A Magyarországi Tanácsköztársaság

A Magyarországi Tanácsköztársaság – A Tanácsköztársaság a szocializmus megvalósításáért
(Idézet: Magyarország története)

A szocializmus haladéktalan megvalósításának koncepciója
A proletárdiktatúra célja a szocializmus megvalósítása. A kormányzótanács már első, „Mindenkihez!” című felhívásában ígéretet tett: „haladéktalanul megkezdi a nagy alkotások sorozatát a szocializmus, a kommunizmus előkészítésére és megvalósítására. Kimondja a nagybirtokok, a bányák, a nagyüzemek, a bankok és a közlekedési vállalatok szocializálását. A földreformot nem törpebirtokokat teremtő földosztással, hanem szocialista termelőszövetkezetekkel hajtja végre.”16
16 MMTVD 6. köt. 1. rész. Bp. 1959. 3.

Ezzel a néhány szóval a kiáltvány tulajdonképpen már az első napon összefoglalta a szocializmus megvalósítása koncepciójának lényegét, az 1919-es magyar kommunisták és baloldali szociáldemokraták elképzelése szerint. Nagyon jellemző a „haladéktalan” szó használata: valóban a szocializmus haladéktalan, átmeneti időszak beiktatása nélküli megvalósításának programját adja. Ma ez a program, amellett, hogy a szocializmus eredeti, tisztán proletár elvein alapul, igen sok tekintetben utópisztikusnak tűnik. Hiszen a néhány éven belül győzedelmeskedő világforradalom várásából indul ki, ami világviszonylatban igen gyors, a legfejlettebb ipari országok által vezetett gazdasági fejlődést tételezett fel, optimális nemzetközi együttműködéssel.

A Tanácsköztársaság gazdasága ezzel szemben hadigazdaság volt, de egyáltalán nem hasonlított a Szovjet-Oroszországban ez időben érvényben levő hadikommunizmusra. A hadikommunizmus egyes jellemzői, mint az általános munkakötelezettség elve, valóban megtalálhatók a Tanácsköztársaság gazdaságpolitikájában. Más fontos vonásait, így elsősorban a magánkereskedelem és a pénzgazdálkodás minimális térre szorítását, a gabonamonopóliumot, a sajátos és erélyes élelmiszer-rekvirálás azonban hiába keressük. Elvi céljaiban a Tanácsköztársaság gazdaságpolitikája leginkább az oroszországi Októberi Forradalmat követő viszonylag békés hónapok gazdaságpolitikájához állt közel, amely a proletár egyenlőséget, a szocializmus átmenet nélküli megvalósítását tűzte ki célul, és nem kevés utópisztikus-kommunisztikus vonást tartalmazott.

Ha az elméleti kiindulás hasonló volt is, gyakorlati értelmezésében már jóval több az eltérés. A magyar kommün gazdaságpolitikusai ahelyett, hogy észrevették volna az 1917-es programok és az 1919-es gyakorlat közti különbséget, a magyar népgazdaság fejlettebb voltára hivatkozva, túl akarták licitálni e programokat. Annál inkább, mert a nemzetközi propaganda és a nehéz körülmények között küzdő magyar dolgozók szocialista tudatának erősítése érdekében is maximális és — a szó jó értelmében — látványos eredményre törekedtek.

A magyar gazdaság sajátossága volt, hogy aránylag jelentős és jó állapotban levő ipara szörnyű nyersanyaghiánnyal küzdött, mivel részben a blokád, részben a Monarchia, illetve a régi Magyarország felbomlása miatt nagymértékben elszakadt hagyományos nyersanyagbázisától és egy kialakult gazdasági rendszertől. Az új Magyarország saját gazdasági struktúrájának, szervezetének kialakítása hosszabb időt igényelt; akkor, 1919-ben csak arra lehetett törekedni, hogy az elérhető anyaggal jól gazdálkodjanak, s a legfontosabb, mindenekelőtt katonai célokra használják fel. Ez a sajátosság a közép- és kisipar államosítása irányában hatott, tehát erősítette a radikális alaptendenciát. Elő kellett írni, mit és hogyan termeljenek, nehogy másodrendű fontosságú termékek előállítására pazarolják a pótolhatatlan nyersanyagot; így elkerülhetetlen volt a világháború alatt ideiglenes jelleggel bevezetett készletgazdálkodás megszigorítása. Sok iparág egyáltalán nem volt rentábilis, tehát a szocialista állam vagy magas segéllyel támogatja a tőkés gazdaságot (a kapun belüli munkanélküliség finanszírozására), vagy beleegyezik a tömeges munkáselbocsátásba — mindkét út képtelennek tűnt; az általános szocializálás viszont aránylag egyszerűnek, hiszen az ország területe nem nagy, és a fontosabb üzemekben ott van a munkástanács, amely már a polgári forradalom hónapjaiban ellenőrizte és korlátozta a tőkés vezetést, továbbá a jól kiépített szakszervezeti hálózat. Nagyon megkönnyítette az ipar állami irányítását, hogy a mérnökök és ipari tisztviselők igen jelentős hányada rokonszenvezett a forradalommal, a forradalmak történetében talán egyedülálló mértékben.

A szocializálásnak ez a tempója — a termelés állapotát tekintve — a termelésnek inkább használt, mint ártott az adott körülmények között, miután az átmenettel együtt járó gazdasági visszaesés amúgy is elkerülhetetlen lett volna, már csak a nyersanyaghiány miatt is, a munkafegyelmet pedig erősítette a szocializálás. Annál több nehézséget okozott politikai téren: figyelmen kívül hagyta a Magyarországon igen széles, a munkássággal részben összefonódó és a szocializálás által különbözőképpen érintett kispolgári rétegek elégedetlenségét vagy nyugtalanságát. A munkásság egységének megszilárdulását — bizonyos csoportjaitól eltekintve — viszont segítette az általuk helyeselt maximális szocializálás politikája.

A kormányzótanács sokkal toleránsabb volt a birtokos parasztsággal, mint a városi kispolgársággal szemben, mivel utóbbi elégedetlenségét, esetleges ellenforradalmi hajlamait nagyobb differenciáltsága és az ipari proletariátus jelenléte is ellensúlyozta. Innen a sajátos ellentét: minimális rekvirálás falun, elvben a száz holdak, gyakorlatilag a két-háromszáz holdak meghagyása, városon pedig a penziók, mozik, patikák, fényképészek és kiskereskedők kisajátítása.

1919-ben még a legjobb polgári közgazdászok is meg voltak győződve a szocialista termelés képtelenségéről; a gyári vállalatok természete nem tűr munkásvezetést, jelentette ki egy olyan szaktekintély, mint Matlekovits Sándor.17
17 A bolsevizmus Magyarországon. Szerk. Gratz Gusztáv. Bp. 1921. 472.

A szocializálás legnagyobb sikere az adott körülmények között az volt, hogy nagyobb zökkenők nélkül biztosította a termelés kontinuitását, ami az adott körülmények között a termékmennyiség alakulásánál is fontosabb volt. Azonkívül sikerült megakadályozni, hogy a munkások kevésbé öntudatos része, helytelenül értelmezve a tulajdonviszonyok megváltozását, széthordja az üzemet. A lopások száma az iparban nem volt nagyobb, mint a polgári forradalom idején, a mezőgazdaságban pedig kifejezetten csökkent. Egészében véve a népgazdaság értékei nem szenvedtek jelentős károsodást.

A kezdeti sikerek tovább fokozták a nagy kísérlet végrehajtóinak utópizmusát. Már azt is a körülményekkel való megalkuvásnak tekintették, hogy a vállalatokat gazdasági egységként, követelések, tartozások és egyéb összefüggések számbavételével államosították, nem pedig egyszerűen mint naturáliákat: épületeket, gépeket stb. Ezt is ideiglenesnek tekintették, mert közelinek látták az áttérést a kommunista gazdasági rendre. Ennek megfelelően már a szocializmusban, vagyis a kommunizmus első fokán is olyan berendezkedésre törekedtek, amely a továbblépés és nem a stabilizálás biztosítását szolgálja. Megpróbáltak például ragaszkodni ahhoz az elvhez, hogy senkinek a fizetése ne haladja meg lényegesen egy jól fizetett szakmunkás bérét; az üzemekben kollektív, megosztott, nem pedig „egyszemélyi” vezetés érvényesült. Az ilyen merész intézkedéseket azzal indokolták, hogy az átmenet, a kommunizmus első foka történelmileg rövid időszak lesz.

A szocializálás
A kormányzótanácsban napokig folyt a vita a szocializálás felső határáról. A szociáldemokraták csak az 50—100 munkásnál többet foglalkoztató üzemeket akarták köztulajdonba venni, a kommunista Hevesi Gyula csak a 10-nél kevesebb munkást foglalkoztató üzemeket kívánta a tulajdonos kezén hagyni; végül 20 főben jelölték meg a határt. A kisipari munkások számos esetben már a rendelet megjelenése előtt szocializálták munkahelyüket, sőt — tekintet nélkül a létszámra — egész iparágakat is. A kisiparban a tulajdonossal szemben érzett averzió is élesebb volt, mint a személyesen esetleg alig ismert nagytőkéssel vagy részvénytulajdonossal szemben.

A kormányzótanács végül kénytelen volt több ponton módosítani a szocializálási rendeletet. Így a viszonylag magas termelékenységű malomiparban 20 munkás helyett napi 1 vagon termelésben állapították meg a határt; a munkáslétszámra való tekintet nélkül államosították az egész vegyipart, gyógyszeripart, filmszakmát, a kisebb gázgyárakat, továbbá a vegykísérleti és anyagvizsgáló laboratóriumokat, áramfejlesztő telepeket, raktárakat, fuvarozó vállalatokat, a takarító vállalatokat stb. Ugyancsak államosították a szociális, egészségügyi, oktatási tevékenységgel kapcsolatos üzemeket.

Külön rendelet mondta ki, hogy a termelés érdekében a Népgazdasági Tanács, az ellenérték kifizetése fejében, igénybe vehet „magánosok vagy nem szocializált üzemek birtokában levő bármely szerszámot, eszközt, szerszámgépet, mérőkészülékeket, műhely- és irodaberendezést, valamint felszerelési tárgyat”.18
18 MMTVD 6. köt. 2. rész. Bp. 1960. 294.

A kisipar szocializálásáról sok vita folyt. Megkísérelték egy-két kisipari szakma összevonását nagyobb üzemekbe vagy kerületi központokba, így a gáz-, víz-, központifűtés- és villanyszerelőket, tetőfedőket, kályhásokat, tehát azokat, akiknek főleg a házak javítása körül akadt dolguk. Megpróbálkoztak kisipari szövetkezetek felállításával is, hiszen a kisipari munkások is tarthattak attól, hogy a magánkisipar a nyersanyagkiutalások terén hátrányos helyzetbe kerül a szocialista szektorral szemben. Arra is történtek kísérletek, hogy a kisiparosok álszövetkezése útján megszerezzék az állami nyersanyagot, így inkább közmunkákat, kiadott nyersanyagból állami rendeléseket szerveztek a kisiparban, amire már a háború alatt kialakult bizonyos gyakorlat. A közszükségleti cikkeket termelő és az üzletvitelhez elegendő tőkével nem rendelkező kisiparosok a munkabérek fedezésére, anyag és szerszám vásárlására hitelt kaphattak az illetékes pénzintézettől. Sajátos problémát okozott, hogy az állam a bérházak széles körű államosításával magára vette a különböző szerelési és javítási munkák elvégzésének gondját. Az államosítási rendeletet gyorsan kiadták, a javító-szerelő hálózat azonban nem nőtt ki a földből, tehát a felállított kerületi központok munkával látták el a kisipart. A kisipar központi szervezése ellenőrzést igényelt, ami a visszaéléseket nem akadályozta meg, de felduzzasztotta a bürokráciát.

Miután a kisipar ilyen irányítása sok problémával járt, a népgazdaság vezetői a szocializálás körének további bővítésében keresték a megoldást. Kelen József népbiztos május 8-án kijelentette: a közeljövőben minden iparágban sor kerül a kisüzemek szocializálására és központosítására. Ezt az elképzelést azonban már csak a növekvő nyersanyaghiány miatt sem lehetett megvalósítani.

A külföldiek tulajdonában levő üzemeket külpolitikai és külkereskedelmi okokból nem államosították, de termelésüket és készleteiket ugyanúgy a munkástanács ellenőrzése alá helyezték, mint a szocialista szektorban. Miután a bankok ellenőrzése is érvényesült, a munkásság és a termelés helyzete ezekben az üzemekben csaknem olyan volt, mint a szocializált gyárakban.

A szocializálás gyors lebonyolításában nagy szerepet játszottak az üzemi tanácsok és a szakszervezetek. A szakszervezetek aktív részvételével alakították ki a termelés országos irányításának szervezetét. Az ipar irányítása erősen centralizált volt, az ágazati elv érvényesült. Sok vitára adott alkalmat a vidéki üzemek helyzete: ezek személyi és egyéb ügyeibe a forradalmi szellemű megyei, városi tanácsok nem szólhattak bele, ami a szakirányítás erősítését szolgálta; a szakirányítás éppen kiépült szervei viszont a tanácsokhoz hasonlítva bürokratikusak voltak, és nem tudták eléggé gyorsan követni a helyi problémák alakulását.

Miután a kormányzótanácsot egyre inkább lekötötték a politikai és katonai teendők, s így mind kevésbé tudott érdemben foglalkozni a gazdasági élettel, a népbiztosságok és központi hivatalok pedig nemegyszer keresztezték egymás intézkedéseit, május 19-én a kormányzótanács a gazdasági ügyekben önálló hatáskörrel rendelkező Népgazdasági Tanács keretében egyesítette a gazdasági népbiztosságokat; tagjainak nagy részét a szakszervezetek delegálták. Az áprilisban létrehozott megyei ipari termelési tanácsokat először a Népgazdasági Tanácsnak alárendelt kerületi népgazdasági tanácsokká, majd kerületi gazdasági hivatalokká alakították át, tovább csökkentve ezzel a vidék önállóságát. A kerületi és megyei gazdasági hivatalok hatásköre nem terjedt ki a közlekedésre, a postára, a szénbányászatra és a külön rendelettel kiemelt üzemekre.

A centralizálás, amelyet főleg a nyersanyaghiánnyal indokoltak, nagy elégedetlenséget váltott ki a helyi tanácsokból. A háború idején létrehozott kényszergazdasági szervezetek felhasználásával felállított anyaghivatalok minden nyersanyagot leltároztak, az improduktív, kisipari üzemektől sokszor el is vették. A Népgazdasági Tanács a termelésirányítás és az anyagelosztás szigorú szétválasztására törekedett.

Mindezek az intézkedések a szocialista tervgazdálkodás megvalósítása felé tett lépések voltak. A gyors ütemben létrehozott gazdasági szervezetnek a valóságban nagyrészt még csak a keretei voltak meg. A szocializálás sok esetben jelképes, éppúgy mint az üzemek közti fizetések rendszere. A pénzforgalom nagy összegei csak papíron homályosítják el a szerényebb, de valóságosabb termékcserét.

A szocializált üzemek felelős vezetője a kinevezett termelési biztos volt, aki mellé szükség esetén műszaki vezetőt állítottak. A termelési biztost segítette és egyben ellenőrizte a 3—7 tagú ellenőrző munkástanács. Az adott körülmények között az üzemi tanácsok nélkül elképzelhetetlen lett volna a szocializálás. Március 21-e után e tanácsok öntevékenyen biztosították az üzemvitel folytonosságát, a közvagyon megőrzését; a termelési biztos kinevezése után pedig őt ellenőrizve egyben önállóan intézték a szociális, élelmezési, munkaügyi teendőket, részt vettek a bérek megállapításában, a Vörös Hadsereg szervezésében.

Az üzemi tanácsok körül sok vita folyt. A régi szakszervezeti apparátus és a gazdasági vezetők gyakran kifogásolták a tanácsok üzemi sovinizmusát, nehézkességét; mivel tagjai bármikor visszahívhatók voltak, közvetlenül függtek az üzem munkásságától, és nem szívesen vállalkoztak népszerűtlen intézkedések végrehajtására. A kommunisták — Kun, Hevesi és mások — viszont a diktatúra bázisának erősítése érdekében hibái ellenére is védték a tanácsok rendszerét; a gyakorlati meggondolásokon kívül a szocializmus átmeneti fokozatok nélküli megvalósításának perspektívájából is következett, hogy ragaszkodtak a munkástanácsokhoz mint a kommunizmus építésének elengedhetetlen elemeihez.

Ami az ipari termelés állapotát illeti, a háború végén meginduló és a polgári forradalom hónapjaiban folytatódó visszaesés üteme lelassult. A produkció növelésére elsősorban a hadiiparban és a nélkülözhetetlen közszükségleti cikkeket gyártó iparban törekedtek, de ez a blokád következtében előállott nyersanyag-, pótalkatrész-, koksz- és fahiány miatt váltakozó eredménnyel járt. Az élelmiszeripar bőséges kapacitással rendelkezett a szerény készletek feldolgozására. A termelékenységre számos tényező hatott károsan: a teljesítménybérezés megszüntetése, a hadiesemények, a gyűlésezések stb. mellett elsősorban az, hogy a népgazdaság átszervezésének folyamatában igen nagyszámú, ténylegesen nem termelő munkaerőt kellett eltartani. Visszafogta a termelékenységet a munkanélküliségtől való félelem is. (Munkanélküli segélyben május 31-én 46 974 fő részesült, ennél azonban jóval magasabb volt az üzemen belüli munkanélküliség, az áruhiány miatt nem dolgozó kereskedelmi alkalmazottak, pincérek stb. száma.)

A termelés számszerű adatait a szénbányászatban a legegyszerűbb nyomon követni. A budapesti bányakapitányság területén (lényegében ez adta a Tanácsköztársaság széntermelését) az első negyedév 568 ezer tonnás termelése a második negyedévben 513 ezer tonnára csökkent, viszont a blokád és a pécsi bányavidék kiesése által is sújtott budapesti szénfelhozatal az előző évinek csaknem a felére esett vissza.

A bankok és a pénzintézetek szocializálása gyorsan és zökkenőmentesen zajlott le, a szervezett banktisztviselők népes táborának segítségével. A bankok hiánytalanul megőrizték a beszolgáltatásra kötelezett magántulajdonban levő aranyat és a 2000 koronánál értékesebb ékszereket. A bankbetét-tulajdonosok maximum havi 2000 koronát vehettek fel, kivéve a nem szocializált üzemek és más gazdasági egységek tulajdonosait: ezek elszámolás fejében termelési, bérfizetési célokra korlátlanul használhatták pénzüket. A tanácskormány a bankhálózat fokozatos leegyszerűsítésére, összevonására törekedett; a működő bankokat kötelezte, hogy azt az üzemet, amelynek addig bankárjai voltak, lássák el továbbra is a bérfizetéshez stb. szükséges pénzzel. A folyószámlával nem rendelkező vállalatokat a Pénzintézeti Központ finanszírozta. Az összes bankot három központban: a felállítandó Nemzeti Bankban, a Pénzintézeti Központban és — a falvak számára — a Földhitelintézetben kívánták egyesíteni.

A háború örökségeként folytatódott a pénz elértéktelenedése, bár nagymérvű inflációra csak a Tanácsköztársaság megdöntése után került sor. Az inflációs folyamatot csak fékezni lehetett, megállítani nem; a béreket emelni kellett, a piaci árak féken tartásához pedig nem volt elég áru. A nagyarányú csempészet is lenyomta a külföldön nehezen értékesíthető magyar korona értékét.

Gyors megoldásra várt az előző rezsimtől örökölt „fehérpénz”-probléma. Miután a régi „kékpénz” nyomását gátolta az Osztrák—Magyar Bank bécsi központja, önálló magyar pénz pedig még nem volt, az ideiglenes jellegű és formájú (egyik oldalán üres és inkább számolócédulára, mint pénzre emlékeztető) „fehérpénzt” nem szívesen fogadták el, főleg falun. Miután a fizetéseket és más állami kifizetéseket ebben adták, a fizetések vásárlóértéke csökkent, a hivatalosan azonos értékű pénzek között jelentős, mintegy 50%-os diszázsió keletkezett. Júniusban megkezdték a „fehérpénz” beváltását, de a pénzmizéria végigkísérte útján a Tanácsköztársaságot. A bankjegyprobléma automatikusan vonta maga után az aprópénzhiányt.

Más jellegű volt az adókérdés. A parasztság megnyerése érdekében elengedték a 100 holdnál kisebb birtokok földadóját és adóhátralékát, miután a várható adójövedelem csekély lett volna, s úgy vélték, az adók beszedése több politikai kárral jár, mint anyagi haszonnal. Ismét a paraszti gondolkodás meg nem értésével találkozunk: az adófizetés nem esett volna nehezére a parasztságnak, sőt így módot talált volna arra, hogy megszabaduljon a „fehérpénztől”. Az adóelengedésben annak bizonyítékát látták, hogy „minden közös”, és nemsokára elveszik az ő földjüket is. A községi tanácsok viszont adó jövedelem nélkül maradtak; a kérdés megoldását napirendre tűzték, de már csak az utolsó napokban.

Az átmenet nélküli szocializálás e hibái különös élességgel mutatkoztak meg a házak köztulajdonba vételéről kiadott rendeletben, amely minden lakóházat köztulajdonnak nyilvánított azzal, hogy a családi házak után nem kell lakbért fizetni. A rendelet a saját házzal nem rendelkező proletár szemléletét tükrözte, aki a háziurat talán a tőkésnél is jobban gyűlölte, mert a kizsákmányolásnak ezt a formáját különösen igazságtalannak érezte. Az infláció körülményei közt a lakbér „fehérpénzben” való befizetése nem okozott különösebb nehézséget, az állam csak „fehérpénz”- készletét szaporította, viszont magára vállalta a háború alatt elhanyagolt házak sok esetben sürgős karbantartását. A családiház-tulajdonosok sérelmezték a rendeletet, melynek kiadói nem gondoltak arra, milyen széles dolgozó rétegeket érintenek vele, főleg vidéken. Sokkal tisztábban látták e kérdést a helyi tanácsok, például a soproni, amely kimondta, hogy csak azokat a házakat szocializálja „amelyek a Tanácsköztársaság számára legalább évi néhány száz korona tiszta jövedelmet jelentenek”.19
19 Soproni Állami Levéltár. Tanácsi iratok 6044/1919.

Más volt a helyzet a kereskedelem szocializálásával. Itt az árukészletek lefoglalása hasznos volt, nem annyira értékük, mint helyes elosztásuk miatt. A nagykereskedelem államosítása ugyanolyan simán zajlott le, mint a bankoké. Az államosítási rendelet hatálya a nagykereskedőkön kívül a 10 vagy több alkalmazottat foglalkoztató kiskereskedőkre is kiterjedt. A szocializált üzletekben megalakult az ellenőrző munkástanács, amelynek itt különösen fontos szerepe volt az ellenőrzés terén, éppúgy, mint a szocializált kisüzemekben, ahol a régi tulajdonos lett a termelési biztos.

Bonyolultabb volt a kiskereskedelem sorsa, sok üzletével és kevés árujával. A kormányzótanács első intézkedései közé tartozott az üzletek bezáratása és leltározása. Ezzel meg akarták akadályozni, hogy a gazdagok gyorsan elvásárolják készpénzüket, megkaparintsák a kevés árut, és így még jobban felverjék az árakat. Csak az élelmiszerüzletek, a trafikok és néhány, a közellátást nem befolyásoló szakma üzletei — például a könyvesboltok — tarthattak folyamatosan nyitva.

De bezárni az üzleteket könnyebb volt, mint kinyitni; a kiskereskedelem államosításával az állam nagy terhet vett volna magára, szabadjára engedésétől a szocializmust féltették. Faluhelyen a tanács döntött, ha ugyan nem árusította ki már az első héten a szatócs boltját. A városokban próbálkoztak az elosztás új módszereivel: szövetkezetekkel, gyári beszerző csoportokkal (melyek tevékenysége magában hordta a hadikommunizmus bizonyos elemeit, és előnyt jelentett a nagyüzemi dolgozóknak), a boltok munkásellenőrzés melletti engedélyezett, szabályozott nyitva tartásával, mindez azonban nem szüntethette meg az áruhiányt. A béremelés és a pénz elértéktelenedése fokozta a kereslet és kínálat közti különbséget. Az állami elosztás rendszere nehézkesen épült ki, a kereskedők egy része viszont régi összeköttetései segítségével ügyesen élt a feketepiac lehetőségeivel; s hogy az üzleti szellemet a korlátozások sem ölték meg, azt mutatja, hogy júliusban rendelettel kellett korlátozni az új iparigazolványok kiadását. Ugyanakkor nagyszabású tervet dolgoztak ki, mely szerint likvidálták volna a magán-kiskereskedelmet, de ez a terv papíron maradt.

A külkereskedelem az állam monopóliuma lett; a csekély forgalmat is nagy erőfeszítésekkel érték el. Ausztriával volt a legjelentősebb árucsere, ez szabályos szerződés keretében folyt. A külkereskedelem célja az áruhiány enyhítése volt (gyufa, a világításhoz is nélkülözhetetlen petróleum, papír stb.). Említésre méltó, hogy a többi antanthatalom állandó tiltakozása ellenére sikerült Olaszország révén jelentős mennyiségű hadianyagot szerezni, ugyanúgy Ausztriából, legálisan is, még inkább csempészúton.

Agrárpolitika
Az agrárpolitikát szabályozó alaprendeletet, amely a nagy- és középbirtokok szocializálását mondta ki, a kormányzótanács egy hétig tartó vita után fogadta el, bár lényegét már a „Mindenkihez!” című március 21-i proklamáció tartalmazta. A rendelet egyértelműen elutasította a nagy- és középbirtokok felosztását és a volt tulajdonos bármifajta kártalanítását, viszont kimondta, hogy a kisbirtok magántulajdonban marad. A kis- és középbirtok határát nem szabták meg központilag, de általánosságban 100 magyar hold számított a szocializálás alsó határának, az egyházi birtokoknál is.

A fenti rendelet szerint „a köztulajdonba átvett földbirtokok szövetkezeti kezelésre a földet művelő mezőgazdasági proletárságnak adatnak át”.20 összesen mintegy 5 628 000 hold birtokra terjedt ki a szocializálási rendelet, a szövetkezetek valóságos megszervezésére 133 nap alatt persze ennél jóval kisebb, mintegy egymillió holdnyi területen került sor, mindenekelőtt azokon a birtokokon, ahol már a proletárforradalmat megelőző hetekben megindult a szövetkezeti mozgalom (Somogy, Fejér megyékben, a főváros tágabb környékén stb.), továbbá azokban a megyékben, ahol ezt a katonai-politikai viszonyok megengedték (Győr, Heves, Vas, Veszprém, Tolna). Az áprilisban ellenséges megszállás alá került tiszántúli megyékben éppen csak megkezdődött a szövetkezetek szervezése.
20 MMTVD 6. köt. 1. rész. Bp. 1959. 114.

Mind politikai, mind gazdasági szempontból a latifundiumok átvétele volt sürgős, a néhány száz holdas birtokokat a helyi tanács ellenőrzésével meghagyták a tulajdonos vagy a bérlő kezelésében, abban a reményben, hogy aratás után sor kerül rájuk.

A szövetkezetek igazgatására a Földművelésügyi Népbiztosság felállította a szövetkezetek központját, amely a 23 kerületi felügyelőt irányította, ezek alá tartoztak a körzeti felügyelők, főintézőségek és intézőségek. A szövetkezeti központ sikerrel kezdte meg a tervszerű, összehangolt gazdálkodást irányító hálózat kiépítését, nagymérvű központosítással és rengeteg kimutatással — az aratási napi jelentéstől a takarmányozási naplóig. Mindez elősegítette a közvagyon, az állatállomány stb. megóvását, de megnehezítette a munkástanácsok, bizalmiak beleszólását az ügyvezetésbe. Éppúgy, mint az iparban, a szövetkezeti igazgatásnál is megmutatkozott, hogy a szocializmus kezdeti időszaka nem jár szükségszerűen rendetlenséggel és a gazdaság bomlásával; viszont az is kiderült már az első hónapokban, hogy olyan bürokrácia fejlődhet ki, amilyenre magánvállalatnál lehetőség is alig van. A sok intéző és tisztviselő, sőt volt földbirtokos, szorgosan munkálkodott, nehogy állását, pozícióját elveszítse, de lojalitásuk ára a demokratikus önkormányzat háttérbe szorítása volt.

A nagybirtokok cselédségének jelentős része helyeselte a szövetkezetek létesítését, különösen ott, ahol sok „falusi” várt a földosztásra, s így a puszták népének aránylag kevés jutott volna. A régi tulajdonos, gazdatiszt meghagyását viszont rossz szemmel nézték; nem érezték magukénak a birtokot, ahol a gróf mint „főintéző elvtárs” ősi kastélyából, régi fogatán járt ki inspiciálni. A bizalmiak szembeszálltak az ilyen uraskodással, de rájuk nem merték bízni a gazdaságok szakvezetését.

Az 1919-es termelőszövetkezetek szervezete mai fogalmaink szerint inkább olyan állami gazdaságokénak felelt meg, ahol a munkástanács, a helyi tanács, a demokratikus légkör biztosítja a dolgozók ellenőrzési, beleszólási jogát. A kormányzótanács legszívesebben a szövetkezeti formát is elvetette volna, de a júniusban összeült földműveskongresszuson a bizalmiak felléptek a túlzott centralizálás ellen.

A cselédek között a forradalom első heteiben volt a legerősebb a szövetkezeti hangulat, nem utolsósorban az igen magasan megállapított bérek és juttatások hatására. Míg a szövetkezetek mellett szóló egyik legfőbb érv az árutermelés növelése volt, a magas bérek a minimális rentabilitást is veszélyeztették. Az a rendelkezés viszont, amely az élelem-, tüzelő- stb. juttatások többletét ideiglenesen „fehérpénzre” váltotta, más bajokkal együtt csökkentette a szövetkezeti tagok munkakedvét, bár többségük így sem fordult a földosztás felé. Helyzetüknél figyelembe kell venni Varga Jenőnek azt a fontos megállapítását, hogy míg a proletárforradalmat a proletárok legöntudatosabb, legképzettebb rétege készíti elő, különösen az első, egyszerű vívmányok főleg a legelesettebb néprétegek, tehát a cselédek, napszámosok, segédmunkások helyzetét javítják érezhetően.

A földosztás elmulasztását, e sajátosságokat figyelembe véve is, a Tanácsköztársaság legsúlyosabb hibájának tekinthetjük. A pártvezetés mégis csaknem egységesen utasította el a földosztás gondolatát: a kommunisták a „haladéktalan szocializmus” programja alapján, az oroszországi földosztást is kényszerű kompromisszumnak tekintve; a szociáldemokraták kautskysta, a kisparaszti gazdaság szerepét lebecsülő nézeteiket mereven alkalmazva a magyarországi viszonyokra. A földosztás revizionista, kispolgári jelszónak számított. Legfeljebb a politikai bázis szélesítésének szempontjából merült fel a korlátozott földosztás lehetősége. Jellemző, hogy éppen a legtöbb forradalmi hagyománnyal rendelkező Tiszántúlon fejeződött ki a leghatározottabban a földosztás követelése, míg a passzívabb Dunántúlon és a Duna—Tisza közén könnyebb volt a felülről szorgalmazott megoldást keresztülvinni. A forradalom utolsó heteiben a Vörös Hadsereg két hadtestparancsnoka, Landler és Pogány javasolta a parasztkatonák lelkesítése érdekében a föld egy részének felosztását, ám ekkor már késő volt.

A gazdasági vezetők a hadsereg és Budapest közellátásának biztosításából indultak ki; e téren valóban nagyok a szocializált gazdaságok érdemei. Forradalomban mégis a politikai megfontolás a döntő; a parasztságot a földosztás forradalmasította volna, elmaradása viszont fokozta politikai passzivitását, s ez a paraszti, agrár jellegű országban igen jelentősen meggyengítette a forradalom tömegbázisát, növelte a falu és város dolgozói közti távolságot — a forradalom utáni évtizedekre is kihatóan.

1918 forradalma öntudatra ébresztette a szegényparasztot. A Tanácsköztársaság tovább növelte öntudatát: egyenlőnek érezte magát a gazdával; de egyrészt a földosztás elmaradása, másrészt a birtokos parasztság semlegesítésére, és termelése biztosítására folytatott óvatos politika inkább tompította, mintsem fokozta a falun megindult osztályharcot. A nincstelenek a nagygazdák földjének kiosztását, feleslegeinek a helybeli ellátatlanok részére való rekvirálását kívánták, és megütköztek azon, hogy a város a nekik is hiányzó iparcikkekért felvásárolja a gazdák terményeit.

A nagybirtokok cselédsége egy részének ugyancsak csalódást okozott a földosztás elmaradása, sérelmezték az idénymunkások (aratók) magas bérét, több gazdaságban valóságos harc folyt, hogy ki lehessen szövetkezeti tag: korlátozták a belépők számát, felállították az állandó és külső tagok kategóriáját.

A nehézségek ellenére a szegényparasztság a forradalom mellett állt, de aránylag kis számban jelentkezett a Vörös Hadseregbe. A forradalom és az ellenséges környezet kontrasztját tompította a román, csehszlovák, jugoszláv földreform híre. A szegénység egyébként helyzetével sokkal elégedettebb volt, mint a forradalom előtt; a magas bérek vásárlóereje falun reálisabb volt, a közállapotok sokat javultak az előző hónapokhoz és évekhez képest. Az elmaradt földosztás pótlására elég gyakran juttattak egy-két holdas kerteket, házhelyeket megváltás, fizetség nélkül.

Legellentmondásosabb az igen nagy számú 1—5 holdas törpebirtokos réteg helyzete volt. Mint szegények, sajnálták az elmaradt földosztást, mint tulajdonosok, féltek a rekvirálástól, a „kommunizálástól”. Ezzel a nagyszámú dolgozó réteggel szemben a Tanácsköztársaság nem folytatott külön, differenciált politikát.

Sőt a birtokos parasztsággal szemben alkalmazott politikájában sem vette figyelembe a különbségeket. A rossz földön szegényesen gazdálkodó kisparasztot is csak semlegesíteni kívánta, viszont a falvak többségében az 50—100 holdas gazda sem volt kitéve különösebb megszorításoknak. Ez az egyenlősítés sok esetben lehetővé tette a gazdagparaszti befolyás fennmaradását a középparaszti jellegű falvakban.

Tekintettel a forradalom válságos helyzetére, a közellátás intézői az élelmiszer-feleslegek összegyűjtésénél igen óvatosan jártak el, a parasztgazdákkal szemben nem léptek fel erélyesen. A felvásárlók nem támaszkodhattak az újgazdákból alakult tanács erélyes segítségére, mint ahogy az Oroszországban történt; tehát ha a községek nem teljesítették a rájuk rótt beadást, a hiányt pótlólag a szövetkezetektől szerezték be. Mivel azonban az állatállomány nagyobb része a parasztgazdák kezében volt, végül mégis meg kellett próbálkozni a rekvirálással. A marhák 5, a juhok 50, a lovak 15%-ára kiszabott viszonylag enyhe rekvirálást is főleg az állami, szövetkezeti állományból fedezték.

A Tanácsköztársaság igyekezett segíteni a parasztgazdaságokat különböző gazdasági intézkedésekkel; így a dohánymonopólium megszűntetésével, permetezőanyagok osztásával, pénzhitelek s nem utolsósorban a nyugodt termelési viszonyok biztosításával. A mezőgazdasági termelés eredménye jónak mondható. Néhány hónap alatt nem érhettek el számottevő eredményt a háborúban igénybe vett állatállomány pótlására, a gazdaság rekonstruálására, de megőrizték az állatállomány korábbi színvonalát, elkerülték az éhínséget, igazságosabbá tették az élelmiszerek elosztását falu és város, gazdagok és szegények között. A Vörös Hadsereg élelmezése a viszonyokhoz képest kimondottan jó volt.

A tavaszi vetéssel bizonyos fokig sikerült pótolni az őszi mulasztásokat. A búza vetésterülete 1 036 000 kat. hold volt az előző évi 1 414 000 holddal szemben, a rozsnál ez az arány 754 000, illetve 912 000 hold. (Ezek az adatok országosak, tehát a hadműveleti területeket is tartalmazzák.)

Az aratást rendben elvégezték, a cséplés már elhúzódott, részben az üzemanyaghiány, részben a nagygazdák szabotázsa miatt. Az állami gazdaságok jelentései szerint a betakarítás után a terméscsökkenés 25—30% volt a békeévek átlagához képest, ennek egy részét azonban a megszálló hadsereg rablása-pusztítása okozta.

Népjóléti intézkedések
A kormányzótanács arra törekedett, hogy a népjólét minden ágában iránymutató rendeletek kiadásával körvonalazza a kommunista jövő képét s egyben megszabja az életszínvonal fokozatos emelésének útját és eszközeit. A Tanácsköztársaság vezetői nyíltan hangoztatták, hogy a nyomor eltűnése, a szocializmus megvalósítása csak a népgazdaság teljes átalakításával, a termelés konstrukciójának az új rendhez való alkalmazásával és a termelés megfelelő mérvű növelésével érhető el. Ehhez évekre lett volna szükség, de addig is mindent meg kellett tenni a nép életkörülményeinek azonnali megjavításáért, nemcsak azért, mert ez a szocializmus célja és értelme, hanem mert a gazdasági romlást sem lehetett éhező, erőtlen munkásokkal megállítani. A szocialista ideológiát át nem élő milliókkal csak helyzetüket azonnal javító vívmányok érzékeltethették a proletárdiktatúra jelentőségét, bármily nehezen voltak ezek megvalósíthatók az adott feltételek között.

A Tanácsköztársaság szociális intézkedései sok szállal kötődtek a Károlyi-kormány megkezdett reformmunkájához, noha osztályjellegük más volt. De túl ezen az örökségen: a polgári forradalom napjaiban, a kettős hatalom viszonyai között a munkásság sok mindent kiharcolt magának, amit nem kellett még egyszer megszerezni, csak megerősíteni és biztosítani. Sőt, a proletárok olyan vívmányokat is kicsikartak a polgári kormánytól az utolsó hetekben, amelyek győzelmük után saját államuk számára komoly megterhelést jelentettek.

Így történt a munkabérek emelésével is. Az ipari és mezőgazdasági munkásság, kihasználva politikai súlyának rohamos növekedését, a proletárforradalom előtti hetekben aránylag magas béreket vívott ki; mégis elképzelhetetlen volt, hogy a győztes forradalom ne emelje a béreket, egyben felszólítva a munkásokat: termeljék meg az új bérek reális fedezetét.

Éppen a március 21-e előtti napokban állapodtak meg új kollektív szerződésben a vasmunkások a vasgyárosok szövetségével. Az utóbbi adatai szerint március 21-e után 10—20%-kal emelkedtek az órabérek; egy-két kategóriában azonban (öntvénytisztítók, gépmunkásnők) 25%-kal is. Ez azt jelenti, hogy a Tanácsköztársaság alatt a vasmunkások bére a háború utolsó hónapjához képest átlagosan 100—120%-kal nőtt, a napszámosoké, gépmunkásoké, munkásnőké, szegecselőké, fémöntőké, kazánkovácsoké háromszorosára is. A szakszervezeti kimutatás szerényebb, mint a tőkéseké, amely a legmagasabb bérek kiugratásával manipulált; de az átlagos emelkedés 1918 októberéhez képest eszerint is megközelíti a 100%-ot. A vasasoknál rosszabbul fizetett szakmákban, például az élelmiszer-, dohány-, textil- és vegyiparban, a fa- és építőiparban a javulás többnyire még nagyobb mérvű.

Április 17-én általános bérrendezést fogadott el a kormányzótanács, amelynek alapja a márciusi kollektív szerződés volt, de az elérhető maximumokat magasabban szabta meg.

A bérkategóriákat a szakszervezetekkel együtt állapították meg, az üzemekben az egyes munkások, illetve munkák besorolását az üzemi munkástanáccsal, a bizalmiakkal együtt kellett elvégezni. A bérhatárokat később módosították, részben az áremelkedés, részben a fennmaradt aránytalanságok kiegyensúlyozására, illetve a teljesítménybérezésre való fokozatos visszatérés során. Április és július között a betanított és szakmunkások bére 10—20%-kal, a nőké és a segédmunkásoké 30-80%-kal emelkedett. A bérek reális összehasonlításánál tekintetbe kell venni az áttérést a 8 órás munkanapra, másrészt a munkástanácsok a munkaórákat, túlórákat nagyvonalúbban számolták, mint a tőkések tisztviselői. A munkaügyi bíróságok működését fel kellett függeszteni, mert a munkásbírák felmondási, végkielégítési ügyekben gyakran túl nagy összegeket állapítottak meg a munkavállaló javára.

A közalkalmazottakat és magánalkalmazottakat 5 fizetési kategóriába sorolták, megszüntetve a nagy eltéréseket. A legkisebb és legnagyobb fizetés közti különbség — tekintetbe véve a vezetők bizonyos túlmunkaátalányát stb. is — mintegy hatszoros-hétszeres lehetett.

Rendelet jelent meg a munkásmozgalom régi követelése, a 8 órás munkaidő bevezetéséről. Szabályozták az addig szinte teljesen kiszolgáltatott háztartási alkalmazottak munkaidejét (napi 10 óra) és munkaviszonyát is. Elvben elhatározták az évi fizetett szabadság bevezetését az üzemekben, a cselédeknél stb.

A mezőgazdaságban a munkások béreinek, illetve természetbeni juttatásainak emelkedése még nagyobb mérvű volt, mint az iparban. A polgári forradalom után kiharcolt jelentős béremelést a Tanácsköztársaság még 25—30%-kal növelte (25—30 korona volt a férfi napszám); ennél fontosabb, hogy a fizetés természetben kiadott hányada a nominális pénzérték sokszorosa volt. A legnagyobb mértékben a termelőszövetkezetek, állami gazdaságok munkásainak helyzete javult, azon belül is— az általános jellegű juttatások (gabona, tej, tüzelő, kapásföld, állattartás) révén — a legszegényebbeké elsősorban. A szövetkezeti tagok gabonajárandósága 23-24 mázsára, az aratórész hetedre-nyolcadra emelkedett.

Az árak emelkedését is tekintetbe véve az ipari munkások reálbére 1919. július 31-re 1918. december 31-hez képest közel 24%-kal nőtt. Az öttagú munkáscsalád létminimumára és egy keresőre számított életszínvonal elérte, sőt valamivel meghaladta a háború előtti félévet. A szakszervezeti index szerint a reálbér az így számított létminimumtól 1914 júliusában 24,6%-kal, míg 1919 júliusában 21,4%-kal maradt el. A tisztviselők, alkalmazottak életszínvonala valamivel elmaradt a munkásoké mögött, körülbelül az 1917-es átlagnak felelt meg.

Ezeket a szép eredményeket a gazdasági vezetés maximális erőfeszítésekkel érte el, jól tudva, hogy a háborútól, a blokádtól függetlenül is, a proletárdiktatúra kezdeti időszakának természetes tendenciája a városi munkások és alkalmazottak életszínvonalának átmeneti süllyedése, ami részben a termelékenység átmeneti csökkenéséből következik, részben abból, hogy a kapitalizmus szükségleteire megtermelt javak egy része racionálisan nem osztható el, nem használható fel.

A kormányzótanács az átlag-életszínvonalat leszorító gazdasági tényezőket széles körű, a társadalmi egyenlőséget kiterjesztő szociális intézkedésekkel igyekezett ellensúlyozni. Ezek közül kiemelkedik a kötelező betegségi és baleset-biztosítás kiterjesztése az összes bérből élő dolgozóra, illetve szövetkezeti tagra; ehhez járult a kisgazdák önkéntes biztosítása. Az orvosi kezelést az általános biztosítás keretében ingyenessé tették, a betegségi segélyekre való igényjogosultság 1 évig tartott. Tervezet készült az általános nyugdíj bevezetésére 60 éven felül. Emelték a rokkantsági díjat, a gyermektelen hadifogoly eltartott feleségének segélyét, továbbá a hadiözvegyek és hadiárvák igen alacsony segélyét. A dolgozó anyáknak 12 heti fizetett szülési szabadságot adtak, kiépítették az iskolaorvosi hálózatot, a gyermekek kötelező orvosi vizsgálatát. A rászoruló gyermekekről való gondoskodást állami feladatnak tekintették az üdültetési akcióktól az ingyencipő-osztásig. Egyenjogúsították a törvénytelen gyermekeket: ez országosan a gyermekek egy tizedét, Budapesten egyötödét érintette.

A jogok deklarálásánál nehezebb volt a mindennapi élelem biztosítása, főleg Budapesten, a bányavidékeken és a Ruténföldön. Az egyenlő elosztásnak, a jegyrendszer kibővítésének köszönhető, hogy nem éhezett senki, de az élelem kalóriaszegény és egyhangú volt; bár Bécsben örültek volna a Pesten megvetett árpakásának, töknek és savanyított káposztának is. A legrosszabb a zsírhiány volt. A háborúból hazatért férfiak — a ruhaneműk hiánya miatt — kényszerűségből továbbra is katonaruhában jártak.

A kommunizmus képét vetítette előre a munkához való jog deklarálása. Az alkotmány kimondta: „A munkaképteleneket, valamint azokat, akik dolgozni akarnak, de akiknek az állam munkát juttatni nem tud, az állam tartja el.”21
21 MMTVD 6. köt. 2. rész. Bp. 1960. 214.

A tanácsok elhelyezés céljából összeírták az elhagyott öregeket, nyomorékokat, vakokat és gyermekeket. Nemcsak a nyersanyaghiány miatt üldögélő munkások, hanem az átszervezések befejeztéig dolog nélkül maradt hivatalnokok is megkapták fizetésüket. A feleslegessé vált tisztviselők „egészséges” mezőgazdasági munkára telepítésének propagálása minimális lelkesedést váltott ki az érdekeltekből. A főváros tanácsa által kiadott segélyek összege ötszörösére emelkedett. A forradalom különös gondot fordított leglelkesebb hívei: az ifjúmunkások és tanoncok helyzetének megjavítására.

Budapest és más városok legsúlyosabb szociális problémája a lakáshelyzet volt. A lakásépítés stagnálása a háborúban, majd a menekültek Budapestre özönlése leírhatatlan állapotokat teremtett. A fővárosban mintegy negyedmillió ember lakott heted-, nyolcad- vagy többedmagával egy szobában. A Tanácsköztársaság radikális lépésre szánta el magát: a legrosszabb körülmények között élő budapesti proletárok közül több mint százezret költöztetett be a gazdagok palotáiba és tágas lakásaiba. A feleslegessé vált helyiségeket is igénybe vették; az óbudai tanács például a kocsmákat is a lakásigénylőknek adta. Vidéken kisebb mértékben, de szintén folyt lakásrekvirálás. Nagy lakótelepek építését tervezték, de az anyaghiány miatt kisebb építkezéseken kívül inkább a szükséges tatarozásokhoz fogtak hozzá. A kislakások amúgy is csekély, inflációs bérét, valamint az albérleti díjat 20%-kal leszállították.

A polgárságot a szociális intézkedések közül talán a lakásrekvirálás keserítette el legjobban; nemcsak az egy-két szoba elvesztése volt sérelmes, hanem az a „megaláztatás” is, hogy a konyha, fürdőszoba használatát meg kellett osztania az addig emberszámba is alig vett kétkezi munkással. A pincékből, a komfort nélküli szobákból beköltöztetettek egy része valóban nem volt ideális társbérlő, ennél rosszabbat azonban nem kellett elviselnie a burzsoáziának.

A közhangulatra, a társadalmi válaszfalak bomlására jellemző, hogy a Tanácsköztársaság napjaiban Budapesten mintegy 15 ezer házasságot kötöttek; az új házasok jó része már előbb együtt élt, de ekkor törvényesítette kapcsolatát. A válást megkönnyítették, de a még hadifogságban sínylődő katonák feleségét semmilyen körülmények között sem választották el.

Az általános betegbiztosítás a kórházak, gyógyintézetek stb. államosításával párosulva lehetővé tette a dolgozók és családtagjaik ingyenes egészségügyi ellátását. A helyi tanácsok egészségügyi bizottságai a fizetett különszobák felszabadításával, kastélyok és más épületek lefoglalásával, új ágyak beállításával növelték a kórházak csekély befogadóképességét. A fővárosi szanatóriumok betegeit, más kórházakhoz hasonlóan, a központi ágynyilvántartó vette fel. Központi kórházélelmezési üzemet állítottak fel, a sok propaganda-előadás nagy része az egészségügyi felvilágosítással foglalkozott. Az egészségügyi szervek megakadályozták az egyes szomszédos országokban terjedő tífuszjárvány elharapódzását.

A forradalom után megjelent rendelet szerint minden kórházat egy orvos és egy fizikai munkás (ápoló stb.) igazgatott. Az utóbbinak orvosi szakkérdésekbe nem volt ugyan beleszólási joga, de a kórházi munkástanácsok tiltakozása ellenére hamarosan teljesen megszüntették a demokratizmus e különös megnyilvánulását.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .