A Magyarországi Tanácsköztársaság

A Magyarországi Tanácsköztársaság – A tanácsrendszer kiépítése
Az új államigazgatás és apparátusa
A Tanácsköztársaság a szocializmus megvalósításáért
(Idézet: Magyarország története)

A proletárdiktatúra államának létrehozása terén a Tanácsköztársaság a Lenin „Állam és forradalom” című művében lefektetett elveket tekintette irányadóknak, tehát a régi állam felváltását a munkásság tanácsrendszerben megvalósuló közvetlen uralmával, diktatúrájával.

Ez a diktatúra a szocializmus történelmileg rövid idő alatt való felépítésére szólt, abban a reményben, hogy a proletárállam hamarosan átadja helyét az osztály és állam nélküli kommunista társadalomnak. Lenin útmutatásából indultak ki, miszerint a burzsoá államot „össze kell törni”, megértve, hogy ez nem egyszerűen a régi tisztviselők újakra cserélését jelenti, hanem azt, hogy a rövid időközökben megújuló tanácsok által „a kiváltságos kisebbség külön intézményei (kiváltságos hivatalnokok, az állandó hadsereg parancsnoksága) helyett maga a többség közvetlenül hajthatja végre az elnyomást, és mennél inkább vesz részt az egész nép az államhatalom teendőinek gyakorlásában, annál kevésbé lesz szükség erre a hatalomra”. Ebből következik „a hivatalos személyek teljes választhatósága, az, hogy bármikor s kivétel nélkül elmozdíthatók, hogy fizetésüket a közönséges munkás-munkabér színvonalára csökkentik”.22
22 Lenin Válogatott Művei. II. Bp. 1973. 181 — 187.

A Tanácsköztársaság államának alapja a tanácsrendszer volt. A községi, kerületi tanácsokat a választók által szabadon módosítható hivatalos lista alapján választották; választó és választható volt minden 18 éven felüli férfi és nő, kivéve a kizsákmányolókat és a papokat. Ilyenformán a választók köre még a Berinkey-féle igen demokratikus választójogi törvényben meghatározottnál is szélesebb volt, s nem véletlenül adtak választójogot a fiataloknak. A járási, megyei, budapesti és országos tanácsokat a lenini elveknek megfelelően közvetett szavazással, tehát az alsóbb fokú tanácsok ülésén, azok tagjai közül választották. A tanácsok mandátuma 6 hónapra szólt, de egyes vagy összes tagjaik bármikor visszahívhatók voltak. A visszahívhatóság realitását éppen a közvetett választási rendszer biztosította, a tanácsok beszámoltathatták és visszahívhatták a magasabb tanácsba delegált tagjaikat.

A magyar állam szervezetében új vonás volt a tanácsrendszer alapján létrehozott járási önkormányzat. A döntés itt is a tanácsoké volt, az apparátust viszont, amelyben nagy számmal megtartották a régi tisztviselőket is, igyekeztek — több-kevesebb sikerrel — alárendelt, végrehajtó szervként kezelni. Különleges helyet foglalt el a főváros 500 tagú tanácsa, amelynek a kerületek képviselői között tagja volt a legtöbb népbiztos és más fontos vezető is, és a nemegyszer gyors döntést kívánó válságos helyzetekben hivatott volt az ország proletariátusa nevében állást foglalni. A tanácsokat permanenciában működő intéző bizottságok, az ún. direktóriumok vezették, melyeket a tanácsülés plénuma választott és nemritkán cserélt. A megyei és városi tanácsok, valamint — mintegy az üzemi tanácsok nevében a szakszervezetek választották a Tanácsok Országos Gyűlését.

A helyi tanácsok a szükséghez mérten, sőt többnyire azon túl is megtartották a régi tisztviselőket. Sok tanács reformista szelleme mellett ez alapjában a békés átmenet következménye volt: a tisztviselők nem helyezkedtek nyíltan szembe a proletárdiktatúrával, mint Oroszországban. Így megtartásuknak pozitív politikai jelentősége is volt; az elbocsátottak tömege a feszültséget, az aktív ellenforradalom táborát növelte volna. Helyükön maradva azonban sokan szabotáltak, támogatták az ellenforradalmat (bár korántsem olyan mértékben, mint utólagos — az ellenforradalmi korszak alatti — dicsekvéseikből hinni lehetne). Annál inkább tehették ezt, mert sok helyen a régi rendszer politikai főtisztviselőit — alispánt, főszolgabírót — más, kisebb beosztásban ott tartották a tanács apparátusában. Sőt, néhány megyében egy ideig a direktórium mellett az alispáni hivatal is folytatta működését, és igyekezett megtartani legalább az adminisztratív ügyek intézését. A politikai igazgatást azonban e megyékben is a megyei tanács dikretóriuma tartotta kezében. A tanácsok igen fontos kiegészítője volt a szakbizottságok rendszere, mely részben tanácstagok, részben a tanács által választott szakértők részvételével szakszerűbbé és hatásosabbá tette a tanács munkáját, például az iskolaügy terén.

A helyi, megyei tanácsok igen széles hatáskörrel rendelkeztek, s ezt gyakran túl is lépték, hiszen számos kérdést nem tudtak 133 nap alatt rendeletileg szabályozni, a régi szabályokat azonban nem mindig lehetett a szocializmus szellemében alkalmazni. Viszont a fölöttes tanácsnak és intéző bizottságának jogában állt az alárendelt tanács minden határozatát hivatalból megváltoztatni. Nem terjedt ki a megyei tanácsok hatásköre a termelés irányítására. Heves viták folytak a rendőrség és csendőrség helyett életre hívott Vörös Őrség alárendeltségéről. A tanácsok joggal bizonygatták a Vörös Őrség vegyes összetételének veszélyeit, a mindennapos ellenőrzés fontosságát, de csak azt érték el, hogy a karhatalmat a helyi direktóriumokkal való együttműködésre utasították. Néhány megyei tanács saját karhatalmi csapatot szervezett.

A szocialista állam kiépítésének egyik alapvető problémája volt a központi hatalom és a megyei, városi tanácsok viszonya. A megyéket belügyi és egyéb központi politikai biztosok útján ellenőrizték, akik sokszor alig tudták összefogni a gyenge helyi tanácsot, nemegyszer viszont ellentétes rendelkezéseikkel, „komisszárdiktatúrával” ők maguk nehezítették annak munkáját. A tanácsok esetenként éppen olyan kérdésekben kívántak teljes önállóságot, ahol szükségszerűen ütközött össze az országos és a helyi érdek (például az élelmiszerkészletek elosztása). Viszont sok olyan központi rendelkezést is kiadtak, amelyek a megyei tanács szeme láttára okoztak károkat, figyelmen kívül hagyták a helyi sajátosságokat.

Megtörtént, hogy a járási tanács kiutasította a központi megbízottakat a járás területéről, míg végül május 10-én a központi párttitkárság megtiltotta, hogy olyan politikai megbízottak, akiket nem a párttitkárság vagy a Belügyi Népbiztosság küldött ki, politikai ügyekbe avatkozzanak. Főleg a fiatal, lelkes, de tapasztalatlan és a vidéket nem ismerő kiküldöttek keltettek itt-ott pánikhangulatot a magántulajdon megszüntetéséről vagy a házasság idejétmúlt intézményéről szóló elmélkedéseikkel, ha elragadta őket a szónoki hév az érdeklődő falusi közönség láttán. Ahol a helyi tanács erős volt, munkáját csak zavarta a sok megbízott; viszont az eldugott hegyi falvakba vagy a demarkációs vonal menti senki földjére sokszor a központi megbízottak vitték be a forradalom szellemét, pedig talán csak az egyházi javak összeírására vagy tojásfelvásárlásra küldték ki őket.

A tanácsok összetételére vonatkozó adataink szerint mind a tagok, mind a vezetők között a fizikai dolgozók, nagyrészt munkások voltak többségben. Alkalmasságuk foka különböző volt, de nemigen maradt alatta a régi vármegyei urakénak. Kisebb visszaélések, marakodások elég gyakoriak voltak, nagyobbak igen ritkán fordultak elő.

A kormányzótanács kezében rendkívül nagy hatalom összpontosult, különösen június közepéig, mikor a pártkongresszus megválasztotta a pártvezetőséget, a Tanácsok Országos Gyűlése pedig az államfői jogokat gyakorló 150 tagú Szövetséges Központi Intéző Bizottságot.

A népbiztosságok többsége sok új munkaerő bevonásával, de lényegében a régi miniszteriális szervezet bázisán alakult. Miután a régi emberek legalább formálisan megmaradtak, a létszám felduzzadt: például a Közoktatásügyi Népbiztosságé a korábbi három és félszeresére. A Népgazdasági Tanács viszont jórészt a régi minisztériumoktól független szervezettel rendelkezett, miután az egykori kereskedelem- és iparügyi minisztérium nem is lehetett berendezkedve az ipar, a népgazdaság központi irányítására. A háború végén a mérnökök között kibontakozott szocialista mozgalomnak köszönhető, hogy sok szocialista vagy haladó gondolkodású vállalati mérnököt tudtak bevonni az ipar irányításába, az 1200 új alkalmazott jó része közülük került ki.

A központi hivatalok közül a minisztériumokon kívül csak a legfontosabbakat szervezték át vagy szüntették meg (fővárosi lakáshivatal, bíróságok, csendőrség stb.). Megtartották a régi közigazgatás olyan elemeit, amelyek csak közvetett kapcsolatban álltak az állam elnyomó funkciójával, tehát nem voltak ellentétesek a szocialista rendszerrel, és úgy tervezték, hogy a szükséges átalakítással végleg meg is hagyják azokat. Ilyenek voltak a közlekedési, hírközlési, tanügyi, egészségügyi, kulturális intézmények, bizonyos gazdasági szervek.

A régi államapparátus likvidálásáért folytatott harc tehát egyelőre az apparátus megkétszerezésére vezetett. A folytonosság biztosítása érdekében a régi bürokrácia vázát addig meg kellett tartani, amíg mellette fel nem épült az új államigazgatás. A „régi és új bürokrácia” együttélése nem volt békés, a kommunisták a régi államapparátus teljes lerombolását követelték, a szociáldemokraták valami osztályokon felülemelkedő humanizmus nevében védték mindazokat, akik hajlandók voltak tovább szolgálni. A munkások hangulata sokhelyütt mérnök- és tisztviselő-ellenes volt, a gazdasági vezetőknek fel kellett lépniük e jelenség ellen. A jobboldali szakszervezeti ellenzék viszont azt hirdette, hogy az új bürokrácia rosszabb, mint a régi. 1919-ben tehát az egyesült párt nem vehette teljesen saját kezébe az állam irányítását, inkább — s ez gyengeségét mutatja — bizonyos fokig összeolvadt az állammal. A tanácsokban feltörő spontán forradalmiság sok hiányt pótolt, de bizonyos esetekben élesen jelentkezett a tudatos irányító, koordináló erő hiánya. Így volt ez a munkásság és parasztság érdekei különbözőségének fennmaradásában és meg merevedésében, ami a tanácsrendszerre is kihatott: az egyre jobban működő városi tanácsokkal szemben a falusi tanácsok jelentős része a Tanácsköztársaság utolsó heteiben passzívvá vált.

A legtöbb nézeteltérés a szorosan vett erőszakszervezet funkcionálása körül volt. A Vörös Őrség összetételéről az első napokban elég éles viták folytak, míg végül kompromisszum született: a rendőrség és a csendőrség szervezeti kereteit nem tartották meg, de a legénységet és a tisztikar nagy részét is beolvasztották a munkásokkal, leszerelt katonákkal megerősített Vörös Őrségbe. Budapesten legalább a szocialista vezetés biztosítva volt, vidéken a Vörös Őrség szerepe összetételétől és a helyi viszonyoktól függött. Az alakulatok jelentős része megállta a helyét, de nemegyszer előfordult, hogy az ellenforradalmi szervezkedés a helyi tanácstól, pártszervezettől független Vörös Őrség soraiból indult ki.

Budapesten több ütőképes, forradalmi szellemű munkáskülönítményt állítottak fel. A legnevezetesebb a kommunista pártőrségből, matrózokból és tengerészekből alakult, mintegy 200 tagú Cserny-különítmény volt, a „Lenin-fiúk”, akik ellenforradalmi megmozdulások esetén rendszerint a karhatalmat szolgáltatták. A bőrruhás „terroristák” kétségkívül többet tettek az ellenforradalom megfékezésére, mint a Vörös Őrség, s ebben részük volt a tetteikről terjesztett rémhíreknek is. A valóságban bírói ítélet nélkül 12 embert végeztek ki összesen, köztük 3 ellenforradalmi szervezkedésben részt vevő csendőrtisztet, továbbá a román támadás kezdetén, amikor a burzsoázia soraiból túszokat szedtek, 3 ismert politikust — a két Hollán államtitkárt és Návay Lajos volt képviselőházi elnököt.

Az ellenforradalom megfigyelését általában egy új szerv, a Belügyi Népbiztosság politikai osztálya biztosította, Korvin Ottó vezetésével. Szamuely Tibort a román támadás után bízták meg a front mögötti rend és fegyelem fenntartásával, felhatalmazva őt, hogy szükség esetén a forradalmi törvényszék mellőzésével bármilyen eszközt igénybe vegyen. Mindenki természetesnek találta, hogy ott, ahol nagyobb ellenforradalmi lázadás tör ki, másnap megjelenik Szamuely vonata, s annak legénysége egy-két óra alatt rendet teremt, ha kell, a legerélyesebb eszközökkel is.

Míg az ellenforradalmi felkelések leverése és megtorlása elsősorban a fegyveres erők feladata volt, a forradalmi törvényszékek a statáriális eljárás alá eső súlyos bűncselekmények — rablás, gyilkosság, ellenforradalmi szervezkedés, rémhírterjesztés, izgatás és a szesztilalom megsértése — ellen is védték a proletárállamot. A régi államapparátus „összetörését” legtökéletesebben a bíráskodás terén hajtották végre. A bíróság tevékenységét lényegében felfüggesztették, a tőlük függetlenül felállított forradalmi törvényszékek a statáriális ügyek mellett teljesen átvették a fontos vagy sürgős tárgyalásokat, kisebb kihágási ügyekben pedig a tanácsok, illetve az általuk választott kihágási tanácsok ítélkeztek. A budapesti forradalmi törvényszékek bíráinak mintegy 90%-a volt munkás, a vidékiek 77%-a munkás és paraszt.

Két munkásból és egy jogászból álló bizottságok vizsgálták felül a forradalom előtt indított bűnügyeket, és nagy többségüket, ahol „a cselekmény nyilvánvalólag a kapitalista gazdasági rendben rejlő exogén okokra vezethető vissza”,23 megszüntették.
23 Hajdú Tibor, A Magyarországi Tanácsköztársaság. Bp. 1969. 133.

A forradalmi törvényszékek több mint 4000 személyt ítéltek el, mintegy negyedrészüket ellenforradalmi cselekményért, hasonló arányban a szesztilalom megsértéséért; ez utóbbiért rendszerint pénzbüntetés járt. A forradalmi törvényszékek ítéletei alapján összesen 27 személyt végeztek ki; március 21-e előtti politikai tevékenységért senkit sem ítéltek el.

Az új jogrendszer kidolgozása éppen csak megkezdődött: a végleges rendezés tervei közül érdemes kiemelni, hogy a bírákat a tanácsok választották volna a visszahívás jogával, a munkaügyi tanácsok elnökeit pedig a szakszervezetek. Védőként laikusok is felléphettek volna, a megalakítandó országos főtörvényszék mellett külön német és ukrán tanácsok felállítását tervezték.

Az 1918-1919. évi forradalmak művészetpolitikája
Ha általánosságban elmondhatjuk, hogy 1918—1919 két forradalmának sok közös történelmi feladata, párhuzamos vonása volt, úgy ez a legnagyobb mértékben a kultúra és tudomány területére érvényes. Hiszen a polgárosulás 1867-es programjából itt valósult meg a legkevesebb, a közoktatást nem az Eötvösök, hanem az Apponyiak szelleme hatotta át, a Párizs és Heidelberg mértékét megütő szűk szellemi elit elől elzárkózott a hivatalos tudománypolitika. Így nem csoda, hogy a szocialista kultúrának is hosszú távra szóló programot adott elődje polgári demokratikus kezdeményezéseinek folytatása, s a tudomány és a kultúra legtöbb munkása teret talált tevékenységéhez az új rendben, még ha e rend politikai céljait és módszereit több-kevesebb fenntartással fogadta is.

A kultúra minden ágában volt egy szellemi vezérkar, mely kidolgozta az évszázados elmaradást orvosló programot a forradalom számára. Sietségük, mindent akarásuk a forradalom lehetőségeit is kevesellte, hiszen e progresszív művészek, tudósok, pedagógusok nem ismertek ennél sürgősebb feladatot.

A szocialista pedagógusok már a polgári forradalom idején kidolgozták az alap- és középfokú oktatás reformjának máig is példamutató rendszerét, és azt a Tanácsköztársaság készen vehette át tőlük. A tervezett reformok közé tartozott a nyolcosztályos, ingyenes, kötelező általános iskola és az egységes középiskola létesítése. Március 21-e után a szocialista pedagógusok kezébe került a közoktatásügy intézése, és a tervezgetésről áttérhettek terveik megvalósítására, az egységes általános iskola kialakítására, ahol 14 éves korig terjedő tankötelezettség mellett ingyenes oktatásban részesülnek a gyermekek. Hozzákezdtek az osztatlan elemi iskola megszüntetéséhez. Az általános iskola egyben munkaiskola is lett volna, felső tagozatán egy szabadon választott nyelv oktatásával. Az ötosztályos középiskolában (illetve a négyosztályos műhelyiskolában) is megmaradna a munkaiskola jelleg, megszűnne az érettségi vizsga, előtérbe kerülne a természettudományok és az élő nyelvek tanítása. Javasolták, hogy a népiskolában oktassanak társadalmi ismereteket, a középiskolában pedig szociológiát.

A Tanácsköztársaság megszüntette a közoktatás régi, bürokratikus szervezetét, az iskolák közvetlenül a tanácsok irányítása alá tartoztak. A forradalmi hangulatban középiskolai diáktanácsok alakultak, működésük azonban nem volt összeegyeztethető az iskolák rendjével, ezért a tanév végén megszűntek.

Az iskolareform legkényesebb pontja az egyházi iskolák kérdése volt. A szocialista tanítók az egyház és állam szétválasztását, a kötelező hitoktatás megszüntetését követelték. A Berinkey-kormány nem tudott egységes állásfoglalásig jutni, így az egyházi iskolák államosítása az MSZDP választási programpontja lett. A különböző egyházak ellenforradalmi színezetű „vallásvédelmi szövetséget” alakítottak, mely nem fukarkodott a demagóg jelszavakkal. Március elején Prohászka püspök kompromisszumot ajánlott — a fakultatív hitoktatás bevezetését —, s ezt Kunfi miniszter, mint a legsimább megoldást, elvben el is fogadta.

Március 21-e után a radikális megoldás került napirendre: államosították az összes iskolát és tanintézetet, melyek túlnyomó többsége addig egyházi tulajdonban volt. Egyben kimondták az állam és egyház szétválasztását, de az iskolai hitoktatás eltörlésében a helyi tanácsokra bízták a döntést. A fővárosban és elég sok vidéki iskolában a tanács eltörölte a hittant; a forradalom szelleme ezt diktálta, bár a forradalom nehéz helyzetét csak bonyolította a hitoktatás kérdésének kiélezése. Az egyházakra, elsősorban a katolikus egyházra, amúgy is nagy csapást mért a forradalom földbirtokaik, iskoláik és más, nem vallási célt szolgáló vagyonuk kisajátításával, de ebben számíthatott a nép túlnyomó többsége és az érdekelt pedagógusok helyeslésére. A hitoktatás megszüntetése viszont a szülők többségéből rossz érzést váltott ki, más túlzásokkal együtt megkönnyítette az ellenforradalom kispolgári tömegbázisának gyors kialakítását.

Az egyetemi oktatásban a tervezett reformoknál sürgősebb volt a tanári karok felfrissítése haladó szellemű tudósokkal. Lovászy a heves ellenállás miatt nem vállalkozott erre, viszont keresztülvitte valamennyi tanszak megnyitását a nők előtt, ami önmagában is jelentős reform volt. Utódja, Kunfi, miután a budapesti egyetem tanácsa mereven elutasította a kormány ajánlatait, az autonómiát megsértve rendeleti úton nevezte ki Varga Jenőt, Jászi Oszkárt, Vámbéry Rusztemet és még több haladó professzort. A proletárforradalom után az egyetem nem merte folytatni a Kunfi miniszter ellen megkezdett ellenállást Kunfi népbiztossal szemben, még akkor sem, mikor az felfüggesztette az egyetemi reakció központjának, a jogi karnak a működését. A hittudományi karra vonatkozóan érvényesítették az egyház és állam elválasztását. Az egyetem élére a feloszlatott tanács helyébe bizottságot neveztek ki Dienes Pál matematikus vezetésével. Folytatták a modern tudomány mellőzött reprezentánsainak kinevezését — az új professzorok között volt Babits Mihály, Ferenczi Sándor, Fülep Lajos, Kozma Lajos, Mannheim Károly, Pólya György és Jenő, Vadász Elemér, Hevesy György, Szekfű Gyula és az első magyar egyetemi tanárnő — Dienesné Götz Irén. (Lukács György és Kunfi a Tanácsköztársaságtól sem kapták meg a régen megérdemelt katedrát, hiszen önmagukat nem nevezhették ki.)

A hallgatók összetételének demokratizálása érdekében ösztöndíjakkal, menzák és kollégiumok felállításával igyekeztek segíteni a szegény diákokat. Lehetővé kívánták tenni a felvételt az egyetemre érettségi nélkül is, megfelelő szakvizsga letételével.

A Magyar Tudományos Akadémia működését — tekintettel az ott uralkodó erős konzervativizmusra — felfüggesztették, épülete ideiglenesen a Vörös Őrség céljait szolgálta.

A közoktatási reformnál is nagyvonalúbb volt a népművelés kiterjesztésének programja. Országszerte analfabéta-tanfolyamokat szerveztek, nagy tervek készültek a szakoktatás fejlesztésére. Ismeretterjesztő előadások ezreit tartották, Budapesten munkásegyetem nyílt; hallgatói csak szervezett fizikai munkások lehettek, akiket mentesítettek a délutáni munka alól. A munkások ezrei tanultak az üzemviteli, könyvelési, nyelvi és egyéb alapismereteket nyújtó tanfolyamokon. Köztulajdonba vették és gazdag kiállításon mutatták be a nagy értékű, addig magántulajdonban levő műkincseket. A múzeumokban előadássorozatokat, tárlatvezetéseket rendeztek munkások számára. A népműveléstől nem vált külön a politikai propaganda. Nagy példányszámban adták ki Marx, Engels, Lenin és a szocializmus más teoretikusainak műveit; munkaközösség alakult A tőke magyar fordításának előkészítésére. Ugyanakkor röpiratok százai egyszerű nyelven is ismertették, jórészt neves írók tollából, a forradalom tanításait, rendeleteit, intézkedéseit.

A forradalmak biztosítani igyekeztek a tudományos és művészi alkotás szabad kibontakozásának lehetőségét. A 20. század modem irányzatai ekkor nyertek először polgárjogot és állami elismerést, amiben kétségkívül szerepet játszott, hogy művelőik legtöbbje híve volt a politikai forradalomnak is. Az új művészet nagyjai közül talán csak az 1919-ben elhunyt Csontváry maradt észrevétlen, aki távol a progresszívek táborától, csupán a vásznon volt forradalmár.

Már az őszirózsás forradalom Kernstok Károlyt állította a minisztériumban a művészeti ügyek élére; Kernstok azonban még kénytelen volt megmaradni a művészetpártolás szokásos keretei között. A Tanácsköztársaság állami feladatnak tekintette az alkotó művészek megélhetésének biztosítását, bármely iskolához tartoztak is; a művészek segélyt, rendszeres előleget kaptak. A modern képzőművészethez vonzódó fiatalok számára az Andrássy-palotában rendeztek be tanműhelyt Uitz Béla, Medgyessy Ferenc, Nemes Lampérth József vezetésével; Kernstok Nyergesújfalun tehetséges ifjúmunkásokat tanított, köztük a fiatal Derkovits Gyulát; a Képzőművészeti Főiskolán tanári kinevezést nyert Csók István, Pór Bertalan, Vedres Márk. A falakat borító forradalmi plakátokon — novembertől júliusig — csúcspontját érte el a magyar plakátművészet, a budapesti május elseje emlékezetes dekorációin Bíró Mihály és Bortnyik Sándor irányításával művészek egész sora dolgozott.

A zenei élet irányításában a fordulat már az első forradalom idején megtörtént: menesztették az Operaház intendánsát, egy főúri dilettánst, s eltávolították a Zeneakadémia éléről Apponyi elaggott protezsáltját, az új magyar zenét meg sem értő Mihalovich Ödönt. A Zeneakadémia igazgatója elismert művész, Dohnányi Ernő lett, mintegy kompromisszumként a zenei közízlés és az új művészet között; valójában azonban az aligazgatónak kinevezett Kodály Zoltán irányította az akadémiát s a zenei ügyeket, a minisztérium új zenei referensével, Reinitz Bélával együtt. A Tanácsköztársaság Közoktatásügyi Népbiztossága Bartókot, Dohnányit, Kodályt és Reinitzet nevezte ki a zenei életet igazgató direktóriumba. Az első forradalom alatt indított munkáshangversenyek igen látogatottak voltak; Bartók, aki a Csodálatos mandarinon dolgozott, 9 év óta először adott nyilvános koncertet, az Operaház rendes és kedvezményes szakszervezeti pénztáránál is sorba álltak a jegyekért; zsúfoltak voltak a színházak, hiszen sokan először gondolhattak arra, hogy az igazán olcsó jegyet — „fehérpénzért” — megvegyék.

A Tanácsköztársaság napjaiban a színházak is lelkes újítási tervekkel foglalkoztak, de egyelőre csak a régi repertoárt játszhatták, lehetőség szerint kiemelve a haladó szellemű darabokat. Igazán új a közönség volt a színházakban. Csepelen és másutt is munkásszínház nyílt, a Katonatanács katonaszínházakat szervezett a kaszárnyákban.

A filmipar a színháznál gyorsabban reagálhatott a forradalomra. Háborúellenes darabokat készítettek, filmre vittek néhány haladó magyar színművet. A Tanácsköztársaság szocializálta a filmgyárakat is, Korda Sándor és más kipróbált szakemberek irányításával 35—40 játékfilmet készítettek — ezek között volt Gorkij-darab, Upton Sinclair Kutató Sámuelje, sőt egy eredeti magyar sztrájktörténet. A filmhíradók az utókor számára is megőrizték a kommün képét. Májusban Budapesten 5 gyermekmozi nyílt, s egyben megtiltották, hogy a gyerekek a felnőttek szórakozására szolgáló filmeket nézzenek meg.

Az irodalom viszonya a forradalomhoz nem volt egyöntetű. Az úri Magyarország hivatalos íróinak legtöbbje — Herczeg Ferenc, Vargha Gyula, Szabolcska Mihály — kezdettől fogva mereven szembehelyezkedett az őszirózsás forradalommal is. Némelyikük Ady halálát is a költő gyalázására és a forradalom elleni támadásokra használta fel. A konzervatív irodalmi egyesületek: a Kisfaludy Társaság és a Petőfi Társaság visszahúzódtak, végigvegetálva a számukra zord időket. A századforduló óvatos liberalizmusának képviselői közül néhányan — Ambrus Zoltán, Gárdonyi Géza, Heltai Jenő, Kiss József — a polgári forradalommal szemben is a teljes politikai passzivitást választották.

Akiknél a polgári gondolkodásmód demokratikusabb színezetű volt — Bródy Sándor, Szép Ernő — jóindulatú érdeklődéssel követték a forradalmak útját, amíg az sima volt, vagyis áprilisig. Sőt, Bíró Lajos, Molnár Ferenc, Gellert Oszkár, a Károlyi- és radikális párti sajtó hangadói, éppen a januári kormányválság után a leghatározottabban, tehát akkor, amikor Hatvany Lajos már elfordult az addig harcosan vállalt forradalomtól.

A 49-es, radikális függetlenségi érzelmű írók kevesellték is az őszirózsás forradalom elszántságát. Károlyi kipróbált híve, Krúdy Gyula a földosztást ünnepelte. Szabó Dezső a kommunistabarát Vörös Lobogóban hirdette romantikus antikapitalizmusát: „mert középkor már nem lehet, hát jöjjön a vörös nap”.24
24 Szabó Dezső, A két forradalmi költő. Nyugat, 1919. február 16.—március 1.

A Nyugat progresszív tábora egészen a magáénak, Ady forradalmának tekintette 1918 októberét. Legtöbbjük a háború alatt a harcos pacifizmus pártján állt: a parasztság nézeteinek tudatos kifejezőjeként, mint Móricz; a bibliai „ne ölj” prófétás hirdetőjeként, mint Babits; avagy az individuális szabadság szentségére esküdve, mint Kosztolányi és Karinthy. Pacifizmusuk a belpolitikában egyet jelentett az osztályharc tagadásával, a kispolgári demokrácia céljainak igenlésével s többnyire a bűnös nacionalizmus elítélésével is. A Nyugat munkatársai kezdeményezték a Vörösmarty Akadémia megalakítását, hátat fordítva az — ekkor már — őket is hívogató Kisfaludy és Petőfi Társaságnak.

Március 21-ét lelkesen, együtt ünnepelték a nyugatosok és a napkeletre néző negyvenkilencesek. Utóbbiak elsősorban nemzeti, antiimperialista missziójáért, a „Mindenkihez!” dacos heroizmusát visszhangozva. Ez a hangulat azonban nem tartott sokáig: mire Szabó Dezső regénye, „Az elsodort falu” — a Tanácsköztársaság papírkészletéből — megjelent, szerzője már új vizek felé evezett, s követte őt a jobboldali radikalizmus ifjú generációja.

A népköztársaság hívei leginkább az osztálykorlátok ledöntését, a művészetek állami anyagi támogatását üdvözölték a Tanácsköztársaságban, de a Vix-jegyzék, Károlyi felhívása, a békés, humánus átmenet is hatott rájuk. A haladás 1914 előtti kis táborában Ady emléke ekkor még ébren tartotta az összetartozás érzését; az ő útjának vállalásában például Krúdy is a nyugatosokhoz állt közel.

Krúdy és a nyugatosok határozottsága azonban a tegnapnak szólt és nem a holnapnak. A kulturális, nemzeti célokat helyeselték, de meghátráltak, amikor a kommün mindent a saját színére akart festeni, megrettentek a kilátástalannak vélt harctól, a nehézségektől és a hibáktól. Miután ellenforradalmat sem akartak, az ellentétek kiéleződése elől passzivitásba vonultak. Ebben része volt — mint már utaltunk rá — a szűkkeblű sajtópolitikának is, ami viszont a merev osztálypolitikából következett. Május közepén a Nyugat és követői is elhallgattak, mindinkább elhúzódtak a forradalom táborától.

A milliók hangulatát azonban leginkább azok az írók fejezték ki, akik eljutottak a szocializmus igenléséig, bár nem a marxista elkötelezettség, hanem valami általánosabb és bizonytalanabb humanizmus szellemében. Ilyen értelemben vallotta magát szocialistának a forradalom kezdetén elhunyt Kaffka Margit és Szeged költői: Móra Ferenc és Juhász Gyula. Utóbbiak szembeszálltak a városukban legelőször kibontakozó ellenforradalommal is, megerősödve hűségükben a vörös Budapest iránt. A jobbágyivadék Tóth Árpád a nemzethalál víziójával küzdve is valóságos forradalmi himnuszt írt, az Új Istent. Hozzájuk hasonlóan Somlyó Zoltán, Színi Gyula, Osvát Ernő annyira átérezték a kommün igazságát, hogy megpróbáltak azonosulni vele; Tóth Árpádban a „balról” jövő igaztalan támadás elhallgattatta a költőt, de júliusban még Osváttal, Barta Lajossal, Komját Aladárral egy-egy új folyóirat indítására vállalkozott.

Franyó Zoltán Vörös Lobogója már a Károlyi-forradalom idején a párton kívüli kommunisták harcos orgánuma volt: munkatársai között találjuk az ifjú Márait, legjelentősebb írója Nagy Lajos, aki az őszirózsás forradalom első napjaiban hirdeti: „szocialista vagyok … azt akartam, ami most történt, mindent akartam, de nemcsak ennyit, hanem még sokkal többet”.25 A Vörös Lobogó tábora egyértelműen kitartott a Tanácsköztársaság mellett is.
25 A diadalmas forradalom könyve. Bp. 1918. 98.

A független kommunista csoportok legjelentősebbje Kassák és Uitz Béla Ma című folyóirata köré tömörült. A Ma, amely a legmodernebb irodalmi és képzőművészeti törekvések együttes kifejezője volt, már 1918. november 9-én kiáltványt tett közzé „a kommunista köztársaságért”. Kassákék formailag nem csatlakoztak a KMP-hez, de a maguk módján következetesen kiálltak mellette, majd a Tanácsköztársaság mellett is. A szervezeti elkülönülés, a pártpolitikától való függetlenségük hangsúlyozása nem tartotta őket vissza sem a szenvedélyes forradalmi megnyilatkozásoktól, sem attól, hogy a forradalmi irodalmat monopolizálva, dühös és a forradalomra ártalmas szektássággal támadják az általuk polgárinak bélyegzett írókat. A szociáldemokrata pártirodalom sokkal békésebb volt (Révész Béla, Várnai Zseni a maradandóbb értékűek).

A polgári demokratikus forradalom kormányainak nem volt irodalompolitikájuk, Lovászy és Kunfi, az irodalom teljes szabadságának alapján, csupán az érdemes írók segítésére törekedtek. A Tanácsköztársaság művészeti politikájának alapja a modern művészeti irányzatok támogatása volt, annál is inkább, mert az adott műveltségi viszonyok között ezeknek volt a legnagyobb szükségük anyagi és egyéb támogatásra; ez azonban nem más művészeti iskolák rovására történt, hiszen minden valamirevaló művészről az állam gondoskodott. Lukács György — akinek egyénisége sokkal inkább rányomta bélyegét a Közoktatásügyi Népbiztosságra, mint a politikai vezetésben elfoglalt Kunfíé — állapítja meg: „A proletárdiktatúra távol tartotta magát attól, hogy akár egy elmúlt, akár egy meglevő áramlatot hivatalos áramlatnak tekintsen. Ehelyett a műveltség kiterjesztésével a dolgozó népet akarta arra a fokra eljuttatni, hogy maga döntse el: a jelen és a múlt művészetéből, kultúrájából mire van és mire nincs szüksége.”26
26 Lukács György nyilatkozata. Társadalmi Szemle, 1969. március.

A két forradalom művelődéspolitikáját közös vonások, közös célok, az irányítók és kezdeményezők személyének szinte teljes azonossága kapcsolták össze. Az őszirózsás forradalom már kidolgozta egy demokratikus közoktatás terveit, s az alkotó művészek viszonylag könnyen megtalálták helyüket, hiszen az új szabadság a régi keretek között valósult meg. Viszont épp a régi keretek szétverése tette lehetővé a második forradalomban, hogy a közoktatási, könyvtárfejlesztési és egyéb művelődési tervek a gyors megvalósulás útjára léphessenek. Az 1919-et követő évtizedek s a közelmúlt művelődéstörténete bizonyítja, milyen gazdag örökséget hagyott maga után éppen a polgári korlátokon túllépő kulturális forradalom.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

“A Magyarországi Tanácsköztársaság” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Illuminati jelentés Magyarisztán.

    Az utcák uresek
    Pánik után apátia
    Ez a nép mindent kézpénznek vessz amit a média elé tálal.

    (privát vélemény ettol már csak az afrikaiak sotétebbek tudatilag,akik hisznek a boszorkányban.)
    Irányithato biorobotok 60 IQ-val a nagy átlag.

  2. “egyes vagy összes tagjaik bármikor visszahívhatók voltak. A visszahívhatóság realitását éppen a közvetett választási rendszer biztosította, a tanácsok beszámoltathatták és visszahívhatták a magasabb tanácsba delegált tagjaikat.”

    Alapvatő lenne !

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..