Írta: V. I. Lenin

Az arany jelentősége most és a szocializmus teljes győzelme után

A nagy forradalom évfordulóját úgy ünnepeljük meg a legméltóbban, ha figyelmünket a forradalom még megoldatlan feladataira összpontosítjuk. Különösen helyénvaló és szükséges a forradalom ilyen megünneplése olyankor, amikor vannak döntő fontosságú feladatok, melyeket a forradalom még nem oldott meg, amikor e feladatok megoldására valami újat (a forradalom eddig megtett útja szempontjából újat) kell elsajátítanunk.

E pillanatban forradalmunk számára új az, hogy a gazdasági építés sarkalatos kérdéseiben „reformista”, nagyon-nagyon fokozatos, óvatos, vargabetűs módszerhez kell folyamodnunk. Ez az „újdonság” számos elméleti és gyakorlati kérdést vet fel, számos elméleti és gyakorlati félreértést és kételyt idéz elő.

Elméleti kérdés: mi a magyarázata annak, hogy a legforradalmibb akciók egész sora után ugyanazon a talajon, vagyis amikor a forradalom a maga egészében általában győzelmesen halad előre, szerfelett „reformista” intézkedésekre térünk át? Nem az „állások feladásáról”, a „csőd beismeréséről” vagy valami ehhez hasonlóról van-e itt szó? Ellenségeink, a félfeudális típusú reakciósoktól a mensevikekig és a II 1/2-es Internacionálé többi lovagjáig, természetesen azt mondják, hogy igenis erről van szó. De hát éppen azért ellenségek, hogy alkalommal vagy alkalom nélkül ilyen kijelentéseket kürtöljenek világgá. Az, hogy ebben a kérdésben valamennyi párt — a feudálisoktól a mensevikekig — megható egységben van, csak újabb bizonyítéka annak, hogy a proletárforradalommal szemben mindezek a pártok valóban „egyetlen reakciós tömeget” alkotnak (ezt egyébként Engels Bebelhez intézett leveleiben már 1875-ben és 1884-ben előre látta).

De némi. .. „zavarodottság” barátaink között is akad.

Helyreállítjuk a nagyipart és megszervezzük a nagyipar közvetlen termékcseréjét a kisparaszti földműveléssel, elősegítve ezzel az utóbbi társadalmasítását. A nagyipar helyreállítása érdekében a paraszttól — minden terményfelesleg kötelező beszolgáltatása révén — bizonyos mennyiségű élelmiszert és nyersanyagot veszünk hitelbe. Ilyen terv (vagy módszer, rendszer) szerint dolgoztunk több mint három éven át, 1921 tavaszáig. Ez a feladat forradalmi megoldásának útja volt, vagyis közvetlenül és teljesen széttörtük a régit, hogy új társadalmi-gazdasági formával váltsuk fel.

1921 tavaszától kezdve e megoldás, terv, módszer, rendszer helyébe egészen másféle, reformista típusú módszert állítunk (még nem „állítottunk”, egyelőre még csak „állítunk” és ennek még nem vagyunk teljesen tudatában): nem széttörni a régi társadalmi-gazdasági formát, a kereskedelmet, a kisgazdaságot, a kisvállalkozást, a kapitalizmust, hanem felélénkíteni a kereskedelmet, a kisvállalkozást, a kapitalizmust, miközben óvatosan és fokozatosan hatalmunkba kerítjük őket vagy lehetővé tesszük, hogy állami szabályozásnak vessük alá őket, de csakis oly mértékben, amilyen mértékben felélénkülnek.

A feladat megoldásának egészen más útja ez.

Az előbbi, forradalmi eljárással összehasonlítva ez reformista módszer (a forradalom olyan átalakulás, mely a régit alapjában, gyökerében töri össze, nem pedig óvatosan, lassan, fokozatosan alakítja át, vigyázva, hogy lehetőleg minél kevesebbet zúzzon szét belőle).

Felmerül a kérdés: ha a forradalmi módszereket kipróbáltuk és sikertelenségüket felismertük s reformista módszerekre tértünk át, vajon ez nem azt bizonyítja-e, hogy a forradalmat általában hibának nyilvánítjuk? Nem azt bizonyítja-e ez, hogy egyáltalán nem forradalommal, hanem reformokkal kellett volna kezdeni és reformokra kellett volna szorítkozni?

Ilyen következtetést vonnak le a mensevikek és a hasonszőrűek. Ez a következtetés azonban vagy minden hájjal megkent politikusok szofizmája és puszta szélhámossága, vagy pedig „zöldfülűek” gyerekesen naiv okoskodása. Az igazi forradalmár számára a legnagyobb veszély — sőt talán az egyetlen veszély — a túlzott forradalmiság, amikor megfeledkezik arról, hogy milyen határok és körülmények között helyénvaló és eredményes a forradalmi módszerek alkalmazása. Az igazi forradalmárok legtöbbször éppen akkor törték ki a nyakukat, amikor a „forradalmat” nagybetűvel kezdték írni és csaknem valami isteni tüneménnyé avatták, amikor kezdték elveszteni a fejüket és képtelenekké váltak arra, hogy a legnagyobb hidegvérrel és teljesen józanul megfontolják, mérlegeljék, ellenőrizzék, hogy mikor, milyen körülmények között, melyik területen kell forradalmi módon cselekedni, s mikor, milyen körülmények között, melyik területen kell áttérni a reformista cselekvésre. Igazi forradalmárok csak abban az esetben pusztulnak el (nem külső vereség, hanem ügyük belső kudarca értelmében) — de ebben az esetben minden bizonnyal —, ha elvesztik józanságukat s fejükbe veszik, hogy a „nagy, győzelmes világforradalom” minden néven nevezendő feladatot, minden körülmények közt, a cselekvés minden területén feltétlenül forradalmi módon tud és köteles megoldani.

Aki ilyen dolgot „vesz a fejébe”, az elveszett, mert sarkalatos kérdésben vett ostobaságot a fejébe, s könyörtelen háború idején (márpedig a forradalom a legkönyörtelenebb háború) az ostobaságnak vereség a büntetése.

Miből következik, hogy a „nagy, győzelmes világforradalom” csak forradalmi módszereket használhat és csak ilyeneket szabad használnia? Semmiből sem következik. És ez határozottan és kétségtelenül nem igaz. Hogy ez nem igaz, az teljesen világos már tisztán elméleti tételek alapján is, feltéve hogy nem hagyjuk el a marxizmus talaját. Hogy ez nem igaz, azt forradalmunk tapasztalatai is megerősítik. Ami az elméletet illeti: forradalom idején éppúgy elkövetnek ostobaságokat, mint bármikor máskor — mondta Engels —, és igazat mondott. Azon legyünk, hogy minél kevesebb ostobaságot kövessünk el, és amit elkövettünk, azt minél előbb kijavítsuk, a lehető legjózanabbul figyelembe véve, hogy mikor és milyen feladatokat lehet s milyen feladatokat nem lehet forradalmi módszerekkel megoldani. Ami saját tapasztalatainkat illeti: a breszti béke iskolapéldája volt az egyáltalán nem forradalmi, hanem reformista vagy még a reformistánál is rosszabb cselekvésnek, mert hátrálás volt, a reformista cselekvés pedig rendszerint lassú, óvatos, fokozatos előrehaladást, nem pedig hátrálást jelent. A breszti békekötés idején követett taktikánk helyessége ma már annyira bebizonyosodott, annyira világos és általánosan elismert, hogy erre nem érdemes több szót vesztegetni.

Forradalmunknak csak polgári-demokratikus munkáját fejeztük be teljesen. S erre joggal lehetünk büszkék. Forradalmunk proletár vagy szocialista munkája három fő részből áll: 1) forradalmi úton történő kilépés az imperialista világháborúból; a kapitalista rablók két világcsoportja közti mészárlás leleplezése és meghiúsítása; ami minket illet, ezt a munkát teljesen elvégeztük; ahhoz, hogy valamennyi ország elvégezhesse, több fejlett ország forradalmára van szükség. 2) A szovjet rendnek mint a proletárdiktatúra megvalósítási formájának megteremtése. A világraszóló fordulat megtörtént. A polgári-demokratikus parlamentarizmus korszaka véget ért. Megkezdődött a világtörténelem új fejezete: a proletárdiktatúra korszaka. A szovjet rendet és a proletárdiktatúra különböző formáit csakis több ország dolgozza ki és alakítja majd ki véglegesen. Nálunk ezen a téren még nagyon sok minden van, amit nem fejeztünk be. Megbocsáthatatlan volna, ha ezt nem látnók. Nemegyszer kell majd még javítgatnunk, újra csinálnunk, elölről kezdenünk. Minden lépésünket, amellyel emeljük, előbbre visszük a termelőerők és a kultúra fejlődését, szovjet rendszerünk javításának és átalakításának kell kísérnie, márpedig gazdasági és kulturális szempontból még igen alacsony fokon állunk. Sokat kell még átalakítanunk, s ezen „megütközni” az ostobaság netovábbja volna (ha ugyan nem több, mint ostobaság). 3) A szocialista forma alapjainak gazdasági építése. Ezen a téren még nem végeztük el a legfőbbet, a leglényegesebbet. Pedig ez a legfőbb feladatunk mind elvi, mind gyakorlati szempontból, mind az OSzFSzK szempontjából, mind nemzetközi szempontból.

Minthogy a legfontosabb feladatunkat még alapjaiban sem oldottuk meg, minden figyelmünket erre kell fordítanunk. S a nehézség itt az átmenet formájában van.

„Nem elég forradalmárnak, a szocializmus hívéinek vagy általában kommunistának lenni” — írtam 1918 áprilisában „A Szovjethatalom soronlevő feladatai”-ban. — „Érteni kell ahhoz, hogy minden egyes pillanatban megtaláljuk azt a bizonyos láncszemet, amelyet minden erőnkből meg kell ragadnunk, hogy az egész láncot kezünkben tarthassuk és jól előkészíthessük az átmenetet a következő láncszemre, márpedig az események történelmi láncolatában a láncszemek sorrendje, alakja, egybekapcsolódása, egymástól való különbözősége nem olyan egyszerű és nem olyan kezdetleges, mint a közönséges, kovács-készítette láncban.”

A jelen pillanatban tevékenységünk szóbanforgó területén ilyen láncszem a belkereskedelem felélénkítése, helyes állami szabályozás (irányítás) mellett. Az események történelmi láncolatában, 1921—1922. évi szocialista építésünk átmeneti formái között a kereskedelem az a „láncszem”, amelyet nekünk, a proletár államhatalomnak, a vezető kommunista pártnak, „minden erőnkből meg kell ragadnunk”. Ha mi ezt a láncszemet most elég erősen „megragadjuk”, akkor biztos, hogy a közeljövőben a kezünkbe kerítjük az egész láncot. Másképpen az egész láncot nem tudjuk kezünkbe keríteni, a szocialista társadalmi-gazdasági viszonyok alapját nem tudjuk megteremteni.

Ez kissé furcsán hangzik. Kommunizmus és kereskedelem?! A kettő valahogy összeegyeztethetetlen, nem kapcsolatos, egymástól távol álló. Ha azonban gazdaságilag vesszük szemügyre a dolgot, azt látjuk, hogy egyik a másiktól nincs messzebb, mint a kommunizmus a kisparaszti, patriarchális földműveléstől.

Ha majd világméretekben győztünk, az aranyból, azt hiszem, illemhelyeket fogunk építeni a világ néhány legnagyobb városának utcáin. Ez lenne az arany „legigazságosabb”, legtanulságosabban szemléltető felhasználása azon nemzedékek számára, akik nem felejtették el, hogyan mészároltak le az aranyért 10 millió embert és tettek nyomorékká 30 milliót az 1914—1918-as „nagy, felszabadító” háborúban, amely azt a nagy kérdést volt hivatva eldönteni, melyik béke rosszabb, a breszti-e vagy a versailles-i; és hogy hogyan készülnek legalábbis még 20 millió embert lemészárolni és 60 milliót nyomorékká tenni ugyancsak az aranyért, ha nem 1925-ben, hát 1928- ban, ha nem Japán és Amerika, hát Anglia és Amerika közötti, vagy más effajta háborúban.

De bármennyire „igazságos”, bármennyire hasznos és humánus lenne is az arany ilyetén felhasználása, mégis azt mondjuk: még jóegynéhány évtizeden át kell ugyanolyan erőfeszítéssel és ugyanolyan sikerrel dolgoznunk, mint ahogy 1917—1921-ben dolgoztunk, csakhogy még sokkal szélesebb területen, amíg odáig eljutunk. Egyelőre pedig: az OSzFSzK-ban takarékoskodjunk az arannyal, minél drágábban adjuk el és minél olcsóbban vásároljunk érte árut. Aki farkasok közt él, az a farkasokkal üvölt, ami pedig azt illeti, hogy minden farkast egy szálig kiirtsunk, ahogy már az értelmes emberek lakta vidéken szokás, a bölcs orosz közmondáshoz tartjuk majd magunkat: „Ne akkor dicsekedj, amikor indulsz a harcba, hanem amikor a harcból visszatérsz” …

A kereskedelem az egyedül lehetséges gazdasági kapcsolat a kisföldművelők tízmilliói és a nagyipar között, hacsak… hacsak e kisföldművelők mellett nincs fejlett gépi nagyipar, villanyvezetékek hálózatával, olyan ipar, amelyet mind technikai ereje, mind szervezeti „felépítményei” és a velejáró jelenségek képessé tesznek arra, hogy a kisföldművelőket jobb, több, olcsóbb áruval és gyorsabban lássa el, mint azelőtt. Világviszonylatban ez a „hacsak” már megvalósult, ez a feltétel már adva van, de egy egyedülálló ország — mégpedig egyike a legelmaradottabb kapitalista országoknak —, amely megkísérelte, hogy az ipar és mezőgazdaság közötti új kapcsolatot azonnal és közvetlenül realizálja, megvalósítsa, gyakorlatilag megszervezze, „rohammal” nem tudott megbirkózni ezzel a feladattal, s ezért most lassú, fokozatos, óvatos „ostrom” útján kell e feladattal megbirkóznia.

A proletár államhatalomnak módjában áll, hogy kézbevegye a kereskedelmet, irányt szabjon neki, bizonyos határok közé szorítsa. Íme egy egész kicsiny példa: a Donyec-medencében nem nagy mértékben, még egyáltalán nem nagy mértékben, de kétségtelenül megélénkült a gazdasági élet, részint annak eredményeképpen, hogy a nagy állami bányákban emelkedett a munka termelékenysége, részint pedig mert a kisbányákat bérbeadtuk a parasztoknak. A proletár államhatalom így nem nagy (a fejlett országok mértékével mérve szánalmasan kicsi, a mi szegénységünk mellett azonban mégis észrevehető) mennyiségű szenet kap pótlólag, önköltségi — mondjuk 100 százalékos — áron s eladja az egyes állami intézményeknek 120 százalékos, egyes magánszemélyeknek pedig 140 százalékos áron. (Zárójelben megjegyzem, hogy ezek a számok teljesen önkényesek, először, mert nem ismerem a pontos számokat, másodszor meg most nem hoznám nyilvánosságra, ha ismerném is őket.) Ez azt mutatja, hogy ha a legszerényebb méretekben is, de kezdjük kezünkbe venni az ipar és a mezőgazdaság közti forgalmat, kezdjük a kezünkbe venni a nagykereskedelmet, kezdünk megbirkózni azzal a feladattal, hogy a meglevő elmaradt kisiparra, illetve az elgyöngült, tönkretett nagyiparra támaszkodva a kereskedelmet az adott gazdasági alapon felélénkítsük s a gazdaság felélénkülését érezhetővé tegyük az átlagos, egyszerű paraszt számára (a paraszt pedig — maga a tömeg, a tömeg képviselője, az ösztönösség hordozója) és mindezt felhasználjuk arra, hogy a nagyipar helyreállítása érdekében rendszeresebb és kitartóbb, szélesebb körű és sikeresebb munkát végezzünk.

Mi nem hódolunk be az „érzelmi szocializmusnak”, vagy a régi orosz, félig földesúri, félig paraszti patriarchális felfogásnak, amelyre jellemző, hogy ösztönösen lenézi a kereskedelmet. A gazdasági átmenet minden néven nevezendő formáját fel szabad használnunk és fel kell tudnunk használni, ha egyszer szükség van rá a parasztság és proletariátus közötti kapcsolat megerősítésére, egy feldúlt és elgyötört ország népgazdaságának azonnali felélénkítésére, az ipar fellendítésére, a további, nagyobb arányú és jelentősebb lépések, mint például a villamosítás megkönnyítésére.

A reformoknak a forradalomhoz való viszonyát pontosan és helyesen csak a marxizmus határozza meg. Marx ezt a viszonyt csak az egyik oldaláról láthatta, azaz a proletariátus első, legalább egy országban kivívott, valamennyire is szilárd, valamennyire is tartós győzelmét megelőző helyzetben. Abban a helyzetben a helyes viszony alapja ez volt: a reformok a proletariátus forradalmi osztályharcának melléktermékei. A kapitalista világban mindenütt ez a viszony a proletariátus forradalmi taktikájának alapja — az az ábécé, melyet a II. Internacionálé megvásárolt vezérei és a II 1/2-es Internacionálé félig vaskalapos, félig finnyáskodó lovagjai kiforgatnak és homályba burkolnak. A proletariátusnak legalább egy országban kivívott győzelme után valami új mozzanat jelentkezik a reformnak a forradalomhoz való viszonyában. Elvileg a viszony ugyanaz marad, de a formában változás áll be, melyet Marx személyesen nem láthatott előre, de amelyet csak a marxizmus filozófiája és politikája alapján lehet megérteni. Miért tudtuk helyesen alkalmazni a breszti visszavonulást? Mert olyan messzire nyomultunk előre, hogy volt hová visszavonulnunk. Olyan szédítő gyorsasággal — néhány hét alatt, 1917 október 25-től a breszti békéig — építettük fel a Szovjetállamot, léptünk ki forradalmi úton az imperialista háborúból és fejeztük be a polgári-demokratikus forradalmat, hogy még ez a hatalmas hátrálás (a breszti béke) is teljesen elegendő hadállást hagyott kezünkben ahhoz, hogy a „lélegzetvételi szünetet” kihasználva győzelmesen nyomuljunk előre Kolcsak, Gyenyikin, Jugyenyics, Pilsudski és Vrangel ellen.

A proletariátus győzelme előtt a reformok — a forradalmi osztályharc melléktermékei. A győzelem után a reformok (bár nemzetközi viszonylatban továbbra is „melléktermékek” maradnak) azon ország számára, melyben a győzelmet kivívták, ezen kívül szükséges és jogos lélegzetvételi szünetet is jelentenek olyan esetekben, amikor a maximális erőfeszítések után nyilvánvaló, hogy nincs elég erőnk valamely átmenet forradalmi végrehajtására. A győzelem olyan „erőtartalékot” biztosít, hogy még kényszerű visszavonulás esetén is van mivel kitartanunk, anyagilag is, erkölcsileg is. Anyagilag kitartani annyit jelent, mint elegendő erőfölényt megőrizni ahhoz, hogy az ellenség teljesen szét ne verhessen bennünket. Erkölcsileg kitartani azt jelenti, hogy nem hagyjuk magunkat demoralizálni, szétzülleszteni, hogy a helyzetet továbbra is józanul ítéljük meg, hogy nem csüggedünk és nem veszítjük el lelkierőnket; hogy ha messzire is, de mértéket tartva vonulunk vissza, úgy vonulunk vissza, hogy a visszavonulást kellő időben megállíthassuk és ismét támadásba mehessünk át.

Visszavonultunk az államkapitalizmushoz. De mértékkel vonultunk vissza. Most visszavonulunk a kereskedelem állami szabályozásához. De mértékkel vonulunk vissza. Már vannak jelek, amelyek azt mutatják, hogy nemsokára véget ér e visszavonulás, hogy a nem túlságosan távoli jövőben lehetőségünk lesz megállítani a visszavonulást. Minél öntudatosabban, minél összetartóbban, minél kevesebb előítélettel hajtjuk végre ezt a szükséges visszavonulást, annál hamarabb lehet majd megállítani, annál biztosabban, gyorsabban és lendületesebben fogunk azután győzelmesen előrenyomulni.

1921. november 5.

N. Lenin

Megjelent: „Pravda” 251. sz. 1921. november 6—7.

Lenin Művei. 33. köt. 94—102. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .