Kína forradalma

Amikor Kína magárahagyatva küzdött
VIII. Visszavonulás időben és térben
7. A közvetítő csoportok küzdelme az egységért: a demokratikus pártok szövetsége

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

7. A közvetítő csoportok küzdelme az egységért: a demokratikus pártok szövetsége *

* Ma: Kínai Demokratikus Liga.*

Az 1939-től 1944-ig dühöngő csendőrségi elnyomáshullám legfőbb áldozatai nem a kommunisták voltak — akiknek a csapásokat szánták. Hiszen a kommunistáknak saját hadseregük, saját támaszpontjaik voltak. A legsúlyosabb veszteség a Nemzeti Felszabadító Mozgalmat, a különböző árnyalatú liberálisokat és haladó elemeket érte — akiknek sem hadseregük, sem támaszpontjaik nem voltak. Fokozatosan kiszorították őket a hadsereg politikai osztályairól, a polgári háborús segélyszervezetekből és a Nép Politikai Tanácsából. Újságíróikat és könyvkiadóik tevékenységét egyre jobban elnyomták.

Az Új Negyedik Hadsereg ellen intézett orvtámadás betetőzte ezt a folyamatot. A valamikor hatalmas haladó sajtó utolsó mohikánját, a kveilini „Nemzeti Felszabadítás Napi Hírei”-t is betiltották. Csungking egész sor Kveilin-liberális letartóztatását rendelte el. Közöttük volt Sia Jen neves író, az előbb említett betiltott lap szerkesztője és Fan Csang-kiang, Kína leghíresebb haditudósítója, aki a japánellenes harc első csatáiról tudósította a Takungpao című félhivatalos lapot. A letartóztatást csak úgy kerülhették el, hogy Li Si-csen tábornok, a hazafias érzésű helyi parancsnok, előre értesítette őket, Hongkongba szóló repülőjegyeket juttatott nekik és indulásukig nem adta ki a letartóztatási parancsot.

Sia és Fan csak elsők voltak a kiűzöttek hosszú sorában. Az egész Kuomintang-Kinából haladó politikusok, írók, művészek, újságírók menekültek Hongkong felé. Csu Tao-fen, a Nemzeti Felszabadítás egyik kiadóvállalatának vezetője, aki azzal vonta magára a Kuomintang haragját, hogy nem volt hajlandó beülni a „kitisztogatott” Néptanácsba — álruhában érkezett. A nyíltan távozók között volt Liang Su-ming, a Vidéki Újjáépítési Csoport vezetője, az 1937-ben alapított Nemzeti Védelmi Tanács tagja és más, köztiszteletben álló személyek. Hongkongban, a gazdag és jelentős singaporei, fülöpszigeti és jávai kínai csoportok körében feltűntek azok az arcok, megjelentek azok az írások, amelyek Kuomintang-Kína közvéleményét a háború első esztendejében irányították — s amelyeket a második és harmadik esztendőben elnémítottak.

Ami az említett kínai településeket illeti, azok mindig igen hazafiasak voltak, miután helyzetük és jóhírük közvetlenül szülőföldjük helyzetétől függött. A császárság ideje alatt segítették Szun Jat-szent és a republikánus forradalmárokat. Azt remélték, azt várták tőlük, hogy Kínát erős és modern országgá teszik. 1925-ben is a forradalmi erőket támogatták az idegen ellenőrzés és a feudális kiskirályok ellen. A japán támadás után nagy összegeket gyűjtöttek a háborús alapra és a Kuomintang azt remélte, hogy ezek a települések a háború utánra tervezett befektetések tőkeszükségletének egy igen tekintélyes részét adományozzák majd.

A polgárháború beszüntetését és az egyesült ellenállás megkezdését ezek a települések büszke helyesléssel és támogatással köszöntötték. Fiaikat is önként harcba küldték Japán ellen, hogy ezek — a „szabályos” és a partizánfronton egyaránt harcolva — megvigyék a látottak és tapasztaltak hírét. Ezeknek a fiataloknak a lelkesedését különösen a japán vonalak mögötti partizánfront népi ellenállásának hőstettei gyújtották fel — hiszen valamikor az ő családjuk is az elnyomás és a nyomor elől menekülve kelt át a tengeren. Amikor Kína nehezen létrehozott egységfrontján repedések kezdtek mutatkozni és új veszedelmek fenyegették a nemzeti felszabadító háborút, a külföldi települések nyomban nyugtalankodni kezdtek. Felháborodott üzeneteket küldtek és delegációkat a helyzet kivizsgálására.

1940-ben a Singaporeban élő gazdag kínaiak megbízták egyik vezetőjüket, egy Tan Ke-ki nevű milliomos nagyiparost, hogy vizsgálja ki a politikai, katonai és gazdasági helyzetet. Tan Ke-ki meglátogatta Kuomintang-Kínát is, meg a kommunista vezetés alatt lévő felszabadított területeket is. Milliomos lévén, nem kell bizonygatnunk, hogy rokonszenve az előbbiekhez húzta. Még így is azt állapította meg, hogy a kommunistáknál hasonlíthatatlanul nagyobb a harci elszántság. Eszerint is írta meg jelentését. A külföldi telepeseknek jó kapcsolataik voltak és sajtójukat nem cenzúrázta a Kuomintang, így ők sokkal többet tudtak a kínai háború eseményeiről, — mint akik Kína határain belül éltek. Őket nem fűzték szálak semmiféle kínai politikai csoportosuláshoz, mégis az általános nemzeti érdekeknek megfelelően foglaltak állást.

A telepeseket sok kapocs fűzte délkínai hazájuk, szülőföldjük falvaihoz és városaihoz. Velük szövetkeztek most a Nemzeti Felszabadító Mozgalom emberei, meg a megújult zsarnokság elől menekülő liberálisok. S a tengerentúli települések — amelyek kulturális gyökerei természetesen már sorvadni kezdtek — tárt karokkal fogadták őket, mint a hazai demokratikus közvélemény képviselőit. Befogadták őket szervezeteik vezetőségébe, lapjaik szerkesztőségébe, iskoláik tanári karába. Ilymódon, alig egy évvel a Negyedik Hadsereg megtámadása után, a Nemzeti Felszabadító Mozgalom új, tengerentúli támaszpontot épített ki. Az „Élet” kiadó, amelyet a szó szoros értelmében kidobtak Kuomintang-Kínából, Hongkongban és Singaporeban egész sor napilapot, heti- és havi folyóiratot jelentetett meg. Az egységfront politikát képviselő, Kuomintang-Kínában betiltott Kuoszin hírügynökség a már említett Fan Csang-kiang irányításával az egész tengerentúli sajtót ellátta kínai hírekkel. A külföldi közvéleményt az ügynökség az angolnyelvű Távolkeleti Bulletin segítségével érte el, amelyet Dr. Csen Han-szeng szerkesztett. Az újonnan megjelenő, egységfront-politikát vivő kiadványok Kína felé is megtalálták az utat és új hitet öntöttek az otthonmaradt, ingadozó liberálisokba.

A Kuomintang mindent elkövetett ennek a befolyásnak az ellensúlyozására. Vezetőit külföldi propagandakörútra küldte és a külföldi kínai településekkel foglalkozó Tengerentúli Ügyek Minisztériumát áttelepítette Hongkongba. Amikor Kínát 1941-ben elhagytam, a repülőtéren magam is találkoztam egész utasgépre való, rendkívül jólöltözött, bőröndökkel és pénzzel bőven meghintett, határozottképű fiatalemberrel. El is mondották, hogy Manilába, Singaporeba és más helyekre küldik őket, harcolni az ott gyökeret vert kommunista propaganda ellen. Azt is elmondották, hogy erre a munkára külön kiképezték őket.

Ezek a küldöttségek rendkívül rosszul jártak. A Kuomintang emberei ugyanis otthon megszokták, hogy a kritikát rendőri módszerekkel kényszerítik a föld alá. Most persze nem tudtak felelni más országbeli honfitársaik szabadon feltett kérdéseire. Megkísérelték „gleichschaltolni” a települések kínai iskoláit és sajtóját, de ez csak növelte irányukban az ellenszenvet. A nagymennyiségben exportált titkos ügynökök és „különmegbízottak” meglepetéssel tapasztalhatták, hogy az elnyomó rendszer fizetett szolgáinak tekintik őket. Éppen úgy néztek rájuk, mint valamikor a császári ház ügynökeire, akik Szun Jat-szentől akarták elfordítani őket.

Az egész 1941-es év folyamán növekedett a Kína határain kívüli demokratikus kínai „övezet”. Kuomintang-Kína csaknem minden politikai kisebbsége képviselve volt itt. Csoportjaik közül kettő konzervatív volt. Ezek: A „Nemzeti Kínai Szocialista Párt” (nem náci), amely egy csomó egyetemi tanár vezetésével valamilyen államkapitalizmus-félét prédikált és a Fiatal Kínaiak Pártja, amelyet Szecsuán tartományból származó értelmiségiek és katonatisztek követtek. Volt két reformista csoport is. Ezek: A Falusi Újjáépítők és a Hivatásnevelő Társaság. Volt egy „középbal” csoportosulás is, amely „Harmadik Pártnak” nevezte magát és 1927-ben a Kommunista Pártból kivált jobboldaliakból és a Kuomintangból kivált baloldaliakból alakult.

Persze, ezeknek a különféle csoportoknak az elvei nagyon különbözők voltak. A Nemzeti Szocialisták, a Fiatal Kínaiak Pártja és a Nemzeti Hivatásnevelő Társaság még mindig résztvett a Politikai Népi Tanácsban, ellenben a Falusi Újjáépítőket és Harmadik Pártot a Nemzeti Megújulás Párttal egyetemben, kizárták az 1940. évi ülésszakról. A Nemzeti Szocialisták és a Kínai Ifjúságpárt a korábbi háborús konfliktusok idején mindig a Kuomintang pártjára álltak a kommunistákkal szemben. A Harmadik Párt ellenben a kommunisták és a reformisták felé hajlott, de általános, az egység érdekében tett nyilatkozatokon kívül semmiben sem foglalt állást. Volt azonban olyasmi is, ami valamennyi kisebbségi pártnál közös. Mivel a háború előtti Kuomintang-diktatúrában semmi szavuk sem volt, kihasználták az 1937—38. évi demokratikus atmoszférát, hogy álláspontjukat kifejtsék és részvételüket a közös háborús erőfeszítésben biztosítsák. A nyugati visszavonulás után azonban arra ébredtek, hogy megint elhallgattatják őket.

Kínában a fegyveres erő elengedhetetlen kellék volt ahhoz, hogy egy párt politikai aktivitást fejthessen ki. Ennek híján, kisebbségi pártok parlamenti rendszert kívántak, amelyben érvek és szavazatok döntik el a politikai vitákat, nem pedig fegyverek. Irtóztak attól, hogy a polgárháborút ismét kirobbantsák, belátták, hogy nekik és a nemzet számára is egyformán létkérdés, hogy közös platformra jussanak és ne pusztuljanak el a belső vérontásban.

Ezek az általános követelések mindjobban felszínre kerültek és lassanként a nemzeti politika homlokterébe jutottak. Most már a háborús körülmények követelték meg, hogy ez megvalósuljon és több legyen párt-programnyilatkozatok szólamainál. Amint erősödött a Kuomintang reakciós irányzata és kiéleződtek az ellentétek a kommunistákkal, a kisebbségi pártok közvetíteni igyekeztek, mert attól tartottak, hogy az ellentétek következtében a még meg sem született demokratikus parlamenti szervezet megalakításának még a reménye is semmivé válik. Politikai, nem pedig katonai megegyezés lett a jelszavuk és diktatúra helyett demokratikus rendszert követeltek. Ezek a célok mélyen gyökereztek a népben és így a „kispártok” korábbi bizonytalansága megszűnt. Így történt, hogy következetesen közvetítőül ajánlkozhattak a minduntalan kitörő válságban. Lassanként azután kialakult az is, hogy a kis pártok nem külön-külön, hanem közösen nyilatkoztak.

A közvetítő ajánlatok eredménye, ugyancsak következetes volt.

A Kuomintang, amely egyedül akart uralkodni az ország felett, egyik ajánlatot a másik után némította el, kezdetben udvariasan, később egyre kurtábban. A kommunisták viszont együttérzésüket fejezték ki. A Kommunista Párt nemcsak a legerősebb ellenzéki csoport volt, hanem az egyetlen, amely fegyveres erővel rendelkezett — enélkül semmiféle különvélemény nem számított.

Így alakult ki az a helyzet, hogy valamennyi kisebbségi csoport a Kommunista Pártra támaszkodott és benne látta egyedüli hatásos védelmezőjét.

A kis pártok aggodalma különösen az Új Negyedik Hadsereg válsága idején éledt fel és ekkor igyekeztek közvetíteni. A kormány azt remélte, hogy a konzervatívabb kisebbségi pártokat felhasználhatja a kommunisták ellen, de mikor ennek az ellenkezője derült ki, könyörtelenül elnyomta őket. Carson Csang, a nemzeti szocialista vezető, a Kuomintang közlekedésügyi miniszter testvérbátyja volt. 1938-ban az ő szájába adták azt a hivatalosan sugalmazott követelést, hogy fel kell számolni a kommunista vezetés alatt álló körzeteket. Most azonban olyan erőteljesen követelt demokratikus kibontakozást, hogy a Kuomintang-kormány házkutatást tartott nála, rendőri felügyelet alá helyezte és megtiltotta, hogy Csungkingot elhagyja. Ugyancsak a nemzeti szocialista Lo Lung-csi, a Délnyugati Szövetséges Egyetem közgazdaságtan tanára ugyanilyen rendelkezés folytán nem hagyhatta el Kunmingot. Eltiltották attól is, hogy a nyilvánosság számára írjon, pedig felelős szerkesztője volt a katolikus Ji Si Pao című lapnak: végül egyetemi tanszékétől is megfosztották.

1941 közepére a jobboldali kisebbségek vezetői lényegében azonos helyzetbe kerültek. Még mindig ott ültek a Nép Politikai Tanácsában, sőt annak elnökségében is — ugyanakkor azonban szüntelenül figyelték őket, gátolták mozgásukat és csendőrrohamokat intéztek ellenük. Nem saját elvi radikalizálódásuk, hanem a Kuomintangnak a fasisztajellegű diktatúra felé tett fordulata volt az, amely nyílt ellenzékiségbe kergette és „veszedelmes emberekké” tette őket. A Kuomintang-kormány még a konzervatívok között sem szövetségeseket, hanem csak szolgákat keresett magának. Így még a jobboldali kisebbségi csoportok is kénytelenek voltak baloldali szövetségeseket keresni, ha nem akartak véglegesen megsemmisülni. A Kuomintang uralkodó köreinek könyörtelen és szemtelen zsarnokoskodása egymás mellé terelte az összes ellenzéki csoportosulásokat.

1941 őszén a jobb- és baloldali kisebbségi csoportok Hongkongban közös kiáltványt adtak ki. Bejelentették, hogy a Demokratikus Pártok Szövetségében egyesültek. A bejelentés egyes példányait az ország belsejébe csempészték és postán eljuttatták minden külföldi kínai szervezethez. A közös alapelveket leszögező deklaráció a következőket követelte:

1. A Kuomintang pártdiktaturájának megszüntetése.
2. Minden párthadsereget bocsássanak a demokratikusan megszervezett állam rendelkezésére. Mindez nemcsak, sőt nem elsősorban a kommunista csapatokra vonatkozik, hanem mindenek előtt a Kuomintang-seregekre, amelyek jogtalanul sajátították ki a maguk számára a „nemzeti hadsereg” nevet.
3. A Kuomintang titkos rendőrségének megszüntetése.
4. A közigazgatás és hadsereg állásainak megnyitása minden tehetséges ember előtt, tekintet nélkül arra, hogy melyik párthoz tartozik.
5. Az adójövedelmeket ne használják a Kuomintang politikai alapjainak növelésére.
6. Minden korrupció és hadinyerészkedés kivizsgálása és megbüntetése, a lopott összeg nagyságára való tekintet nélkül.

Ezenfelül a deklaráció újra megerősítette a Fegyveres Ellenállás és a Nemzeti Újjáépítés programját, amelyet az egységfront kezdetén maga a Kuomintang is elfogadott.

1941 október 10-én — ez a nap a köztársaság alapításának évfordulója és Kína nemzeti ünnepe — megjelent Hongkongban a Szövetség napilapjának első száma. A lap címe: Kwang Ming Pao (Világosság) volt. Szerkesztője a Falusi Újjáépítők vezetője, Liang Su-ming volt. Röviddel ezután Carson Csang és a Szövetség többi Kínában maradt tagja titkos összejövetelt rendezett Csungkingban, amelyre meghívták Kuomintang-Kína vezető liberálisait, a Nemzeti Felszabadítás vezetőit, külföldi újságírókat és diplomatákat. Itt a Kuomintang titkos rendőrségének fenyegetése ellenére felolvasták és köröztették a Szövetség elvi deklarációját.

Ezen az új „tengerentúli” kínai fórumon a kisebbségi pártok mellett egy másik tényező is megjelent. Ezek voltak a mandzsúriaiak, akik egész Kínában — a meg nem szállott hátországban éppen úgy, mint a partizán-támaszpontokon — azt követelték, hogy a háborút egészen Mandzsúria felszabadításáig folytassák Japán ellen. Mióta Szingan városánál a kommunisták ellen küldött mandzsuriai csapatok elfogták Csang Kai-seket, hogy megállítsák a polgárháborút — csak egy ellenséget ismertek: Japánt.

Azt hangoztatták, hogy csak a japánellenes egység óvhatja meg Kínát Mandzsúria sorsától. Hongkongban havi folyóiratot indítottak,* amely a „szabályos” fronton is tevékeny japánellenes hadműveleteket követelt, Kuomintang-Kínában pedig alkotmányos demokratikus kormány felállítását sürgette.

* A folyóirat szerkesztője Csou Csing-wen volt.*

A folyóirat felszólította Csang Kai-seket, hogy bocsássa szabadon Csang Hszüe-liangot, a mandzsuriai „ifjú marsallt”, aki olyan jelentős szerepet játszott abban, hogy Kína a japánellenes ellenállást választotta.

A mandzsuriaiak szorosan együttdolgoztak a Demokratikus Pártok Szövetségével és a Nemzeti Felszabadító Mozgalommal.

A Pearl-Harbor-i támadáshoz vezető kritikus hónapok alatt már annyi jelentős személyiség volt a Kínából menekültek között, s ezek az ország oly sokfajta rétegét képviselték — hogy a száműzöttek magatartása a távolkeleti nemzetközi politika jelentős tényezője lett. Emlékezetes, hogy a végzetes Hull- Kurusu megbeszélések idején az amerikai külügyminisztérium igyekezett minél pontosabban megtudni: összeomlik-e Kína, vagy kitart, elfogad-e egy kedvezőtlen kompromisszumot, vagy pedig harcol a végsőkig. Ezzel kapcsolatban az amerikai külügyminisztérium nemcsak a Kuomintanghoz és a kommunistákhoz küldött követeket. Nemcsak az ő véleményüket, hanem a száműzött csoportok véleményét is megtudakolta. Az amerikai kérdésekre a demokratikus politikai száműzöttek és a tengerentúli települések teljesen egyértelmű választ adtak: egységet és a végső győzelemig tartó japánellenes háborút követeltek. Nyíltan közölték: ha a Kuomintang összeomlik vagy árulóvá lesz, akkor a kommunisták oldalán fognak tovább harcolni.

Ezt a választ is figyelembe vették, amikor a Kínában működő erők egyensúlyát értékelték. Ennek a válasznak is hatása volt arra, hogy Amerika elvetette a helyzetnek Japán által nyújtott értékelését. Ennek is hatása volt az elkövetkezendő események alakulására.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .