A Tanácsköztársaság honvédő háborúja

A Tanácsköztársaság honvédő háborúja – Május elseje ünnep és krízis
(Idézet: Magyarország története)

Május 1-éré a Tanácsköztársaság katasztrofális helyzetbe került: területe a Dunántúlra és a Duna—Tisza közére korlátozódott, de ebből is kiesett a jugoszlávok által megszállt baranyai—bajai sáv, a csehszlovák hadsereg Salgótarjánon át a forradalom fővárosát fenyegette; a román hadsereg bármikor átkelhetett a csaknem védtelen Tiszán, hogy Budapest alatt találkozzon szövetségeseivel.

A forradalom helyzete soha ilyen ellentmondásos nem volt. A városok és a falvak lelkesen, a világforradalomba vetett hittel ünnepelték az első szabad május elsejét, a magyar proletárdiktatúra sorsa pedig egy hajszálon függött. Budapest munkássága évtizedekre emlékezetes, példátlanul impozáns felvonulásával tett hitet a szocializmus mellett: az egész város vörösbe öltözött. Szónokok buzdítottak kitartásra, ígérték, hogy a múlt nem térhet vissza. Münchenben azonban ezen a napon verték le a Tanácsköztársaság egyetlen nyugati szövetségesét, a Bajor Tanácsköztársaságot.

Budapesten felvonultak a munkászászlóaljak, s eközben elesett a szolnoki hídfő, és olyan — téves — hírek érkeztek, hogy az ellenség átkelt a Tiszán, és elfoglalta Szolnokot. Május elsején kiürítették Miskolcot, Diósgyőrt és Ózdot; ha a román hadsereg átkel a Tiszán, a Zagyvától keletre elhelyezett, Egert védő csapatokat az elvágás veszélye fenyegeti.

Salgótarjánt 2500 katona védte. Az üzemek főbizalmijai április végén felkeresték Kun Bélát, és fegyvert kértek. Április 29-én Kun Béla utasítására három vagon új katonai felszerelés érkezett, és másnap megalakult a salgótarjáni munkásezred. A bányászok és a fiatal munkások harcolni akartak, viszont az idősebb acélgyári „hadviselt munkások ülést tartottak, amelyen elhatározták, hogy fegyvert nem fognak”,34 mert a küzdelem kilátástalan. Május elsején Hevesi népbiztos beszélt a salgótarjáni gyűlésen. Kemény szavai, a felszólalók őszinte vitája nyomán a bányászok és a gyáriak a katonákkal együtt sorakoztak fel a front védelmére.
34 PI Archívum 605 f. 2/28.

Kun Béla és Szántó Béla a Hadügyi Népbiztosság nevében a következő utasítást adta május elsején a hadsereg-parancsnokságnak: „Feladata hadműveleti körzetében a románoknak a Tiszán át való átkelését megakadályozni, a cseheknek előnyomulását a Duna és a Tisza között feltartóztatni és a harcvonalból jelenleg visszavont erőket mielőbb harckész állapotba helyezni, abból a célból, hogy ezekkel az erőkkel egységes ellentámadást intézhessen az ellenségnek ama részei ellen, amelyek a Tanácsköztársaság központját, Budapestet, a leghathatósabban veszélyeztetik vagy amelyek ellen az ellentámadásnak a legtöbb sikerre van kilátása.”35
35 Liptai Ervin, A magyar Vörös Hadsereg harcai 1919. Bp. 1960. 195 — 196.

Május elsején Budapestre érkezett az addig külföldi támogatást kereső József főherceg, és lakosztályt nyittatott a Ritz-szállóban. Késő este, míg a tűzijáték fényei gyönyörködtették az ünneplő népet, a jobboldali szakszervezeti vezetők küldöttsége lemondásra szólította fel a kormányzótanácsot, követelve, hogy a hatalmat egyelőre adják át az általuk alakítandó 12 tagú direktóriumnak. Döntés nem született: másnapra hívták össze a kormányzótanácsot, a munkástanácsot, a fővárosi munkásezredek képviselőit, a vasasszakszervezet bizalmi testületét. Megvitatták a katonai helyzetet. A centristák meginogtak a válságos pillanatban, és a kapitulánsokat támogatták. Böhm felajánlotta — Landler emlékezése szerint —, hogy, parlamentereket küld a románokhoz a rögtön megkötendő fegyverszünet megtárgyalására. Az ajánlat helyeslésre talált. De az ülésen részt vevő kommunisták azt ajánlották, hogy azonnal forduljunk a felfegyverzett proletariátushoz, avval a felhívással, hogy haladéktalanul menjen a frontra, a diktatúra megvédésére. A szociáldemokrata főparancsnok, Böhm Vilmos, határozottan visszautasította ezt a »forradalmi romanticizmust«.”36
36 Landler Jenő, A Vörös Hadsereg diadalmas útja és bomlása. Új Március, 1926. március—április.

Böhm az ülés eredményét a maga módján értelmezte: május 2-án reggel elrendelte a hadműveletek leállítását, majd parancsot adott egy-egy tisztnek, hogy Miskolcon, Baján és Szolnoknál tegyen fegyverszüneti ajánlatot a három szomszéd állam hadseregének. Kun Béla viszont parancsot adott a szolnoki vasúti híd felrobbantására. A nap folyamán a csapatoktól a valóságosnál is rosszabb hírek érkeztek, s ezekből a teljes bomlás képe rajzolódott ki. A Hadügyi Népbiztosság intézkedett, hogy a harcképtelen egységeket megállás nélkül szállítsák Budapesten át rendeltetési helyükre, nehogy a fővárosban pánikot keltsenek vagy fosztogassanak. Estefele azonban jobb híreket is kapott a kormányzótanács: kiderült, hogy a román hadsereg egyelőre nem kezdte meg az átkelést a Tiszán, a csehszlovák hadsereghez küldött parlamenter észrevette, hogy a vele tárgyaló olasz ezredes meglepődött ajánlatán, s 4-ére ígért választ azzal, hogy 3-án nem folytatják az előnyomulást. Miután a déli fronton sem történt semmi, a Vörös Hadsereg egy-két napos lélegzetvételnyi szünetre számíthatott.

Május 2-án délben ült össze a kormányzótanács, a „jól értesültek” szerint azért, hogy lemondjon. Meghívták a párttitkárság tagjait, a szakszervezetek vezetőit — akik nevében a jobboldali Peyer Károly és Miákits Ferenc vitték a szót —, hiányoztak viszont a csapatoknál tartózkodó népbiztosok. Az ülés hangulatát azonban Kun Béla váratlan fellépése határozta meg. Akik előző nap látták, egy megtört, könnyező, depresszióba süllyedt beteg emberre emlékeztek. Reggelre összeszedte magát, biztosította a forradalommal rokonszenvező katonai vezetők támogatását, és magához ragadta az események irányítását. Miután a déli ülésen szépítés nélkül ismertette a helyzetet és az esti ülést, meglepetésszerűen bejelentette: „intézkedést tett a hadműveleteknek további folytatása iránt”.37
37 MMTVD 6. köt. I. rész. Bp. 1959. 387.

Kun határozott állásfoglalását a diktatúra fenntartása és a harc folytatása mellett támogatta a baloldal és egy-két reformista szociáldemokrata is, félve a lemondás várható következményeitől. A centrum nevében felszólaló Kunfi, valamint Bokányi és Weltner hitet tettek március 21-e mellett, de nem láttak reális lehetőséget a harc folytatására. Kunfi javasolta, hogy adják át a hatalmat a szakszervezeteknek, mert az antant a kormányzótanáccsal nem áll szóba; a megalakítandó direktórium ragaszkodjon a Tanácsköztársaság szociális vívmányaihoz, de számolja fel a diktatúrát, és kérje meg az osztrák kormányt az antanttal való közvetítésre. Peyerék fellépéséből viszont kitűnt, hogy a szakszervezeti kormány ennél — logikusan — továbbmenne: olyan polgári demokratikus koalíció felállítását javasolták, amely alkalmas az antanttal való megegyezésre. Arra hivatkoztak, hogy a Tanácsköztársaság nem kapott közvetlen segítséget a külföldi proletároktól, Szovjet-Oroszországtól, elmaradt a várt világforradalom, az imperialista hatalmak pedig nem fognak belenyugodni a proletárdiktatúra létébe Európa szívében, és így a további vérontás hiábavaló.

A baloldal hívei nem voltak hajlandók belátni, hogy ezekben az érvekben volt realitás, azt viszont tisztán látták, hogy nem lehetséges a „visszatérés októberhez”, a kapituláció nemcsak a proletárforradalom, hanem a polgári demokratikus forradalom politikai és szociális vívmányairól való lemondást is elkerülhetetlenül maga után vonná. Kun és a baloldal határozottsága végül eredménnyel járt, az ülés határozata kimondta, hogy a kormányzótanács a helyén marad, „kellő időben gondoskodik a város védelméről”.38
38 Uo. 388.

Egyben Böhm kívánságára, ha nem is politikai hatalommal rendelkező diktátorrá, de az összes budapesti fegyveres erő parancsnokává nevezték ki Haubrich Józsefet. Haubrich személye mintegy az együttműködés záloga volt a szakszervezeti vezetés és a kormányzótanács között: a vasöntőből lett szakszervezeti tisztviselő, aki tűzmesterként végigharcolta a világháborút, a közhangulatot mozgékonyan követő, gyakorlatias politikus volt, korábbi meggyőződése ellenére fenntartások nélkül vett részt a Tanácsköztársaság létrehozásában, s számítani lehetett rá, amíg a munkásság többsége kitart.

A főváros és környékének vasas bizalmi-értekezletén az ezernél is több résztvevő egységesen a harc mellett szavazott. A gyári munkásezredek bizalmijainak állásfoglalása nem volt ilyen egyöntetű, de Budapest védelmére mindenesetre hajlandónak mutatkoztak. Az összkép tehát már nem volt reménytelen, és a Munkástanács esti ülésén Kun egyértelműbben foglalhatott állást, mint a kormányzótanácsban; drámai erejű szónoklata végén már nem annak eldöntését kérte, hogy folytassák-e a harcot vagy sem, hanem úgy tette fel a kérdést: hogyan védhető meg Budapest? A beszéd lendülete magával ragadta a Munkástanácsot, a kapitulánsok alig jutottak szóhoz, a tennivalók mikéntjéről elmélkedő szónokokat is türelmetlenül lehurrogták. A szocialista nőmozgalom képviselője felszólította a férfiakat: vonuljanak az ellenség elé, a fővárosban a munkásnők megfékezik az ellenforradalmat.

A Munkástanács ülése este fél tízkor ért véget, utána folytatták a kormányzótanács ülését. A vita nélkül elfogadott határozat az egész proletariátus talpra állítását tűzte ki célul. A népbiztosok hajnali háromkor búcsúztak el egymástól, egy-két órás pihenés után valamennyien a gyárakba siettek, hogy fegyverbe szólítsák a munkásokat. Még együtt volt a kormányzótanács, mikor utasítására éjfél előtt Tombor parancsot adott az összes elérhető parancsnokságnak: „A Kormányzótanács az összes frontok részére a legerélyesebb ellenállás kifejtését rendeli el. Budapest összes munkásai kiküldetnek a frontra, hogy a csapatokat megerősítsék. A csapatok frontról való visszaszállítása haladéktalanul beszüntetendő, és a már esetleg visszairányított csapatok is azonnal a frontra rendelendők vissza.”39
39 Uo. 405.

Reggel az üzemek munkásai, a kerületi tanácsok, majd a vidéki munkástanácsok is lelkesen csatlakoztak a Budapesti Munkástanácshoz. A kommunisták optimizmusa ezúttal helyesnek bizonyult.

Az antant diplomáciája és a bécsi ellenforradalmi emigráció
A májusi válság napjaiban a Magyarországi Tanácsköztársaság sorsa igen élénk diplomáciai tevékenység tárgya volt. Ez azonban a belső válságot nem tudta közvetlenül befolyásolni; a külföldi megfigyelők sem voltak képesek nyomon követni a budapesti helyzet gyors változásait.

A magyarországi helyzet bizonytalansága ellentmondásos diplomáciai lépések forrása lett. Az angol hadsereg budapesti hírszerzője, Freeman-Williams kapitány „a vörös terror” veszélyére hivatkozva Budapest gyors megszállását és szociáldemokrata kormány létesítését javasolta, ennek érdekében pedig sürgette a Tisza átlépésének engedélyezését a román hadsereg számára és előnyomulásának támogatását Szeged irányából. Budapest gyors megszállása mellett voltak a bécsi antantmissziók is. Az angol misszió vezetője azzal ijesztgette kormányát, hogy ha a románoknak nem engedik meg Budapest megszállását, Bécsben is felülkerekedik a bolsevizmus.

Párizsban azonban óvatosak lettek; az angolszász politika vezetői nem látták célszerűnek a közvetlen intervenciót, május elején pedig a németeknek átnyújtandó béketervezet kötötte le figyelmüket. Abban a reményben, hogy a német béke után gyorsan aláírhatják az osztrák és a magyar békeszerződést is, Lloyd George elővette Smuts javaslatait, és indítványozta Magyarország meghívását a békekonferenciára. Partnerei ezt abban a hitben fogadták el, hogy a tanácskormány bukása küszöbön áll.

Május 5-én Párizsban úgy döntöttek, hogy ha a tanácskormány tényleg megdőlt, akkor megszüntetik a gazdasági blokádot. Néhány nap múlva tisztázódott a helyzet, mire a meghívást nem adták át, a blokádot pedig megszigorították. Miután a német békeszerződés aláírása sem ment simán, a békekonferencia letett arról, hogy a magyar kormány meghívásáról döntsön, hiszen a német béke tető alá hozása sürgősebb és fontosabb volt.

Megnehezítette Budapest esetleges megszállását, hogy erre az esetre nem állt rendelkezésre megfelelő magyar kormány. A győztesek valamiféle demokratikus kormányt szerettek volna, de gondolni sem akartak a Károlyi-rezsimre, amely bolsevizmussal végződött; másfajta koalíció létrehozására pedig nem volt lehetőség. Károlyi és Jászi hívei immár reménytelennek látták a Tanácsköztársaság helyzetét, s lassan Bécsbe költöztek: de nem kívántak az antant ügynökévé süllyedni, egyenrangú tárgyalásról pedig szó sem lehetett. A Károlyi-kormány egykori jobbszárnya — Batthyány, Garami — kész volt együttműködni a győztesekkel, de nehezen egyezett meg a hagyományos, parlamentáris pártok politikusaival. Garamiék eleinte féltek, hogy kompromittálják magukat, ha szóba állnak Andrássyval; később azonban megfordult a helyzet.

Az antantmissziók ekkor már eljutottak odáig, hogy a hagyományos magyar osztályuralom „józanabb” képviselőivel fogjanak össze a „bolsevizmus” ellen, de ennek több akadálya volt. Elsősorban Magyarország szomszédai, akik joggal tartottak a magyar uralkodó osztályok területi integritásra irányuló törekvéseitől. Bethlen István, akit már a március 21-e előtti hetekben az ellenforradalom fejének tekintettek, memorandummal fordult a békekonferenciához és a balkáni francia parancsnoksághoz, amelyben felajánlotta szolgálatait, és polgári kormány alakítását, amelybe Graramiékat is beveszik, ha némi kölcsönt kapnak, és Budapestet nyugati csapatok szállják meg.

Bethlen azonban szükségét érezte, hogy a román és a csehszlovák hadsereget a Vix-jegyzék előtt érvényben levő demarkációs vonalra vonják vissza: „az új kormány nem fogadhatna el oly demarkációs vonalat, melyet az előző két kormány nem akceptált, mert különben hazaárulással vádolnák …”40 Ilyen feltétel mellett Párizs sem Bethlennel, sem mással nem állt szóba.
40 A bolsevizmus Magyarországon. Szerk. Gratz Gusztáv. Bp. 1921. 797.

Andrássy óvatosabb volt, mint Bethlen: kérte a svájci angol követséget, hogy járuljon hozzá egy Magyar Nemzeti Tanács alakításához az ő elnökletével. Elutasító választ kapott, az angol diplomáciában ugyanis ekkor még azoknak a közép-európai szakértőknek a befolyása érvényesült, akik a magyar arisztokráciát a háború fő bűnösei között tartották számon. A következő lépést ismét Bethlen csoportja tette meg — sajátos irányban — a hatalom visszaszerzése felé: május 2-án a bécsi magyar követségről elrabolták a követet és a kereskedelmi kirendeltség 135 millió koronás pénztárát. A reakciós grófok e mindenre elszánt klikkje ezzel ugyan eltaszította magától a polgári demokratikus emigrációt, de körülötte már a leendő ellenforradalmi rendszer vezető csoportja tömörült.

A román hadsereg előrenyomulásának megállítása a Tisza vonalán
Május 6-án a négy győztes hatalom bukaresti követei közös levélben fordultak kormányaikhoz, és javasolták: engedélyezzék a román hadseregnek a Tisza átlépését, Budapest megszállását, utóbbit más antantcsapatok segítségével.

A békekonferenciának nem volt elvi kifogása az intervenció folytatása ellen; ezt bizonyítja, hogy támogatták a csehszlovák hadmozdulatokat.

Azonban éppen a csehszlovák hadsereg gyengesége kételyeket ébresztett az egyesített intervenció aktualitását illetően. Megengedni a román hadvezetésnek, hogy ilyen körülmények között átlépje a Tiszát, a balsiker kockázatát jelentette volna, siker esetén pedig azt, hogy Budapest román megszállás alá kerül, ami a Duna-völgyi francia—román befolyás túlzott, a győztesek közötti „egyensúlyt” veszélyeztető megerősödésével és egyéb nemkívánatos következményekkel járhatott volna.

Clemenceau személyesen közölte a román miniszterelnökkel, hogy a tilalom több a nyilvánosságnak szánt frázisnál, de az akció kivihetőségében az antant támogatása nélkül pillanatnyilag a román hadvezetés is kételkedett. A román hadsereg ugyanis nagyon gyorsan jutott el a Tiszáig, utánpótlási vonalai megnyúltak, nem volt biztosított hátországa. Május elején megáradt a Tisza és a Berettyó, Tiszasasnál a vöröskatonák felrobbantották a gátat, így megfelelő technikai felkészülés nélkül nehéz lett volna átkelni a folyón. Később a romániai vasutasok május 9-től június 15-ig tartó nagy sztrájkja nehezítette meg a hadsereg utánpótlását.

Szovjet-Oroszország, híven a Magyarországi Tanácsköztársasággal vállalt szövetségéhez, május 1-én ultimátumban követelte a román kormánytól a jogtalanul megszállt Besszarábia, majd egy külön jegyzékben Bukovina kiürítését. A szovjet kormány nem is titkolta, hogy elhatározásában döntő szerepet játszott a román kormány törekvése — Podvojszkij szovjet-ukrán hadügyi népbiztos nyilatkozata szerint — a „fiatal Magyar Tanácsköztársaság megfojtására”.41
41 Izvesztyija, 1919. május 6.

Az ultimátum lejárta után a Dnyeszter mentén megindult a támadás, amelyhez az ukrán Vörös Hadsereg legjobb erőit összpontosították. Podvojszkij parancsára megkezdték egy jórészt magyar hadifoglyokból álló internacionalista hadosztály és egy „besszarábiai hadosztály” szervezését.

Az ukrán szovjet-kormány — amelynek elnöke, Rakovszkij, maga is a román munkásmozgalom régi harcosa volt, s így természetszerűleg szívén viselte a romániai bojáruralom elleni harcot — mindent megtett a Kárpátok gyors elérése érdekében, bár Gyenyikin előretörése a Donyec-medencében hamarosan illuzórikussá tette e terveket. Lenin április 21-e körül még utasította a Vörös Hadsereg főparancsnokát: „A Galícia és Bukovina egy részébe történő előnyomulás a Tanács-Magyarországgal való kapcsolat miatt szükséges. E feladatot minél gyorsabban és tartósabban meg kell oldani.” De május 5-én már kénytelen figyelmeztetni az ukrán vezetőket, hogy Gyenyikin leverése érdekében időlegesen véget kell vetni a „Románia felé való fordulásnak”.42
42 Lenin Magyarországról. 2. kiad. Bp. 1965. 89.
A szovjet-ukrán kormány ennek ellenére 7-én utasította a 3. ukrán hadsereget a dnyeszteri román front áttörésére. Ekkor történt a váratlan katasztrófa: másnap, május 8-án a döntő csapás végrehajtásával megbízott Hrihorijov (Grigorjev) atamán hadosztálya fellázadt a szovjethatalom ellen. Az ukrán nacionalista Hrihorijov nem volt hajlandó Ukrajna határain kívül harcolni, a magyar forradalom támogatását idegen ügynek tekintette. A lázadók elleni harc két hétre lekötötte az ukrán Vörös Hadsereg fő erőit, s mire leverték őket, május végén az antant támogatásával kibontakozott Gyenyikin-offenzíva védekezésre kényszerítette Szovjet-Ukrajnát.

Az ukrán Vörös Hadsereg így is a döntő pillanatban, tehát május 1. után keresztezte a román hadvezetés terveit, időt adva a Magyar Vörös Hadseregnek a felkészülésre. (Úgy tűnik, a románok megállása a Tiszánál a besszarábiai helyzettel magyarázható — jegyzi meg a bukaresti követ május 6-i táviratára 8-án az angol külügyminisztérium referense.) Sőt, az optimista értékelés, amit a magyar sajtó adott az ukrán front eseményeiről, ugyancsak elősegítette a harci szellem helyreállítását. A Tisza-vonal megszilárdulása csalódást okozott Csehszlovákia vezetőinek, akik így néhány hétig egyedül folytatták az aktív intervenciót; egyrészt azért, mert az előző napok tapasztalatai alapján lebecsülték a Vörös Hadsereget, másrészt azért, mert — Romániával ellentétben — Csehszlovákia nem látta biztosítva területi igényeinek maximális kielégítését, így a miskolci és salgótarjáni iparvidék megszerzését.

Forradalmi erőgyűjtés a májusi válság után
Május 2-a után Budapestről a frontra ment számos munkászászlóalj: mintegy 15 ezer katona. Pótlásukra Budapesten újabb 8 munkásezredet állítottak fel, a tartalék alakulatok összlétszáma a fővárosban megközelítette a 25 ezret. Ezek hetente 2-3 délutánt töltöttek gyakorlatozással. A mozgósított munkászászlóaljak létszáma a következő hónapokban 12—15 ezer körül mozgott, a jelentkezők száma ezt természetesen jóval meghaladta. Az Északi Főműhelyben, ahol a munkások több mint kétharmada feliratkozott, a MÁV a közlekedés érdekében kénytelen volt kérni a jelentkezők bevonulásának korlátozását. A frontra küldött munkászászlóaljak helyett felállított tartalék ezredek egy része már nemcsak munkásokból állt, a különböző intézmények, a tanácsi és más tisztviselők is felállítottak „munkás” zászlóaljakat.

A hadra kelt Vörös Hadsereg létszáma május 14-én megközelítően 120 ezer fő. Ebből 44 ezer a május 3-a után bevonultak száma. A létszám — ha a veszteségeket is figyelembe vesszük — megduplázódott.

A Vörös Hadseregben a legöntudatosabb munkások mellé sorakoztak a forradalmár diákok, a megszállt területekről menekült férfiak, élükön a helyi direktóriumok tagjaival. A munkásság vezetői közül is a frontra mentek mindazok, akiket a hátországban nélkülözni tudtak: így Budapesten a VII. kerületi tanács 300 tagjából 100 bevonult, köztük idősek, alkalmatlanok is. A májusi munkásezredek minőségéről, fegyelméről tisztjeik is elismerően nyilatkoztak; egyébként annyi tiszt jelentkezett, hogy még a munkás tartalék ezredek parancsnoki kara is közülük került ki; hadviselt munkások zömmel csak a szakaszparancsnokok között voltak. Míg március 21-e után, sőt Böhm hadügyminisztersége alatt már az előző hetekben is szigorú politikai rostálás kezdődött a tisztek között, április végén a kormányzótanács kénytelen volt elrendelni a hivatásos tisztek kötelező bevonulását.

A hadseregszervezés lendületét a Vörös őrség új fegyverbegyűjtési kampányra használta fel, helyenként igen jelentős eredménnyel. A munkásság emelkedett hangulata még egyszer magával tudta ragadni a forradalommal szimpatizáló kispolgárságot, polgári értelmiséget — ha nem is a frontra, de legalább a honvédő háború elismerésére és támogatására.

A jobboldali polgárság egy része azonban — míg többségük egyelőre passzív maradt — elszánt ellenforradalmi akciókra ragadtatta magát, főképp a forradalom szívétől távolabb fekvő vidékeken. Így május első napjaiban a szerveződő és háborúra még gyönge Vörös Hadsereg (a veszteségek és dezertálások következtében az eredményes sorozás ellenére is csak május 7-e körül érte el 1-i létszámát) legfőbb feladata az ellenforradalmi lázadások letörése és elterjedésük megakadályozása volt.

A Tisza és az Ipoly között, az ellenséges hadsereg bevonulását váró területen már-már fehérövezet képződött, csak a vörös Salgótarján tartott ki. Abonyt és Szolnokot a Szamuely vezetésével alakított brigád, a Jászságot egy tengerészkülönítmény, Hatvant és Egert, a kispesti munkásőrség tisztította meg, mielőtt még az ellenforradalmárok hívására érkező román és csehszlovák csapatok elfoglalhatták volna. Az erélyes fellépés megszilárdította a diktatúra megrendült tekintélyét, s ehhez hozzájárult számos rendelet, amelyet május első felében adtak ki a különböző néprétegek anyagi helyzetének javítására. A béremelésről, a munkanélküli-segély fenntartásáról, a parasztság adómentességéről stb. szóló rendelkezések azonban lényegében a korábban kialakult keretek között mozogtak, tehát a válság nem bírta rá a tanácskormányt gazdaságpolitikájának módosítására, ami elsősorban a földosztás elrendelését jelenthette volna. A munkásság politikai fellendülését ezért sem követte a falusi szegénység hasonló megmozdulása.

A májusi lélegzetvételnyi szünetet a forradalom vezetői nem tudták tömegbázisuk szélesítésére kihasználni. Csupán a kispolgári, alkalmazotti rétegek semlegesítéséről lehetett szó, s még ez is jelentős eredmény volt, hiszen a forradalom mind nehezebb helyzete elkerülhetetlenné tett újabb, számukra már nem rokonszenves intézkedéseket is.

A Tanácsköztársaság területének jelentős összeszűkülése, a Tiszántúl elvesztése is csökkentette a szegényparasztság valóban osztálytudatos és nem csak ösztönösen forradalmi részének arányát. 1919 nyarán az úri ellenforradalom nem nagyszámú, öntudatos közép- és kispolgári bázissal csak csekély mértékben rendelkező, épp ezért külföldi szövetségesekre utalt, hivatásszerűen politizáló csoportjával szemben a szocialista szakmunkások és értelmiség aktív, de viszonylag kisszámú tábora állt, melyet a haladó külföldi mozgalmakhoz fűződő kapcsolatai és a tömegek valóban széles körű megnyerésének nehézségei bizonyos elvontságra, avantgardizmusra, doktrinérségre tettek hajlamossá.

Így a forradalom tábora, miután aránylag könnyen megragadta a hatalmat, elég könnyen el is veszíthette azt, mert az imperializmus külső nyomását nem ellensúlyozta eléggé az öntudatos tömeg aktív fellépése. A munkásság legjobbjainak májusi sorakozója egyelőre megmentette a forradalmat, de magában hordta azt a veszélyt, hogy ez a mobilizált elit elvérzik, kimerül a harcokban.

Május 5-én Kun Béla Komáromban találkozott Szlovákia teljhatalmú miniszterével, Srobárral; tárgyalásuk azonban eredménytelen maradt. A csehszlovák kormány — noha a sajtóban először tagadta hadműveleteit, majd az állítólagos magyar támadás rovására írta azokat — nem mondott le az intervencióban való részvételről. Erőfeszítéseit egyelőre Salgótarján megszerzésére koncentrálta, ami ismét kritikus helyzetbe hozta volna a Tanácsköztársaságot. A 80. dandár bizonytalanul és lanyhán védekezett, az ellenség megközelítette, sőt részben körülzárta Salgótarjánt. Május 7-én az intervenciós csapatok megszállták a környéket uraló karancsi magaslatot, és megkísérelték a helység elfoglalását.

Böhm a tiszántúli tapasztalatokra hivatkozva javasolta a salgótarjáni medence feladását. A kommunisták elvetették a létfontosságú bányavidék feladásának gondolatát, azzal a jogos indoklással, hogy az egy ponton folyó harc nagyobb erőkoncentrálást tesz lehetővé. Hevesi Gyula Rákosi Mátyás népbiztos, Lázár Lajos és más kommunisták segítségével megszervezte Salgótarján védelmét. A bányákban és üzemekben leállt a munka; a munkások előbb védelemre készültek fel a helység határában, majd ellentámadásba mentek át, és visszafoglalták a karancsi magaslatot. Május 11-e körül a munkások már visszatérhettek munkahelyükre, megérkezett az újjászervezett 6. hadosztály, és megkezdte ellentámadását a Nógrádi-medence felszabadítására.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

“A Tanácsköztársaság honvédő háborúja” bejegyzéshez 8 hozzászólás

    1. Hogy Lámfalussy professzor miért felelős: az euro létrejöttében nagy szerepe van. De semmi köze a magyar gyerekek és felnőttek nélkülözéséhez. Nem ő döntött a magyarországi rendszerváltásról, az EU-tagságról, a NATO-tagságról, a privatizációról, az osztálytársadalom újraépítéséről, stb… A gyanúsítás nem egyéb ellenségkép formálásról, ami az előbbiekről eltereli a figyelmet, tehát éppen a hatalom birtokosainak a védelmét szolgálja. 🙁

        1. Szamárság, porhintés, figyelem elterelés. Svájci frank hitelt nem volt kötelező felvenni… Gondolkodni kell és nem felülni, Szöllősiknek, Drábikoknak, Postáknak… ők a rezsimet védik az ellenségképek megalkotásával… 🙁

  1. Admin ! Hová lett a cikkek végén a megosztási lehetőség napok óta nincs ott. Ha a facebookon megkeressük a balradot és ott megosztjuk, akkor a megosztások címe helyett csak Balrad.ru jelenik meg, amire rákattintva megjelenik a megosztott cikk, de a rejtett cím miatt kevesebben veszik észre. 🙁

    Admin:

    Barátom! Az én általam használt felületen ott van! De én általában nem is látom az oldalt. Arról nem is szólva, hogy napok óta kész gyötrelem van!

    1. Ha megnyitom a balrad.ru oldalt, a cikkek alatt csak a támogatást szolgáló ikonok vannak ott, a megosztás ikonjai már vagy 3 napja eltűntek. Legalul ugyan van kör alakú facebook meg twitter ikon, de arra kattintva nem oszt meg semmit, csak odajut a facebookra/twitterre… 🙁

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .