A függetlenségi fronton belüli küzdelmek

A függetlenségi fronton belüli küzdelmek
(Idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)

A függetlenségi fronton belüli küzdelmek
1945-1946 fordulóján és az 1946. évi
tavaszi baloldali tömegmozgalmak hatása
a koalíció politikájára. A pénzügyi stabilizáció

A Tildy-kormány
megalakulása és politikája

Az új kormány megalakítására irányuló pártközi tárgyalások már a választások napján megkezdődtek. Hivatalosan ugyan az MNFF egyetlen pártja sem vonta kétségbe a koalíciós kormányzás további fenntartásának szükségességét, de különösen az FKGP jobbszárnyán és centrumában többen is szóvá tették egy „tiszta” kisgazdapárti kormány megalakítását. Tildy Zoltán egyértelmű kiállása a koalíció mellett és – az őt ebben a kérdésben támogató – Nagy Ferenc állásfoglalása után azonban a kisgazdapárti kormány ügye lekerült a napirendről. Ezzel egyidejűleg lényegében az is tisztázódott, hogy ne Nagy Ferenc, hanem a baloldali pártok bizalmát is inkább élvező Tildy Zoltán legyen a miniszterelnök.

A Tildy-kormány – a pártok részesedésével és a személyi kombinációkkal kapcsolatos pártközi viták elhúzódása miatt – csak 1945. november 15-én alakult meg. A 14 tárcát a kisgazdapárt és a három baloldali párt egymás között „megfelezte”. Mégpedig oly módon, hogy az FKGP kapta a Földművelésügyi, Honvédelmi, Közellátásügyi, Tájékoztatásügyi, Újjáépítési, valamint a Külügy- és Pénzügyminisztériumot, az MKP a Közlekedési, Népjóléti és Belügyminisztériumot, az SZDP az Igazságügy-, az Iparügyi, a Kereskedelmi és Szövetkezetügyi Minisztériumot, s végül az NPP a Vallás- és Köz- oktatásügyi Minisztériumot. Rákosi Mátyás, Szakasits Árpád és Dobi István államminiszterként kerültek a kormányba, majd az előbbi két politikus nem sokkal később miniszterelnök-helyettes lett. A kisgazdapártnak jutott tárcák közül csupán a földművelésügyit töltötte be ismertebb politikus, Kovács Béla személyében. Ugyanakkor Nagy Ferenc, a párt elnöke, kimaradt a kabinetből. A parasztpárt, nem lévén a vezetői között katolikus vallású, az irodalomtudós Keresztúry Dezsőt jelölte a VKM élére. A kommunista miniszterek közül Gerő Ernő és Molnár Erik megőrizte korábbi tárcáját, Nagy Imre viszont a földművelésügyit a belügyivel cserélte fel. Ebben azonban döntően az játszott közre, hogy ő a kisgazdapárt számára elfogadhatóbbnak tűnt, mint az energikusabb és jobb szervező hírében álló Rajk László, akit a kommunista párt eredetileg javasolt. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány „pártonkívüli” miniszterei tehát valamennyien kimaradtak a kormányból.

Sajátos módon a Tildy-kormány megalakulásának külföldi visszhangja jóval kedvezőbb volt a hazaiénál. Kisgazdapárti körökben egyébként amiatt elégedetlenkedtek, hogy nem sikerült a Belügyminisztériumot megszerezniük, sőt többen kifejezetten Tildyt tették felelőssé a belügyi tárca „elvesztéséért”. Az előbb említettekkel összhangban több állam (USA, Anglia, Jugoszlávia, Svédország, Törökország stb.) kormánya helyezte kilátásba a Tildy-kormány elismerését, de ezt az ígéretet 1945-ben egyedül az USA váltotta be. Ugyanakkor a Szovjetunió – még a nemzetgyűlési választások előtt, azok eredményétől függetlenül – október 15-én elsőként vette fel a diplomáciai kapcsolatot Magyarországgal.

A Tildy-kormány programja, legalábbis főbb vonásaiban, még a nemzetgyűlési választásokat megelőző pártközi tanácskozásokon kialakult. A kommunista párt a kormány programjába mindenekelőtt gazdasági és gazdaság-politikai követeléseket kívánt felvétetni, és a kormányon belül is azok következetes megvalósításáért szándékozott síkraszállni. Első helyen állott a dolgozók, s ezen belül a bányászok, a vasutasok és a nagyipari munkásság élelemmel és iparcikkekkel való ellátása. Majd ezt követte az értékálló pénz megteremtésének a követelése, az állami jövedelmek fokozásával és az állami kiadások lényeges csökkentésével, valamint a gazdagok erőteljes megadóztatásával. Fontos helyet foglalt el az MKP követelései sorában a földreform befejezése, valamint a bányák és az erőművek államosítása. Ugyanakkor a párt sürgette a reakció elleni harc fokozását és az államgépezet megtisztítását is a „leigazolt” jobboldali, fasiszta elemektől. November végén a kisgazdapárt – saját programja nem lévén – nagyrészt elfogadta, legalábbis formálisan, az MKP kormányprogram-javaslatait, amelyeket az SZDP és az NPP is támogattak. Az együttműködés látszata így biztosítva volt, a közös gyakorlati tevékenység, a program valóra váltása azonban már sokkal kevésbé. A politikai élet felszínén mutatkozó egység ugyanis mély és súlyos ellentéteket takart, s azok felszínre kerülése csak az alkalmon múlott. Ily módon a koalíciós kormány úgyszólván minden lépése egyúttal az egység megmaradásának és fenntartásának is a próbaköve volt.

A kisgazdapárt támogatását élvező tőkés körök aggodalommal vegyes ellenállással fogadták a kommunista párt, illetőleg most már a kormány gazdaság-politikai célkitűzéseit. Ez jutott kifejezésre abban is, hogy a kisgazdapárti vezetők tudomásul vették ugyan a szénbányák államosításának tervét, de a további államosításokat élesen ellenezték. A kötött gazdálkodás bevezetése elől viszont nem zárkóztak el, maguk is kívánatosnak tartották azt. A kisgazdapárt kötött gazdálkodási elképzelései persze nem a tőke gazdasági hadállásainak gyengítésére, hanem annak erősítésére irányultak. Ilyen érdekeket képviselt a kisgazdapárt természetesen az államhatalomban is.

A kommunista párt gazdaságpolitikájának kidolgozásával párhuzamosan, különösen a választások után, olyan külön állami szerv létrehozására törekedett, amely megfelelő hatáskörrel rendelkezik a kötött gazdálkodás bevezetése és a tőke korlátozása szempontjából. Az MKP ezt a szerepet a december közepén létrejött Gazdasági Főtanácsnak szánta. Ez a szerv nemcsak az Újjáépítési Minisztériumot és az Országos Gazdasági Tanácsot szorította perifériára, hanem az ahhoz fűzött kisgazdapárti s részben szociáldemokrata hegemonikus törekvéseket is. Emellett valóban kiemelkedő szerepet játszott a kötött gazdálkodás megvalósítása, majd a sorsdöntő „széncsata” sikeres megvívása, illetőleg a legnagyobb nehézipari üzemek állami kezelésbe vétele tekintetében. A Gazdasági Főtanácsnak azonban végső fokon a „formális” és „tényleges” hatalom birtoklása szempontjából is komoly jelentősége volt. Hiszen a kisgazdapártnak a törvényhozásban meglevő abszolút többsége ellenére a végrehajtó hatalomban valójában meg kellett elégednie a „kisebbség” szerepével.

Kisgazdapárti törekvések
az államhatalmi pozíciók
„arányosításra”
és kísérletek a földreform
jobboldali felülvizsgálatára

A kisgazdapárt az „arányosításért” folytatott harcával a törvényhozásban megszerzett többségéhez, illetőleg többségével a végrehajtó hatalomban – mindenekelőtt a rendőrségnél és a közigazgatásban – is megfelelő pozíciókhoz akart jutni, s így végső fokon fordulatot szeretett volna elérni a maga s ezen keresztül objektíve és részben szubjektíve is az egész jobboldal javára. Ez a jobboldal azonban meglehetősen sokszínű volt, így az „arányosításért” folytatott küzdelem sem korlátozódott egyszerűen a kisgazdapárti hatalmi pozíciók gyarapítására, hanem nyitánya lett egy általános kommunista- és baloldalellenes hullámnak, „rohamnak”, és kiterjedt a társadalmi és politikai élet minden területére. Az „arányosítási” akció ilyen jellege azonban csak részben felelt meg a kisgazdapárti vezetők, elsősorban Nagy Ferenc és csoportja elképzeléseinek. Hiszen a szélsőségesen jobboldali megnyilvánulások kompromittálták elképzeléseiket, lehetetlenné tették gyakorlatilag a polgári jobboldaltól való, még formális elhatárolódásukat is. S ez annál nyilvánvalóbban mutatkozott meg, minél nagyobb erőfeszítéseket tettek az „arányosítások” megvalósítása érdekében. A helyzetet tovább bonyolította az a körülmény, hogy az „arányosítást” célzó akciók körén túllépő jobboldali „roham” célpontjává vált a földreform is, a népi demokratikus rendszer eddigi kétségtelenül legnagyobb vívmánya.

A földreform jobboldali felülvizsgálatára irányuló törekvések már a nemzetgyűlési választások előtt nyíltan jelentkeztek. A földek visszaszerzésére indított akciók fő formái a földbirtokrendező szervekhez és bíróságokhoz benyújtott fellebbezések voltak, de esetenként az is előfordult, hogy a régi birtokosok kényszert alkalmaztak és erőszakkal űzték el földjeikről az újgazdákat. Ugyanakkor a földreform végrehajtása körüli bizonytalanságra utalt az a tény is, hogy 1946. január elejéig a megyei földbirtokrendező tanácsok mindössze 1700 községben, vagyis az ország lakott településeinek mintegy felében hagyták csak jóvá a földigénylő bizottságok döntéseit.

A földreform végrehajtása körüli viták azonban nem egyszerűen a régi nagybirtokosok és a parasztság ellentétének formájában jelentkeztek, hanem sok helyen a parasztság különböző rétegeinek egymás elleni küzdelmében. A rendelet végrehajtása során ugyanis a földigénylők több helyen a gazdagparasztok mentesített földjeibe is „belehasítottak”. Az 1945 nyarán meginduló telepítések az ún. sváb földekre tovább növelték falun a parasztság különböző rétegei közti ellentéteket, sőt a szociális ellentétek így már nemzetiségi színezetet is kaptak. A közös és ellentétes érdekek 1945-1946 fordulóján gyakran összefonódtak a magyar faluban, s olykor a valóságos érdekek torzulva jelentkeztek a parasztság különböző rétegeinek a tudatában. A sokrétű és összetett problémák „gerincét” azonban mindenesetre a földosztás jelentette a valóságban is, az emberek tudatában is.

A kisgazdapárt kezdettől fogva a földreform végrehajtását sérelmezők oldalára állt. Az FKGP ilyen magatartása részben azzal függött össze, hogy a „sérelmezők” többségükben a párt tagjai vagy hívei voltak. A kisgazdapárt szerepét ebben a kérdésben az is növelte, hogy a földművelésügyi tárca élén Kovács Béla, a párt főtitkára állt. Kovács Béla – miközben a Földművelésügyi Minisztériumban és intézményeiben igyekezett gyengíteni a kommunista párt pozícióit – elvetette Donáth Ferenc államtitkárnak a földreform gyors befejezését célzó rendelettervezetét és a kisgazdapárti Kerék Mihályt bízta meg az új tervezet kidolgozásával. A Kerék-féle tervezet azt irányozta elő, hogy minden 1000 kat. holdon aluli úri birtokosnak 100 holdat hagyjanak meg, illetőleg ennyit kell visszaadni. Még olyan esetekben is szükségesnek tartotta a családról való „gondoskodást”, ha a tulajdonos népellenességét jogerősen megállapították. A tervezetnek az újgazdák szempontjából az volt a legsúlyosabb kitétele, hogy amíg jogerős határozat nincs, addig a földigénylő a kiosztott ingatlant csak mint „haszonbérlő” művelheti. A tervezet tehát a jogvédelem címén valójában a jogbizonytalanságot kívánta előidézni az újonnan földhöz juttatott százezrekben, azzal a céllal, hogy a paraszti elbizonytalanodás légkörében lehessen végrehajtani a földreform jobboldali jellegű felülvizsgálatát.

A kommunista párt a nemzetgyűlési választások után igen határozottan felvetette az újgazdák alapvető érdekeinek a megvédését. Ezzel összefüggésben szállt síkra a telekkönyvezési munkálatok meggyorsításáért és mielőbbi befejezéséért. A kommunista pártot e kérdésben egyedül a parasztpárt támogatta kezdettől fogva. A baloldal összefogását az a körülmény hátráltatta, hogy a Szociáldemokrata Párt hosszú ideig nem tudta kiheverni a nemzetgyűlési választásokon való várakozás alatti szereplését és a belügyi tárca „elvesztését”. A kudarc miatt a párt jobboldala a kommunistákkal együttműködő baloldali vezetőket hibáztatta. 1946 elején, az üzemi bizottsági választások alkalmával, a két munkáspárt együttműködése újabb erőpróba előtt állt. A kommunista párt közös listával és paritásos alapon kívánta az üb-választásokat lebonyolítani. Ezzel szemben a jobboldali szociáldemokraták ezúttal is a külön lista mellett kardoskodtak. Sőt, Peyer Károly ebben a kérdésben odáig ment el, hogy nyíltan meghirdette az SZDP „új” orientációjának szükségességét, konkrétan a kommunista párttól való elhatárolódást és a kisgazdapárti centrumhoz való közeledést, illetőleg a vele való összefogást. S amikor január második felében Peyer már egyenesen a Szociáldemokrata Párt kettészakítására vette az irányt, a baloldali vezetők megelégedtek a hajdani főtitkárnak – a pártból történő kizárása helyett – a politikai életből való „kivonásával”.

A köztársaság megteremtése
és a Nagy Ferenc-kormány
megalakulása

A köztársasági államforma megteremtésének időszerűségét a Szociáldemokrata Párt vetette fel elsőként a koalíciós pártok közül, közvetlenül a nemzetgyűlési választások után. Ezt a véleményét megismételte a Tildy-kormány programjának parlamenti vitája során. Az SZDP javaslatát a kommunista párt elvileg azonnal a magáévá tette, de az időpontot illetően egyelőre nem nyilatkozott. Hasonlóan kedvező visszhangra talált a köztársaság gondolata a koalíción kívüli Magyar Radikális Párt és a Polgári Demokrata Párt körében is. 1945 végén és 1946 elején, a Veres Péter vezetése alatt álló Nemzeti Parasztpárt hivatalos megnyilatkozását követően, Dobi István és Tildy Zoltán is állást foglalt „egyénileg” a köztársasági államforma mellett. Végül, hosszas aggályoskodások és párton belüli viták után, a kisgazdapárti centrum, illetőleg Nagy Ferenc is tudomásul vette a köztársaság megteremtésének napirendre tűzését. Mindez azt jelentette, hogy a legitimista körök – élükön Mindszenty hercegprímással – gyakorlatilag már akkor elszigetelődtek, mielőtt még a nemzetgyűlés véglegesen döntött volna az államforma kérdésében.

A köztársasági törvényjavaslat kidolgozásával párhuzamosan a pártok figyelme egyre inkább a lehetséges elnökjelölt személyére összpontosult. A koalíciós pártok közül különösen a Szociáldemokrata Párt és a többségi kisgazdapárt vezetőit foglalkoztatta legtöbbet ez a kérdés. A Szociáldemokrata Pártban sokan támogatták Károlyi Mihály jelölését, és hozzájuk csatlakozott a Magyar Radikális Párt is. Károlyi jelölésének azonban nem volt realitása, mivel a kisgazdapárt a baloldali szociáldemokratákhoz és a kommunistákhoz politikailag akkor már közelebb álló politikust nem fogadta volna el. A kisgazdapárt, amely a köztársaság kikiáltását is csak nehezen vette tudomásul, mindenképpen saját jelöltjét kívánta köztársasági elnöknek. A párton belül gyakorlatilag két politikusnak volt komoly esélye a köztársasági elnökségre: Tildy Zoltánnak és Nagy Ferencnek. Az utóbbi esélyeit növelni látszott, hogy a pártban valójában ő rendelkezett többséggel, s a jobboldali körök is – beleértve Mindszentyt és az egész katolikus klérust – őt támogatták. Ugyanakkor mind a baloldali pártok, mind a szövetséges nagyhatalmak szempontjából Tildy Zoltán mutatkozott posszibilisebb jelöltnek. Ilyen körülmények között Nagy Ferencnek is tudomásul kellett vennie Tildy jelölését. Sőt, különböző okokból ennél többre is vállalkozott, a képviselői értekezleten ugyanis maga javasolta Tildy Zoltánt a kisgazdapárt köztársasági elnökjelöltjének.

A nemzetgyűlés közjogi és alkotmányjogi bizottsága január 28-án tárgyalta meg a köztársasági törvényjavaslatot, majd a következő napon a parlamentben Sulyok Dezső terjesztette elő a bizottság jelentését. Egyetlen képviselő, a „pártonkívüli” Slachta Margit vállalkozott arra, hogy a nemzetgyűlésben a királyságot nyíltan védelmébe vegye. Slachta legitimista tüntetés számba menő felszólalása után a nemzetgyűlés a törvényjavaslatot elfogadta. Január 31-én a nemzetgyűlés elnöke a Magyarország államformájáról szóló törvényt mint az 1946: 1. törvénycikket „kihirdetettnek” nyilvánította, és 1946. február 1-én a nemzetgyűlés Tildy Zoltánt közfelkiáltással megválasztotta a Magyar Köztársaság elnökének.

A köztársaság kikiáltása a baloldali erők jobboldal elleni küzdelmének, s egyben a népi demokratikus államiság kiépítésének is kiemelkedő állomása volt. A legitimizmus magyarországi hívei súlyos vereséget szenvedtek, és ebben a kérdésben teljesen elszigetelődtek. A köztársaság megteremtésében megnyilvánult egység kétségtelenül kedvező hatással volt a baloldal összefogására. A saját erejükbe vetett hitet növelte azokban a munkás-paraszt tömegekben is, amelyek az országban jelentkezett jobboldali „rohamot” már nem sokáig szemlélhették tétlenül életbevágó érdekeik súlyos veszélyeztetése nélkül.

A nemzetgyűlés politikai bizottsága 1946. február 4-én döntött az új miniszterelnök személyét illetően. Erre a tisztségre Nagy Ferencet jelölte. Kinevezésével, a kormánypolitika folytonosságának látszólag zökkenőmentes biztosítása ellenére, a koalíción belüli együttműködés lehetőségei és feltételei még a korábbinál is problematikusabbakká váltak.

Nagy Ferenc nemzetgyűlési programbeszédében a gazdasági problémák megoldását, s köztük is elsősorban a pénzromlás, az infláció megszüntetését jelölte meg a legbonyolultabb feladatnak. A gazdasági helyzet konszolidálásával összefüggésben állást foglalt a közigazgatás „leépítése” mellett is. Az újjáépítés konkrét feladatairól szólva utalt arra, hogy a kormány egyfelől a függetlenségi front államosítási programjának elvi álláspontján áll, másfelől a gazdasági és pénzügyi problémák megoldása érdekében „összefüggő és egységes” tervet szándékozik kidolgozni. A mezőgazdasággal és a parasztság gondjaival kapcsolatosan, a földreform befejezését is beleértve, ugyanakkor a Tildy-kormány korábbi álláspontjára helyezkedett. A vitában a kommunista párt a földreform ellen megindult támadásoknak a kormány részéről történő erélyes visszautasítását sürgette, valamint gyakorlati rendszabályokat, megfelelő intézkedéseket követelt az újbirtokosok védelmére. A baloldali pártok a földreform vívmányainak megvédése mellett a közigazgatás megtisztításának az ügyében is egységesen léptek fel. A három baloldali pártban igen erőteljes visszhangot váltott ki a „katolikus hívők” február 10-i budapesti köztársaságellenes tüntetése, amelynek nyitányát Mindszenty József kifejezetten jobboldali hangvételű templomi beszéde jelentette.

A kialakult helyzetben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy kormányzati úton, vagyis „felülről”, egymagában nem lehet a kormányprogram végrehajtását biztosítani, még kevésbé a kibontakozott jobboldali „rohamot” visszaszorítani. Döntően a kiosztott földek megvédését célzó vidéki, paraszti megmozdulások és a rendkívül súlyos gazdasági helyzet, valamint a legkülönbözőbb formában jelentkező jobboldali politikai törekvések miatt elégedetlen munkásság egyre szélesedő és határozottabb tömegtiltakozásai pedig már szinte követelték is a dolgozók tömegerejének igénybevételét a baloldal részéről. A kormányra „alulról” gyakorolt nyomás módszerének és eszközének alkalmazását a kommunista párt szempontjából megkönnyítette az a körülmény is, hogy a budapesti és a megyei, majd az azokat követő járási és városi pártkonferenciák mintegy előkészítették a párt alsóbb szerveit, helyi szervezeteit a tömegmozgalom irányítására és vezetésére. De a mind gyakoribbá váló tömegmegmozdulások maguk is sürgették a kommunista párt s általában a baloldali pártok mielőbbi állásfoglalását.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .