Írta: V. I. Lenin

Naplójegyzetek

Oroszország írni-olvasni tudó lakosságáról a napokban megjelent munka, amelyet az 1920. évi összeírás adatai alapján állítottak össze („írni-olvasni tudók Oroszországban”, Moszkva 1922. Központi Statisztikai Hivatal, Közoktatási Statisztikai Osztály), nagyon fontos esemény.

Alább közlök ebből a munkából egy táblázatot, amely összehasonlítja 1897 és 1920 Oroszországát az írni-olvasni tudók száma szempontjából:

1000 férfi közül írni-olvasni tudott 1000 nő közül írni-olvasni tudott 1000 lakos közül írni-olvasni tudott
1897 1920 1897 1920 1897 1920
1. Európai Oroszország 326 422 136 255 330
2. Észak-Kaukázus 241 357 056 215 281
3. Nyugat-Szibéria 170 307 046 134 218
Összesen…. 318 409 131 244 223 319

Míg mi proletár kultúráról és a proletár kultúrának a burzsoá kultúrához való viszonyáról fecsegtünk, a tények olyan számokat tárnak elénk, amelyek azt mutatják, hogy még a burzsoá kultúra tekintetében is nagyon gyengén állunk. Kiderült, mint ahogy várható is volt, hogy az általános írni-olvasni tudástól még nagyon messze vagyunk, s hogy még az a haladás is túlságosan lassú, amit a cári időkhöz (1897-hez) viszonyítva tettünk. Baljós figyelmeztetés és szemrehányás ez azoknak, akik a „proletár kultúra” fellegei között lebegtek és lebegnek. Láthatjuk ebből, mennyi sürgős hétköznapi munkát kell még elvégeznünk, hogy elérjük egy közönséges nyugateurópai civilizált állam színvonalát. Láthatjuk továbbá belőle, milyen rengeteg munka vár még ránk, hogy proletár vívmányaink talaján valóban elérjünk valamelyes kultúrszínvonalat.

Fontos, hogy ne szorítkozzunk erre a vitathatatlan, de túlságosan elméleti tételre. Negyedévi költségvetésünk küszöbönálló átvizsgálása során gyakorlatilag is hozzá kell fognunk a dologhoz. Elsősorban természetesen nem a Közoktatásügyi Népbiztosság kiadásait, hanem más hivatalok kiadásait kell csökkentenünk, hogy a felszabadult összegeket a Közoktatásügyi Népbiztosság szükségleteire fordítsuk. Olyan évben, mint az idei, amikor aránylag tűrhetően el vagyunk látva gabonával, nem szabad fukarkodnunk, hanem fel kell emelnünk a tanítók kenyéradagját.

Az a munka, amely most a közoktatás területén folyik, általában nem nevezhető túlságosan szűkkörűnek. Sokminden történik abban az irányban, hogy megmozgassuk a régi tanítókat, bevonjuk őket az új feladatok megoldásába, felkeltsük érdeklődésüket a pedagógiai kérdések új felvetésével, felkeltsük érdeklődésüket olyan kérdések iránt, mint a vallás kérdése.

A legfontosabbal azonban nem foglalkozunk. Nem törődünk vagy korántsem eléggé törődünk azzal, hogy a néptanítót arra a magas szintre emeljük, amely nélkül szó sem lehet semmiféle kultúráról: nem hogy proletár kultúráról, de még burzsoá kultúráról sem. Arról a félázsiai kulturálatlanságról kell beszélnünk, amelyből eddig még nem kászolódtunk ki s komoly erőfeszítések nélkül nem tudunk kikászolódni, noha megvan rá a lehetőségünk, mert sehol sem szomjazzák annyira a néptömegek az igazi kultúrát, mint nálunk; sehol nem vetik fel e kultúra kérdéseit olyan mélyrehatóan és következetesen, mint nálunk; sehol, egyetlen országban sincs az államhatalom a munkásosztály kezében, amelynek zöme teljes tudatában van fogyatékosságainak — nem is a műveltség, hanem mindjárt az írni-olvasni tudás terén; a munkásosztály, kulturális helyzetének megjavítása érdekében, sehol sem kész olyan áldozatokra és sehol sem hoz olyan áldozatokat, mint a mi munkásosztályunk.

Még túlságosan keveset, mérhetetlenül keveset teszünk abban az irányban, hogy állami költségvetésünket elsősorban az elemi iskolai oktatás szükségleteinek kielégítése irányába térítsük. Még a Közoktatásügyi Népbiztosságban is lépten-nyomon találkozunk olyan jelenséggel, hogy valamilyen Állami Kiadó mértéktelenül felduzzasztott személyzettel működik, s ugyanakkor egyáltalán nem törődnek azzal, hogy az államnak elsősorban nem a könyvkiadásról, hanem arról kell gondoskodnia, hogy legyen, aki olvas, hogy több olyan ember legyen, aki olvasni tud, hogy a jövendő Oroszországban nagyobb politikai lendületet vehessen a könyvkiadás. A technikai kérdésekre, amilyen a kiadóvállalatok kérdése is — régi rossz szokás szerint — még mindig több időt és erőt fordítunk, mint a nép írni-olvasni tudásának általános jelentőségű politikai kérdésére.

Ha a Szakoktatási Főosztályt nézzük, biztos vagyok abban, hogy ott is sok-sok fölöslegeset találhatunk, amit a hivatali partikularizmus duzzasztott fel, s ami nem a széleskörű népoktatás szükségleteit szolgálja. A Szakoktatási Főosztályon korántsem mindent igazol az a jogos óhaj, hogy mindenekelőtt gyári ifjúságunk oktatását emeljék magasabb színvonalra és tereljék gyakorlati irányba. Ha figyelmesen megvizsgáljuk a Szakoktatási Főosztály személyzeti állományát, sokminden fölöslegesen nagynak és fiktívnek bizonyul benne ebből a szempontból, sok olyasmi van benne, amit meg kell szüntetni. Egy proletár-paraszt államban még sokat, nagyon sokat lehet és kell is megtakarítani a nép írni-olvasni tudásának fejlesztésére olymódon, hogy beszüntetünk egyrészt afféle félig-meddig úri szórakozásokat, másrészt olyan intézményeket, amelyek nélkül meglehetünk, még soká ellehetünk és el is kell lennünk a nép írni-olvasni tudásának azon állapota mellett, amelyről a statisztika tanúskodik.

A néptanítót olyan magasra kell emelnünk, amilyen magasan sohasem állt, nem áll és nem is állhat a burzsoá társadalomban. Ez olyan igazság, amely nem szorul bizonyításra. E cél elérése érdekében rendszeres, szakadatlan és kitartó munkát kell végeznünk a tanító szellemi színvonalának emelése, valóban magas hivatására való sokoldalú előkészítése és főleg, főleg és főleg — anyagi helyzetének javítása terén.

Rendszeresen fokozni kell a néptanítók megszervezésére irányuló munkát, hogy a burzsoá rendszer támaszaiból — ezt a szerepet töltik be a tanítók még ma is kivétel nélkül valamennyi kapitalista országban — a szovjet rend támaszaivá tegyük őket, hogy az ő közreműködésükkel elvonjuk a parasztságot a burzsoáziával való szövetségtől és megnyerjük a proletariátussal való szövetség számára.

Röviden megjegyzem, hogy ebből a szempontból különösen nagy szerep vár a rendszeres falujárásra, ami különben már folyik is nálunk s amit tervszerűen fejleszteni kell. Olyan dolgokra, mint ez a falujárás is, nem szabad sajnálni a pénzt, amit lépten-nyomon haszontalanul pazarlunk a csaknem teljesen a régi történelmi korszaktól örökölt államapparátusra.

Amikor 1922 decemberében a szovjetkongresszusi beszédemre készültem, amely egyébként nem hangzott el, anyagot gyűjtöttem a városi munkásoknak a falvak lakossága fölötti védnökségéről. Ezzel kapcsolatban Hodorovszkij elvtárs bocsátott rendelkezésemre némi anyagot, és én ezt a témát most az elvtársak elé terjesztem feldolgozás céljából, ha már nekem nem volt módomban, hogy feldolgozzam és a Szovjetkongresszus útján nyilvánosságra hozzam.

A fő politikai kérdés itt a városnak a faluhoz való viszonya, ez a kérdés egész forradalmunk szempontjából döntő jelentőségű. Szemben a burzsoá állammal, amely minden erőfeszítését következetesen arra fordítja, hogy elbutítsa a városi munkásokat, felhasználva erre a célra az állam költségén, a cári pártok és a burzsoá pártok költségén kiadott egész irodalmat, nekünk hatalmunkat arra lehet és kell is felhasználnunk, hogy a városi munkást valóban a kommunista eszméknek a falusi proletariátus közötti hirdetőjévé neveljük.

Azt mondtam, hogy „kommunista eszmék”, de sietek ezt rögtön megmagyarázni, mert attól tartok, hogy félreértenek, vagy túlságosan betű szerint értenek. Semmi körülmények között sem szabad ezt úgy érteni, hogy egyszerre tisztára kommunista és szűk értelemben vett kommunista eszméket kell falura vinnünk. Mindaddig, amíg a falun nincs meg a kommunizmus anyagi alapja, ez mondhatnám káros, mondhatnám végzetes lenne a kommunizmusra nézve.

Nem. Azzal kell kezdenünk, hogy megteremtjük az érintkezést a város és a falu között, egyáltalán nem tűzve eleve azt a célt magunk elé, hogy a faluba beplántáljuk a kommunizmust. Ezt a célt most nem érhetjük el. Az ilyen célkitűzés nem időszerű. Ha ilyen célt tűznénk ki, ezzel csak kárt okoznánk az ügynek, ahelyett hogy használnánk neki.

Ellenben igenis kötelességünk, a hatalmon levő munkásosztály egyik fő feladata, hogy megteremtse az érintkezést a városi munkások és a falu dolgozói között, megteremtse közöttük a baráti viszonynak azt a formáját, amely könnyen megteremthető. Ennek érdekében a gyári munkásokból (a pártszervezeteknek, a szakszervezeteknek és egyéb szervezeteknek) nagyszámú olyan egyesületet kell alakítaniok, melyek azt a célt tűznék ki maguk elé, hogy rendszeresen segítsék a falut kulturális fejlődésében.

Sikerül-e majd „beosztani” valamennyi városi sejtet valamennyi falusihoz abból a célból, hogy minden munkássejt, amely a megfelelő faluhoz van „beosztva”, minden alkalommal, minden esetben rendszeresen gondoskodjék társsejtje ilyen vagy amolyan kulturális szükségletének kielégítéséről? Vagy sikerül majd a kapcsolat más formáit megtalálni? Én itt csak a kérdés felvetésére szorítkozom, hogy felhívjam rá az elvtársak figyelmét, hogy utaljak Nyugat-Szibéria tapasztalataira (ezekre Hodorovszkij elvtárs hívta fel a figyelmemet), és hogy egész terjedelmében érzékeltessem ezt az óriási, világtörténelmi jelentőségű kulturális feladatot.

Hivatalos költségvetésünkön, illetve hivatalos kapcsolatainkon kívül úgyszólván semmit sem teszünk a falu érdekében. Igaz, hogy a város és a falu kulturális kapcsolata nálunk magától is elkerülhetetlenül más jelleget ölt. A kapitalizmus idején a város csupa olyasmit adott a falunak, ami azt politikailag, gazdaságilag, erkölcsileg, fizikailag stb. csak züllesztette. Nálunk a város magától is ép az ellenkezőjét kezdi adni a falunak. De mindez éppen magától, ösztönösen megy végbe, s mindezt fokozni lehet (később pedig százszorosan is fokozni lehet) azzal, hogy tudatosságot, tervszerűséget és rendszerességet viszünk bele ebbe a munkába.

Ezen a téren csak akkor kezdünk majd előbbre jutni (akkor viszont bizonyára százszor gyorsabban kezdünk majd haladni), ha ezt a kérdést tanulmányozzuk és különféle munkásegyesületeket alakítunk — mindenképpen ügyelve arra, hogy el ne bürokratizálódjanak —, hogy ezt a kérdést napirendre tűzzék, megtárgyalják és megvalósítsák.

1923. január 2.

N. Lenin

Megjelent: „Pravda” 2. sz. 1923. január 4.

Lenin Művei. 33. köt. 461—466. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

“Írta: V. I. Lenin” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Az N. Lenin aláírás mit jelent ? Talán Nagy Lenin-t ? Mert, hogy marha nagy volt, az biztos.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .