Az újjáépítés programja

Az újjáépítés programja
(Idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)

A népi demokratikus államhatalom megteremtése, első demokratikus intézkedéseinek végrehajtása, mindenekelőtt a földreform megvalósítása után az ország gazdasági helyreállítása, pontosabban újjáépítése volt a legfőbb feladat.

Magyarország a második világháborúban igen nagy veszteségeket szenvedett. Az 1944. március 19-i német megszállás után többé-kevésbé rendszeressé vált légitámadások, majd a szeptember végétől több mint fél éven át tartó frontharcok úgyszólván romhalmazzá változtatták az országot. Egyedül a főváros lakóházainak 3,8%-a teljesen elpusztult, további 23,1 %-a pedig súlyosan megrongálódott. A budapesti épületkárok 13 588 lakás teljes megsemmisülését, 18 775 lakás lakhatatlanná válását és közel 48 000 lakás részleges használhatatlanná válását jelentették. Szinte teljesen megbénult az ország közlekedése. A Duna és a Tisza hídjait a visszavonuló német fasiszták és nyilasok felrobbantották, de ilyen sorsra jutott a kisebb közúti hidak jelentős része is. A vasúti sínhálózat és a pályatestek közel 40%-át szintén szétrombolták, s több mint 100 nagyobb és 900 kisebb vasúti híd pusztult el. A vasút közel 70 000 járművéből 48 800-at hurcoltak nyugatra, az ország területén maradt mozdonyokat, személykocsikat és tehervagonokat pedig 43-60%-os károsodás érte. Az 50 személyhajóból 2, az 50 vontatóból viszont egyetlenegy sem maradt itthon sértetlen állapotban. A 252 uszályból álló parkból ugyancsak mindössze 4 darab volt használható állapotban. 3602 gyárat és üzemet, a vállalatok 90%-át érte kisebb-nagyobb károsodás. Az épületek és berendezések 50%-át, a hajtógépek 1/3-át, a munkagépek 75%-át pusztították el, illetőleg hurcolták ki az országból. Az egyes ágazatok közül a vas- és fémipar kapacitásvesztesége 48,1%, a vegyiparé 48%, a ruházati iparé pedig 55,7% volt. Az egyes ágazatok vesztesége más ágazatok termelését, illetőleg termelésének lehetőségeit is befolyásolta. 1944 őszén a földeken a mezőgazdasági munkák nagyrészt elmaradtak, s ugyanakkor az állatállomány és a mezőgazdasági felszerelések rendkívül súlyosan károsodtak. A szarvasmarha-állomány 44 %-a (1,2 millió db), a lóállomány 56 %-a (0,5 millió db), a sertésállomány 79 %-a (2,2 millió db) és a juhállomány 80%-a (1,4 millió db) „vándorolt” nyugatra vagy pusztult el. Magyarország nemzeti vagyonának ezzel kb. 40%-a semmisült meg. A háborús károk összege 22 milliárd 1938. évi értékű pengőnek felel meg, ami az 1938. évi nemzeti jövedelem ötszörösét jelentette. Ennél is súlyosabb és borzalmasabb volt azonban az a veszteség, amit az ország emberéletben elszenvedett. A háborús események, a hadi cselekmények és az ártatlan emberek tömegeinek a különböző haláltáborokba történt hurcolása révén mintegy félmillió fővel csökkent Magyarország lakossága. 1945 márciusában Budapest lakossága 28,5%-kal volt kevesebb, mint a háború előtt. A háború utáni valóságos „népvándorlás” miatt ma már szinte lehetetlenség pontosan megállapítani azt, hogy a második világháború idején az ország emberéletekben ténylegesen mennyit veszített.

A kommunista párt felszabadulás utáni közvetlen politikai és gazdasági célkitűzéseit a „Magyarország demokratikus újjáépítésének és felemelkedésének programja” című dokumentum tartalmazta. Lényegében ennek a programnak a végrehajtásában szerzett tapasztalatok alapján fogalmazta meg a párt – 1945. május 20-21-i országos értekezletén – azokat a feladatokat, amelyeket „A Magyar Kommunista Párt országos értekezletének határozata a politikai helyzetről és a párt feladatairól” címen hozott nyilvánosságra, és ami további tevékenységének alapjául szolgált. A határozat leszögezte, hogy az országos értekezlet teljes egészében jóváhagyja és a jövőre nézve is érvényesnek tekinti a Központi Vezetőségnek az ország demokratikus és hazafias erőinek az összefogását, együttműködését szolgáló politikáját. „Az országos pártértekezlet utasítja tehát a pártvezetőséget – hangzott a határozat -, hogy politikájának tengelyévé a jövőben is a demokratikus erők szoros együttműködését tegye. Mélyítse el és szilárdítsa meg a munkásegységfrontot, a Szociáldemokrata Párttal való szoros együttműködést…, és utasítson el minden kísérletet, mely ennek az egységnek megbontására irányul. Működjön szorosan együtt a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front többi pártjával is, a Független Kisgazdapárttal és a Nemzeti Parasztpárttal.” Az országos értekezlet a párt és az ország előtt álló központi feladatul az újjáépítést jelölte meg: „Az újjáépítés a fiatal magyar demokrácia tűzpróbája, erre kell összpontosítani a nemzet minden erejét.” A konferencia helyeselte azt a konkrét célkitűzést is, amely az újjáépítés során a vasút és a posta helyreállítására fektette a fő súlyt, s emellett az építőipart és a mezőgazdasági gépipart helyezte előtérbe. Követelte az újjáépítés meggyorsítása érdekében a nyilasok és fasiszták vagyonának, üzemeinek azonnali elkobzását, továbbá a szénbányák államosítását. Egyidejűleg rámutatott azonban arra is, hogy bátorítani és támogatni kell azokat a tőkéseket, akik részt vesznek vagy részt akarnak venni az ország gazdasági talpra állításában. Az újjáépítés alapvető politikai feltételeként pedig a fasiszta maradványok következetes felszámolását jelölte meg.

A májusi konferencia külön határozatban rögzítette a kommunisták feladatait a szakszervezetekben. Döntő jelentőségű vívmánynak tekintette a szakszervezetekben megvalósult munkásegységet, amely a kommunisták és a szociáldemokraták szoros együttműködésében fejeződött ki. Éppen ezért különösen fontosnak tartotta, hogy a kommunisták és a szociáldemokraták a jövőben is együttesen hárítsák el a helyenként jelentkező „különállási” kísérleteket. A határozat – a sztrájkjogról való lemondás nélkül – az újjáépítés érdekében elvetette a munkabeszüntetés eszközének alkalmazását. Ugyanakkor síkraszállt azért, hogy a munkaközvetítés joga kizárólag a szakszervezeteket illesse meg.

Az értekezlet napirendjén szerepelt a párt szervezeti szabályzata, amelynek elfogadása megerősítette az MKP szervezési politikáját, a tömegpárt kiépítésének irányvonalát. Végül az országos értekezlet újjáválasztotta a Központi Vezetőséget és a Politikai Bizottságot is, amelynek a következők lettek a tagjai: Farkas Mihály, Gerő Ernő, Horváth Márton, Kádár János, Kiss Károly, Kossa István, Kovács István, Nagy Imre, Rajk László, Rákosi Mátyás és Révai József.

A kommunista párt első legális konferenciája fontos eseménye volt a népi demokrácia győzelméért folytatott küzdelemnek. A határozatok helyesen értékelték az elért eredményeket és jelölték ki az elkövetkező időszak feladatait.

A pártok kapcsolatainak fejlődése
és az Ideiglenes Nemzeti Kormányon
belüli ellentétek fokozódása
1945 tavaszán-nyarán

A kommunista párt a májusi konferencia után bizonyos fokig módosította addigi nemzeti egységpolitikáját. Ezzel összhangban került sor az FKGP jobbszárnyán elhelyezkedő erők s főleg a Polgári Demokrata Párt elleni, a korábbinál erőteljesebb és nyíltabb támadásra. A kommunista párt a májusi konferencia után a PDP-t már nem tekintette a függetlenségi front tagjának. A baloldali pártok – mindenekelőtt a kommunista párt – kettős célt kívántak elérni a PDP elleni támadással: egyfelől a jobboldali erőket vagy legalábbis egy részüket kiszorítani a függetlenségi frontból, másfelől pedig a PDP által befolyásolt középrétegeket elvonni ettől a párttól. A jobboldali erők azonban, néhány kisebb csoporttól eltekintve, nem mutattak különösebb érdeklődést a PDP iránt, sőt az e pártot ért támadásokat követően még erőteljesebben zárkóztak fel az MNFF legnagyobb pártja, a kisgazdapárt mögé.

A politikai élet jobbratolódásának a megakadályozására s főleg a baloldal hatalmi pozícióinak a növelése céljából a kommunista párt már 1945 áprilisában kísérletet tett néhány jobboldali miniszternek – Faragho, Teleki, Vásáry – a kormányból történő kiszorítására. A terv végrehajtásának azonban nem kedvezett a nemzetközi helyzet, amellett a Szociáldemokrata Párt és a kisgazdapárt sem tartotta időszerűnek ezen lépések megtételét. Ugyanakkor a kisgazdapárt május elején felajánlotta a parasztpártnak, hogy a centrum vezetése alatt álló Parasztszövetséget közösen szervezzék át. Ennek az ajánlatnak a hátterében valójában az NPP fiatal szervezeteinek a beolvasztása és ezzel együtt végső fokon a kommunista párt falusi elszigetelése állt. Az NPP vezetői a kisgazdapárt ajánlatát nem tették ugyan magukévá, de nem is utasították el azonnal és határozottan. A kisgazdapárt egyidejűleg kísérletet tett a Szociáldemokrata Párttal 1943-ban kötött – lényegében kommunistaellenes élű – szövetség felújítására is. A baloldali szociáldemokrata vezetők, ha nem is minden nehézség nélkül, érvényesíteni tudták akaratukat az SZDP vezetőségében, és így változatlanul érvényesülhetett a két munkáspárt együttműködésének a politikája. A kommunistaellenes kisgazdapárti kísérletek kudarcában az SZDP és az NPP állásfoglalása, illetőleg magatartása mellett szerepet játszott az a körülmény is, hogy Tildy Zoltán és pártjának balszárnya sem kívánt olyan útra térni, amely esetleg a kommunista párttal való szakításhoz vezethetett volna.

A függetlenségi fronton és a koalíción belül keletkezett viták, ellentétek feloldását célozta május 11-én Gerő Ernőnek – Gábor József helyett – kereskedelem- és közlekedésügyi, valamint Nagy Ferencnek újjáépítési miniszterré történt kinevezése. Lényegében ugyanezt segítette a két munkáspártnak az az engedménye is, amellyel a dunántúli nemzetgyűlési képviselők június 24-i behívásánál valamelyest igyekeztek kárpótolni a mandátumok korábbi elosztása miatt elégedetlenkedő kisgazdapártot. A 160 behívott dunántúli képviselő mandátumainak pártonkénti megoszlása ugyanis a következő volt: FKGP 51, MKP 33, SZDP 33, NPP 20, szakszervezetek 20 és PDP 3 fő. Ezzel az Ideiglenes Nemzetgyűlésben most már 498 képviselő foglalt helyet.

A fentebbi döntések azonban nem józanítólag, hanem inkább bátorítólag hatottak a kisgazdapártra és a jobboldalra. Május 15-én Dálnoki Miklós Béla miniszterelnök pártközi értekezlet összehívását kezdeményezte a rendőrség ügyében, amelynek célját abban jelölte meg, hogy a rendőrségnél „uralkodó” tűrhetetlen állapotokat, szabálytalanságokat stb. megvizsgálják és kiküszöböljék. A pártközi értekezleten – ahol a kommunista párt visszautasította a rendőrséggel kapcsolatos jobboldali vádakat – döntés és megállapodás nem született. Így a rendőrség ügye változatlanul napirenden maradt. A hosszabb ideje lappangó és egyre mélyülő kormányzati válság 1945 júliusában robbant ki, amit Valentiny igazságügy-miniszter minisztertanácsi előterjesztése idézett elő. Javaslatának az volt a lényege, hogy a demokratikus rendőrség szervezetétől különálló politikai rendőrséget kell felállítani és azt az igazságügy-miniszter alá rendelni. A kormány a parasztpárti Erdei Ferenc és a június 1-én Takács Ferenc iparügyi miniszter helyébe lépő Bán Antal, valamint a kommunista miniszterek tiltakozása ellenére a javaslatot elfogadta. A szóban forgó javaslat feletti szavazás nyomán tehát a kormányon belüli jobb- és baloldal között szakadás állt be. A kormányzati munkát megfelelő politikai konzekvenciák levonása nélkül már nem lehetett tovább folytatni. A válság megoldásának alapvető feltételét az MKP és az SZDP egységes fellépése, s a kormányválság megoldására vonatkozó javaslatuknak az NPP részéről történt elfogadása teremtette meg. Az SZDP ugyanis Valentiny Ágostont lemondásra szólította fel, majd helyére Ries Istvánt jelölte igazságügy-miniszternek. Ezután került sor az MKP és az FKGP közötti tárgyalásokra, amelyek végül is azzal a megállapodással fejeződtek be, hogy a függetlenségi front pártjai végrehajtják az Ideiglenes Nemzeti Kormány részleges átszervezését. Ennek eredményeként 1945. július 21-én a már említett Ries István mellett a baloldali szociáldemokrata Rónai Sándor került Faragho Gábor helyére, a Közellátásügyi Minisztérium élére. Vásáry Istvánt pedig a kisgazdapárti centrum és a balszárny között ingadozó Oltványi Imre váltotta fel a kormányban.

A júliusi válság megoldása azonban nem szüntette meg a pártok közötti súrlódásokat és ellentéteket. A kisgazdapárt jobbszárnya és centruma az augusztusi nagyválasztmányi ülésen határozatot fogadott el a paraszt-sztrájkról. A kommunista párt élesen támadta a paraszt-sztrájkról szóló határozatot, a másik két baloldali párt azonban ebben a kérdésben nem állt elég határozottan a kommunista párt mellé. Az MKP és az FKGP viszonya augusztus végétől tovább romlott, s szeptember második felére a két párt közötti ellentétek már annyira kiéleződtek, hogy azok újabb belpolitikai válság kirobbanásával fenyegettek. Augusztus végétől, szeptember elejétől a kommunista párt a centrumot is nyíltan támadta, igaz egyelőre csak fővárosi viszonylatban. A kommunista párt politikájában érlelődő, majd bekövetkezett változásra a másik két baloldali párt csak részben volt felkészülve. Az NPP esetében – bár kétségtelenül több jel mutatott arra, hogy a kisgazdapárti centrum elleni harcban is kész követni a kommunistákat – szeptember első felében még egyáltalán nem lehetett lezártnak tekinteni ezt a kérdést. Az SZDP baloldali vezetői vállalták és folytatták a polgári jobboldal, s benne a kisgazdapárti jobbszárny elleni harcot is, de a centrum elleni fellépésnek a párton belüli feltételei még a parasztpárténál is éretlenebbek voltak. Ugyanakkor a baloldali pártok együttműködését bonyolították, illetőleg nehezítették az egymás közötti kapcsolataikból eredő problémák is.

A kommunista párt a felszabadulás pillanatától kezdve nagy gondot fordított a Nemzeti Parasztpárthoz fűződő kapcsolatainak elmélyítésére. Támogatta és segítette az NPP-t szervezetei kiépítésében, a jobboldal, sőt a koalíciós pártok támadásaival szemben is. Az MKP úgy számolt a parasztpárttal mint falusi szövetségesével, amely komoly szerepet tölthet be a parasztság megnyerése és a kisgazdapárt növekvő falusi befolyásának csökkentése szempontjából.

A baloldali pártok együttműködését meglehetősen kedvezőtlenül befolyásolta az NPP és az SZDP viszonyának a rendezetlensége is. A szociáldemokraták – a felszabadulás után jó ideig – nem nagyon ismerték el a Nemzeti Parasztpárt önálló létjogosultságát. De e két pártot még más okok is elválasztották egymástól. Az NPP falun a szegény- és középparasztságnak arra a részére építhetett, amely még nem volt elég baloldali ahhoz, hogy a kommunista pártba lépjen, de radikálisabb volt annál, hogy sem a kisgazdapártban otthon érezze magát. Mivel az SZDP falusi bázisának a kiépítése során reálisan ugyancsak a parasztságnak ezzel a részével számolhatott, a parasztpárt falusi térhódítása végső fokon tehát a Szociáldemokrata Párt paraszti esélyeit is rontotta. Az NPP és az SZDP viszonyában azonban régebbi keletű ellentétek is éreztették hatásukat. Már a népi írók mozgalmának a Szociáldemokrata Párttal való találkozásai a két világháború között sem voltak mindig a legbékésebbek. Ennek örökségét a két párt a felszabadulás után is magában hordozta. A parasztpártban jelentkező kispolgári nacionalizmust az SZDP részéről élesen elítélték, de sokszor nem a marxizmus elvi álláspontjáról, hanem a szociáldemokrata „ortodox felfogás” szemszögéből. Az NPP és az SZDP ellentéteinek a felszámolása s kapcsolataik megjavítása azonban nem kizárólag rajtuk múlott, hanem sok tekintetben a két munkáspárt együttműködését zavaró tényezők kiküszöbölésétől is függött.

Az MKP és a Szociáldemokrata Párt együttműködésük alapelveit még a fasizmus elleni közös harcról és a munkásosztály egységének megteremtéséről szóló 1944. október 10-i dokumentumban fektették le, amelyet azután a felszabadulás után még több közös megállapodás követett. Az együttműködés objektív és meglevő szubjektív feltételei persze korántsem szüntették meg a két munkáspárt közötti esetenkénti véleménykülönbségeket és súrlódásokat. A kommunisták és a szociáldemokraták vitájának egyik fontos kérdése volt – különösen 1945 januárjától márciusáig – az egységes ifjúsági és nőszervezet. A kommunista párt egységes, demokratikus ifjúsági és női tömegszervezet létrehozására törekedett. A kisgazdapárt mellett azonban a Szociáldemokrata Párt sem osztotta ezt a véleményt. Még a baloldali szociáldemokrata vezetők is a külön, önálló szociáldemokrata ifjúsági és nőszervezet létrehozását szorgalmazták. A tömegszervezetek és a társadalmi egyesületek esetében – a szakszervezeteket kivéve – nem sikerült tehát a két munkáspártnak megegyezésre jutnia.

A felszabadulás után a munkásmozgalomnak a szakszervezetekben megvalósult egysége igen nagy jelentőségű vívmány volt, ami lehetővé tette, hogy a szakszervezetek a munkásosztály gazdasági érdekeinek védelmén túl a tőke ellenőrzésében és egyáltalán a politikai életben a pártokhoz hasonló kiemelkedő szerepet tölthettek be. A szakszervezeti egység már önmagában is a két munkáspárt együttműködésének erősítését szolgáló, jelentős tényező volt, megteremtése azonban nem ment zökkenők nélkül. A jobboldali szociáldemokraták több szakszervezetben, ahol hagyományosan nagyobb befolyással rendelkeztek, igyekeztek a kommunistákat a vezető pozícióktól távol tartani vagy onnan kiszorítani, annak ellenére, hogy a két munkáspárt a pozíciók paritásos alapon történő elosztásában egyezett meg. A paritás elvét gyakran a kommunisták sem tartották be, és a körülötte zajló viták úgyszólván mindennaposak voltak. A viták objektív alapja az volt, hogy az egyes szakszervezetekben meglehetősen eltérő volt a két párt befolyása. A mind a két párt oldaláról jelentkező túlzásokkal és a jobboldali szociáldemokraták munkásegység-lazító mesterkedéseivel szemben a két munkáspárton belül a józanabb, az együttműködés megszilárdítását szolgáló erőfeszítések kerekedtek felül 1945 derekára. De változatlanul komoly gondot okozott az, hogy a szociáldemokrata baloldal „fent” minden fontosabb kérdésben érvényt tudott szerezni ugyan akaratának, de „lent”, az SZDP középső és alsó szerveiben, ahol a baloldal ereje és hatása jóval kisebb volt, együttműködésről sokszor még beszélni sem lehetett.

1945 derekán s különösen szeptemberében és októberében már nemcsak a belpolitikai, hanem a külpolitikai kérdések megítélésében is lényeges különbségek mutatkoztak a függetlenségi front pártjai között, a baloldal táborát is beleértve. A Szociáldemokrata Párt a Szovjetunióhoz való viszony tekintetében és az USA megítélésében közel azonos nézeteket vallott a kommunista párttal. Angliával kapcsolatosan azonban jelentősen eltért egymástól a két munkáspárt véleménye. Az MKP 1945. második felében lényegében már nem tett különbséget az USA és Anglia politikája, illetve magatartása között. Mind a két államot olyan imperialista hatalomnak tartotta, amelyek akadályozták, illetőleg akadályozni szándékozták a baloldali politika érvényre jutását Magyarországon. Ezzel szemben az SZDP Angliát – munkáspárti kormánya révén – a szociáldemokrata politika legfőbb európai megtestesítőjének tekintette, és tevékenységéhez komoly reményeket fűzött az európai és a magyar demokrácia támogatását illetően. Az MKP és a Nemzeti Parasztpárt között az USA és Anglia megítélésében nem volt számottevő véleménykülönbség, de a parasztpárt – a balszárny képviselőitől eltekintve – a kommunista párt egyértelmű és határozott szovjetbarát magatartásával szemben érezhetően tartózkodó álláspontra helyezkedett. Az NPP-t ez a tartózkodás közelíteni látszott a kisgazdapárthoz. A két párt közötti közeledés azonban gyakorlatilag mégsem következett be, mert a kisgazdapártot egyre inkább jellemző nyugatbarát magatartás a parasztpárton belül valamennyi irányzatra riasztólag hatott. A Szociáldemokrata Párt viszont Anglia megítélésével kapcsolatosan talált érintkezési pontokat a kisgazdapárttal, anélkül, hogy azonosítani lehetett volna a két pártnak, illetőleg egyes irányzatainak az álláspontját ebben a kérdésben. Sőt ez esetben tulajdonképpen az egymásnak ellentmondó nézetek sajátos találkozásáról volt szó, mert ugyanazon kormánypolitikát végső fokon mind a két párt a neki kedvezőbb módon próbálta értelmezni és ebből a maga számára a következtetéseket levonni. A pártok külpolitikai elképzeléseiben és orientációjában jelentkező eltérő tendenciák és különbségek Magyarország ismert bel- és külpolitikai helyzete miatt – a kisgazdapárt jobbszárnyának és centrumának az álláspontját kivéve – nem jutottak és nem is juthattak élesen kifejezésre, mert hivatalosan nemcsak a kormány, hanem valamennyi párt a szövetséges nagyhatalmak együttműködésére és Magyarországgal szemben tanúsítandó jóindulatának a megnyerésére építette külpolitikai célkitűzéseit.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .