag ható honvédelem-fejlesztés erőltetése, az életszínvonal említett ellentmondásainak a kiélezésével gyengítette, megingatta a dolgozó emberekben a párt és a kormány iránti bizalmat, ami háború esetén a legdöntőbb erőtényezőnek, a tömegbázisnak az összeomlását idézhette volna elő.

A gazdaságfejlesztés koncepciójának súlyos hibái, s az ennek nyomán 1952-1953-tól felszínre törő ellentétek és zavarok ellenére a magyar gazdaság – bár nem valósult meg a szocialista iparosítás 1949 elején megfogalmazott programja – mégis jelentős lépést tett előre a történelmi elmaradottság felszámolása útján. Az ipar rendkívül gyors ütemben fejlődött, termelése 1950 és 1954 között csaknem megkétszereződött. Ez mindenekelőtt a két világháború közötti időszakhoz képest jelentett lényeges változást. Az iparfejlődés évi üteme, a felszabadulás előtti negyedszázad 1,5%-ával szemben, a tervperiódus első négy évében 20% körül mozgott. A magas fejlődési tempó – előnyei mellett magában hordozva korlátait is – messze felülmúlta a fejlett tőkésországok iparosodási ütemét.

Nagymértékben megnövekedett az ipar népgazdaságon belüli súlya: amíg 1949-ben az ipar a nemzeti jövedelem 41,9 %-át termelte, addig 1954-ben már 53,8%-át. (Figyelemre méltó ez az arányeltolódás még akkor is, ha tudjuk, hogy a mezőgazdasági termelés visszamaradása – 1950 és 1954 között még 6%-al alatta volt az 1934-1938. évi átlagnak – nem kis mértékben hozzájárult az ipari részesedés ilyen nagyfokú emelkedéséhez.) Az iparosodottság fokának jelentős növekedését bizonyítja a foglalkoztatottak számarányának alakulása is: 1949-ben az ipar a kereső népességnek 19,4%-át, 1954-ben pedig már a 24,5 %-át foglalkoztatta. A lakosság foglalkozási megoszlása és a nemzeti jövedelem termelése terén végbement változások jelzik az ország gazdasági szerkezetében meginduló átalakulást, mutatják azt az utat, melyet az elmaradott agrárszerkezet ipari-agrár jellegűvé fejlesztésében rövid idő alatt sikerült elérni. De az ipar szerkezetében megnyilvánuló fejletlenség leküzdésében szintén jelentkeztek az első eredmények, a nehézipar, pontosabban a bányászat és a kohászat gyors ütemű fejlesztése következtében.

Az ugrásszerű iparosodás alapját az extenzív fejlesztés lehetőségeinek maximális kiaknázása, azaz a hatalmas beruházási tevékenység, illetve az ennek során létrejövő új ipari kapacitásbázis, valamint a jelentékeny számú tényleges munkanélküliek és a nagyarányú rejtett agrármunkaerő-fölösleg munkába állása képezte. 1949-1953 között a felhalmozás volumene átlagosan több mint kétszer olyan gyorsan nőtt, mint a nemzeti jövedelem. Ennek folytán az első ötéves tervben a nemzeti jövedelem 35 %-a került beruházásra. Ez történelmi horderejű fordulatra utal, hiszen – a túlfeszítés negatív vonásai ellenére – a hagyományosan alacsony felhalmozási-beruházási múltat sikerült felszámolni, és a háború előtti beruházási rátának (évi 5-6%) hat-hétszeresét sikerült elérni. Mint ahogy a XX. század eleji Magyarország 15-20%-os ipari beruházási hányadához képest az is kétségtelen eredmény, hogy a tényleges beruházások 48 %-át az iparba fektették, jóllehet ez a mezőgazdaság és az infrastruktúra fejlesztésének elhanyagolásával járt. Öt év alatt 65 új ipari nagyüzem létesült és 84 nagyobb arányú üzembővítés és újjáalakítás került végrehajtásra. Emellett az ország jóformán valamennyi gyárában, üzemében volt kisebb-nagyobb beruházás, bővítés és korszerűsítés. Az ötéves terv idején épült és lépett a működő kohászati üzemek sorába a Dunai Vasmű első részlege. Ekkor rakták le olyan új, szocialista városok alapköveit, mint Dunaújváros, Komló, Kazincbarcika, Oroszlány és Várpalota. Gyárak és üzemek létesültek olyan, azelőtt iparilag elmaradott helyeken, mint Békéscsaba, Kiskunfélegyháza, Debrecen, Gyöngyös, Szolnok, Jászberény, Hódmezővásárhely, Zalaegerszeg, Nyíregyháza, Gödöllő, Veszprém, Szeged, Kaposvár, Sarkad, Mezőkeresztes stb.

Az extenzív gazdaságfejlesztés persze nem lehetett tekintettel a gazdaságosság, a korszerű műszaki szint és a technológiai minőség követelményeire. Ellene hatott ennek a feszített ütemű fejlesztés és az önellátás megvalósítási törekvése, amely a mennyiségi növekedést ítélte a legfontosabbnak, és amely nem volt tekintettel a költségtényezőkre.

A gazdasági növekedés másik jelentős forrását az új munkaerő tömeges alkalmazása jelentette a mezőgazdaságon kívüli ágazatokban. Az iparosítás első fázisában mintegy 400 000 fővel gyarapodott az ipari keresők száma, s a munkáslétszám 50 %-kal bővült. A munkanélküliség már 1949-1950 során megszűnt, ezzel párhuzamosan megkezdődött a korábban nem dolgozó eltartottak (elsősorban a nők) tömeges munkába vonása (100 keresőre 1949-ben még 134, 1954-ben már csak 118 fő jutott), és megindult a mezőgazdasági foglalkoztatottak egy részének az iparba való átáramlása. A mezőgazdaságban dolgozók arányszáma öt év alatt 54,5%-ról 43%-ra süllyedt. A magyar társadalmat több évtizeden át feszítő munkanélküliséget, a lakosság foglalkoztatását a szocialista tervgazdálkodás tehát pár év alatt radikálisan megoldotta.

E kétségtelenül pozitív társadalmi-gazdasági folyamatok, a jelentős növekedési ütem, a lényeges szerkezeti átalakulás mégsem vezettek a gazdaságnak az áldozatokkal arányban álló megerősödéséhez. Megakadályozták ezt azok a káros hatások, amelyek a nem ipari területek (mezőgazdaság, infrastruktúra, szolgáltatások) rovására végrehajtott fejlesztésből származtak, meggátolta továbbá az a kedvezőtlen termelékenységi-gazdaságossági szint, amely az iparfejlesztés korszerűtlen irányából, az alacsony műszaki színvonalból eredt. Az élesen aránytalan gazdaságfejlesztés, a „történelmi ugrás” kísérlete erőteljesen kiélezte nemcsak a gazdaság, de a magyar társadalom belső ellentmondásait is.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .