A Magyarországi Tanácsköztársaság

A Magyarországi Tanácsköztársaság – A tanácsok országos gyűlése
Az ellenforradalmi lázadások új hulláma
(Idézet: Magyarország története)

A Tanácsköztársaság alkotmánya
A Tanácsok Országos Gyűlése június 14-től 23-ig ülésezett. A külpolitikai vitát az V. hadtest támadási kísérlete előzte meg. A Dunától északra a 8. hadosztály bravúros támadással átkelt a Zsitván és a Nyitrán, Érsekújvárt fenyegette. Mittelhauser 18-án felszólította Srobár minisztert, hogy kormányával meneküljön el Pozsonyból, mert nem tudja megállítani a Vörös Hadsereget. A támadás északi szárnyán viszont az 500-600 méter magasságban harcoló 11. munkásezred kimerült, és megtagadta a véres harcot ígérő támadást Selmecbánya ellen, majd önkényesen elhagyta a frontot.

A Tanácsköztársaság utolsó reménysége Szovjet-Oroszország maradt. Lenin június 18-i üzenetében óvta Kunt Párizstól: „önnek persze igaza van, hogy tárgyalásokat kezd az antanttal. Tárgyalásokat kell kezdeni és folytatni, minden lehetőséget feltétlenül ki kell használni legalább ideiglenes fegyverszünet vagy a béke megkötésére, hogy a nép lélegzetvételnyi szünethez jusson. De egy pillanatig se bízzanak az antantban, becsapja önöket és csak időt akar nyerni, hogy aztán megfojthassa önöket is, bennünket is.”56
56 MMTVD 6. köt. 2. rész. Bp. 1960. 274.

Lenin üzenetének lényege a figyelmeztetés volt. Feltűnő, hogy e táviratban nem ígért — mert nem ígérhetett — segítséget, nem ecsetelte a szovjet Vörös Hadsereg győzelmeit, amit Csicserin például sohasem mulasztott el. Hallgatásában kimondatlan intés rejlett: 1919 nyarán magyar Tanácsköztársaság csak saját erejére számíthatott, azt felmérve kellett döntenie. Lenin 6 heti hallgatás után csak július végén fordult ismét személyesen Kunhoz: „ismerjük Magyarország súlyos és veszélyes helyzetét…”57
57 Hajdú Tibor, A Magyarországi Tanácsköztársaság. Bp. 1969. 444.

A döntés nehéz volt Kun és a tanácskongresszus számára. A forradalmi háború folytatására éppoly kevés remény volt, mint a tisztességes kompromisszumra, egyetlen megoldás maradt: manőverezni, amíg lehetséges, várni, hogy talán megváltozik a helyzet. Kun beszámolójának lényege ez a manőverezés volt. Szembeszállt egyrészt Szamuelyvel, Pogánnyal, akik elvi álláspontra helyezkedve, a világforradalom elárulásának tekintették az imperialistákkal való alkudozást; Pogány egyenesen azt hirdette, hogy siettetni kell a frontokon a döntést, holott Kun fő célja éppen ennek elodázása volt. Másrészt szembeszállt a kapituláció prófétáival — Kunfi Zsigmonddal és Mónus Illéssel —, akik azt hitték, hogy területek feladása árán, az új határok elfogadásával megmenthetik „a proletárforradalmat és a szocializmus uralmát”.58
58 MMTVD 6. köt. 2. rész. Bp. 1960. 167.

Ugyanakkor Kunfi arról beszélt, hogy Párizs nem fog tárgyalni a kormányzótanáccsal, tehát ismét napirendre tűzte, ha burkoltan is, az antant békéjét elfogadó szociáldemokrata kormány jelszavát, ezzel csatlakozva a jobboldal politikájához.

A kongresszus egyhangúan elfogadta Kun határozati javaslatát, tehát szabad kezet adott a kormányzótanácsnak. A tanácskongresszus politikai hangulata egyébként egyértelműbb, forradalmibb volt, mint a pártkongresszusé. Erre mutat, hogy Kunfi, aki a felháborodás célpontja lett, kimaradt az új kormányzótanácsból, a magyar munkásmozgalomban többé nem vállalt vezető szerepet. A mozgalom régi aktivistáinak elég széles rétege követte ezen az úton, azok, akik nem hittek a polgári demokráciában, de a proletárdiktatúrát sem tudták következetesen vállalni. Visszavonulásuk jelentőségét és tragikumát az adta meg, hogy a szervezett munkásság nem csekély részének hangulatát fejezte ki.

A Tanácsok Országos Gyűlése hosszú és alapos vitát folytatott a szocializmus megvalósításának tapasztalatairól, Varga igen színvonalas gazdasági beszámolójáról. A felszólalók számos hasznos javaslatot tettek: követelték a gazdagparasztok erélyesebb kezelését, terményfeleslegük rekvirálását, a szesztilalom megszüntetését, fellépést a karrieristák és az ellenforradalmárok ellen, a differenciáltabb parasztpolitikát, a saját birtokukra termelési biztosnak kinevezett földesurak leváltását, a községi adó visszaállítását, a centralizált-bürokratikus közellátási hálózat egyszerűsítését, a kisipar fokozott támogatását, a vallásellenes agitáció mérséklését stb.

A politikai ellentétek leginkább a külpolitikai vitában éleződtek ki; a jobboldal nyílt fellépése egy-két nemtetszéssel fogadott beszédre korlátozódott. A Tanácsok Országos Gyűlése a külpolitikai és katonai vita után tüzetesen megvitatta és elfogadta a Rónai Zoltán irányításával elkészített alkotmánytervezetet, a világtörténelem második szocialista alkotmányát. Az Alkotmány leszögezte a proletárhatalom és a termelőeszközök köztulajdonának alapelveit, a dolgozók jogait és kötelességeit, többek között az általános munkakötelezettséget és a munkához, a munkaképtelenek ellátásához való jogot. Az Alkotmány részletesen szabályozta a tanácsrendszeren alapuló szocialista állam szervezetét, a nemzetek önrendelkezési jogát. Az Alkotmány a Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság elnevezést vezette be, így jelezve, hogy a Tanácsköztársaság minden újabb szocialista köztársasággal államszövetségre kíván lépni, a nemzetközi tanácsköztársaság keretében.

A tanácskongresszus évente kétszer gyűlt volna össze: jogait két ülésszak között a Szövetséges Központi Intéző Bizottság volt hivatva gyakorolni. A megválasztott 150 tagú testület tagjainak mintegy fele volt munkás, illetve szakszervezeti funkcionárius, egyharmada értelmiségi és tisztviselő; s bár mintegy harmada vidéki volt, néhány iparos és egyéb foglalkozású mellett aránylag csekély volt a parasztok száma. Az intéző bizottság első ülésén, június 24-én megválasztotta az új kormányzótanácsot, amelynek elnöke Garbai maradt.

Az új kormány a kompromisszum jegyében született: kimaradt belőle Kunfi, de kimaradt Szamuely is. A népbiztosok közel fele baloldali szociáldemokrata volt, akik a kommunistákkal együtt erős többséget képeztek. A jobboldali szociáldemokratákat nem igazi vezetőik képviselték a kormányban; visszahúzódásuk az addig nagy nehezen fenntartott pártegység bomlását jelezte.

Az ellenforradalmi lázadások új hulláma
A tanácskongresszus utolsó napjaiban történt események szükségessé tették a kongresszus idő előtti befejezését. Az ellenforradalmi lázadások új hulláma és a front helyzete minden figyelmet magára vont. Az ellenforradalmi szervezkedések középpontjába a tiszti ellenforradalom került, amelynek az volt a terve, hogy megnyeri Stromfeld és Haubrich támogatását, és a katonai vezető pozíciók birtokában fegyveres puccsot hajt végre. Miután Stromfeld és Haubrich elutasították a puccs gondolatát, Haubrich volt harctéri parancsnoka és bizalmasa, Hönig őrnagy, a budapesti vasas tartalék hadosztály parancsnoka (később Horthy hadseregének tábornoka) lefújta az akciót. A magukra hagyott fiatal tisztek egy csoportja — attól tartva, hogy lelepleződésük esetén Haubrich cserben hagyja őket — elhatározta, hogy ellenforradalmi lázadást robbant ki.

Időközben, június 18. és 24. között új ellenforradalmi felkeléssorozat zajlott le, ezúttal nem a Dunántúlon, hanem a Duna két partján, Kalocsa és Dunapentele között. A lázadások fő bázisa a birtokos parasztság volt, vezetői a Vörös Őrségben meghagyott volt csendőrök. A lázadások sajátossága itt a rendkívüli kegyetlenség volt. A helyi direktóriumok és a Vörös Őrségek elkeseredetten védekeztek. Szekszárdon, kihasználva a kormányzótanácsi biztos távollétét, tisztek vezetésével több száz főnyi csoport támadt a megyeházra. Leverésüket megnehezítette, hogy a helyi munkásság bizalmatlan volt a megyei direktóriummal szemben, amely a vizsgálati jelentés szerint „hivatalnok módjára dolgozott, és ez a hivatalnok önkormányzat még fegyveres erővel sem volt megtámasztva…”59
59 PI Archívum 615. f. B 92/1936.

A szekszárdi ellenforradalmat egy különítménnyel és a helyi ifjúmunkások segítségével Krammer Sándor politikai megbízott verte le, a Budapest—Baja vasútvonalon pedig megindult Szamuely páncélvonata, tűzharcban törve utat magának: Kecelen 19, Dunapatajon 48 ellenforradalmár esett el fegyverrel a kezében. A nehéz helyzetben, a lázadók kegyetlenségének retorziójaként Szamuely is szokatlanul kemény módszereket alkalmazott a rend helyreállítására.

Figyelemre méltó, hogy a frontcsapatok tisztikara nem törekedett lázadásra vagy azok támogatására. Ebben döntő része volt a katonák forradalmi szellemének, Münnich, Karikás, Vági, Szántó és más politikai megbízottak határozottságának, de bizonyos nemzeti felelősségtudatnak, a szemben álló ellenség ismeretének is. Igen jellegzetes az a két memorandum, amelyet — Landler távollétében — a III. hadtest tisztikara nevében Julier intézett a kormányzótanácshoz. Konstatálva a hadsereg kimerültségét, a Clemenceau-jegyzékek bomlasztó hatását e napokban, mikor a politikai megbízottak nagy része különböző kongresszusokon ült, javasolja a statárium kiterjesztését a dezertőrökre, a nemzeti zászló bevezetését, mindenekelőtt azonban nyílt választ kér: elfogadja-e a Tanácsköztársaság az új határokat.

A kormányzótanács nehéz döntés előtt állt, hiszen a tisztek pontosan az ellenkezőjét kérték annak, amit Kunfi javasolt. Ha a Tanácsköztársaság, miután a világforradalomra nem számíthat, nacionalista alapra helyezkedik, és a jobb határokért veti latba erejét, úgy ismét támogatást találhat a tisztikarban és a középrétegeknél, de képtelen feladatra vállalkozik. Ha megmarad a nemzetköziség platformján, és nem vállalja az amúgy is kilátástalannak tűnő harcot, akkor bizonyosan elveszti a tisztikar támogatását. Nem maradt más hátra: kitartani a megkezdett úton.

Június 24-én a dunai monitorok nemzetiszínű zászló alatt lőtték a Szovjetházat: kirobbant a tiszti ellenforradalom. A felkelés látszólag jól volt előkészítve: egy tüzérlaktanya ágyúi adták meg a jelet; míg a Budapesti Munkástanács gazdasági kérdésekről tárgyalt, a Dunán megjelentek a monitorok, a ludovikások megszállták a nemzetközi telefonközpontot. A kommunista vezetők azonban nem vesztették el a fejüket, a karhatalom készen állt, a budapesti csapatok legtöbbje kitartott a forradalom mellett, és reggelre teljesen helyreállt a rend. A június 24-i ellenforradalom történetét eddig csak részben sikerült tisztázni. A puccs után tartott vizsgálat szerint Haubrich nem volt részes az akcióban, de valamit tudott róla, és nem vette komolyan. Az bizonyos, hogy a bűnösöket inkább fedezte, mintsem üldözte volna.

A Szövetséges Központi Intéző Bizottság június 25-i ülésén a baloldal követelte a lázadók példás megbüntetését és a biztonsági szervek hatáskörének növelését. Erélyes határozat született, de a napról napra nehezebb helyzetben a különböző mentőakciók jártak sikerrel: a meghozott statáriális ítéleteket nem hajtották végre. Igaz viszont, hogy a Duna menti és fővárosi lázadások leverése után a rend nagyjából helyreállt, hasonló kísérletekre nem került sor. Haubrich is a helyén maradt, bár teljhatalmát katonai ügyekre korlátozták; a karhatalomnál is csak kisebb tisztogatásokra, néhány alakulat megerősítésére szorítkoztak.

A front helyzete e napokban csak kismértékben változott. A Vörös Hadsereg vezetése döntő győzelmet akart volna kicsikarni, de a katonák szelleme ekkor már — a valódi és rémhírek hatására is — inkább védekező, mint támadó volt.

A legtöbb sikert még Közép-Szlovákiában érték el; mikor azonban a 8. munkásezred parancsot kapott a Branyiszkó elleni rohamra, hogy megnyissa a Szepességbe vezető utat, a roham előtt az ezred katonái gyűlést tartottak és kimondták: értelmetlennek tartják a további áldozatokat, mivel az antant már úgyis megállapította a végleges országhatárokat. Az ezred teljes rendben elhagyta helyét, és a front mögé vonult.

A munkásezredek egy részének bomlása — a harcolni nem kívánók egyszerűen hazautaztak — a hátország hangulatváltozásának következménye volt. A defetista propaganda, amely több üzem hangulatát megrontotta, a folyamatos pótlás elmaradása kételyeket keltett a munkásezredekben. Június 23-án a salgótarjáni munkásezred katonáinak feleségei a városháza előtt követelték „az ezred 24 óra alatti leszerelését, vagy pedig 18—45 évig mindenkinek azonnali besoroztatását”.60
60 Uo. 606.

Kun Béla maga jelent meg Budapesten a MÁV-gépgyári asszonyok gyűlésén, amely két nappal előzte meg a gyárból bevonult 8. ezred fenti esetét. Ugyanakkor, amikor a hadsereg-parancsnokság külön rendelettel kénytelen eltiltani 12—16 éves fiúk csatlakozását a harcoló csapatokhoz, az egyre növekvő igazgatási, közellátási, kulturális apparátus „nélkülözhetetlen” igazolással látott el sok 20 év körüli fiatalembert. Míg a nagyüzemek munkásságát katonai szolgálatra erősen igénybe vették, a kisebb üzemek munkásainak toborzását, kiképzését sokszor elhanyagolták.

Foch ultimátuma. Fegyverszünet és visszavonulás
Június 22-én a német nemzetgyűlés heves viták után, alig kétharmados szótöbbséggel megszavazta a békeszerződés aláírását. Párizs energiáit már nem kötötte le a német kérdés: június 23-án a tanácskormány megkapta a szövetséges főparancsnok, Foch marsall ultimátumát, amelyben a békekonferencia nevében 24-én reggelre elrendeli a hadműveletek beszüntetését és 28-án estig a Vörös Hadsereg visszavonását Csehszlovákia területéről. Foch közölte, hogy amennyiben még 23-án nem kap igenlő választ, felszólítását visszautasítottnak tekinti.

Böhm válaszjegyzékében elfogadta a fegyverszüneti ajánlatot. A visszavonulás határidejére nem reagált, csupán azt kérte a Clemenceau-jegyzékre hivatkozva, hogy küldjenek ki megbízottakat a határvonal pontos megállapítására. Ezzel tehát elvben elfogadta a visszavonulást az új országhatárra. Böhm egyben kérdést intézett a békekonferenciához, „minő garanciákat nyújt arra nézve, hogy a román királyi csapatok a Clemenceau-jegyzékében közölt területet ki fogják üríteni”,61 miután román alakulatok 21-éré virradóra felrobbantották a Tisza használható hídjait.
61 MMTVD 6. köt. 2. rész. Bp. 1960. 307.

A fegyverszünet elfogadása mellett nyomós okok szóltak. A Vörös Hadseregnek láthatóan pihenésre volt szüksége, a belső helyzet is megkívánta a fegyverszünetet. Párizsban, a német kérdés megoldása után Wilson csomagolt, s a békekonferencia irányítása ezzel teljesen Clemenceau kezébe került, aki határozottan ellenzett mindenféle közvetlen tárgyalást a Tanácsköztársasággal. Más kérdés, hogy a pozitív válasz után miért nem próbálták meg — már csak a Szlovák Tanácsköztársaság miatt is — halogatni a visszavonulás végrehajtását, legalább addig, amíg Clemenceau erélyesebben nem követeli azt.

Bizonyos, hogy a gyors elhatározásban része volt a június 24-i ellenforradalomnak, a kormány és a tisztikar, illetve a forradalmi harc hívei és a jobboldal közti állandósult ellentétnek. A jobboldal — látva a munkásság kedvetlenségét — mind bátrabban lépett fel. A munkások túlnyomó többsége ragaszkodott azonban a tanácsrendszerhez, elképzelhetetlennek tartotta bukását; ennek tulajdonítható, hogy nem vette elég komolyan a kommunisták figyelmeztetéseit az ellenforradalom veszélyére.

Június 24-én létrejött a fegyverszünet. Kun egyidejűleg ismételten biztosítékot kért Clemenceau-tól arra, hogy a román hadsereg kiüríti a Tiszántúlt. A Pozsonyban tárgyaló Ágoston Péter — Clemenceau válaszát várva — kérte a visszavonulás határidejének meghosszabbítását. Pellé tábornok, a csehszlovák hadsereg francia főparancsnoka, csak 30-ig volt hajlandó ezt meghosszabbítani, s visszautasította a Tiszántúl kérdésének megvitatását. A román kormány egyelőre még nemleges választ sem adott a hozzá intézett kérdésre, de sejteni lehetett, hogy ha engedik, a román hadsereg legalább az új termés betakarításáig a Tiszántúlon marad. (Június 23-án, míg Szamuely a dunapataji gazdákkal ütközött meg, a megszállott Apátfalván a parasztok fellázadtak a rekvirálás miatt, és 3 román katonát megöltek. A román parancsnokság példát statuált: több tucat férfit agyonlőttek, mintegy 80-at elhurcoltak.)

Június 29-én a kormányzótanács elfogadta a pártvezetőség — Kun által előterjesztett — előző napi határozatát: a csehszlovák területet a demarkációs vonalig ki kell üríteni azzal az indokolással, hogy a háborút a hadseregtől beérkezett jelentések szerint tovább folytatni nem lehet.

Mikor 30-án összeült a Szövetséges Központi Intéző Bizottság, hogy a határozatot jóváhagyja, a visszavonulás már megkezdődött. Ágoston és Mittelhauser 4 kilométer szélességű semleges zónát jelölt ki. A megállapodásnak katonai jellege volt csupán, de elismerte a csehszlovák közigazgatást a kiürített területen. Kun 30-i referátumának érdekessége, hogy a külpolitikai helyzetről festett irreálisan optimista kép mellett hangsúlyozta: „…engem arra, hogy ehhez az állásponthoz csatlakozzam, nem a nemzetközi forradalom állása késztetett, hanem belső dezorganizáltságunk.”62
62 370.

Hasonlóképpen a belpolitikai indokokat tekintette elsődlegesnek a vita két kommunista szónoka: Szamuely és Pór. Kun reálisan vonta le az ellenforradalmak tanulságait, amikor megállapította: akik a kapituláció útját egyengetik, csalódni fognak a kispolgársággal együtt, mert az adott helyzetben „a legutóbbi napok eseményei megmutatták, hogy itt Magyarországon csak kettő között lehet választani: a legszilárdabb, a legszigorúbb reakció, monarchizmus és proletárdiktatúra között”.63
63 Uo. 372.

A június 30-i határozat meghozatalánál már ismeretes volt a visszavonulás szándékának hatása a Vörös Hadseregre. Néhány alakulat tiltakozott, mások kimerültségük következtében örültek a fegyvernyugvásnak, ha harcaik eredményének elvesztését fájlalták is. A Tiszántúlról toborzott csapatok a hazatérés lehetőségében reménykedtek. Böhm szerint Landler még egyszer felvetette az ultimátum elutasításának lehetőségét, mire Böhm rögtön felajánlotta, hogy átadja a főparancsnokságot Landlernek. A többség azonban a visszavonulás mellett volt.

A visszavonulás rendben, fegyelmezetten folyt le. Az északi hadjárat során elfoglalt területnek több mint felét kellett kiüríteni. A hősi harcok eredményének feladása a tisztikarra gyakorolta a legegyértelműbb hatást. Számukra a Tanácsköztársaságot a Vix-jegyzék elutasítása emelte a megalkuvó, régi uralkodó osztályok fölé; az a lehetőség, hogy a lélegzetvételnyi szünet lehetővé teszi az ellenforradalom letörését — beleértve a remélt bevonulást Szegedre — érthetően nem vonzotta őket. Lakatos Géza szerint még Stromfeld is kijelentette: „Harcoltam a csehek és románok ellen, de ellenforradalmárok ellen nem viselek háborút!”64
64 A bolsevizmus Magyarországon. Szerk. Gratz Gusztáv. Bp. 1921. 300.

Nem mintha közösséget vállalt volna az ellenforradalmárokkal; amíg vezérkari főnök volt, fellépett hazaáruló tevékenységük ellen, de a visszavonulással előállott szituáció számára súlyos dilemmát okozott, amelyből megalkuvást nem ismerő jellemének a passzivitás volt az egyetlen kiút. Távozásakor példáját más tisztek is követték.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .